A vasvári béke

A Múltunk wikiből
1664
augusztus 10. Béke Vasváron a szultán és I. Lipót között. (A Porta megtartja Váradot és Érsekújvárt, valamint négy felső-magyarországi vármegyét. A Bihar vármegyei Székelyhidat lerombolják. Erdélyt mind a török, mind a császári katonaság elhagyja.)
A béke országos felháborodást vált ki.

Ismert szövege szerint a béke alapját a zsitvatoroki szerződés alkotta, amelyet a vasvári megegyezés az azóta kötött szerződésekkel együtt megerősített, és néhány új ponttal egészített ki. Valamennyi bizonyos egyensúlyi helyzet fönntartására szolgált a császár és a török hatalom között. Középpontjában Erdély állt: a császár kivonja őrségét az erdélyi várakból és városokból, s a török sem tart hadat a fejedelemségben, amely régi szokások szerint választhat fejedelmet, de Rákóczi György vagy Kemény János fiának nem lehet joga Erdélyre. Székelyhíd várát lerombolják, Zrínyi-Újvárat nem építhetik újjá, viszont a császár Érsekújvár helyett Gutánál új erősséget rakathat. Szabolcs és Szatmár vármegye váraival, valamint a hajdúkerülettel a király birtokában marad, de úgy, hogy csak kis őrséget tarthat váraiban. I. Lipót és a török szultán kölcsönösen segítik egymást, vagyis egymás ellenségeit nem támogatják. Megállapodásukat 200 ezer arany értékű ajándékcserével pecsételik meg.

I. Lipót Habsburg császár és magyar király látszólag előnyösebb békét kötött, mint amilyet korábban Köprülü felajánlott: fel sem merült már, hogy évi adót kellene fizetnie. Evlia Cselebi szerint azonban a Próféta csapatai között és a helyőrségeken kihirdetett békeszövegek több előnyt tartalmaztak török részre. Párkány és Érsekújvár, továbbá Pest és Hatvan között új várakat építhet a szultán. Nemcsak Várad és Érsekújvár marad hatalmában a hozzájuk tartozó hatalmas várbirtokokkal együtt, hanem minden meghódított vagy hódoltatott terület. Ez azt jelentette, hogy a pasák mindama falvaktól követelhetnek adót, ahová Allah katonái eljutottak, vagy amelynek nevét defterbe írták. A békeszerződés nem rögzítette pontosan a határokat, így az oszmán hatalom fennhatósága alá eső terület végpontjait hol gyors tatár portyák merészebb beütései, hol a foglyokból kivert távoli falunevek szerint növelték meg. A békeszerződés pontjaihoz még hozzáfűzték a török szultán és a Habsburg császár megállapodását arról, hogy a magyaroknak nem adnak segítséget, sőt kölcsönösen tájékoztatják egymást terveikről, és kereskedelmi szerződést kötnek egymással. Végeredményben a békeszerződés történelmi súlyát mégis az adta meg mindkét fél számára, hogy rájuk nézve egyaránt előnyös fordulatot adott 1663–1664 nemzetközi méretű fejleményeinek. A török vesztésre álló főserege megmenekült a pusztulástól, a szultán pedig attól, hogy belebonyolódjék egy nagyszabású európai háborúba, amelyre sem katonailag, sem diplomáciailag nem készült fel.

Maga Lipót császár tudatában volt annak, hogy a vasvári béke sokaknak nem fog tetszeni, számos ország és nép érdekét sérti. S hogy nem tévedett, azt a békekötés visszhangja sokszorosan igazolta. Azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy ez az udvar bizalmas köreiben is keserves, szomorú, nehéz jelzőkkel illetett béke jókora csorbát ütött a császár nemzetközi tekintélyén, és messzemenő diplomáciai és belpolitikai bonyodalmak okozója lett. Mégis, miért vállalta inkább a birodalom nemzetközi hírnevére különösen sokat adó császári udvar, hogy nyíltan hirdessék, íme beigazolódott, a Habsburg-dinasztia valójában nem akar háborút a törökkel. Súlyos külső és belső okok, a dinasztia európai hatalmi érdekei és az udvari arisztokrácia közvetlen igényei késztették rá, hogy mindenáron megállítsa a nemzetközi törökellenes koalíció nagy súlyú vállalkozását. A Habsburg-dinasztia ausztriai és spanyol ága egyaránt mindenekelőtt Franciaországgal szemben látta szükségesnek megvédeni vagy megerősíteni a vesztfáliai békével megrendült nyugati pozícióit. A még mindig erősen a spanyol kabinet befolyása alatt álló bécsi kormányzat jogos bizalmatlansággal kísérte XIV. Lajos Rajna menti politikáját s a német fejedelemségek önállósulási törekvéseit szítogató biztatásait. Érthető tehát, hogy az udvari politika mereven elzárkózott annak még a gondolatától is, hogy Franciaország tagja legyen a törökellenes európai koalíciónak. A gazdag diplomáciai hagyományokkal és nagy politikai tapasztalatokkal rendelkező Habsburg-kormányzat tisztában volt azzal is, hogy a török hatalma alatt élő területek micsoda óriási anyagi értékeket hordoznak magukban, de 1663–1664-ben még több mint bizonytalan, hogy ezek vajon a dinasztia hatalmába kerülnének-e. Az udvari arisztokrácia vállalkozó személyiségei, a Habsburg-kormányzat jól képzett császári miniszterei pedig ugyancsak tudták, hogy ha bekövetkezik, ami 1664-ben szinte hajszálon múlott, hogy a francia király, a Rajnai Szövetség és a magyar politikusok vezetésével bontakozik ki a nagy vállalkozás, Magyarország felszabadítása a török alól, az beláthatatlan politikai és anyagi veszteségekkel járhat. I. Lipót császár különben is házasodni készült, az államkincstárt kimerítette a pénzt emésztő diplomácia, a császári palotaépítés, a pazar vadaskert, általában a szükséges, de költséges nagyhatalmi reprezentáció. Az udvari arisztokrácia pedig semmi áron nem szalasztotta volna el az alkalmat, hogy végre kezébe ragadhassa a török kereskedelmet. Régen készült rá; a francia–török kereskedelmi szerződés felbontása, annak ellenére, hogy a franciák továbbra is elsőrangú kedvezményeket élveztek, a trieszti kikötő kiépítése s a Belgrádba telepítgetett bécsi factorok – mind hozzájárult, hogy nagy reményekkel tekintsen a jövő elé. A kétes-vészes békekötés egyik legkényesebb okát pedig a különben nagyon óvatos Porcia fedte fel, amikor a francia király követe, Gremonville, ura elégedetlenségét és számonkérését tolmácsolva sarokba szorította. A császár a magyarok miatt kényszerült rá, hogy békét kössön a törökkel – közölte Porcia. Ez az állhatatlan nemzet robbantotta ki a háborút, de azután nem akart harcolni – fejtette ki –, s a császár nem tehetett mást, mint hogy átengedte Váradot és Érsekújvárt a töröknek, mert így sakkban tarthatja a magyarokat, megakadályozhatja, hogy elszakadjanak tőle, és más királyt válasszanak.

Francia vélemény szerint Lipót császár szégyenletes békét kötött a törökkel.[1] A keleti végeken felszabadulásra váró népek csalódását Ghica moldvai vajda fejezte ki: „Mi is több keresztények készen voltunk őfelsége szolgálatjára az pogány ellen, de már az békesség megöl minket.”[jegyzet 1]

Számtalan tiltakozás, elkeseredett bírálat különböző nyelveken, de azonos gondolatkörben ítélte el Lipót császár lépését. Egyrészt: több ország összefogásával folyt a háború, a a császár mégis úgy kötött békét, hogy szövetségeseit, akik pénzt és életet áldoztak, akik további harcokra készültek, meg sem kérdezte, sőt a tárgyalásokat eltitkolta előlük. Másrészt: a meggondolatlan békekötéssel összeomlott az évtizedes fáradsággal felépített nemzetközi szövetség, befulladt a kibontakozóban levő, nagy nemzetközi erőket megmozgató háború. Harmadrészt: a békefeltételek méltatlanok az elért sikerekhez, sőt nagy és érdemtelen előnyt adnak a töröknek. Akik már az európai hatalmi egyensúly és Grotius alapján az országok nyugalmas együttélését biztosító, garanciális béke elvei szerint gondolkoztak, látszatbékének ítélték a váratlan megegyezést. Hiszen az 1663–1664. évi háború résztvevőinek távolabbi érdekeit mélyen sértette, hogy a béke húsz évre szólván, két évtizedre tartósították ismét a határ menti háború állapotát, és az oszmán hatalom európai uralmának visszaszorítása és a magyarországi viszonyok rendezésének ügye a jövőbe tolódott ki.

Sőt, úgy vélték, hogy Lipót császár nem csupán az európai törökellenes hatalmakkal való – korabeli kifejezéssel élve – keresztény szolidaritást tagadta meg, hanem dinasztikus és gazdasági érdekeinek a töröknél keresett támaszt. Magyar- és Csehország királya, a Habsburg örökös tartományok ura, a német-római császár súlya pedig még mindig nagyobb az európai politikában, semhogy nélküle háborút lehetne indítani a török ellen. A szultán hatalma a dunai országokban megszilárdult, sőt hogy Zrínyi-Újvárat lerombolták, a Muraközt, a Dráva-melléket tönkretették, útja szabaddá vált Velence felé. Beláthatatlan időre tolódott ki a balkáni népek fölszabadítása. Érthető, hogy a birodalmiak, a francia tisztek, velenceiek – ahogy Wesselényi mondta – „Minden keresztény lelkű ember contradical ez ellen az békesség ellen”.[jegyzet 2]

Magyarországon – Nádasdy kivételével, akinek Lippay szerint része volt a béke megkötésében – a főurak és köznemesek egyaránt tiltakoznak. „Az békesség ellen kicsiny és nagy rend, mint szájokból kifér, becstelenül szólnak” –tájékoztat az országos közvéleményről a nádor.[jegyzet 3] Bársony György váradi püspök „boldogtalan békesség”-nek mondja. A tizenhárom vármegye, az alsó-magyarországi vármegyék és a városok követei a kassai gyűlésen ítélik el a vasvári békét. Történelmi fordulatokra inkább tettekkel felelő, a kardforgatás, bujdosás világából a politikai véleménynyilvánítás szintjére ritkán jutó végváriak, egyszerű emberek nézetét talán legtömörebben Boldvai (Boldai) Márton, a nagy hírű székelyhídi kapitány fejezte ki: „alázatos főhajtásra szenvedi a két hatalmas monarcha végzését” – írja, „de immáron, ha Székelyhíd elvész”, „édes felnevelő hazájában” nincs hol lehajtani a fejét, jószága Váraddal együtt odalett, „édes vitéz fia” török rabságban sínylődik, ő maga bujdosó állapotba jutott.[jegyzet 4][2]

A királyi Magyarország sok családja személyes tragédiákban, vagyoni a összeomlásban vagy addigi életkereteinek széthullásában élte meg a vasvári békét. A királyi terület eddig bontatlan félkaréjába mélyen beékelődött a török, s újabb meghódított területek szigetelték el a királyságtól Erdélyt. Janicsár-portyák ellenőrzése alá kerülvén a Vág menti országút és a Kassán át Lengyelországba vezető kereskedelmi út, a királyi Magyarország csaknem három részre esett szét. Közvetlen veszélyzónába kerültek a királyság gazdaságilag legértékesebb területei, a bányavárosok, az érchegység vashámoros mezővárosai, a nagyszombati piackörzet és a Hegyalja. Mégis fel kell tennünk a kérdést, vajon nem túloznak-e a kortársak a vasvári béke megítélésében. Vajon a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség társadalma elég erős, elég felkészült volt-e az oszmán birodalom európai hatalmát visszaszorító háborúra? Eltorzítanánk a valóságot, ha a kérdésre egyszerű igennel vagy nemmel válaszolnánk. Sokféle tényezőt kell mérlegelnünk, hogy a kérdésre megtaláljuk a realitásokat minél inkább megközelítő választ. 1648–1664 között a Török Birodalom súlyos válságok sorozatát élte át: Kandia ostroma nagy véráldozatokat követelt, és évtizedekre elhúzódott; a janicsár-lázadások, a nagyvezírváltások megrázkódtatásai és az anyagi hanyatlás évtizedei alapjaiban rázták meg a birodalmat. Igaz, hogy a még mindig hatalmas erőt megtestesítő birodalom a Köprülü családból származó két nagyvezír erélyes vezetése alatt hathatós belső reformokra is képes. Az is igaz, hogy ezek a reformok csak a régi, beteg szervezet konzerválását segítik elő, de Magyarország térségében mégis olyan támaszpontokat épít majd ki az elkövetkező két évtizedben a török, amelyekkel eddig nem rendelkezett. Buda 1664 előtt megrongált elavult vár, majd csak az ezután következő építkezésekkel erősítik meg úgy, hogy nagyobb ostromokkal is dacolni tud. Magyarország és Erdély társadalma súlyos belső bajokkal küzdve és megosztottan lépett a vesztfáliai békét követő évtizedbe. A század első felének agrárdepressziója súlyos veszteségeket okozott, de az előző évszázad konjunktúrájában felhalmozott értékek maradékát még nem tizedelték meg az 1670-es évtizedek birtokelkobzásai, és nem sajtolta ki az 1670-es évek adóprése. Az ország hivatásos katonarétege leromlott állapotban vegetált már évtizedek óta, de még nem került mindenéből kifosztva az országutakra, vagy még nem kényszerítették vissza úrbéres munkára. Az ország társadalmát sokféle ellentét osztotta meg, és Erdélyben súlyos hatalmi válság zajlott le, de a királyság és a fejedelemség politikusai között olyan szoros együttműködés kezdett kialakulni, aminőre sem azelőtt, sem azután nem volt példa a század folyamán. Igaz, Thököly fejedelemségének megteremtésével majd az ország négy hatalom alá kerül. Most Európa elismeréssel és egyre növekvő érdeklődéssel tekint Magyarországra, később az. érdeklődés ugyan növekszik, de a nemzetközi közvéleményben erősödik a kritikus, sőt elítélő hang is. Irodalmi és művészeti alkotások bizonyítják, hogy 1650–1664-ben az eszmei tudatosság magas fokán, a múlt hagyományaival szerves egységben fogalmazták meg az ország történelmi feladatát. 1683-ra az eszmék és a történelmi hagyományok elvesztették eredeti tartalmukat. Mindezzel szemben tény, hogy a Habsburg-birodalom a fejlődésben nagy lépéssel jutott előre 1664–1683 között, s a magyar társadalomnak is volt lehetősége, a súlyos megterhelések és pozícióvesztések ellenére is, bizonyos anyagi gyarapodásra. A döntő támadásra felkészülő török hatalom szomszédsága pedig a megnövekedett belső ellentétek viszonyai között is erős kohéziós erővel hatott.

A vasvári béke vereséget mért egy nagyszabású magyar politikai mozgalomra. A magyar politika a vesztfáliai béke után súlyos körülmények között, nagy áldozatok, kudarcok árán, de mégis számottevő eredményeket ért el. Miután 1655-ben meghiúsította az alkotmányátalakító kísérletet, 1657 után sikerrel dolgozott, hogy leküzdjék az újabb uralmi válságot az Erdélyi Fejedelemségben: 1662-ben Montecuccoli katonai uralmát, 1663-ban Köprülü kísérletét védte ki. Minden nehézség ellenére a magyar politika eljutott annak küszöbére, hogy állami szinten vegye ki részét a török kiűzésének és az ország egyesítésének nagy művében. Zrínyi mozgalma a magyar politika megújulási képességét példázva bizonyította, hogy rendi szerkezetű országban is képesek önmaguk megszervezésére a felelősséggel áthatott magyar politikusok, s elébe mentek az évszázad történelmi jelentőségű nagy eseményének. Vállalkozásuk kudarca végső soron a hatalmi erőviszonyok kiáltó ellentétére vezethető vissza.

Apafi Mihály erdélyi fejedelem akkor értesült a vasvári békéről, amikor Teleki Mihályt éppen Bécsbe indította volna követségbe, a sebtében átalakított utasítás gyakorlatilag már hiábavalónak bizonyult.[3][4] Az önálló államiság gazdag hagyományaival rendelkező fejedelemségről uralkodójának tudta és beleegyezése nélkül döntött a Habsburg császár és a török szultán: szűkebb határok közé szorította a kis országot, melynek fejlett területeit, jelentősebb várait (Lugos, Karánsebes, Várad, Székelyhíd) és legjövedelmezőbb vámját kellett elvesztenie. A török hódoltság a folyóvölgyeken át mélyen benyúlt Erdély belsejébe; Bécsbe, a magyar király székhelyére és Nyugat-Európába ezentúl csak Lengyelországon át vezetett biztonságos út innen.

Magyarország alapvető érdeke volt, hogy minél előbb megszabaduljon a töröktől, és megteremtse az állami egységet. Ennek felismerése és a török kiűzése érdekében kibontakozó politikai mozgalom a magyarországi társadalom belső megújulására is ösztönzést adott. 1663–1664-ben az ország elhanyagolt állapotához képest tetemes áldozattal vette ki részét a harcból, kezdeményezően lépett fel a nemzetközi fórumokon, és nagy erők feszültek a rendi korlátok ellenében. A török kiűzésének több mint negyedszázaddal való elodázása egyben a magyar társadalom belső szerveződésének, az állami élet korszerű formái kialakításának idejét is messze a jövőbe tolta.

A vasvári béke az ország történelmi fejlődésében nem csupán az időt vesztés szomorú határköve. hanem a pozícióvesztésé is. A Magyar Királyság főméltóság-viselői Mohács óta mindeddig – belpolitikai és külpolitikai tekintetben egyaránt – általában és többnyire törvényes pályákon küzdöttek, széles mezőnyben, európai kapcsolatokkal, növekvő esélyekkel. De a Habsburg császár és a török szultán megállapodása törvényen kívüliségbe szorította az önálló magyar politikát. 1655–1664 nagyszabású politikai mozgalma maradandót abban alkotott, amibe bele kellett buknia. A nemzetközi törökellenes koalíció húsz év múlva lényegében Zrínyiék terve szerint alakult meg, csak a Habsburg-kormányzat kizárólagos vezetésével, úgy, hogy a magyar politika már nem kap benne teret.

A Habsburg-dinasztia és a magyar társadalom viszonyát a vasvári béke tovább rontotta, sőt minőségében változtatta meg. A húszéves török békéért majd félévszázados magyarországi háborúsággal kellett a dinasztiának fizetnie. Ahogy a megkötője, úgy a megoldója is a törökkérdés volt a Habsburgok és a magyar társadalom viszonyának. Negyedszázad múltán, mikor fordul a kocka, és megindul, majd másfél évtizedes vér- és anyagi áldozattal befejeződik az ország egyesítésének nagy műve, már egy új magyar politikai program szegeződik vele szembe, amely a Vasvárral elkezdődött törvényen kívüliség kudarcokkal járó negyedszázadából emelkedik ki úgy, hogy továbbépíti az 1650–1664-es évek magyar politikájának életképes elemeit, Zrínyi programját, a magyar államiság átmentéséért.

Lábjegyzetek

  1. Gregorius Ghica vajda Rottalnak, 1664. november. Országos Levéltár P 507 Nádasdy levéltár, fasc. 17.
  2. Wesselényi Rottalnak, Murányalja, 1664. október 28. Országos Levéltár P 507 Nádasdy levéltár, No 466.
  3. Wesselényi Ismeretlennek, Murányalja, 1664. november 1. Országos Levéltár Kamarai levéltár, E 199 Wesselényi levéltár, fasc. 9.
  4. Boldvai Márton székelyhídi kapitány levele Rottalnak, Székelyhíd, 1664. december 4. Országos Levéltár P 507 Nádasdy levéltár, fasc. 17.

Irodalom

A vasvári békére: Karácson Imre, Evlia Cselebi magyarországi utazásai II. (Török-magyar kori történelmi emlékek. II. osztály V). — A békeokmányt kiadta: Marczali Henrik (Angyal Dávid, Mika Sándor), Enchiridion fontium historiae Hungarorum. A magyar történet kútfőinek kézikönyve (Budapest, 1901); Marosi Endre, Megjegyzések az 1664. évi hadjárat és a vasvári béke értékeléséhez (Hadtörténeti Közlemények 1971). — „A békességet csak Portia fejedelem és Cucoli csinálták”, a nemzetközi szövetség tagjai elutasították: Bánffy Dénes levele Rottalnak, Kolozsvár, 1664. december 30. Kolozsvár, Akadémiai levéltár (a volt Erdélyi Múzeum levéltára), Kemény József gyűjtemény. — A társadalmi elégedetlenségnek nagy kiadatlan forrásanyaga van, a vármegyék írásban beadott tiltakozását megkapó Wesselényi nádor levele Porciához: Pozsony, 1664. december 24. Országos Levéltár E 199 Wesselényi levéltár Fasc. 9. Konceptusok, fol. 158–159. — Messzeható következményeire felhívta a figyelmet: Purjesz István, A török hódoltság Pest megyében a XVII. század második felében (Levéltári Közlemények 1958).

Teleki levelei Kászonyi Márton és Ebenyi István kapitányoknak: Teleki Mihály levelezése, 1656–1679. II–III. — Kászonyi és Ebenyi István levelei Porciának. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Porcia Akten Fasc. 341. — Lipót császár János Fülöpnek, Linz, 1664. május 30. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Mainzer Erzkanzlei-Archiv, Reichstagsakten, Fasc. 220.

  1. A francia csapatok gyors eltávozásáról is gazdag új anyagot tár fel: G. Wagner, Der Wiener Hof, Ludwig XIV. und die Anfänge der Magnatenverschwörung, 1664–1665. (Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs 1963)
  2. A székelyhídi őrség közössége: Boldvai Márton kapitány, Jakab Pál, Hajdú Balázs hadnagy, Joannes Gaiaik porkoláb Teleki Mihálynak, Székelyhida, 1664. november 27, Kolozsvár, Akadémiai Levéltár volt Erdélyi Múzeum levéltára), Mika Sándor Gyűjteménye 1664 No 97.
  3. Teleki követségére: Trócsányi Zsolt, Teleki Mihály. Erdély és a kuruc mozgalom 1690-ig (Budapest, 1972).
  4. Teleki küldetéséről: Trócsányi Zsolt, Teleki Mihály. Erdély és a kuruc mozgalom 1690-ig (Budapest, 1972. 44–45).


Zrínyi mozgalma és a török háború
A szentgotthárdi csata Tartalomjegyzék Zrínyi száz napja