A visszafoglaló háború megpróbáltatásai

A Múltunk wikiből

Ám mindannak, ami csak gátolni tudta a népesedés kibontakozását, távolról sem lett vége a török uralom magyarországi középponti szervezetének megdöntésével. Ellenkezőleg, hosszú évekre mérhetetlen pusztulásba és nyomorúságba sodródott az ország lakossága. Az egyszerű nép oldaláról nézve, a magyarság egész története során alig akadt nyomasztóbb időszak a felszabadító háború tizenhat esztendejénél.[1]

Legtöbb szenvedés a visszahódításra kerülő országrész népét sújtotta. Ahol a háború tűzfolyama végighullámzott, nagyrészt semmivé vált az is, ami a török uralmat kiböjtölve valamiképp megmaradt. A harci cselekményeken túl a visszazúduló oszmán hadak útját, mivel a föld megtartásához már bajosan fűzhettek reményeket, öldöklés, rabságba hurcolás, pusztítás alig kitörölhető nyomai jelezték. A hadműveletek másfél évtizedre való elhúzódása már magában véve lehengerlővé tette azok hatását. Ráadásul a keresztény sereg nem egységes frontban gördült előre, nem úgy, hogy a mögöttes részek már teljes biztonságban tudhatták volna magukat. Ha a dél felé való előnyomulást egy-egy keletre vagy nyugatra fekvő erősség ostroma feltartóztatta volna, egyelőre inkább lemondtak ezek elfoglalásáról. Így aztán Egerben és Székesfehérváron még ott ült a török, midőn Pétervárad már keresztény kézre került, sőt a hadműveletek már mélyen Szerbiában folytak, de Kanizsának, Váradnak, Gyulának még esztendőkig várnia kellett szabadítóra. S addig a török helyőrségek, ki-kicsapva, irgalmatlanul kicsikarták a környék lakosságától, amire szükségük volt, sőt bosszúból pusztították is, ha az nem őket, hanem az ellenséget látta el élelemmel. Márpedig a császári hadak részéről sem volt hiány fenyegetésben, hogy ha a megmaradt nép nem viszi meg a kirótt termelvényeket idejében, rátör, javaikat elragadja, s még a bölcsőbeli gyermeket is kardélre hányja. S hogy írást nem tudók is értsenek a szóból, a hozzájuk intézett írásbeli felszólítás fenyegetését a nem teljesítőkre váró akasztófa, kerék és karó rajza tette nyomatékosabbá.

Néhány példa fogalmat adhat arról a szörnyű pusztulásról, mely az országnak főképp a hadak útjában elterülő középső és déli részét sújtotta. Heves megye addig fennállt mintegy 200 helységéből 1687 végén mindössze kettőben pislákolt valamelyes élet. Váctól délre 5000 km2-nél nagyobb területen ugyancsak nem maradt több kettőnél 64 népes faluból Buda és Pest visszavívása idején. Bács megyében több napi járóföldre nem akadt egyetlen lakott helyre sem az előnyomuló keresztény sereg. A veszteségeket csak az enyhítette, hogy a török igát végigszenvedett népnek már nemzedékeken át beléje rögződött gyakorlata volt a fenyegető csapások elől való elmenekülésben. Amint közeledő bajnak vette neszét, egy-egy falu apraja-nagyja, ha csak tehette, minden könnyebben mozdítható értékével, főképp lábasjószágával közeli erdőbe, nádasba vagy más kevéssé hozzáférhető helyre futott, s ott lappangott, amíg csak a veszély el nem múlt a feje fölül. De túl azon, hogy a menekülés az életfenntartó eszközök jelentős részének elvesztésével járt, sok esetben az ilyen elrejtőzés nem hozott sikert.[2]

Bár a török uralomtól megvédett vidékeket harci cselekmények Thököly csillagának lehanyatlása óta közvetlenül nem sújtották, a háborús idők népességfogyasztó terheiből nekik is bőven kijutott. Rájuk nehezedett a a törököt kiűző seregek téli tartása, sokkal nagyobb mértékben, mint az osztrák örökös tartományokra, méghozzá nemegyszer az ellátási lehetőségeket messze meghaladó mértékben. Ami azonban a roppant terhet valósággal elviselhetetlenné tette, a nép nyakára ültetett idegen katonaság önkényeskedése, sok visszaélése, túlkapása volt. Odáig fajult a dolog, hogy még a lojális Esterházy Pál herceg, a nádor is szükségesnek látta figyelmeztetni Lipót királyt: száz év alatt nem fizetett annyit az ország, mint legutóbb két esztendőn át az idegen katonaságnak; aligha van még egy keresztény ország, mely hasonló sanyarú sorsra jutott volna; ha ez így megy tovább, a nép egymás után otthagyja ősei földjét, s akkor a fejedelem nemsokára sivár pusztaságok és lakatlan erdők felett fog uralkodni csupán.

Magyar urak, saját jövedelmüket féltve, máskor sem haboztak sötét színekkel festeni a jobbágyaikra súlyosodó állami túlterhelést. Ezúttal azonban a valóságnak kellett rejlenie a felzúdulás mögött, hiszen a bécsi udvarhoz közel állók is szükségesnek tartották nyíltan feltárni a császári katonaság által elkövetett szörnyűségeket. Gróf Kollonich Lipót érsek, ki németek betelepítése útján kívánta „a forradalomra és nyughatatlanságra hajlamos magyar vért”[jegyzet 1] mérsékelni, hogy így Habsburg örökös királya és természetes ura iránt hűségre és szeretetre térjen, híres-hírhedt Einrichtungswerkjében hangsúlyozta, hogy egyrészt a súlyos adóterhek korlátlan önkényre hagyott katonai végrehajtása, másrészt a falvakon átvonuló, még inkább az oda beszállásolt hadinép megsemmisítéssel fenyegető kártételei és visszaélései a meglevő népesség megtartását is veszélyeztetik. Valóságos hadiállapot ez: a katonaság úgy bánik Magyarországgal, mint ellenséges területtel. A parasztságból máris sokan a határokon túlra menekültek, már-már attól kell tartani, hogy az ország teljes pusztasággá süllyed. Az ellenség nem fog habozni, hogy a szorongatott, mindenéből kifosztott népet jobb bánásmóddal a maga oldalára vonja. Még megdöbbentőbb képet fest a császári katonaságnak főképp mértéket nem ismerő harácsolásáról Johann Nikolaus Flämitzer hadbíró, a bécsi udvar félhivatalos szócsöve. Pedig igazán nem lehetett részrehajlással vádolni a magyarok iránt, hiszen nem kevesebbet javasolt, mint a magyarországi erősségek félelmet keltő őrségekkel megrakását, a lakosságtól minden fegyver elkobzását, a rebellióra hajló lakosság nagy részének kiűzését s helyébe hűséges nép ültetését. S íme, ő is kénytelen elismerni: a német katonaság oly kíméletlenül bánik a magyar paraszttal, mintha az országnak nem védelmére, hanem elnéptelenítésére rendelték volna. Össze sem lehet hasonlítani, mennyivel keményebb és könyörtelenebb ez a bánásmód annál, mit a nép a kereszténység ősi ellensége, a kegyetlen, barbár török részéről kénytelen elszenvedni. Sok kötetet lehetne megtölteni a császári katonaság telhetetlen kicsikarásainak, embertelen zsarolásainak, tűrhetetlen sanyargatásainak, féktelen erőszakoskodásainak leírásával. Nem haboznak a jobbágyokat — mint afféle fogoly rabszolgákat, kik azért, hogy életüket meghagyták, minden szolgaságot tartoznak elviselni — tömlöcbe vetni, vasra verni, botozni s minden elgondolható módon gyötörni, míg csak meg nem adják, amit követelnek tőlük. Tagadhatatlan s való igaz: igen sokan már odáig jutottak, hogy kénytelenek a töröknek eladni gyermekeiket, hogy az értük kapott pénzzel a német katonát kielégítve, a siralmas szorongattatásból szabaduljanak.

Az idegen zsoldosok garázdálkodása valóban nem maradt a népesség számát illető következmények nélkül. Jobbágyai nyomorúságának láttán nem egy földesúr jobbnak látta mérsékelni a maga követeléseit, különben birtoka munkás kezek nélkül maradt. Nemcsak arra került sor, hogy átmeneti búvóhelyet keresve, egész falvak népe fölkerekedett, amint csapatok közeledésének vette hírét: immár állandó jelleggel is földönfutóvá lett a parasztság jelentős része. A felszabadító háború idején az ország nyugati s északi részén és Erdélyben ugrásszerűen felszökött az elhagyott, lakatlan jobbágytelkek száma. Egyes uradalmakban már hiányzott a paraszti háztartások 37,9–49,9%-a. Sőt teljes falvak egész sora pusztán, fölégetve hevert, a lakosság mindenestül való eltűnéséről tanúskodva. Mintegy másfél évtized népességpusztító következményeit összegezte egy Bécsnek tett 1698-i hivatalos jelentés, midőn Magyarország tökéletes romlásáról (total Ruin) adott számot. A visszafoglaló háború végén valóban alig lakhattak többen az (a Bánság nélkül) újra kiteljesedett Magyarországon 3,9 milliónál, ami egészben véve nem felelt meg többnek 12,10 főnyi népsűrűségnél négyzetkilométerenként.[3][4]

Lábjegyzet

  1. Az eredeti német szöveg: „damit das Königreich oder wenigist ein grosser Theil dessen nach und nach germanisiret, das hungarische zu Revolutionen und Unruhen geneigte Geblüt mit dem teutschen temperiret und mithin zur beständigen Treu und Lieb ihres natürlichen Erbkönigs und Herrn aufgerichtet werden möchten”. Idézi: I. Wellmann, Merkantilistische Vorstellungen im 17. Jahrhundert und Ungarn. NEH 1965. I. 345.

Irodalom

  1. Újabb becslések Európa korabeli népességéről: B. H. Slicher van Bath, The Agrarian History of Western Europe, A.D. 800–1850. (London, 1963); M. ReinhardA. ArmengaudJ. Duparquier, Historire générale de la population mondiale (Paris, 1968).
  2. A lakosság megfogyatkozásáról és az ország pusztulásáról a török világ és a visszafoglaló háború következtében, először is a pusztásodásról európai keretben: W. Abel, Die Wüstungen des ausgehenden Mittelalters (Stuttgart, 1976); W. Rusiński, „Pustki” – problem agrarny feudalnej Europy (Rocznik Dziejów Spolecznosti i Gospodarczych, 1961); P. Gunst, Das ungarische Wort „puszta” und seine Bedeutung (Wirtschaftliche und soziale Strukturen im säkularen Wandel. Festschrift Wilhelm Abel. Hannover, 1974). Magyarország pusztulásáról a 17. század utolsó két évtizedében: Maksay Ferenc, Urbáriumok. XVI–XVII. század (Budapest, 1959); Varga János, [ http://moly.hu/konyvek/varga-janos-jobbagyrendszer-a-magyarorszagi-feudalizmus-kesei-szazadaiban Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései szakaszában, 1556–1767] (Budapest, 1969); Takáts Sándor, Magyar küzdelmek (Budapest, év nélkül); Acsády Ignác, Magyarország Budavár visszafoglalása korában (Budapest, 1886); Dávid Zoltán, Magyarország népessége a 17–18. század fordulóján: Népességtörténeti forrásaink értékelése (Történeti statisztikai évkönyv 1961–1962); Wellmann Imre, Népesség és mezőgazdaság a XVII. és a XVIII. század fordulóján (Történelmi szemle 1975). Külön a katonai teherről Károlyi Árpád, Buda és Pest visszavívása 1686-ban. Átdolgozta Wellmann Imre (Budapest, 1936); Wellmann Imre, Gazdasági élet Magyarországon a töröktől megszabadító háború idején (Gazdaság és mentalitás Magyarországon a török kiűzetésének idején. Salgótarján, 1987)]; Szűcs István, Szabad királyi Debreczen város történelme. II. (Debreczen, 1871); Zsilinszky Mihály, Caraffa Debreczenben ([[http://www.szazadok.hu/index2.htm Századok 1876)]; Balogh István, Pósalaki János és emlékirata a Karaffa-járásról (A debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1939–1940); Zoltai Lajos, Debreczen a török uralom végén (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1903); Rezik János, Az 1687. évben felállított eperjesi vérfürdő. Sajtó alá rendezte Gömöry János és Pogány Gusztáv (Liptovský Sv. Mikulás, 1931); Hornyik János, Kecskemét város története oklevéltárral. III. (Kecskemét, 1862); Bubics Zsigmond, Cornaro F. jelentései Buda várának 1686-ban történt ostromáról és visszavívásáról (Budapest, 1891, benne Esterházy nádor fölterjesztései); a kiadatlan Einrichtungswerket ismerteti Th. Mayer, Verwaltungsreform in Ungarn nach der Türkenzeit. Hrsg. J. Fleckenstein und H. Stoob, bearb. A. Toth (Sigmaringen, 19802); I. Wellmann, Merkantilistische Vorstellungen im 17. Jahrhundert und Ungarn (Nouvelles Etudes Historiques 1965).
  3. Magyarország lakosságának számáról a 15. század végén Szabó István, Magyarország népessége az 1330-as és az 1526-os évek között (Magyarország történeti demográfiája. Budapest, 1963).
  4. Az ország egyes tájainak romlásáról, délnyugat felől a Felvidéken és az Alföldön át délkelet felé haladva: Kalmár Gusztáv, A török uralom hatása a Dunántúl népességére (Föld és Ember, 1929); Metzner Károly, A Dunántúl gazdasági és társadalmi leírása a XVIII. század elejéről (Ugyanott 1930). L. Hoffmann, Die Herrschaft Pécsvárad]] um 1700 (parasztnéptsblatter/oclc/6326475 Deutsch-ungarische Heimatsblätter, 1931), Kopasz Gábor, Baranypmegye elnéptelenedése a török hódoltság idején (Levéltári Szemle, 1976); Nagy Lajos, A Baranya megyei Batthyány uradalom népessége és javai 1701-ben (Baranyai Helytörténetírás, 1978); Bezerédy Győző, Adatok a töröktől visszafoglalt Baranya történetének első évtizedeiből (Baranyai Helytörténetírás, 1977); Weidlein János, Elpusztult falvak Tolnában és Baranyában ([[http://www.szazadok.hu/index2.htm Századok 1934)]; J. Weidlein, Rodegebiete in der Schwäbischen Türkei (Deutsche Forschungen in Ungarn, 1942); Kováts Zoltán, Somogy megye népessége a XVII–XVIII. század fordulóján (Kaposvár. 1969); Takáts Gyula, A somogyi Nagyberek (Pécs, 1934); Müller Róbert, Régészeti terepbejárások a göcseji „szegek” vidékén és településtörténeti tanulságaik (Zalaegerszeg, 1971); Házi Jenő, Az első népszámlálás Vas megyében az 1697/8. években (Történeti Statisztikai Közlemények 1957); Némethy Artúr, Vas megye népessége 1698-ban és 1720-ban (Ugyanott 1958); Juhász Kálmán, A pápai főesperesség a török uralom után ([[http://www.szazadok.hu/index2.htm Századok 1920)]; Ila BálintKovacsics József, Veszprém megye helytörténeti lexikona (Budapest, 1964); Pákay Zsolt, Veszprém vármegye története a török hódoltság korában a rovásadó összeírás alapján, 1531–1696 (Veszprém, 1942); Maksay Ferenc, Szentgál népesedési viszonyai a feudalizmus korának végén (Történeti statisztikai évkönyv 1961–1962); Lengyel Alfréd, Jobbágysors Győr megyében a felszabadító hadjáratok idején, 1683–1699 (Arrabona, 1959); Károly János, Fejér vármegye története. II. (Székesfehérvár, 1898); Villányi Szaniszló, Néhány lap Esztergom város és megye múltjából (Esztergom, 1891); Villányi Szaniszló, Három évtized Esztergom megye és város múltjából, 1684–1714 (Esztergom, 1892); Sinkovics István, Élő és halott falvak (A Gr. Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve 1934); Knauz Nándor, Buda ostromához (Budapest, 1886); Károlyi ÁrpádWellmann Imre, Buda és Pest visszavívása (Budapest, 19362); Ila Bálint, Gömör megye. I–IV. (Budapest, 1944–1976); Babocsay Izsák, Fata Tarczaliensia, azaz Tarczal városának főbb változásai, 1670–1700 (Rumy Károly György, Monumenta Hungarica sermone nativo scripta, az-az a magyaroknak magyar nyelven írt emlékezetes írásaik. I. Pest, 1815); Bélay Vilmos, Máramaros megye társadalma és nemzetisége a megye betelepülésétől a XVIII. század végéig (Budapest, 1943); Szabó István, Ugocsa megye (Budapest, 1937); Beregszászi Pál, Keserves zokogó sírással teljes história (Lőcse, 1696); Mezősi Károly, Bihar vármegye a török uralom megszűnése idejében (Budapest, 1943); Márki Sándor, Arad vármegye és Arad szabad királyi város története (Arad, 1892–1895); Szentkláray Jenő, Közállapotok Csanád vármegyében a török uralom után (Századok 1902)]; Haan Lajos, Békés megye hajdana (Pest, 1870); Zoltai Lajos, Debreczen a török uralom végén (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1903–1904); Zoltai Lajos, Debreczen 200 év előtt (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1902); Szederkényi Nándor, Heves megye története (Eger, 1890–1893); Soós Imre, Heves megye benépesülése a török után (Eger, 1954); Harsányi Ferenc, Nagy Kunság romlása, 1698 (Thaly Kálmán, Régi magyar vitézi énekek. I. Pest, 1864); Gyárfás István, A Jászkunság történetéhez a XVI. és a XVII. században (Győri Történelmi és Régészeti Füzetek 1868); Gyárfás István, A jászkunok története (KecskemétSzolnokBudapest, 1870–1885); Illésy János, A Jászkunság eladása a Német Lovagrendnek (Századok 1905); Fodor Ferenc, A Jászság demográfiája a XVII. században (Budapest, 1934); Szabó László, A kiskunsági puszták emléke a mai Jászságban (Cumania, 1978); Galgóczy Károly, Pest, Pilis és Solt törvényesen egyesült vármegyék monographiája (Budapest, 1876); Hornyik János, Kecskemét város története oklevéltárral. II–III. (Kecskemét, 1861–1862); Balla Gergely, Nagy-Kőrösi krónika. Kiadta Szabó KárolySzilágyi Sándor (Kecskemét, 1856); Thury József, Pest megyei községek panaszai 1696-ból (Történelmi Tár 1901); Földváry László, Elpusztult helységek (Történelmi Tár 1896); Wellmann Imre, A parasztnép sorsa Pest megyében tulajdon vallomásainak tükrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok. 3]. Budapest, 1967); Zsilinszky Mihály, Csongrád vármegye története (Budapest, 1896–1900); Reizner János, Szeged története. IV. (Szeged, 1900); Iványi István, Az új Bodrog vármegye (Hazánk, 1887); Iványi István, Bács-Bodrogh vármegye földrajzi és történelmi helynévtára. I–IV. (Szabadka, 1889–1906); Iványi István, A tiszai határőrvidék, 1686–1750 (Budapest, 1885); Szentkláray Jenő, Versec és vidéke a török uralom után (Egyházi Szemle, 1924); S. Pecinačky, Les agglomérations de la région de Pokrisje et de Bačka et Banat a la veille de la grande migration des Serbes. 1688–1689.' (Istoricki Glasnik, 1977).


Magyarország népességének fejlődése a 18. századbanWellmann Imre
Tartalomjegyzék Vérveszteség a Rákóczi-szabadságharc során