Abszolutizmus és ellenreformáció

A Múltunk wikiből

A 17. század első évtizedében, és később is, a szomszédos középeurópai országok rendjei az ellenállás és a megalkuvás közt ingadozva, képtelenek voltak bel- és külpolitikájukat következetesen összehangolni, közös céljaik elérésére szilárd szövetségi rendszert kialakítani. Amikor az egyik helyen fegyvert ragadtak, a másik helyen éppen letették. Végeredményben nem akarták sehol a végsőkig kiélezni a monarchia és a rendek viszonyát, csak újabb kiváltságokat próbáltak kicsikarni, mert képtelenek voltak az elavult rendi egyensúlypolitika helyébe a gyűlölt abszolutizmussal versenyképes, életrevaló, saját önkormányzati rendszert állítani. Nem csoda, hiszen még a polgári átalakulás útján haladó Hollandia, majd később Anglia sem találta meg egyszerre az új társadalmi erőviszonyoknak megfelelő államformát, s újra meg újra a monarchia restaurációja kísértett vagy éppen kerekedett felül alapjában már polgári társadalmukban. A polgári hajtóerőket nélkülöző közép-kelet-európai rendiség még kevésbé tudott meglenni a monarchikus államforma nélkül, mert a feudális oligarchia. önmagán belül nem, hanem csak önmagával szemben, önmaga fölött találta meg belső feszültségeinek egyensúlyozó szervét, a királyi hatalmat; még ha gúzsba kötötte is azt. A rendiségnek az abszolutizmussal szembeni ellenállásban eléggé – de gyakorlásában kevéssé – hatékony ereje mentette meg az osztrák Habsburgok trónját, éppúgy, mint III. Zsigmondét. Zebrzydowski hazatért, és kibékült uralkodójával, Janusz Radziwil pedig franciaországi, majd angliai száműzetésbe vonult. A közép-kelet-európai országok nagy rendi konföderációja megbukott, még mielőtt létrehozását komolyan megkísérelték volna. A protestantizmus nem bizonyult olyan szilárd kapocsnak, amely a különböző országok közt – vagy akár csak egy országon belül is – ellensúlyozhatta volna a rendi széthúzást.

Az ellenreformáció leghatásosabb érve éppen a protestáns anarchizmus leleplezése és megbélyegzése volt. A jezsuiták újskolasztikus természetfilozófiája és társadalomelmélete visszanyúlt Arisztotelész világképéhez, melyet a reneszánsz már megingatott: s a tekintélyi rend előnyeinek ecsetelésével igyekezett hatni a reneszánsz és a reformáció meghiúsult ígéreteiben csalódott, a vallási és filozófiai vitákba belefáradt elmékre. Minden rend abban áll, hogy egyesek parancsolnak, mások pedig alárendelik magukat a parancsnak – foglalta össze az ellenreformáció tanítását a leghatásosabb jezsuita teoretikus, Roberto Bellarmino. Ez szerinte abból következik, hogy a világegyetem egységes egész, egy test, melyet a lélek vezérel és szabályoz, néha megszorításokkal, néha buzdításokkal, ahogyan éppen megfelelőnek tartja céljai érdekében. A világlélek Isten, akit a földön a tévedhetetlen katolikus egyház, illetve annak feje, a pápa képvisel teljhatalommal, közvetlenül az egyházban, közvetve a világi politikában. S hogy e tanítás még hatásosabb legyen, az ellenreformáció kialakította a barokk stílust, a méltóságteljesen hömpölygő, patetikus érzelmi kitörésekkel tűzdelt, bonyolult körmondatokat, a monumentális, gazdag díszítésű építkezést, a mozgalmasságot árasztó, eget és földet egybemosó illuzionista festészetet, egészében a való világnak egy gomolygó felhőzethez hasonlítható leplét, mely itt-ott lenyűgöző bepillantást enged a természetfölöttibe, de eltakarja a való természetből azt, aminek nyílt bevallása kényelmetlen és veszélyes volna a hatalom birtokosai számára.

Az ellenreformációt, már tekintélyelvűségénél fogva is, úgy szokták értékelni, hogy – mint Nyugat-Európában általában – Közép-Kelet-Európában is a központi hatalom megerősítésének, az abszolutizmusnak a szolgálatában állott. Nagyjában-egészében érvényes ez a 16. század második felére, amikor a régió uralkodó dinasztiái, a Habsburgok, Jagellók, Báthoriak és a lengyel Wasák – Szapolyai János Zsigmond uralmának rövid közjátékától eltekintve – a római egyház hívei voltak, s az ellenreformációt a részben vagy többségében protestánssá lett rendek megfékezésének eszközeként próbálták felhasználni. Megváltozott azonban a helyzet a rendi törekvések győzelmével a 17. század elején. Ahol ez a győzelem tartósnak bizonyult, mint Lengyelországban, ott az ellenreformáció a rendiséggel szövetkezett, ahol pedig ideiglenesnek ígérkező kompromisszum formáját öltötte, mint a Habsburg-országokban, ott a rendi dualizmus alkujában a mérleg nyelvének szerepét tette magáévá, várva, s mindenkori érdekei szerint tevékenyen segítve a központi hatalom és a rendek harcának eldőltét.

Az, hogy az ellenreformáció a feudális centralizáció ideológiája volt, a reformáció pedig, különösen kálvini változata, a polgári átalakulásé, minden vitán felül á1ló tény, de csak ott, ahol ez a folyamat megindult. A reformációt ugyanis az abszolutizmus és a rendi ellenállás szellemi fegyverzetévé egyaránt át lehetett értelmezni, mint azt egyrészt I. Jakab, másrészt a francia hugenotta nemesség tette, az ellenreformációt viszont a polgári átalakulás ideológiájává sohasem. Az ellenreformáció szolgálhatott akár az abszolutizmus, akár a rendiség eszmei indokolására, alátámasztva a központi hatalom vagy a feudális oligarchia tekintélyét; a kettő közül mindig azét, amelyik az adott történeti pillanatban jobban megfelelt az országok feletti római egyház érdekének. Ez azért volt lehetséges, mert az ellenreformáció nem egyes feudális hatalmi formáknak vagy rendi testületeknek, hanem általában a feudalizmus védelmének, megszilárdításának a viszonyok változásához alkalmazkodó ideológiája volt, s elsődlegesen nem a világi politikát, hanem a reformáció által létében megtámadott pápaság és klérus önvédelmét és uralmának helyreállítását volt hivatva szolgálni. Úgy, ahogy azt a legrugalmasabban a jezsuiták megfogalmazták. A tridenti zsinaton megreformált újkatolicizmus érveket a királyi hatalom isteni rendelésből fakadó korlátlanságáról éppúgy készenlétben tartott, mint a zsarnokölés jogáról, s a kizsákmányolt osztályok terheinek könnyítéséről éppúgy, mint a feltétlen engedelmességre való kötelezettségükről.

Ilyen rugalmasságra a kálvinizmus feudalizált változataiban is találunk példákat, egyben azonban nem versenyezhetett az újkatolicizmussal, s ez a papi rendnek, a klérusnak mindenféle világi hatalommal szemben igényelt, a pápaság nemzetközi tekintélyével és szervezetével fenntartott autonómiája volt. Bármennyire is igyekezett testületileg megszerveződni a reformáció prédikátori gárdája, éppen mert nélkülözte a nemzetközi központ védelmét, többé-kevésbé ki volt szolgáltatva a világi hatalomnak, ami hol az elnyomottakkal vállalt szolidaritást, hol a szolgalelkű meghunyászkodást eredményezte, de mindenképpen megakadályozta, hogy a prédikátorok testülete a világi rendek egyenrangú partnere lehessen. A katolikus klérus ezzel szemben, akár elismerték különálló rendi helyzetét, akár a világi rendek egyikébe-másikába osztották be (mint Magyarországon), valójában mindig megőrizte különállását, és őrizte külön érdekeit.

A lengyel ellenreformáció jezsuita bajnokai Báthori István és III. Zsigmond centralizációs törekvéseit támogatták, hogy így érjék el a vallási türelmi rendszer felszámolását. Amellett, hogy titokban vagy nyíltan a Habsburg-párt támaszai voltak, még az elnyomott parasztság és polgárság érdekében is felemelték szavukat, részben plebejus származásuk miatt, részben mert a katolikus nem nemesi tömegekben társadalmi támaszt kerestek a türelmi rendszerhez ragaszkodó és nagy részben protestánssá lett világi feudális rendekkel szemben. Mikor azután a Zebrzydowski-felkelés idején kiderült, hogy az abszolutista kísérletek ellen még a katolikus urak és nemesek is összefognak a kálvinista és pravoszláv „disszidensekkel”, s a felkelők katonai és diplomáciai veresége ellenére a feudális oligarchia végképp fölébe kerekedett a királyságnak, a lengyel ellenreformáció hátat fordított az abszolutizmussal való kacérkodásnak és a szociális demagógiának.[1] Ehelyett a nemesi „aranyszabadság” és a polgári-paraszti alávetettség lelkes szószólója lett. Skarga páter és a többi lengyel jezsuita író műveinek újabb kiadásaiból gondosan törölték az elavulttá vált centralizációs és parasztvédő szólamokat. S ezzel a csatát meg is nyerték. A 17. század közepére, a lengyel rendi anarchia kiterjedésével egy időben, az ellenreformáció teljes győzelmet aratott: a türelmi rendszer helyébe az erőszakos térítés, a protestáns templomok elvétele, lerombolása, prédikátoraik elűzése lépett. A jezsuita irodalom azután élen járt a lengyel nemesi nacionalizmus hirdetésében, az igaz katolikus hitet valló és védő lengyel nemesi köztársaságnak a protestáns németek és svédek, a pravoszláv oroszok és a pogány törökök ellen viselt keresztes háborúinak dicsőítésében. A lengyel parasztság zöme mindig is katolikus maradt; földesurai nem törődtek hitéletével, sőt mintegy kiváltságuknak tekintették, hogy az „engedetlenség vallását”, a kálvinizmust maguknak tarthatják fenn, míg az „engedelmesség vallása” a jobbágyoké marad, a „békés” lutherizmus meg a városi polgárságé. Így azután az ellenreformáció győzelmét paraszti ellenállás sem zavarta meg, sőt, a jezsuiták a protestáns városi polgárság ellen brutális pogromokra tudták uszítani a falusi származású katolikus plebejus elemet.

Irodalom

  1. A lengyel ellenreformáció politikai színeváltozásáról: J. Tazbir, Il problema dell'intoleranza religiosa in Polonia nei secoli XVI. e XVII. (Rivista Storica Italiana, 1976).


A rendi-földesúri ellenreformáció
Nemesi szabadság és vallásszabadság Tartalomjegyzék A magyar klérus kompromisszumos politikája