Abaffy Ferenc

A Múltunk wikiből
Felsőlehota, 1732. – Felsőlehota, 1817. március 15.
Árva vármegyei alispán és országgyűlési követ
Wikipédia

Benda Kálmán

A koronázási hitlevél

Katolikus oldalról a vezér Almásy Ignác, mellette Árva megye küldötte, a buzgó szabadkőműves Abaffy Ferenc és Pest megyéből Szily alispán játszik még fontos szerepet. Említsük még meg az ősi szokás szerint egyenkénti képviselettel rendelkező szlavóniai megyék küldöttei közül a horvát Skerlecz Miklóst, gazdasági kérdésekben a diéta talán legképzettebb tagját.

A politikai pártok már jóval előbb kialakultak. A megyei követek óriási többsége a Balogh-féle program alapján állt. Közülük legradikálisabbak a keleti országrész küldöttei voltak, a dunántúliak inkább a Béccsel való megegyezés hívei. A főpapságot és a köré csoportosuló „papi pártot” nem is annyira alkotmányjogi meggondolások választották el tőlük, inkább egyházi szempontok: a katolikus vallás egyeduralmát féltették a protestánsoktól, s ez a meggondolás később az uralkodó felé hajlította őket. A főurak jelentős része ehhez a párthoz tartozott, s tüntetően a hercegprímást támogatta, aki különben – mivel nádor nem volt – a felsőtábla elnöki tisztét is betöltötte. A városi követek nem képviseltek külön pártot, akár nemesek voltak, akár nem, alig hallatták szavukat. Zichy Károly gróf országbíró csakúgy, mint Ürményi József személynök, az alsótábla elnöke, félúton állt az udvar és a rendek között; igyekeztek mérsékelni a túlzó nemesi követeléseket, ugyanakkor viszont az udvarral szemben is hangot adtak a rendi kívánságoknak. Számbavehető és hangját hallató udvari párt nem volt az országgyűlésen.

Az országgyűlés kezdeti jelenetei a francia alkotmányozó gyűlésre emlékeztettek, ami korántsem volt véletlen. Az egybegyűltek jól ismerték a franciaországi eseményeket, maguk is új alkotmányt akartak adni az országnak, s lelkesedéssel töltötte el őket a francia példa, ahol jelentősen megnyirbálták a király hatalmát. Ők is a „nép” küldötteinek érezték magukat, úgy látták, szerepük és hivatásuk azonos, a lényegi különbségeket ekkor még nem vették észre.

A francia példa ösztönözte Abaffy Ferencet, amikor indítványozta, hogy a labdaházi eskü mintájára, az országgyűlési küldöttek tegyenek szent fogadalmat: az országgyűlés jóváhagyása nélkül az udvartól nem fogadnak el sem kinevezést, sem ajándékot, s nem távoznak, amíg az országnak alkotmányt nem adtak. Június 18-án a megyei küldöttek az egész köznemesi párt nagy lelkesedése közepette felesküdtek.

A vallási kérdés

Egyes katolikus főurak, így Széchényi Ferenc és maga Zichy Károly országbíró is a protestánsok mellé álltak, az ugyancsak katolikus Almásy Ignác és Abaffy Ferenc pedig nyíltan hazafiatlansággal, a nemzeti ügy elárulásával vádolta a főpapságot az alsótáblán.

A demokrata értelmiség

A budai Olvasó Kabinetnek 1795 elején már 126 tagja volt, közülük harmincat név szerint is ismerünk. A tagok közt találjuk Berzeviczy Gergelyt és Hajnóczy Józsefet, Verseghy Ferencet és Szentjóbi Szabó Lászlót, a költőt, Szentmarjay Ferencet és baráti köréből Őz Pál ügyvédet, Tántsits Ignác nevelőt és Szolártsik Sándor jurátust, Ráthonyi Gábor királyi ügyészt, továbbá Koppi professzort, Abaffy Ferencet és a fiatal Verhovszky Sámuel fiskálist. A későbbi jakobinus összeesküvés szinte egész törzsgárdája együtt volt itt.

Ugyancsak velük találkozunk Abaffy Ferenc házában, ahol időről időre baráti beszélgetésre gyűltek egybe. Maga a házigazda, az 1790. évi országgyűlésen a reformerek egyik bátor képviselője, a megyei birtokos nemességből jött. A társaságban rendszeresen ott találjuk Hajnóczyt, Szentmarjayt és Koppit, az egyetem több tanárát és másokat.

De nemcsak Pesten, hanem a vidéki értelmiségi központokban is találunk ilyen társaságokat. Kassán a szabadkőműves-páholyokban is együtt dolgozó akadémiai tanárok, orvosok, ügyvédek, sőt kereskedők tömörültek; köztük volt Török Lajos gróf tankerületi főigazgató, Kazinczy Ferenc, több professzor és néhány megyei nemes. Nagyváradon a jogakadémia tanárai, a főszolgabíró, meg Kazinczy Dienes főjegyző, az író öccse, képeztek egy kisebb társaságot. Kőszegen, az ország nyugati szélén, a kerületi tábla néhány bírája, a piarista gimnázium igazgatója, egy ügyvéd és a patikus jártak össze. A „francia mérget” terjesztő „titkos klubokról” hallunk Kézsmárkon és Lőcsén is.

Ahogy ezek a szórványos adatok is mutatják, a társaságok tagjai korántsem képeztek homogén egységet. Nagybirtokos nemes, sőt arisztokrata, idegenből ide került professzor és magyar patrióta, régi történelmi család sarja és plebejusivadék egyaránt volt köztük. Ami összetartotta őket: az a meggyőződés, hogy a fennálló rendszeren változtatni kell. A változtatás mértékét illetően voltak véleménykülönbségek köztük, ha ez kezdetben nem is ütközött ki teljes élességgel. Mindezen kívül pedig összetartotta őket a francia forradalom iránti roppant érdeklődés, az, hogy egymás segítségével értesüljenek az egész Európát lázban tartó eseményekről, és kicseréljék gondolataikat.

A „klubok” fő programja éppen az volt, hogy ezt a világpolitikai tájékozódást előmozdítsák. Amíg lehetett, közösen járatták a Moniteurt, akik franciául tudtak, fordították a többieknek. Szentmarjay naponként összejött barátaival az újság elolvasására. Figyelemmel kísérték a forradalom idején keletkezett röpiratokat is, Paine híres könyvét az emberi jogokról vagy Rousseau Társadalmi szerződését, melyet Szentmarjay le is fordított magyarra. A fiatalabbak mohón olvasták a materialista filozófiai irodalmat, s köztük nem egy, a deizmuson túljutva, ateistának vallotta magát.

Az értelmiség „vigyázó szeme” tehát Párizs felé fordult, ahol a király kivégzése után a jakobinusok kezébe került a hatalom, s egymás után születtek a radikális reformok. És míg a francia köztársaság katonái a Rajnánál csapást csapásra mértek a koalíciós seregekre, köztük Ferenc császár csapataira, benn az országban minden vesztett csata hírére győzelmi ünnepet ült a demokratikus értelmiség. Abaffy házánál gyűltek ilyenkor egybe. Megünnepelték a francia sikereket, augusztus 10-ét, a köztársaság születésnapját is, miközben forradalmi dalokat énekeltek, a Ca irát meg a Carmagnole-t. Egymást „citoyen”-nek szólították, a zsarnokok halálára ittak, várakozóan éltették a szabadságot és egyenlőséget, amit különböző módon képzeltek el, de amelynek eszményét mindnyájan a franciákban látták megtestesítve. És miközben az udvar a koalíciós háború minden „győzelmére” hálaadó istentiszteletet rendelt el, ők széles körben terjesztették Martinovics álnéven írt röpiratát, a Ferenc császárhoz írt nyílt levelet, amely maró gúnnyal tette nevetségessé a francia forradalom eltiprásáról ábrándozó uralkodó erőlködését. Szentmarjay, hogy testvéri érzéseit kimutassa, Vácra elébe ment az országba érkező francia hadifogoly szállítmányoknak, s csókkal üdvözölte őket. Szlávy János, egy francia fogságba esett magyar katona szájába adva a szavakat, röpiratban védte meg a köztársaságot a reakció rágalmai ellen, az ismeretlen versíró pedig „a fény terjesztőit” köszöntötte a franciákban.[1]

Ezek a látszólagos külsőségek egyúttal a magyar demokraták belső fejlődésére is fényt vetnek. Az a Hajnóczy, aki 1792 elején még őszintén hitt abban, hogy mérsékelt reformokkal, a rendek és az uralkodó együttes jóakaratával lerakhatja az átalakulás alapjait, 1793-ban már a jakobinus alkotmányt fordította latinra és terjesztette baráti körében. 1792 végén a mágnások és püspökök féktelen önkényéről írt s törvényes keretek között, de az uralkodó hatalmát kívánta erősíteni, 1793. augusztus 10-én barátaival együtt már a francia köztársaság kikiáltásának évfordulóját ünnepelte meg. 1793. június végi levelében még a girondisták mellett állt, Vergniaud férfias helytállását dicsérte, pár hónappal később pedig Robespierre egészségére ürítette poharát. „Láng volt a lelke s a francia revolúcióban élt lelkestől-testestől” – írta róla Kazinczy.[2]

Persze nem mindenki tudott lépést tartani a francia fejlődéssel, s csak kevesen voltak, akik a szó igazi, francia értelmében vett jakobinizmusig eljutottak. Hajnóczyt már láttuk: 1798 őszére a polgári köztársaság híve volt, egyetértett a jakobinus elvekkel, de még mindig hitt abban, hogy Magyarországon a változás vér nélkül megtörténhet. Szentmarjay volt a legradikálisabb. Az ifjúság lendületével vetette magát a francia események sodrába; Saint-Justnek a girondisták elleni vádbeszédét fordította, nyíltan szidalmazta az uralkodókat és mindazokat, akik mellettük állnak.

A többség nem jutott el ilyen messzire, de a rendőri jelentések és a közvélemény jakobinusnak mondotta mindazokat, akik változtatni akartak a rendszeren, akiknek – ahogy egy korabeli levélben olvassuk – „az francia constitutio tetszik, és akik a francia háború előmenetelén örvendeznek és a mi udvarunk előmenetelének gátlásokat keresnek”.[3] Zömük a köztársaság híve volt, de ellenezték a forradalmi erőszakot. Abaffy és baráti körének nagy része pedig mindvégig az alkotmányos nemzeti királyság híve maradt.

A szervezkedés

A Hajnóczy és Szentmarjay körüli csoportból Abaffy, Szentjóbi Szabó, Verseghy, Berzeviczy, Kovachich, Koppi és a baráti kör többi tagja az elsők között volt. Aztán jöttek a többiek, tanárok, kamarai, helytartósági és bírósági tisztviselők, ügyvédek (köztük Őz Pál), orvosok, színészek, szerzetesek, prédikátorok és főleg a jurátus és egyetemi ifjúság (csak közülük 13 került bíróság elé), akiket Hajnóczy unokaöccse, a fiatal ügyvéd, Verhovszky Sámuel és Szolártsik Sándor, az Abaffy fiúk nevelője hoztak. A fővárosban beszervezettek teljes számát megállapítani szinte lehetetlen, bíróság elé harmincan kerültek közülük, de tényleges számuk jóval nagyobb lehetett.

A szervezés azonban korántsem akadt el a főváros falainál. Hajnóczy rábeszélésére Verseghy átültette magyarra a Marseillaise-t, Abaffy ugyanezt szlovákra és latinra fordította le, s németül is terjesztették.

Lábjegyzetek

  1. Ugyanott 877.
  2. Ugyanott I. Budapest, 1952. 367.
  3. Benda, A magyar jakobinus mozgalom… Budapest, 1957. 48.