Abszolutizmus és „második jobbágyság”

A Múltunk wikiből

Természetes, hogy ahol az abszolút monarchia létrejött Kelet- Európában, ott csak azokra a társadalmi rétegekre támaszkodhatott, amelyek ténylegesen adottak és erre a célra felhasználhatóak voltak. Más szóval: a nemzetközi államrendszer nyomásának kényszere által létrehívott kelet-európai abszolutizmusoknak mint politikai felépítményeknek egyúttal alkalmazkodniok kellett saját belső gazdasági és társadalmi alapjaikhoz. Azokhoz a kelet-európai viszonyokhoz, amelyeket – Nyugat-Európától eltérően – nem a servage típusú jobbágyi alárendeltség megszűnése, hanem éppen annak létesítése-visszaállítása jellemzett; azokhoz a sajátos körülményekhez, amelyek korlátot szabtak a városi-polgári fejlődésnek, a kereskedő- és manufaktúraburzsoázia felemelkedésének.

A Kelet-Európában színre lépő abszolút kormányzatok így maguk is a servage alapjára helyezkedtek: megerősítették és kiterjesztették a feudális földesurak előjogait jobbágyaik felett és a városokkal szemben, hogy a földesurak viszont lemondjanak rendi képviseleti jogaikról a központi hatalom javára. A monarchák éppen azáltal tudták elérni, hogy a rendek feladják politikai kiváltságaikat kormányzati szinten, hogy cserében biztosították földesúri hatalmukat a falu, az uradalom szintjén. Így történt, hogy a „második jobbágyság” megszilárdítása Brandenburg-Poroszországban, Oroszországban és a habsburgi Csehországban ugyanazokban az évtizedekben ment végbe, amikor az abszolút állam szervezeti kiépítése lendületet vett.

Brandenburgban I. Frigyes Vilmos – mint fentebb már utaltunk rá – 1653-ban kötötte a junkerekkel azt a híres „társadalmi szerződést”, mely szerint az utóbbiak megszavazták a parasztoktól és városoktól behajtandó adót az állandó hadsereg fenntartására, a fejedelem pedig a falusi munkaerőt visszavonhatatlanul az úr személyéhez, illetve a nemesi birtokhoz kötötte, s megerősítette felettük a földesúri joghatóságot. A következő évtizedekben a servage-nak lényegileg megfelelő Leibeigenschaft (illetve Erbuntertanigkeit) úgyszólván általánossá vált az Elbától keletre eső Hohenzollern-területeken, miközben a monarchia a rendi képviseleti szerveket mindinkább háttérbe szorította, a nemességet pedig (a hivatalvásárlás nyugat-európai rendszerétől eltérően) közvetlenül vonta be a hadsereg tisztikarába s az állami bürokráciába; a közigazgatás és adóztatás helyi egységévé nagyjából magát a lovagbirtokot tette. Így a junkerosztály, rendi intézményeinek elcsökevényesítése ellenére is – az utolsó tényleges Landtag Brandenburgban 1683-ban ülésezett &ndsh;, közvetlenül azonosnak érezte a maga érdekeit a Hohenzollern-államéval, amely mindezen felül gazdasági tevékenységét is elősegítette birtokain, s nemcsak mezőgazdasági, hanem ipari vállalkozásait is, a városi polgárság rovására. Az 1680-1681-ben bevezetett fogyasztási adók csak a városokat terhelték, a földesúri birtokon levő ipari üzemek mentességet élveztek.

Oroszországban 1649-ben bocsátotta ki a Moszkvában az előző év őszén összeült rendi országgyűlés (zemszkij szobor) azt a történelmi jelentőségű törvénykönyvet (szobornoje ulozsenyije), amely a szökött parasztok felkutatását és vissza vitelét korlátozó határidő („meghatározott évek”: korábban a szökéstől számított 5-15 év) megszüntetésével véglegesítette és jogi formában rögzítette a falusi népesség zömének megkötöttségét, a földesurak teljhatalmát jobbágyaik élete és vagyona fölött (kreposztnyicsesztvo) – egységesítette a városok ellenőrzését és adófizetését, s egyben – IV. Iván vagy egy évszázaddal korábbi (1556) rendelkezését felújítva – általános elvként mondta ki a nemesi föld katonai szolgálati kötelezettségét s ennek fejében átörökölhetőségét.[1] A parasztság jobbágyosításának proklamálását itt is gyorsan követte a rendi képviseleti állam átváltása abszolút monarchiába. Az utolsó zemszkij szobor 1653-ban ült össze; a moszkvai „méltóságok” két gyűlése 1682-1683-ban már csak halvány árnyéka volt a korábbiaknak. Az örökletes földesúri birtok (votcsina) és az élethosszig szóló szolgálati földbirtok (pomesztyie) közötti különbség megszűnése, a szolgáló nemesség intézményének kiteljesedése pedig – amely a földesurakat a hadseregben és az államapparátusban való szolgálatra kötelezte, a jobbágyokat viszont uraikhoz kötötte, hogy ellássák őket az állami szolgálatukhoz szükséges eszközökkel – még a poroszországinál is közvetlenebbé tette a nemesi osztályuralom és az abszolút államszervezet funkcionális egységét.[2] Bizonyos tekintetben hasonló jellege volt azoknak a fejleményeknek, amelyekre az osztrák Habsburgok országaiban, kivált Csehországban került sor már a harmincéves háború alatt és azt követően. Miután a háború első szakaszában a Katolikus Liga erői megsemmisítő csapást mértek Fehérhegynél a csehek protestáns-rendi felkelésére (1620), a jezsuiták vakbuzgó neveltjének, a korábban stájer főherceg II. Ferdinánd császárnak (1619-1637) kormányzata a gyökeres cseh főnemesség zömét proskribálta, birtokaikat elkobozta, s jórészt katonai kalandorokból és udvari kegyencekből egy új, kozmopolita arisztokráciát hozott létre. Erőszakos ellenreformáció űzte ki a kálvinista és lutheránus lelkészeket; új „alkotmány” (Verneuerte Landesordnung, 1627) törölte el a királyválasztást és degradálta látszatszerepre a rendi képviseleti intézményeket, amelyeknek hagyományos vezető rétegét kiiktatták. A Habsburg-abszolutizmus – mely előtt a svéd fegyverek elzárták az utat Németországban, a magyar függetlenségi küzdelmek és a török hatalom pedig egyelőre korlátot állítottak Magyarországon – diadalmaskodott Csehországban. Ennek önálló léte megszűnt, de az osztrák örökös tartományok rendi önkormányzatát is új szabályozás törte meg. Ferdinánd már közvetlenül Fehérhegy után, 1621-ben elválaszthatatlannak és oszthatatlannak nyilvánította az osztrák ág birtokait: a főhercegek immár nem örökölhettek külön tartományokat, mint ahogy az eddig történt. Az udvari és alsó-ausztriai hivatalok mindinkább központi kormányszervekké fejlődtek az összes tartományokra kiterjedően, elkülönülve a német birodalmi (császári) kormányszervektől. Ausztriából külön birodalom lett. Az új „cseh” arisztokrácia pedig, amely frissen nyert birtokain a robotrendszer, a „második jobbágyság” (nevolníctvo) kíméletlen rendszabályait valósította meg, a katolikus főpapság mellett az Ausztriai Ház másik fő társadalmi bázisává és épülő centralizált államapparátusa csúcsszerveinek fő kádertartalékává vált.

A kelet-európai abszolutizmusok szükségszerű alkalmazkodása a nyugat-európaiaktól eltérő belső feltételekhez – a politikai hatalom kormányzati szinten való központosítása, ugyanakkor a paraszti népesség zömének a falu, az uradalom szintjén a földesurak gazdasági és gazdaságon kívüli kényszerének való újbóli kiszolgáltatása - sajátos, a nyugat-európaitól eltérő módon vetette fel az állami (királyi, kincstári) birtokok kérdését is. Nevezetesen: fölébresztette azt a követelményt, hogy a feudális földtulajdon egy része közvetlenül a király (az állam) birtokába kerüljön vagy kezén maradjon – mintegy ellensúlyként vagy biztosítékként az uralkodó és a rendek közötti „társadalmi szerződés” netáni megbillenése, megingása esetére.

A reformáció címén kisajátított hatalmas egyházi uradalmakat ugyan VIII. Henrik Angliájában is az állam foglalta el, de ezek hamarosan adományozás révén királyi kegyencek, s főként vásárlás útján spekulánsok, kereskedők, illetve „új nemesek” kezére jutottak; 1688-1689 után pedig úgyszólván általánossá vált az „állami uradalmak csalárd elkótyavetyélése”[jegyzet 1] – jelentős mozzanataként a földtulajdon mobilizálásának, a tőkés agrárviszonyok térhódításának. A reformációhoz való csatlakozásnak a kontinentális Európában is fontos indítéka volt az egyházi vagyon szekularizálásának csábereje, de lényegesen különböző következményekkel. A német tartományfejedelmek közül számosan, mint láttuk, kapva kaptak az alkalmon – nem utolsósorban a Hohenzollern-család, amelynek egyik tagja, bár a Német Lovagrend nagymestere volt, 1525-ben a reformációhoz állt: így szerezte meg a Lovagrend birtokainak maradványát, a már említett porosz hercegséget. Hasonlóképpen jártak el kortársai, a lutheri eszméket befogadó III. Keresztély dán és Wasa Gusztáv svéd király, a megreformált egyházat mindkettejük az államhatalomnak rendelvén alá. S ha a 16. század folyamán az állami birtokok jelentős részét az arisztokrácia tulajdonította is el, Svédországban már 1604-től kezdve megindult az ellentétes folyamat: az úgynevezett redukció művelete, ami Gusztáv Adolf leánya, Krisztina királynő (1632-1654) idején megszakadt ugyan, de a század utolsó harmadában a koronauradalmak nagy részét visszaállította, s az államjövedelmeket tetemesen megnövelte. Így a kiterjedt kincstári birtokok Svédországban csakúgy, mint Brandenburg-Poroszországban fontos támaszai lehettek a kiépülő abszolút monarchiának. XI. Károly (1660-1697) központi hivatalszervként hozta létre a „redukciós bizottságot”; I. Frigyes Vilmos államapparátusának pedig a Komissariat mellett volt egy Domänen ágazata is, amely az állami domíniumokat adminisztrálta. Brandenburg-Poroszországban nem is igen voltak főúri latifundiumok, hanem jobbára középnemesi lovagbirtokok; az arisztokrácia Herrenstandja már az előző század közepére elvesztette fölényét a Ritterschaft tömegével szemben. Az egyetlen igazán nagy földtulajdon – a lengyel vagy a magyar mágnásokéhoz fogható – éppen a fejedelem kezén volt.

Ami az osztrák Habsburgokat illeti, a reformáció terjedésével kapcsolatos szekularizálás őket két vonalon is igen érzékenyen érintette: a Német Birodalomban a tartományfejedelmek megerősödése révén; osztrák örökös tartományaikban, s kivált Csehországban meg Magyarországon a tömegesen protestánssá tért főuraknak és nemeseknek az egyházi javak és jövedelmek (dézsmák) megszerzése körül kifejtett serény buzgalma folytán. Ellenreformációs ellentámadásuk során tehát mindkét vonalon igyekeztek visszaütni. II. Ferdinánd császár 1629-ben adta ki Restitutionssediktjét, amely elrendelte az augsburgi vallásbéke, sőt az 1552 óta szekularizált egyházi birtokok visszaadását. A legtöbb protestáns fejedelem elveszítette volna ezzel emberöltőkön át birtokolt, egykor egyházi területeit; egyúttal pedig a császári család, egyes tagjainak katolikus egyházi méltósága révén, nagy territoriális hatalommá vált volna a birodalom belsejében is – nem is szólva a dinasztia hadvezéréről, Wallensteinről, akiből már birodalmi tartományúr lett. Ezeknek a perspektíváknak azonban – amelyek már a katolikus német fejedelmeket is megriasztották – útját állta a svéd Gusztáv Adolf beavatkozása, behatolása Németország szívébe (1631-1632), ami – mint korábban rámutattunk ¨a harmincéves háború egyik fordulópontja volt. II. Ferdinánd lemondani kényszerült a restitúció végrehajtásáról a lutheránus fejedelmekkel szemben, s az utóda, III. Ferdinánd (1637-1657) idején tető alá hozott vesztfáliai békemű nemhogy csökkentette, hanem növelte a német fejedelmek birtokállományát, és végképpen meghiúsította a Habsburgoknak azt az igyekezetét, hogy közvetlen családi birtokokra támaszkodhassanak a Reich hagyományos országaiban.

Több siker kísérte a Habsburg-dinasztia ellenreformációs centralizáló tevékenységét a másik vonalon, az örökös tartományokban – melyek közé Fehérhegy után Csehország is besorakozott –, de ez sem járt együtt jelentősebb családi birtokállomány biztosításával. Inkább ellenkező irányú folyamat bontakozott ki. Felső-Ausztriában például a főhercegi birtokok – kölcsönök fejében vagy eladás útján – az 1660-as évek végére szinte teljesen magánföldesúri kézre kerültek. Magyarországon viszont, ahol a 16. század első felében a zömükben protestánssá lett földesurak nemcsak egyházi javadalmak szerzése, hanem királyi birtokoknak I. Ferdinánd óta rendszeresen folytatott donációja és zálogosítása révén szintén jócskán gyarapodtak, az ellenreformációs Habsburg-abszolutizmus első rohama, II. Rudolf idején igen jellegzetesen kapcsolódott össze az Udvari Kamara devolúciós politikájával, majd a fiskális pörökével, hogy azok fej- és jószágvesztéssel végződve, a birtokokat királyi (kamarai) kézre adják. Ám e gyakorlat továbbfolytatásának útját állotta a Bocskai-felkelés, és a magyar főurak nagy része II. és III. Ferdinánd alatt akként térhetett vissza a római egyház kebelébe, hogy birtokjogaik lényeges sérelmet nem szenvedtek. Így csak a vesztfáliai béke után, az Ausztriai Ház hatalmi súlypontja kelet felé tolódván, I. Lipót idején (1658-1705) jelent meg a bécsi abszolutizmusnak az az újabb kiadása, amely a Wesselényi vezette szövetkezés megtorlásaként ismét a nagyarányú birtokelkobzások eszközéhez nyúlhatott – anélkül azonban, hogy ez Magyarországon a Habsburg-hatalmat a svéd vagy porosz abszolutizmuséhoz fogható fiskális uradalmi bázishoz juttatta volna. Bizonyos fokig hasonló funkciót töltöttek be viszont a déli országrészeken létesített katonai határőrkerületek, amelyek közvetlenül az Udvari Haditanács irányítása alatt álltak, és a török elleni védelemnél nem kevésbé voltak hivatottak a magyar rendiség sakkban tartását szolgálni. A határőrvidéki szervezettnek, amely majd a török kiűzése után terjedt ki, éppen II. Ferdinánd 1630. és I. Lipót 1667. évi statútuma rakta le az alapjait.

A királyi birtokok – adományozás, zálogosítás vagy eladás révén – Lengyelországban is növekvő mértékben kerültek főurak kezére a 16. század első felében.[3] Velük szemben a – gabonakonjunktúra viszonyai között anyagilag erősödő – középnemesség már az 1520-as évektől kezdve – fellépett a királyi javak visszavétele (az úgynevezett executio) követelésével, s az utolsó Jagelló, Zsigmond Ágost idején az 1562-1563. évi piotrkówi országgyűlésen törvényt fogadtatott el az 1504 után eltulajdonított koronajavak felülvizsgálatáról. A törvény végrehajtása azonban elakadt a főurak ellenállásán. A következő évtizedekben az ellenreformáció megindulása, majd gyors felülkerekedése Báthori István (1576-1586) s különösen a „jezsuita király”, III. (Wasa) Zsigmond (1587-1632) alatt szintén nem hozott változást a földtulajdonnak a magánföldesurak és a király közötti megoszlását illetően. Mágnások és szlachcicok egyaránt megtértek a katolikus hitre, s összetalálkoztak a nemesi „aranyszabadság” védelmében, a királyi hatalom korlátozásában. Jellemző, hogy a Jagellók kihalta után – akik nagy királyi domíniumokkal bírtak eredeti, litván tartományaikban – a lengyel rendek vagy egy évszázadig nem ültettek hazai dinasztiát az ország trónjára, hanem francia, magyar és svéd (utóbb pedig szász) uralkodókat részesítettek előnyben – akiknek persze nem volt családi uradalmuk az idegen földön. Az a Sobieski János viszont, akinek az uralma idején újból felcsillanni látszott a Rzecz Pospolita régi fénye, egyben családi birtokbázisának kiépítésén buzgólkodott. Talán nem tévedünk, ha a fentiekben is egyik okát (illetve következményét) látjuk a rendiség túlhatalmának, az abszolút monarchia elvetélődésének Lengyelországban.[4]

A szomszédos Oroszországban e téren is másképpen alakultak a dolgok. Éppen a Jagelló-ház kihalta körüli időben valósította meg IV. Iván cár egyik különösen drasztikus rendszabályát: a bojártanács által kormányzott zemscsinával szemben az államterület másik felét – méghozzá a legtermékenyebb, az állam központjában fekvő és kereskedelmileg is legfontosabb vidékeket – opricsnyinának, a cár személyes földtulajdonának nyilvánította. S ha ezt az intézményt eredeti formájában nem is lehetett sokáig fenntartani (1565-1572), a földterület egy időnként változó nagyságú, de egyáltalán nem jelentéktelen részének uralkodói, illetve állami. tulajdonban tartása – a birtokadományozások ellenére is – végigkísérte a cári abszolutizmus kialakulásának és megszilárdulásának egész folyamatát. Az „udvari”, illetve „feketeszántós” parasztok, utóbb összefoglaló néven „állami parasztok” (goszudarsztvennije kresztyjanye), a magánföldesúri jobbágyoknál viszonylag kedvezőbb helyzetben voltak, amennyiben csak az államnak adóztak, és elkerülték a kreposztnyicsesztvo teljes személyi kiszolgáltatottságát. A majdan I. Péter alatt végrehajtott „revízió” Oroszország mintegy 14 milliós lakosságából több mint 1 millió férfit sorolt az állami parasztok kategóriájába.[5]

A fentiekből kitűnően tehát a 16-17. századi kelet-európai fejlődés a kora feudális servage „második kiadása” mellett a kora feudális „domaniális” államháztartást, királyi birtokrendszert idéző elemeket is kitermelt magából – bizonyos fokig ellensúlyaként a magánföldesurak jobbágyaik feletti teljhatalmának.

Ám minden olyan mozzanatnál, amely ellentmondásossá tette az uralkodó és a rendek közötti „társadalmi szerződést”, Közép-Kelet-Európa államainak többségében nyomósabbaknak bizonyultak azok az érdekek, amelyek összekovácsolták ezt az egyezséget. Ebben a vonatkozásban kell utalnunk arra a további sajátosságra is, amelyet a térség országainak a nyugat-európaiakétól lényegesen elmaradó népsűrűsége jelentett. A gyér népesség, a közvetlen termelők számának alacsony volta vagy megfogyatkozása, a „munkaerőhiány” önmagában nem határozza meg a feudális fejlődés irányát a falun: hiszen nemcsak servage jellegű kötelékek, hanem szabadabb paraszti viszonyok kibontakozásának is emeltyűje lehet – a gazdasági és politikai feltételek összességének alakulásától, nem utolsósorban a városi szektor helyzetétől függően. A 14-15. századi Nyugat-Európában az előző századok népszámnövekedését felváltó demográfiai visszaesés – mint fentebb utaltunk rá – nem vezetett a servage újbóli megerősödéséhez, hanem éppen lazu1ásához, megszűnéséhez járult hozzá, mert erőteljes volt a városi-polgári fejlődés, és előrehajtotta a naturális jobbágyszolgáltatások pénzjáradékra való kommutálását. A 16-17. századi Kelet-Európában viszont az alacsony népsűrűség, a háborús munkaerő-fogyatkozás nem párosult a gazdasági feltételek ilyetén alakulásával, hanem – mint láttuk – éppen e folyamatok megrekedéséével-elakadásával esett egybe; így a járadékszolgáltatók helyhez kötésére, servage létesítésére-visszaállítására irányuló földesúri törekvéseknek nyújtott lehetőséget.

De a lehetőség valósággá váltása még így sem ment könnyen. Bár a nemesi rendek már a 15-16. században Közép-Kelet-Európa-szerte lépéseket tettek, hogy gátat vessenek a kizsákmányolás folyamatosságát veszélyeztető hagyományos paraszti mobilitásnak, és törvényeket hoztak a falusi termelő népesség örökös jellegű megkötésére, ezeknek a rendszabályoknak a végrehajtása általában részleges és tökéletlen maradt. A földesúri magánhatalmak mégoly zsarnoki szervezete sem lehetett képes arra, hogy megbirkózzék a jobbágyi osztályharc szinte állandó formájával: a szökéssel, meneküléssel – kivált olyan súlyos veszteségek után, aminőt a tizenöt éves, a harmincéves vagy a svéd háborúk pusztításai okoztak, s kivált olyan országokban (mint Oroszország), ahol széles, lakatlan határvidékek nyújtottak teret a jobbágyszökésre. Ily módon magukból a kelet-európai gazdasági-társadalmi feltételekből is kisarjadt a rendi decentralizáltság tendenciája mellett – még ha voltaképpen ez volt is a servage jellegű jobbágyi kötelékek „második kiadásának” adekvát politikai rendszere – egy olyan belső indíték is, amely az elnyomó apparátus központosítása és egységesítése felé hajtotta a feudális nemességet.

S ha ez az utóbbi tendencia – a belső elnyomó, rendfenntartó funkciók centralizálása – az osztályharc úgyszólván mindennapos, „békés” formáival szemben is objektív követelményként jelent meg, még inkább áll ez az osztálykonfliktusok kiemelkedő, fegyveres szakaszaira, amelyek pedig szükségszerű velejárói voltak a társadalmi feszültség fokozódásának, a földesúr-jobbágy osztályellentét kiélesedésének a „második jobbágyság” viszonyai között a kelet-európai országokban.

A 17. századi Kelet-Európa legnagyobb parasztmegmozdulásában, az 1648. évi ukrajnai felkelésben a határvidék szabadabb létfeltételei védelmezésének és a jobbágyi alávetettség elleni tiltakozásnak a motívumai sajátos módon vegyültek össze. A lengyel-litván állam akkori fennhatóságához tartozó Dnyeper-vidék viszonylag privilegizált kozákjai robbantották ki, de hamarosan általános felkeléssé vált, amelyben az ukrán jobbágyok együtt harcoltak a szegény kozák parasztsággal a lengyel főurak ellen – akik itt a Lublini Uniót követően hatalmas latifundiumokat szereztek –, s néhány éven belül a galiciai lengyel jobbágyokat is magukkal ragadták. Az 1654. évi perejaszlavli egyezmény – amely végül is az egész Dnyeper-balparti Ukrajnát Oroszországgal egyesítette – mintegy szimbolizálta a kelet-európai régió két szomszédos és vetélkedő államának történelmi pályaívét a 17. században. A lengyel „nemesi köztársaság” – amelyben a rendi decentralizáltság immanens tendenciáját nem tudta leküzdeni a központosítás történelmi szükséglete – éppúgy képtelennek bizonyult legyőzni a kozákokat, ahogy a következő években sem tudott ellenállni a svéd „vízözönnek”. A központosított cári hatalom képes volt mindkettőre: visszaverni a svéd támadást, és nemcsak alávetni a kozákokat, hanem a későbbiekben felső rétegüket elnyomó apparátusa elitalakulatává szervezni.

De minden közép-kelet-európai ország nemességének szembe kellett néznie a 17. század folyamán a „második jobbágyság” nyűgébe szorított falusi tömegek fegyveres forrongásaival. Brandenburg központi vidéke többször is paraszti kitörések színtere volt 1645 és 1656 között. A harmincéves háború időszakában, úgyszólván Fehérhegy másnapjától kezdve, nemegyszer lobbantak fel helyi jellegű parasztmozgalmak Csehországban is; 1680-ban pedig ausztriai csapatokat kellett bevetni az országos parasztfelkelés elnyomására. Oroszországban 1606-1607-ben a Moszkvát is megostromló nagy erejű Bolotnyikov-parasztháború, 1633-1634-ben a szmolenszki körzetben szervezkedő Ivan Balasov vezette mozgalom, 1667-1671-ben az Asztrahanytól Szimbirszkig terjedő parasztháború Sztyepan Razinnal az élen adta messze hangzó jelét a paraszti elkeseredettségnek.

Az osztályharc fokozódó intenzitása olyan be1ső válsághelyzeteket teremtett, amelyekben a feudális nemesség osztályhatalmát és tulajdonát egészében veszélyeztetettnek érezte, s ez centripetális erőként hatott reá széthúzó hajlandóságaival szemben. Az abszolút állam felemelkedése a 17. században végül is levezette a földesúri osztály kollektív veszélyérzését: centralizált katonai-politikai apparátusa biztosítékát nyújtotta a jobbágyrendszer stabilitásának, a nemesi osztályuralomnak.

Ilyenképpen a gazdasági-társadalmi viszonyok belső rugózata végül is szintén az abszolutizmus felé hajtott Kelet-Európában, és egy irányban hatott annak külső rugózatával: a külső veszélyérzettel, a nemzetközi államrendszer nyomásával. Ekként jött létre az abszolút monarchia az Elbától keletre fekvő területek nagy részén is, hogy a korszak összeurópai jelenségévé váljék. S így történt, hogy az abszolutizmus Kelet-Európában nemcsak általában a feudális rendszerhez kötődött – illetőleg nem a feudalizmusnak a servage utáni formájához, mint Nyugat-Európában –, hanem a feudalizmus kései kiadásával, a „második servage” rendszerével fonódott össze.

Lábjegyzet

  1. Ugyanott 677.

Irodalom

  1. Az oroszországi abszolutizmusra vonatkozó kutatások jelentős szakaszának összegezése: Abszoljutyizm v Rosszii XVII–XVIII vv. (Moszkva, 1964), benne többek között: L. V. Cserepnyin, Zemszkije szobori i utverzsgyenyije abszoljutyizma v Rosszii.
  2. A szovjet történettudományban az 1960-as évek végén indult újabb abszolutizmus-vita elsősorban az oroszországi fejlődés vizsgálatára irányult: [Шапиро, Александр Львович|A. L. Sapiro]], Ob abszoljutyizme v Rosszii (Isztorija SzSzSzR, 1968. 5); N. I. Pavlenko, K voproszu o genezisze abszoljutyizma v Rosszii (Isztorija SzSzSzR, 1970. 4); I. A. Fedoszov, Szocialnaja szuscsnoszty i evoljucija rosszijszkovo abszoljutyizma (Voproszi Isztorii, 1971. 7) stb.
  3. „Második jobbágyság” és „nemesi köztársaság” Lengyelországban: M. Malowist, The Economic and Social Development of the Baltic Countries from the l5th to the 17th Centuries (The Economic History Review, XII. 2. 1959); J. Topolski, La régression économique en Pologne du XVIe au XVIIIe siecle (Acta Poloniae Historica 1962); A. Wiczański, La base intérieure de l'exportation polonaise des céréales dans la seconde moitié du XVIe siecle (Der Aussenhandel Ostmitteleuropas, 1450–1650. Hrsg. von I. Bog. KölnWien, 1971); A. Maczak, The Social Distribution of Landed Property in Poland from the 16th to the 18th Centuries (Third International Conference of Economic History I. ParisLa Haye, 1968); J. Tazbir, The Commonwealth of the Gentry (History of Poland. Edited by A. A. Gieysztor et al. Warszawa, 1968); B. Lesnodorski, Les partages de la Pologne. Analyse des causes et essai d'une théorie (Acta Poloniae Historica 1963).
  4. A lengyel történetírásban legújabban a Rzecz Pospolita „rehabilitálására” irányuló tendencia figyelhető meg. J. A. Gierowski a slachta (a népesség mintegy 10%-a) rendi monarchiájában immár olyan kormányzati modellt lát, amely nemcsak vonzóerőt gyakorolt a környező országok nemességére (vesd össze a XIII. nemzetközi történészkongresszuson tartott, fentebb idézett előadásával), hanem kedvező feltételek esetén, az abszolút monarchia stádiumának kihagyásával, átfejlődhetett volna polgári alkotmányos monarchiává. Ennek az értelmezésnek a jegyében mellőzi a „nemesi köztársaság” szoros összefüggését a második jobbágysággal, és nem tulajdonít különösebb jelentőséget a városi-polgári fejlődés korlátozásának. De még ezek után is meglepően hat az a végső következtetése, amely szerint „a modern polgári államok genezisében … nem kisebb szerepe van a lengyel tapasztalatnak, mint az abszolutizmus által végrehajtott korszerűsítéseknek”: Polsa szregyi jevropejszkih goszudarsztv (XVI–XVII vv). (Voproszi Isztorii, 1977. 12).
  5. A legújabb kutatások egyrészt Rettegett Iván szerepének újraértékelésére irányulnak, másrészt a rendi-képviseleti intézmények kiépülésének részleges és befejezetlen voltát, abszolutizmushoz idomuló „függelék” jellegét, a cári abszolutizmus és a kreposztnyicsesztvo szoros kapcsolatát, valamint a közép- és kisnemességnek a parasztok röghöz kötésében és a katonai-bürokratikus önkényuralmi rend létesítésében való különös érdekeltségét domborítják ki: N. E. Noszov, Sztanovlenyije szoszlovno-predsztavityemm ucsrezsgyenyij v Rosszii (Leningrad, 1969); Sz. O. Smidt, Sztanovlenyije rosszijszkovo szamogyerzsavsztva, (Moszkva, 1973); V. A. Koreckij, Zakreposcsenije kresztyjan i klasszovaja borba v Rosszii vo vtoroj polovinye XVI v. (Moszkva, 1970); A. N. Szaharov, Russzkaja gyerevnyja XVII v. (Moszkva, 1966); Ju. A. Tyihonov, Pomescsicsii kresztyjanye v Rosszii. Feodalnaja renta v XVII, nacsale XVIII v. (Moszkva, 1974); N. A. Gorszkaja, Monasztirszkije kresztyjanye Centralnoj Rosszii v XVII. v. (Moszkva, 1977).


A kelet-európai fejlődés
Rendiség és abszolutizmus Tartalomjegyzék