A vaskohászat fellendülése

A Múltunk wikiből

A magyarországi vaskohászat történetében a 18. század második fele kulcsfontosságú időszak volt; a meglevő üzemek korszerűsítése, új vasművek alapítása egyaránt arra mutat, hogy ide nyúlnak vissza 19. századi kapitalista nehéziparunk gyökerei. Míg iparfejlődésünk egészét tekintve a birodalmi gazdaságpolitika ellentmondásos, nemegyszer kifejezetten gátló hatású volt, a vaskohászatra ösztönzően hatott. Szerepet játszottak ebben a mindennapi élet egyre növekvő igényei vasszerszámok és -eszközök iránt, katonai szempontok, mindenekelőtt a tüzérség munícióval való ellátása, de az a tény is, hogy – más Habsburg-országokkal ellentétben – Magyarország és Erdély legnagyobb vaskohászati üzemei kincstári tulajdonban voltak, fejlesztésüket tehát mind a széles értelemben felfogott gazdasági, mind a szűken értelmezett fiskális érdekek javallották.

A fejlődés élén a kincstári vasművek jártak. A 18. század közepe táján véget ért az a korszak, amikor feladatukat csupán a nemesfém- és rézbányászat kiszolgálásában látták, és amikor a termelés és jövedelmezőség problémáit az üzemek bérbeadásával kerülték meg. Az Udvari Kamara Vajdahunyadot már 1743-ban, Bogsánt pedig 1763-ban saját kezelésbe vette, s igyekezett virágzó vagy biztató jövőjűnek ítélt magánvállalatokra is rátenni a kezét; így szerezte meg a kuxok többségét (modernizáló kifejezéssel: a részvénytöbbséget) a Zólyom megyei libetbányai és pojniki vasműben, és így vette át 1775-ben az eladósodott Fazola Henriktől a diósgyőri uradalomban Ómassán 1770-ben alapított nagyolvasztót.

A Garam vidéki arany-, ezüst- és réztermelés vasszükségletének ellátására még 1580-ban kincstári kezelésbe vett rhónici üzemet a 18. század derekától kezdve a legnagyobb magyarországi vasművé fejlesztették, s 1780-tól feladatává tették Osztrák-Szilézia vassal való ellátását is. Termelése az 1760-as évek évi 4–5 ezer bécsi mázsájáról a nyolcvanas években ennek közel kétszeresére emelkedett, de mivel ezt is kevésnek találták, az 1740 óta működő első nagyolvasztó mellé 1788-ban egy másodikat építettek. A nagyolvasztók mellett több frisstűz, hámor és tótkemence is dolgozott. 1783-ban nagyolvasztó épült a szervezetileg Rhónichoz tartozó Kishont megyei Tiszolcon, majd a század végén a Zólyom és Gömör megyék határán fekvő Polhorán.

A Bánságban a bogsáni vasmű 1760 óta két nagyolvasztóval dolgozott, s 1771-ben új üzem indult a közeli Resicán ugyancsak két nagyolvasztóval. 1777-ben a Magyar Kamara állított fel nagyolvasztót a Máramaros megyei Kabola-Polyánán, 1778-ban az Udvari Kamara az észak-erdélyi Oláhláposon, 1781-ben pedig a toplicai nagyolvasztó üzembe helyezésével megkezdődött a vajdahunyadi kincstári uradalom vasműveinek rekonstrukciója.

A Kamara példáját csakhamar követték a nagybirtokosok. Az Andrássyak 1758-ban saját kezelésbe vették a dernői vashámort Torna megyében, majd e hetvenes években több Sajó-völgyi vasművet, a Csákyak ezzel egy időben Szepes megyei birtokaikon, az Esterházyak a Gömör megyei Gombaszögön és a Hont megyei Szokolyahután alapítottak vasműveket. Az 1800-as századfordulóra léptek a vasipari vállalkozók sorában a Garam felső völgyében a Koháryak. Északkelet-Magyarországon a hetvenes évek elején kezdett termelni a Schönbornok munkácsi, a nyolcvanas évek elején a Sztárayak felsőremetei nagyolvasztója.

Mindezek a kincstári és földesúri vasművek már piacra termeltek, lényegében – legalább perspektivikusan – tőkés üzemeknek tekinthetők. Minőségük megítélésén nem változtat, csupán sajátos vonásokkal ruházza fel őket, hogy üzemeik versenyképességének fokozása érdekében feudális előjogaik nyújtotta előnyeiket is kihasználták. Végletességével jellemző példa erre az Esterházyaké, akik Szokolyahután olvasztott nyersvasukat a Zólyom megyei Véglesen frissíttetik ipari feldolgozásra alkalmas kovácsvassá, s ezt a pesti piacon hozzák forgalomba; közel 200 kilométeres, részben ugyanazon az úton oda-vissza történő szállítás az árut nem drágította meg, mert a fuvart jobbágyaikkal végeztették robotban.

A régi, kistőkés jellegű, tótkemencés vashámorok szükségképpen lemaradtak a kibontakozó kapitalista versenyben. A mecenzéfi hámoros- és kovácscéh tagjai nem értették meg az idők változását, maximálták az egy hámorban előállítható termékmennyiséget, s tőkés módra többtermelésre törekvő céhtársaikat botbüntetéssel sújtották. Egészen más úton járt a Murány-völgyi vashámoros céh. Ennek tagjai felismerték, hogy versenyképességük előfeltétele a tőke- és az üzemi koncentráció, ezért céhüket a 19. század elején megszüntetve, 1808-ban kapitalista részvénytársasággá (Murányi Unió) alakultak át.

A magyarországi vaskohászat tőkés fejlődési perspektíváinak felismeréséről tanúskodik a külföldi polgári tőke jelentkezése. Az 1760-as évek elején a Veszprém megyei Kislődön morva kistőkések építettek nagyolvasztót, a Kishont megyei rimabrézói vasművet pedig 1780-tól kezdve bécsi vállalkozók finanszírozzák.

Szerencsés forrásadottságok lehetővé teszik Magyarország és Erdély vastermelésének kiszámítását az 1780-as évek első felében. II. József ugyanis elrendelte az addig bányaurbura alá nem eső vastermelés megadóztatását; az országban működő bányafelügyelőségek ezért egyenként számba vették a vasműveket, felmérték évi termelésüket. A vastermelés súlypontja e kimutatások szerint még mindig a felső-magyarországi bányakerületben (Gömör, Szepes, Abaúj és Zemplén megyékben) volt, ahol 80 vasmű 1782-ben 7 nagyolvasztóban és 123 tótkemencében összesen mintegy 85–90 ezer bécsi mázsa vasat állított elő. Az alsó-magyarországi bányakerület (lényegében a Garam-vidék) vastermelése az 1782–1785 évek eredményei alapján számítva évi 28 ezer bécsi mázsa körül lehetett. A bánsági vasművek termelése évi 20 ezer bécsi mázsa körül járt, ehhez jött még a nagybányai bányakerületben évi 5 ezer, a rézbányaiban évi 4 ezer bécsi mázsa. Így Magyarország évi vastermelése 145 ezer, Erdélyé pedig 25 ezer, összesen 170 ezer bécsi mázsa (kb.= 9500 tonna) lehetett; ennek mintegy kétötöd része volt indirekt eljárással gyártott nyers-, illetve öntöttvas.[1]

Összehasonlítva ezeket az adatokat a Habsburg Birodalom többi országaival: az 1780-as években Magyarország a vastermelés mennyiségét tekintve évi 145 ezer bécsi mázsájával Stájerország, Csehország és Karintia mögött a negyedik helyet foglalta el, Erdély évi 25 ezer bécsi mázsája pedig Morvaország vastermelésével volt egy szinten. Az előállított vas minőségét tekintve viszont a magyarországi és erdélyi gyártmányok mindenképpen elmaradtak az alpesi tartományok és Csehország gyártmányai mögött.

A Habsburg Birodalom országai között élénk vaskereskedelem folyt. A monarchia különböző vastermelő vidékeinek piackörzeteit – amennyiben nem speciális árufajtákról volt szó – a szállítás lehetőségei alakították ki. Magyarország nyugati területeit elsősorban Stájerország látta el vassal, vagy közvetlenül, vagy bécsi és bécsújhelyi kereskedők közbenjöttével, Horvátországot pedig Stájerország és Krajna. Az észak-magyarországi vasművek látták el az Alföld, a Tiszántúl és Erdély nagy területeit, és emellett exportáltak Osztrák-Sziléziába, Morvaországba és Galíciába. Az erdélyi vasművek számára a nagyfejedelemség területén kívül fontos piac volt Havasalfölde és Moldva. Egy ország vastermelésének növekedése és lakosságának különböző vasárukkal való ellátottsága között nem volt egyenes összefüggés. A magyarországi vasművek termékprofilja megközelítően sem bővült a 18. század folyamán olyan mértékben, mint ahogy termelésük mennyisége növekedett. Mérei Gyulának a reformkorra megfogalmazott megállapítása, hogy „Magyarország vastömegcikk-szükségletét csak az örökös tartományokból származó importtal tudta kielégíteni”,[jegyzet 1] a 18. század második felére még fokozottabban érvényes.

Lábjegyzet

  1. Magyarország története 1790–1848. Magyarország története tíz kötetben V/1. Főszerkesztő Mérei Gyula. Szerkesztette Vörös Károly. Budapest, 1980, 396.

Irodalom

A vaskohászatról írott szakaszban még kéziratban levő akadémiai doktori értekezésem eredményeit foglaltam össze: Heckenast Gusztáv, A magyarországi vaskohászat története a feudalizmus korában. A XIII. század közepétől a XVIII. század végéig (Kézirat. Budapest, 1985). A szakirodalomból megemlítem a következőket: Paulinyi Ákos, A szlovákiai bucakemencék (úgynevezett tótkemencék) és a bucaművelet a XVIII. században (Magyar Tudományos Akadémia Műszaki Tudományok Osztályának Közleményei 1963. XXXII. 423–447); Vastagh Gábor, A kovácsvas-készítés technológiája Magyarországon a 18. század második felében (Bányászati és Kohászati Lapok Kohászat, 1984. 433–437); Á. Paulinyi, Železiarstvo na Pohroní v 18. a v prvej polovici 19. storočia (Bratislava, 1966); Vastagh Gábor, Egy nagyolvasztó üzeme Magyarországon a 18. század végén (Bányászati és Kohászati Lapok Kohászat, 1985. 156–159); Soós ImreKiszely GyulaZádor Tibor, Vázlatok a diósgyőri vaskohászat 190 éves történetéből (Miskolc, 1960).

  1. A vastermelés mennyisége: Heckenast Gusztáv, Magyarország vastermelése II. József korában (Századok 1986. 1040–1094).


Magyarország bányászatának ismeretlen fénykora
Tartalomjegyzék