A városi ipar és iparosság

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2016. december 27., 08:02-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)
1576
május Kolozsvári ötvöslegények mozgalma a céhes kötöttségek ellen.
Szász polgárok társulnak, hogy brassói posztóval kereskedjenek.
1577
április 21. Erdélyi országgyűlés Tordán. (Brassóban és Szászsebesen árumegállító helyet létesít.)

A városi ipar szerkezetére általánosan jellemző volt mindazon iparágak gyengesége, sorvadása, amelyek nem kész fogyasztási cikkeket állítottak elő, hanem olyan félkész termékeket, amelyeket a feldolgozás következő szakaszában más kézművesek használtak fel. A legfeltűnőbb a korszak ipari fejlődésében a szövő- és posztóipar igen alacsony fejlettségi foka, sok helyen teljes eltűnése, azé a szövőiparé, amely hosszú évszázadokon keresztül a gazdasági fejlődés legfontosabb húzóerejét képviselte. Az előző korszakban virágzó, Verlag-rendszerrel működő bártfai barchentszövés is nagyrészt tönkrement, az elsöprő arányú sziléziai és morva posztó- és vászonbehozatal tette tönkre. Csupán az erdélyi. szász városok szállítottak továbbra is saját készítésű, gyenge minőségű, olcsó posztót a román fejedelemségekbe, az északról és nyugatról importált jobb textíliák továbbszállítása mellett. Ennek az exporttevékenységnek a jegyében alakulhatott 1576-ban Fronius Mátyás és öt társa részvételével társulás a brassói posztóval való kereskedés céljából. Egy adat szerint e kereskedők 6316 forint értékben vettek át árut, hitelbe, a posztókészítőktől. 1578-ból négy kereskedőnek kifizetett pénzről, több mint 10 ezer forintról tudunk.[1] Az ilyen vállalkozások azonban még a szászok között is meglehetősen kivételesek voltak.

A 15. századi viszonyokhoz képest hanyatlást mutatott a tímáripar is, ugyanakkor a nyersbőrt exportálták az országból. De a szarvasmarhák nagy tömegben – élve: tehát bőrükkel együtt – történő kihajtása is nagyban csökkentette a tímáriparban feldolgozható nyersbőrök mennyiségét. Ezért is találunk rengeteg panaszt a nyersanyaghiányra. Ez a magyarázata a sok céhlevélben rögzített kötelezettségnek, hogy ha nyersanyag érkezik a városba, azt nem szabad egyes mestereknek összevásárolniuk, hanem valamennyi mester között egyenlően kell elosztani. A nyersanyaghiány miatt a kassai vargák, nyereggyártók, szíjgyártók már a 15. században kénytelenek voltak falusi iparosoktól is vásárolni, a 16. század derekán pedig már többnyire maguknak kellett a bőröket kikészíteniük. A bőriparosok többé nem voltak képesek megfizetni és eltartani a tímármestereket, s így azok sok helyről eltűntek. A hússal és a bőrárukkal kapcsolatos érzékeny problémákra utal az a tény, hogy a legkorábbi megyei árszabások, így Vas vármegye 1597. és Zala vármegye 1598. évi limitációi a húsárukon kívül kivétel nélkül bőripari termékekre vonatkoztak: a vargák, szíjgyártók, szűcsök, csizmadiák termékeit és a bőrárukat érintették.

Visszaesés tapasztalható az élelmezési iparágakban is, pedig ezek a városi fejlődés fokmérői. Pozsonyban például 1376-ban 26 mészárosmester működött, 1549-ben csak 14-et, 1565-ben 19-et találunk.[2] A húsfogyasztás minden jel szerint országszerte igen nagy mérvű volt, és bár tenger sok állatot hajtottak fel a városok piacaira, mégis nemegyszer mutatkoztak súlyos zavarok az ellátásban. Az emelkedő élelmiszerárakat a városi tanácsok már a 15. század közepétől kezdve igyekeztek rögzíteni, s a maximált árú húson a mészárosok gyakran alig kerestek. Kárpótlásul a faggyú árát emelték nagyobb mértékben, ami viszont egyes iparágakat érintett hátrányosan. Így többször is előfordult, hogy a mészárosok, tiltakozásul, abbahagyták mesterségüket, vagy a város tiltotta el őket annak gyakorlásától, mint ahogy ez Sopronban, Kassán, Nagybányán és más városokban is bekövetkezett egy-egy évre. Az ellátás elégtelensége miatt a városi tanács számos helyen megengedte, hogy céhen kívüli, külső emberek is árulhassanak húst a városban, például Kassán, Nagybányán, Szatmáron, Tatán.[3]

A pékipar sem fejlődött magas színvonalra, céheik csak későn alakultak meg, több helyen visszafejlődés tapasztalható. Pozsonyban 1576-ban 16 pékmestert találunk, 1558-ban viszont csak 18-at. Sok város kenyérellátása félig-meddig háziiparszerűen történt. Selmecbányán 1597-ben 150 sütéssel foglalkozó személyt írtak össze, túlnyomó részük azonban céhkereteken kívül álló sütőasszony volt. A pékek is házaltak titokban termékeikkel, noha ezt kalodába zárással büntették. Kassán is szinte bárki árulhatott kenyeret a piacon, csütörtöki és szombati napokon, csak a 16. század végén bontakozott ki itt a pékipar. A pékek tevékenysége azonban szükségszerűen összefonódott a gabona- és lisztkereskedéssel, különben nem tudtak volna nagyobb nyereségre szert tenni, mint a sütőasszonyok. A sütőiparosok alapvető megélhetési gondokkal küszködtek Sopronban is: a rohamosan emelkedő gabona- és lisztárak mellett képtelenek voltak a tanács által előírt áron és súlyban készíteni termékeiket. Az ellenszegülőket a városi tanács a toronyba záratta.[4]

Ilyen kényszerintézkedésekkel azonban nem lehetett segíteni az alapvető bajon: a városi iparosok a magas rezsiköltségek mellett – inasok élelmezése, ruházása, némi fizetése; jelentős céhtaksák, városi adófizetések, magas nyersanyagárak – nem tudtak versenyezni a sütőasszonyokkal, akikre nem nehezedtek ilyen terhek. Gabonával és liszttel folytatott kereskedésük jelentősége is olyan mértékben csökkent, amilyen mértékben tért hódított a polgárok körében a gabonakereskedés. Ugyanez a jelenség a molnárok szerepét is csökkentette. Kassáról eltűntek a sörfőző és a bábsütő mesterek is. A sör- és pálinkafőzés tevékenysége azonban nem szűnt meg, csak háziipari keretek közé szorult. A specializálódás eltűnése nem jelentette, nem is jelenthette a mindennapi igények eltűnését, csak ezeknek az igényeknek a kielégítését az olcsóbb, gyengébb megoldások, a házilagos kivitel irányába szorította.

Az iparfejlődés általános színvonalát jelző iparágak, a félkész termékeket előállító, valamint a városi lakosság élelmezését differenciáltan biztosító ágazatok tehát országszerte gyengén fejlettek voltak. Ezzel szemben kiemelkedett és a korszak folyamán egyre nagyobb jelentőségre tett szert két iparág: a szabóké és az ötvösöké.

Míg Kassán az 1480-as években csupán 19 fő, az összes iparosok 14%-a dolgozott a ruházat és a tisztítás iparágában, addig az 1550-es években az ugyanitt működő 59 személy az összes mesterembereknek már 26,3%-át tette ki. A szabóipar nagyarányú előretörése országos jelenség. Ez érthető is: a külföldről érkező, tekintélyes mennyiségű, különféle posztót túl értékesnek tartották ahhoz, hogy otthon, háziiparszerűen szabják-varrják. Ebben az iparágban lelhetjük fel a munkaszervezés magasabb formáit, a bedolgozó rendszer elemeit. Egyes, némi tőkével rendelkező szabók posztókereskedéssel is foglalkoztak – ami már az erre vonatkozó számos tilalomból is kitűnik. A készruhát árusító vásári mesterek néhol falusi iparosokat is foglalkoztattak, mintegy bedolgozóként. Késztermékeiket pedig távolabbi piacokon is értékesítették. Ez a tevékenység nem kívánt nagy beruházást, mégis egyfajta egyszerű vállalkozásnak tekinthető. A ruhakészítés néha kisüzemi keretekben történt; a legények egy része jövő-menő, sokszor csak a vásárok, a nagy ünnepek körüli csúcsforgalom idejére szerződtetett tartalékmunkás volt, aki gyakran hetibért, sőt fél hetibért kapott. A kereslet bizonytalansága és egyenetlensége miatt azonban az üzemek nem működtek egész évben rendszeresen. Mindazonáltal a szabóknál a legmagasabb a legények száma. Pozsonyban és Sopronban egyedül a szabómestereknek volt szabad egyszerre 4 legényt foglalkoztatniuk a többi iparágban engedélyezett 1-2 fő helyett. Éles konkurenciaharc folyt az iparágon belül. Az egész korszakot végigkísérte a szabómesterek kontárok elleni panasza, akik – mint a pozsonyi mesterek írták 1582-ben – sem adóval, sem munkával, sem őrzéssel nem szolgálják a várost. A környékről szabadon ki-be járó, a városban mívelő és annak vásárain árusító vándorszabók ellen már 1538-ban védelmet kértek a pápai szabók; a selmecbányai mesterek pedig 1580-ban tömegesen zúdultak fel az ellen, hogy a városon kívüliek már hétköznapokon is árusítanak készruhát a városban.

A készruhák iránti nagy kereslet a szabók egy részének jelentős hasznot biztosított. Kassán a szabók mintegy harmadrésze tartozott a város vagyonosabb rétegéhez, ugyanannyi foglalkoztatott több személyt iparában. Egy részük Selmecbányán is a piactéren vagy annak tőszomszédságában lakott, a gazdag bányapolgárok közé ékelten.

A szabóipar Erdélyben éppen olyan fejlett volt, mint a Magyar Királyság területén. A kolozsvári szabók 1551-ben azt a kiváltságot nyerték el, hogy mind a fejedelemségben, mind pedig azon kívül szabadon kereskedhetnek, és csak a városi tanács előtt perelhetők. A fokozódó konkurenciaharcra utal, hogy a következő évtizedekben fejedelmi rendeleteket eszközöltek ki, amelyekkel a szatmári és a németi szabókat az erdélyi, a kontárokat pedig a kolozsvári vásárokról tiltották ki. Ugyancsak éles harc dúlt az erdélyi szász városok mesterei között. A szabók egy része Erdélyben is bekapcsolódott a posztóval és szűrposztóval való kereskedésbe. A Nagydisznódon készített olcsó szűrposztó a kor igen keresett cikke volt.

A szabómesterséget kiegészítette a szűcsipar, de egyben hatásköri villongás is jellemezte a két mesterség viszonyát. A szűcsök körében akadtak ugyan mérsékelten vagyonos mesterek is, mint azt egyes kassai hagyatékok mutatják, a többség azonban szerény körülmények között élt, s a nyersanyag-beszerzési gondok és a kontárok elleni küzdelem is nehezítette helyzetüket.

A másik kiemelkedő iparág az ötvösség volt. Művelői vagyonos polgárok voltak, a szakma gyakorlásához szükséges nemesfémek, drágakövek beszerzése ugyanis jelentős beruházást igényelt, a mesterré váláshoz előírt drága remekmű elkészítéséhez is számottevő induló tőkére volt szükség. Az ötvösmesterek közül jó néhányan a városok főterein, a vezető polgárok között laktak, soraikból gyakran kerültek ki városi tisztségviselők.

A szakma virágzásának alapjául az ötvöstárgyak iránt a 16. század közepén fellépő és egyre nagyobb méreteket öltő kereslet szolgált.[5] Az agrárkonjunktúra hasznának nem jelentéktelen hányada öltött testet a nagybirtokosok felhalmozott kincseiben. Míg az 1520–1530-as években az előkelő családoknál is csupán kevés ötvöstárgy volt található, addig a század végi leltárak sora tanúskodik az ezüstből és aranyozott ezüstből készített, drágakövekkel gazdagon díszített asztali edények roppant tömegeiről. Báthori Kristófnak az 1580-as években 2,5 bécsi mázsányi, Thurzó Györgynek pedig 1612-ben 11 mázsányi ezüstneműje volt. Ehhez járultak még az ékszerek tömegei, melyek a főrangúak ruháit, fegyvereit díszítették káprázatos pompával.

Tévednénk azonban, ha csak a főnemeseknél keresnénk e vagyontárgyakat. Kisebb nemesek, városi és mezővárosi polgárok is meglepően sok ötvöstárgyat halmoztak fel. Ahol ezt a források kivételesen lehetővé teszik, mint például a Sopron és Ruszt körüli bortermelő vidék egyes falvaiban, ott még egyes parasztok háztartásaiban is fellelhetünk néhány ezüstpoharat, gyertyatartót, aranygyűrűt. A széles körű paraszti árutermelés hasznának egy része szintén ötvöstárgyakban öltött testet. Az ötvösipar tehát nagy társadalmi igényt elégített ki: részben a háborús viszonyok között is jól elrejthető, menekíthető formába öntötte a vagyont, és lehetővé tette tezaurálását, részben pedig csillogó formában tükrözte az egyes rétegek gazdagodását, és ezzel a társadalmi presztízs céljait szolgálta ki. Az ötvöstárgyak mint nagy értékek hordozói az egykorú közélet elengedhetetlen eszközeivé váltak: nemcsak a portai követekkel küldözgettek rendszeresen ötvöstárgyakat, hanem a helyi török tisztek, pasák, kádik, vagy az átvonuló keresztény seregek tisztjeinek a jóindulatát is meg kellett vásárolni értéktárgyak ajándékozásával.[6]

Az ötvösipar a Dunántúlon nem emelkedett olyan magas színvonalra, mint az északi városokban és Erdélyben. Győr, Komárom, Esztergom, Újvár ötvösei 1529-ben még csupán közös céhet létesítettek, amikor Kassán már erős és népes volt ez az iparág. Itt 1440 és 1500 között 32 ötvösmesterről tudunk, 1501 és 1560 között 55-re, 1561 és 1620 között pedig 108-ra emelkedett a számuk. Selmecbányán a 16. század második felében 116 ötvösmester neve ismert, közülük heten a külső tanács tagjai, egyikük pedig esküdt lett. 1598-ban Debrecenben 16 ötvösmester élt egyidejűleg, de 1551-től kezdve Kecskeméten is megtelepedtek, és állandó megélhetést találtak a Szegedről odamenekült ötvösök.

A fénypontot mindazonáltal az erdélyi ötvösség jelentette. A Portára küldött mesés kincseket is nagyrészt kolozsvári mesterek készítették. A kor technikai újítása volt az úgynevezett erdélyi zománc alkalmazása. Kolozsvár a szakma egyik központjává vált: a mintegy 8 ezer lelket számláló, évi négy országos vásárt tartó, árumegállító joggal rendelkező városban az ötvöscéhnek 1561-től már 2 céhmestere volt, egyik magyar, a másik német; de még e kiemelkedő iparágban is mindössze 50 legény jutott 29 mesterre. A szakma képviselőinek városok közötti összefogására utal a kolozsvári és debreceni ötvösök 1575. évi egyezsége, melynek értelmében az egyik városból a másikba költöző mestereknek kölcsönös kedvezményeket nyújtanak. Később a váradi ötvöscéh is csatlakozott egyezségükhöz, s a három céh sok ügyben kikérte egymás tanácsát. Viszont arról is tudunk, hogy a szebeni, segesvári és besztercei szász ötvösök titkos egyezséget kötöttek, hogy nem alkalmaznak magyar legényeket, legfeljebb csak 14 napra, magyar inast pedig nem vesznek fel. Ez ellen mintegy 50 kolozsvári céhlegény tiltakozott 1573 nyarán, és követelte, hogy vagy szüntessék meg ezt a visszaélést, vagy bocsássák el a Kolozsvárott dolgozó szász ötvöslegényeket. A mesterek megígérték panaszuk orvoslását, csak ekkor folytatták a munkát. Hogy nemzetiségi ellentéttel keveredő szakmai féltékenységről volt szó, azt az is mutatja, hogy a kolozsváriak hosszas perlekedésbe keveredtek a szebeni szász ötvösökkel; ezzel kapcsolatban céhlegénysztrájk tört ki Kolozsvárott 1576-ban. Nagyrészt a legényeket megillető kisebb juttatások (reggeli, "fejmosópénz" stb.) megadása, valamint a szerintük túlzott munkafegyelem részleges könnyítése érdekében léptek fel.

A két kiemelkedő iparág – a szabóké és az ötvösöké – mellett a többi mesterség a kisszerűség és a helyben topogás jegyeit viselte magán. A mindennapi élet egyik alapvető szükségletét elégítették ki a fémiparban dolgozó mesterek, ezért számuk aránylag magas, mindenütt, a legkisebb mezővárosban is megtalálhatók. A legelterjedtebb a kovácsok mestersége volt, ők részben a fuvarozáshoz szükséges javítómunkákat végezték a kerékgyártókkal és a szíjgyártókkal együtt, részben pedig mindenféle apróbb, olcsó fémtárgyat készítettek. A lakatgyártók több eltűnt, korábban különálló mesterséget pótoltak, tehát a fémiparban is a szakosodás visszafejlődése figyelhető meg. A kovácsok, a kerékgyártók és a lakatosok Kassán az iparosok legszegényebb rétegéhez tartoztak, ugyanilyen alacsony társadalmi rangjuk volt a kovácsoknak Selmecbányán és Sopronban. Ez érthető is, ha a külföldről beáramló finomabb fémeszközök, e1sősorban kaszák, kések, sarlók hatalmas mennyiségére gondolunk.

A többi iparág képviselői, így a fazekasok, bodnárok a szűkebb helyi piac részére termeltek, de jövedelmük kiegészítésére némelyikük sörfőzéssel, halkereskedéssel is próbálkozott. Holott a bor iránti nagy kereslet sok hordót is igényelt, a városi mesterek azonban a jelek szerint ezeket az igényeket nem tudták kielégíteni. Ezért a soproni városi tanács 1598-ban idegen mestereknek is megengedte, hogy hordókat hozzanak be a városba, a helybeli bodnárcéh minden tiltakozása ellenére.

A városok sora már a 16. század közepétől, egyes vármegyék pedig 15. század végétől kezdve árszabásokkal korlátozták az iparosok működését. Az árszabásokat a dunántúli vármegyék kezdték elsőnek, majd a többiek is átvették ezt a gyakorlatot. Erdélyben viszont az országgyűlés hozott olyan intézkedéseket, amelyek Magyarországon a vármegyei és városi törvényhatóságok hatáskörébe tartoztak. Az erdélyi országgyűlés már a 16. században életbe léptetett bizonyos árszabályozásokat, és kiviteli tilalmat rendelt el egyes nyersanyagokra. Itt nem pusztán a magyarországi vármegyék és az erdélyi országgyűlés nemességének "polgárellenességéről" van szó, hiszen a városlakó polgárok körében is vég nélküliek voltak a panaszok arról, hogy a mesteremberek "mód nélkül" drágítják áruikat, mindent "kétszeres áron" fizettetnek meg a vásárlókkal.

Az árforradalom nyersanyag- és élelmiszer-áremelkedésein kívül az egyre súlyosabbá váló céhes kötelezettségek is hozzájárultak a céhes kézművesek magas rezsiköltségeihez és áruik versenyképtelenségéhez. Ettől viszont a céhek meg jobban bezárkóztak. A tömeges céhalakulás folyamata Kolozsvárott a magyarországi városokéhoz képest kissé megkésve, de annál erőteljesebben bontakozott ki a 16. század elején. A szászoknál viszont, ahol a városokban már a középkorban kialakultak a céhek, a l6. század közepén már a falvakat is elérte a céhesedésnek az a hulláma, amelyre Magyarország egyes részein csak a 17., a felszabadított területeken pedig csak a 18. század folyamán került sor. Mindez nem a kedvezőbbé váló lehetőségek, hanem a fokozódó megmerevedés jele volt. A szászok universitasa 1550-ben kimondta, hogy ezentúl csak hozzájárulásával lehet új céhet létesíteni. E jogot 1583-ban Báthori István is megerősítette azzal az indoklással, hogy "a mesterember városba és nem falura való".

A növekvő konkurencia következtében a céhek egyre nehezítették céhbe állás feltételeit. Az inas a középkor óta szokásos módon 3–4, de néha még több évi tanulóidő után, mely időszakban csak élelmet és néhol ruhát kapott, legénnyé válhatott. A legény felszabadulásakor szerényebb vacsorát adott, és bizonyos pénzösszeget fizetett a céhládába. A legtöbb céh 3–4 évi, de néha még hosszabb vándorlást követelt meg. A pozsonyi pékek előírása szerint ezt az időt az osztrák örökös tartományok városaiban, az erdélyi szászok követelményei szerint pedig lehetőleg Németországban kellett eltölteni. A pozsonyi mesterlegények jelentős része nem magyarországi illetőségű volt: a közeli Hainburg, Bruck an der Leitha, Wiener-Neustadt, Fischamend stb. városok mellett Brünn, Graz, Laibach, Augsburg, sőt egyes szászországi, pomerániai, württembergi, türingiai kisvárosok is szerepeltek származási helyükként. Kisebb, szegényebb céhekben viszont sokszor eltekintettek a külföldi vándorlástól. A legény a vándorévek után mesterré avatásra jelentkezett. Igazolnia kellett törvényes származását és tanulóévei letöltését, és el kellett készítenie a szakmájában előírt mesterremeket. Ha ezt elfogadták, egy reggelit és egy "köszöntőpoharat" (kisebb lakomát) kellett adnia, majd egy éven belül az úgynevezett "nagy mesterasztallal" vendégelte meg a céh tagjait, és ez idő alatt kellett megfizetnie a változó nagyságú, de egyre emelked6 céhbelépési díjat is. Csak akkor lehetett a város polgárává. Legtöbb helyen egy éven belül meg is kellett nősülnie. A céhlakomák is egyre költségesebbekké váltak, a céhlevelek sokszor tételszerűen meghatározták, hogy a lakoma hány fogásból álljon. Sok helyen négy tál étel volt előírva. A győri szabók azonban már 1568-ban hét tál ételt és bőséges mennyiségű bort követeltek az új céhtagtól, néhol pedig már 14 tál étel adása volt kötelező.

A mértéktelen lakmározást a magyar mesterekből álló céhek kezdték bevezetni – sokszor még a pontos étrendet is rögzítették, igaz, főleg a 17. században, majd ez a szokás presztízsből fokozatosan elterjedt a német iparosok körében is. Egy-egy ilyen lakoma komoly pénzbe került, esetleges megváltásáért 10–20, a 17. század derekán helyenként 42 forintot kellett fizetni. Céhes mesterek fiai, illetve azok a legények, akik a mester leányát vagy özvegyét vették feleségül, jelentős könnyítéseket élveztek mind a céhbelépés díját, mind a mesterebédet illetően. Sokszor a mesterfiak inaséveinek számát is csökkentették, és eltekintettek vándorlásuktól. E költséges mesterebéd ugyan csak életében egyszer terhelte a céhtagot, de ezen kívül is napirenden voltak a lakmározások: céhmesterválasztáskor, újévkor, a negyedévi céhgyűléskor, a céh védőszentjének ünnepén stb. A vétséget elkövető céhtagot gyakran büntették mesterasztal kirovásával. Mindemellett a céhtagoknak rendszeresen kellett tagdíjat is fizetniük. Az elővárosokban meghúzódó vagy a környező falvakban dolgozó kontár iparosok mentesültek e súlyos terhek alól, viszont társadalmilag sokkal alacsonyabb helyzetben voltak.

A 16. században a magyarországi szabad királyi és bányavárosok egy részét német polgárok lakták. Öltözködésben, életvitelben egyszerűség, takarékosság és szorgalom jellemezte őket. Fiaik gyakran fordultak meg a német fejedelemségek vagy az osztrák tartományok városaiban vándorlegényként, az előkelőbbek külföldi egyetemeken. Társadalmilag egységet alkottak, csak egymás között házasodtak, rokoni kapcsolatba csak más vagyonos hazai, esetleg külföldi német polgárokkal kerültek. Mereven elzárkóztak mind a magyar polgároktól, mind a nemesektől, saját városuk német anyanyelvű középrétegeitől és plebejus elemeitől. Elzárkózásukon hatalmas rést ütöttek a mohácsi katasztrófát követő hadjáratok, hiszen elsősorban a központi fekvésű magyar vagy már részben magyar városok kerültek török uralom alá. Az innen elmenekülő iparos- és kereskedőelemek tömeges betelepülése azután egy sor város fokozatos elmagyarosodását vonta maga után. Kolozsvárott ez a folyamat már korábban megindult. Nagymértékben elmagyarosodott Nagyszombat és nem kevés viszontagság után Kassa is. A bányavárosokban ugyanekkor tömegesen találunk szlovák bányamunkásokat is. Az etnikai konfliktus a város vezetéséért folytatott hatalmi küzdelmek kísérőjelenségei vagy éppen eszközei voltak. A magyarok betelepedését követő néhány évtizeden belül azonban nem lehetett feltartóztatni a gazdasági és családi kapcsolatok szövődésének a folyamatát. A legvagyonosabb magyar betelepülők a városok főterein vásároltak maguknak házat, ami elengedhetetlen feltétele volt a városi elitbe való bejutásnak.

A magyar nemesség városokba települése még több problémát okozott az eddig középkorias elzártságban élő polgárok számára. Részben a török elől menekülő, birtokukat vesztett kisebb nemesek kerestek a városfalakon belül védelmet, részben azonban jómódú birtokosok is törekedtek arra, hogy házat szerezzenek a nagyobb kereskedelmi lehetőséget biztosító városokban. Ugyanakkor viszont nem akartak lemondani nemesi kiváltságaikról, nem ismerték el maguk fölött a város főhatalmát, ragaszkodtak a maguk és háznépük adómentességéhez, kereskedelmi kiváltságaikhoz, s e törekvéseiket az országgyűléseken is kifejezésre juttatták. Az ellentétes érdekek összeütközése a 16. században még kompromisszumra vezetett. Az 1563. évi LXII. törvénycikk kimondta, hogy a török elől menekülő nemesek vehetnek ugyan házat a szabad királyi városokban, de a polgárokkal egyenlően kell kivenniük részüket a városi terhekből, kereskedésükben a város szokásaihoz kell igazodniuk, bort csak saját fogyasztásra vihetnek be a városba, kimérésre nem. Ezek a nemesek gyakran összeházasodtak a városi társadalom felsőbb rétegeivel, bekerültek a városi tanácsba és különböző tisztségekbe is.

A városok vagyonos rétegének merev társadalmi elkülönülése továbbra is fennmaradt, az etnikai keveredéstől függetlenül. Rendeletek szabták meg a ranglétra különböző fokozatán állóknak, hogy milyen ruhákat hordhatnak, előírások szabályozták a lakodalmak, keresztelők és mulatságok, a temetések szertartásait és méreteit, a meghívható vendégek számát. Az elzárkózás azonban így sem maradhatott teljes. Lőcse városa például 1582-ben fogadta be falai közé a vármegyegyűléseket, a nemesség pompaszeretete attól kezdve fokozatosan erősödő hatást gyakorolt a puritán német polgárokra, s a következő évszázadban a városban is feltartóztathatatlan versenyfutás alakult ki egyes társadalmi rétegek egymást túllicitáló, erejükön felüli fényűzésében.[7]

Ez az egész folyamat már jó fél évszázaddal korábban kibontakozott Kolozsvárott, ahová az Erdélyi Fejedelemség megalakulásától kezdve tömegesen telepedtek be a török elől menekülő vagyonos kereskedők, iparosok, sőt értelmiségiek, a Szapolyai-udvarral pedig nemesek is. A városban a középkori szász és a magyar reneszánsz művelődés sajátos ötvöződése jött létre. A 16. század végén, amikor az erdélyi szász városokat már a hanyatlás jellemzi, Kolozsvárott életerős, vállalkozó szellemű polgárság élt. A "kincses várost" szokatlanul éles társadalmi ellentétekkel és feszültségekkel teli, élénk szellemi élet és anyagi jólét jellemezte a 16. század végén. A város polgárai közül a Bécset, Krakkót, Velencét járó gazdag kereskedő-patríciusokat és a módos iparosokat tekintették "az nagyobb renden valók"-nak, "az kisded rend"-hez a szegény mesteremberek és a legszegényebb városlakók tartoztak. A kolozsvári patríciusok otthona egy szinten állt a korabeli erdélyi főnemesekével, a középrendű polgároké pedig a köznemesekével, a lakásbelső pompáját és a polgárok ötvösluxusát illetően megelőzve a 16. századi magyarországi szabad királyi városokat. A lakások falaira, az asztalokra, karszékekre kárpitokat és török szőnyegeket borítottak, a faragott bútorokat olasz reneszánsz minták díszítették. Még a kevésbé módos otthonokban is nagyszámú ezüstedény volt található. Baráth Sebestyén hagyatékában 200, Palástos Zsófiáéban 100, Stenczel Imréében pedig 479 fontnyi ónedényt is összeírtak, többségüket kolozsvári és segesvári műhelyekben készítették, de voltak közöttük bécsi, sőt angliai műhelyből kikerült darabok is.

A városok polgárságának vagyoni tagozódását jól tükrözte, hogy kinek mennyi ingatlana, szőlője volt a város határában vagy a Hegyalján, mivel a polgárok a kereskedelmi vagy ipari tevékenységből eredő hasznot is elsősorban ingatlanokba fektették. Kedvező házasságkötésekkel tekintélyes vagyonok tevődhettek össze. A vagyon szétesését viszont az örökösök számának korlátozásával igyekeztek megakadályozni. E városok polgárai között széleskörűen elterjedt az egykerendszer, ezért – és a magas halandóság miatt – a városi népesség fennmaradását csak a folytonos bevándorlás biztosította. A családok belső életében ugyanaz a merev tekintélyelv uralkodott, mint a város vezetésében. A férfiak a hosszas tanuló és vándorévek, magasabb szinten pedig az esetleges egyetemi tanulmányok után, feltehetően huszonöt éves kor után házasodtak. A vagyonos özvegyasszonyok sokkal könnyebben leltek maguknak új házastársat, mint a kevésbé tehetős fiatal leányok. A vagyontalan özvegyasszonyok sorsa azonban a gyors deklasszálódás volt. A legvagyonosabb polgári háztartásokban élt az önálló házzal vagy házrésszel nem rendelkezők jelentős része, akik is házi cselédként, legényként kapcsolódtak be a gazdag család életébe.[8]

A kerített városfalon kívül, a suburbiumokban élő, nagyrészt vagyontalan elemek nem rendelkeztek teljes értékű polgárjoggal, ennek megfelelően terheik, de társadalmi rangjuk is sokkal kisebb volt. A város szegényei, szőlőkapások, napszámosok között kontár mesteremberek is meghúzódtak ezekben az elővárosokban, a városi céhek minden tiltakozása ellenére. A társadalmi mozgás iránya gyakorta vezetett a falvakból az oppidumokba, majd innen a szabad királyi város külvárosába.

A 16. században egyes városok fellendülését nem a távoli piacokat ellátó ipar, hanem a mezőgazdasági termékekkel folytatott kereskedés tette lehetővé. Példa erre Nagyszombat, ez a 15. században még meglehetősen jelentéktelen kis város, amely a 16. században a marhahajtás egyik legfontosabb átmenőállomásává vált.[9] A jelentős külkereskedelem hatására a város helyi vagy szűkebb körzet számára dolgozó kézműipara is fellendült; ehhez járult még a bortermelés kedvező hatása. Ez a fellendülés állapítható meg a Nagyszombatból fennmaradt 1579., 1584., 1616. évi, igen részletes, a foglalkozások megállapítására is alkalmas adójegyzékek alapján is. A város az 1570-1580-as években a távolsági kereskedelem és a hazai piac egyik jelentős központja volt. 1579-ben 210, 1584-ben 171 személy fizetett kézműipar után adót, a két évben összesen 40 iparágban. A kereskedők száma is jelentős volt: 1579-ben 154, 1584-ben 101 személyt adóztattak ilyen címen. Ipar és kereskedelem után adózott a két vizsgált évben az adófizetők 47, illetve 30%-a. Magyarországi viszonylatban ez igen magas arány, csak Debrecené és Ráckevéé hasonlítható hozzá. A város kézműipara viszont csupán a várost és közvetlen környezetét látta el ipari termékeivel, és nem került sor arra, hogy a kereskedelmi tőke bedolgozó rendszerben szervezze meg a termelést. Ugyanekkor a kézművesek 68, a kereskedők 77%-ának volt föld- vagy szőlőbirtoka, esetleg mindkettő, ami a kedvező agrárárak mellett biztonságos jövedelemkiegészítőül szolgált.

A borkereskedelem tett lehetővé bizonyos fokú prosperitást az ipar fejlődésében már a 15. század derekán megtorpant Sopron számára is, melynek lélekszáma a 15. század közepén 2800, a 16. század közepén 2950, a 17. század első felében (1633) pedig mintegy 4 ezer főre tehető. A város lakosságszámának feltehetően a 16. század második felében, a 17. század elején bekövetkezett emelkedése nem járt együtt az iparosodás mértékének növekedésével. Ezt mutatja, hogy a kereseti adó aránya szinte teljesen változatlan maradt 1459 (23,3/76,7) és a 17. század vége, 1687 között (26,3/73,2), tehát lényegében változatlan maradt a város gazdasági struktúrája. A közbeeső időszakra vonatkozóan nem állnak rendelkezésünkre adatok, de minden bizonnyal ez volt a helyzet a 16. század fordulóján is. A városi kézművesség továbbra is megmaradt a céhes ipar szintjén, és nem volt többre képes az egyszerű árutermelésnél. A kézművesipar technikája, termelési kapacitása és munkaerő ellátottsága a 15. századi szinten rekedt meg. Mind az iparosok, mind pedig a kereskedők adója jellegzetesen kis haszonra enged következtetni, kevés segéd, inas alkalmazását sejteti. Ugyanakkor Sopron lakossága fokozott mértékben tért vissza az agrártermeléshez, e1sősorban a bortermeléshez.

A bortermelés és a borkereskedelem nem csupán nyugati, hanem egyes észak-magyarországi városainkban is szerény, mérsékelt jólét forrása volt. Kassa, Bártfa, Eperjes és részben a szepesi városok kereskedői közvetítették a bort Lengyelországba, ahol klimatikus okok miatt már nem termett meg a szőlő. A nagyarányú gabonaexportból pénzhez jutó lengyel nemesség és polgárság éppen a 16. században vált a magyar, elsősorban a hegyaljai bor állandó fogyasztójává. E borkereskedelem volumene a 16. században egyelőre csak töredékesen ismert, de hogy igen jelentős volt, azt a Lengyelországba irányuló borkereskedelem egész rendszerének kiépülése bizonyítja. A borkereskedés központja Krakkó volt; itt a 16. század végén már külön magyar pénztár is működött (bursa Ungarorum). Krakkó városa rendszerint valamelyik határ menti várost bízta meg a borkereskedés lebonyolításával. Így jutott fontos szerephez Krosno, ahol 1580-ban egy bizonyos "magyarok házá"-t is említenek a források, valamint "magyar kapu"-ról is szólnak.[10]

A 16. század második felétől ennek az észak felé irányuló borkereskedésnek a magyarországi központja Kassa lett, háttérbe szorítva szepességi városokat. Igaz, hogy a városnak nagy megrázkódtatást jelentett a 15. században még virágzó rézkivitel elvesztése és a borkereskedésre való átállás. A helyzetet tovább rontotta a német polgárok kiűzése, majd 1552-ben a kassai magyar polgárok egy részének kitelepítése. A város helyzete csak a 16. század közepén szilárdult meg valamennyire, amikor igazgatási központ lett: 1554-ben a Felső-Magyarországi Főkapitányság, 1567-ben pedig a Szepesi Kamara székhelye.

Megrekedt ipari és szerény kereskedelmi fejlődés képét nyújtja Eperjes. Az adójegyzékek tanúsága szerint a 16. század végére az alacsony összegeket fizetők száma nőtt a legnagyobb mértékben. A középréteg aránya igen lassan emelkedett, éspedig a legvagyonosabb réteg rovására; mind arányuk, mind pedig adóösszegeik nagysága csökkent. Az iparoselemek a lakosság 20%-át alkották, és nagyrészt a ruházati, élelmezési és fémiparhoz tartoztak. A város polgárainak nagy része szántóföld-tulajdonos is volt.[11]

Irodalom

Városi ipar és iparosság tekintetében még mindig igen hasznosan forgatható: Szádeczky Lajos, Iparfejlődés és czéhek története Magyarországon I–II (Budapest, 1913).

  1. A városfejlődésnél említetteken kívül a brassói posztókereskedők társulására: S. G. Goldenberg—S. Belu, Registrul productiei si commertului cu postav de la Brasov din 1576–1582. (Acta Musei Napocensis VI. Cluj, 1969. et IX. Cluj, 1972).
  2. Pozsony iparára: Ferber Mihály, A pozsonyi céhek története a XVI. században (Budapest, 1912);
  3. További céhes adatokat merítettünk Reizner János A gróf Esterházy család pápai levéltárában őrzött céhlevelek című forrásközléséből (Történelmi Tár 1895).
  4. Sopronéra: Koller Gusztáv, A soproni céhek életéből a XVI. és XVII. században (Budapest, 1915).
  5. Az ötvöstárgyak felhalmozására: Szekfű Gyula, Magyar történet III (Budapest, 19352).
  6. Az ötvösiparra az eddigieken kívül lásd még: Jankó László, Győri ötvösök a 16–19. században (Győr, 1934); Zoltai Lajos, Ötvösök és ötvösművek Debrecenben (Debrecen, 1937); Novák József, A kolozsvári ötvöscéh a XVIII. századig (Kolozsvár, 1913).
  7. Lőcsére: M. Suchy, Vývoj majetkovej diferenciacie Levočského obyvate'lstva od polovice 16. do konca 17. storočia (Historicky Časopis 1989);
  8. A városok társadalmi viszonyaira az eddig említetteken kívül: Jakó Zsigmond, Az otthon és művészete a XVI-XVII. századi Kolozsvárott (Kelemen-emlékkönyv: Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára (Kolozsvár, 1957)).
  9. Nagyszombatra: St. Kazimir, Nagyszombat szociális-gazdasági struktúrája a késői feudalizmus korában (Világörténet, 1976).
  10. a borkereskedelemben fontos szerepet játszó Krosnóra: K. Pieradzka, Krosno centrum handlu s Winem wegierskim w XVI. wieku (Krosno, studia z dziejów miasta i regionu, pold. I. Red. J. Garbacik. Krakow, 1972).
  11. Eperjesre: A. Gácsová, Spoločenská struktura mesta Prešova v 15. a v prevej polovici 16. stor. (Historicky Časopis 1970);


Városfejlődés és polgárság
A városhálózat és a városok fejlettségi színvonala Tartalomjegyzék Bányavárosok–kereskedőpolgárok