A zsidók

A Múltunk wikiből

A magyarországi feudális társadalom bontakozó polgárosodásával együtt, annak ütemét szinte pontosan követve alakul korunkban egy másik társadalmi réteg útja és fejlődése is. A tőkés jellegű bérmunkaerőtől eltérően e réteg nem sajátosan új eleme a hazai társadalomnak. Ha rétegkénti jelenléte kontinuitását a török uralom kora másfél évszázadra megszakítani látszott is, funkciója a társadalomban már a feudalizmus korábbi évszázadaiban is igen jelentős lévén, érthető, ha a felszabadító háborúk után magához térő országban csakhamar ismét felelevenedik, megindítva az őt ellátó társadalmi réteg újjáalakulását is. E réteg, a zsidóság, funkciójának (kivált a polgárosodásban rendkívül elmaradott Kelet-Közép-Európában) rendkívüli jelentősége ellenére azonban még a 18. században is ki volt rekesztve a társadalom feudális szerkezetéből.[1] Beillesztését ebbe (funkciójának immár s egyre inkább tőkés és így természetszerűleg élesen antifeudális jellegén túl) külön megnehezítette a zsidókkal szemben fennálló jogi megkülönböztetés s a korábbi évszázadokból fennmaradt rengeteg előítélet, melyek a feudalizmus és a bontakozó tőkés viszonyok konfliktusához az ideológiai alátámasztást is megadták; a kapitalizmus jelentkező problémáit zsidókérdésként kísérelve meg bemutatni.

Ennek ellenére korszakunk azáltal és abban a mértékben, ahogy a gazdasági fejlődés erői megindítják a feudális társadalmi szerkezet szétbomlását, a tőkés viszonyok első nyomaival együtt megkezdi a zsidóság vonzását a szerkezethez: az új funkciók nyomán szerves kapcsolódását is egyre több ponton téve lehetővé Persze e vonzás, majd kapcsolódás a szerkezetnek éppen, nem a feudalizmust konzerválni, hanem azt belülről szétrepeszteni készülő, szándékozó elemei részéről indul meg, s ők azok, akik felé az a zsidóság részéről irányul: az eddig, a feudalizmusban a társadalmon kívüli zsidóság és a társadalom kapcsolatát immár minden téren a fejlődés új, polgári viszonyai révén teremtve meg. Olyan igényeket támasztva ezáltal, melyek kiteljesülésének ha még intézményes előfeltételeit is csak a polgári forradalom fogja megteremteni, de éppen megjelenésük már most jelentős motorja lesz a forradalmat előkészítő társadalmi progressziónak. Az emancipáció egyrészről, az asszimiláció más részéről: a zsidóság hazai és a társadalomszerkezetben elsősorban a polgárság (és általában a polgárosodás irányába ható erők) kapcsolatát korunkra e két igény: irányuk ellentéte és ugyanakkor egysége fogja meghatározni.

Kétségtelenül: a zsidóság, illetve – s valójában – az általa ellátott funkció a gazdaságnak elsősorban a mezőgazdasági árutermelés kibontakozása által jellemzett fejlődésében éppen korszakunkra válik rendkívül jelentőssé. Az árutermelés által a gazdaság további fejlesztésének lehetőségei és igényei egyre több pénztőkét igényeltek. Ezzel azonban éppen az árutermelésben elsősorban érdekelt nemesség igen kevéssé rendelkezett. Nem rendelkezik megfelelő mobil tőkével a hagyományos városi polgárság sem, hiszen ipari tevékenysége elsősorban a városban termelt iparcikkek előállítása és forgalmazása körül alakult ki, s kereskedelmi tevékenysége is főként a városi lakosság és a környező falvak különféle szükségleteinek kielégítésére szorítkozott.[2] A csekély vásárlóerejű nemességgel és a még szegényebb parasztsággal kötött üzletek (néhány valóban nagyszabású elosztó kereskedőtől eltekintve) nemhogy nagyobb felhalmozást nem tettek lehetővé számára, hanem a szükségképpen hosszú lejáratú viszonteladói áruhitelek még szerény forgótőkéjét is mértéken felül lekötötték. A külföldön élő terménykereskedő tőkés számára amellett, hogy a távoli országgal való kapcsolat nem látszott kifizetődőnek, riasztóak voltak a hitelbiztosítás feudális akadályai. A magyarországi mezőgazdasági árutermelés már a 18. század utolsó harmadától új funkciót igényelt: a mezőgazdaságot indító hitelekkel ellátni és felfutása alatt – terményei felvétele által – folyamatosan finanszírozni is képes belső, hazai vállalkozást. Ennek során a termékek értékesítésével foglalkozni képes és amellett bizonyos tőkével is rendelkező elemek bekapcsolódását, illetve ilyenek létrehozását.

Így azután az árutermelésre áttérni kezdő magyarországi nagybirtokosságnak hasznára vált, hogy a 18. század második felében – először és még sokáig a nagybirtok árnyékában – zsidó kereskedőelemek jelentek meg. Elsősorban Cseh- és Morvaországból, valamint az ausztriai tartományokból vándoroltak be. Ott kifejtett, többségében hasonló jellegű tevékenységük eredményeképpen már bizonyos kezdőtőkét hoztak magukkal. Ezzel a tőkével a nagybirtokos arisztokrácia szolgálatában – részben az által bátorítva és élvezve a főnemes szolgáló népének kijáró kedvezményeket – megkezdték a nagybirtok terményeinek felvásárlását vagy legalább bizományba vételét s forgalmazását az örökös tartományokban és még távolabbi piacokon is. Ebben – számos adat tanúsága szerint – egyeseket részben családi alapon továbbra is fennmaradt, sőt házasságok által még tovább erősített (Budán, Pozsonyon, Bécsen, Prágán át olykor egészen Amszterdamig, Európa akkor még egyik legjelentősebb tőkepiacáig is elnyúló) kapcsolataik is segítettek. Minthogy pedig a terménykereskedelemben a városok hagyományos polgársága továbbra sem lépett fel versenytársként, a II. József korában vívott, majd a Napóleon elleni háborúk terménykonjuktúrájából, azután a gyapjúkonjunktúrából s a terményfelvásárlás által az örökös tartományoknak a magyarországi mezőgazdasági termékek számára állandó piacot jelentő területeit ellátó tevékenysége révén is, a birtokos osztály mellett elsősorban e réteg gyarapodott.

E folyamat során azonban a zsidók kereskedelmi tevékenysége lassan kezdett túllépni a nagybirtok keretein. A kereskedelem a házalókon, a korcsmárosokon, a falusi boltosokon keresztül felvásárlóként és eladóként egyaránt a parasztot is bevonta körébe (ennek során pedig, sőt részben még előbb, a közbenső középnemesi, valamint a paraszttal együtt a kisnemesi réteget is). A felvásárló tevékenység kezdte szétfeszíteni a feudalizmus kialakította szervezési formákat, kereteket és szabályokat. Ezt a foglalkozást nagy részben zsidó kereskedők űzték. „Nem száradna-e soknak minden produktuma [a magyarnak ti. – V. K.], ha azt házánál nem keresné a zsidó?”[jegyzet 1] – kérdezte Széchenyi. Kérdése világossá tette, hogy a hangsúly nem a zsidóságon, hanem olyan funkció megjelenésén és előtérbe nyomulásán van, amely már a feudalizmus gazdasági rendjén kívül, sőt azzal szemben áll, és azt bomlasztja. E tevékenység ellátására a feudális társadalomból eleve kizárt zsidóság objektív helyzetéből kifolyólag – a földbirtokszerzési tilalom, a városi letelepedés korlátozása stb. miatt – egyenesen rá is kényszerült.

E fejlődés során a felvásárló tevékenység eredményeként felhalmozódott tőke csakhamar hitelforrássá is vált, majd a céhes szervezeten kívüli, már nagyüzemi tőkés ipari vállalkozás mozgatójává is lett. Kezdettől a hitelhez és az iparhoz kapcsolódó funkciói révén a zsidóság a hazai gazdasági fejlődés modernizálásának élére lépett. A magyar nemesi birtokosoknak nyújtott hitelek fejében zsidó tőkések már gyakran kiterjedt bérletekhez jutottak, köztük olyan jelentős pesti nagykereskedők, mint Ullmann, Wodianer, Strasser Salamon és mások, valamint a bécsi nagybankok is, melyeknek ugyancsak nagy része zsidó kézben volt. Főnemesek voltak adósai a frankfurti Rothschild, a bécsi Pereira, az Arnstein és Eskeles, a Biedermann és (a nem zsidó) Sina bankházaknak. A Biedermann (és az ugyancsak bécsi Steiner és társa) cég 1842-ben csak a baranyai Batthyány-birtokokról már körülbelül háromnegyed millió pengő forint, és még 1813-ból származó 254 ezer váltóforintos (mintegy további százezer forintnyi) betáblázott követeléssel bírt. Hogy a bankárok jól látták az iparosodó örökös tartományokon kívül Nyugat-Európa élelmiszerellátási igényeinek kielégítésében és a vasútépítésekben rejlő lehetőségeket is, azt a nagy összegű, saját forrásból nyújtott belföldi hiteleken túl mutatja az Arnstein és Eskeles cég nagy terve is, mely a váltótörvény behozatala után a magyarországi hitel megjavult feltételeire hivatkozva hétmillió forint alaptőkéjű nemzetközi vállalkozás létrehozatalát tervezte magyar nemesi birtokokra nyújtandó hitelek céljából. (A terv a tőkekivitelt ellenző belga kormány ellenállásán egyébként meghiúsult.)[3]

A zsidóságnak a magyarországi mezőgazdasági árutermelés finanszírozásában és bonyolításában játszott ilyen jelentős szerepe teszi érthetővé azt, hogy az árutermelésben egyre szélesebben érdekeltté vált nemesség a 19. század első évtizedeiben már erőteljesen pártolta a zsidóság helyzetének stabilizálását, intézményesítését, és ezáltal mozgási szabadságának bővítését. Ugyanakkor azonban az a tény, hogy e funkciók csakhamar kiterjedtek a kereskedelmi tevékenység más területeire is, ellenszenvet és ellenállást váltott ki a hagyományos városi polgárságból.

A hagyományos városi kereskedő polgár világosan felismerte, hogy a korábban ebben oly tevékeny görögök helyére lépő zsidó kereskedőknek egészen a falusi fogyasztókig lenyúló mozgékony kereskedelmi hálózata, a boltosokkal és vándorkereskedőkkel együtt előbb-utóbb és egyre teljesebben át fogja venni. a kézműáruk, iparcikkek eladását is, mégpedig az eddig az e városi polgárok által ellátott kereskedelem elosztó tevékenységének egyre teljesebb kikapcsolásával. Míg korábban a görög és rác vándorkereskedők s részben a városi kis szatócsok ellen vívtak harcot azok választékának korlátozására, most egyre inkább, de egyre csekélyebb sikerrel a zsidók ellen fordultak. A főleg zsidók által folytatott házaló kereskedelem azonban fenyegetést jelentett a céhes iparos számára is, mert annak termékével szemben ez a kereskedelmi hálózat a külföld olcsó manufaktúraáruit továbbította a fogyasztókhoz. A rendkívül összetetten bontakozó konfliktus egyik oldalán már 1790-ben éppen a legnagyobb városok megkezdték a falaik közé a császár 1785-ben kelt engedélye alapján már behúzódott zsidók kiűzését. A kereskedelmi testületek panaszaiban pedig az egyik központi helyet foglalják el a zsidóknak – elsősorban a házalóknak – a települt kereskedőt fenyegető versenye elleni tiltakozások.[4] A barikád másik oldalán a magyarországi zsidóság legvagyonosabb, legtekintélyesebb képviselői immár a teljes szabad vallásgyakorlatot, a szabad költözést, az ingatlanszerzés és az iparűzés szabadságát, a teljes tanulási szabadságot, büntető ügyeikben az úriszék illetéktelenségének kimondását és a városi polgárjog megszerzésének lehetőségét kérték az országgyűléstől. A nemesek pedig saját jól felfogott érdekeiket követve az 1790:XXVIII. tc.-ben kimondták, hogy azok a zsidók, akik valamely szabad királyi városban (a bányavárosokat továbbra is kivéve) 1790. január 1-én már ténylegesen bent laktak, onnan ki nem mozdíthatók, s ha időközben elűzték volna őket, meg kell engedni visszatelepülésüket.

A törvény meghozatalában az udvar is érdekelt volt, hiszen jól látta, hogy a zsidók tőkéjének bekapcsolásával megélénkülő gazdasági élet hasznának lefölözése az állam számára jelentős bevételi forrásokat nyit meg. A nemesség azonban még tovább is hajlamos lépni. Az 1790–1791. évi országgyűlés által kiküldött bizottságok közül a publico-politicummal foglalkozónak egyik javaslata végső fokon már a zsidóság egyenjogúsítása irányába mutatott. Sorsa azonban ennek is az lett, ami a többi bizottság javaslatnak: csak az 1825–1827. évi országgyűlés után bukkant ismét napvilágra.

Az árutermelés lehetőségeinek a 19. század első négy évtizede alatt Magyarországon kibontakozó széles köre elsősorban azokat a funkciókat erősítve tovább, melyeknek ellátásában jelentős része volt az országban élő zsidóságnak is, lassan megindította a feudális társadalomszerkezet átalakulását. Az e funkciókat ellátó rétegeken belül így erősödött a zsidóság helyzete. A kereskedelmi testületek tiltakozása ellenére az 1840:XXIX. tc. már biztosította a magyarországi bennszülött, illetve itt lakhatási engedélyt nyert zsidók szabad mozgását és (a bányavárosokat továbbra is kivéve) szabad letelepedését, sőt az olyan városokban, ahol ezt már korábban is megtehették, törvényesítette a városi telkek szerzését, továbbá gyárak állítását, kereskedés és kézműipar űzését (bár egyelőre csak zsidó segédszemélyzettel), és 2. §-ában törvényesen is szabaddá tette a zsidók előtt mindazon értelmiségi pályákat, „miknek gyakorlatában eddig is voltak”.[jegyzet 2] Megkövetelte viszont tőlük az állandó név használatát (annak jeleként, hogy II. József a zsidókat ugyanezen célból német nevek felvételére kényszerítő rendelkezése nem valósult meg teljes mértékben), a rendes anyakönyvvezetést és magánjogi írásbeliségüknek valamely hazai élő nyelven történő vezetését. E szabályozásnak az 1840-ben az alsótáblán már többséget nyert, s csak a főrendek ellenállásán elbukott teljes egyenjogúsítás felé történő továbbfejlesztésére mind 1844-ben, mind 1847–1848-ban történnek ugyan kísérletek (1849-ben már az első – bár gyakorlatban érvényesülni már nem képes – emancipációs törvényig is eljutva), végső rendezése azonban (a zsidó türelmi taksának 1846-ban egy összegben lefizetendő 1 millió 200 ezer forint váltság fejében történt eltörlésétől eltekintve) már a polgári korszakra fog maradni. Ám e szabályozás így is megadta a zsidóságnak az általa ellátott gazdasági funkciók betöltéséhez legdöntőbb segítséget: a szabad mozgás és a letelepedés jogát a központi funkciók hagyományos pontjain, a szabad királyi városokban.[5]

A korszak magyarországi társadalmára általában jellemző átalakulás alól azonban – az átalakuláshoz legszorosabban kapcsolódó funkciói folytán –, a polgáritól már eleve sem nagyon távoli jellege miatt nem vonhatta ki magát a magyarországi zsidóság társadalmi szerkezete sem. .A változás összetett és sokoldalú volt: részint a magyarországi zsidóság létszámának növekedésében, részint differenciálódásának elmélyülésében, részint pedig hagyományos társadalmi szerkezetének kezdődő bomlásában észlelhető. Mindebből következően első lépésként a zsidóság már sajátos, önálló, s ilyenként már nem a feudális rendben, hanem a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyének megfelelően, a polgári társadalom rendje szerint tagolódó társadalmi rétegként szerveződik: kísérletet tesz arra, hogy kilépjen a sokáig hasznos, de már egyre inkább csak korlátozását jelentő feudális érdekkörből. A 18. század második felében induló, a polgári egzisztenciát, illetve annak intézményes alapjait megteremtő két generáció után, az 1840-es évek már ennek az átalakulásnak: az önállósulásnak és az ezzel szükségképpen együtt járó belső konfliktus kezdeteinek korát jelentik.

Az 1840-es évek közepére, önállósulási törekvéseinek és belső konfliktusainak egymással szoros összefüggésben zajló kibontakozásakor a magyarországi zsidóság létszáma a II. József korabeli 78 ezer főről már 250 ezerre nőtt. Társadalomszerkezete még mindig csonka, s a továbbiakban sem fog kiegészülni nemességgel. Úgyszólván teljesen hiányzik belőle a parasztság is, és viszonylag csekély számú az ipari bérmunkásság. Mindkettőt, egyúttal a zsidóság túlnyomó hányadát téve ki, a kispolgárság rendkívül széles rétege pótolja, nagy hányadában azonban a proletariátus életszínvonalán. Legjellegzetesebb képviselője a segéd nélkül, esetleg akár csak bedolgozóként működő kis szabó, cipész, szatócs, házaló, pálinkamérő, korcsmáros: falun, mezővárosban, szabad királyi városban vagy akár Pesten is egyaránt szűkös viszonyok között. Ám e kispolgárság bárhol lakjék és bármilyen módon keresse is kenyerét, végül is polgári törekvéseket táplál, teljes értékű polgárrá akar válni éppúgy, mint az, aki e kispolgárság soraiból kilépve értelmiségi vagy legalább irodai-szellemi foglalkozásra készül adni magát.

A zsidóság azonban nemcsak csonka társadalom volt, hanem a magyarországi társadalmon belül annak csak igen kis részét jelentette. Polgárrá válása (ha most még kívül állt is a hazai polgárság intézményes keretein, bár sokban előbbre haladott volt, mint a hagyományra polgársága) sokáig nem maradhatott meg önálló úton; az egész magyarországi társadalom polgárrá válásába kellett, hogy beletorkolljék. És ha a polgárrá válás és a feudalizmustól való önállósodás igényében a magyarországi zsidóság egésze egyetértett is, annak felismerésében, hogy ez a hazai polgárosodó társadalomba milyen mélységig való betagozódás jegyében történjék, már eltérőek voltak a vélemények. Mégpedig attól függően, hogy eddigi útjukon mely rétegek milyen szoros kapcsolatot építettek ki a társadalom polgárosodó elemeivel. Elsősorban a városi (és a minél nagyobb városi), a gazdasági életbe már magasabb szinten bekapcsolódó, túlnyomórészt osztrák vagy cseh eredetű gazdag zsidóság és a nagyvárosi központokban (az itteni középiskolákat, sőt Pesten az egyetem orvoskarát növekvő számban látogatva) formálódni kezdő zsidó értelmiség, sőt a városi kispolgárság előtt fokozatosan kívánatosnak kezdett tűnni az integrálódás. Ettől eltérően az elsősorban Galíciából érkező, Kelet-Magyarország viszonyai között falusi, kisvárosi környezetben élő, a galíciai emlékekkel a háta mögött a feudalizmus nyomását még közvetlenül érző, a helységben többnyire egymagában, családjával együtt elszigetelten élő szegény zsidó támaszát még nem az új rendszerben látja, hanem görcsösen ragaszkodik a számára védelmet egyedül nyújtani látszó vallási közösséghez, kivált azokhoz, a közösség szervezésében oly nagy jelentőségű elemekhez, amelyeket a vallásos magatartás évezredes, szigorúan szabályozott formái képviselnek. Az egyén biztonsága vagy bizonytalansága az adott társadalomban: alapjában elsősorban ezeknek a gazdaságilag oly tisztán meghatározott helyzeteknek, magatartásoknak szembenállása tükröződik abban a konfliktusban, melynek kezdetei a magyarországi zsidóságban a negyvenes évekre már megfigyelhetőkké válnak. És e konfliktus annál élesebb lesz, minél inkább sürgeti a választ a társadalom ennek, az éppen a gazdaság átalakulásában oly kulcsfontosságú funkciót betöltő rétegnek integrációjával szemben. Józanul látva a zsidó vallás, a vallásos világnézet és magatartás évszázados tradíciójának ellentmondását a zsidók által ténylegesen ellátott, már modern gazdasági funkciókkal – ugyanakkor a vallásnak az integrációt gátló, közösségszervező erejét is –, a társadalom már naivul és türelmetlenül az egész vallási felépítmény azonnali lebontását kezdte követelni. Ebben a magyar politika konzervatívjai és ellenzéki reformerei többé-kevésbé egyet is értettek. A konfliktust csak tovább mélyítette, hogy az alakuló polgári társadalomba való beilleszkedés – abban a mértékben, ahogy e társadalmi mozgás politikai vetületét is a magyar nemesség fogja megfogalmazni – egyszersmind a magyarosodás igényét is támasztotta, így nemcsak a zsidóságot megkülönböztető morális normáknak, hanem közösségi eszményének – és ennek során először nyelvének – megváltoztatását is igényelve. Ez utóbbival azután olyan problémát vetett fel a zsidók viszonylatában is, mely általában a nemzetiségi konfliktusoknak is egyik fő elemévé lett. Ez a kérdés a magyarországi zsidóságban ténylegesen meginduló – elsősorban jeles egyháziak szónoklatainak megmagyarosodásában megfigyelhető – bizonyos magyarosodás, és (elsősorban a hasonló gyökerű németországi mozgalmak példájára) a vallásos gondolkodás és magatartás polgárosításának irányába mutató első lépések, valamint – a nagy művelődési központokban élő – egyes jeles értelmiségieknek, művészeknek (például Rózsavölgyinek) a reformkor nemcsak társadalmi, hanem sajátlag magyar nemzeti törekvéseivel való messzemenő azonosulása (sőt nemegyszer éppen e törekvések tudatosítása, megfogalmazása) ellenére, a tömegek viszonylatában még 1848-ban is messze volt attól, hogy akár csak frontjainak tisztázásáról is lehetne beszélni. Felmerülése azonban már mindenesetre jelzi, hogy a gazdaság nagy átalakulásának nyomán, a magyar társadalom még kétségtelenül eleve a legpolgáribb funkciókhoz kötött elemében, a zsidóságban is érezhetővé váltak olyan problémák, melyek e polgári funkcióknak, illetve: a belőlük kibontakozó fejlődési igényeknek és a vallásilag-nemzetileg meghatározott hagyománynak szembekerüléséből keletkeznek. Egyetlen megoldásuk azonban a teljes polgárosodás és ennek alárendelve a hagyomány minél rugalmasabb átalakítása volt: nehezen járható út, tulajdonképpen semmivel sem könnyebb, mint a feudalizmus kereteinek teljes lebontása volt a nemesség számára. Cserében azonban a magyarországi zsidóság emberi, vallási és nemzeti társtalanságának feloldását, egy teljes társadalmi szerkezetbe illeszkedését, beépülését ígérte.

Lábjegyzetek

  1. Széchenyi István, Hitel. Pest, 1830. 140.
  2. Magyar törvénytár. 1836–1868. évi törvénycikkek. Budapest, 1896. 176.

Irodalom

A zsidóság útjára vonatkozóan általában Venetianer Lajos A magyar zsidóság története a honfoglalástól a világháború kitöréséig (Budapest, 1922) című munkáját vettük alapul;

  1. a zsidók beilleszkedésére a hazai társadalomba s ennek során ortodox és neológ tendenciák jelentkezésének – jellemző módon leginkább pest-budai anyagon észlelt – kezdeteire (utóbbiak képviselőinek bizonyos magyarosodásával is) gazdag forrásanyag alapján fontos: Kósa János, Pest és Buda elmagyarosodása 1848-ig (Budapest, 1937).
  2. kereskedelmi tevékenységükre Ungár László, Szempontok a magyar polgári osztály kialakulásához (Századok, 1942. 7–8);
  3. Arnstein és Eskeles terve (a levél és a belga kormány állásfoglalása) a Belga Külügyminisztérium Levéltárának az 1848 előtti Magyarországra vonatkozó – első világháborús károk folytán igen töredékes (alig egy csomónyi) – konzulátusi iratanyagában.
  4. A zsidók által a hagyományos polgári kereskedelemnek támasztott versenyről Hofhauser ir;
  5. a zsidó kereskedelmi központokra (többnyire nagy uradalmi mezővárosok) a Zsidó Lexikon (Budapest, 1929) vonatkozó címszavait használtuk.


A polgárság
A városi bérmunkások Tartalomjegyzék A polgári életmód kerete és meghatározója: az urbanizálódás