A tudományok

A Múltunk wikiből
1796.
Megjelenik Vályi András Magyar országnak leírása (3 kötet) című statisztikai munkája (1796–1799).
1797.
Megjelenik Berzeviczy Gergely De commercio et industria Hungariae című műve.
1798.
Megjelenik Schwartner Márton Statistik des Königreichs Ungarn című műve.
Megjelenik Kovachich Márton György Scriptores rerum Hungaricarum minores (2 kötet) című forrásgyűjteménye.
1799.
Megjelenik Mitterpacher Lajos Compendium Historiae Naturalis című műve.
1800.
Megjelenik Nyulas Ferenc Az Erdély országi orvos vizeknek bontásáról című műve.
Megjelenik Kövy Sándor Elementa jurisprudentiae hungaricae című jogtudományi munkája (1800–1804).
1801.
Megjelenik Földi János Természeti história című műve.
1803.
Megjelenik Josef Carl Eder Antiquarische Erörterung című műve.
Megjelenik Sándor István Magyar könyvesház című gyűjteménye.
Megjelenik Révai Miklós Elaboratior Grammatica Hungarica című munkája.
1805.
Megjelenik Pethe Ferenc Pallérozott mezei gazdaság című műve.
Megjelenik Budai Ézsaiás Magyarország históriája (3 kötet) című műve (1805–1812).
1808.
Megjelenik Pápay Sámuel A magyar literatura esmérete című műve.
Megjelenik Virág Benedek Magyar Századok című műve.
1813.
Megjelenik a Mondolat, Somogyi Gedeon nyelvújítás-ellenes paródiája.
Elkészül Pálóczi Horváth Ádám Ó és Új, mintegy Ötödfél száz Énekek című gyűjteménye.
1815.
Megjelenik Aurel Ignaz Fessler Die Geschichte der Ungarn und ihrer Landsassen (10 kötet) című munkája (1815–1825).
1819.
Megjelenik Magda Pál Magyar országnak … leírása című statisztikai munkája.
1820.
Megjelenik Horvát István Magyarországnak gyökeres régi nemzetségeiről című műve.
1821.
Megjelenik Nagyváthy János Magyar gazda tiszt (Pest) című műve.
1822.
Megjelenik Nagyváthy János Magyar practicus tenyésztő című gazdasági szakkönyve.
Megjelenik Gaál György Märchen der Magyaren című műve.
1825.
Megjelenik Horvát István Rajzolatok című történeti műve.
1828.
Megjelenik Nagy Lajos Notitiae politico-geographico-statisticae Inclyti Regni Hungariae című statisztikái munkája (1828–1829).
1829.
Megjelenik Balásházy János Tanátsolatok a magyarországi mezei gazdák számára című műve.
Megjelenik Fejér György Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis (43 kötet) című okiratgyűjteménye (1829–1844).
1832.
Megjelenik Balásházy János Az 1831. esztendői zendülésnek történeti leírása című műve.
1833.
Megjelenik Podhradszky József Eredeti két magyar krónika című forráskiadványa.
Megjelenik Magda Pál A mezei gazdaság című gazdasági munkája.
1836.
Megjelenik Vajda Péter Növénytudomány című műve.
Megkezdődik a Nemzeti Múzeum építése.
Megjelenik Fényes Elek Magyar országnak … mostani állapotja (6 kötet) című statisztikai munkája (1836&ndas;1840).
1837.
Szalay László megindítja a Themist.
1838.
Megjelenik Podhradszky József Chronicon Budense című kiadványa.
Megjelenik Irinyi János Ueber die Theorie der Chemie című műve.
1840.
Megjelenik Horváth Mihály Az ipar és kereskedés története Magyarországban című műve.
Megjelenik a Szalay László szerkesztette Budapesti Szemle.
1841. január 30.
Megtartja első ülését a Hasznos Ismereteket Terjesztő Társaság.
1841. március 26.
Megalakul a Magyar Természettudományi Társulat.
1841. május 29–31.
A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Egyesületének első közgyűlése Pesten.
1842.
Megjelenik Mannó Alajos Orvos-gyógyszerészi vegytan című munkája.
1843.
Kriza János sikertelenül hirdet előfizetést Vadrózsák című népdalgyűjteményére.
1844. december 19.
A Magyar Tudós Társaság kisebb szervezeti reformot fogad el. Megszünteti a Tudománytárat.
1846.
Megjelenik Reisinger János Állattan című műve (1846–1848).
1847.
Megjelenik Nagy Péter Állattan című műve.
Megjelenik Fényes Elek Magyarország leírása című munkája.
1847. január 3.
Megjelenik az Erdélyi János szerkesztette Magyar Szépirodalmi Szemle.
1848. január 24.
A pesti Nemzeti Múzeumot megnyitják a közönség számára.

A kor magyarországi tudományossága többszörösen rétegezett képet mutat. E képen mindenekelőtt a természet- és a társadalomtudományok válnak el egymástól részint – és magától értetődően – eltérő természetük, részint eltérő funkciójuk alapján. Míg ugyanis előbbiek túlnyomó részükben a termelőerők fejlődésének vonalába kapcsolódnak bele (közvetve vagy közvetlenül), és mint ilyeneknek eredményeik általában érvényesek, addig utóbbiak eredményei jórészt tárgyaknál s még inkább nyelvüknél fogva még az államhatáron belül sem képesek általánosulni, túlnyomórészt csak egyes meghatározott etnikumokhoz szólván, nemegyszer (és korszakunk folyamán egyre inkább) éppenséggel már egy másik ellenében. Ez utóbbi elválasztó vonalak azonban sokáig még ekkor sem egyértelműek: a nyelvi-nemzeti megoszlást még egy ideig sikeresen leplezi a tudomány hagyományos nyelvének – a latinnak és részben a németnek – széles körű használata. De éppúgy szétválik e tudományosság képén (elsősorban a természettudományok vonatkozásában, azok kereteiben) az eredeti, hazai eredmény, illetve – legalábbis az igények megjelenésére már jellemzően – a külföldi tudományosság termékeinek fordítása, átdolgozása, vagy az egyszerű kompilációk eredményeképpen megjelenő, bár tudományos igényű és formájú munka; ha sok esetben (elsősorban a kompilációk esetében) utóbbiak elválasztása a valóban eredeti eredményektől meglehetősen körülményes feladat is. Mindez indokolja, hogy a következőkben a természettudományok egésze mellett a társadalomtudomány területéről már csupán a magyar nyelvű, illetve sajátlag magyar szempontú eredményeket vegyük figyelembe; a hazai nem magyar nyelvű népek sajátlag nemzeti tudományosságának (döntő többségében társadalomtudományi) termékeit e népek művelődésének történetéhez sorolva.

Mindezen sokféle megosztottság ellenére azonban, a kor hazai tudományosságát egészében szemlélve, általában kétségtelenül megállapítható, hogy egyrészt az 1790-es évektől a magyarországi társadalomban gyorsulva erősödik az igény, és növekszik az érdeklődés a kor tudományos eredményeinek ismerete iránt; másrészt az ennek következtében keletkező hazai tudományos munkák valamilyen szempontból – az igényekre és rajtuk keresztül az őket megfogalmazó társadalomra egyaránt jellemzően – már a polgári átalakulás irányába történő fordulatot, illetve legalábbis a feudalizmushoz kötött tudományosságtól való távolodást érzékeltetik: akár pozitívan, éppenséggel azt tükrözve, ilyen természetű igényekre Válaszolva, akár negatívan is, ez ellen, immár mint reális veszély ellen hadakozva. Ennek az irányváltozásnak azonban az is magyarázata lévén, hogy a tudományok (s elsősorban, bár nem kizárólag, a természettudományok) autonóm, objektív és Európa-szerte a polgárosodással összefüggő, attól befolyásolt s így azt támogató fejlődése ekkorra már szükségszerűen és egyre kevésbé félreismerhetően a feudális-vallásos világkép bomlasztásával fenyeget, természetes, hogy a valódi tudományos érdeklődés is szükségképpen ebbe az irányba fog mutatni.

A tudományosság ilyen fejlődése a polgáriasodással járó igények kielégítése felé azonban természetesen magán hordja a hazai gazdasági-társadalmi fejlődés általános jegyeit is, melyek itt is jellegzetesen tükrözik e fejlődésnek részint erejét, részint korlátait.

A polgárosodó tendenciák erejét mindenekelőtt az a körülmény mutatja, hogy a hazai tudományosságban a 19. század első felében végül is valamilyen formában megjelenik minden olyan tudományszak és fontosabb probléma, amely a kor nemzetközi tudományosságának körébe tartozik. Ennek eredményeképpen a 19. század közepére az érdeklődő hazai olvasó többé-kevésbé már a világ tudományosságát foglalkoztató minden jelentősebb problémáról vagy gondolatról legalábbis hallhatott valamit, ha nem is feltétlenül a legmodernebb vagy leghelyesebb beállításban, összefüggésekben.

És, ugyancsak e polgárosodó tendenciára jellemzően, mindezt már nemcsak latin vagy – az e tudományosság eredményeinek közvetítésében korábban oly fontos – német nyelven, hanem magyarul is: jól mutatja ez a társadalom mozgása során a latinul vagy németül immár egyáltalán, vagy legalábbis ilyen szinten nem értő, de a tudomány eredményeit igénylő hazai elemek megjelenését és igényeik viszonylagos erejét. (Érthetővé téve azt a rengeteg igyekezetet is, melyet nem egy, kivált természettudományi szakterület műnyelvének sokszor erőltetett, nemegyszer már az eredmények felhasználhatását is gátló, öncélúságba fulladó magyarosításába a legjobb szakemberek évtizedeken keresztül bele fognak ölni.) A tudományosság, illetve alapjában a reá irányuló társadalmi igény ilyen kitágulása – mely szükségképpen a tudomány hivatalos vagy amatőr művelői körének kitágulását, s ezáltal egyes pontokon már különböző tudományos irányzatok megjelenését is magával hozza (a tudóst elválasztani kezdve a tudományt csupán oktató szakembertől) – lesz az a tényező, mely hovatovább egyre nagyobb nyomatékkal és egyre reálisabb alappal kezdi igényelni (és fogja is majd elérni) immár a hazai tudományosság megszervezését is.

Ugyanekkor e tudományosság bővülésének korlátját mutatja az a körülmény, hogy végig a korszakon a hazai tudományban csak lassan csökken a polihisztorizmus, és sokáig ritka a következetes szakosodás. Ezt eléggé magyarázza az intézményeket és szakembereket tekintve még egyaránt keskeny kutatási bázis és a szélesedő társadalmi érdeklődés közötti ellentmondás, egyszersmind jórészt mintegy indokolva is a teljesítmények többnyire csupán szerény színvonalát. Mert – elsősorban a természettudományokban – a felső- és részben a középfokú oktatás elég szerény általános igényeinek kielégítése mellett (a tudomány aktív művelőinek túlnyomó része az oktatásban tevékenykedvén) még nem sok, vagy csupán minimális a kifejezetten hazai kutatáson alapuló, elméletileg is jelentős új tudományos eredmény, ahogy a társadalomtudományokban sem mutatkozik valamely erősebb igény magasabb filozófiára. A tudomány elsősorban még gyakorlati célok közvetlen szolgálatában áll, főként a természettudományokban, ahol ez a közvetlenül alkalmazott, illetve alkalmazható tudomány túlsúlyában (és nem egy úttörő jelentőségű vagy legalábbis továbbfejleszthető elméleti kezdemény visszhangtalanságában, gyakorlati kiaknázatlanságában) nyilvánul meg. Ez egyik oka annak is, hogy a társadalomtudományban olykor jelentős tudományos természetű problémák is csupán publicisztikus formákban kerülnek (nem mindig kellő mélységű) ismertetésre, tárgyalásra.

Már a kép e sokszoros rétegezettsége és egyes elemeinek egységükön belül is erőteljes ellentmondása érthetővé teszi: miért lehetetlen a következőkben e tudományosság valamennyi eredményének rendszeres számbavétele – s indokolja azt, hogy a továbbiakban e tudományosság útjának csupán egyes, ám a fejlődés egészének érzékeltetésére alkalmasnak látszó vonalaira térünk ki és csupán utalásszerűen.

E tudományosság nem humán jellegű ágai közül a 18. század végén a hazai lehetőségek között kétségtelenül még a matematika volt viszonylag a legfejlettebb, hiszen önálló műveléséhez kisebb szervezettség is elégséges, s nincs igénye technikai alapfeltételekre. A matematika tanításának emellett – ha nem is túlságosan magas fokon – megvoltak a maga hagyományai, intézményes keretei a pesti bölcsészkaron, a mérnöki intézetben éppúgy, mint az akadémiákon és a jelentős protestáns és katolikus kollégiumokban, líceumokban is. (De van bizonyos társadalmi igény és szakmai érdeklődés belülről is: nem véletlen, hogy a hazai matematikai műnyelv megmagyarosítására már a 18. század végén történik kísérlet Dugonics András, pesti matematika professzor és az Etelka írója részéről.)[1]

Ám már ez az elég szerény színvonalú oktatás is elegendő volt a konkrét matematikai szakismereteket igénylő hazai, elsősorban földmérői, vízszabályozási feladatok megoldásához, mint ahogy ezek egyes elméleti problémáin túlmenőleg a hazai amatőr matematikai hajlam és érdeklődés jobbak hiányában megragadt az olyan meddő kérdések – ráadásul elég igénytelen – megoldása körül, mint a kör négyszögesítése, vagy a szögharmadolás. Szakszerű matematikai munkát ezen túl legfeljebb egyes amatőr csillagászok részéről tapasztalhatunk; a Gellérthegyen épített egyetemi csillagda azonban szerény eszközeivel is színvonalas megfigyelő munkát végzett. A nemzetközileg is aktuális matematikai problémák többnyire már csak külföldi személyi kapcsolatok révén jutnak el Magyarországra.

Ilyen körülmények között a két Bolyai a kor magyar matematikájának csúcspontját jelentő tevékenységét is elsősorban csak egyéni teljesítménynek kell tekintenünk, melynek tudományos kapcsolatai és gyökerei nem a hazai matematikai tudományosságba nyúlnak le. Túlmutatnak ezeken, már az apa, Bolyai Farkas teljesítményei is: Tentamenjében olyan elvi jelentőségű gondolatoknak férkőzött közelébe. melyek a modern matematikában is alapvetőek, de problémafelvetései elrekedve a hazai viszonyok között, a későbbi, s így korszerűbb külföldi kidolgozásokhoz képest csendben túlhaladottakká váltak. Figyelemre méltóak voltak az öreg Bolyai törekvései a matematika, fizika és a filozófia közötti szorosabb kapcsolat megteremtésére is. Ő veti fel az eukleidészi 5. posztulátum egyes problémáit is, melyeket azután fia, János a párhuzamosság fogalmának az eukleidészinél merészebb értelmezésével, új geometriai rendszer, az abszolút geometria megteremtésével old meg. A hazai kortársi matematikai tudományosság ennél jóval gyengébb színvonalára és tájékozottságára – és Bolyai teljesítményének nagyságára – egyaránt jellemzően az általa megoldott és az Appendixben apja által 1832-ben közzé is tett probléma megoldását az Akadémia matematikai osztálya még 1844-ben is pályatételként tűzte ki, mint ahogy visszhang nélkül maradt a komplex számok elméletének kidolgozására adott tervezete, és megvalósítatlanul szándéka a matematika elemeinek összeállítására. A kor magyar matematikai tudományosságának reális igényeire jellemzően a legmagasabb színvonalként elismert első akadémikusok (Tittel Pál, Bitnicz Lajos, Vállas Antal stb.) inkább szorgalmas és kompilatív képességű középszert képviseltek, mintsem valamely eleven, újat alkotó tudományosságot; ennek megfelelően a Bolyaiak munkásságát némi bizalmatlansággal és értetlenséggel is szemlélték.[2]

A matematika a maga szakmai eredményeivel legközvetlenebbül a korszak (különben a hazai gazdasági bázis természetéből következőleg még igen kezdetleges) műszaki tudományosságát fogja befolyásolni: jelentősebben annak is csupán egyetlen, hazai viszonylatban már ekkor is valóban magas színvonalon kifejlett ágában, a vízépítésben. Vásárhelyi Pál, Gáthy István, Beszédes József és a kor más nagy magyar vízmérnökei e munkálatok tervezése kapcsán nagyban támaszkodtak a magas matematikára, sőt Vásárhelyi a vízáramlás szabályszerűségeinek tanulmányozása során jelentős elméleti eredményekhez is jutott. Ugyancsak nem függetlenül az ipari háttér és így a reális igény és érdeklődés hiányától, végig elmaradott volt a fizikai tudományosság. Jellemző, hogy jóllehet a még fiatal Jedlik 1828-ban már megszerkesztette a tisztán elektromágneses kölcsönhatás alapján működő villamos motor ősét, eredményei egyszerűen visszhangtalanul maradva, később sem tudnak bekapcsolódni a vonatkozó terület európai tudományos fejlődésébe. Nem is véletlen, hogy a kor jelentősebb hazai műszaki kezdeményei és ezek szerény eredményei még szinte közvetlenül a kézművesipari gyakorlatból nőnek ki: így a legjelentősebbek, a Kliegl-féle szedőgép vagy Debreczeni Mártonnak, az erdélyi bányászat újjászervezőjének találmányai (például a csigafúvó) is, létrejöttükben a magasabb tudományosság csekély, legfeljebb általános szerepével. A hazai műszaki tudományosság érdemi megindulásának feltételei majd csak gazdasági bázisának a társadalom ilyen irányú igényeit is kialakító megteremtése során, az ipari forradalom hazai kibontakozásával, a század második felében fognak létrejönni.

A természettudományok közül a kémiát illetőleg a korszak kezdetén a hazai tudományosság mintegy kedvező helyzetben volt. A kémiai kutatások korábban szinte teljes hiánya folytán az európai kémiában eluralkodott flogiszton elmélet nem állt útjába egy hazai modern fejlődés kibontakozásának. Igaz, hogy csak némileg is magasabb színvonalú fejlődés csupán a felsőoktatási intézmények (Selmec, Pest, Kolozsvár, néhány kollégium, líceum, a Georgikon) által nyújtott keskeny és szerényen ellátott kutatási bázison indult; egyes kutató hajlamú orvosok és gyógyszerészek (elsősorban közvetlenül gyakorlati célokat szolgáló) tevékenysége e bázist csak jóval később szélesítette ki. Ha azonban éppen az elszigeteltség és a gyakorlati igények csekély volta folytán a hazai, szűkebben vett kémiai kutatás meglehetősen keskeny sávban folyt is, nem volt eredménytelen. Selmecen Ruprecht Antal professzor a kilencvenes évek elején elsőnek kísérli meg földek redukcióját magas hőfokon szénnel; Winterl pesti professzor viszont, Lavoisier-val vitatkozva (akinek antiflogisztikus elméletével különben egyetértett), a századfordulón egy már a maihoz közelálló elektrokémiai szemléletet alakít ki, ezért és más (részben nem is ok nélkül) szokatlannak tűnő elméletei miatt haláláig bizalmatlanul szemlélve a tudományos világ által. Kerekes Ferenc debreceni professzor 1819-ben németül megjelent könyvében a kémiai elemek elméletéről szándékozik írni, kísérleti alapon. Sokban nem is helytelen gondolatainak eredetisége sem változtathat azonban a tényen, hogy kísérleteit csak elképzelni volt módja, mivel Debrecenben nem állt rendelkezésére laboratórium. Irinyi János (a későbbi márciusi ifjú testvére, maga is a forradalmi harc tevékeny résztvevője), a foszforos gyufa feltalálója, a hazai kémiai tudományosság egyik legmozgékonyabb elméje, 1838-ban Berlinben németül adja ki könyvét a savak elméletéről. Itthoni cikkei viszont (talán a szakmai visszhang szükségképpen csekély volta folytán is) látható igényességük ellenére is egyre bonyolultabbak és érthetetlenebbek lesznek: így 1847. évi kémiai tankönyve is, melyben pedig már a Berzelius-féle vegyjeleket alkalmazza és sztöchiometrikus számításokat mutat be.[3]

Jellemző azonban, hogy – mint a matematikánál is – a kémiának is az az ága fejlődött ki legjobban, amit a társadalom a legközvetlenebbül tudott felhasználni. A kémiai analitika ez, s ez is elsősorban a hazai ásványvízvagyonnak a 18. század végére kibontakozott felderítése során folytatott vízelemzések következménye. Ekkor születik meg az első magyar nyelvű komoly kémiai szakkönyv, Nyulas Ferenc erdélyi főorvos 3 kötetes munkája Erdély gyógyvizeiről (Kolozsvár, 1800). A Magyar Királyság kianalizált gyógyvizeinek katasztere azonban (melyet a század elején a botanikai gyűjtésről szólva még említendő Kitaibel Pál állított össze 180 vízről), Kitaibel korai halála folytán csak később – s nem is teljes egészében – került kiadásra, amikor a vízbontás iránt már minden érdeklődés elmúlt.[4] Kitaibel különben már 1795-ben kidolgozta a vákumszűrés egy jó hatásfokú eljárását, és klórmeszet is előállított. A textilfehérítés és fertőtlenítés e máig nélkülözhetetlen anyaga azonban a kor Magyarországán nem talált felhasználásra (ahogy végül is visszhang nélkül maradtak az e téren is eredetivel próbálkozó, az analitikus eljárást alapos mennyiségi elemzésekkel végző Winterl kezdeményei is): a bontakozó manufaktúra-, majd a gépi gyáripar kémiai módszereket igénylő eljárásait a gyáros már a technológiával együtt fogja importálni. A korszak végén megjelennek viszont a társadalomban az elsősorban kémiai szakismeretekkel rendelkező, sokoldalúan kísérletező gyógyszerészek, készen arra, hogy vállalkozásuk tőkéjét, illetve felhalmozását és szakismereteiket részint lakóhelyük esetleges természeti (főleg ásványi) kincseinek feltárására fordítsák, részint hogy megkezdjék a modernizálódó ipari termelés számára szükséges bizonyos kémiai segédanyagok előállítását. Ezek a kísérletek már a gazdasági fejlődés síkján fognak realizálódni.

A magyar kémiai tudományosság harmadik nagy munkaterülete a szaknyelv megmagyarosítása volt. Éveken át jobb sorsra méltó, rengeteg energiát lekötő, végül is eredménytelenül maradt kísérlet lett ez. Az elemeket és a folyamatokat ugyanis ma is idegen nevükön nevezzük, a magyarosítási kísérletre legfeljebb néhány régi regény vagy szakkönyv furcsa műszavai emlékeztetnek. Ez a műnyelvteremtés – mely szinte egyedül teszi értékessé Kováts Mihálynak a német Gren munkáját átdolgozó Chémia vagy természet titka című négykötetes munkáját (1807–1808), az első rendszeres magyar nyelvű kémiakönyvet – különben szélesebb nyelvészeti szempontból sem érdektelen kísérlet: ennek során próbálkoznak meg először egy teljesen formális logikai alapon felépített magyar szórendszer megalkotásával.

A 18. század a kémiához hasonlóan a biológiai-természetrajzi tudományosságban is nagy változást hoz magával: összeomlik a régi skolasztikus tudományrendszer, a régi biológiát a rendszertani alapon álló természetrajz és a mechanikus racionális fiziológia szorítja háttérbe. Ezeket viszont már a 19. század elejére a vitalista felfogás uralma váltja fel, a vitalizmus keretében pedig a gradáció elmélet által, bár még idealista alapon, a kreacionizmus helyére az evolucionizmus lép be. Ez készíti elő majd később, az 1840-es évekre az egyelőre mechanikus, de már a Lamarck-féle gradációhoz hasonlító materialista felfogás benyomulását a biológiába.

Korszakunk indulásakor, hasonlóan a kémiában tapasztaltakhoz, a hazai tudományosság elmaradottsága folytán az első biológiai kutatásokban (melyek számára az orvoskar 3 tanszéke, az akadémiák, valamint az önálló bölcsészeti szakok, majd a Nemzeti Múzeum természetrajzi tára fognak bázisul szolgálni) együtt jelentkezik, és sokáig együtt is hat a régi, még mechanikus fiziológia és a vitalizmus. Az első nagy természetrajzi összefoglalók jórészt kompilációk: Gáti István Természethistoriája (1795–1798) Linné és Buffon nyomán rendszerez; Mitterpacher Compendium Historiae Naturalisa több mechanikus rendszer összehangolásával kísérletezik. Földi János Természeti históriája (1801) ugyan már mereven Linné rendszerét alkalmazza, de abban csak az állatvilág leírásáig jut el: nagy érdeme az állatok magyar elnevezése. 1818-ban azonban Tóth Pál Bonnet immár több mint fél évszázados munkájának lefordításával a magyar tudományosságba is behozza a gradáció elméletét; az érzelmes költő, ám radikális gondolkodó és pedagógus; Vajda Péter pedig, aki 1836-ban népszerűsítő növénytant ír, 1841-ben már Cuvier nyomán írja meg Állattanát. Reisinger János orvosprofesszor 1846. évi Állattana is Cuvier katasztrófaelméletével, egy év múlva Nagy Péter hasonló című munkája pedig már a Cuvier nyomába lépő Milne-Edwards elméletével ismerteti meg az érdeklődő hazai olvasót.

A tudományszak ilyen terjedelmes kézikönyv formájú – ám rendszeres – ismertetései mellett a természetrajzi tudományosság másik nagy területét – mintegy megfelelőjeként a kémia a gyógyvizek kataszterét elkészítő fáradozásainak – az ország teljes flórájának és faunájának leírását célzó törekvések alkották. A korszak elején Grossinger János 5 kötetes Universa Historia Physica Regni Hungariaeja (1793–1797) még a régi fajta, meglehetősen rendszertelen leírás; a század elején Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály Füvészkönyvének is elsősorban magyarnyelvűsége az érdeme. A hazai flóra csaknem teljes tudományos színvonalú felmérését a kémiából már ismert Kitaibel Pál végzi el a század elején, hatalmas gyűjtőmunkájának eredménye azonban (eltekintve a kutatásait finanszírozó gróf Waldsteinnel 1799–1812-ben kiadott Descriptiones et icones plantarum rariorum Hungariae című munkájától) csak jóval halála után és csak hiányosan fog megjelenni. Ekkor indul meg a hazai fauna felmérése is: Petényi Salamonnak, a hazai madártan (kutatásaival Brehm érdeklődését is felkeltő) megalapítójának a magyarországi fauna gerinces állatait bemutató kézikönyve azonban ugyancsak sokáig kéziratban marad. Már közvetlenül a polgári forradalom előtt jelennek meg Kubinyi Ferenc kutatásainak eredményeképpen a hazai paleontológia első publikációi. Ezekhez kapcsolhatók azok a modern gyáripari fejlődés megalapozása szempontjából is nagy jelentőségű kutatások, melyek az 1830-as évektől Magyarország ásványi, főleg szénvagyonának első felmérését eredményezték (Kacskovics, Frivaldszky, Nendtwich stb. munkái).

Kémia, biológia, állattan, növénytan: a bennük folyó hazai természettudományos kutatás eredményeinek gyakorlati komplex felhasználására és bizonyos szintetizálására két önmagában is komplex természettudományi területen került sor: az agrártudományban és az orvostudományban. Az előbbiben, ahol a pesti egyetem mellett elsősorban Keszthely és Magyaróvár földesúri fenntartású, már felsőoktatási jellegű tanintézetei jelentették a sajátlag tudományos igényű kutatás bázisait (ám mellettük már nem kis szerepet játszottak egyes gyakorlati mezőgazdák is), a korszak kezdete elsősorban a nagy, általában külföldi (részben elméleti) szakmunkák és a hazai, elsősorban hagyományos gyakorlat többé-kevésbé sikerült egyeztetéséből született, erősen gyakorlati és ezért teljességre törekvő rendszeres kézikönyveket hív életre (Mitterpacher még latin, majd Nagyváthy és Pethe már magyar nyelvű munkáit). De őket követve már megjelennek sajátlag növény- és állatnemesítési elméleti tanulmányok, majd az agrártudományi fajkutatás elsősorban kertészeti vonatkozású első termékei. 1825-re megjelenik – még külföldi mintákat követve – Lánghy István magyar nyelvű gazdasági biológiai összefoglalása (Az összehasonlító élőtermészettudomány alapvonalai) is, de – jellemzően a gyakorlati igények e diszciplínák határait kitágító erejére – a rendkívül mozgékony szellemű, bár néha fantazmagóriákra is hajló Pethe már 1815-ben megjelentette az angol Davy munkájának fordítását a földművelés kémiai gyökereiről. Nendtwich Károly 1845-ben A vegytan földművelési tekintetben címen publikál, Morócz István pedig 1844 és 1847 között már általában az alkalmazott vegytanról értekezik. Ugyanakkor Korizmics László a mezőgazdasági gépek alkalmazásának és a rétöntözésnek a kérdéseivel foglalkozik. A kor hazai mezőgazdasági problematikájának igen bonyolult volta azonban mindezek ellenére sem tette még lehetővé egy önálló, sajátlag agrártechnológiai tudományosság kibontakozását. E kérdések mindvégig a mezőgazdaság egészének keretében kerültek tárgyalásra, elszakíthatatlanul annak közgazdasági, sőt részben társadalompolitikai vonatkozásaitól. E szempontból az 1840-es években Balásházy János munkássága emelendő ki, aki kisebb-nagyobb, agrotechnikát és közgazdaságot szükségképpen összefogó – részben Széchenyit is előkészítő – tanulmányok után A háztartás és a mezei gazdaság tudománya című könyvében egy sajátosan a magyarországi viszonyokhoz szabott mezőgazdálkodási rendszer (rendezett legelőjű magyar váltógazdaság) alapelveit bontja ki mind agrotechnikailag, mind közgazdaságilag. Ugyanakkor megindulnak a hazai erdészeti tudományos kutatások is.[5]

Az orvostudomány vonatkozásában a tudományosság intézményes központja a pesti egyetem és részben a kolozsvári orvossebészeti intézet volt. Az 1840-es évekre a hazai orvostudomány legjobb képviselői már képesek lettek befogadni és alkalmazni a 19. század első felében az elméleti és a klinikai szakágakban – éppúgy, mint a többi természettudomány (szerves kémia, biológia) az orvosival összefüggő ágaiban – Európa-szerte bekövetkezett gyors fejlődés eredményeit. Az 1840-es évek végére e fejlődés végpontjain létrejön a bécsitől függetlenülő, önálló pesti orvosi iskola: immár nem csupán többé-kevésbé elszigetelt kutatók, hanem egy adott munkahely körül csoportosuló egységes, s az európai magas színvonalat elérő orvostudományi szemléletű szakemberek együttese, alkalmasan egy új, modern szemléletű orvosi generáció nevelésére is – bár az utóbbit megkönnyíteni alkalmas, a magyar orvosi műnyelv megszerkesztésére irányuló vállalkozás legnagyobb részében végül éppúgy használhatatlannak bizonyult, mint a többi hasonló természettudományi kísérlet.[6] Eközben azonban az orvostudomány és a többi természettudomány között is létrejönnek s megerősödnek a tudományos kapcsolatok. Az orvoskar szerepét a korszerű növény- és állattani kutatásban már említettük, de ezen túl napvilágot látnak az első (igaz, külföldi munkákra támaszkodó) orvosi biológiai cikkek. 1816–1818-ban megjelenik Lenhossék Mihály 5 kötetes latin nyelvű orvosi fiziológiája is, igen modern felfogásban. Mannó Alajos 1842-ben orvosi gyógyszervegytant tesz közzé. Az orvostudomány és a természettudomány többi ága közötti szoros szakmai együttműködés különben majd – mint erre még visszatérünk – csakhamar meg fogja teremteni a maga társadalmi szervezeti formáit is.

A társadalomtudományok vonatkozásában a korszak fejlődési képe jóval bonyolultabb. Részint azért, mert a társadalomtudományok közül több (történettudomány, jogtudomány) már a 18. század végén is nagy múltra és jelentős, fel is használható eredményekre tekinthetett vissza, részint azért, mert az értelmiségi képzésben még e korszakon végig is folyamatosan érvényesülő humán irányzat elsősorban az e szférákban észlelhető problémákra tette érzékennyé a társadalmat, és végül – de talán elsősorban – azért, mert a korszakra jellemző, a polgárosodással kapcsolatos legfőbb problémák és konfliktusok valóban az elsősorban társadalomtudományi módszerekkel megragadható és kifejezhető problémák és témák körül bontakoztak ki. Bonyolítja a képet, hogy a társadalomtudományok vonatkozásában különösen nehéz szétválasztani az olykor csak rövidebb sajtócikkekben jelentkező, ám tudományos tematikájú és színvonalú publicisztikát és az eleve tudományos igényű elméleti szakmunkákat. Ráadásul nem egy esetben előbbi tudományosan értékesebb, eredetibb gondolatokat is tartalmazhat, mint az önálló kötetben és kötetekben kiadott szakkönyv; utóbbiak viszont – még a gyakran idegen szakmunkákból összeállított kompilációk is – egy-egy tudományszak egészének rendszeres bemutatásával és ennek keretében legalább külföldi eredményeinek ismertetésével, közvetítésével, eredeti gondolatok nélkül is, nem kevésbé jelentős funkciót láthatnak el.[7]

E bonyolult képből a társadalomtudományok fejlődésének korszakunkban négy, egymással összefüggő, egymást kiegészítő ága, fő vonala bontakozik ki. Az egyik ágon a továbbmutató tudományos vizsgálódás számára szükséges nagy forrásfeltárások, adatgyűjtések jöttek létre, és részben megtörtént bizonyos rendszerezésük és közzétételük is. A történettudományban, még az 1780-as években kezdve, így gyűjti össze (részben közzé is téve őket) a fáradhatatlan Kovachich Márton György a magyar jog- és alkotmánytörténet Mohács előtti kiadatlan forrásait, meglepően modern, sokoldalú érdeklődéssel kiterjesztve forrásfeltáró és gyűjtő igényét (egy nagyszabásúra tervezett, de meg nem valósulhatott, rendszeres és sokoldalúan szervezett gyűjtő- és publikáló munka keretében) a hazai múlt majd minden területére. Így kerülnek publikálásra a 18. századvég jezsuita történetkutatása által végzett nagy, ám még meglehetősen rendszertelen középkori oklevélfeltárás eredményei is (elsősorban Fejér György Codex diplomaticusának 43 kötetében, 1829 és 1844 között). Az elbeszélő források kiadása kevésbé rendszeres igénnyel és lassabban folyt, jóllehet erre már Kovachich is készített tervezetet és 1791-ben Erdélyben Aranka György – már említett – tudományszervező vállalkozásában is nagy súllyal szerepelt az elbeszélő források kiadásának terve. Egyelőre azonban Erdélyben sem jutottak túl a Scriptores Rerum Transsylvanicarum 4 kötetének kiadásán (Josef Carl Eder szerkesztésében). A Magyar Királyságban Podhradszky csak 1833-ban adja ki Kézai, s 1838-ban a Budai Krónika szövegét. Erdélyben csak 1837 és 1845 között kerül újból sor – ezúttal már magyar nyelvű, elsősorban 16–17. századi, valamint szász – elbeszélő források kiadására (Kemény József gróf munkájával). E munkák igényükben és formájukban még inkább a 18. századvég igényeit és módszereit tükrözik (Kovachich például egy új Corpus Juris megteremtésének igényével dolgozik), ám az 1840-es évektől már a modern tudományos igényű forráskiadás iránti érdeklődés növekedésével kezdünk találkozni. Ekkor fogalmazódnak meg ennek szakmai igényei is, de a szervezett munka pénz hiányában végül is 1848-ig sem indulhat meg. Hasonló lesz a sorsa a magyar múlt külföldön található levéltári forrásai iránt jelentkező és növekvő (1844-ben országgyűlési feliratot is eredményező) érdeklődésnek is. Kovachich ezek feltárására is készített nagyszabású, rendszeres tervezetét csak két hazai kutatóút erejéig tudta realizálni, és az 1830-as évektől végre meginduló külföldi gyűjtések is egészen 1848-ig még elsősorban magántermészetű vagy legalábbis más célú külföldi utazásoknak mintegy melléktermékei, ennek szinte szükségképpen megfelelő rendszertelenséggel.[8]

Az irodalomtudományban (mely ekkor gyakorlatilag ugyancsak történeti vonatkozásban bontakozik ki) e feltáró igény nyomán jönnek létre a rendszeres magyar bibliográfia kezdetei, Sándor István munkássága révén, aki Magyar könyvesházában (Győr, 1803) ezernél jóval több 1711 előtti hazai nyomtatvány címét közli. Az irodalomtörténeti kutatás 1838 és 1846 között a Régi Magyar Nyelvemlékek köteteiben kiadja a középkori hazai magyar nyelvű kódexirodalom legfontosabb darabjait, Döbrentei gondozásában. Ugyanekkor, egyelőre ugyancsak irodalmi igényekre válaszolva, indul meg a népmesék és a népdalszövegek gyűjtése és közrebocsátása, bár – éppen irodalmi indítékai folytán – részben még bizonytalan minősítési, részben tisztázatlan közlési elvek alapján. Gaál György magyar népmesegyűjteménye 1822-ben készen áll; Mailáth János gróf 1825-ben (és második kiadásban 1837-ben) 2 kötetben magyar népmeséket tesz közzé németül – ám az első valóban tudományos igényű népmesekiadás Erdélyi János gondozásában csak 1846 és 1848 között jelenik meg 3 kötetben. E kiadott munkák mellett ekkor már olyan nagy kéziratos gyűjtemények is a kutatás rendelkezésére állnak, mint Palóczi Horváth Ádám Ó és Új, mintegy Ötödfél száz Énekekje, a Jankovich Miklós összeállította Nemzeti Dalok Gyűjteménye, vagy Kriza János Vadrózsákja, nem is beszélve a Kisfaludy Társaság társadalmi gyűjtőakciója során több helyről begyűlt nagy mennyiségű folklór anyagról.

A múlt tényeinek és adatainak ilyen egyre szélesedő – itt csak legfőbb eredményeiben érzékeltetett – feltárásával párhuzamosan 1790 után kibontakozik a hazai jelen tényszerű megismerésére irányuló munka is, először még a Bél Mátyás által megkezdett államismereti iskola módszereit követve, de már ekkor is modernebb formákban: a számszerű adatok és a belőlük nyerhető következtetések felhasználásával. Ehhez alapul szolgálnak a felvilágosult abszolutizmus kiterjedt és részben hozzáférhető állami adatgyűjtései is. Az első rendszeres feltárás és összefoglalás Schwartner nagyszabású szintetikus országleírása, a Statistik des Königreichs Ungarn (1798), utána azonban – jellemzően a gyakorlati igények erejére, de a hazai valóság szemléletének a municipalista politikai gondolkodástól elszakadni még nem tudó, erősen lokális kötöttségű formáira is – a további munkák sokáig mind e valóság minél kisebb konkrét, helyi keretekben való bemutatása felé irányultak. Közülük németül Korabinszky János Mátyás (1786), magyarul Vályi András (1796–1799), latinul Nagy Lajos (1828–1829), majd ismét németül J. C. Thiele (1833) munkái még csak mintegy helységnévtárak formájában adnak konkrét, de igen sommás képet a hazai világról. E műfaj legmagasabb fokát Fényes Elek 1836 és 1840 között megjelent nagy, hatkötetes statisztikai munkája (Magyarországnak… mostani állapotja…) fogja jelenteni. Ez után már a számszerűség és egyúttal a hagyományos érdeklődés kereteinek kitágítása irányában jelent előrelépést a Bárándy János által 1842-ben Bécsben közzétett statisztikai táblázatsorozat. A statisztika egy sajátos új ágának megjelenését pedig Palugyay Imre becses négykötetes közigazgatási statisztikája mutatja, a negyvenes évek megyei igazgatásának sokoldalú, számszerű bemutatásával (Megyerendszer hajdan és most. Pest, 1844–1848).

A társadalomtudományok fejlődésének másik ágán megjelennek a fenti forrás- és adatfeltárások és -közlések a korszak folyamán egyre igényesebb szintézisei is. Az igényesség azonban itt nem csupán a feldolgozás és az ábrázolás technikai vagy stiláris módszereire vonatkozik, hanem elsősorban a múlt egyre inkább a korszak kibontakozó polgárosodási törekvéseinek mértékével való megmérettetésen át érvényesül: legerőteljesebben és végül is legsikeresebben éppen a legnagyobb örökséggel, hagyománnyal rendelkező történettudományban.

Pedig a korszak a szintéziseket illetőleg éppen itt még nagyon is a 18. század jezsuita tudományosságának jegyében látszik megnyílni: Pray György és Katona István munkáival (hiszen az utóbbi Historia critica Regum Hungariae című 42 kötetes munkájának megjelenése csak 1817-ben fog véget érni). Munkáik a bennük idézett vagy éppen leközölt hatalmas forrásanyag révén azonban már egyidejűleg forrásaivá. is lesznek az övékénél modernebb szemléletű és igényű összefoglalásoknak. A századfordulón és az azt követő két évtized alatt ugyanis Johann Christian Engel és Aurel Ignaz Fessler német, Budai Ézsaiás és Virág Benedek magyar nyelvű hazai történeti munkái – ha akár nemesi-rendi, akár jozefinus ízzel, de egyaránt konzervatív szellemben és a tudományos szintézis újfajta módszereivel még csak ismerkedve íródnak is – már új szakaszt érzékeltetnek. Az ő munkáik – ellentétben elődeikével – már nemcsak a tudós világnak szólnak, hanem egy, a társadalmi fejlődés során első nyomaiban most megjelenő, szélesebb, szakmailag laikus, de általában már művelt és érdeklődő közönséghez. Ezért is írnak élő nyelven, egyre irodalmiasabb ábrázolás igényével. Közülük a leghatásosabb, Fessler, már a romantika eszközeit is felhasználva – de annak korlátaitól sem mentesen – egyik tematikai ihletőjévé lesz a magyar irodalom történeti-romantikus vonalának, a magyar írók előtt tudatosan idézve fel és bizonyítva a múlt letűnt nagyságát.[9] Sőt a nem kevéssé konzervatív Budai Ézsaiás már saját koráig elmenően kiemeli a nemzeti hagyománynak (nagy óvatossággal, de végül is elsősorban a rendi-függetlenségi törekvések köréből kiválasztott) legfontosabb elemeit is. Megszaporodik a nemesi öntudatot hirdető, de sok értékes adatot is feltáró megyei leírások, történetek száma is. Jellemző a történeti tudományosság és társadalmi bázisa egyre szakszerűbb fejlődésére, hogy a forrásgyűjtőként, könyvtárosként és tudományszervezőként nagyérdemű, rendkívül szuggesztív és szeretett professzor, Horvát István fantasztikus és primitív, a napóleoni háborúk falusi köznemességének történetszemléletébe még igen jól beleillő, azt igazolni kívánó őstörténeti elméletei, közzétételük időpontjára (1825–1829) szakmailag már nem fognak követőkre találni, ha társadalmi visszhangjuk és hatásuk széles félművelt rétegekben jelentős és szívós marad is.

A magyar történeti szintézis útjának következő szakaszát az 1830-as évektől már a polgári átalakulást igénylő társadalmi és politikai erők ennek megfelelő múltszemlélete fogja meghatározni, elsősorban Horváth Mihály munkássága révén, alapvetően még ugyancsak a nemesi igényű tudományosság, ám ennek nem romantikusan reakciós, hanem immár progresszív, kifejezetten liberális,[10] Wilhelm Wachsmuth, Arnold Herrmann, Karl Rotteck kialakította irányát követve. Horváth első munkái az 1830-as és 1840-es években már a városok és a polgárság történetét, a Dózsa-féle parasztháborút és a paraszti sors alakulását tárgyalják, az európai politikai gondolkodás progresszív elemeit mutatják be: csupa olyan mozzanatot, melyek már a hazai liberális politika reformtörekvései szükségszerűségének szolgálhatnak igazolásul. Ezek az igények és tendenciák térnek vissza a nemzeti történet egészére vetítve és annak keretében rendszeresen kibontva Horváth 1842 és 1846 között megjelent nagyszabású, 4 kötetes munkájában, A magyarok történetében is. Megfelelően a konkrét politikai igényeknek, itt már mintegy alapmotívumként mindez kiegészül a nemzeti és az uralkodói érdek antagonisztikusnak beállított ellentétpárjával is, az utolsó évszázadok Habsburg-uralkodóinak történetében pedig a társadalmi haladás igénye összeötvöződik a nemzeti függetlenségével. Ha persze még nem is ellentmondásmentesen, de Horváth munkájával a történeti tudományosság a polgárosodás felé mutató, annak igényeit megfogalmazó társadalmi-politikai közgondolkodásnak válik szerves részévé.[11]

Megfelelően annak a már tárgyalt rendkívül jelentős szerepnek, melyet a kor valóságának tükrözése és így értelmezése révén az irodalom a legszélesebb olvasóközönség számára betöltött, a haladás szempontjából nem volt közömbös az irodalomtörténeti szintézis megalkotása sem. A századelő első, még a nemzeti nyelv fejlesztéséért és jogaiért vitt küzdelmében fogant kísérletei (Segesvári István, Révai Miklós, Pápay Sámuel) után ezt a feladatot modern igényekkel először Toldy Ferenc fogja elvégezni. Handbuch der ungrischen Poesie című német antológiája (1828) terjedelmes bevezetésében már sajátlag szépirodalmi elvek és normák alapján dolgozik, a romantika jegyében. És ha a későbbiekben már nem vagy csak részletkérdésekben tud túllépni az irodalmi fejlődés csúcsát akkor – és akkor helyesen is – Vörösmartyban látó ítéletén, ezt a továbblépést a kor irodalomtudományának funkcióit ellátó irodalmi kritika fő vonala (elsősorban Bajza munkája révén) az ugyancsak a polgárosodás igényét tükröző kortársi irodalom helyes és immár a leghaladottabb európai polgári esztétikai normákhoz mért értékelésével fogja elvégezni, bár nem is annyira összefüggő szintézisekben, mint inkább azonos kritikai szemléletet tükröző tanulmányok, bírálatok sorában. Eljött – sőt talán valamennyi tudományterület közül legkorábban – az ideje a statisztikának nevezett leíró országismertetés adat és tényfeltáró munkái immár valóban statisztikai módszerű összegezésének is: méghozzá immár nemcsak formálisan, adatszerűen (persze ilyenek is megjelennek), hanem az ezekből kézenfekvően adódó összes, egyre határozottabban a polgárosodás irányába mutató társadalmi-politikai-gazdasági következtetések levonásával. Az első ilyen munka már 1814-ben napvilágot lát Debrecenben: Ercsei Dániel professzor Statisticája, a kereskedelem és az ipar elmaradottságának hangoztatásával; 5 év múlva, 1819-ben jelenik meg Magda Pál soproni líceumi tanár adatszerűségében és rendszerében még sokban Schwartner nyomán haladó, de következtetéseiben már egyfajta nemzeti önismeretet igénylő, határozottan antifeudális munkája, a Magyar országnak … leg újabb statisztikai és geográphiai leírása. A szaporodó ily nemű s a hazai valóság feltárásának igényét egyre erősebben érzékeltető kisebb-nagyobb cikkek, leírások után a műfaj 1848-ig legnagyobb teljesítményét Fényes Elek az 1840-es években megjelent, a magát a liberális reformellenzék mellett sokoldalúan elkötelezett szerző politikai állásfoglalásának szolgálatában írott összefoglalásai jelentik: a kor hazai társadalmi-gazdasági valóságának immár nemcsak adatszerű feltárásával és rendszerezésével, hanem határozott, a polgárosodás szabaddá tétele érdekében a konkrét teendőkre, illetve azok lehetőségeire is rámutató, helyenként talán túlzottan is optimista kiértékelésével.

A kor statisztikai tudományosságának jelentősége a polgárosodás szempontjából azért sem elhanyagolható, mert elsősorban a statisztikai munkák kereteiben kerülhettek alaposabb megtárgyalásra bizonyos közgazdasági problémák.[12] Ilyenek persze már a század végén felbukkannak, és ettől kezdve a legváltozatosabb témákhoz kapcsolódva és egyre általánosítóbb, tudományosabb formákban és tanulságokkal kerülnek tárgyalásra. Előbb útirajzokban vagy országgyűlési gazdaságpolitikai munkálatokban mint Skerlecz Miklósnál; majd már keveredve sajátos társadalompolitikai kérdésekkel, mint a jobbágygazdaság mérlegét először felállító Berzeviczy Gergelynél (De commercio et industria Hungariae, 1797). Nagyváthy János a cenzúrától betiltott és kéziratban elveszett Magyar haza gazdálkodása az 1810-es években talán az első rendszeres összeállítás lehetett: a szerző mintaként Smithre és Sodenre hivatkozik.

Töredékek még, ám megannyi jelei annak, hogy a társadalom már egyre mélyebben kezdi észlelni nemcsak a fejlődésének legkülönbözőbb pontján érvényesülő gazdasági erőket, hanem az ezeket mozgató egyes szabályszerűségeket is. Később – mint már utaltunk rá – a mezőgazdaság technikai és szervezési problémáihoz kapcsolódva jelennek meg közgazdasági kérdések, mint Balásházy Tanátsolatok című pályaművében, (1829), majd kisebb cikkek és cikksorozatok formájában az 1830-as évektől induló, elsősorban mezőgazdasági folyóiratokban. Végül, egyre inkább összefonódva a feudalizmus felszámolása felé mutató olyan törekvésekkel mint elsősorban Széchenyiéi: ő már Bentham, Ricardo, Adam Smith nézeteit is alaposan ismeri. A gazdasági fejlődés menetével együtt azután megjelennek a modern vámpolitika problémái és nyomukban a gazdaságpolitika elvi kérdései is: a kor statisztikai tudományossága itt kapcsolódik be a politikai harcba, bőven szállítva a tényanyagot. Az 1840-es évekre a centralisták gazdasági szakértői, Trefort Ágoston és Lukács Móric már nemcsak a tőkés Nyugat-Európa gazdasági haladását ismertetik, hanem ennek kapcsán a szocialisztikus kísérletekről is beszámolnak. A szakkönyvek és a szélesedő horizontú publicisztika révén 1848 küszöbén a társadalom e kérdések iránt érdeklődő még szűk rétege már sokoldalúan megvilágítva láthatja az átalakulás közgazdasági problémáit is.

Történelem, irodalom, statisztika, illetve közgazdaság után a társadalomtudományok negyedik nagy, hagyományos területén, a jogtudományban a kép még erősen ellentmondásos: a dolog természeténél fogva itt a legnagyobbak az előrelépés intézményes akadályai. Az abszolutizmus államrendje ugyanis nem tűrhette el a tételes jog alapjainak bármilyen intézményes megváltoztatását. Ezt már az országgyűlési munkálatok tárgyalásánál is láthattuk, de Metternichnek már attól a (különben alaptalannak bizonyult) hírtől is aggodalmai támadtak, hogy megtalálták az Aranybulla egy eredeti példányát; Kovachichnak a Corpus Jurist kiegészíteni akaró jogtörténeti forrásgyűjtő és kiadó munkáját is ezért kíséri hivatalosan maximális gyanakvás. Így a jogtudomány e korszakban megjelenő szintetikus munkái (az 1819-ben már elhunyt Kelemen Imrének a korszakon át végig használt magánjoga éppúgy, mint Kövy Sándor magánjoga, Szlemenics Pál magán- és büntetőjoga, Cziráky Antal gróf közjoga és a korszak legvégén Frank Ignác nagy munkája, A Közigazság törvénye Magyarhonban) esetleges egymás közti vitáik (például Kövynek Kelement támadó nézetei), s a vitatkozók valamelyikének (például a Kossuthot is tanító liberális Kövynek) haladó nézetei ellenére is végső fokon csak az érvényes, alapjában feudális jog szabályait tudják variálni, mindössze annyi újdonsággal, amennyit az új törvények (elsősorban az új kereskedelmi és váltótörvény) maguk lehetővé tesznek. Az interpretációt illetőleg azonban a hivatalos felfogásban éppenséggel még meg is erősödnek a felvilágosodásból kinőtt észjogtól elforduló, a történeti jog konzerválását célzó retrográd törekvések. Mint ahogy a pesti egyetem még akkor is kitart a teréziánus Martini nemcsak, hogy Wolff nyomán reakciósra fordított, hanem még ilyenként is elavult természetjogi államelmélete mellett, mikor már a bécsi egyetem is annak kantiánus fellazítása mellett foglalt állást.[13]

Az új, előremutató tudományos problémákat felvető gondolatok és kezdeményezések így harcukban már a hivatalos jogtudományon kívül támadnak, és részben a gyakorlati politikában, részben a jogfilozófiában fognak megfogalmazódni: a kettő legszínvonalasabb és leghaladóbb szintéziseként még az 1790-es évek elején Hajnóczy, az 1840-es évekre elsősorban Szalay László munkásságában. Mindkettő a polgárosodásnak az adott korban reális feladataiból és lehetőségeiből indul ki: Hajnóczy egyes régi, abszolutizmust és nemesi előjogokat korlátozni képes intézmények új alapra helyezését, Szalay már az új s immár a feudális jogi burokba – mint láttuk – egyre kevésbé beszorítható, polgárosodó valóság új és immár nyíltan polgári liberális jogi kodifikálását célozva. És ha Hajnóczy gondolatai az 1790-es évek reakciósra fordult légkörében nem bontakozhattak is ki, öt évtized múltán a kodifikáció ügye a büntetőjogban már az országgyűlés szintjére is feljutott, vitatása során alkalmat adva, ha másra nem, de legalább a jogtudományi kérdések immár polgári viszonyokat feltételező kategóriákban való tárgyalására és elméleti alkalmazására.[14]

A korszak társadalomtudományi fejlődésének harmadik vonulatát e tudományok egyes új, korábban Magyarországon ismeretlen vagy még csak kevéssé művelt ágainak megjelenése és kibontakozása alkotja, elsősorban még ekkor sem valamely önálló tudományos elméleti tevékenység, mint inkább külföldi elméleti kézikönyvek vagy éppenséggel gyakorlati szakmunkák fordítása vagy átdolgozása által. Így jelennek meg a korszak folyamán az – e tudományok közül az irodalomhoz kapcsolódva valóban már erőteljesen kifejlődő – esztétika, valamint a pszichológia, a pedagógia, vagy akár a művészettörténet részint szintetikus igényű, elsősorban a korabeli német tudományosságra (vagy legalábbis többnyire ennek közvetítésére) támaszkodó, azt fordító, átdolgozó vagy ismételgető kézikönyvei, részint, és egyre sűrűbben, egyes részletkérdéseik saját kutatáson alapuló, tudományos igényű, már önálló felfogást is próbálgató tárgyalásai. E tudományok teljes kifejlődése azonban általában már csak a polgári forradalom után fog bekövetkezni.

A társadalomtudományok fejlődésének negyedik vonulatát a mindezen tudományszakok számára szolgáló szakmai tudományos és ismeretterjesztő könyvkiadás és szaksajtó (részben már a sajtó kulturális-szervező szerepéről szólva említett) kibontakozása jelenti. Közönségként immár nemcsak magára a szűkebben vett tudományos világra, a tudósok társadalmára korlátozódva, hanem számítva – és bizonyos kereteken belül már joggal – a tudomány kérdései iránti általánosabb társadalmi érdeklődés erősödésére, mintegy (a tágabban vett kulturális sajtó már ismertetett erősödésén túl újabb és még mélyebb, még jellegzetesebb) mutatójaként a társadalom polgárosodásának is. Csak a legfontosabb, elsősorban társadalomtudományi profilú orgánumok (irodalomtudományi funkciójuk miatt ide is számítva a sajátlag esztétikai, irodalomkritikai folyóiratokat) egyszerű felsorolása már érzékelteti a folyamatot és mozgásának irányát. A sor élén 1814 és 1818 között az Erdélyi Muzéum áll; őt követi 1817 és 1841 között – a leghosszabb életű folyóiratként – a Tudományos Gyűjtemény; az 1820-as és 1830-as években megszakításokkal megjelenő Élet és Literatura (Muzárion), 1831 és 1836 között a Kritikai Lapok, 1837 és 1843 között az Athenaeum, 1834-től sajátlag tudományos igényű folyóiratként az akadémiai kiadású Tudománytár, majd az 1840-es években a centralisták kísérletei: 1840-ben Szalay rövid életű Budapesti Szemléje, majd határozottan jogtudományi igényű Themise, hasábjaikon már a nyugat-európai polgári államszerkezetek problémáinak tárgyalásával, szempontjaik alkalmazásával stb. Ugyanakkor a társadalomtudományi igényű könyvkiadás tematikailag és mennyiségileg egyaránt megfigyelhető kiszélesedése – amit még az egyes tudományszakok fenti vázlatos áttekintése is érzékeltethetett – nem kevésbé érzékletesen mutatja az érdeklődés körének és társadalmi bázisának kiszélesedését.

Társadalom- és természettudományok ilyen kibontakozása végül is nem hagyhatta érintetlenül a világ magyarázatának igényével hagyományosan fellépő filozófiát sem. A felvilágosodás korának filozófiai nézeteit 1795 után visszaszorítja a reakció, de lassan a fejlődés is túllép rajtuk.[15] Jellemző, hogy az erdélyi Kiss Mihály saját nézeteivel is kibővített század eleji Helvetius-fordítása már nem talál kiadót, mert akkorra már Kant eszméi kezdenek terjedni. A kormányzat sokáig ezt sem nézi jó szemmel, és – emlékezhetünk – az 1790-es évek közepén a pécsi akadémián Kantot előadó Deling professzort még el is mozdítják. Később azonban Kant filozófiája – elsősorban az abszolutizmus számára felhasználhatónak vélt észjogi állambölcselete révén – egyes elemeiben legalábbis megtűrt filozófiává válik. Kant nézeteit veszi át vagy ismerteti az erdélyi Köteles Sámuel éppúgy, mint – sokkal színvonalasabban – Sárospatakon Mándi Márton István. A kantiánizmus azonban egyre inkább a Kant-tanítvány, Wilhelm Krug bemutatásában terjed tovább. Nyomán a német filozófia (Schelling, Fichte) és a tőle el sem választható új esztétika különben szélesen elterjed az országban: Herder a magyarság lehanyatlását jósló felfogásának különösen széles visszhangja támad. Közvetlen ismeretből vagy inkább közvetett módon megismerve, Kant az egyén szabadságának, önállóságának és teremtőképességének előtérbe állításával, Herder pedig a nemzeti kultúra funkciójára, a hagyományok fontosságára, a nemzeti egységre és főleg a népiességre vonatkozó tanításaival az 1820–1830-as években a hazai társadalmi tudat és a nemzeti ideológia legmélyebb formálói közé tartoznak. Ezen az sem változtat, hogy az 1830-as évek elején a berlini egyetemen tanult protestáns paptanárok (Tarczy Lajos, Tauber Károly, Warga János stb.) megkezdik a hegeli eszmék elterjesztését mind azok baloldali (a gondolkodás dialektikáját hangsúlyozó), mind jobboldali, elsősorban vallást és tudományt egyeztető változatában. Csakhamar megindul azonban ellenük a protestáns ortodoxia támadása, és amikor a tisztán filozófiai vitában a megtámadott hegeliánusok sikeresen védekeznek, mintegy politikailag denunciálják őket, ami (az 1830-as évek második felében) elhallgattatja szavukat. Esztétikai vonatkozásban azonban a hegeli gondolat tovább él és hat majd az 1840-es években is, Erdélyi János munkásságában. Pusztán a megjelent publikációk, vitacikkek alapján úgy tűnik, hogy a hazai filozófia erőteljesen kibontakozóban, fellendülőben van. Valójában azonban az összkép ennek ellenére is meglehetős elmaradottságot tükröz. A külföldi filozófiai irányok hazai képviselői számára a magyar valóság mintha nem nyújtott volna elég szilárd alapot e filozófiai kategóriák és gondolatok maradéktalan átértéséhez: ez kivált a Hegel körüli vitában vált érezhetővé. A hazai filozófusok ekkor még nem tudták kellően felhasználni a természettudományok eredményeit: a KantLaplace-féle keletkezéselméletet az elsősorban agrárszakember Pethe Ferenc fejtette ki, és filozófiai visszhangját nem lehetett észlelni. Jellemző, hogy az Akadémia is – helyesen érezve meg a problémát – egyik első pályatételeként a hazai filozófiai elmaradottság elemzését tűzte ki: a válasz az ország általános elmaradottságát, szegénységét; és a rossz iskolázást hangsúlyozta: reális okokat. Így ezután nem csodálható, hogy a kor hazai filozófiájának legnagyobb önálló teljesítménye, az 1880-as évek végén Hetényi János által kidolgozott és Szontágh Gusztáv által továbbfejlesztett „egyezményes” filozófia, megelégszik a filozófia, az ész és az élet összhangba hozatala szükségességének hangoztatásával; így töltheti be a filozófia célját: az élet széppé tételét a harmónia segítségével.[16] Az egyezményes filozófia kantiánus alapokon áll, elutasítja a hegelianizmust: feladatának a gyakorlati tevékenység eligazítását tartja. Nem kevésbé jellemző azonban, hogy ennek kifejtése során csakhamar elapad a sajátos filozófiai véna: a különben is teljesen eklektikus rendszerében Leibnizet, Herdert vagy akár (német közvetítéssel) Bacont egyaránt összeegyeztetni kívánó elmélet beletorkollván a Széchenyi-féle politika filozófiai igazolásának kísérletébe, csekély kapacitása, világmagyarázatának szűk korlátozottsága hamar és végleg kiderül. De ugyanígy (jellemzően a társadalomban mégis megnyilvánuló szellemi erjedésre) az 1840-es évekre széleskörűen, ha rendszerré össze még nem állva is, inkább mozaikszerűen, megjelennek, elterjednek és – mint 1848-ban be is fog bizonyulni – egyre erőteljesebben hatnak a kor különböző utópista szocialista irányzatainak gondolatai is.[17]

A magyar – és egyre inkább magyar nyelvű – tudományosságnak ilyen szakmai korlátai ellenére is a társadalomban egészében erősödő és szélesedő igényről tanúskodó, sokoldalú kibontakozása adta meg az alapot az 182O-as évekre e tudományosság valamilyenféle szervezeti kereteinek megteremtéséhez. Javaslatokban és kísérletekben a 18. század vége óta nem volt hiány: Bessenyei György, Révai Miklós, Teleki László gróf akadémiai kísérletei, Erdélyben Aranka György másfél évtizeden át végül is működött Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társasága, mind ennek az igénynek a jelentkezését mutatják. Igen jellemző azonban, hogy az első ténylegesen működő és tudományszervező tevékenységet immár államilag is elismerve kifejtő intézmények: a Nemzeti Múzeum, illetve alapjaként a Széchényi Könyvtár (1802), majd közel negyedszázad múlva a Magyar Tudományos Akadémia, csak akkor tudnak megvalósulni, amikor létrehozatalukat az arisztokrácia kezdeményezi, és irányításukat, fenntartásukat, működtetésüket is vállalja. Mert valamilyen fajta hatósági, a magántársulás keretein túlmenő állami elismeréshez csak ez a két intézmény fog jutni; a kor az 1830-as évektől, immár a reformkor sodrában létrejövő, egyre tisztábban szakmai egyesülései, jóllehet valóban alkalmasaknak bizonyulnak szakmai és amatőrökből álló széles közönség mozgósítására (Pesti Orvosegylet, Természettudományi Társulat, Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Egylete), soha nem fogják elérni azt a rangot, amit az Akadémia vagy a Nemzeti Múzeum. (Az 1843–1844. évi országgyűlésen a Természettudományi Társulat becikkelyezésére tett kísérlet eredménytelen marad.) Mindenesetre jellemző, hogy a tudományok fejlődése és kivált az Akadémia szakmai tevékenységében különösen érvényesülő polgárosodási tendenciák az arisztokrata vezetéssel és pártfogással konfliktusba kerülve, az 1840-es évekre ennek az intézménynek a munkáját is átmenetileg visszavetik, lelassítják. Az erdélyi kezdemények azonban eleve meghiúsulnak: a Kemény József és Sámuel grófok által felajánlott könyvtár, kézirat- és éremgyűjtemény bázisán létesítendő Erdélyi Múzeum felállításához az 1842. évi országgyűlés által előirányzott 100 ezer forintnak országos kivetés útján való előteremtése elakad a szászok ellenállásán (akiknek pedig már 1817 óta fennáll a szebeni Bruckenthal múzeumuk); s az ő ellenállásuk azután Bécsben is megakadályozta a vonatkozó törvény szentesítését, holott az végül is csak a magyar és a székely nációk hozzájárulását írta elő.

Irodalom, színház, zene, képzőművészet: a magyar szellemi kultúra e részint hagyományos, részint csak ekkor megjelenő, de korunkban mindenképpen megújuló és általában a polgárosodás irányába mutató nagy ágazatai mellé korszakunkban így odalépnek a tudományok is. Eredményeik mennyisége és minősége (természetszerűen elsősorban az előzményekhez mérve) tulajdonképpen szinte megdöbbentő: a tudományos fejlődés mennyiségi arányai semmivel sem kisebbek – ha hatósugarai természetesen általában jóval szűkebbek is –, mint a sajátlag kulturális területen megfigyelhető haladáséi. Ráadásul egyre erősödik a tudományosság magyar nyelvűsége is, ami – publikációk esetén a kérdés immár az olvasóközönségtől függetlenül, arról tudomást nem véve, nem lévén megítélhető – legalábbis a magyarországi társadalom sajátlag magyar nyelvű elemeinek felzárkózását mutatja arra a szintre, melyre egyes nem magyar népek (elsősorban németek és részben a szlávok egyes csoportjai is) a fejlettebb külföldi tudományosság eredményeit mintegy anyanyelvükön olvashatva már eljutottak, vagy legalábbis eljuthattak volna. A terjedő magyar nyelvűség a tudományban ugyanakkor azt is érzékelteti, hogy a tudományosság eredményeinek hazai adaptálásában elsősorban a magyarok által észlelhető sajátosságok fognak kidolgoztatni. Egybevetve ezt a magyar politikai mozgalomnak mint háttérnek a dinamikájával, így lesz érthetővé az a konfliktus is, mely a magyarság és a hazai nem magyar népek között korszakunkra a kultúra vonatkozásában is ki fog élesedni.

Irodalom

A korszak tudományosságának bemutatásához az egyes tudományszakok történetéről többnyire újabban készült kézikönyvek adatait és értékeléseit vettük át. A hazai tudományosság egészének modern marxista összefoglalása: A Magyar Tudományos Akadémia másfél évszázada. Főszerkesztő Pach Zsigmond Pál (Budapest, 1975), ahol másra nem hivatkozunk, ott – az általános művek mellett – ez volt tárgyalásunk forrása.

  1. A tárgyalás sorrendjében haladva a matematikára Szénássy Barna A magyarországi matematika története a XX. század elejéig (Budapest, 1970) című munkáját használtuk;
  2. sajátlag a Bolyaiakra legújabban Benkő Samu Apa és fiú. Bolyai-tanulmányok (Elvek és utak. Budapest, [1978]) című, tevékenységüket tágabb társadalmi-művelődési összefüggésekbe beállító, az ifjabb Bolyai filozófiai kísérleteit is részletesen ismertető tanulmánykötete egészíti ki a képet új vonásokkal.
  3. A kémia összefoglalása: Szabadváry FerencSzőkefalvi-Nagy Zoltán, A kémia története Magyarországon (Budapest, 1970);
  4. Kitaibel Pálra alapvető Jávorka Sándor munkája: Kitaibel Pál (Budapest, 1957). A biológiára Rapaich Raymund, A magyar biológia története (Budapest, 1952), illetve Gombocz Endre, A magyar botanika története. I. A magyar flóra kutatói (Budapest, 1937) ad összefoglaló képet.
  5. az agrártudományosságnak a természettudományok többi területeivel való összefüggéseit igen jól kifejezi Pethe Ferenc Süle Sándor Kisszántói Pethe Ferenc (Budapest, 1964) című könyvében rekonstruált életpályája; a mezőgazdaság közgazdasági összefüggései Balásházy János életművében válnak érzékelhetővé; jól használható monográfiája: Tilkovszky Loránt, Balásházy János (A múlt magyar tudósai. Budapest, 1970).
  6. Az orvostudomány fejlődésére Gortvay György nagy munkája alapvető: Az újabbkori magyar orvosi művelődés és egészségügy története. I. (Budapest, 1953); a pesti orvosi iskoláról Antall József ad összefoglalást: Lumnitzer Sándor és a pesti orvosi iskola kialakulása (Orvostörténeti Közlemények, 1968. 1).
  7. A kor egészének történettudományáról modern marxista összefoglalás sajátos módon nem áll rendelkezésünkre. Az újabb tudománytörténeti kutatást elsősorban a reformkor már liberális történetírása és ennek tanulságai érdekelték, így az 1830 előtti, forrásgyűjtése révén jelentős korszak vonatkozásában szempontunkból anyagukkal összefoglalásként Hóman Bálint A forráskutatás és forráskritika története (A magyar történettudomány kézikönyve. I/3A. Budapest, 1925) című tanulmánya, valamint Jancsó Elemér forráspublikációja: Az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság iratai (Bukarest, 1955) használható. A kor ilyen forrásgyűjtési és történetkutatási igényeinek mintegy egy személyben legjellegzetesebb megtestesítőjeként figyelmünkre kivált érdemes Kovachich Márton György munkássága: V. Windisch Éva, Kovachich Márton György és a hazai tudományszervezés első kísérletei (Századok, 1968 1–2); V. Windisch Éva, Kovachich Márton György és a magyarországi levéltári anyag feltárása (Levéltári Közlemények, 1966. 1). Az efféle munka politikai szempontú nehézségeire jellemző Metternich és Ferenc király idegessége az Aranybulla eredetije állítólagos felfedezésének hírére: Kumorovitz L. Bernát, Fejér György felfedezi az Aranybulla eredeti példányát (Magyar Könyvszemle, 1968. 1).
  8. Magára a reformkort előkészítő évtizedek történetírására csupán egyetlen részletesebb összefoglalás áll rendelkezésünkre: Lékai Lajos A magyar történetírás 1790–1830 (Ciszterci doktori értekezések 83. Budapest, 1942) című munkája; mint e történetírás egy kivált jellegzetes és nagy hatású alakjának bizonyos szempontból a kor egész történetszemléletére is jellemző pályaképe idézendő Koszó János szellemtörténeti szemléletű, adatgazdag monográfiája: Fessler Aurél Ignác, a regény- és történetíró. A racionalizmustól a romantikáig (Német philológiai dolgozatok 30. Budapest, 1923), újabban németül is: Peter F. Barton, Ignatius Aurelius Fessler. Von Barockkatholizismus zur Erweckungsbewegung (WienKölnGraz, 1969).
  9. mint e történetírás egy kivált jellegzetes és nagy hatású alakjának bizonyos szempontból a kor egész történetszemléletére is jellemző pályaképe idézendő Koszó János szellemtörténeti szemléletű, adatgazdag monográfiája: Fessler Aurél Ignác, a regény- és történetíró. A racionalizmustól a romantikáig (Német philológiai dolgozatok 30. Budapest, 1923), újabban németül is: Peter F. Barton, Ignatius Aurelius Fessler. Von Barockkatholizismus zur Erweckungsbewegung (WienKölnGraz, 1969).
  10. A reformkor hazai történettudományából a marxista kutatás érthető módon elsősorban a legnagyobb hatású, liberális Horváth Mihály alakja felé fordult, kitekintéssel ennek során a korszak hazai történeti gondolkodását befolyásolni képes egyéb mozzanatokra is, így elsőnek: Pamlényi Ervin, Horváth Mihály (Budapest, 1954). Újabban Fenyő István, A demokrácia történetírója (In: Fenyő István: Haza és tudomány. Budapest, 1969). A kor történetírását sajátos aspektusból mutatja be Bibó Sándor nagy, jórészt korábban ismeretlen anyagot feldolgozó monográfiája: Történelemtanításunk a XIX. század első felében a korabeli tankönyvirodalom tükrében (Budapest, 1960).
  11. Magára a reformkort előkészítő évtizedek történetírására csupán egyetlen részletesebb összefoglalás áll rendelkezésünkre: Lékai Lajos A magyar történetírás 1790–1830 (Ciszterci doktori értekezések 83. Budapest, 1942) című munkája;
  12. A statisztika és a részben azt megelőző, részben vele párhuzamos honismereti irodalom alakulásának modern összefoglalása Fényes Elek munkásságán át: Fenyő István, A haza valósága (In: Haza és tudomány. Budapest, 1969).
  13. A korszak jogi és jogfilozófiai tudományosságnak mélyen elemző összefoglalását Szabó Imre munkája adja: A burzsoá állam és jogbölcselet Magyarországon (Budapest, 1955).
  14. Ezen belül Szalay László (és Lukács Móric) a Themis, majd a Budapesti Szemle hasábjain kifejtett jogelméleti tevékenységével legújabban Fenyő István Eötvös József és a Budapesti Szemle (In: Fenyő István, Nemzet, nép — irodalom. Budapest, 1973) című műve foglalkozik.
  15. A kor hazai filozófiai viszonyait és egyes problémáit foglaljak össze újabban, a felvilágosodás viszonylatában: Mátrai László, A magyar filozófia haladó hagyományainak kérdései a felvilágosodás korában (MTA Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Közleményei, 1954. 1–4), valamint – már a Hegel-vitával a központjában – Sándor Pál, Hegel és a magyar filozófia (MTA Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Közleményei, 1962. 1–2);
  16. A kor egyetlen hazai indítású filozófiai kezdeményének, az úgynevezett egyezményes filozófiának igen bő kifejtése: Horváth Mihály, Huszonöt év Magyarország történelméből 1823-tól 1848-ig. III. 3. kiadás (Budapest, 1886); későbbi értékelése: Vajda György Mihály, Az egyezményesek. Fejezet a magyar filozófia történetéből (Budapest, 1937). Az egyezményes filozófia újabb marxista értékelése még nem született meg.
  17. az utópista eszmék jelentkezésére Pándi Pál munkája az alapvető: „Kísértetjárás” Magyarországon. Az utópista szocialista és kommunista eszmék jelentkezése a reformkorban. I–II. (Budapest, 1972).


A magyar nép kulturális életeVörös Károly
Oktatás és társadalom Tartalomjegyzék