Adórendszer, pénzügyi nehézségek

A Múltunk wikiből
1796. november 22.
Az országgyűlés megajánl 50 ezer újoncot, 10 ezer lovat és 5 millió 500 ezer forint értékű terménysegélyt. A király szükség esetén összehívhatja a nemesi felkelést.

A sorozatos háborúkkal járó óriási kiadások megingatták, majd fel is borították az államháztartás egyensúlyát, s 1811-ben pénzügyi válság állt be. Az ügy előzményeit keresve egészen II. József 1788. évi török háborújáig kell visszanyúlnunk. A hadikiadások már a háború első évében 20 millió forinttal lépték túl a bevételeket, s az elkövetkező esztendőkben ez az összeg még emelkedett. 1793-tól a Franciaország elleni háború évente átlag 90 millióba került, ugyanakkor amikor az állami bevételek 75 millió körül voltak. 1793 és 1798 között csak a katonai kiadások több mint 80 millióval lépték túl a Habsburg-monarchia egész bevételét, s a hat év végeredményeként a 451 milliónyi bevétellel szemben 808 millió kiadás állt, vagyis a költségvetési hiány 357 millióra emelkedett. A helyzet még tovább romlott a napóleoni háborúk időszakában. Az egyre növekvő katonai kiadások előteremtése önmagában is megoldhatatlan feladat volt, a problémát azonban még súlyosbította, hogy 1805-ben és 1809-ben a háború az ország területén folyt, s a békét területi engedményekkel és irtózatos hadisarccal kellett megváltani. 1804-ben a monarchia területe kereken 900 ezer km2, lakosságának száma 23 millió 700 ezer fő. Az 1805. évi pozsonyi és az 1809. évi schönbrunni békében azonban területének 20%-át, lakosságának pedig 30%-át elvesztette; ugyanakkor hadisarcként 85 millió frankot kellett kifizetnie. 1810-ben a Habsburg-monarchia évi bevétele kereken 120 millió, az államadósság pedig 1500 millió forint volt.

Jóllehet az állami bevételek 15 év alatt 75-ről 120 millióra emelkedtek, a kiadásokkal korántsem tudtak lépést tartani. A bevételek további fokozásának gátat vetett, hogy a Habsburg-monarchia pénzügyi és adórendszere lényegében a 18. század közepe óta nem változott. A pénzügyi rendszer különben sem volt egységes. Az osztrák és cseh tartományok ugyan már évtizedek óta modernebb rendszerben adóztak, földadókataszter és közvetett adók alapján, Magyarországon azonban még a korábbi évszázadokból örökölt rendszer érvényesült. Az ország hadiadót fizetett egy összegben, hogy mennyit, azt az országgyűlés állapította meg.

Az ország pénzügyi rendszerét nézve, csupa évszázadok óta változatlanul érvényben levő jövedelmi forrást találunk. Közülük hagyományos sorrendben elsőnek az állami birtokok jövedelmét említhetjük. Ezek egyik részét a magyar korona elidegeníthetetlen tulajdonát képező koronabirtokok képezték, a másikat a koronára háramlott, úgynevezett kamarai birtokok alkották. Ebben az időben húsz nagyobb kamarai birtok volt, köztük a legjelentősebb a dél-magyarországi bánáti uradalom.

Az állami bevételek zömét az uralkodó számára biztosított regále jogok, az évszázados múltra visszatekintő királyi haszonvételek alkották: így az állami bányákból kitermelt só eladásából bevett sóregále, a pénzverésből és a bányákból származó jövedelem, a harmincadnak nevezett különböző vámok (a belső kereskedelmet terhelő átkelési vámok, a fogyasztási vámnak is nevezett behozatali vámok és a legjelentősebb, a kiviteli vám). Ehhez járult a zsidók toleranciataksája és a szabad királyi városok adója, az országos, ahogy mondták, a királyi tisztviselők fizetéséből levont 5%-os illeték, a postából (levél- és személyszállítás), az 1751-ben bevezetett lottóból és a zálogházakból befolyó jövedelem, és végül egy 17. századi törvény alapján az egyházi főméltóságokra és a szerzetesrendekre még a végvárak fenntartásával kapcsolatban kirótt hozzájárulás. Ezek a regálejövedelmek az uralkodó közvetlen hatáskörébe tartoztak, a rendeknek sem összegszerű megállapításukba, sem behajtásuk módjába nem volt beleszólásuk.

Ezzel szemben a másik állami bevételt, a contributiót vagy hadiadót az országgyűlés egy összegben szavazta meg alkalmanként. Ezt az összeget azután bizonyos kulcs szerint szétosztották az ország nem nemes lakosságára. A 17. században a contributiót a portának nevezett tényleges jobbágyháztartások száma alapján vetették ki, többnyire 1 forinttal terhelve meg minden jobbágyháztartást. A 18. században azonban a porta már csak elméleti egység, mely független a tényleges jobbágyháztartások számától. Az országgyűlés az egész országra bizonyos portaszámot vett fel, s ugyanakkor meghatározta, hogy az egyes közigazgatási egységekre, a megyékre és a szabad városokra ebből arányosan hány esik. A porták számát, tehát az adófizetés egységét az országgyűlés időről időre módosította. Utoljára az 1791. évi országgyűlés foglalkozott ezzel a kérdéssel, s a porták számát az egész országra 6346-ban állapította meg. A megyék a rájuk kirótt összeget falvanként, s egy-egy falun belül pedig dicának nevezett kisebb egységenként tovább osztották. A személyekre lebontott összeg fizetésének alapjául a jobbágy vagyona és jövedelme szolgált. Már Mária Terézia megpróbálta a földet tenni a jobbágyadózás alapjává, az országgyűlések azonban ezt visszautasították, arra hivatkozva, hogy a jobbágy nem birtokosa, csak megművelője földjének. A föld nemesi tulajdon, így nem is adóztatható meg.

A katonasággal kapcsolatos és a jobbágyokat sújtó, más jellegű anyagi megterhelés volt az, amelyet latin szóval deperditának neveztek. A falvak ugyanis kötelesek voltak a beszállásolt katonaságot és állatait lakással, élelemmel és a mindennapi élethez szükséges dolgokkal ellátni. A katonaság a számára adott szolgáltatásokról nyugtát adott, a kincstár ennek alapján bizonyos, a piaci áraknál általában lényegesen alacsonyabb térítést fizetett. A kincstár által fizetett és a reális érték közötti különbség volt a deperdita. Ha tudjuk, hogy békeidőben 56 gyalogos- és 15 lovasezred állomásozott az országban, és ha meggondoljuk, hogy például az 1809-es háborúban az osztrák sereg nagy része Magyarországra szorult vissza, akkor lemérhetjük, milyen súlyos terhet jelentett ez az adó a parasztoknak.

A fenti, rendesnek mondott bevételekhez alkalmanként rendkívüli megajánlások járultak. Főként háborús veszély idején az országgyűlés – elvben fenntartva az általános nemesi adómentességet – a nemességre is kivetett segélyt, subsidiumot szavazott meg. Ez történt 1807-ben, amikor is az országgyűlés hosszas alkudozások után, mindenkire vonatkozó egyszeri vagyon- és jövedelemadót szavazott meg, amit négy év alatt kellett egyenlő részletekben fizetni.

Hogy mindezek alapján most már mennyi volt Magyarország évi adóhozzájárulása, azt csak becsülni tudjuk, mivel az állami költségvetést a bécsi udvar csak 1828-tól tette közzé. A korabeli statisztikusok számítása szerint, a Magyarországról befolyó rendes és rendkívüli adók együttes összege 1809–1810-ben majdnem évi 42 millió forintot tett ki. Ennek főbb tételei : a kincstári birtokokból és a királyi haszonvételekből bevett 23 millió forint, a contributio 5,6 millió, a deperditák kereken 3 millió forint, s 10 millió forint körül járt az 1807-ben megajánlott subsidium összege.[1]

A bécsi udvar az összes bevételeinek egyharmadát kitevő 40 millió forintot persze kevesellte, s arra hivatkozott, hogy Magyarország a birodalom felét alkotja, tehát adóban is ugyanakkora részt kell vállalnia. Magyar részről viszont azzal érveltek, hogy az ország ipari fejlettségben jóval elmarad a cseh és osztrák tartományok mögött. Kevesebb a nemzeti jövedelem, alacsonyabb az életszínvonal, nem utolsósorban az udvar vámpolitikája következtében.

A kutatások – látni fogjuk – igazolták mindazt, amit az egykorúak Magyarország gazdasági elmaradottságáról mondottak. A tradicionális agrártársadalomban a feudális termelési viszonyok közepette a reáljövedelmi szint igen alacsony volt.

Irodalom

Az adórendszerre, a pénzügyi nehézségekre a régebbi irodalomból ma sem nélkülözhető: A. Beer, Die Finanzen Österreichs im 19. Jahrhundert (Prag, 1877); Ritter von Hauer, Beiträge zur Geschichte der österreichischen Finanzen (Wien, 1848); M. Reinitz, Das österreichische Staatsschuldenwesen von seinen Anfängen bis zur Jetztzeit (MünchenLeipzig, 1913).

  1. A Habsburg-birodalom 1809–1810-es bevételeire: Ausweis über den reinen Ertrag eller Staatseinkünfte… Staatsarchiv Kaiser Franz Akten, Fasc. 90, Schriften der Gr. O'Donnell.


Magyarország a napóleoni háborúkban
Az elnyomott függetlenségi és reformtörekvések Tartalomjegyzék A devalváció