A véderővita

A Múltunk wikiből
1889. január 8.
A képviselőház megkezdi a véderőről szóló törvényjavaslat vitáját.
1889. január 27.
Országos ifjúsági nagygyűlés a Vigadóban az új véderőtörvény ellen.
Kossuth táviratában a nemzeti hadsereg megszervezése mellett foglal állást.
1889. január 28.
Apponyi felszólítja a képviselőházat a véderő-törvényjavaslat elutasítására.
1889. január 29.
Utcai tüntetések a véderő-törvényjavaslat ellen.
1889. január 30.
Rudolf trónörökös öngyilkossága.
1889. március 26.
A képviselőház elfogadja a módosított véderő-törvényjavaslatot.
1889. április 9.
Tisza átalakítja kormányát.
1889. április 11.
1889:VI. tc. a véderőről.
1903. január 24.
Fejérváry Géza honvédelmi miniszter a képviselőházban beterjeszti a létszámemelési javaslatot.
1903. február 15.
A tattersalli] munkásgyűlés tiltakozása a létszámemelési javaslat ellen.
1903. március 22.
Tiltakozó gyűlés a létszámemelés ellen Budapesten.

1888-ban a korábban megkezdett munka betetőzéseként átfogó törvényjavaslat készült a véderő korszerűsítésére. A körülötte fellobbanó parlamenti harcokban és a megbántott nemzeti önérzettől hajtott tömegtüntetésekben a politikai élet felszínére törtek a társadalom lappangó bajai, s az egész országot izgalomban tartó politikai válság – valójában vihar egy pohár vízben – már-már összeomlással fenyegette Tisza örökéletűnek vélt kormányzati rendszerét.

A kormány a törvényjavaslatot 1888. november 3-án terjesztette be, s miután az a parlament megfelelő bizottságait végigjárta, a következő év januárjában került a képviselők elé. Az ellentétek a javaslat két sérelmesnek érzett pontja, a 14. és a 25. § körül lobbantották fel a vitát.

Az 1868-as véderőtörvény 800 ezer főben állapította meg a közös hadsereg létszámát, amihez Magyarország népességének arányában 330 ezer katonát adott. Az újoncjutalékot a két parlament tízévenként szavazta meg. Mivel a hadsereg létszáma kötött volt, az újoncjutalékon fölüli magyar hadköteleseket pedig a honvédségbe sorozták be, az ország népességének növekedése a honvédség részarányának lassú növekedéséhez vezetett. A tízévenkénti létszámmegajánlás joga nagyon korlátozott, de mégis valamelyes beleszólást adott az országgyűlésnek a közös hadsereg ügyeibe, és azt az illúziót keltette, mintha annak léte felett is tényleges döntési joga lenne. A hadvezetés a maga javára igyekezett módosítani ezt a helyzetet, amit exponense, báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter a „felmondható hadsereg” („Armee auf Kündigung”) rendszerének nevezett.[1] Az új törvényjavaslat 14. §-a ezért időbeli korlátozás nélkül meghatározott létszámban, 103 100 főben akarta megállapítani a közös hadsereg évi újoncjutalékát, s 12 500 főben a honvédségét.[2] Az ellenzék már arra is felszisszent, hogy a javasolt 103 ezer újonc magasabb volt az előző évek létszámánál, s nem tetszett neki az sem, hogy a hadvezetés így befagyasztaná a honvédség relatív növekedését. De leginkább arra zúdult fel, hogy a parlamentet meg akarják fosztani a tízévenkénti újoncmegajánlás jogától, el akarják venni tőle azt a hitet, hogy beleszólása van a hadsereg ügyeibe.

A javaslat 25. §-a az egyéves önkéntesek – elsősorban az úri osztály gyermekei – tiszti vizsgájára vonatkozott: a vizsgán megbukó önkéntesek számára még egy további szolgálati évet helyezett kilátásba. Ebben az volt sérelmes, hogy a magyarországi birodalomfélből kikerülő önkéntesek a német nyelvű vizsgán nyelvi nehézségeik miatt már amúgy is hátrányos helyzetben voltak, s az egyébként ésszerű javaslat ismét elsősorban őket sújtotta volna. Az ellenzők ezért azt követelték, hogy a magyar önkéntesek tiszti vizsgája magyarul folyjék.

A kirobbanó vitában csatasorba rendeződtek a pártok. A széthúzó Szabadelvű Pártot Tisza azzal kényszerítette engedelmességre, hogy lemondását helyezte kilátásba, ha a javaslatokat nem sikerül elfogadtatni. De még így is több tekintélyes 67-es politikus emelte fel szavát a törvény ellen, közöttük Andrássy Gyula, Jókai Mór és Horvát Boldizsár. A Függetlenségi Párt álláspontja adott volt: mint a perszonálunió híve, csak a király személyének közösségét ismerte el, s így elvben ellenezte a közös hadsereg fenntartását is.

A Mérsékelt Ellenzéket a vita zilált állapotban, bomlóban találta. A párt sorai megritkultak, évek óta folyt tagjainak visszaáramlása a Szabadelvű Pártba. A törvényjavaslat vitája ideális alkalmat kínált arra, hogy a pártvezér a kormány megbuktatásának reményében újrarendezhesse bomló hadseregét. Apponyi már a vita első napjaiban határozati javaslatot nyújtott be, amelyben a törvény elfogadásának csereértékeként „nemzeti vívmányokat” követelt: a katonai oktatás olyan reformját, amelyben „Magyarország nemzeti közoktatási rendszere” is kellő mértékben figyelembe vétetik. Vezérlő elvvé azt a célt emelte, hogy „a hadsereg és a nemzet között meg kell keresni a harmóniát”.[jegyzet 1] A nemzeti vívmányok követelése és a kínálkozó alkalom Tisza megbuktatására közel hozta egymáshoz a Függetlenségi Pártot és a Mérsékelt Ellenzéket. Ha nem is a „hadsereg és a nemzet kívánt harmóniáját”, de legalább a két párt között született fegyverbarátság harmóniáját zajos banketten ünnepelték meg függetlenségi és mérsékelt képviselők, még az első vitanap alkonyán.

A törvényjavaslat elleni harc élén az ideiglenesen szövetségre lépő két párt vezérei álltak: Apponyi Albert, a Szabadelvű Pártba épp ekkor visszalépő, de itt még Apponyival harcoló Szilágyi Dezső és a teljes önállóság „fokozatos kiharcolását” hirdető függetlenségi Ugron Gábor. Az ellenzéki sajtó támadásait Eötvös Károly, az egyetemi ifjúság megmozdulásait a Függetlenségi Párt parlamenti vitarendezője, Polónyi Géza irányította. A fővárosi egyetem és a vidéki főiskolák hallgatói, maguk is leendő önkéntesek, elsősorban a német nyelvű tiszti vizsga ellen háborogtak. „Vezérlőbizottságot” választottak, s január 27-én a Vigadóban országos ifjúsági nagygyűlésen tiltakoztak a törvényjavaslat ellen. Ezen a napon érkezett meg Kossuth távirata is, amelyben a nemzeti hadsereg megteremtése mellett foglalt állást. Másnap a parlamentben Apponyi Albert a javaslat fölötti általános vita záróbeszédében felszólította a képviselőházat, hogy „a Monarchia védelme iránti teljes áldozatkészségének hangsúlyozása mellett”, a hozzá fűzött sérelmek miatt utasítsa vissza a javaslatot.[jegyzet 2]

A Szabadelvű Párt többsége végül is elegendőnek bizonyult arra, hogy a javaslat keresztülmenjen az általános vitát lezáró január 29-i első szavazáson. A hír heves tüntetést váltott ki. A Sándor utcai képviselőház kapujában tüntetők fogadták a távozó minisztereket, Tisza Kálmán kocsija a kísérő lovasrendőrök oltalma alatt is csak kerülő úton hajthatott Budára. A felháborodott tömeg a miniszterelnökségi palotához vonult, ahol rendőrök és katonák állták útját. Késő éjszakáig folyt közöttük a harc, s másnap is csak akkor szakadt meg, amikor megérkezett Rudolf trónörökös öngyilkosságának híre. A magyarok barátjának tartott trónörökös népszerű volt Magyarországon, még évtizedek múlva is legendák keringtek arról, hogy valójában él s visszatér – halálhíre és a megdöbbenés egyszerre lelohasztotta a háborgó szenvedélyeket. A parlament üléseit felfüggesztették, s egy időre elcsitultak a tüntetések.

A viharszünetet Tisza arra használta fel, hogy az uralkodót és a katonai köröket kompromisszumra szorítsa. A 14. §-t úgy módosították, hogy megtartották a javaslatban előirányzott újonclétszámot, de ezt a korábbi gyakorlatnak megfelelően csak tíz évre irányozták elő. Gyorsan elintézték, hogy az osztrák parlament által már elfogadott eredeti törvényszöveget is módosítsák, mivel a közös ügyekben csak a két birodalomfél által azonos szövegezésben elfogadott törvények alapján lehetett eljárni.

A leszavazott ellenzék most már megelégedéssel fogadta ezt a köztes megoldást is. Annál is inkább, mert megriadt az ifjúság, de főként az utcán egyre gyakrabban megjelenő munkásság megmozdulásaitól. A tömegmozgalom kezdett túlnőni rajta. A Függetlenségi Párt ezért február közepén maga szervezett külön tüntetést Herman Ottó irányítása alatt. A felvonulás, a negyvennyolcasság lehangoló karikatúrája, hű képét adta a politikai célokban és elvekben uralkodó zűrzavarnak. A tüntető menetet díszkíséretnek meghívott rendőrök sora zárta, az „Éljen Kossuth Lajos” feliratú táblák alatt menetelő tömeg Budára vonulva „Éljen a király” kiáltások mellett tiltakozott a katonai törvényjavaslat ellen, Olyan ellenzéki tüntetés volt ez, amelyikről a kormánysajtó is elismeréssel szólt, s nem mulasztotta el megjegyezni, mennyire „megkönnyebbülve látták maguk az ellenzékiek is, hogy tüntetésük jól végződött”.[jegyzet 3]

Március 16-án Tisza a parlamentben bemutatta a 14. § új szövegét. Tíz nap múlva a képviselők a módosított 25. §-t is elfogadták, ettől kezdve a tiszti vizsgát a németen kívül magyarul és horvátul is le lehetett tenni.

A nagy véderővita ezzel végetért. Az ellenzéknek most sem sikerült Tiszát megbuktatnia, de a bársonyszék megingott alatta. A vitában végül is hátrálni kényszerült, s az udvar és a hadvezetés elégedetlen volt vele, amiért nem tudta simán, módosítás nélkül elfogadtatni a javaslatot. Az uralkodó a vita kezdetén egyenesen attól tartott, hogy az ellenzék többségre jut. Bécs bizalma megrendült Tisza Kálmánban. Érezte ezt ő maga is, amikor ünneplő párthívei körében amolyan előzetes búcsúbeszédet tartott tűnni látszó kormányzata fölött: a Szabadelvű Párt nem egy emberen áll – vigasztalta híveit –, egy ember eltávolítása, még ha az ellenfelek elérik is ezt, nem fogja megingatni a párt állásait.

Lábjegyzetek

  1. Apponyi Albert gróf beszédei. I. 1872–1890. Budapest, 1896. 554.
  2. Ugyanott, I. 570.
  3. Nemzet, 1889. február 18.

Irodalom

  1. a közös hadsereg elnevezése körüli vitákra Walter Wagner, Geschichte des k. k. Kriegsministeriums. II. (WienKölnGraz, 1971).
  2. A katonai javaslatokra lásd: Franz Hlavac, Die Armeeorganisation der Jahre 1881–83 in der Donaumonarchie (Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, 27. 1974);

Az egész katonai kérdéskört érthetően nagy figyelemmel kísérte a német diplomácia: a bécsi követ s a budapesti konzul jelentései 1886-tól 1890-ig adnak betekintést (Politisches Archiv des Auswärtiges Amtes, Bonn). A katonai pályával szembeni magyar tartózkodásra utal Podmaniczky Frigyes, Naplótöredékek. III. (Budapest, 1888). A parlamenti harcokkal a korabeli sajtó bőségesen, s minden nagyobb emlékirat és munka külön is foglalkozik. Így Beksics Gusztáv (A magyar nemzet története. Szerkesztette Szilágyi Sándor. X. Budapest, 1898); Apponyi, Szatmári, Gratz idézett munkái, és különös részletességgel a többször idézett Politikai Magyarország III. és IV. kötete.


A kormány helyzetének megrendülése és Tisza Kálmán bukása
A közös hadsereg és a magyar uralkodó osztályok Tartalomjegyzék Tisza Kálmán bukása