Acsády Ignác

A Múltunk wikiből
Nagykároly, 1845. szeptember 9. – Budapest, 1906. december 17.
történész
Wikipédia
Acsády Ignác (1845-1919) történész
1906.
Acsády Ignác: A magyar jobbágyság története.

Pach Zsigmond Pál

Előszó

Acsády Ignác az 1514. évi parasztfelkelés sújtó megtorlását, a jobbágyság röghöz kötését és a haza sorsa iránt érdektelenné tételét tekintette a végzetes fordulat kiindulópontjának.

Wellmann Imre

A népességcsökkentő tényezők visszaszorulása

A török kiverése után, majd miután a Rákóczi-szabadságharc is véget ért, sürgető kérdés volt Bécs számára: mekkora népesség fölött nyert rendelkezést Magyarország kiteljesedett területén, s főképp mekkora annak teherbíró képessége? Az e körül uralkodó homályt volt hivatva eloszlatni már az 1696-i rovásadósösszeírás, majd pedig az 1712–1715-i országgyűlésen elhatározott 1715. évi országos összeírás. Látván ennek hiányait, 1720-ban megismételték az összeírást, valamivel jobb eredménnyel. Bizonyos fokig megbízhatóbb és részletesebb az 1728-i, ám ez csak a szorosan vett Magyarországnak (a Bánság nélkül) 43 vármegyéje és 2 kerülete közül mindössze 13-ból maradt ránk. Az 1720-i összeírásból is hiányzik a Bánságén és Erdélyén kívül a később Szlavóniának nevezett Dráván túli megyéké, Horvátországé s a Határőrvidéké. Erdélyét az 1715-i és az 1720-i összeírás feldolgozója: Acsády Ignác zömében 1721-ből, de egyébként eléggé változó évekből származó megyei és széki jegyzékek alapján állította össze. Valamennyi csak az adózó családfőket tünteti föl, nyilvánvalóan azokat is megközelítőleg sem teljes számban. De még a hozzájuk tartozó népesség megállapításában is külön gondot okoz, hogy nem tudjuk, átlagban hány fő tartozott egy-egy háztartáshoz. Az adatok szerint Magyarországon 0,87, Erdélyben 1,70 adóköteles családfővel lehetett számolni négyzetkilométerenként, ami már magában véve kétségtelenné teszi, hogy a Királyhágón túl a háztartásokat más jellegű összeírás során nagyobb teljességgel vették jegyzékbe, hiszen ott semmi esetre sem lehetett közel kétszer akkor a népsűrűség, mint Magyarországon. Nemcsak a valamelyes időbeli eltérés, hanem az összeírások különböző mélységű végrehajtása is gátolja tehát, hogy a magyarországi és az erdélyi forrást egybevetve megközelítő képet adjunk a Kárpát-medence Dráván és Maroson inneni, s tovább következtetve többi része lakosságának számáról. De a szorosan vett Magyarországon belül is csak akkor következtethetünk az adózó nép területi megoszlására, ha föltesszük, hogy egy-egy összeírt családfő általában körülbelül azonos létszámú háztartást képviselt. Valójában csupán becslésekre vagyunk utalva egészen az első, II. József kori népszámlálásig, mely már (1850-ig egyedülállóan!) nemcsak az adózókat, nem is csupán a családfőket, hanem az egész lakosságot iparkodott számba venni.

Meginduló újjáépítés a háborús évek után

Bár csak kilenc évvel a szatmári béke után, amikor már számottevő eredményeket tudott felmutatni a mezőgazdaság új alapvetése, az 1720-i országos összeírás adhat valamelyes számszerű képet a szűkebb Magyarország adózó népe gazdálkodásának kiinduló állapotáról. Az Erdéllyel való megnyugtató összehasonlításhoz ebben a vonatkozásban is hiányzik az azonos alapon nyugvó forrásanyag. Az 1711-től való időbeli eltolódást viszont számszerűleg ellensúlyozza bizonyos fokig, hogy az adatfölvétel nem terjedt ki az akkori valamennyi adóköteles háztartásra, főképp szegényebb rétegekre nem. A termés adatai csak egészen hozzávetőlegeseknek tekinthetők, mert az az eljárás, ahogy ezeket Acsády kiszámította, erősen vitatható. Ezért nem annyira a konkrét mennyiségi adatok érdemelnek figyelmet, mint az egyes országrészek egymáshoz való viszonyszámai.

A termelőerők fejlődése

A szorosan vett Magyarországot (a Bánság nélkül) tekintve, kedvezőbb a helyzet a növénytermesztés területén: itt már nyílik valamelyes mód az 1720-i országos összeírás és egy 1780-i évszámot viselő forrás között egybevetésre a termőre fogott földeket s a gabonatermést illetően, ha az Acsády által helytelenül alkalmazott mértéket az összeíróknak pontosan előírttal cseréljük fel, s a gabonatermés fejlődésének bemutatásakor az egyik összeírásból hiányzó egy vármegyét, a másikból kimaradt hármat kölcsönösen kiiktatjuk.

Vörös Károly

A társadalomtudományok

A polgári pozitivizmus egyre inkább háttérbe szoruló vonalát eleinte főleg Pesty Frigyes és Zsilinszky Mihály képviselik, majd korszakunk végén két induló fiatal történetíró: Marczali Henrik (Magyarország II. József korában) és Acsády Ignác.

Szabó Miklós

A történettudomány

Maguk a történészek zömmel nem képzett szakemberek, hanem autodidakták, akik eredetileg más pályáról kerültek a történetkutatás területére. Főleg újságírók szerepelnek közöttük nagyobb számmal; így indult Szilágyi Sándor, Acsády Ignác, irodalomtörténésznek pedig Angyal Dávid.

A Millennium idején jelent meg a nemesi liberalizmus hatalmas össze:gező munkálata, a tízkötetes millenáris „Magyarország története”. Ez a mű betetőzése Szilágyi Sándor, a millenáris mű szerkesztője munkásságának. Ez a monstre vállalkozás általános és átfogó felmérő munkálat volt, amely tartalmazta az addigi történészi gyűjtőmunka minden eredményét, mind a politikai események története, mind az állami intézmények jellemzése, mind a gazdasági és társadalmi fejlődés megismerése terén.

A századfordulón mutatkoztak a magyar történetírásban a liberalizmus megújítását célzó törekvések lecsapódásai. E szellemi mozgás halvány nyomai érződtek a századvég legnagyobb formátumú és a legmagasabb szakmai szintet jelentő szerzője, Marczali Henrik munkáján, a millenáris mű hetedik köteteként megjelent „Magyarország története. III. Károlytól a bécsi kongresszusig” című könyvén. Marczali kiterjesztette figyelmét, a magyar történetírásban elsőként, a 18. századra, azon belül különös figyelemmel II. József korára. Feldolgozási módján átsejlik a liberális szemléletű kutató tájékozódási szándéka a magyar polgári kor előtörténetében. A korszak legjelentősebb történetíró egyénisége, Acsády Ignác munkássága közvetlenebbül kapcsolódik a nemesi liberalizmus felbomlására reagáló eszmei áramlatokhoz. Acsády a kilencvenes években politikailag is hozzá tartozott az újkonzervatívokat tömörítő, Apponyi vezette Nemzeti Párthoz. A századelőn írt művében, „A magyar birodalom történeté”-ben egyaránt érződik az újkonzervatív ihletésű szociális szemlélet és a századvég harcaiban fogant nemzetiségellenes sovinizmus nyoma, de a könyv már az újkonzervativizmustól érintett szakasz meghaladását mutatja, sőt éles antiklerikalizmusa éppen az újkonzervativizmussal való harcos szembefordulást tükrözi. Acsády az újkonzervativizmus ellen kibontakozott harchoz csatlakozik fő művével, „A magyar jobbágyság történeté”-vel (1906) is. Élete alkonyán a történetíró az induló, polgári liberális szakaszát élő Társadalomtudományi Társaság gárdájának eszmei pozícióját foglalta el. Főműve a liberalizmus polgári alapra helyezésén munkálkodó erők történeti koncepciója kimunkálására tett nagyszabású kísérletnek tekinthető.

Művei

Irodalom

A Bocskai-felkelés történeti jelentőségét Horváth Mihály, Szalay László, Acsády Ignác (millenáris) szintézisei, valamint Kővári László és Szilágyi Sándor erdélyi összefoglalásai, a rendi nemzetit a polgári liberális nemzetivel azonosítva, mint a politikai és lelkiismereti szabadság kivívását magasztalják.

A már ismertetett Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában, 1720–21 (Magyar Statisztikai Közlemények, Új folyam. XII. Budapest, 1896) című kiadvány 1720. évi vármegyei összegeire épülő táblázataink adatai mind a termőföld, mind a termések nagyságára vonatkozólag csak hozzávetőlegeseknek tekinthetők. Az összeírás anyagát feldolgozó Acsády Ignác ugyanis a mértékegységül szolgáló „köblös”-t helytelenül értelmezte. Ezen még, az összeíróknak adott utasítás meghatározásához visszatérve, lehetett javítani, ott azonban, amikor az egyes falvak arról tett bevallását, hogy hányszoros volt a termésük, megyénként összegezte, teljesen ingoványos talajra jutottunk. A kötetnek Acsády táblázatait követő befejező része mindamellett számos hasznos adatot tartalmaz.

Nyomában két évvel később Acsády Ignác tűzött elérendő célokat a kutatók elé a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemlében, abban a nemzetközi viszonylatban is az elsők között jelentkezett folyóiratban (1894–1906), amelyet Tagányi valósított meg, s tett, mint szerkesztő, fő hangsúllyal a mezőgazdaság múltjának teljesebb megírását megalapozni kívánó nagyobb és kisebb tanulmányok s kerek adatközlések megjelentetésén, hajdani agráréletünk forrásainak valóságos kincsestárává.