A vezérek folyó menti szállásváltása: Árpád és Kurszán

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2016. december 25., 09:08-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)

A honfoglaló magyarság megtelepedésének rendjét félnomád életmódja határozta meg. IX. század végi mohamedán leírás szerint a magyarok télen a folyók partján laknak, s itt halászattal töltik idejüket, nyáron a sztyeppen legeltetnek, emellett sok szántóföldjük van. A török népek életéből vett példák szerint itt vízparton sorakozó téli szállásokról van szó, ezek mellett helyezkedtek el a szántóföldek. Tavasszal elvetették a gabontá, nyáron a mezőkre kivonulva legeltettek, de aratáns idejére visszatértek téli szállásaikhoz. Nyári szállás ennek megfelelően nem alakult ki.

Ez a félnomád települési rend a folyókkal bőven öntözött Kárpát-medencében a folyókra merőleges elmozdulást jelentett, amikor a legeltetés útvonalát úgy választották meg, hogy az itatás valamilyen ér- vagy tóparton, forrásból vagy ásott kútból biztosítva legyen.

A köznép nomadizálásának irányával ellentétes volt a főemberek és a kíséret téli- és nyáriszállás-váltása, ezek ugyanis a folyókkal párhuzamosan végeztek ingamozgást állandó téli és nyári udvarhelyeik között. A folyó menti szállásváltás jellemezte általában a nomád népek uralkodóinak és főembereinek települését. Ennek a legszemléletesebb leírása a délorosz sztyeppre benyomult mongol főemberekről maradt fenn. Plano Carpini és Rubruk az Aranyhorda „honfoglalása” utáni években a helyszínen figyelte meg, hogy Batu kán és családtagjai (öccse, sógora, fia, veje, unokaöccsei), valamint a hadvezérek különböző nagy vizek partjain végeztek őszi és tavaszi ingamozgást egy alsó és egy felső végpont között. A két végpont egy-egy révhelynél volt, ahová orosz révészeket és mohamedán kereskedőket telepítettek. E révhelyeknél állandó udvarhely (orda) létesült. Így például Batu alsó végpontjánál egy régi iparosváros, Sumerkent (Asztrahany) közelében épült fel palotája, szerája, a felső végponton egy kőtorony, ükek biztosította a révhely forgalmát.

A nomád udvarhelyek megválasztásában a következő gazdasági szempontok érvényesültek:

  1. A fejedelem és kísérete sok hátas- és fejőslóval, taligavonó ökörrel és vágóállattal, főleg juhokkal vonult; az állatoknak a téli és nyári szálláshelyen legelőre, szállásváltó útjukon pedig ivóvízre volt szükségük. Ez meghatározta a folyó menti vonulást, de azt is, hogy az udvarhelyek legeltetésre alkalmas síkon, szigeten vagy kiszélesedő völgyben jelölték ki
  2. Az udvartartást iparcikkekkel részint kézművesekkel felduzzasztott régi városok, részint a szolgáló népek falvai látták el, amiből következik, hogy az udvarhelyet vagy egy régi város mellé telepítették, vagy szolgáló népek falvaival vették körül.
  3. Luxuscikkeket távolsági kereskedők révén szereztek; ezért vették kézbe a réveket, és telepítettek oda mohamedánokat, akik a vámszedést is lebonyolították.

Bár az udvarhelyek egyben vásárhelyek is voltak, sőt magát az udvart is követte ingamozgása közben egy mozgó vásár, a vásárok nem az udvartartás, hanem a kíséret és a nép szükségleteit elégítették ki. A természeti gazdaság viszonyai között ugyanis az udvartartás saját szükségleteit nem vásárlás útján elégítette ki, hanem szolgáltatás, illetve adó formájában hajtotta be.

Ezek a gazdasági szükségszerűségek határozták meg a magyar fejedelmek, törzsfők és családtagjaik megtelepedését is. Településtörténeti vizsgálódások arra az eredményre vezettek, hogy udvarhelyeik fekvésében ugyanaz a szabályszerűség figyelhető meg, mint a nomád főemberekéiben. Ahol a természeti viszonyok megengedték, egy folyópart szolgált az őszi és tavaszi ingamozgás útjául; a folyó felső szakaszán, legeltetésre alkalmas helyen volt a nyári szálláshely, alsó szakaszán, a torkolathoz közel pedig a téli. A folyó menti szálláshelyek révek közelében helyezkedtek el. A fejedelmek a révhelyekre khorezmi (káliz) eredetű mohamedán, régi magyar nyelven böszörmény vámszedőket telepítettek. A fejedelmek és törzsfők ingamozgásának útja viszonylag hosszabb (150–300 km) volt, és téli udvarhelyük lehetőleg egy római város romjai mellett helyezkedett el, mely könnyen volt várrá alakítható, s a foglyul ejtett, telepített kézművesek elhelyezhetők voltak benne vagy mellette. A hercegek és nemzetségfők mozgásának távolsága viszonylag rövidebb (50–100 km) volt, s az alsó végpontján vagy útvonalán földvár helyezkedett el.

E rendszer Magyarországon való elterjedése abból állapítható eg, hogy a X. századi magyar uralkodók és főemberek szálláshelyeit általában személynevükkel nevezik, s ezekből a helynevekből a történeti forrásokban és a mai helynévanyagban sok megmaradt. A téli és nyári szálláshely neve nem mindig maradt fenn, mert például az apa szállását az ezt öröklő fiúról is nevezhették, de ott, ahol a leszármazás ismeretes, meglehetős biztonsággal állapítható meg, hogy melyik az a folyóvíz, amely mellett, vagy amelynek mellékvizeinél egy család tagjai generációkon át tartották és váltották szállásaikat.

Ha ismernénk a törzs- és nemzetségfők nevét és leszármazását, pontosan meg tudnánk jelölni szálláshelyüket, s egyben a törzsek településterületéről, sőt azokról az eltolódásokról is pontosabb képet alkothatnánk, amelyeket a X. század belső küzdelmei okoztak. Sajnos a X. század vezető családjai közül egyedül az Árpádok leszármazása ismeretes, az sem hiánytalanul, s így bár nyomon tudjuk követni, hogy az Árpád-ház hogyan terjesztette ki uralmát idegen törzsfők területére, csak kivételes esetben tudjuk megmondani, hogy kinek a rovására történt a terjeszkedés.

Annak érdekében, hogy a X. századi törzsi és nemzetségi szervezetet rekonstruáljuk, megvizsgáltuk azoknak az úri nemzetségeknek a XIII. századi birtokviszonyait, amelyeket krónikásaink a honfoglaló vezérektől származtatnak. Minthogy a de genere szóval jelölt úri nemzetségek nevükben általában a Szent István-kori birtokos őst tüntetik fel, és a nemzetségi birtok elvben az államalapítás kori birtokrendezés maradványa, számos esetben módunk van visszakövetkeztetni e családok X. századi uralmi területére és váraikra.

A másik visszakövetkeztetési lehetőség az úri nemzetségek címerképében rejlik. Megfigyelhető, hogy az Árpádok és néhány törzsfői nemzetség (a Szabolcstól származó Csák-nem, az Ónd vezértől származó Kalán-nem, a gyuláktól származó Zsombor-nem) oroszlán képét viseli címerében, míg a nemzetségfőktől származó családok valamilyen totemállat (ragadozó madár, kígyó, hal) képét. Ezzel szemben a nyugatról beköltözött, úgynevezett advena nemzetségek általában valamilyen nyugati heroldalakot (egyenes vonalakkal megosztott, illetve vágott pajzsot, virág-, hold-, csillag- stb. jelképet) viseltek címerükben. Arra, hogy e jelképrendszer visszatükrözője a honfoglalás kori uralmi és függőségi viszonyoknak, a „Kündü fia Kurszántól” leszármazó Kartal-nem címere enged következtetni; a égi kék-kendektől eredeztetett családok egy lebegő, szárnyas emberalakot (angyalt) viseltek címerükön.

A nemzetségi birtokviszonyok és címerképek hozzásegítenének, hogy a vezérnévsorokat kritikusan értelmezzük, és a vezérek szálláshelyeit megjelöljük.

Mint fentebb említettük, a honfoglaló magyarok kettős fejedelemség alatt éltek. Egykorú mohamedán feljegyzés szerint 895 előtt a magyaroknak két fejedelmük volt, a névleges főfejedelem címe kende, a tényleges hatalmat kezében tartó hadúré vagy vezérlő fejedelemé pedig gyula volt. Georgiosz Monachosz krónikájának folytatója 895-ben két magyar fejedelmet említ név szerint, Árpádot és Kurszánt. Azt, hogy melyikük viselte a kende méltóságot, Anonymus árulja el, aki Kurszán (Curzan) fejedelemről elmondja, hogy Kündü (Cundu) fia volt. Amint a Kurszán név szabályos nyelvi fejlemény a Kusszán névből, úgy a kündü név a kende méltóságnév ö-ző nyelvjárási változata.

Településtörténeti vizsgálatok arra az eredményre vezettek, hogy a két fejedelem 900-tól a Duna pannoniai jobb partján telepedett meg, s az alsó partvonal Árpádnak, a felső Kurszánnak jutott osztályrészül.

Anonymus szerint Árpád nyári szállása áprilistól októberig a Csepel-szigeten volt, s itt tartotta ménesét. Téli szállásának helyét az Árpád falunév jelzi a római Sopianae, a 9. századi Quinque basilicae (a mai Pécs) mellett. Ezek szerint Árpád a Duna jobb partján, Csepel és Pécs között végzett ingamozgást, s feltehetően a mohamedánok által látogatott szekcsői révnél tért le a Duna mellől, de fiainak szállásaiból következtetve birtokolta a Duna bal partját is e szakaszon.

Árpád fejedelemtársa, Kündü fia Kurszán, a kende méltóság örököse, Anonymus szerint Óbudán, szintén antik romvárosnál választotta meg téli udvarhelyét. Az aquincumi katonai tábortól délre ma is látható a nagy katonai amfiteátrum, melynek neve a középkorban, amikor falai még magasan álltak, Kurszánvára volt. A hozzá tartozó rév a Békásmegyer és Káposztásmegyer közötti megyeri rév volt. Ennek budai hídfőjénél egy szláv kerámiás falu feküdt, a mellette levő Budakalász pedig eredetileg káliz (böszörmény) település volt. Kurszán nyári szállásának ugyancsak egy nagy dunai szigeten maradt helynévi nyoma, a csallóközi Korzan (1268), s így valószínű, hogy a Duna jobb partját birtokolta Buda és Győr között. Feltehető, hogy Morvaország 902-ben történt megdöntése után Kurszán nyári szálláshelyét még magasabbra, a Bécsi-medencéig kívánta áthelyezni. E tájon következett be 904-ben, hogy a bajorok békeküldöttséget menesztettek hozzá, és a lakomán orvul megölték.

A korai magyar történet nagy kérdése, hogy milyen változás következett be 904 után a fejedelemségben. Megszűnt-e a kettős fejedelemség, és Árpád egyeduralomra tett-e szert. Árpád – mint a magyar hadak fővezére – a kabar haderőt vezető fiaival együtt kétségtelen fölényben volt más vezérek felett. Több érv hozható fel amellett, hogy Árpád Kurszán halála után birtokba vette Kurszán partvonalát és aquincumi várát. Erre látszik mutatni Anonymus azon feljegyzése, hogy Árpádot Óbudán, Kurszánvára közelében temették el, s erre utal, hogy Kurszánvára tágabb környékén, Pest megyében, melynek szélterületein a Kurszántól leszármazó Kartal nembeliek a XIII. századig birtokoltak, Árpádfiak szállásait jelző helynevek jelennek meg. Ilyen az Árpád harmadik fiának nevével egyeztetett Üllő, és ilyen az ő fiának nevét őrző Tas. A Kurszán kende halálát követő időre helyezhetjük a „kende” népének a gyepű vidékére történő szétszórását is; az Árpád-kori Magyarország peremterületein feltűnő „kék-kend” néprészek és Kend helynevek ugyanis egyértelműen amellett szólnak, hogy a kende uralmának megdöntésekor népeit a gyepű védelmére telepítették szét.

A megtelepedést követő, de még inkább a kendek széttelepítésével járó uralomváltozás lehet egyik oka, hogy a magyar hagyomány nem tartotta fenn sem a törzsek nevét, sem a hét vezér hiteles névsorát. A másik ok az lehet, hogy az Árpádok szívesen elfeledtették az az uralmi rendet, amelyen felülkerekedtek, és azt a küzdelmet, ahogyan a vezérlő fejedelemből egyeduralkodó lett.

44 évvel Kurszán halála után Árpád dédunokája, Tormás herceg és Bulcsú harka Bizáncban informálta Konstantin császárt arról, hogy az Árpádok hogyan jutottak a törzsszövetség élére. Egy szót sem ejtettek Kurszánról, valamint arról, hogy a honfoglalás korában a magyarok kettős fejedelemség alatt éltek. Elismerték ugyan, hogy a honfoglalás előtt a magyarok rangban első vezére a fényes nemzetségből eredő Levéd volt, és mellette Álmos volt a következő vezér, de a fejedelemválasztást egy célzatos történettel adták elő. Eszerint a kazár kagán nemes kazár feleséget adott Levédnek, de nem született gyermekük. A kagán Levédet a magyarok fejedelmévé akarta tenni, aki egyben neki engedelmeskedjék, de Levéd így szólt: „Nagyra veszem az irántam való hajlandóságodat és jóindulatodat, és illő köszönetemet nyilvánítom néked, de minthogy nincs elég erőm ehhez a tisztséghez, nem fogadhatok szót neked, azonban van rajtam kívül egy másik vajda, akit Álmosnak neveznek, akinek fia is van, név szerint Árpád; ezek közül akár Álmos, akár a fia, Árpád legyen inkább a fejedelem.”[1] Megtetszett a beszéd a kagánnak, követeket küldött a magyarokhoz, akik a rátermettsége miatt alkalmasabb Árpádot választották fejedelemmé, és a kazárok szokása szerint pajzsra emelték.

Már önmagában az az előadás, hogy egy fényes dinasztia sarja saját alkalmatlanságát beismerve, nemzetsége mellőzésével, önként átengedi az egyeduralmat a soron következő törzsfő családjának, a legnagyobb mértékben gyanút kelt. A gyanú azonban bizonyossággá fokozódik, amikor a császár informátorai, köztük az Árpád-házi Tormás, a dinasztiaalapító uralomra jutásáról ismételten hangsúlyozzák: Árpád előtt a türköknek más fejedelmük sohasem volt, s ettől fogva mindmáig ennek a nemzetségéből lesz Turkia fejedelme.”[2] A magyar kettős fejedelemség ismeretében bizonyos, hogy itt nem tévedésről van szó, hanem a magyarok között jól ismert tények célzatos letagadásáról.

A X–XI. századi Magyarországon még szép számmal élhettek énekmondók, akik megénekelték a honfoglalás és letelepedés igaz történetét, sőt az Árpádokkal szembekerült ellenzékről szólván alkalmasint Kurszán és a hozzá hű törzsfők dicséretét is elzengték. Ez az epikus anyag azonban feledésbe ment, amikor az államszervezéssel egy időben sor került az énekmondók állami felügyelet alá helyezésére. Az igricek és regösök helyét az Árpád-kori Magyarországon egy-egy várföldön jelölte ki az államhatalom, ahol megélhetésükről egy-két eke föld juttatásával intézményes gondoskodás történt, de csak azt énekelhették, ami nem volt ellentétes az dinasztia érdekeivel és az új hit tanításával.

Lábjegyzetek

  1. MEH. 119.
  2. MEH. 119.
A magyarok megtelepedése
Milyen módon történt a föld felosztása? Tartalomjegyzék Az Árpád-fiak szállásrendje és a dukátus