A világi nagybirtokosság előretörése

A Múltunk wikiből
1208
Ebben az évben fordul elő először hiteles okiratban a "de genere" kifejezés.
1208 körül
II. Endre novae institutiones nevű birtokpolitikája kapcsán hatalmas területeket adományoz el.
1210 körül
Anonymus megírja a Gesta Hungarorumot.

A III. Béla halálától eltelt negyedszázad legfontosabb társadalmi változásainak egyiket a világi nagybirtokosság, az arisztokrácia rohamos megerősödése volt. Ez a folyamat, ha a XII-XIII. század fordulóján robbanásszerűen fel is gyorsult, számottevő előzményekre tekinthetett vissza. A XII. század arisztokráciája nem lebecsülendő politikai és gazdaság erővel rendelkezett, de még meghúzódott a királyi hatalom árnyékában, kellő anyagi erő híján önálló tényezőként jobbára nem jelentkezett a belpolitikai színpadon. 1200 táján azonban egy csapásra nagyobb lendületet vett az arisztokrácia megerősödése. A főurak továbbra sem önálló komponensei a belpolitikai életnek; a királyi család egyes tagjai mögött sorakoztak fel, egyiket a másik ellen játszották ki, s ily módon remélték befolyásuk növekedését. A minőségi változást az jelenti, hogy néhány évtized alatt olyan birtokbázisra tettek szert, amely megteremtette a királytól független politizálásuk lehetőségét a XII. század második felében.[1] Objektív folyamat játszott a kezükre: az ország nagy részére kiterjedő királyi birtokok és jogok bomlásának törvényszerű folyamata, amelyet csak felerősített II. Endre új berendezkedése.

Az arisztokrácia számára központi kérdés a föld birtoklása. Ebben az a gazdasági fejlődés tükröződik, amely korszakunk folyamán Magyarországon végbement: a földművelés uralomra jutása, a föld hozamának, értékének megnövekedése, végső fokon annak a felismerésnek a tudatosulása, hogy a földművelés űzése esetén az állattenyésztésre igénybe bett földterület egy hányada is nagyobb gazdagságot biztosít a korábbinál, a gazdagsággal együtt pedig rang, bizonyos politikai hatalom jár együtt. A föld értéknövekedésére utal, hogy II. Endre korától kezdve megnőtt az oklevéladás szerepe, fellendült az okleveles gyakorlat. A megadományozottak diplomát kértek a királytól, a birtokjogban beállt változásokat a hiteles helyeken készített oklevelekben is tükröztették. A társadalmi igény előmozdította az oklevélkiállító helyek fejlődését. A XIII. század első évtizedeiben tovább folytatódtak a birtokmegosztások, a korábban közösen, elegyesen bírt földek elkülönítése.

Az arisztokrácia gazdasági potenciáljának növekedése, ezzel együtt nagyobb részesedése a politikai hatalomból kihatott tudatára is. Olyan mutatói vannak ennek, mint a nemzetséghez való tartozás számontartása és ápolása, illetve éppen az 1210-es években Anonymus gestája. Az első megbízható oklevelünk, amelyben nemzetségnév fordul elő, 1208. évi. Ettől az évtől II. Endre haláláig eltelt mintegy negyedszázad alatt összesen 42 nemzetségnév fordul elő diplomáinkban, nem egy több alkalommal is. Ez önmagában mutatja, hogy a nemzetségnevek és a nemzetségek a XIII. század elején keletkeztek, hiszen ha korábban két évszázad alatt — igaz, kevés számú oklevélben — egyetlen egy megbízható adatunk sincs nemzetségnévre, a XIII. század első évtizedeiben pedig 28 év alatt 42-vel találkozunk, ez nem írható a forrásanyag megnövekedésének vagy jellege megváltozásának számlájára. Az oklevelek általában „de genere” kitétellel utalnak egy-egy személy nemzetségbe tartozására. Ezek a genusok kivétel nélkül úri nemzetségek, viselőik azonban nem feltétlenül tartoztak az úri osztály felső rétegébe. Mégis azt kell mondanunk, hogy általában az uralkodó osztály legfelső és középső rétegébe tartozó személyek nevezték meg a maguk nemzetségét. A XIII. század első évtizedeiben vezető szerepet játszó méltóságviselők legtöbbjének nemzetségneveivel már a II. Endre halála előtti időszakban találkozunk. Így szerepel a Győr- és a Szák-nem, amely nádorokat adott, a Tétény-, a Csák-, a Hont-Pázmány-, a Rátót-nem, amelyből királyi és királynéi udvarispánok kerültek ki, valamint a tárnokmesterrel büszkélkedő Tomaj-nem. Olyan nagy múltú családok sarjai fordulnak elő nemzetségnévvel megjelölve, mint az Abák, a Csanádok, a Gut-Keledek, a Jákok, az Oslok.

Az úri nemzetségeket az arisztokráciának a XII–XIII. század fordulójától megfigyelhető, a társadalom minden területén érvényes nagymérvű előretörése hozta létre.[2] A mindinkább értékesebbé váló földingatlan birtoklását a legtöbb esetben nem igazolta oklevél. Az úri nemzetségek létrejöttével a régiség vált jogforrássá, a távoli közös ős leszármazói számára bizonyságát jelentette az ingatlanok jogos birtoklásának. Elődeiket a nagyúri családok a XII–XIII. század fordulója előtt is számon tartották. Az 1200-as éveket megelőzően azonban ennek birtokpolitikai aktualitása nem volt. Az 1200 tájától bekövetkező változások a közös őstől leszármazók mindegyikét érdekeltté tették abban, hogy ápolják, most már birtokpolitikai megfontolásból is, az egykori elődnek az emlékét, vagy annak híján kultuszt teremtsenek fiktív őseiknek. Az elődök sorában kiválképpen a legnagyobb birtokszerzők emlékét ápolták, ami a névadásban tükröződik. Az együvé tartozásra és a közös őstől való leszármazásra utal az egy atyafiságon belül közös nemzetségnév, amely általában személynévi eredetű, annak a személynek a neve, aki megalapozta az atyafiság birtokállományát, illetve akinek az emléke a gyorsan szálló évtizedek–évszázadok alatt nem veszett el. Az Anonymusnál megőrzött hagyomány szerint a Csák-nem névadója a honfoglaló Szabolcs vezér unokája, Csák volt, aki a Velencei-tó mellett várat emelt, a mai Csákvárat. A Hont-Pázmány nem nevét arról a testvérpárról vette, akik a X. század végén jöttek a német birodalomból, és segítettek Istvánnak Koppány leverésében. A Csanád-nemzetség az Ajtonyt legyőző és a nevéről elnevezett megyét elsőként igazgató Csanádot tekintette ősének. A nemzetségek azonban, talán az emlékezet zavara vagy birtokpolitikai megfontolások következtében, általában nem I. István kori őst tettek meg névadójuknak. A Gut-Keledek atyafiságába tartozott a Salamon kori Vid, a nemzetség mégsem róla, hanem az egy generációval utóbb, a Kálmán korában élő, oklevelekben is szereplő Gut és Keled comesekről vette nevét. A Rád-genus sem az I. Istvánnak Koppány legyőzésében komoly támaszt jelentő Vecelint, hanem annak fiát, Rádot tette meg névadó ősének. Számos esetben XII. századi, előttünk jól ismert előkelő vált a XIII. század elején kialakuló úri nemzetségek ősévé. Az Atyusz-nem attól az Atyusztól származtatta magát, aki 1121-ben megadományozta az almádi monostort. Feltételezhető, hogy az Ákos-genus attól az Ákostól eredeztette családfáját, aki II. István korában egyik vezető ember volt, s hírét még a bizánciak is ismerték. A Szente-Mágócs-nemzetséget Anonymus még Kölcsének nevezte, alkalmasint a XII. század közepi Kölcse comes után. A Kőszegiek és a Héderváriak családja Héder-nembelinek hívta magát, utalva arra, hogy a XII. század közepén Magyarországra bevándorló testvérpár egyikét Hédernek hívták. A Bár-Kalán-nem egyik névadója a XII. század végi Kalán pécsi püspökben kereshető.[3]

Az úri nemzetség tehát a XI–XII. század úri családjának, atyafiságának folytatása, ugyanakkor szélesebb alapra helyezése, aktuális politikai tartalommal való megtöltése. Miközben a XIII. század első évtizedeiben felgyorsult ütemben folytatádott a kiscsaládok kiválásának folyamata a több családot átfogó atyafiságból, s ennek velejárójaként folyt a közös családi, nagycsaládi birtok felosztása, ezzel párhuzamosan egy ellentétes irányú folyamat indult el: a széthulló családok nagy közösségbe, a nemzetség kötelékei közé történő integrálódása. A tényleges, gazdálkodási egység tehát a család, a kiscsalád volt, még a nemzetség jogi-jogbiztosító egység. A genus az előkelőséget jelezte, arra a valós vagy fiktív tényre utalt, hogy a nemzetség kötelékébe foglalt előkelőknek múltjuk, méghozzá számontartásra érdemes múltjuk, patinájuk van. Az új berendezkedés korában a genus felajánlkozást jelentett az uralkodónak: nemzetségük régisége, nemzetségi jogon bírt javaik ősisége a biztosíték arra, hogy méltó kezekbe kerülnek a király újabb és újabb adományai. A genusokrál nem vezettek jogbiztosító érvényű lajstromokat, bárki nemzetséggé léptethette elő a maga családját. A nemzetséghez való tartozás divattá lett a XIII. században. Az előkelőket az úri osztály középrendű elemei, őket pedig a várjobbágyok utánozták. Az 1235-ig említett 42 nemzetség a XV. század közepéig közel kétszázra duzzadt. E „nemzetségeknek” azonban csaknem a fele egy faluban birtokló, várjobbágyi vagy kisnemesi „nemzetség”, akikkel csak a nagyotakarás, az előkelőbbek utánzása íratta nevük mellé a de genere nemzetségjelölőt.

A feudális nemzetség — legalábbis eredeti, a XIII. század első harmadában tükröződő értelme szerint — a régiséget, a távoli dicső múltat is jelentette. Olykor már a puszta nemzetségnév történelem volt: a Hontok és a Csanádok neve egy-egy megyével egyezett, Szent István korára, az akkor élt birtokszerző ősre, az első megyésispánra utalt. A név azonban keveseket igazított el, az arisztokrata genusoknak történetíróra volt szükségük, aki megfesti, az írás növekvő jelentőségű korszakában az örökkévalóságnak hagyományozza az emlékezet és a szándék egyaránt torz prizmáján átszűrt képet. Ez a krónikás Anonymus volt, a máig rejtélyes kilétű P. mester. A személyének meghatározására irányuló kísérletek nem vezettek a kutatók széles köre által elfogadott és megnyugtató eredményre, jóllehet három Béla király, II., III. és IV. Béla környezetének úgyszólván valamennyi P kezdőbetűs szereplőjét gyanúba fogták már. Maga Anonymus titulálta így magát gestája bevezető soraiban: „mesternek mondott P., a néhai jó emlékű, dicsőséges Bélának, Magyarország királyának jegyzője”.[jegyzet 1]. Újabb adatok előkerültéig le kell mondanunk arról, hogy kétséget kizárólag meghatározhassuk Anonymus kilétét, hiszen a három király közül egyedül komoly alappal szóba jöhető III. Bélának nem ismerünk P kezdőbetűs nevű jegyzőjét. Sokkal több eredményre vezettek a gesta keletkezési korának meghatározását szolgáló kutatások. Ma a kutatók többsége III. Béla jegyzőjének tekinti Anonymust. Munkáját a legnagyobb valószínűséggel az 1210-es években keletkezettnek ítélhetjük.

Anonymus munkája regényes gesta, amely a műfaj XII. század közepével induló középkori tradíciói szerint nem tartott igényt a feltétlen történelmi hitelességre, hanem inkább irodalmi érdeklődést kívánt kielégíteni, a szabadon szőtt cselekménnyel, kerekre formált epizódokkal az olvasmányosságot volt hivatva szolgálni. Persze az építőkockák, amelyekből Anonymus a gestát megalkotta, saját korának, a XIII. század elejének termékei. A gazdasági–társadalmi változásokat nyomon követő tudati átalakulás következménye, hogy Anonymusszal világias hangvétel jelent meg a ránk maradt történeti irodalomban. Anonymus bevallottan a pogány kort akarta megírni: a középpontban a magyar honfoglalás regényes története áll. A legfőbb forrás Anonymus számára önmaga teremtő, alkotó fantáziája volt, amely egyaránt be tudta népesíteni a Kárpát-medencét dicső honfoglaló magyar és kun hősökkel, valamint a honfoglalók által legyőzendő, helynevekből életre keltett ellenséges vezérekkel. A honfoglaló hősök alakjának megformálásában támaszkodhatott ugyan a családok és nemzetségek eredethagyományára, de azzal, hogy őseiket a honfoglalás koráig vezette vissza, a torzult vagy torzított hagyománynak engedett teret. Ellenfelekre pedig azért volt szükség, hogy a genusok honfoglalás kori elei méltó szolgálattal, vérük ontásával jussanak annak a birtoktestnek a tulajdonába, amelyet Anonymus korában a megnevezett nemzetség tagjai birtokoltak. A nemzetségi rendszer tehát Anonymusnál megkapta történeti igazolását.

A hét honfoglaló vezértől a névtelen jegyző a Csák-, a Kalán-, a Kölcse-, a Szemere- és a Maglód-nemzetséget eredeztette, míg a kun vezérek egyikétől a Baracska-genust. Ma már persze nem lehet megtalálni minden esetben az indítékot, amely megmagyarázná, hogy miért éppen ezeket a nemzetségeket tüntette ki Anonymus az előkelő eredet dicsfényével. A Kölcse- és a Szemere-nem névadói egy–két generációval voltak idősebbek Anonymusnál: Kölcse ispán az 1140-es években, Szemere semptei ispán pedig 1177 körül hivatalnokoskodott. A Kalán-nem névadója, Kalán pécsi püspök Anonymus kortársa volt. A Csák-nem nagy múltja és széles körű elterjedtsége miatt lehetett a névtelen jegyző számára ismert. A Baracska-nem 1212-ben hívta fel magára a figyelmet, amikor Baran fia Hippolitnak az általa a Baracska birtokon alapított egyház javára tett végrendeletét II. Endre király átírta és megerősítette. A Maglód-genust csak Anonymus említi, később bizonnyal ugyanúgy nevet váltott nemzetség lehetett, miként a szintén csak Anonymusnál előforduló Kölcse-nem, amely már az 1220-as évek óta Szente-Mágócs-nemzetségként szerepel. Amíg azonban bizonyos kombináció kétségtelenné teszi a Kölcse- és a Szente-Mágócs-nemek azonosságát, hogy tudniillik a Szente-Mágócs genus volt a kegyura a Kölcse comes által alapított cégényi monostornak, addig a Maglód-nemzetség esetében ilyen fogódzó jelenleg még nem áll rendelkezésre.

A honfoglalás eseményeit regényes meseszövéssel elbeszélő részből ismét csak az derül ki, hogy Anonymus számos nemzetséget eredeztetett honfoglaló ősöktől. Honfoglaló kun vezérektől, Edtől és Edöméntől vezette le Aba Sámuelt, vagyis az Aba-genust. Fiktív őseinek a Mátra-erdőben adatott nagy földet Árpáddal, ahol az Abák az egész Árpád-koron át birtokoltak. Óndnak Duna-Tisza közi földet adományozott Árpád, márpedig Óndtól Anonymus a Kalán-nemet eredeztette, amely a XIII–XIV. században éppen az Anonymus által megjelölt vidéken birtokolt. Megint csak nem véletlen, hogy Árpád Szabolcs apjának, Elődnek, akitől Csák származott, a Vértes erdőt adta, ugyanis ez a terület a Csák-nemzetség bölcsője, itt állt már a XII. század első felében a Csákok vértesszentkereszti monostora. Pontosan tükrözi az anonymusi szándékot a gesta ama része, amely szerint a honfoglaló vezérek, Tas és Szabolcs egy Ohat nevű kun katonának a Tisza mentén Árpád vezér kegyéből nagy földet szereztek, amelyet annak leszármazottai egészen mostanáig (usque nunc, azaz a gesta írásáig) birtokoltak. Anonymus tehát valóban a nemzetségi rendszernek, a régiségnek mint a birtokbírás jogforrásának a krónikásául szerződött: jogalapot teremtett gestájában egy sor XIII. század eleji családnak és nemzetségnek arra, hogy bizonytalan eredetű és korú birtokaik honfoglalás koriaknak és méltó szolgálattal szerzetteknek bizonyuljanak.

Anonymus gestája minden ízében az 1210 körüli éveknek a levegőjét árasztja. Árpád vezér feltűnően hasonlít a pazarló II. Endrére. A névtelen jegyző így írja le Árpád vezér táborozását Attila városában, az ókori Aquincum romjai között: „Ott lakmároztak mindennap nagy vígan Attila király palotájában, egymás mellett ülve. Mind ott szóltak szépen összezengve a kobzok meg a sípok a regősök valamennyi énekével együtt. Az ételt-italt a vezéreknek meg a nemeseknek arany-, a szervienseknek meg a parasztoknak ezüstedényben hordták fel, mert hiszen a körülfekvő egyéb országok összes javát az Isten az ő kezükbe adta. Bőségesen és pompásan éltek valamennyi hozzájuk jött vendéggel [hospes] egyetemben. Árpád vezér a vele mulatozó vendégeknek nagy földeket és birtokokat adományozott. Ennek hallatára még több vendég tódult hozzá, és ujjongva vele mulatott. Ekkor Árpád vezér meg övéi örömükben húsz napig maradtak Attila király városában. Közben majdnem mindennap Magyarország vitézei a vezér színe előtt vértezett harci ménjükön ülve pajzzsal meg lándzsával nagy tornát vívtak; másfelől az ifjak pedig pogány szokás szerint íjas-nyilas játékot játszottak. Ettől Árpád vezérnek nagy jókedve támadt, s minden vitézének különféle ajándékokat adott: aranyat, ezüstöt meg egyéb jószágot is.“[jegyzet 2] Árpád minden örömhír hallatára nagy lakomát csapott, áldomást tett, ezt a szót Anonymus is magyarul, aldumas-nak írja, evett, ivott, és vég nélkül ajándékozott és adományozott, elörökített tisztségeket, helységeket, birtokokat, földeket, sőt még vármegyét is. Az új berendezkedés politikájának bűvkörében élő, a birtokokat két kézzel szóró II. Endre alakja nyert megörökítést Árpád vezérben, amiképpen saját kora nagy hatalmú előkelőinek, az új berendezkedésnek nevezett politika haszonélvezőinek széles és újabb adományokra éhes köre vette körül az adományozásokban örömét lelő és szüntelenül adományozó ÁrpádII. Endrét. Így vált a honfoglalás regényes gestájából az 1210 körüli évek mértéktelen királyi adományait történetileg igazoló kulcsregénnyé az anonymusi mű.[4]

Lábjegyzetek

  1. SRH I. 33
  2. SRH I. 94–95. — Magyar fordítása: Anonymus. Ford. Pais 120–121.

Irodalom

  1. A föld birtoklásának növekvő fontosságát hangsúlyozza G. Bolla, Az Aranybulla-kori társadalmi mozgalmak a Váradi Regestrum megvilágításában.
  2. A feudális úri nemzetségekre nélkülözhetetlen Karácsonyi, A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig I-III/1.
  3. A nemzetségek újabb listáját és helynévi megfelelőjüket lásd Kristó Gyula-Makk Ferenc-Szegfű László, Adatok "korai" helyneveink ismeretéhez. II. (Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominate, Acta Historica. 48. 1974).
  4. Számos vonatkozásban érinti a feudális nemzetségek megítélését a Gerics József és Györffy György közti vita: Gerics József, A Tátony nemzetségről. Adalékok egy krónikahely értelmezéséhez (Történeti Szemle 1966. 1); Györffy György, Egy krónikahely magyarázatához (Történeti Szemle 1966. 1); Gerics József, Krónikáink néhány genealógiai vonatkozásáról (Irodalomtörténeti Közlemények 1967. 5-6); Quaedam puella de genere Tatun (Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominatae. Sectio historica, 1967.


Politikai viszonyok
Az új berendezkedés hívei Tartalomjegyzék Az új berendezkedés ellenfelei