Abszolutizmus és centralizáció Ausztriában

A Múltunk wikiből
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
A Habsburg-birodalom 1815–1847
1798. november 7.
I. Ferenc a Cseh–Osztrák Udvari Kancellária keretében tanulmányi és cenzúra igazgatóságot szervez.

Kétségtelen ugyanis, hogy az abszolutizmus teljes restaurációjára és immár Magyarországra való kiterjesztésére is a bécsi udvar számára nemcsak a magyar rendeknek a növekvő háborús terhekkel, majd a devalvációs intézkedésekkel szembeni konkrét ellenállása adott Ösztönzést. Megvoltak ennek a maga mélyebben fekvő okai is. A Habsburg-birodalom ugyanis – többé-kevésbé ellentétben Európa többi nagyhatalmával –, mindenféle szempontból nélkülözte nemcsak a belső szerves egységet, hanem még az egység központjául szolgálni képes szilárd magot is. Ez a helyzet ráadásul a bécsi kongresszus után megnyíló új viszonyok között sem változott, sőt éppenséggel tovább romlott. I. Ferenc osztrák császári címét olvasva nemcsak a birodalmat alkotó sokféle kisebb-nagyobb feudális eredetű tartomány sokasága meglepő (melyek mindegyike a másikétól többé-kevésbé eltérő állami és politikai szervezetet hozott magával), hanem az ezek által összefogott nemzetiségek különbözősége, sokfélesége és még egyazon nemzetiségen belül is a különböző területek egymástól láthatóan teljesen eltérő hagyománya, gazdasági kapcsolataik eltérő iránya. Az ebből a helyzetből következő hátrányok a 18. század végétől, és kivált a napóleoni háborúk során lettek egyre érezhetőbbekké. A birodalmon belül az általa összefogott hagyományoknak, a társadalmi és politikai szerkezeteknek minden más európai birodaloménál élesebb különbözőségét a meggyorsult gazdasági és társadalmi fejlődés során csak növelték a tőkés polgári réteg megerősödésének egyik jelzőjeként egyre inkább tudatosodó nemzeti különbségek. E sokféleség összefogására a kor kezdetleges közlekedési, szállítási viszonyai között egyelőre még a gazdaság is csak igen kevéssé lehetett képes, már csak az egyes területek egymástól továbbra is igen különböző gazdasági fejlettségi szintje miatt is. A birodalom természetesen stabil magvául pedig szinte egyedül az osztrák-német örökös tartományok kínálkoztak. Ezek azonban mind népességszámban, mind gazdasági erőben nagyon is gyengék voltak ahhoz, hogy ezt a szerepet ténylegesen betölthessék. Ennek az erősen összetett és éppen a gazdasági és társadalmi fejlődés eredményeképpen is egyes részeiben immár egyre eltérőbb utakon haladó, ebből kifolyóan igen törékeny komplexumnak az összefogására az udvar szempontjából, s kivált az új viszonyok között kézenfekvőnek továbbra is csak az abszolutizmus hagyományos módszerei tűntek. Vagyis: az egy-egy adott terület társadalmát helyileg szervezni képes erők és intézmények háttérbe szorítása, erőszakos elnyomása – tehát a hagyományos rendi (vagy már éppenséggel polgárosuló) képviseleti szervek vezető szerepének maximális korlátozása – és helyükbe egységes, és közvetlenül az uralkodótól függő hivatali szervezet és hivatalnokság, s végül a hadsereg lehető legteljesebb kiépítése, a római katolikus egyházzal szemben pedig a legmerevebb jozefinista egyházpolitika folytatása. Ezeknek a kormányzati módszereknek az alkalmazása az udvar és a politikai vezetésben részes felső rétegek szemében annál sürgetőbbé vált, minél inkább világossá lettek a birodalom „alkatilag” gyenge pontjai. Leplezésük végett a Stadion utódjaként a külügyek élére került és ennek során csakhamar a birodalom egész politikai irányítását kezébe vonó kancellár, Metternich, külpolitikája tengelyébe a császárság erejének kifelé való állandó hangsúlyozását és az új európai rend biztosítása érdekében ennek az erőnek azonnali latbavetését állította. Annál erőszakosabban, minél inkább világossá lettek a birodalomnak azok az akut – döntően pénzügyi – bajai, melyeknek megoldása az állam összes erőforrásainak olyan gyors, széles körű és kíméletlen mozgósítását követelte, mely a hagyományos rendi apparátus útján már eleve nem látszott elérhetőnek.

Mindez – az udvar és a politika vezető köreinek megítélése szerint – az abszolutizmus említett módszereinek és eszközeinek, központosított apparátusának zökkenőmentes működését, mindenekfelett pedig azt igényelte, hogy a központi igazgatási szervek hatáskörét kiterjesszék az eddig legalábbis formailag nem abszolutisztikus módon kormányzott területekre: elsősorban Magyarországra. És azt, hogy e szervek felnőjenek az új feladatokhoz, melyeket a gazdasági, társadalmi-politikai mozgás követelményei, illetve ezek irányításának és befolyásának minőségileg is változni kezdő igényei az igazgatás elé állítottak. Most már a döntések egyre szakszerűbb előkészítése került napirendre.

Az abszolutizmus érvényre jutását segítette az, hogy a centralizált bürokrácia kiépítése a birodalom ausztriai felében II. József rendszerének összeomlásával sem szűnt meg, sőt II. Lipót halála után, a napóleoni háborúk nehéz esztendeiben a központi vezetésre háruló feladatok: a háború, a hadvezetés és a hátország szervezésének igényei szerint meglepő gyorsasággal folyt tovább.

A birodalom operatív központi igazgatásának hagyományos szervei: a külügyeket intéző államkancellária (Staatskanzlei), a hadügyek és a hadseregvezetését ellátó haditanács (Hofkriegsrat), az örökös tartományokban a belügyeket igazgató udvari kancellária (Hofkanzlei), az igazságügy legfőbb hatósága: az Oberste Justizhofstelle, a pénzügyeket irányító udvari kamara (Hofkammer), a rendőrség (és 1802-től a cenzúra) központi szerve: a Polizei- und Zensur-Hofstelle, s végül a legfőbb számvevőszék (Oberste Rechnungskammer) ennek az adminisztratív centralizációt minél jobban erősíteni igyekvő folyamatnak során átmenetileg különböző kombinációkban részint összevonásra kerültek, részint szervezetileg tovább osztódtak. Az 1810-es évek elejére azonban mindeme szervek különállása általában az eredeti formákban és hatáskörükkel már ismét visszaállt: az abszolutizmus igényeinek megfelelő, immár politikai síkon történő összefogásukra, centralizációjukra azonban a kísérletek nem szűntek meg, sőt tovább folytatódtak. E kísérletek a még Mária Terézia korában az uralkodó személyes tanácsadó testületeként minden intézményes hatáskör nélkül létrehozott államtanácsnak, a Staatsratnak részint szervezeti továbbfejlesztését, részint ennek során valamiféle, a hagyományos központi szervek fölé épülő, immár operatív hatáskörrel is ellátott csúcsszervvé való alakítását célozták. E törekvések a legfelsőbb operatív szakigazgatás és a tisztán politikai irányítás egyetlen szervezetbe való egyesítésére azonban szükségképpen csak nehézkes félmegoldásokat eredményeztek. Ezek során az államtanács régi szervezetének lebontásával először 1801-ben Staats- und Konferenzministeriumot hoztak létre, mely két tagozatban működött: egy kizárólag elvi kérdésekkel foglalkozó, illetve egy, az egyes Hofstellék fölé rendelt, ezek közös, tényleges adminisztratív irányítását is biztosító tagozatban. 1814-re azonban e rendszer különböző hátrányai (mindenekelőtt képtelensége arra, hogy úrrá legyen az adminisztratív irányítás központosításával együtt járó roppantul megnövekedett teendők felett) a szervezet módosítását eredményezték. Az ekkor állam- és konferenciaminiszterekből (Staats- und Konferenzminister) és államtanácsosokból álló szervezet már lemondott a külügy és hadügy gyakorlatilag eddig is az államkancellária, illetve a haditanács által ellátott irányításáról (ahogy a rendőri ügyek irányítása eddig is gyakorlatilag kívül maradt hatókörén). Az új szervezés során az államtanácsban négy szekciót alakítottak ki: belügyit, igazságügyit, pénzügyit, valamint egy, a hadügynek csak a civil élethez kapcsolódó ágazataival, s nem a hadvezetéssel kapcsolatos hadügyi szekciót. A tanács célja továbbra is a sajátlag elvi-politikai irányítás maradt. A konferenciatagozat ennek megfelelően az összes, az egyes Hofstellék által ellátott ügykörökben csak mintegy az államtanács tanácsadó és véleményező szakszerveként működött. A valóságos operatív minisztériumi szervezet kiépítése azonban nem sikerült: az állam- és konferenciaminiszterek operatív irányítása az általuk elvileg irányított Hofstellék által ellátott igazgatási ágazatokban nem valósult meg. Lassan azután a miniszteri cím használata is elmaradt: az egyetlen, többé-kevésbé ténylegesen is kiépült miniszteri jellegű hatáskört, a pénzügyminiszterit 1829-ben számolták fel. Ekkor azonban már azoknak a részben hatásköri, részben azonban mélyebb, az abszolutizmus politikájáról és irányairól vallott nézetekre is irányuló ellentéteknek jegyében, melyek két főszereplőjüknek – az állam külügyeinek legfelsőbb irányításába 1809-ben államkancellárként belépett, 1821-ben pedig már a házi, udvari és államkancellár címét is elnyert Metternich grófnak (1814-től herceg), és az 1826-ban az államtanácsban a belügyi szekció irányítását átvevő, korábbi csehországi helytartó, Kolowrat-Liebsteinšky grófnak – konfliktusában fognak majd kibontakozni.

Mire a napóleoni háborúk véget értek, a Habsburg birodalmi abszolutizmus új, helyenként tekervényesen, helyenként talán felesleges kitérőkkel kialakított, az abszolutizmust kiszélesített és modernizált bürokratikus centralizációval egybeötvöző szervezete teljesen készen állt. És ha ennek keretében a magyar korona országainak különállását formailag valóban tiszteletben tartották, és e központi szervezet adminisztratív hatáskörét csak a magyar kamarai ügyek bizonyos – ha vitatottan, de már hagyományosan királyi felségjognak tartott – területeire korlátozták is, kétségtelen, hogy a birodalom örökös tartományai igazgatásának ilyen centralizációja – még ha nem a legtökéletesebben sikerült is – jelentősen fokozta annak a nyomásnak az erejét, amit az udvar a magyar viszonyok befolyásolása során kifejthetett, és amit az 1810-es évek kezdetétől már egyre erőteljesebben kezdett is kifejteni.

Ez az abszolutizmus – előzményeihez, hagyományaihoz híven – legfőbb közvetlen ellenségének továbbra is a rendi partikularizmust tekintette. A hagyományos fenntartásokon túl láthatóan egyre inkább amiatt is, mert felismerte: ennek intézményei képtelenek arra, hogy hatékony védelmet nyújtsanak a felvilágosodás és a francia forradalom által megfogalmazott, a feudalizmus egészére oly veszélyes új gondolatok és társadalmi-politikai – köztük (és sok államrészben nem is kis súllyal jelentkező) nemzeti – törekvések ellen. A rendi intézmények a szervezetükre jellemző területi autonómia és képviseleti rendszer centrifugális tendenciái miatt, továbbá egyes területeken a nemesi árutermelés, másutt a tőkés vállalkozások, ismét másutt mindkettő együttes hatásának a tudatban való jelentkezéseként egyre inkább kezdték befogadni az új gondolatokat (ha ezek teljes elfogadását e rendi képviseletek túlnyomó részének még alapvetően feudális osztálybázisa erősen korlátozta is). Mindezek, párosulva a rendi intézmények amúgy is hagyományosan abszolutizmusellenes, ezáltal az udvar számára azonban akkorra – és nem indokolatlanul – már a feudalizmus egész rendjét veszélyeztetni látszó hajlandóságaival, együttesen kétségtelenül indokolták egyrészt azt a gyanakvást, mellyel az udvar a rendi szervezetek II. József halálával újjáéledő tevékenységét kísérte, másrészt azokat az intézkedéseket, melyeket jelentőségük csökkentése érdekében csakhamar foganatosítani kezdett.

A módszer alapjában véve egyszerű volt: a gazdasági-társadalmi szerkezetben végbement változások miatt objektíve szükségessé vált új szabályozásoknak az abszolutizmustól függő központosított bürokratikus államigazgatás révén való, s az udvar igényeinek megfelelő megoldásából állt. Ez a rendi képviseleti szervek lehető megkerülésével járt együtt. Ennek jegyében már 1795-ben leintették a cseh rendeket, akik új adóreform kidolgozására tettek javaslatokat : várjanak a békés állapotok bekövetkeztéig. Mivel ezek sokáig várattak magukra, és az események, főleg háborús időben, gyors döntéseket követeltek, az udvar a birodalom ausztriai felében sorra kezébe ragadta nemcsak az adó megállapítását vagy a pénzügyi kérdések rendezését – melyeket már korábban uralkodói rendeletekkel szabályoztak –, hanem az olyan természetű jogszabályalkotást is, mint a büntető (1803), majd a polgári (1812) kódexek és a II. József-féle polgári perrendtartást korrigáló új – bár nem mindenhol bevezetett – eljárási szabályok megalkotása. Olyan nem kevésbé jelentős kérdésekben is rendeleti úton döntöttek, mint az orvosi rendtartás (1808, 1827, 1832, 1839). És ha kétségtelen is, hogy e szabályozások nagy részénél a területi rendi képviseletek bevonása az eljárást valóban rendkívül megnyújtotta volna, az abszolutista centralizációnak elvével volt ellentétes mindenféle képviseleti rendszer. Az uralkodó személyes ellenszenve ezt az elvi alapot még csak erősítette. Erről vall az is, hogy I. Ferenc Metternichnek azon – a centralizációval végül is teljesen összhangban álló – javaslatát, mely 1811-ben egy, a birodalom összes tartományainak képviseletei által létrehozott közös, ám csak tanácsadó szerepet játszó és csak az uralkodó kezdeményezésére működő birodalmi képviselet létrehozását célozta, válasz nélkül irattárba helyezte. Így mérhető le annak az intézkedésnek a súlya is, hogy bár a német Bund alapokmányának XIII. szakasza értelmében minden tartományban rendi képviseleteket kellett alakítani (e pontban a „rendi” már nem szükségképpen csak a feudális uralkodó osztály képviseleti monopóliumát jelentette), az osztrák örökös tartományok részére (utolsóként 1826-ban Salzburgnak) kiadott alkotmányok e képviseletek hatáskörét igen megnyirbálták. Több esetben csak a kérvényezési jogra korlátozták, és gyakorlatilag minden territoriális hatalmat a végrehajtó szerv élén álló, az uralkodó által kinevezett Landeshauptmann kezében összpontosítottak.

Ha önmagában a centralizáció mint szervezési elv polgári tartalommal megtöltve ekkor még talán nem is lett volna egészen alkalmatlan a soknemzetiségű és a régi módon hovatovább valóban kormányozhatatlan birodalom kormányzására; a feudalizmust minden eszközzel konzerválni óhajtó abszolutizmussal való összekapcsolása azonban az államigazgatás válságához, végül teljes csődjéhez vezetett. A szigorú központosítás már önmagában is demoralizálta a szervezetet azzal, hogy az önálló érdemi intézkedés lehetőségei rendkívül összezsugorodtak. A társadalommal legközvetlenebbül érintkező, a legnagyobb létszámú hivatalnokságot foglalkoztató elsőfokú hivatalok tevékenysége csakhamar kizárólag a felsőbb államigazgatási szervek rendeleteinek egyszerű végrehajtására korlátozódott. Az abszolutizmus azonban magukat a döntésre hivatott, illetve az alárendelt apparátus működéséért felelős felsőbb kormányszerveket is demoralizálta. Ezek, minthogy közvetlenül az uralkodónak voltak alárendelve, gyakran jobb meggyőződésük ellenére voltak kénytelenek eljárni úgy, hogy a sokszor konkrét ügyekben is tőle kapott utasítások indokait sem ismerték. Az abszolutizmus által centralizált bürokrácia ilyen problematikus magatartásával persze már II. József is szembekerült, bár ő ezt hajlamos volt a hivatalnokok személyi alkalmatlanságával indokolni. Ezt az egyre nyilvánvalóbban az államigazgatás rendszerének természetéből fakadó demoralizálódást még csak növelte a hivatalnoki fizetések értékének rohamos csökkenése az infláció, majd a devalváció következtében. A hivatali morál és az apparátus hatékonysága így lassan már nemcsak hivatali, hanem emberi oldalról is veszélybe került. Hatása annál pusztítóbbá vált, minél inkább felduzzadt – az államigazgatás e rendszerének kiterjesztése során – a hivatalnokok, méghozzá éppen a kis fizetésűek létszáma. A bürokráciának, az abszolutizmus leghatékonyabb eszközének e mélyülő válsága a hivatalnokok és rajtuk keresztül a hivatalok, végül pedig az állam tekintélyének állandó csökkenéséhez vezetett. Még így sem leplezhette el azonban azt a tényt, hogy amint az abszolutizmus valódi problémái is mélyebbek annál, amit pusztán a rendi partikuláris erőkkel folytatott harc megmutathat, úgy az igazgatás nehézségeinek okait is a pusztán szervezési szférákon túl egy, a feudalizmus szerkezetét meghaladó új struktúra bevezetésének igényében és az ebből adódó ellentmondásokban kell keresni.

Azt a késő feudális állam valódi uralkodó osztályát alkotó, igen vékony és zárt réteget: az elsősorban osztrák–cseh, s csak kis hányadában magyarországi bázisú, legmagasabb udvari arisztokráciát, amely (a Ferenc király egyéniségének jelentőségét talán túlságosan is előtérbe állító látszattal ellentétben) az abszolutizmus politikáját mind az összbirodalom, mind Magyarország viszonylatában valójában meghatározta, érdekei szorosan az összbirodalomhoz kötötték. Tagjainak tudatában saját érdekeik is az összbirodalom érdekeiként jelentek meg, már csak azért is, mert a birodalom irányítását – és az összes ebből származó politikai és anyagi előnyt is – e réteg tartotta kezében. Innen ered ellenszenvük a partikuláris törekvésű elemekkel (így a magyarokkal) szemben, legyenek azok bármennyire feudálisak is, és ez volt a forrása rokonszenvüknek a birodalom fenntartásában érdekeltnek mutatkozó elemek iránt, legyenek azok bármennyire polgáriak is. De innen van hajlandóságuk arra is, hogy túltéve magukat a feudalizmus összes világnézeti és osztálykorlátain, készek legyenek nemcsak együttműködni a kor kibontakozó bécsi banktőkéjének képviselőivel – köztük nem is egy zsidó származásával –, hanem e réteg vezető személyeit nemesítésekkel, bárói rangokkal udvarképessé is tenni, egyúttal kiváltságos helyzetet is biztosítva számukra a birodalom pénz- és hitelpiacán; jól látva, hogy ezáltal a birodalom egysége és együtt tartása immár ennek az egyre fontosabb funkciókat ellátó rétegnek is érdekévé válik.

A birodalom egyes alkotórészeinek, a gazdasági fejlődés hullámától emelve, polgárosodást és nemzeti önállóságot igénylő törekvéseivel szemben e keskeny réteg és az érdekeit képviselő szűk vezető csoport ösztönösen is változó, különböző álláspontot foglalt el. Ezzel egyrészt sikerült lassítania a szemben álló, az e két kérdés elsőbbsége körüli vitában ugyancsak megosztott helyi erők egyesülését, másrészt igyekezett biztosítani, hogy forradalom esetén a birodalomnak legalább egyik része megmaradjon a Habsburg-dinasztia és e réteg uralma alatt. Saját szempontjából nézve nem is volt ez oktalan taktika, ám jellemzően a leküzdeni szándékolt polgári-nemzeti törekvések erejére, a húszas évek közepétől e csoporton belül is megjelennek a nyílt ellentétek első jelei: leglátványosabban Metternich és Kolowrat hatalmi harcában öltve testet. E konfliktus azonban arra is rámutat, hogy az abszolutizmus mindezen, részben ösztönös, részben nagyon is tudatos taktikai kísérletei létének, illetve az általa képviselt feudális érdekek érvényesítésének meghosszabbítására, egyrészt saját kebelén belüli ellentétek keltésére is alkalmasak lesznek, másrészt nem kendőzhetik el azt, hogy a feudalizmus válsága oszthatatlan, és hogy a gazdasági fejlődés ugyanazon erői, melyek a válságot Magyarországon nyilvánvalóvá tették, a Lajtán túl is érvényesek. Legfeljebb a birodalom sokszorosan összetett szerkezetének megfelelően ott bonyolultabb módon, áttételesebben: összbirodalmi szinten elsősorban politikai válság formájában jelentkeztek. A feudális érdekek az abszolutista rendszerben rendkívül és magas fokon koncentráltak. Ennek megfelelően a feudalizmus válsága az abszolutizmusnak is elkerülhetetlen válságát jelenti. A birodalom szintjén először szintén ebben az összefüggésben: az abszolutizmus válságaként fog jelentkezni.


Az abszolutizmus támadása és a megyei ellenállás
A magyar nemesség és az abszolutizmus: új összecsapás küszöbén Tartalomjegyzék Az abszolutizmus magyarországi korlátai