A védelem költségei

A Múltunk wikiből
1583
Megkezdődik Érsekújvár hatszögletű várának építése.

A két védelmi vonalban állomásozó katonaság fenntartása békeidőszakban is sokba került. A magyar várak őrségének élelmezésére a váruradalmak szolgáltak. A török folytonos támadásai miatt azonban a környező falvak elnéptelenedtek, és az egyedül álló várak élelemmel való ellátása egyre nagyobb nehézségeket okozott. Csak akkor volt értelme fenntartani őket, ha nélkülözhetetlennek bizonyultak a védekezésben.

A végvári katonaságra egyre több panasz érkezett, hogy keményen megsarcolják a falvakat. 1553-ban a rendek is szóvá tették, hogy a katonák a lakosságtól élelmiszert, állatokat vesznek el fizetés nélkül, a falvakat és a mezővárosokat „törökök szokása szerint a maguk számára tímárként összeírják és tetszésük szerint birtokolják”.[jegyzet 1] Kemény büntetésekkel akartak véget vetni ennek, de sikertelenül.

A nagyobb várak, mint Szigetvár, Eger, Gyula parancsnokai és katonái a török uralommal és a magyarországi földesurak ottani tulajdonjogával nem törődve, behatoltak a hódolt területekre, a Duna két partján a Szerémségig, a Tisza mentén Titelig, és fegyverrel hajtották be a földesúri adókat. Később a földesurak közvetlenül kapcsolatba léptek népeikkel. Az állami adót azonban továbbra is a végvári katonaság segítségével szedték be. Nem nélkülözhették a végváriakat a várak karbantartására kivetett jobbágyi közmunka behajtásában sem. Ezen címen a rendek még a szabad hajdúkat is készek voltak eltűrni. 1563-ban az országgyűlés kimondotta, hogy a véghelyeken szabad ilyeneket tartani, a töröknek alávetett jobbágyok engedelmességének és a joghatóságának biztosítására. A hódoltsági területekről szerzett jövedelmek hozzájárultak a végváriak megélhetéséhez és a várak karbantartásához. Egyes helyeken a lakosság látta el a végvárakat a puskapor gyártásához szükséges salétrommal. A török várak ezt nem tudták megakadályozni; de a magyar várak sem tudták útját állni annak, hogy a törökök a védelmi körzetükbe eső falvakat adóztassák.

A török hódoltság népeinek adójából csak a nagyobb várak őrsége részesült, a katonaság tehát nagyrészt a zsoldra volt utalva. Békeidőszakban, 1577-ben a magyarországi végvárak költségeit Bécsben 1 667 789 rénes forintra, a szlavóniai és horvátországi végekét 592 584 forintra, összesen 2 260 373 forintra számították. A katonák zsoldján kívül ebbe számították a határokra kiküldött bizottságok, a Konstantinápolyba menő futárok, a rendkívüli hírszerzés, a töröknek szánt ajándékok költségeit s egyebeket.[1]

A költségek fedezésére a Cseh Korona Országaiból 318 750 forintot, Alsó- és Felső-Ausztriából 188 ezer forintot vártak. Magyarországot. Szlavóniát és Horvátországot 66 500 forinttal számították be. Külön 18 ezer forinttal vették fel a magyarországi városok taksáját. A Habsburg-országok hozzájárulása tehát 591 250 forinttal az összes kiadás 26,16%-át tette ki. De az adókból még egyéb kiadásokat is fedezni kellett. A rendektől független kamarai jövedelmekből fizette az uralkodó az udvartartás, az államhatalom tisztviselőinek költségeit és egyéb kiadásait. Magyarországon a kincstár összes jövedelme a század közepén 400-500 ezer forint között mozgott,és ha ez az összeg egészében a várak rendelkezésére állt volna is, a török elleni védelem fenntartásának legfeljebb egyharmad részét fedezhette volna.

Az adóösszeg növelésének komoly akadályai voltak. Ausztriában és Csehországban a rendek is fizették az adókat, a Magyar Királyságban viszont a nemesség megőrizte adómentességét. Az adóbevétel a behajtástól is mindenütt függött. A Cseh Királyság országaiban is hiányosan folyt be az előirányzott összeg; az állandó harcban álló Magyar Királyságban a beszedésben mindig maradtak hátralékok: 1564-ben például 29 vármegye közül mindössze kettő akadt, ahol nem tartottak nyilván hátralékot, s ezek egy részét már eleve behajthatatlannak tekintették. A kivetett összeg nagy részéről le kellett mondani a háborús pusztulás, a jobbágytelkek elnéptelenedése vagy más okok miatt.

További jövedelemforrásul, mint erre már többször utaltunk, a német birodalmi gyűlésen megszavazott töröksegély (Türkenhilfe) szolgált. Nagy törökellenes hadjáratra nem lehetett számítani a Német Birodalom részéről, de arra igen, hogy saját területei mentesítése érdekében segíteni fogja a török elleni védelmet. A birodalmi gyűlés 1547-től öt éven keresztül évi 100 ezer forintot szavazott meg a végvárak építésére és a végvári katonaság fizetésére.[2] Számítási egységnek az 1521. évi wormsi birodalmi gyűlésen a császári koronázásra megajánlott összeget vették.

Ez a „római hónap” (Römer Monat) 20 ezer gyalogos és 4 ezer lovas fizetését jelentette, pénzben 128 ezer forintra számították. A birodalmi gyűlések egyszerre több „római hónap”-ot és több évre szavaztak meg. A pénzt kijelölt gyűjtőhelyeken, Augsburgban és Lipcsében kellett befizetni a birodalmi fillérmester (Pfenningmeister) kezébe, évi két részletben. A befolyt összeg azonban itt is elmaradt az előirányzott mögött. 1576-ban a regensburgi birodalmi gyűlés 6 évre szavazta meg a segélyt, 12 részletben. Az előirányzott összeg 2 647 963 rénes forintot tett ki, de még az utolsó részlet befizetése után, 1583-ban is 1 204 641 forint hátralékot mutattak ki, vagyis az egész összeg 31 %-a befizetetlen maradt. Általában 20–40%-os hátralékkal kellett számolni. A birodalom 10 körzete (Kreis) közül kettő nem fizetett: Burgundia mint a spanyol király birtoka mentességet élvezett; az osztrák körzet szintén nem fizetett, mert lakói a török elleni védekezésből más formában vették ki részüket.[3]

Gyakran maga a császár mérsékelte egyes birtokosok szolgáltatásait. A Türkenhilfe igazgatása, a hátralékok sürgetése is sokba került, így a bécsi udvar előirányzataiban a birodalom segélyét évi 600 ezer forinttal állították be. A magyarországi védelmi vonal költségei 1577-ben is annyira vontatottan és hiányosan folytak be, hogy az udvar kölcsönöket kényszerült felvenni, a hosszabb lejáratúakért birtokokat, jövedelemforrásokat (például a magyaróvári harmincadot) lekötni, vagy kamatot fizetni. A Pfennigmeister gyakran rövid határidőre, kamatmentesen felvett kölcsönökből fizette a katonaság zsoldját; a hitelezők főleg bécsi vagy más kereskedők közül kerültek ki, akik 1–3 ezer forintos tételeket adtak, és rendszerint a legközelebbi birodalmi segélyből várták a visszafizetést. Előfordult, hogy a birodalmi segély késedelmes begyűjtése miatt magyarországi hitelezők: vármegyék, városok, egyháziak és birtokosok kölcsöneire is rászorultak.[4] A késedelmes visszatérítés nemegyszer a magyar országgyűlést is foglalkoztatta.[5]

Ilyen körülmények között a zsold fizetése is akadozott. A végvári katonaság több helyről kaphatta a fizetését. Forgách Simon főkapitánysága alatt a bányavárosi védőszakasz 21 várában 1354 lovas és 2080 gyalogos szolgált. Voltak közöttük német gyalogosok, magyar gyalogosok, lovasok (külön jelölés nélkül) és magyar lovasok. A 490 német gyalogost vagy külön várakban helyezték el, vagy együtt a többiekkel; Murányban például a belsővárban kaptak helyet, míg a magyar gyalogosok a külsővárba kerültek. A katonaságnak mintegy a fele az Udvari Kamarától, fele a Körmöci Kamarától, nyilván a pénzverés jövedelméből kapta a zsoldját. A német gyalogosokat egytől egyig, de másokat, így magyar lovasokat is – az Udvari Kamara fizette.[6] Voltak, akik nem a kamaráktól kapták fizetésüket. Az esztergomi érsekhez tartozó Érsekújváron 285 lovast és 200 gyalogost az érsekség jövedelmeiből tartottak. Két helyen említettek a főurak és a vármegyék által kiállított „állandó katonákat” (szám szerint 149-et), akiknek költségeit a kiállítók fedezték.

A védelmi vonalban a katonák nagy késéssel és hiányosan kapták a zsoldjukat. A komáromi lovasok, amikor egyszerre ezer rénes forintot osztottak szét közöttük, még adósságaikat sem tudták ebből kifizetni; így sokan elmentek, az ottmaradottakat kapitányuk a mezővárosban helyezte el.[7] A Gömör vármegyei Hajnácskő várában előfordult, hogy 250 katona 4 hónapig egy fillért sem kapott; a várnagy tartotta őket, hogy el ne széledjenek.[8] Ugyanígy gyakran maradtak fizetetlenül a szigetváriak is. 1552-ben, amikor Nádasdy Tamás mint dunántúli főkapitány sürgette illetményüket, a bécsi udvarban bántó megjegyzést tettek reájuk. Nádasdy nem hagyta szó nélkül a sértést: kijelentette, hogy a szigetváriak harci szelleme, küzdő képessége mindenkiben elismerést keltett; egy hónapi fizetéssel nem lehet kielégíteni a fél éve ellátatlan katonákat. A harcok során sokan fogságba estek, megsebesültek, és sokan meghaltak; magatartásukra senkinek nem volt panasza.[9]

A várak fenntartásához fegyverekről, lőszerről és élelemről kellett gondoskodni. A katonákat főkapitányságonként, váranként nagyon különböző mértékben látták el fegyverrel. 1577-ben Kanizsától Szatmárig 36 várban 4572 nehézfegyvert vettek nyilvántartásba; ugyanakkor a Vend és a Horvát Főkapitányság 10 nagyobb és 54 kisebb várára mindössze 1230 jutott. A nehézfegyverek zömét szakállas puska (gátpuska) alkotta, az egész szakaszon 5170-et számoltak össze belőle. A többi fegyver ennek legfeljebb 13%-át tette ki. Ezek között a különféle ágyúk, tarackok és mozsarak közel felerészben a kisebb kaliberűek közé tartoztak. Az ágyúk eredetére a fajták nevéből és elnevezésükből következtethetünk. Többségüket német földön öntötték. Erre vall a Singerin, Quartierschlang, Quartiertauner elnevezés. Olasz eredetre utal a falcon, falconeta, amelyet falkonyra magyarítottak. A magyar mozsár a német Mörser-ből lett, ugyanígy németből származik a szláv közvetítéssel átvett tarack. Az itthon keletkezett nevek közé tartozott a pattantyú, amelyet főleg összetételben használtak (mozsárpattantyú stb.). Eredeti elnevezés a szakállas, amely a csőre kovácsolt, szakállra emlékeztető, a várfalon a puska megtámasztására szolgáló kampót emelte ki mint jellegzetességet. Ugyanígy eredeti kifejezés a seregbontó, amelyet a tömegben támadó ellenség szétszórására szakállasokból állítottak össze úgy, hogy ezek egymás után lőtték ki lövedéküket.[10]

Az ágyúk egy részét magyarországi műhelyekben: Kassán, Zólyomban, Besztercebányán öntötték. Többnyire rézből voltak, külön feltüntették, ha vasból készültek. Más részüket külföldről hozták: Bécsből, Waldsteinból. Idegenben vásárolták a különféle vas- és kőgolyók, a robbanótöltésű lövedékek jó részét is, a lőport pedig itthon gyártották. A kisebb várakat fegyverrel, lőporral a központi elosztóhelyek látták el. Ilyennek számított Kassa, ahol öntőműhely és lőpormalom működött, vagy Győr, amelyet Bécs előbástyájának tekintettek.

A nehézfegyvereken kívül a végvári őrséget kézi lőfegyverekkel is felszerelték. Ezek a 16. század közepétől kezdtek szélesebb körben elterjedni. 1577-ben a hat főkapitányság területén mindössze 3 ezer kézi lőfegyvert írtak össze, nyilvánvalóan azért, mert a puskások egy része saját fegyverrel szolgált.

A várak őrségének élelmezése állandó, súlyos gondot okozott.[11] A mindennapi fogyasztáson túlmenően ostrom idejére tartalékról is gondoskodni kellett. A megélhetés egyik forrását az egyházi tizedből befolyó gabona, bor, sörárpa jelentette; a tizedet ugyanis egyes vármegyékben a Kamara bérelte a végvárak ellátására. A végvárak emellett is rászorultak a szomszédos – nemegyszer csökkenő létszámú – falvak lakosságára. A parasztok az élelmiszereket a vár piacán pénzért árulták; ahol ezt nem engedték meg, ott a vár közelében jött létre a piac.[12] Ha a katonák nem kapták meg zsoldjukat, a legszükségesebb élelmet sem tudták megvásárolni. Ha viszont fizetség nélkül, erőszakkal vették el, annak az lett az ára, hogy a parasztok nem vitték eladni való élelmi cikkeiket a várhoz. A kapcsolat egyes helyeken annyira elromlott, hogy a lakosság elrejtette a legszükségesebb élelmiszert. Ahol nem fajult idáig a helyzet, még ott is nagy nehézségekkel járt az élelem beszerzése, mert az árak a végvidéken kétszeresükre szöktek fel. A felvásárlás gyakran ellentéteket váltott ki a földesurakkal, akik maguknak akarták biztosítani az eladás hasznát.

Egyes kapitányok mint földesurak is kényszerítették a jobbágyokat terményeik eladására; maguk adtak el azután élelmiszereket katonáiknak, vagy a lisztből kenyeret süttettek, és a közvetítésen is kerestek. Az országgyűlés a vétkesnek minősülő kapitányokat tisztségük elvesztésével, illetve fizetésük megvonásával akarta sújtani, és azt javasolta, alakítsanak vegyes bizottságokat, ahol a várkapitányok és a vármegyei tisztviselők közösen, a termelést figyelembe véve, állapítsák meg az árakat.

A végvári vonal – a fentebb említett eltérő forrásadatokból is megállapíthatóan – száznál több várból állott, és 18–20 ezer főnyi katonaság szolgált benne. Falvak is megmaradtak a végvidéken, esetleg a két védelmi vonal közé ékelten. A lakóhelyüket, földjüket veszített menekültek, mint szabad hajdúk, csapatokba verődtek itt, egyes kapitányok vagy földesurak átmenetileg szolgálatukba fogadták őket. A végek sajátos társadalmára a máról holnapra élés bizonytalansága nehezedett.[13]

A végvárrendszer kiépítése és fenntartása súlyos terheket rótt a parasztságra, főleg a környékbeli jobbágyokra mind a szállítás, mind az építőmunka terén. 1553-ban az országgyűlés még azt ajánlotta, hogy önként vállalkozó jobbágyokkal dolgoztassanak, munkájukért bért fizessenek, és külföldieket is vonjanak be a munkába. A következő évben már minden jobbágyot évente 6 napi munka végzésére köteleztek, de még ragaszkodtak a bérfizetéshez. 1556-ban újabb változtatással azt kívánták, hogy a birtokosok és a nemesek által jobbágyonként fizetett 50 dénárt fordítsák a véghelyek megerősítésére, 100 jobbágy után pedig 4 szekeret állítsanak ki 3 napra. Az országgyűlésen pontosan kijelölték, hogy az egyes vármegyék szolgáltatását, melyik várhoz fogják felhasználni. A védelmi övezetbe eső várak birtokosai a birtokuk után járó fuvart, munkát vagy pénzt a saját várukra fordíthatják.

Sokan, hogy a munkaerőt a maguk számára biztosítsák, húzódoztak attól, hogy jobbágyaikat más várak építésére küldjék. De hiábavaló volt ellenállásuk: a kincstárnak nem volt pénze. Így 1557-ben az országgyűlés kénytelen volt elfogadni, hogy az összes birtokosok és nemesek évenként 6 napi ingyenmunkára kötelesek kiküldeni jobbágyaikat. Csak annyit sikerült kikötniök, hogy aratáskor és szüretkor a várépítési munka szünetel. 1556-ban közel 36 ezer jobbágyportát írtak össze, így 6 napi ingyenmunka egy évben 216 ezer munkanapot jelentett. Ezzel mintegy 20–30 várról kellett gondoskodni. Az ingyenmunkát azonban csak részben végezték el, így évről évre nagy hátralékok gyűltek össze; a munkakötelezettségnek mégis szerepe volt a várak folyamatos építésében és karbantartásában. Elsősorban a fontosabb várak látták hasznát, a kisebbek tulajdonosai nem kaptak segítséget.

A viszonylag nyugodtabb idők beálltával, a század második felében az Udvari Haditanács a nagy várakat itáliai mérnökök tervei szerint átépíttette. A falak faburkolatát több helyen kőre, téglára cserélték ki. Ez az építkezés azonban rendkívül költséges és hosszadalmas volt. Győr falainak átépítésével, bár évtizedeken keresztül folyt, és a közelben téglaégető kemencét állítottak fel, a vár 1594. évi ostromáig nem készültek el. Eger újjáépítése – Ottavio Baldigara nagyszabású terve alapján – csak részben valósult meg, és így is nagy költségeket emésztett fel.

A végvidékre, amely szükség szülte alakulat volt, csak kismértékben ért el az országban máshol érvényesülő hatalmi szervezet szabályozó hatása. De hogy ez a gyakran változó nagyságú terület ne legyen az ellenség prédájává, és ne uralkodjék el itt az ököljog, gondoskodni kellett igazgatásáról. A tengerparttól Szatmárig húzódó, 6 főkapitányságra osztott védővonalon a közvetlen irányítást és felügyeletet az országos főkapitányok gyakorolták. Rajtuk keresztül jutottak ide a hatóságok és országgyűlések rendelkezései, érvényesült az állam végrehajtó hatalma.

Lábjegyzet

  1. Corpus Iuris Hungarici 1553:V. törvénycikk

Irodalom

  1. A végvárak költségei: Kriegsarchiv Hofkriegsrath 19. A 8-11. — Magyarország bevételeire: Acsády Ignác, Jobbágyadózás, 1564–1576. (Budapest, 1894).
  2. A végvárak építésére 3 évre megállapított összeg: Abschiede der Röm. Kays. Maiestät und gemeiner Stände auf dem Reichstag zu Speyr. Anno Dom. MDLXX. aufgericht (Haus-, Hof- und Staatsarchiv Mainzer Erzkanzler Archiv, Reichstagsakten 1570–1576). — Az 1576-ban megszavazott töröksegélyre és részletekben történő behajtására: Hofkammerarchiv Türkenhilfen 61; J. Loserth, Innerösterreich und die militärischen Maßnahmen gegen die Türken im 16. Jahrhundert (Forschungen zur Verfassang- und Verwaltungsgeschichte der Steiermark XI. Bd. 1. Heft. Graz, 1934).
  3. A 10 körzetre: A. Brusatti, Die Entwicklung der Reichskreise während der Regierungszeit Kaiser Maximilians IÍ. (Wien, 1950).
  4. A hadikiadásokra felvett kölcsönökre: Hofkammerarchiv Reichstagsakten, Türkenhilfen 1567, 1672. 62; Országos Levéltár Acta Cameralia 1567. december 13., 15.
  5. A kölcsönök visszatérítését az 1559., 1567. évi országgyűlés is sürgette.
  6. A bányavárosi védőszakasz katonáinak fizetése: Kriegsarchiv, Alte Feldakten 1577-4-ad 2. Litt. B.
  7. A komáromiak fizetetlenségére: Paksy János levele Nádasdy Tamáshoz, 1554. augusztus 12.,
  8. a hajnácskőiekre: Sárközy Mihály levele Nádasdy Tamáshoz, 1557. március 27., június 10). Országos Levéltár Nádasdy lt. Missilisek.
  9. Ellentét a szigetvári katonák fizetetlensége miatt: Sárkány Antal levele Nádasdy Tamáshoz, 1552. szeptember 27. Országos Levéltár Nádasdy levéltár Missilisek.; Nádasdy Tamás levele Prajner S-hez, Országos Levéltár Nádasdy levéltár Nádasdy fogalmazványai.
  10. A fegyverekre: A tüzérségi és hadiszer-állomány Magyarországon 1577-ben (Hadtörténeti Közlemények 1894).
  11. Az élelemszállítás fogyatékosságára és egyéb hiányokra: Forgách Simon előterjesztése Ernő főherceghez, 1576. november 8. Kriegsarchiv Alte Feldakten 1577-4-2.
  12. A végvárak piacáról: Szegő Pál, Végváraink szervezete a török betelepedésétől a tizenöt éves háború kezdetéig, 1541–1593. (Budapest, 1911).
  13. A végvárak sajátosságaira: Nádasdy Tamás levele Ferdinándhoz, 1538. május 7. Országos Levéltár Acta Publica 26/38; 1561. június 14.; Batthyány Ferenchez, 1555. október 3. Országos Levéltár Nádasdy lt. Missilisek.


A török elleni védővonal oltalma alatt
Várak, kastélyok, őrházak Tartalomjegyzék Irányítás és felelősség