A trialista törekvések erősödése és kudarca

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2017. június 30., 08:22-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)
1908. január 8.
Pavao Rauch az új horvát bán.
1908. január 15.
Rauch horvát bán elleni tüntetések Zágrábban.
1908. február 27–28.
A horvát–szerb koalíció választási győzelme.
1908. április 23.
A horvát jogpárt szakadása, a Starčević-irányzat kiválása.
1909. március 3.—október 5.
A zágrábi „felségárulási” per.
1910. szeptember
A Hrvatsvo klerikális csoportja és a Tiszta Jogpárt Keresztényszocialista Jogpárt néven egyesül.
1911. december
Választások Horvátországban (jogpárti többség).

A dualista rendszer válsága, Bosznia annexiója és a Monarchia balkáni pozícióinak megerősítésére törekvő külpolitika megnövelte a horvát kérdés fontosságát a birodalom kül- és belpolitikájában. A horvát belpolitika ettől kezdve szorosan összekapcsolódott a dalmáciai, isztriai és boszniai horvát és szerb politikai erőviszonyok fejlődésével, s a szlovén pártok, elsősorban az 1909-ben a Szlovén Néppártban tömörülő keresztényszociálisok is rendszeres kapcsolatot tartottak a horvát ellenzékkel. Növekvő aktivitással igyekeztek kezükbe venni a horvát kérdés irányítását a bécsi uralkodó körök, a „nagyosztrák” irányzat és a vele szorosan együttműködő keresztényszociális párt, s az annexiót előkészítő Aehrenthal külügyminiszter is. Az antidualista beállítottságú bécsi politikai erők a magyarokkal és a szerbekkel szemben elsősorban a Bosznia annexiója révén megerősödött „nagyhorvát” irányzatok körében igyekeztek politikai bázist kiépíteni a maguk számára.

1908 januárjában Pavao Rauch foglalta el a báni tisztet. Ő az egykori Nemzeti Párt nagybirtokos csoportjához tartozott, amely 1896-ban Khuen-Hédervárynak a szerb burzsoáziát és a Pliverić-féle horvát államjogi irányzatot előtérbe toló politikája miatt kivált a kormánypártból. Az új bán a magyar kormány szerény nyelvi engedményeivel (horvát feliratok a közös intézmények épületein), a nyelv- és zászlókérdés további szabályozásának, valamint a szábor gazdasági hatásköre kibővítésének ígéretével érkezett Zágrábba, de nem sikerült életképes kormánypártot szerveznie. Az 1908. februári választásokon katasztrofális vereséget szenvedett: a horvát–szerb koalíció abszolút többséget kapott, még egy szociáldemokrata képviselő is bekerült a száborba, Rauch viszont párt nélkül maradt. Az ellenzéki parlamentet feloszlatva, két éven át abszolutisztikus módszerekkel kormányzott. Rauch legfontosabb feladata az annexió előkészítése volt. Ennek érdekében mindenekelőtt a horvát–szerb koalíciót kellett szétzúznia. Frankék támogatásával nagyszabású sajtóhadjáratot indított a koalíció, főleg annak szerb tagjai ellen, s a külügyminiszter megbízásából adatokat gyűjtött a koalíció vezetőinek szerbiai kapcsolataira vonatkozóan. A külügyminiszter ugyanis egy Monarchia-ellenes nagyszerb összeesküvés leleplezésével kívánta igazolni az annexió szükségességét.

1908 nyarán felségárulás és Monarchia-ellenes nagyszerb szervezkedés vádjával letartóztatták a horvátországi Szerb Nemzeti Önálló Párt 53 tagját. Az 1909-ben lezajlott zágrábi felségárulási perben bebizonyosodott, hogy az alapjául szolgáló dokumentumok egy része hamisítvány. Ugyanez derült ki azokról a belgrádi követség által gyűjtött adatokról is, amelyek alapján Heinrich Friedjung osztrák történész 1909 tavaszán a Neue Freie Presse hasábjain megjelent cikksorozatában azzal vádolta a horvát–szerb koalíció vezetőit, elsősorban Supilot, hogy kapcsolatokat tartottak fenn a szerbiai hadügyminisztériummal. Időközben a boszniai válság megoldódott, s mind a zágrábi per, mind a koalíció vezetői által Friedjung ellen indított rágalmazási per igen kényelmetlenné vált az osztrák–magyar diplomácia számára. A zágrábi per vádlottait súlyos börtönbüntetésre ítélték, de két év múlva kegyelmet kaptak; a Friedjung-per pedig kompromisszummal zárult.

Bosznia annexiója után előtérbe került a délszláv kérdés megoldásának trialista útja, vagyis a Monarchia délszláv országainak egy államtestben való egyesítése és a Monarchia átalakítása háromközpontú állammá. Ezzel a birodalmon belüli délszláv politika súlypontja a horvátországi, dalmáciai, isztriai és boszniai jogpártokra és jogpárti csoportokra helyeződött át. Horvátországban az annexió idején három jogpárt tevékenykedett: Frank Tiszta Jogpártja, s a belőle 1908-ban kiszakadt Starčević-féle jogpárt – amely vissza kívánt térni Starčević eredeti eszméihez, s amelyhez a koalícióból kivált pap-politikusok is csatlakoztak – és végül a Horvát Keresztényszociális Jogpárt. A jogpártok Bécs felé orientálódtak, minthogy a trializmust valamennyi magyar politikai irányzat mereven elutasította. A bécsi konzervatív vezető körök magatartása és nyilatkozatai azt a reményt keltették a jogpárti horvátokban és szlovénekben, hogy támogatásukkal kivívható lesz a Monarchia trialista átszervezése.

A valóságban a horvát jogpártok trialista koncepciója lényegesen különbözött mind a Ferenc Ferdinánd féle „nagyosztrák” irányzat, mind az osztrák keresztényszociálisok terveitől. A horvátok a történeti államjog alapján, Ausztriával és Magyarországgal egyenrangú és egyenjogú harmadik szuverén államként kívánták megvalósítani a délszláv területek egyesítését a Monarchia keretei között; a bécsi politikusok viszont az egységes és centralizált „Gross-Österreichen” belül csak tartományi szintű önkormányzatot kívántak adni az egyesített délszláv közigazgatási egységnek. A trónörökös és a keresztényszociálisok azonban oly ügyesen taktikáztak a különféle – általánosságban és ködösen fogalmazott – trialista színezetű ígéretekkel és programokkal, hogy éveken keresztül irányító befolyást tudtak gyakorolni a horvát jogpártok és a szlovén keresztényszociálisok politikai magatartására. Mindenekelőtt igyekeztek elérni a sokféle horvát jogpárti csoport egyetlen politikai szervezetben való tömörítését. Ez sikerült is, elsősorban a jogpártokban egyre fontosabb szerepet játszó katolikus pap-politikusok segítségével. 1910-ben a Frank-párt és a Hrvatsvo klerikális csoportja Keresztényszociális Jogpárt néven egyesült, s később ehhez csatlakozott a Starčević-féle jogpárt is. 1911-ben létrejött a horvátországi, dalmáciai, isztriai és boszniai jogpártok blokkja, amelynek elnöke Mile Starčevićaz alapító unokaöccse – lett. A jogpárti blokk szoros kapcsolatot tartott fenn az ugyancsak trialista beállítottságú Szlovén Néppárttal, s 1912-ben közös horvát–szlovén politikai szervezetet is létesítettek. A Monarchia egyesült jogpártjainak gyűlése, amelyet az egykorú sajtó „trialista országgyűlésnek” nevezett, 1912 elején 55 képviselő aláírásával memorandumot intézett az uralkodóhoz és a trónörököshöz. A horvát államjogi tradíciókra és az 1861. évi februári pátensre hivatkozva azt kívánták, hogy az uralkodó hívja egybe a horvát országok: Horvátország, Dalmácia, Isztria és Bosznia-Hercegovina képviselőit Zágrábba. E nagyhorvát országgyűlés feladata az lett volna, hogy az uralkodóval egyetértésben szabályozza Horvátország belső viszonyait és a Monarchiához való kapcsolatát. Bécsben azonban a szuverén horvát államiság és függetlenség hangsúlyozását bizalmatlansággal fogadták. A kérdés az osztrák delegációban is felmerült, olyan formában, hogy a Monarchiát valóban trialista alapon kellene újjászervezni, de „ez a trializmus nem jelentheti a dualizmus megsokszorozását, hanem csak a föderalizmus és a centralizmus kompromisszumaként képzelhető el”.[1] Az 1912. október 20-i ljubljanai értekezlet, amely létrehozta a horvát jogpártok és a Szlovén Néppárt közös politikai szervezetét, szintén trialista programot fogadott el: hangsúlyozta a horvátok és a szlovének, valamint a Monarchia egymásrautaltságát, egymással szembeni kölcsönös kötelességeit, s azt, hogy az egységes horvát–szlovén nemzet jogait és szabad fejlődését a Monarchia keretei között kell biztosítani. A konferencia kifejezte rokonszenvét valamennyi elnyomott nép iránt, s nem volt kétséges, hogy ez a Balkán-háború előestéjén elsősorban a balkáni délszlávokra vonatkozott.

A ljubljanai konferencia előkészítése során a horvát jogpártok vezetői közül már többen szembefordultak a bécsi orientációval, hiszen egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy onnan nem várhatnak lényeges támogatást trialista programjuk megvalósításához. A jogpártok 1913. márciusi értekezlete kijelentette, hogy semmiféle külső támogatásra nem számíthatnak, s nem engedhetik, hogy a horvát népet bármiféle nemzetellenes politikai cél érdekében felhasználják. „Tovább haladunk előre eddigi államjogi és nemzeti programunk alapján, és nem bízunk másban, csak Istenben és a horvátokban.”[2]

A jogpártok és a bécsi politikai körök közötti politikai együttműködés fokozatosan gyengült. 1913 folyamán felbomlott a jogpártok egysége is. A feltétlen bécsi orientációjú Frank-párt egyre inkább elszigetelődött, előtérbe nyomultak az eredeti starčevići eszmékhez visszanyúló irányzatok, s erősödött a szerbekkel való politikai együttműködés óhaja is. A jogpárti politikusok közül egyre többen keresték a délszláv kérdés megoldásának útját a Monarchia keretein kívül. A Szlovén Néppárt részéről a trónörökösnek 1913 tavaszán átnyújtott trialista memorandum már azzal sürgette a mielőbbi döntést, hogy „mi vagyunk az utolsó képviselői annak a nemzedéknek, amely nemzeti létünk biztosítékait a Monarchia keretei között kereste”.[3]

Lábjegyzetek

  1. Friedrich Schwarzenberg herceg felszólalása az osztrák delegációban 1912 májusában. Stenographische Sitzungprotokolle der Delegation des Reichrates. 46. Session. Wien 1911/12 Wien. 1912. 155. Idézi: Mirjana Gross, Hrvatska politika velikoaustrijskog kruga oko prijestolonasljednika Franje Ferdinanada. (In: Časopis za suvremenu povijest. br. II.) Zagreb, 1970. 41.
  2. Hrvatska, 1913. március 31. Idézi: Gross Ugyanott, 58.
  3. Der Inhalt des trialistischen Memorandums an den Thronfolger. Grazer Tagblatt, 1913. április 5. Idézi: Gross Ugyanott, 59.


Horvátország és a horvát kérdés története
A horvát nemzeti mozgalom „új kurzusa” Tartalomjegyzék A horvát–szerb koalíció kompromisszuma és a jugoszláv nemzeti egységtörekvések jelentkezése