A vezérek szállásrendje és a törzsek

A Múltunk wikiből

A hét vezér szállásrendjét már századunk elején megkísérelték rekonstruálni a krónikák és Anonymus eltérő vezérnévsoraiból, a vezérek nevét fenntartó helynevekből és a vezérektől leszármazó nemzetségek XIII. századi birtokaiból.

Ma ennek az ismeretanyagnak a kritikusabb értelmezésével, a folyó menti szállásváltás ismeretében reálisabb képet fejthetünk a vezérek szállásviszonyairól.

A régi kísérletek a „hét vezér” szálláshelyének megállapításában főként abban voltak hibásak, hogy a krónikák nyomán statikus szállásrendet tételeztek fel, azaz a törzsfők szállásterületét lényegében változatlannak tekintették. Ma nem csupán azzal számolunk, hogy az erőviszonyok változása következtében az egyik vezéri család szálláshelyét egy másik foglalta el, hanem azzal is, hogy változhatott a csatlakozott kabarok, illetve székelyek lakterülete és a felettük való uralom. Konstantin császár adata nyomán eléggé világos, hogy 950 körül a három kabar törzs élén egy „vezér” állt, s ezt visszavetíti 895-re is, midőn e méltóság viselőjét Árpád fiában, Leventében jelöli meg. Ezért 895 körül 8 vezérrel kellene számolnunk.

E változó tényezőkhöz viszonyítva állandó a Kárpát-medence folyóhálózata, mely többé-kevésbé meghatározta a vezéri partvonalakat.

A Duna partvidéke, mint fentebb rámutattunk, a két fejedelemnek nyújtott szállásföldet.

A Duna észak–déli irányú szakasza, Csepeltől Pécsig Árpád szállásváltó útja volt. A nyári szállás a Csepel-szigeten volt, de a Fehérvár melletti „Noé-hegy” szomszédságában levő Árpád-völgye (1193) lehet egy hegyi szálláshely emléke. Pontosan ezen a területen jelenik meg a krónikák vezérnévsoraiban az Árpád után említett „második vezér”, Szabolcs. Szabolcs azonban nem Árpád mellett volt egy másik törzsfő, hanem Árpádot követte a gyulák méltóságában. Szabolcs szállásai Baranyában és Fejér megyében – amint ez a nevét őrző helynevekből és utódainak, a Csákoknak ősi birtokaiból kiderül –, ugyanott terültek el, mint korábban Árpádéi; szállásait a Duna mentén összekötve, előttünk áll Árpád szállásváltó útja. Feltehető, hogy a hosszú ideig hadúri tisztet betöltő Szabolcs volt Székesfehérvár alapítója.

A Duna partvidéke Budapest körül és a jobb part Buda felett „Kündü fia” Kurszánnak jutott osztályrészül. Hogy Kurszán 904-ben bekövetkezett halála után ki következett a fejedelmi partvonalon, arra nézve csak feltevéseket kockáztathatunk meg. Anonymus a honfoglaló vezérek között a hetedik helyen Tühütüm, azaz Tétény vezért sorolja fel, s az ő nevét őrző Árpád-kori szállások a budai Téténytől fel a Fertőig, illetve a Bécsi-medencéig éppen a kende partvonalát fedik. Tétényt az erdélyi gyulák tartották ősüknek, de a Tühütüm fia Harka nevében fennmaradt „harmadik” vezéri méltóság, a karhasz alapján inkább a harka tisztség kapcsolható hozzá. Ezen az sem változtat, hogy egy újonnan, a marokkói Rabatban felfedezett 942. évi arab forrás Harhadi néven adja meg a nevét, mert a népi tudat a tisztségviselő fiát olykor a kicsinyített tisztségnévvel jelölte. (Például a Fekete-Körös völgyében a századelőn a bíró gyermekét bírókónak mondták.)

A harmadik méltóság, a harka tisztét a 920–930-as évek táján Kál, Bulcsú apja töltötte be. Az ő nevét fenntartó szállások főleg a Balatontól a Dunáig terjedő területen jelentkeznek, részint a Fertő-tó és a Répce mellett – ami felfogható úgy is, mint Tétény fia „Harka” öröksége –, részint a Balaton északi partján. Minthogy Diós-Kál a 9. században fejedelmi székhelynek számító Zalavárral szomszédos, ennek mindenkori ura pedig a fenéki római erődöt is kezében tartotta, birtoklása méltán kapcsolható a harmadik vezérhez. Kál nyári szállását a Badacsony közelében torkolló Káli-völgyben kereshetjük. Badacsonylábdi, az Árpád-kori Lád volt ősi fészke a Vérbulcsú vagy Lád-nemzetségnek; e tájon jelölik meg a krónikák is Bulcsú szálláshelyét. Bulcsú nyári szálláshelyét jó okkal keresték a Szombathely közelében fekvő Bulcsú (ma Bucsu) nevű faluban.

Anonymus Bogátot mondja Bulcsú apjának, ami bizonyosan téves, de lehet, hogy Bogát is Bulcsú családjához tartozott, és a harka méltóságát töltötte be. Erre látszik mutatni, hogy 921-ben egy Árpád-házi herceggel, Tarhossal vonult a szövetséges Itáliába, úgy, mint 948-ban Bulcsú harka az Árpád-házi Tormás herceggel Bizáncba.

Téténnyel, Kállal és Bogáttal kapcsolatban felmerülhet, hogy mint fejedelmi vők, illetve sógorok nyertek el fejedelmi partvonalakat vagy hercegi szállásokat; a nevüket fenntartó helynevek: Tétény a Duna partján, Kál Hevesben és Bogát Baranya, Tolna, Somogy és Szabolcs megyében az Árpádok szállásai mellett jelentkeznek, mintha családtagok nevét őriznék.

A harkák szállásai minden bizonnyal a Balatontól a szigetközi Dunáig terjedtek, amelynek tengelye, a Marcal–Rába partvonala, látszólag nem az ő kezükön volt. Ehelyütt maradtak helynévi emlékei az Anonymus által említett Huba törzsfőnek; a Marcal forrásvidékén Hobajm, s torkolata alatt a leszármazottja nevét fenntartó Győrszemere falu található. A Marcal–Répce parti nagy távú szállásváltó út valószínűsíti, hogy törzsfőről van szó, de vezérségének ideje bizonytalan. Különféle meggondolások alapján besorolható a vezérek első és második nemzedékébe, de érvek hozhatók fel amellett is, hogy később élt, és csak Bulcsú bukása után lett a Rába-mellék ura.

A felvidék nyugati részén Nyitra vidéke – a Vág szeredi révével és a nyitrai várral – kezdetben, mint szó volt róla, Árpád fiának, Üllőnek jutott osztályrészül. Árpád unokái, Tevel és Taksony azonban átszorultak a Vág nyugati partjára, aminek oka az lehetett, hogy a Nyitra mellékét törzsfők nyerték el szállásterületül. A rabati arab forrás szerint a negyedik vezér 942-ben Basman volt; helynévi emléke, az Árpád-kori Basman falu Érsekújvár határába olvadt, s alighanem nevének szláv népetimológiával formált Basjan alakjából alakult Bossány (a Nyitra felső völgyében fekvő falu). Úgy látszik, hogy az ő Nyitra menti szállásváltó útját foglalta el 942 és 955 között Lél, mert a Komárom melletti Lél és a Nyitra menti Lelóc egy vezéri szállásváltó út két végpontjának tekinthető.

Lélt Anonymus Tas vezér fiának, tehát Árpád unokájának mondja. Eredeti szálláshelye a Duna–Tisza közti homokháton fekvő Lél falu lehetett, ez inkább az e tájakon lakott Üllőhöz és Tarhoshoz; tehát az Árpádokhoz kapcsolja őt; a Nyitra mellékére mint Üllő unokája is tarthatott igényt.

Kevésbé ismerjük az ország keleti felének szállásviszonyait. Ónd vezér a Tisza jobb parti partvidékét bírta két helyen. Első foglalású szállásterülete a hosszan elnyúló Zemplén megyében lehetett, ahol téli–nyári szálláspárjának magyar–szláv helynévpárban maradt emléke. A téli udvarhely a Szerencs melletti Ónd falu lehetett, míg nyári szállását a szláv -ava birtokosképzővel ellátott Ondava-folyó és a közelében levő, szláv ajkon az Ondava névből fejlődött Udava–Udva nevű patak mellett tartotta. (Hasonló X. századi magyar–szláv elnevezésű szálláspárok e vidéken: CsécsCsicsva, Borsi–Borsova, ma Bózsva, KarcsaKorcsva, BoldBoldva stb.) Ónd és fia, Ete második, végleges szállásterülete az Alpártól Titelig húzódó Tisza mentén, amint ezt az Alpár mögötti homokon fekvő Ete „nyári szállás” és a Titel környéki Ónd „téli szállás” igazolja. Váruk, amint ez az Anonymus fenntartotta családi hagyományból kiderül, a Tisza és a Körös összefolyásánál fekvő Csongrád lehetett.

Rejtélyes kérdés, hogy a krónikák miért a Nyír-vidékén jelölik ki Künd fiai, Kusid és Koppány (Cupa, Cupian) szállásait. Mint fentebb említettük, Künd fia, Kusid a fehér ló mondából került a vezérnévsorba, ahol mint Árpád követe Kündü fia Kurszánt jeleníti meg degradált szerepben. Anonymus feltehetően azért helyezte szálláshelyüket Szatmárba, mert itt lakott a Cupianhoz hasonló nevű Kaplony nemzetség, de meglehet, hogy volt olyan hagyomány, amely szerint Kündü fia Kurszán első szállásterülete a Szamos melléke volt. Kusid, illetve Kurszán neve e vidéken helynévben nem található, hacsak fel nem tesszük, hogy az eredetibb Kuszán név mellett valamelyik Magyarországon beszélt magyar, kabar (bolgár, alán) vagy szláv dialektusban élt az a Kusál névváltozat, amellyel a német krónikák nevezik. Ez esetben ugyanis a dési sóbánya melletti Kosály és a Krasznába ömlő Kusaly-patak egy hasonló nevű faluval a Szamos-torkolatnál fekvő Udvarhelyhez tartozó nyári szállások lehetnének.

Nehéz kérdések vetődnek fel a Sajó mellé telepített Örs vezérrel kapcsolatban is. Anonymus ugyanis a kun (kabar) vezérek között szerepelteti Ousad fia Örsúr néven, és Borsod megyében juttatja szállásbirtokhoz, ahol az Árpád-korban csakugyan birtokolt az Örsúr-nemzetség. E helyen azonban sem Ousad, sem Örs nevű falut nem találunk (Örös nem tartozik ide!), ráadásul az Örs helynév, melyből országszerte 27 található törzsnevek csoportjában, minden bizonnyal egy kabar törzs neve volt. Következőleg Örs-úr nem személynév volt, hanem olyanféle méltóságnév, mint a Türk-sad; jelentése: az Örs törzs feje.

Anonymus más kun (kabar) vezért is letelepít a honfoglaláskor olyan területen, ahol neve nem található szállásnévben, csak leszármazottai birtokoltak. Ed és Edemen nem található a Taktaközben és Heves–Újvár megyében, ahol is az Aba-nem ősi birtokai fekszenek, Bünger és Bors nem található Borsod megyében, ahol a tőlük leszármazott Miskolc-nem birtokolt, Ketel nincs Komárom megyében, ahol fiától, Tolmától kezdve a Katapán-nem birtoklása igazolható.

Elfogadva azt, hogy ők kabar vezérek voltak, számolnunk kell azzal, hogy honfoglalás kori szálláshelyük nem ott volt, ahol a tőlük leszármazó nemzetségek utóbb birtokoltak. Feltehető, hogy kabar főemberek a X. század folyamán elnyerték lázadó törzsfők és nemzetségfők birtokait.

Úgy látszik, hogy Anonymus nem egy esetben lázadó magyar vagy kabar főembereket jelenített meg Árpád honfoglalás kori ellenségeikként. Ilyen volt a tévesen „blak” vezérként feltüntetett Gyalu. A török-magyar személynevet viselő Gyalu téli udvarhelye minden bizonnyal a Körösök torkolatánál fekvő Gyalu volt; a Sebes-Körös völgye pedig elvezet a Kolozs megyei Gyalu váras helyhez, nyári legelőterülete központjába. Az itteni várhoz fűződő névmagyarázó népmondát dolgozta be Anonymus gestájába, az Árpádok X. századi magyar ellenfelét IX. századi idegen ellenfélként tüntetve fel.

Hasonló szerepben jelent meg Ajtony elődje, Galád vezér. Itt a mondaképzést elindító helynév a Temes menti Rév-Galád volt, de hogy Galád ténylegesen ura volt a Maros- és Temes-vidéknek, az a nevéből képzett itteni magyar-szláv helynévpárok árulják el; a két síkvidéki Galáddal szemben két hegyvidéki Galadva (utóbb Kalodva–Kladova).

A hajdan Keve megyéhez tartozó torontáli részeken Tarhos falu neve idézi Árpád fia Tarhos szállását. Keve és Krassó megye területén, ahol kabar lakosság valószínűsíthető, forrásszerűen igazolható a „fekete magyarok” itt-lakása.

Régebben Dél-Magyarországon feltételezték Botond törzsét. Mivel Botond a krónikákban fenntartott monda szerint egy balkáni kalandozásban szereplő vitéz volt, és a szóban forgó kalandozás 958-ra tehető, nincs okunk honfoglaló vezért keresni benne. Anonymus szerint Bodrog megyében nyert birtokot, ahol az Árpád-korban egy kisebb birtokú Botond-nem tényleg birtokolt. Ez a terület valójában Árpád-házi hercegek szállásterülete volt, s így Botond a legjobb esetben is egy X. század végi nemzetségfő volt.

A fentiekben végigtekintettük a név szerint ismert vezéreken és szállásbirtokaikon, abból a célból, hogy a megtelepedés kori törzsfők sora és törzseik szállásterülete elénk tűnjenek. Az áttekintést összegezve meg kell állapítanunk, hogy az Árpád-ház tagjain és szállásterületeiken kívül tudásunk nagyon hézagos. Árpád nemzedékébe tartozó vezér neve alig ismert (Kurszán, Ónd), inkább a következő generáció vezéralakjainak nevét tartotta fenn a hagyomány, mely azonban csak részben egyezik a hét vezér 942-ben feljegyzett, részben megfejtetlen névsorával.

Szállásterületenként és nemzedékenként felsorolva az ott megszálló vezéreket a következő feltételezett képet kapjuk:

  Felső-Dunamellék Alsó-Dunamellék Rábavidék Nyitravidék Vágon túl Sajóvidék Felső-Tiszavidék Alsó-Tiszavidék Szamosvidék Nyír–Bihar Körösök Maros–Temes Al-Duna Erdély
I. nemzedék Kurszán Árpád Huba?? Üllő Örs úr ? Ónd Kurszán? Szabolcs Tarhos?  ? Tarhos „Hét-úr”
II. nemzedék Tétény Szabolcs Kál Basman Tevel  ? Bors? Ete  ? Üllő Gyalu? Galád?  ? Bogát?
III. nemzedék Fajsz Bulcsú Lél Taksony  ?  ? Harka?  ? Tas  ? „Gyula”  ? „Gyula”

Egy ilyen összehasonlítás nehézsége nemcsak abban rejlik, hogy az uralmi területek kiterjedése, illetve bizonyos körzetek (például Ipoly-völgy, Bács) hovatartozása kérdéses, hanem abban is, hogy egy-egy személy szállásterülete változhatott, és két nemzedékben is szerepelhet. Szabolcs a bihari dukátusban bizonyára első nemzedékbeli, a fejedelemségben pedig második. Harka örökölhette apja, Tétény szállásait, de valószínűleg átkerült az Alsó-Tisza vidékére. A vezérek szállásváltó útjainak birtoklása, mint ez a mongol példákból kiderül, nem mutat állandóságot. A trónutódlás miatt kitört pártharcok mindig szállásváltozáshoz vezettek, de a kán akkor is áthelyezhetett valakit kevésbé jövedelmező partvonalra, ha megrövidítve érezte magát.

Ezeket a bizonytalansági tényezőket is beszámítva, két mozzanat mutat a megtelepedésben bizonyos fokozatosságra. A biztosan ismert három honfoglaló vezér, Árpád, Kurszán és Ónd első ideiglenes szálláshelye a Kárpát-medence északkeleti hegyeinek előterében többé-kevésbé kitapintható. A kabar segédhadakkal elsőként beköltözött Árpádé Biharban, a Fekete-Körös–Gyepes mellett, melynek derekánál Árpád, felső völgyében pedig a szakrális kovácsmesterségre mutató Tárkány–Kovácsi helynévpár található. Ónd vezér első szállásai a Bodrog mentén feküdtek, Kurszánéi pedig esetleg a Maros vízvidékén; feltehető, hogy Kurszán egy erdélyi sóbánya közelében tartotta nyári szállását. Ha ismernénk a többi letűnt vezér nevét, esetleg meg tudnánk találni első ideiglenes szállásának nyomát Erdélyben. Olyanféle nyári szállásokról lehet szó, mint Gyalué Kolozsban vagy a Bár-Kalánoké Hunyadban.

Ezt az ideiglenes szállásrendet 900-ban követhette a Kárpát-medence véglegesnek szánt megszállása, ami azonban nem jelentette az ideiglenes szállásterületek feladását; ezeket egy ideig mint nyári legelőket hasznosították. A véglegesnek ígérkező 900. évi új szállásrendben 904-et követően bizonyára nagy személyi változások következhettek be, amelyek révén egy második generációbeli új „vezérkar” alakulhatott ki. Több második generációba tartozó vezér az ország nyugati szélén, egy-egy folyóvíz mellett nyert új szállást, amelyet olykor családtagjai is örököltek. Így Kál és Bulcsú említett udvarhelye mellett, a Gyöngyös mentén Bogát és Tevel, a Répce mellett Huba és Szemere, a Nikics–Sió partján Szabolcs, az Ikva mellett Harka, Gyula, s nem messze, a Fertő tónál Tétény, sőt az egymással szomszédos csallóközi Ete és Bár is e sor folytatásának tekinthető. Mindez nem új megszállást jelent, hanem egy nyugati támadásra való felkészülésre mutat, és Konstantin császár azon szavaival magyarázható, hogy a magyarok vezéreinek megegyezésük van, hogy ahol háború üt ki, a folyóknál találkoznak.

A partvonalak birtoklásában bekövetkezett gyors módosulásokat látva világos, hogy az új vezérek számára az alapnépesség eredeti etnikai tagolódása mindinkább jelentőségét vesztette; döntő az volt, hogy a birtokolt partvonal körül lakó népesség szolgáltatásaival, adójával megfelelően el tudja látni az „úr” háztartását. Ezért nem az volt az előnyös, ha az úr egyetlen törzs felett uralkodott, hanem megfordítva: minél tarkább összetételű volt területének alapnépessége, annál változatosabb adózást tudott biztosítani magának.

A törzsi keretek lazulása, illetve részleges bomlása eléggé megmagyarázza azt, hogy a hagyomány nem tartotta fenn a törzsek nevét, egyben érthetővé teszi azt is, hogy a feltehető törzsi szállásterületek megállapítása rendkívüli nehézségbe ütközik.

A kutatók a törzsek telephelyének megállapításában abból az előfeltevésből indulnak ki, hogy a 7 vagy 8 törzs (Nyék, Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi) és a kabarok nagyjából egyforma tömbökben telepedtek meg a feltételezett gyepűvonalon belül. Ha az együvé települést a besenyő támadás után természetes igénynek tekintjük is, egyforma tömbökről alig lehet szó, mert amíg az egyik törzs szinte sértetlenül költözött be, a másik erősen megfogyatkozott. Ami pedig a gyepűvonalon belül való megtelepedést illeti, ez csak annyiban áll, hogy a vezérek téli szállásterülete általában a Kárpát-medence belső, sík és dombos vidékén volt, amíg a nyári ezen kívül, a folyóvölgyekben és medencékben.

Feltételezhető egy olyan modell, hogy e téli szállásterület és a nyári szállások öve között egy belső gyepű húzódott, s erre fel is hozhatók a gyepűszervezettel kapcsolatos példák. A gyepűszervezettel kapcsolatba hozott helynevek (például Gyepű, Kapu) és a határőrző őrök, lövők, besenyők és székelyek telepei azonban egyáltalán nem igazodnak egy ilyen rendhez, ami abból következik, hogy többségükben nem datálhatók a X. század első felére; keletkezésük kora sok esetben a XI. század volt, amikor a határvárispánok (comites confiniorum) a határvármegyék területén mélységben tagolva helyeztek el védelmi építményeket és határvédő népeket. Egy olyan általánosítás, hogy a határvármegyék koszorúja nemzetségfők nyári szállás- és legelőterületét fedné, csak nagy vonalakban tekinthető érvényesnek. A kétféle megyetípushoz tartozó Komárom és Pozsony megye között, Veszprém és Sopron–Vas megye között, továbbá Szabolcs és Borsova–Szatmár megye között észlelhető egy gyepűvonal, mely a fenti modellt támogatná, viszont Somogy és Zala belső fele téli, külső részei pedig nyári szállásterületnek tekinthető, s a gyepűre mutató helynevek is a Dráván innen metszik a két megyét, mely átterjedt a Dráván túlra is.

Ha a fenti modellt fogadnánk el, az is következnék belőle, hogy a Kárpát-medence északkeleti szélterületén, a nyári szállás- és legelőterületen maradt nemzetségek rokon nemzetségei beköltöztek a belső körbe, s gyakorlatilag egy törzs egy nagy belső és egy-két kis, külső tömbben jelentkezne.

Az a modell, amely a harmincas évek Magyar Történetében vált közismertté, csak a nagy földrajzi egységekben elhelyezkedett törzsekkel számol, és e földrajzi egységek törzselválasztó gyepűhatárait egy olyan birtokmegoszlási vázlat segítségével próbálja megjeleníteni, amely az Árpád-kori birtoklási adatokkal szöges ellentéteben áll, és nincs összhangban a nomád főemberek legelőfelosztási rendjével.

A fentiekben felvázolva egy törzsi megtelepedési térkép rekonstruálásának nehézségeit, vessünk egy pillantást arra a módszerre, amely hozzásegíthet egy ilyen térkép elkészítéséhez.

A legtöbb ilyen kísérlet abból indul ki, hogy a törzsnévvel nevezett faluban az illető törzsbeliek laktak, s ezeket csak akkor nevezhették törzsnévvel, ha a környező lakosság idegen törzsbeli volt. A Székelyföld közepén, ahol mindenki székely, nem neveztek egy falut Székelynek, mert az nem jelentett megkülönböztetést, (csak a központjukat az idegenek Székelyvásárhelynek, ez Marosvásárhely régi neve), Szabolcsban vagy Tolnában viszont a környezet falujukat Székelynek mondta.

A törzsnévvel jelzett falvak társadalomtörténeti vizsgálata továbbá arra mutat, hogy a XIII. században minden ilyen falunak legalább a harmadrésze katonáskodó „jobbágy” volt, és hogy erről a népelemről nevezték a falut törzsnévvel, azt az bizonyítja, hogy kizárólag várjobbágy-nemzetségek és székely lófő-tisztet viselő ágak nevezték magukat de genere, illetve nem és ág szóval magyar törzsnévvel. Bizonyos, hogy a X. században letelepített katonai kíséret falva ezek, azé a kíséreté, amely Szent István törvényeiben – mint középréteg – miles néven szerepel. Hogy a velük egy faluban lakó szolgák mennyiben vihetők vissza a telepítés időpontjára, s mennyiben van szó későbbi odatelepítésről, az vitatható. Mindenesetre az a körülmény, hogy a régészeti kutatás a magyar törzsnévvel jelzett falvakban – három Keszi nevű falutól eltekintve – eleddig nem talált a Felső-Tisza vidéki honfoglaló középrétegre jellemző díszes ezüstveretes mellékleteket, ugyanakkor, amikor a kabar törzsnévvel jelzett falvakban (Örs, Oszlár, Bercel) ilyenek előkerültek, további magyarázatra szorul. Letelepítésük István király idejével zárul, de hogy már a X. században is telepítették őket, azt a Szent István okleveleiben előforduló törzsnévi falunevek (Kér, Berény) bizonyítják.

A törzsnévi helynevekből a törzsi szállásterületre való visszakövetkeztetés alapja az az elgondolás, hogy a törzsneves falut az idegen környezet nevezte le, tehát ahol egy bizonyos törzsnév előfordul, ott éppen a szóban forgó törzs nem lakhatott. Ebből az elgondolásból kiindulva már többen megkísérelték a magyar törzsek telephelyét megállapítani, de más-más eredményre jutottak. Egy vármegyényi területen ugyanis ritka esetben fordul elő egy kivételével minden törzsnév. Egyetlen ilyen eset a régi Bács megye, ahol Bács környékén a Jenő törzsnév kivételével minden magyar törzsnév megtalálható, tehát az alapnépesség Jenő törzsbeli lehetett.

A középső Duna-melléket, ahol Árpád és utódai megtelepedtek, kutatóink a Megyer törzs lakóterületének mondták, azt vélve, hogy Árpád törzse a névadó törzs volt. Ez a feltevés azonban ellentétben áll azzal a ténnyel, hogy a pécsi Árpád körül három, a Sió és a Vajas mellett egy–egy Megyer nevű falut találunk, de Budapest körül is akad négy. Minthogy a Duna két partján, Baranyától Pest környékéig a Tarján törzsnév hiányzik, és ez a török tarkan méltóságnévből ered, amely a Türk és a Kazár Birodalomban – a feltehető eredetibb kovács jelentése mellett – a főparancsnok címe volt, valószínű, hogy az alapnépesség Tarján törzsbeli volt.[1] Ez a megállapítás Pest környékére is érvényes, ahol Kurszán szállott meg. E tájon a Gyarmat törzsnév is hiányzik, a csonka Gyarmat törzshöz azonban kevésbé kapcsolhatjuk Kurszánt.

Ami a többi törzs szálláshelyét illeti, ma még nem rendelkezünk elegendő adattal arra, hogy el tudjuk dönteni a kérdést. Csupán a kabarokról mondhatunk annyit, hogy Bihar, Szabolcs, Nyitra és Krassó megye vidéke, valamint talán a Bécsi-medence és a Morva-völgy lehetett szállásterületük, s e helyek egyikén-másikán keresendő az Örs, Varsány és Berény törzs, valamint a székelyek lakhelye.

Irodalom

A törzsek telephelyére és a törzsnevek értelmére vonatkozó irodalmat ismerteti Györffy György, Névtudományi vizsgálatok 27–34. Újabb összeállítások: Kristó GyulaMakk FerencSzegfű László, Adatok "korai" helyneveink ismeretéhez. I. (Szeged, 1973); Török Sándor, Településtörténeti tanulmányok és határproblémák a Kárpát-medencében (Garfield, 1973); Török Sándor, Századok 116. 1982. 897–1059.

  1. A Tarján törzs telephelyére lásd Györffy, Budapest története 257.
A magyarok megtelepedése
Az Árpád-fiak szállásrendje és a dukátus Tartalomjegyzék