A világháború kezdete

A Múltunk wikiből
1914. július 28.
Hadüzenet Szerbiának. A mozgósítás első napja a Monarchiában.
1914. július 31.
Orosz mozgósítás.
1914. augusztus 1.
Német mozgósítás; német hadüzenet Oroszországnak.
1914. augusztus 2.
Olasz semlegességi nyilatkozat.
1914. augusztus 3.
Román semlegességi nyilatkozat,
Német hadüzenet Belgiumnak és Franciaországnak.
1914. augusztus 4.
Angol ultimátum Németországnak.
1914. augusztus 5.
A Monarchia hadüzenete Oroszországnak.
1914. augusztus 12.
Anglia hadüzenete Ausztria-Magyarországnak.
1914. augusztus 13.
Franciaország hadüzenete Ausztria-Magyarországnak.
1914. augusztus 23.
Japán megszakítja diplomáciai kapcsolatait Németországgal és csatlakozik az antanthatalmakhoz.
1914. november 12.
Törökország belépése a háborúba.
1914. december 2–3.
Osztrák, magyar és cseh szociáldemokrata pártok értekezlete Bécsben.

Ausztria-Magyarország Németország fedezésével indított háborúja nemcsak Szerbia és Montenegró nemzeti érdekeit tette kockára. A központi hatalmak imperialista ellenfeleinek is – elsősorban a Balkánon legközvetlenebbül érdekelt Oroszországnak – dönteniük kellett: eltűrik-e Szerbia leverését, s ezzel a balkáni erőviszonyok jelentős megváltoztatását a központi hatalmak javára, vagy vállalják a nagyhatalmak közti háborút, és nemcsak megakadályozzák az erőviszonyok eltolódását, hanem ellenfeleiket – amint erre régóta készültek – katonailag is leverik.

A legyengült és fokozatosan visszaszoruló Törökország helyének elfoglalása a Balkánon és a Kaukázuson túl az orosz külpolitika fő célja volt a 19. században, s ezt a hagyományos politikát újult erővel karolta fel az első világháború előtti évtizedben kiéleződő imperialista vetélkedések közepette. A tengerszorosok megszerzéséig hatoló balkáni célok realizálásának esélyei – úgy látszott – kedvezőbbek lettek, mert amilyen mértékben előtérbe nyomult a 19. század végétől az angol–német vetélkedés, olyan mértékben csökkent a balkáni orosz előretörés feltartóztatására fordított angol erőfeszítés. Így Anglia Oroszország balkáni behatolását, ha az nem találkozott is a londoni körök támogatásával, reálpolitikai megfontolás alapján a még veszedelmesebb „Drang nach Osten” ellensúlyának tekintette.

A cári Oroszország 1913–1914-ben erőteljesen készült az ellenfeleivel való összecsapásra és balkáni imperialista érdekei realizálására, de felkészüléséhez még idő kellett. Oroszország vezető körei – elsősorban a katonák – mind harciasabb hangot ütöttek meg, de Szazonov külügyminiszter, a cár és a jelentősebb politikusok többsége még távolabbra helyezte az összecsapást. Az Oroszország szempontjából előnyösen alakuló balkáni helyzet azonban aligha tette valószínűvé – még ha az előnyösebb felkészülést célzó időnyerés érdekében a kormány időlegesen békés kurzust kívánt is –, hogy eltűri, ha egy nagyhatalom itt az ő kárára erőszakkal kíván alapvető erőeltolódást kikényszeríteni.

Az orosz állásfoglalást támogatta Franciaország is. Igaz, szövetségpolitikai és katonai megfontolások miatt számára is előnytelennek tűnt 1914 nyarán az általános fegyveres konfliktus felidézése. Franciaország készült a küzdelemre, és a háború előtti években erőteljesen kidomborodott a hivatalos francia politika imperialista jellege. A kormány sokat tett hadseregének fejlesztése érdekében is, de még nem volt kellően felkészülve. Másrészt, amíg a francia–orosz szövetség jól funkcionált, az angol–orosz kapcsolatokban némi repedések mutatkoztak, és a francia diplomácia ezek rendbe hozásán fáradozott. Ebből a. szempontból is előnyösebbnek tűnt a küzdelem halogatása.

Poincaré köztársasági elnök és Viviani miniszterelnök és külügyminiszter még a szarajevói merénylet előtti megállapodás alapján július 16-án Dunkerque-ben hajóra szálltak és július 20-án Pétervárra érkeztek. A háromnapos látogatás során lefolytatott bizalmas tárgyalásokról máig sem kerültek elő hiteles feljegyzések, de az okmányokban rögzített diplomáciai kísérő mozzanatok alapján aligha lehet tévedni. Pétervár is, Párizs is szerette volna kitolni az európai fegyveres összecsapás idejét. De Franciaországnak is érdekében állt, hogy az erőviszonyok keleten ne tolódjanak el Oroszország kárára, hiszen akkor konfliktus esetén a cári haderő nem több, hanem kevesebb német erőt vonhat el, s ez Franciaország bukását jelentheti. Ezért a párizsi politika Pétervárra bízta a döntést, hogy a keleti erőviszonyok megóvása érdekében meddig kell elmennie Szerbia védelmében, és megígérte, hogy Franciaország támogatni fogja Pétervár döntését. A Monarchia Szerbia elleni háborújának megkezdése után, július 29-én a cár kiadta a részleges – Ausztria-Magyarország elleni – mozgósítási parancsot. A részleges mozgósítást mind Ausztria-Magyarországon, mind Oroszországban elégtelennek, sőt hátrányos következményűnek tartották, mert zavarta a valószínűleg bekövetkező általános mozgósítást. Berlinből is állandóan sürgették Bécset, hogy adja ki az Oroszország elleni általános mozgósítás parancsát. A német politikusok a közvélemény megnyerése és különösen a háborúellenes szociáldemokraták leszerelése érdekében fontosnak tartották, hogy a háborút – legalábbis hadüzenetileg – Oroszország ellen kezdjék meg. Július 30-án szinte teljesen egyidejűleg – anélkül, hogy egymás döntéséről konkrétan tudtak volna, de ugyanakkor azt valószínűnek tartva – Bécsben is, Pétervárott is döntöttek az általános mozgósításról, és 31-én, egyidőben a háborús veszélyállapot németországi kihirdetésével, proklamálták azt. Augusztus 1-én Németország is elrendelte az általános mozgósítást, és hadat üzent Oroszországnak. Ezen a napon mozgósított Franciaország is. Belgium még a megelőző napon. A német kormány augusztus 3-án hadat üzent Franciaországnak is. Belgiumnak az előző napon 24 órás határidővel ultimátumot küldött: ha nem engedi meg a német csapatok keresztülvonulását, azt ellenséges cselekedetnek, s a hadiállapot beálltának tekinti.

Anglia vezető politikai köreiben eddig megoszlottak a vélemények a kontinens négy nagyhatalmának háborújába való bekapcsolódás kérdésében, de általánosan elfogadott elv volt, hogy a belga semlegesség megsértése casus belli Anglia számára. Belgium megvédése azonban csak erre a konszenzusra hivatkozó indoklása volt a bekapcsolódásnak, Anglia háborúját valójában a mélyebben fekvő imperialista érdekek magyarázzák. Igaz, a háborút megelőző hónapokban Anglia is korainak tartotta egy nagyszabású konfliktus kirobbanását, és ezért enyhíteni kívánta a feszültséget. Ez az engedékenység vezette félre a német politikai vezető köröket is Anglia tartózkodását illetően. Valójában az angol politikát az időnyerés vezette, szabad kezet kívánt biztosítani magának a jövőre, amikor majd a kontinentális hatalmi egyensúly helyreáll.

Anglia politikája a háborús válság alatt is a brit világbirodalmi érdekeket kifejező koncepciónak felelt meg. A brit diplomácia eleinte, amikor még a Monarchia és Szerbia konfliktusa állott az előtérben, megpróbált közvetíteni a leginkább érdekelt két nagyhatalom, az Osztrák–Magyar Monarchia és Oroszország között. Azt javasolta, hogy Bécs és Pétervár között Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország közvetítsen. A négy nagyhatalom háborújának megkezdése után azonban – különösen azután, hogy nyilvánvalóvá vált: Németország Belgiumon keresztül akar Franciaországra törni – már nyíltan állást kellett foglalnia. Augusztus 4-én az angol kormány ultimátumban követelte Németországtól Belgium semlegességének tiszteletben tartását. Mivel válasz nem érkezett, Anglia és Németország között is beállt a hadiállapot. Augusztus 5-én a Monarchia hadat üzent Oroszországnak, majd 12-én Anglia, 13-án pedig Franciaország a Monarchiának.

A mindkét fél részéről imperialista világháború megkezdődött. Németország a háborúval európai hegemóniát akart kivívni és hatalmas gyarmatbirodalmat szerezni. Ily módon a háborúval kontinentális birodalomból „világbirodalommá” kívánt emelkedni. Ausztria-Magyarország uralkodó osztályai meg akarták erősíteni pozícióikat a bomló soknemzetiségű birodalomban, és ki akarták terjeszteni befolyásukat a Balkánra. A központi hatalmakhoz titkos szerződéssel már ekkor csatlakozó, de a háborúba csak három hónappal később beavatkozó Törökország vezető körei ugyancsak háborús győzelemmel akarták megakadályozni birodalmuk teljes felbomlását.

A hadviselő felek másik csoportját a hármas antant (Anglia, Franciaország, Oroszország), valamint a hozzájuk csatlakozott Belgium, Szerbia és Montenegró alkotta. Anglia a világbirodalmáért harcolt. Nemcsak az volt a célja, hogy megvédje addigi vezető pozícióját a gyarmatokon, hanem hogy kiterjessze és egységes láncba fogja. össze birtokait. A francia imperializmus a kontinentális hegemóniáért harcolt és gyarmatbirodalma kiterjesztéséért. Belgium ugyan a hódítás ellen fogott fegyvert, de háborúja imperialista jellegét gyarmatbirodalmának védelmezése és kiterjesztésének célja mutatta. A cári Oroszország udvari körei és a burzsoázia azt várták, hogy kiterjesztik imperialista hatalmukat Ázsiában és Európa keleti részein, főleg a Balkánon. Az orosz imperializmus a tengerszorosok megkaparintására tört. Szerbia és Montenegró harca a központi hatalmak ellen kialakulásakor nemzeti jellegű volt, de figyelembe kell venni azt is, hogy a szerb burzsoázia nemcsak szerb területek megszerzésével akarta megteremteni a nagyszerb birodalmat, és még inkább azt, hogy a nemzeti célok egy nagy imperialista háború összefüggéseibe kerültek. Augusztus 23-án Japán is megszakította a diplomáciai kapcsolatot Németországgal és bejelentette csatlakozását az antanthoz. A japán imperializmus fel akarta használni az európai háborút arra, hogy megkaparintsa a németek távolkeleti pozícióját és Kínába behatolva kiépítse ázsiai gyarmatbirodalmát.

Az egymással szemben álló országok uralkodó osztályainak céljai között szerepelt az is, hogy a háborút felhasználják belső helyzetük megszilárdítására.

Az 1914 nyarán kitört háborút az imperializmus törvényszerűségei hozták létre. Akkoriban nem volt még társadalmi erő, amely gátat emelhetett volna romboló hatásuk elé. A nemzetközi szociáldemokrácia, amely a század eleje óta mind nagyobb figyelemmel kísérte az imperialista háborúk fokozódó veszélyét, s nemzetközi kongresszusain több alkalommal is kinyilvánította háborúellenes álláspontját, a kritikus órákban erőtlennek bizonyult. A II. Internacionálé pártjainak többsége behódolt, többé-kevésbé szoros együttműködést alakított ki a ”saját” háborús kormányával.


A júliusi válság és a háború kitörése
Háború a Monarchia és Szerbia között Tartalomjegyzék A háború és a politikai ellenzék