Adó- és kereskedelempolitika

A Múltunk wikiből
1673
január 1. A portánkénti 40 forint adót 28 forintra csökkentik.

1647-ben a királyi Magyarországon az uralkodó és az országgyűlés kölcsönösen egyetértve úgy módosították az országos adóegységet, a portát, hogy a parasztság igásállat-állományát is bevonták az adóalapba. Az új adóegységet úgy határozták meg, hogy 4 vagy 8 jobbágyháztartás alkotott egy portát, attól függően, hogy 6-4 vagy 2 igaerővel rendelkezett. Ez a változás azonban csak kezdete az egész adórendszert országosan átalakító államhatalmi döntések sorozatának.

Az államhatalmak egyik legfőbb jövedelme, az adó, összegét tekintve a három országrészben fél évszázad folyamán egyaránt emelkedik. A teherelosztás rendszerében viszont már nagy eltérések mutatkoznak. A társadalom különböző osztályait és rétegeit a három országrészben nagyon eltérő mértékben vonják teherviselés alá az államhatalmak, és különbözőképpen merítenek az ország gazdaságából. Mivel az adózás számos vonatkozását a politikai fejezetek tárgyalják, itt csak gazdasági és társadalmi összefüggéseivel foglalkozunk.[1]

A török alatt élő Magyarország lakosságának adóterhei az oszmán hatalom bomló és restaurálódó kettős nyomása alatt emelkedtek. Az 1650-es években a pasák önkényes kivetései és hódoltatásai, termény- és közmunka-követelései ugrasztották fel egy-egy országrész terheit. Köprülü Ahmed reformjai viszont a termelő lakosság országosan és következetesen növelt megterhelésére épültek. 1657, főleg pedig 1663 után a királyság és a fejedelemség gazdaságilag értékes újabb területeinek meghódítására tör, és egyre nagyobb területeket igyekszik bevonni a kettős adózás rendszerébe. Helyi adatok sokasága bizonyítja, hogy igaz, amit a kortársak így fogalmaztak meg: a török évről évre emeli az adót, a korábbinál több és többféle terhet kell viselniök. 1661-ben a különösen súlyos rendkívüli adót újabb pénz- és természetbeni szolgáltatások követik. Ez az adószisztéma és a bérleti rendszer a török alatt élő magyar társadalom jövendőbeli gazdasági fejlődését is érintette: a mezővárosokban felhalmozódott vagyont csapolta meg.

A katonaság élelmezésére a török állam természetbeni követeléseit kényszerárfolyamon vette be, s az adó adminisztrációs költségeit is a lakosságnak kellett fizetnie. A hadsereg jól szervezett élelem- és hadiszer-ellátása a lakosság mindennapi életében nem más, mint vég nélküli ingyenmunka: gabona, zöldség, hús, salétrom, lőszer fuvarozása. Ezerszámra sütött, szekerekre rakott és helybe szállított kenyér. Hidak, utak karbantartása. Nagykőrös 1661 közepétől I662 közepéig 3600 tallért és összesen 740 tallér értékű ajándékot fizetett Budára, a török részére is adózó Rimaszombat 1805 forint adót és 2114 forint értékű ajándékot vitt Egerbe. 1664 után Miskolc addigi kötelességeit megtoldják azzal, hogy fizetniök kell az új szécsényi török őrség zsoldjának egy részét, és gabonát szállítaniok Szolnoktól fel Érsekújvárig. A török hadiipari bázisok, a több száz lőpormalom és más malmok körüli munkát nagyrészt jobbágyok látták el. A salétromot jobbágyok főzték és szállították. A fegyvereket szállító alkotmányokat, ágyútalpakat, vasalt szekereket a mezővárosok parasztiparosai voltak kötelesek évente meghatározott mennyiségben és minőségben ingyen készíteni; fejükkel feleltek érte. A várvédő erőművek karó-, deszka-, gerendaanyagát jobbágyok készítették és fuvarozták. A török 1650–1683 között a lakosság termelőmunkájának minden ágát egyre nagyobb, sőt szinte követhetetlen mértékben megcsapolta. A mezővárosok és falvak közösségi teherviselése, amely több mint egy évszázadon át jól működött, az 1660-as évektől kezdve megrendült, majd a „török adóra” hatalmas adósságokba verik magukat. Sokáig bizonyos védelmet nyújthatott a török adóemelésekkel szemben a királyi Magyarország államhatalma. A magyarországi pasák és a magyar rendi főméltóságok időről időre megegyeztek, hogy – főleg a hódolt területeken – kölcsönösen nem növelik az adót. A megegyezéseket azonban nem tartották meg. 1667-ben az országbíró vezetésével a dunántúli részek adóügyét áttekintő vizsgálat megállapítja, hogy a törökök sokkal több adót szednek, mint régen. Ugyanakkor a szultáni hatalom nem tudja megakadályozni, hogy a török területekre a magyar állam ne hatoljon be egyre erőszakosabban a maga adóköveteléseivel, a földesúri adóztatással és az ellátatlan végváriak követeléseivel együtt.

Erdélyben e megemelt török adó és hadisarc miatt kényszerült rá a fejedelmi hatalom, hogy a korábbinál hatóképesebb teherviselési rendszert vezessen be. Apafi azzal kezdte uralkodását, hogy 110 ezer tallért küldött a Portára hátralékok és hadisarc fejében. Erre a kis erdélyi állam csak úgy volt képes, hogy többek között átalakította teherviselési rendszerét is. Amint Apafi hatalma megszilárdult, a központi hatalom veti ki az adót, és szabja meg behajtási módozatait. 1662-ben egy kapura 10 tallért vetett ki. Kolozsvár 1649. évi 2 ezer forint taksáját 1664-re 14 ezer forintra emelik. Ugyancsak teherviselés alá vonják az addig adómentes foglalkozásokat és rétegeket. 1663-ban rendkívül kemény kereskedelmi adót vezettek be: „akármi rendbéli ember”, ha valamit elad, minden forint után pénzt adjon a kincstárba. Ezt a modern adórendszer bevezetését célzó lépést a kis erdélyi állam előbb tette meg, mint a királyi Magyarország. Apafi azt mondja, hogy „nem magunktól, hanem más keresztény országoktól vévén példát”.[jegyzet 1] Megfigyelhető az is, hogy a kereskedelmi adó a tehetősebbeket terheli, 20 forint alatti eladási összeg után nem szednek adót. A taksa és a kapuadó kivetésénél számolnak a helyi viszonyokkal; a török pusztításnak jobban kitett részek és a hódoltatott területek a kapuadó egyharmadát fizetik.[2]

A fejedelmi hatalom a társadalom addig adómentes rétegeit is kezdi bevonni a közterhek viselésébe. 1661-ben a rendkívüli állapot követeli meg, hogy az egyházi nemesek, udvarbírák, számtartók, kamaraispánok egyaránt részt vállaljanak a közterhekben, az országgyűléstől távol maradt nemesség pedig mint büntetéspénzt fejenként 200–200 forintot fizessen. Két év múlva már törvény szögezi le, hogy „az mostani fogyatkozott állapotokban is nem kedvezhetünk sem magunknak, sem szegénységinknek”,[jegyzet 2] az adózásban új utakat kell találni. A kereskedelmi adó a nemeseket is terheli, s ha jobbágy nem fizet, vagy nem fizethet, akkor a földesura köteles helyette a ráeső pénzt letenni, mégpedig olyan megkötéssel, hogy ha megtagadja a fizetést, akkor az államhatalom az összeg erejéig birtokából megfelelő részt lefoglalhat, s azt bérbe adhatja. Mindazonáltal az erdélyi adórendszerben a nemesség adóra fogásának legfeljebb halvány tendenciája érvényesülhetett. Az államhatalom az ellenőrzés kiterjedt rendszerét építette ki. Tiltotta az ad adókedvezményeket, megengedte, hogy bármilyen pénzben fizethessék az adót, s azt Szeben váltja be tallérra. Mégis, a súlyos viszonyok és a nemesség ellenállása összességében oda hatott, hogy az évi 40 ezer tallér megfizetésének java része a jobbágy-, polgár- és a különböző félszabad rétegekre nehezedett.

A királyi Magyarországon az 1650-es években és az 1660-as évek elején a magyar állam vezető politikusainak egy csoportja az adórendszer kétirányú átalakítását szorgalmazta: egyrészt vámolja meg az államhatalom a gazdaság eddig el nem ért területeit, másrészt a jobbágyokra kivetett portánkénti 10 forint adó felét a földesurak fizessék saját zsebükből. Az országgyűlések ugyan elfogadták az esetenkénti nemesi adófizetés elvét, a behajtás azonban súlyos nehézségekbe ütközött, noha egyes vármegyei elszámolásokban az 1663. évi nemesi adófizetésnek is nyoma maradt, s a katonaság eltartására természetben is sokat fizettek az 1661–1664-es években.[3] A Habsburg-államhatalom vezetői azonban, mikor 1657-től kezdve az államgazdaság szisztematikus átalakításán munkálkodtak, a magyarországi adót kevésnek és esetlegesnek ítélték. Az 5544 adóportától portánkénti 10 forintos adóval számolva, 55 440 forint volt várható, ami a városok 108 ezer forint taksájával együtt ugyan nem sokkal maradt alatta az örökös tartományok évi adóösszegének. Alsó- és Felső-Ausztria 200 ezer, Karintia, Krajna és Stájerország közösen évi 350 ezer forint adót ajánlott meg, de ennek az összegnek csak az egyharmadát-felét tudták rendszeresen beszedni. 1664 nagy területi veszteségei után azonban a portaszám lecsökkent, s a gazdasági körülmények az egész Habsburg-birodalomban új szisztémát követeltek. Az új adórendszer azonban nehezen, évekig elhúzódó kísérletek és próbálkozások során tör utat. Az államkincstár szükségletei szerint megállapított évi összeget osztották el a birodalom országai és tartományai között. Ezt a Magyar Királyságra központilag kivetett összeget kellett azután az országrészekre és vármegyékre lebontani.

Több kísérlet történt, hogy az adóegységet megváltoztassák: 1662-ben a háza száma, majd a házak száma szerint megbecsült népességszám alapján tervezték kivetni az adót, végül mindig visszatértek az 1647-ben megállapított portára. Az 1650-es években már készpénzben szedett adóról később, nem utolsósorban az 1659. évi pénzrendszer-átalakítás és a kereskedelmi forgalom zavarai miatt, kénytelenek voltak visszatérni részben a természetbeni fizetésre. Emellett új adófajtákat vezettek be, a kereskedelmi adót, az 1672-től szedett accisát és más adókat, A rendszer elvben a fejlődés irányába hatott, hiszen az állandó, készpénzben fizetett adó meghonosítását célozta. A gyakorlatban azonban súlyos zavarokat okozott.

Az adó így három tételből áll: bizonyos és időnként változó készpénzből, természetbeni szolgáltatásokból a katonaság eltartására és közmunkából. A porció (portio), az egy katona eltartására szolgáló adóegység, élelemből, takarmányból és szolgálatból tevődött össze. A közmunka a korszak folyamán egyre nagyobb teher. A fejedelemségben előfordul, hogy készpénzzel váltják meg, a királyságban az államhatalom részére minden munkát jobbágyok végeznek robotban. Sószállítás, hadiszer-fuvarozás, utak, hidak karbantartása, várépítkezéseknél a talajmunka és az anyagszállítás, ostromszerek fuvarozása csakúgy a jobbágyok kötelessége, mint ahogy az állami monopóliumok vállalkozói és a hadsereg nagy magánkereskedelmet lebonyolító tisztjei rakodásra, szállításra az adókötelesek ingyenmunkáját veszik igénybe.

Az államhatalom a nemesség megadóztatását többször megkísérli, de nem tudja keresztülvinni – politikai vonatkozásairól részletesen lesz szó. Bizonyos közterhek alól a nemesség nem húzhatta ki magát, de sok módja volt rá, hogy ezeket a terheket is a maga vagy még inkább mások jobbágyaira hárítsa. Főispánok, nagybirtokosok nem engedték be uradalmaik területére az adószedőket, sokan az uralkodó személyre szóló mentességét élvezték. A fiskális birtokokat kivették a közterhek alól, vagy a rájuk eső terheket más területekre hárították. A királyságbeli adószisztéma 1684 után éri el Erdélyt, majd a török alól felszabaduló területeken is érvényesül.

Az új adószisztéma bevezetése súlyos gazdasági és társadalmi következményekkel járt. Jobbágyok, zsellérek, kisnemesek sokasága hagyta ott régi lakóhelyét. Mások bármi áron megpróbálták előteremteni az adóösszeget, s nem túloz az udvari publicista, Flämitzer, amikor arról ír, hogy a szülők eladják a töröknek gyerekeiket, csak hogy adótartozásukat kifizethessék. Tehetős jobbágyok és városok adósodnak el, ahogy a korban írják, a „német adó” miatt. Városok, mezővárosok és a hegyaljai borvidék népe elveszti a korábbi kereskedelemből származó tartalékait. Amikor a ház lesz az adóalap, lezuhan az ingatlanok ára. Az 1670–1680-as évek jelentései szerint a földesúri pénzjáradék sok helyütt beszedhetetlen. Főurak és kisnemesek, földesurak és jobbágyok, vármegyék és félszabad rétegek között hatalmas feszültségek gyülemlenek fel, az adóügy élezi a gazdagok és a szegénység ellentéteit. Általánossá válik az a védekezési forma, amit Hont vármegye így fogalmaz meg: a jobbágyok „ekebeli marhát nem tartanak, oeconomiát nem űznek, azért, hogy ne fizessenek tőle”.[jegyzet 3]

Mindez a kivárás, átvészelés magatartása, de rombolja a gazdaság alapjait, mert a jobbágy, bár ideig-óráig más gazdasági területeken próbálkozik, végül is lemond a termelés bővítéséről. A készpénzben fizetett rendszeres adózás alapja ugyanis az élénk áruforgalom és a nyugodt, gazdagodó, megállapodott lakosság. A Habsburg-kormányzat kereskedelempolitikai törekvései azonban ellenkező irányba hatottak.

1651-ben III. Ferdinánd tilalommal próbálta meggátolni, hogy a magyar tőzsérek vásárolják fel és hajtsák piacra az alföldi szarvasmarhát; s ezután egymást követték kereskedelmi rendeletei. 1656-ban felemelte a magyarországi vámtarifa régóta változatlan tételeit. Ez a százados áremelkedést egyenlítette ki, de a félharmincaddal és a pénzreformmal együtt hátrányosan érintette a kereskedelemből élő rétegeket. A következő években-évtizedekben I. Lipót kormányzóköre továbbment: monopolisztikus jogosítványokat adott ki az ökör, bőr, réz, higany, só, textil és más cikkek kereskedelmére. Elővásárlási jogokkal korlátozta a gabona, bor, sör, égetett bor, hal, fa, salétrom, vas forgalmát, s a központi hatalom döntésétől igyekezett függővé tenni, hogy kik kereskedhetnek a török területekkel, Lengyelországgal, Velencével és Franciaországgal. 1649-től kezdve a Burgban esetenként már külön tárgyaltak a. kereskedelemről, mint a kormányzás egyéb területeitől elkülönítendő tárgyról, s az 1665-ben létrehozott Hof-Commerz-Collegiummal a kereskedelem központi irányításának kísérletét intézményi szintre emelték. A kamarák az 1650-es években szakadatlanul szorgalmazták a kereskedelem jobb, hatóképesebb ellenőrzését, s az 1657–1659. évi pénzreform is olyan gazdaságpolitikai terv részlete volt, amelyben fontos helyet foglal el a kereskedelem ügye. A korszak gazdaságpolitikai teoretikusai, a kameralisták – Becher (1665–1666, 1668), Hörnigk (1683) és Schröder (1686) – az államháztartás egyensúlyát merkantilista és protekcionista elvek alkalmazásával javasolták megteremteni.[4]

A Habsburgok kibontakozó birodalmi kereskedelempolitikája segítette az osztrák manufaktúraipart, a birodalmi kereskedelmet, s a hitelt nyújtó olasz vállalkozókat és a vállalkozó udvari arisztokratákat részesítette előnyben a magyarországiakkal szemben.[5] A központi hatalom képviselői előjogaikra hivatkozva, de korszerű elgondolások alapján döntöttek, például a bécsi halkereskedő céh esetében, amikor 1650–1661-ben többször megerősítették régi privilégumaikat, viszont a pozsonyi, győri, komáromi kereskedőket elütötték a halfelvásárlástól és a sózott hal jól jövedelmező piacaitól. A kormányzat – régi jogcímen – királyi engedélyhez kötötte a bányanyitást, újabban pedig a hutaépítést, üveggyártást, sörfőzést. Miként a kereskedelmi monopóliumokban, a bányaművelésben és az iparban is a külföldi vállalkozók, udvari arisztokraták, főtisztek, főhivatalnokok jutottak előnyhöz.[6] Az állam egyedül a textilkereskedelem egy részét tudta hosszabb ideig kézben tartani, a rézkereskedelem állami lebonyolításának kísérletei kudarcba fulladtak. A lengyel (1657), majd a török (1665) kereskedelmi megállapodásokat viszont az udvari arisztokrácia használta ki, ők állanak a különböző szervezésű központi kereskedelmi társulások mögött. A görög kereskedők 1667-ben kaptak messzemenő kiváltságokat, adókedvezményt és vallási önkormányzatot biztosító császári szabadalomlevelet. Báthori Zsófia jezsuita alapítványai fejében nyer engedélyt sóbányanyitásra 1669-ben, 1685-ben pedig debreceni kereskedők kapnak részleges szabadalomlevelet marhakereskedésre. A kereskedelmi monopóliumokat vásárolták, vagy elmaradt fizetések, kiegyenlített számlák fejében nyerték az udvartól. Így a monopóliumok teljes vagy részleges felmentést adtak a vámfizetési kötelezettség alól, ezzel csökkent a királyság bevétele, miközben az egyik legjövedelmezőbbnek számító vámhelyet, a magyaróvári harmincadot már korábban közvetlenül az Alsó-Ausztriai Kamarához csatolták.[7] A marhakereskedelemre a rendes vámon kívül 1652-ben úgynevezett Aufschlagot vetettek ki, amit Bécsben szedtek. Az Aufschlag egyfajta ausztriai védővámnak tekinthető a jó minőségű alföldi szarvasmarha konkurrenciája ellen, nyilvánvalóan a magyar tőzsérek rovására. A harmincadosok a vámkezelésen kívül egyéb feladatokat kaptak, több helyen például a postamesterséget is ellátták; ugyanakkor kereskedelmi döntéseiről nem értesítette őket következetesen a központi kormányzat, sőt ellenőrzésüket is hiányosan látta el. Védelmüket pedig még saját hadseregével szemben sem tudta következetesen biztosítani.[8]

Két másik elgondolás a Habsburg-kormányzat kiépülni kezdő birodalmi kereskedelempolitikája ellenében érvényesült a királyi Magyarországon. Az egyik régi elv volt, a központi intézkedésekkel a rendi kiváltságokat szegezte szembe. Ez nemcsak azt jelentette, hogy miként az ausztriai, a német és a cseh nemesség, úgy a magyar nemesség is vámmentességgel élt a maga gazdaságában termelt áruk forgalmazásában, hanem – miként más országokban is – a rendek beleszólást kívántak az országaikat illető kereskedelmi döntésekbe. Karintia rendi testülete a kereskedelmi monopóliumok vagy bányanyitási engedélyek ügyében megőrizte beleszólási jogát, a magyar rendi testület, a főméltóságok és az országgyűlés hatásköre viszont csupán arra korlátozódott, hogy a félharmincad megfizetéséről, a vámok hovafordításáról hozott törvényeket, egységes mértékrendszert és jó pénzt követeljenek. Ugyanakkor nemesek és főurak sokasága a nemeslevelet a vámmentes kereskedelemre feljogosító kiváltságnak tekintette, annál is inkább, mert – amint Rauch Dániel, a birodalmi érdekeket védő harmincados hangsúlyozta – az udvari arisztokrácia, a kormányzat tagjai, így Rottal János tanácsos vagy Pucheim generális ugyancsak szabadosan kereskednek.

A másik elgondolásnak mindjárt 1651-ben Pálffy Pál nádor adott hangot, amikor az országos érdekekre hivatkozva tiltakozott a magyar tőzsérek kereskedelmét korlátozó uralkodói döntés ellen. Ez az évek folyamán egyre határozottabb formát öltő elgondolás sok szállal kötődött ugyan még a rendi állásponthoz, de már merkantilista elveket is tükrözött.[9] Nem nemesség, hanem az ország lakosságának kereskedelmi szabadsága mellett foglalt állást. A Magyar Kamara elnöke, Lippay Gáspár 1651 őszén tiltakozása kifejezéséül megírja: soha eszünkbe nem jutott volna, hogy a hazai magyarokat azért kell eltiltani a kereskedéstől, hogy a külföldiek több hasznot vághassanak zsebre. A nádor Győr polgári és cívis lakóinak megélhetését látja veszélyeztetve. Vállalkozó főurak, köznemesek és városi polgárok állanak az 1650-es években olyan követelések mögött, hogy a bányakincseket ne külföldiek vigyék ki az országból, Bécs élelmezéséből a magyar vállalkozók is húzhassanak hasznot, állítsák helyre az ország vámrendszerét, ellenőrizzék a vámjövedelmeket, és kössenek az országlakosok kereskedelmét biztosító szerződéseket Lengyelországgal, Erdéllyel, Horvátországgal, Havasalfölddel és Moldvával. A tájékoztatásait Zrínyi köréből szerző velencei követ 1660-ban kijelentette: a magyarok félnek, hogy elvágják őket a világkereskedelemtől, ami katasztrofális lenne számukra. Majd a Magyar Kamara jelentette ki, „legyen végre szabad a kereskedelem”.[jegyzet 4] Vagyis ne korlátozzák monopóliumokkal az ország kereskedelmét.

Korszakunk végén pedig Tótfalusi Kis Miklós hollandiai tapasztalatai alapján egyenesen arról beszél, hogy Magyarország szabadságának legfőbb feltétele a virágzó kézműipar és manufaktúra lenne.

A háromféle kereskedelmi törekvés egymást keresztezte, és anarchikus viszonyokat idézett elő: nagyok a visszaélések, virágzik a csempészet, és szaporodnak a vámokat megkerülő, tiltott utakon felállított fiókharmincadok. Sok igazság van a kortársi véleményben, hogy az adórendszer egyszerűen azért működésképtelen, mert nincs folyamatos és biztonságos lehetőség arra, hogy a lakosság megszerezze az adóba követelt pénzt. A harmincadjövedelmek az 1620–1630-as évekbeli mélyponthoz viszonyítva, a vesztfáliai béke után 1670-ig lassú és nem egyenletes, de általában emelkedő tendenciát mutatnak. Jellemző a komáromi vám harmincad- és félharmincad-bevételeinek alakulása, mely 1660-ban 5718, 1664-ben 3310, 1665-ben 7757, 1671-ben 10 541 forint. 1660 és 1670 között a győri harmincadon 211 958, a pozsonyin 108 396, az óvári harmincadon pedig 178 005 forint jövedelmet mutattak ki. Ebben az évtizedben a Magyar Kamara harmincadjai 1 305 198 forintot, a Szepesi Kamara harmincadjai 470 464 forintot jövedelmeztek. 1670 után visszaesnek a harmincad-jövedelmek. A tényleges áruforgalmat azonban a harmincadbevételek csak részlegesen jelzik; az elcsatolt harmincadokkal, a monopóliumszerű kereskedelmi kiváltságokkal és más tranzakciókkal, továbbá a csempészet révén kieső jövedelemről nincs áttekintésünk.

Erdélyben II. Rákóczi György ismét központi kezelésbe vette az addig bérbe adott dézsmát és vámokat, a higany, réz, só, méz, viasz, bőr, ló kivitelét pedig újra állami monopóliummá nyilvánította. 1657 után a válság és a háború a fejedelmi kereskedelempolitikának még az emlékét is elsöpörni látszott. Annál figyelemre méltóbb, hogy Apafi és kormányzata a súlyos nehézségek között sikerrel építette ki központi kereskedelempolitikáját. A korszerű államelméleti műveltségű fejedelem a közhatalom kizárólagos jogának tartotta fenn a só, higany, réz, viasz, méz, bor és bőr kivitelét. Elővásárlási gyakorlattal vette át a török és görög kereskedőktől a finomszövetet és az abaposztót. Rajta tartotta kezét a Moldvába és Havasalföldre szolgáló réz, vas és egyéb holmi kivitelén. Úgy látszik, a havasalföldi gyapjú és az országon átszállított levantei áruk, déligyümölcsök vásárlásában is előnyökkel élt. Kereskedelempolitikáját határozott merkantilista tendenciák jellemzik, egyben sajátos helyi vonások szövik át. A rendek ugyan itt is tiltakoztak a kereskedelmi intézkedések ellen, de nem tudták keresztezni a központi hatalom szándékait. Ez nagyrészt nyilván arra vezethető vissza, hogy nem felejthették 1657–1660 szörnyű emlékeit, és állandóan fejük felett érezték a török beavatkozás veszélyét. Mindehhez járult Apafi kereskedelempolitikájának bizonyos rugalmassága. Amikor például a dohánybehozatalt tiltó rendelkezések eredménytelennek mutatkoznak; a központi hatalom nem erőlteti tovább, de megadóztatja a dohánnyal élőket. Több, a forgalmat ösztönző rendelkezést is hoz, bevezeti az egységes – kolozsvári – mértékrendszert. Úgy tűnik, hogy a kereskedelmi döntéseket nem befolyásolják vallási, etnikai és politikai szempontok. A fejedelemség java, a „köz gyarapodása”, tehát országos gazdasági érdek a vezető szempont. Így Apafi állama felkarolta az anabaptista iparosokat, harmincadbérletet adott szigorú ellenőrzés mellett a görög kereskedőknek, a nemesfémeket nem engedte kivinni az országból, hanem a pénzverésre kötötte le, vagy szász ötvösöknek juttatta feldolgozásra. A gazdasági viszonyok konszolidációjára jellemző, hogy virágzanak a szebeni és brassói görög – erdélyi lakosokat is magukba foglaló – kompániák, és a forgalom kedvez a magánvagyon gyarapodásának. A kereskedelmi kulcspozíciók egy része az 1670-es évek végén fokozatosan a hivatali nemesség kezébe kerül. Így jut előnyökhöz a sókereskedelemben Teleki Mihály, kapja meg az összes harmincadok bérletét Apor István, és alakít 1680-ban marhakereskedelmi kompániát több főúr. A fejedelemség azonban csaknem két évtizeden át sikerrel valósította meg a központi jövedelemkezelést és -ellenőrzést. A szinte társuralkodói feladatokat ellátó Bornemisza Anna fejedelemasszony gondoskodásából az állami jövedelmek kezelésében görcsös takarékosság érvényesült. De éppen ezek a filléres jövedelmeket is számon tartó könyvek bizonyítják, hogy az egész államháztartás roppant szűkös bevételekkel gazdálkodott.[10]

A fejedelemség 1660-ban mélypontra zuhant vámjövedelme az 1670-es évtized végéig egyenletesen emelkedő tendenciát mutat: 11 vámja közül a törcsvári vámcsoport forgalma volt a legnagyobb. Az 1664-ben 4 ezer körüli forgalom 1668-ban már 6–7 ezer forint közötti összeget tesz ki, az 1680-as évek elejére pedig megüti az évi 20 ezer forintot. Az összes harmincadok körülbelül évi 60 ezer forintot jövedelmeztek a kincstárnak, s ez az összeg csak 1684 után csökkent.

A magyarországi török területek gazdasági központja Belgrád. A Porta Konstantinápollyal szerződést vagy megállapodást kötött, nyugati hatalmak vagy vállalkozók faktorainak adott előnyöket. További vizsgálatra vár, hogy az erdélyi görög kereskedőtársaságok mennyiben voltak kapcsolatban az oszmán birodalomba is behatoló angol és holland érdekeltségekkel. A török államhatalom, mivel a kereskedelmi szerződések értelmében a külföldi kereskedők szállítmányait nem vagy csak kismértékben vámolta meg, jövedelmét egyoldalúan a rendkívüli adók útján igyekezett növelni.

Lábjegyzetek

  1. EOE XIII. 257.
  2. EOE XIII. 256.
  3. Hont vármegye a nádornak, 1686. november 10. OL P 125 Esterházy Pál nádor iratai 47/4415.
  4. 1681. április 25. Staatarchiv HKA Hungarica, fasc. 14. 615.

Irodalom

  1. Á korszak adózási viszonyait feltáró és minősítő 19. századi eredményeket Acsády Ignác foglalta össze mintaszerűen: Magyarország Budavár visszafoglalása korában (Budapest, 1886). Azóta a helytörténeti irodalom mérhetetlen mennyiségű anyagot tart fel. Rendszerező igénnyel az előzményekre: Juhász Lajos, A porta története, 1526–1648. (Budapest, 1936). A Habsburg-állam adópolitikáját kereskedelempolitikájával összefüggésben kíséreltük meg áttekinteni: R. Várkonyi Ágnes, [http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/arcanum/Szazadok_1965/adatok.html A Habsburg-abszolutizmus és magyarországi jobbágyság (Századok 1965); ugyanő, Fiscalité et société en Hongrie a la fin du XVIIe siecle (Troisieme conférence internationale d'histoire économique. Munich, 1965).
  2. Erdélyben a fejedelemség adópolitikájáról, a nemesség megadóztatásáról: Erdélyi Országgyűlési Emlékek. Monumenta comitialia regni Transsylvaniae, 1540–1699.[ XIII. 123, 187; a dohányadóról: Erdélyi Országgyűlési Emlékek. Monumenta comitialia regni Transsylvaniae, 1540–1699. XX. 164–165.
  3. A katonatartás költségeiről: ugyanott.
  4. A kameralistákról: [[Herber Hassinger|H. Hassinger közölt művein kívül: Johann Joachim Becher, 1635–1682. (Wien, 1951); L. Sommer, Die österreichischen Kameralisten in dogmengeschichtlicher Darstellung I–II (Wien, 1920, 1925); H. R. Srbik, Wilhelm von Schröder (Wien, 1909); F. Posch, Philipp Wilhelm von Hörnigk (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtforschung 61. 1953).
  5. A kameralisták működését átmenetileg sikeresnek, a Habsburg-birodalom gazdasági fejlődésében nagy jelentőségűnek minősíti: W. Hubatsch, Das Zeitalter des Absolutismus, 1600–1789. (Wien, 1962).
  6. A Habsburg-állam főhivatalait elfoglaló udvari arisztokraták és államférfiak gazdasági ügyeiről a régi irodalom A. Wolf művei alapján összefoglalóan: Acsády Ignác, Magyarország Budavár visszafoglalása korában (Budapest, 1886). Újabban: G. Probszt-Ohstorff, []http://www.amazon.de/Die-Porcia-Aufstieg-Wirken-F%C3%BCrstenhauses/dp/3854540574 Die Porcia] (Klagenfurt, 1971); Ch. Ehalt, Ausdrucksformen absolutistischer Herrschaft. Der Wiener Hof im 17. und 18. Jahrhundert (Wien, 1980).
  7. A vámjövedelmek csökkenéséről: Zimányi VeraHarald Prickler, Konjunktúra és depresszió a XVI–XVII. századi Magyarországon az ártörténet és harmincadbevételek tanúságai alapján (Agrártörténeti Szemle 1974).
  8. A csökkenés okairól: R. Várkonyi Ágnes, Handelswesen und Politik in Ungarn des XVII–XVIII. Jahrhunderts. Theorie, Monopole und Schmugglerbewegungen, 1600–1711. (Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae 1971).
  9. A kameralisták fellépte előtt már észlelhető merkantilista gazdaságpolitikai tendenciákkal foglalkozó nagy irodalomból: M. Keul, Staatliche Gewerbepolitik in Tirol, 1648–1740. (Innsbruck, 1960); A. Klíma, Mercantilism in the Habsburg Monarchy – with special reference to the Bohemian lands. (Historica II., 1965) és Geheime Instruction 1658. Nationalbibliothek Wien II. Ms 71–140.
  10. A sóbányák és sókereskedelem összesített jövedelméről: Extractus brevis super Perceptionibus et Erogationibus Salium 1661, 1663, 1665, 1671, 1680–1681. Országos Levéltár P 1239 Apafi-gyűjtemény. 1–3. doboz; Imre Wellmann, Merkantilische Vorstellungen im 17. Jahrhundert und Ungarn (Nouvelles Etudes Historiques. Budapest, 1965); Takáts Sándor alapvető tanulmányai és közleményei: Külkereskedelmi mozgalmak hazánkban I. Lipót alatt (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1897); Kereskedelmi utak Magyarország és az örökös tartományok között a XVII. században (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1900); Méz és viaszkivitelünk a XV–XVII században (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1900); Két világkereskedelmi cikkünk a XVII. században (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1903); L. Demény, Comertul de tranzit spre Polonia prin Tara Romaneasca si Transilvania ultimul sfert al secolui al XVII-lea (Studii Revista de Istorie, 1969); Sinkovics István, Esterházy Pál nádor és az erdélyiek kereskedelmi társasága (A Gr. Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve VII); S. G. GoldenbergM. Dan, Marchands balkaniques et levantins dans le commerce de la Transylvanie aux XVIe et XVIIe siecles (I. Congres International d'Etudes Balkaniques et Sud-Est européennes. Szófia, 1969); L. Demény, Le commerce de le Transylvanie avec des régions du Sud du Danube effectué par la douane de Turnu-Rosu en 1685. (Revue roumaine d'histoire 1968. 761–777); P. Černavodeanu, Les marchands balkaniques, intermédiaires du commerce entre l'Angleterre, la Valachie et la Transylvanie dans les années 1660–1714. (Actes du 1er Congres International des Etudes Balkaniques et Sud-Est Européennes III. Sofia, 1969. 649–660); C. Şerban, Le role économique des villes roumaines aux XVIIe et XVIIIe siecles dans le contexte de leurs relations avec l'Europe du Sud-Est (La ville balkanique, XVe–XIXess. Studia Balcanica. Sofia, 1970. 139–153).


Államok és ország
Pénz- és hitelviszonyok: az 1657–1659. évi pénzreform és következményei Tartalomjegyzék Hadsereg és társadalom