A városhálózat és a városok fejlettségi színvonala

A Múltunk wikiből
1527
március 10. A Fuggerek megegyeznek Szapolyai Jánossal a magyarországi rézbányák bérletéről.
1558
Peter Paar pozsonyi postamester veszi át a magyarországi posta szervezését.
1566
Budán megépül a mai Rudas és a Király fürdő (1566 és 1578 között).

A magyarországi városiasodás színvonalát is alapvetően az európai gazdaság egészébe való beilleszkedésünk feltételei határozták meg. A magyar gazdaságnak már a középkor óta agrár- és bányatermékeket exportáló és iparcikkeket importáló profilja az amúgy is fázisbeli késéssel kialakult magyarországi városok iparosodására fékezően hatott, és hozzájárult ahhoz, hogy mezőgazdasági jellegük fennmaradjon, és városiasságuk is elsősorban a kereskedelemben, pontosabban a külkereskedelemben érvényesüljön. Ez az oka annak, hogy a 14. századtól kezdve a külkereskedelemben leginkább érdekelt határvárosok (Sopron, Pozsony, Nagyszombat, Bártfa, Kassa, az erdélyi szász városok) kerültek a fejlődés élére. A hazai iparosodás elmaradottsága miatt a belső piaci forgalom nem növekedett azonos ütemben a külkereskedelemmel, ezért az ország belsejében fekvő városok – mint például Esztergom, Győr, Székesfehérvár, Pécs – lehanyatlottak. Egyetlen nagy, központi jellegű város, Buda, elegendő volt az ország számára, Erdélyben ugyanezt a funkciót töltötte be Kolozsvár. Mellettük csak a speciális szerepet játszó bányavárosok értek el számottevő fejlettségi színvonalat.

Ugyancsak a 14–15. században alakult ki a magyarországi városfejlődés másik jellegzetessége is, amely az előbbi adottságokból következett. Az országot a mezővárosok széles körű hálózata szőtte át. A 15. század végén mintegy 800-ra becsülhető oppidumban élt a jobbágylakosságnak hozzávetőleg egyötöde, legalább félmillió lélek. Noha ennek a 800 oppidumnak csak kisebb része volt valóban jelentős népességet és gazdasági kapacitást tömörítő település, ezek a százas nagyságrendű számok mégis rávilágítanak a mezővárosok rendkívüli fontosságára.

A török kor politikai-katonai eseményei rendkívül súlyosan érintették az ország belsejében elhelyezkedő, a peremvidékekhez képest nagyobbrészt magyar vagy magyarosodó városokat és polgárságukat. 1529. szeptember 8-án Budán a törökök a várbeli német őrséget a szabad elvonulás ígérete ellenére is lemészárolták, a Budán maradt német polgárok nagy része is elpusztult.[1] János király is azonnal megkezdte a hozzá hűtlen Ferdinánd-párti polgárok házainak elkobzását. A gazdag német kereskedők mellett kézművesek is elhagyták a várost, sokan Pozsonyba, Kassára, Kolozsvárra költöztek, kinek merre volt kapcsolata, rokonsága. János király megnemesítette a mellette kitartó budai polgárokat. A megnemesített, de leggazdagabb – német – polgárait elvesztett város igyekezett megtalálni a módját, hogyan élhet az új körülmények között. A város ereje, fénye azonban megtört. Az udvar menekülése után a luxusiparágak mesterei is elhagyták a várost, helyüket a délvidéki mezővárosok török elől menekülő kézművesei foglalták el, akik természetesen csak sokkal alacsonyabb színvonalú termékeket tudtak készíteni. A megmaradt kereskedők igyekeztek továbbra is fenntartani kapcsolataikat Nagyszombat, Selmecbánya és az északnyugati városok polgáraival. A helyzet kilátástalanságát azonban biztos ítélőképességgel mérték fel a Fuggerek: az 1530-as évek elején képviselőjük elhagyta a várost. 1541 után pedig nagy számban tűntek fel a Balkánról felhúzódó török és más balkáni kereskedők, akik hamarosan magukhoz ragadták az áruforgalom jelentős részét.

1541-ben egy megrendült, a korábbiakhoz mérten elszegényedett, de az egykorú Magyarországon belül még mindig a legnépesebb városegyüttest képviselő Buda és Pest került török uralom alá. Ugyanez évben jutott török kézre Szeged is. 1543-ban, mint fentebb láttuk, Székesfehérvár, Esztergom és Pécs, 1544-ben Visegrád osztozott e sorsban, Tata, Komárom, Győr, Pápa és Veszprém pedig hamarosan végvárakká lettek. A török megszállta területekről észak felé menekültek a vagyonos polgárok, ha tehették, tőkéjükkel együtt. Szeged gazdag, jómódú kereskedői Debrecenbe, Kassára, Nagyszombatra költöztek.[2] Tekintélyes és fontos magyarországi városok sora esett ki a fejlődésből, és szabad királyi városaink száma, mely amúgy is igen alacsony volt, nyomasztóan csökkent.

Nem kedveztek a magyarországi városiasodásnak a nemzetközi gazdasági fejlődés nagy áramlatai sem. Ha már a 15. század második felében, a 16. század elején megtört a hazai iparosodás lendülete, akkora 16. század folyamán kibontakozó agrárkonjunktúra végképp nem ösztönözte a hazai ipart arra, hogy kitörjön a céhes keretekből, hiszen a nemzetközi áralakulások következtében ugyanannyi szarvasmarháért vagy borért most már jóval több posztót vagy fémeszközt lehetett importálni, mint korábban. Ez a helyzet még több iparcikk behozatalára ösztönzött. A szomszédos cseh-morva és sziléziai területeken a délnémet tőkések még a 15. században bedolgozó rendszert szerveztek a posztó előállítására. A morvaországi városokban a 15. század közepén és a 16. század derekán egyaránt a polgárság 55–65%-a volt iparos, és textilipari termékeiknek nem kis részét szállították külföldre. E fejlett munkamegosztást tükröző, exportiparral rendelkező városokban magas színvonalú volt a városlakók ellátását szolgáló élelmezési ipar is.

A magyarországi városok – ezzel szemben – a középkorban elérhető fejlődésnek csupán az alsó határáig jutottak el, s ezen a szinten merevedtek meg, mind az egyes városok belső fejlettségét, mind pedig az ország életében betöltött szerepét tekintve. Mindazonáltal európai városok voltak, ezt a városkép is tükrözte. Valamennyiüket városfal és erődítményrendszer övezte, melynek jelentősége csak nőtt a török időkben. Ugyanakkor a fejlődés megtorpanására utal az a tény is, hogy a körülkerített városterület nagysága s a város szerkezete nagy többségükben nem változott a század folyamán, legfeljebb a külvárosok kis házai sokasodtak meg helyenként. A főtéren – a vállalkozói alapítással keletkezett városoknál a szabályos négyszög alakú, úgynevezett gyűrűstéren (Ring), vagy annak közvetlen szomszédságában a középületek sorát találjuk: a templomot, a városházát, a vásárcsarnokot, a hússzékek sorát, az árusok fabódéit, a fürdőt. A gyűrűstér a város kereskedelmi és társadalmi életének központja; színhelye a jogszolgáltatásnak, a városi adminisztrációnak, a látványosságoknak, beleértve a bűnösök közszemlére tételét – pellengérre állítását, kalodába zárását. E főteret a városi vagyonosok, a társadalmi elit lakóházai szegélyezték, melyek egyben a város legnagyobb és legszebb házai voltak. A kórház és a szegényház viszont a városfalakon kívül talált helyet.

A városon belüli munkamegosztás fejlettségének bizonyos fokmérője, hogy mennyire különültek el az egyes iparágak telephelyek szerint is a városon belül. Kassán a kézművesek nem különültek el lakóhely szerint, legfeljebb jelenlétük mértéke változott az egyes utcákban. A mészárosok és a kovácsok valamelyes tömörülése mutatható ki a Mészáros és a Kovács utcában. Az ötvösök és a jómódú szabók egy része viszont vagyonossága miatt lakott a Ringen. Az északi bányavárosokban sokkal világosabban megfigyelhető a telephely szerinti elkülönülés, elsősorban a bányamunkások lakóhelyeinek erős koncentrálódása miatt. Az iparágak tömeges térbeli elkülönülésére azonban általában nem került sor, bár tapasztalhatók ilyen irányú tendenciák. Azért nem, mert a tömeges elkülönülést a nyers- és félkész termékeket létrehozó iparágak igényelték volna, és éppen ezeknek a fejlődése torpant meg. Így az egyes polgárok városon belüli lakóhelyét sokkal nagyobb mértékben befolyásolta a vagyoni helyzet és a társadalmi rang, mint a foglalkozás.

E városoknál meglehetősen fejlett írásbeliséget találunk, ami a 16. század folyamán tovább bővült és finomodott. A város jogait biztosító iratokon kívül egyre több rendszeresen vezetett iratsorozat keletkezett: városi számadáskönyvek, tanácsülési jegyzőkönyvek, polgárkönyvek, adójegyzékek, végrendeleti könyvek, gyámiratok, kórházi számadások sorozatai. Az egyes céhek is féltve őrködtek saját irataik felett. Városainkban a külső és belső védelmet szolgáló, fizetett városi rendfenntartók, darabontok mellett felleljük a polgárőrség intézményét is – az újonnan felesküdött városi polgárok ezért voltak kötelesek fegyvert vásárolni maguknak. A fegyverforgatás gyakorlására ösztönöztek az évente megrendezett lövőversenyek is.

A város élén, miként a korábbi évszázadokban is, a magisztrátus 12 vagy 24 esküdt a bíróval, valamint a jóval szélesebb körű tanács. Ez utóbbi szerepe azonban meglehetősen formális volt. E szerény, de klasszikus városi keretek megőrzése ellenére is szám jel utalt az urbanizáció megrekedésére, sőt kifejezett visszaesésére. Több fontos város lakosságszáma csökkent vagy csak minimálisan emelkedett. Míg Kassán 1480-ban 2865 fő lakott, addig 1556-ban csak 2545. Bártfa 15. századbeli 1200–1300 lakosa 1542-ben mintegy 1000 lélekre csökkent. Csupán Eperjes 1465. évi, mintegy 2300 főnyi lélekszáma emelkedett körülbelül 2600 főre a 16. század derekán.

Kifejezett visszaesést mutat a polgárság 16. századi vagyonkoncentrációja is. Míg a 15. század végén Kassán a polgárságnak mintegy 7%-át kitevő vagyonos elit réteg az adó 51 %-át fizette, addig 1557-ben már csupán 43%-át. Sopronban a 16. század közepéig még erőteljesebb vagyonkiegyenlítődés ment végbe. Ugyanez a tendencia figyelhető meg Bártfán is.

A 16. századi városi háztartások mérlegei erősen emlékeztetnek az egykorú nagybirtokok számadásaira, éspedig nemcsak azért, mert a szabad királyi városok maguk is rendelkeztek úrbéres jobbágyfalvakkal, valamint városi szőlőkkel, majorokkal, hanem azért is, mert a készpénzjövedelem legnagyobb hányada itt is, ott is a borkimérésből származott. A polgárság fogyasztásából sem adók, sem illetékek révén nem lehetett számottevő bevételhez jutni. A városi jövedelmek nagy része mind Kassán, mind Selmecbányán a városi pincészetből származott. Ez utóbbi helyen a borból évi 3500–7000 forintnyi bevételt értek el, a sörfőzés is nagyrészt a városé volt.[3] Lőcsén a város 1580. évi, 9732 forintnyi bevételéből 56,3% származott borbevételből, viszont a kiadások felét is szőlőművelésre, borvásárlásra és borkezelésre fordították.[4] Rozsnyón az 1560-as években a városi bevételek 30–44%-a származott borkimérésből és borkereskedelemből, 15–35%-a pedig az adókból; a század végén csaknem 53%-ra emelkedett a bor- és sörkimérésből eredő jövedelem aránya.[5] Sopronban hasonló volt a helyzet: 1569-ben a bevételek 26%-a származott boreladásból és -kimérésből és csupán 12%-a adókból. Az összes kiadásoknak viszont 14,43%-át költötték borvásárlásra, 8,14%-át a városi szőlők műveltetésére. A város majorgazdasággal is rendelkezett. A terméseredmények azonban semmivel sem voltak jobbak, mint az egykorú nemesi allódiumokban. A város ugyanolyan tradicionális módszerekkel gazdálkodott, mint a nemesi birtokosok; sokszor még jelentős sókereskereskedést is folytatott.

Mindezek a jelenségek azonban, melyek a városi élet kereteinek megrekedtségét mutatják, csupán következményei és mintegy tükröződései voltak annak a ténynek, hogy Magyarországon a városok alapvető funkciójában: azaz a gazdasági munkamegosztásban, a termékek előállításában és cseréjében következett be megtorpanás, sőt visszaesés.

Irodalom

Egyetlen vázlatos áttekintés a magyarországi városfejlődésről: Makkai László, A magyar városfejlődés és városépítés történetének vázlata (Budapest, 1963). Tárgyalt korszakunk elvi problémáival a legbehatóbban Szűcs Jenő foglalkozik: Das Städtewesen in Ungarn im 15–17. Jh. (Studia Historica 52. Budapest, 1963), valamint Ruzsás LajosSzűcs Jenő, A várostörténeti kutatás helyzete és feladatai (A Magyar Tudományos Akadémia Társadalmi-Történeti Tudományok (II.) Osztályának Közleményei 1966), továbbá Ruzsás Lajos, Városi fejlődés a Dunántúlon a XVI–XVII. században (Szigetvári-emlékkönyv. Szigetvár 1566. évi ostromának 400. évfordulójára.).

  1. Az ország fővárosának vonatkozásában a Budapest története II. kötete (Budapest, 1973) nyújtja a széles körű kutatások összefoglalását.
  2. Granasztói György, A városi élet keretei a feudális kori Magyarországon, Kassa társadalma a XVI. század derekán (kandidátusi disszertáció), tanulmányából sok, a kassai polgárság problémáin túlmutató, általánosabb érvényű megállapítást, megfigyelést is felhasználhatunk, elsősorban a városkép és a polgárok területi-társadalmi elhelyezkedésével, de az iparfejlődés egyes kérdéseivel kapcsolatban is.
  3. Sobó Jenő, Selmecbánya szabad királyi város társadalma, ipara és kereskedelme a XVI. század második felében (Budapest, 1910).
  4. Az egyes városokra vonatkozó adatok forrásai továbbá: Demkó Kálmán, Lőcse története (Lőcse, 1879);
  5. Rozsnyóra: Mikulik József, Egy magyar város viszontagságai a XVI. század második felében (Történelmi Tár 1884);


Városfejlődés és polgárság
Tartalomjegyzék A városi ipar és iparosság