Ady Endre

A Múltunk wikiből

teljes nevén Ady András Endre

Érmindszent, 1877. november 22. – Budapest, Terézváros, 1919. január 27.
a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője
Wikipédia
Ady 1908-ban (Fotó: Székely Aladár)
1906.
Ady Endre: Új versek.
1908.
Ady Endre: Vér és arany című verseskötete.
1909.
Ady Endre: Illés szekerén című kötete.
1910.
Horváth János: Ady s a legújabb magyar líra.
Ady Endre: Minden titkok versei.
1918.
Ady Endre: A halottak élén című verskötete.

Tartalomjegyzék

Vörös Károly

A kultúra új jelenségei

Mindez együttesen fog odavezetni, hogy a századfordulótól majd kibontakozó magyar zenei megújulás kétségtelenül ezzel az átmeneti korra oly jellemző, részint magyaros, részint nemzetközi – főleg wagneries – epigonizmussal szemben, annak tagadásaként jön létre. Társadalmilag ugyanúgy mélyebb rétegekhez nyúlva ihletért, mint majd – szemben e kor irodalmi értékrendjével és érzékenységének társadalmi meghatározóival – Ady is.

Hanák Péter

Előszó

A matematikai közgazdaságtan, a polgári filozófia új irányzatai, a pszichoanalízis, a strukturalista nyelvészet, a tudományszociológia, a 20. századi zene megalkotása, új irodalmi irányok, a szecessziós és az avantgard művészet érdemleges ágai indultak el, s olyan nagy szellemek, olyan zsenik éltek és alkottak a Monarchiában és Magyarországon, mint a közgazdász Böhm-Bawerk és Schumpeter, a jogász Kelsen, a filozófus Wittgenstein, Mach és Husserl, a marxizmushoz eljutó Lukács György és az általa inspirált budapesti „vasárnapi kör”, a szociológus Mannheim, az esztéta Hauser és Fülep Lajos; a modern személyiségpszichológia atyja, Freud; olyan írók és költők, mint Hofmannstahl, Rilke, Musil, a prágai Hasek, Kafka, Werfel, a budapesti Nyugat írógárdája és forradalmasító zsenije, Ady, a krakkói író-festő-rendező művész Wyspianski, a festő Klimt, Kokoschka, Mucha, Rippl-Rónai, Gulácsy, Csontváry és végül, de talán elsősorban a Mahler és a Richard Strauss képviselte átmenet után olyan zenei újítók, mint Bartók, Kodály, Schönberg, Janáček.

Mucsi Ferenc

A polgári radikalizmus kezdetei. A Társadalomtudományi Társaság.

A „keresztkampány” és a „Pikler-hecc” az újkonzervativizmus szociális jelszavai mögött meghúzódó, romboló indulatokat villantotta és kavarta fel. „Gyűlölködők és elfogultak. Kis agráriusok és dzsentriskedők” – írta a tüntetőkről Ady. – „Szent ég, milyen küzdelmet kell most is folytatni a világosság és tudás ellenségeivel. Mi lesz, ha e nemzetiekből alakul ki Magyarország jövő társadalma?”[1]

A „Pikler-hecc” ugyanakkor az egyetemeken és a haladó értelmiség soraiban erősítette a radikális irányzatot is. A Társadalomtudományi Társaság a századelőn sikeresen fejlődött. A szellemi hatásokra nyitott szociológus csoport ekkortájt ismerkedett meg a francia szociológia iskoláival, Durkheimmel, Le Bonnal és a történelmi materializmussal. Spencert meghaladták, szemléletükbe korszerűbb polgári elméleteket és a marxizmus elemeit építették be. Somló Bódog, a nagyváradi jogakadémia ugyancsak erősen támadott tanára, indulásakor még Spencer hatása alatt úgy látta, hogy a társadalmi változások „az egységes természeti törvényeknek” vannak alárendelve. Az egyetemes evolúció gondolata azonban fokozatosan közelítette a társadalom belső mozgatóerőinek kutatásához. A társadalmi fejlődés az egyéni szükségletek mind tökéletesebb kielégítésének irányában halad. Ez az út pedig – a tőkés rendszer ellentmondásainak fokozatos kiküszöbölésével – egyfajta szocialista-kollektivista társadalom kialakulása felé vezet. Ez az álláspont közel hozta Somlót a szocialista mozgalom vulgármaterialista alapon álló, ekkoriban kibontakozó revizionista szárnyához, amely az anyagi javak bőségét megteremtő szocialista társadalom fokozatos kiépítésének programját hirdette.

A szociológus csoport szervezőjévé és hamarosan szellemi vezetőjévé Jászi Oszkár lépett elő. Miként társai, ő is a spenceri szociológiából indult ki. Első munkáiban – A történelmi materializmus állambölcselete, Művészet és erkölcs – erről az alapról bírálta a marxizmust. Csakhamar túljutott a kezdeti fokon, maga bírálta Spencer organikus társadalomszemléletét és Pikler belátásos elméletét. Ebben már a marxizmus hatása is érvényesült, amely jórészt Szabó Ervin közvetítésével jutott el hozzá. A marxizmus vezette a szocializmus társadalomtörténeti jelentőségének felismerésére. Jászi nem vált marxistává, de a magyarországi tőkés fejlődés legszabadabb útjának megnyitásában a marxizmustól várt ideológiai, s a szervezett munkásságtól politikai támogatást. Az 1903–1904-ben írt cikkei, levelei azt mutatják, hogy ekkortájt alakult ki ideológiai szempontból eklektikus koncepciója, amely egyesítette magában a radikális polgári értelmiség antifeudális ideológiáját és a marxista társadalomszemlélet elemeit. Ilyenképpen egyaránt alkalmasnak látszott a tőkés fejlődés útjának megtisztítására és a munkásmozgalomhoz való hozzákapcsolódására is.

Jászit ekkortájt még az a terv is foglalkoztatta, hogy a szociáldemokrata párton belül kísérli meg érvényesíteni a magyar társadalom reformálására vonatkozó, még meglehetősen kiforratlan elképzeléseit. 1904 őszén kidolgozta egy megreformált szociáldemokrata párt: a Magyar Szocialista Párt tervezetét. A szociáldemokrácia hatékonyságának, tömegbefolyásának növelése érdekében úgy vélte, meg kell nyerni a demokratikus magyar értelmiséget, mindenekelőtt azáltal, hogy a párt pozitív választ ad a nemzeti kérdésre, vezetése pedig a radikális nemzeti értelmiség kezébe kerül. A pártprogram tervezetében Jászi szakítani kívánt „a proletárnak nincs hazája” jelszóval, de a dualizmus ellen nem lépett fel. A nemzetiségi kérdésben ekkor fogalmazta meg azt az álláspontját, hogy elegendő lenne az 1868. évi nemzetiségi törvény végrehajtásáért küzdeni. A tervezet nem érintette az agrárkérdést és összességében nem ment túl a szociáldemokrata párt minimális, demokratikus programján. Miután a tervezet Szabó Ervin határozott ellenzésébe ütközött, Jászi nem kísérelte meg új programját a nyilvánosság elé bocsátani.

További változásokat idézett elő politikai gondolkodásában az 1904 végén – 1905 elején tett franciaországi tanulmányútja. A francia szindikalizmus bizonyos fokú értelmiségellenes magatartása arra a következtetésre juttatta, hogy a szocialista értelmiségnek nem a szorosan vett munkásmozgalom irányítása a feladata, hanem inkább az értelmiség különböző rétegeit kell megnyernie a szocializmus ügyének. Jászi ideológiai-politikai fejlődésében ennek a felismerésének nagy jelentősége volt: ez vált polgári radikalizmusának egyik kiindulópontjává. Ebben Szabó Ervin jelentős szerepet játszott. Levelezésük tanúsága szerint meggyőzte Jászit arról, hogy a szocializmus valódi képviselője a szindikalizmus, s ezzel nem egyeztethető össze a demokratikus reformokért folytatott, Jászi által is követelt küzdelem. A szocialista végcélban egyetértve, ezen az alapon mintegy elhatárolták egymás munkaterületét: Jászi képviseli a demokrácia megteremtésének minimális programját, Szabó Ervin pedig az ennek nyomán kibontakozó szocialista (valójában: szindikalista) maximális célt. Annyira különböző politikai felfogásuk ellenére is mindvégig megőrzött bensőséges barátságuk megértéséhez ez a „munkamegosztás” adhat kulcsot.

1904-ben kezdtek kirajzolódni a Társadalomtudományi Társaságban a választóvonalak az egyes ideológiai-politikai csoportok között. A Jászi vezette csoport ekkor a polgári radikalizmus irányába kanyarodott. A társaság liberális szárnya, Gratz Gusztáv, Hegedüs Lóránt és Farkas (Wolfner) Pál viszont a Tisza-kormány alatt mérsékelte kritikai tevékenységét, s magával kívánta vinni a társaság tagjainak és a folyóirat szerkesztőinek többségét is a mérsékelt, kormánypárti liberalizmus irányába.

A frontok tisztázását elősegítette a társadalmi fejlődés irányáról folytatott vita, amelyet a társaság 1904 április–májusában rendezett. A vitának négy előadója volt: Gratz Gusztáv a liberalizmus, Batthyány Ervin az anarchizmus, Geöcze Sarolta a konzervativizmus és a keresztényszocializmus, Szabó Ervin a szocializmus eszmerendszerét fejtette ki. A vitába közvetlenül mintegy harmincan kapcsolódtak be, de valamiképpen érintette, állásfoglalásra késztette az értelmiség nagy részét. Ily módon ez a vitasorozat – a társaság egyéb közérdekű vitáival együtt – felpezsdítette az egész szellemi életet. A társaság nagy érdeme, hogy felvetette a magyar társadalomfejlődés és a közélet lényeges kérdéseit, országos fórumot biztosított a haladó eszméknek, így a marxizmust, amelyet eddig kirekesztettek a szellemi életből, emancipálta és bekapcsolta a hazai politikai gondolkodásba.

A szellemi erjedés kiterjedt a vidékre is. A polgárosodó városokban baloldali eszmékre fogékony közönség, helyenként radikális gócok alakultak. A szellemi megújulás erős vonzást gyakorolt a fiatal értelmiségi nemzedékre, a nemesi értelmiség útkereső, balra tartó tagjaira is. Ezt az utat járta meg a fiatal Ady Endre. A lombos családfával, de csupán az elúszott családi birtok maradványaival rendelkező, jószerével paraszti sorú kisnemesi család a szokványos politikusi-tisztviselői pályára szánta a tehetségével korán kiváló fiút. Ady azonban elutasította a tisztes tisztviselői pályát, újságírónak csapott fel előbb Debrecenben a függetlenségi sajtónál, majd Nagyváradon a kormánypárti lapnál, aztán a radikális szellemű Nagyváradi Naplónál. A város ellentétei: a klérus középkori rezervátuma, a Tisza család óliberális hatalmi centruma és a friss, mozgékony-fogékony polgárság pezsgő szellemi élete serkentően és eszméltetően hatott a fiatal publicistára, aki ekkor már küldetés hordozójának, a „szentlélek lovagjának” tartotta magát. Nagyváradon formálódik ki remek cikkek sorozatában antifeudális-antiklerikális programja, amelyet majd a szocialista munkásmozgalom és a Társadalomtudományi Társaság radikálisainak hatása, a párizsi élmények és a hazai politika válságai érlelnek művészi és politikai forradalmisággá.

Hanák Péter

A kormányzati válság kialakulása

Ady, aki röviddel a forradalom kitörése előtt jött haza Párizsból, a kezdet kezdetén felismerte az oroszországi események korszakos jelentőségét. „Oda kell figyelnie, ott kell lennie az egész világnak. Beteljesedtek az idők” – írta február közepén.[2]

A baloldal taktikájának ellentmondásai

A párt, igaz, 1905 nyarán nem láthatta előre a következő év fejleményeit, amint nem látta Ady sem, Jászi Oszkár, Szabó Ervin, Bolgár Elek és azok a radikálisok sem, akik a Fejérváry-kormány mellé álltak és aktív hivatali szolgálatot is vállaltak. A radikális értelmiség jó részének „darabontsága” azonban különböző fokú és motivációjú volt.Jászi és néhány barátja komoly fenntartásokkal támogatta a kormány reformpolitikáját, és nem fordult szembe a nemzeti mozgalom progresszív elemeivel. Jászit korábban erősen foglalkoztatta a szocializmusnak a nemzeti eszmével való „korrigálása”. A nemzeti eszme jelentőségének érzékelése visszatartotta a kormánnyal való szoros együttműködéstől. 1905 szeptemberének forró napjaiban olyan népgyűléseket javasolt, „melyeken össze kellene forrasztani a nemzeti követeléseket és az A. T. V. J.—ot” (általános titkos választójogot).[3]Jászi és hívei távol tartották magukat Kristóffy pártszervezkedésétől, és voltaképpen a konzervatív álhazafiak leleplezésében álltak vele közös platformon.

Messzebb ment a darabont reformpolitika támogatásában Ady Endre. Pedig a válság kezdetén, 1905 januárjában, amikor egyéves párizsi útjáról hazatért, kevéssé ragadta magával a harci forgatag. A liberális Budapesti Naplónál vállalt állást, s a lap irányát és saját meggyőződését követve, számos cikkben támadta a konzervatív nacionalista koalíció hazafiaskodását. Amikor Vészi József Fejérváry mellé szegődött, Ady követte főszerkesztőjét, megint csak nem konformizmusból, hanem meggyőződésből. Ő, akinek elsősorban a magyar ugar kártevőivel volt harca, a darabont epizódban – és ezzel nem állt radikális kortársai között egyedül – a II. József-i dráma felújítását látta. Úgy vélte, hogy a kuruckodó nagyurak mutatványos mozgalmában a „tatárság zajlik a Kárpátok alatt”, a magyarságot lenyűgözve tartó Ázsia indul újra hadba Európa, a haladó gondolat és kultúra ellen.[4] Ezzel a tatár Ázsiával, Pusztaszerrel szemben öntudatosan vállalta a megbélyegző „darabontságot”. Büszke, dacos magyar sorsot, missziót látott a történelmivé heroizált darabontságban, amelyben osztozott mindazokkal, „akik Európát be akarták vezetni a magyar glóbusz sötét zugolyaiba”, márpedig ezt akarta a jozefinista hazafiaktól kezdve valamennyi „könyörtelen újító, nemzetét ostorozó európai szellem, szociális forradalmár”.[5]

Ebben az értelmezésben a realitás a progresszív európaiságot átvevő – és részben még mindig közvetítő – bécsi demokráciával, úttörő tudományossággal, művészi avantgarde-dal való rokonság volt, ennek kiterjesztése Ferenc Józsefre, katonáira és minisztereire azonban illúzió, mértékvesztés. A darabontságot, e kései jozefinista illúziót, politikailag a hazug úri ribillió elleni protestálás motiválta, de mint önkirekesztő emberi gesztust mélyebbről jövő lelki tényezők mozgatták: a közösségéből kihullott és más közösséggel azonosulni nem tudó költő egzisztenciális magányérzete, politikai otthontalansága, amely a nagyváradi időszak végétől, 1903 nyarától kezdve fokozatosan erősödött benne. Ady „darabontsága” tehát a magyar úri politikának látszatra nagyon politikus, tartalmában és távlatában azonban antipolitikus tagadása, vagyis végső soron „kivonulásának”, új útkeresésének az 1905-ös hazai viszonyokhoz alkalmazkodott formája volt.

A Fejérváry-kormány reformprogramjának kudarca

Nem kétséges, hogy a magyarországi párt nem rendelkezett olyan nagy erőkkel, mint az ausztriai, de hibás taktikája miatt meglevő erőit sem tudta megfelelő súllyal a válság mérlegébe dobni. Nem tudta elég hatékonyan kihasználni azt a hatalmas ösztönzést sem, amelyet az orosz forradalom korszakos eseményei, az alkotmányt adó cári manifesztum és a moszkvai felkelés nyújtott országszerte a tömegmozgalmaknak. Ismét munkások tízezrei, az akkortájt szervezkedő nő- és ifjúmunkások figyelték teljes együttérzéssel a „gigászi harcot”, amelynek győzelmétől felszabadulásukat várták. „Mi sem lehetünk se gyávábbak, se gyöngébbek moszkvai testvéreinknél”[6] hirdették a nagyszámú és népes gyűléseken. Ady e megrázó élmény hatására látta meg; „Oroszország… egyszerre csinál meg két forradalmat. A régit, amelyen Európa már túlesett és az újat,” A forradalom nemcsak a cári trónt, hanem a még hatalmasabb ellenségeit is legyőzi: „Az önző úri kastélyt, a sanyargató gyárat, az elbutító papi lakot és a szívtelen kaszárnyát.” „A történelemnek büszkesége lesz e szörnyű földindulás… Íme a proletárság visszaadta a népnek a népet. Fölkelt a nép és formálja a világot.” Épülhetünk az orosz példán, írta. „Elkorhadt, tehetetlen társadalmakat csak a nép menthet meg… A néppel pedig meg kell egyezni – földindulás előtt már.”[7] Ady a magyar társadalmat is korhadtnak, tehetetlennek ítélte, amelyet csak a nép menthet meg.

Dolmányos István

A Wekerle-kormány megalakulása

A kormány Wekerle-közelből történő megítélése Adynál is szerepet játszott, de ő a Wekerle-illúzió felszámolásában általában megelőzte a polgári radikálisokat.

Ellenzéki megnyilatkozások 1906–1907-ben

Az 1906. október 22-én befejeződött Ady-per főleg azáltal vált országos hírű eseménnyé, hogy Ady tanúnak megidézte Wekerlét, Fejérváryt, Vészit, Ábrányi Kornélt és Bernát Ármint. Wekerle ügyeskedése csak részben ért el sikert: a függetlenségi párt körében is akadt Adyt támogató vélemény.

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt vezető gárdája

Weltner, aki 1898-tól 1905-ig volt a szociáldemokrata párt központi titkára, tönkrement kispolgári szülők munkássorba került gyermeke, mint Garami, akinél kisebb műveltséggel, de talán több életismerettel rendelkezett. Joviális egyénisége, sok szempontból bohém életmódja, az egyszerű emberek mindennapi problémái iránti fogékonysága széles körben népszerűvé tette. Garamival és Kunfival együtt Ady első elismerői és méltánylói közé tartozott.

Mucsi Ferenc

„Magyarország felfedezése” és az új Magyarország tervének kidolgozása

A radikálisoknak a „Magyarország felfedezéséhez” fogható kultúrtörténeti érdeme volt Ady „felfedezése”. Bizonyos, hogy az „Új versekkel” berobbanó Ady bennük találta meg első értőit és híveit. Jászi Ady zsenialitásának egyik első felismerője és propagálója volt. A későbbiekben is szilárdan mellette állt, megvédte a szociáldemokrata írók egy csoportjának 1908. évi támadásával szemben. Világosan látta Ady jelentőségét az 1910-es évek nagy harcaiban. „Nincs ma az országban senki, akinek neve a legjobb fiatalság s a legnemesebb modernség oly nagy tömegeinek szeretetét volna képes magában egyesíteni, mint az övé… Ő ma az Új-Magyarország lelkének legmélyebb és legtisztább költői beteljesedése.”[8]

A polgári radikalizmus és a szociáldemokrácia

Jászi és társai ugyanakkor úgy látták, hogy a szocializmushoz még hosszú út vezet: előbb a polgári demokrácia megteremtése a feladat. Ha egy-egy villanásnyira felötlött is bennük, mint Adyban és Jásziban, hogy – miként az első orosz forradalomban – a polgári demokratikus átalakulás összekapcsolódhat a szocialista társadalomért folytatott küzdelemmel, ezt sem úgy értelmezték, mint a proletariátus hatalomra törő, a kispolgári rétegekkel, mindenekelőtt a parasztsággal szövetségben folytatott harcát. Nézeteiket itt erőteljesen befolyásolta a bernsteini reformizmus, amely a polgári demokrácia megteremtése után lehetségesnek, sőt egyedül lehetségesnek tartotta a szocializmusba való békés belenövést, az osztályharc fokozatos háttérbe szorulását. Nézeteikre hatással volt az a szélsőbaloldalon álló szocialisták körében szintén közkeletű felfogás is, amely szerint Európa keletén a társadalom fejlődése ugyanazt az utat fogja megjárni, mint amelyet Nyugaton is megtett. Tehát a szocializmus megteremtésének Magyarországon is az a feltétele, hogy előbb kialakuljon a modern polgári demokrácia, vagy ahogyan főleg Jászi fogalmazásában gyakran előfordult: a „nyugat-európai Magyarország”. „Modern szocializmus modern gyáripari kapitalizmus és az ezen alapuló polgári demokrácia nélkül el sem képzelhető – írta ezzel összefüggésben. – És ezen a ponton jutunk megoldhatatlan ellentétbe az agrárfeudalizmussal, és valószínű szövetségbe az ipari tőkével, jóllehet meggyőződésben és érzelmekben csaknem egyforma távol állunk úgy az egyiktől, mint a másiktól.”[9] De a magyar polgárság nagy többsége, sem az ipari, sem a kereskedő burzsoázia nem támogatta a radikálisok politikai célkitűzéseit; a koalíció kormányzása idején félrehúzódott, várakozó álláspontra helyezkedett, azt követően pedig – Tisza István vezetésével – a nagybirtok s a militarizmus képviselőivel szövetkezve, határozottan szembefordult a demokratizálási törekvésekkel. Ennek folytán kézenfekvővé vált, hogy szinte egyedül a szocialista munkásságra lehet számítani a „nyugateurópai Magyarországért” folytatott harcban. Ezen a ponton, mindenekelőtt a választójogi harcban való együttműködés területén szoros kapcsolatok épültek ki a szociáldemokrata párt vezetői és a radikálisok között.

Magyarország megújhodásának tervében, a városiasodásban, a demokratizálásban és a megvalósítás módszerében Ady – amint mondtuk – egyetértett és együttműködött radikális barátaival, velük és a szocialista mozgalommal kölcsönhatásban fejlődött. Minden bizonnyal sokat tanult az új eszmékre éppoly fogékony, de nála módszeresebben gondolkodó tudós barátaitól, ő azonban világosabban látta és következetesebben vallotta, hogy a forradalmi megújulás kikerülhetetlen, szükségszerű és kívánatos, csak ez hozhat megváltást Magyarországnak. Szellemi értékekben és erkölcsi erőben gazdag tábor gyülekezik most a haladás és a kultúra lobogója alatt – írta 1907-ben –, „…a szellemi fegyverekkel vívott harcban már az övék a győzelem. Eljön az idő, amikor a politikai harcban is az övék lesz. Az az idő lesz Magyarország újjászületése.”[10] Az 1905–1906. évi tapasztalatok alapján megerősödött az a meggyőződése, hogy a radikális értelmiség szellemi forrongása csak a népre, elsősorban a szervezett munkásságra támaszkodva, vele szövetségben szélesedhet politikai forradalommá. Ady a mozgalmi aktivista értelmében nem azonosult a szocializmussal és a programszerű végcélt is távolinak, utópikusnak érezte. A szocialista eszmétől, a magasabb rendű humanista értékrendtől és etikából azonban megújhodást várt és nyert, és hordozóiban, a szocialista munkásokban látta a jövő zálogát.

1906–1907-től kezdve Ady a magyar progresszió táborában központi helyet foglalt el, katalizátor szerepet töltött be, annak ellenére, hogy – vagy éppen azért, mert – sohasem volt politikai vezér. Nemcsak csapongó hangulatai, nem fékezett indulatai, nemcsak szertelen életmódja tették alkalmatlanná erre, hanem amiből mindez fakadt: az alkata. A stratéga módszeres végiggondoló képessége és előrelátása, a taktikus manőverező hajlékonysága nem volt a kenyere. Mondhatnánk persze: költő volt, de ezzel még a legszebb díszítőjelzőkkel ellátva is lefokoznánk. Mert ha politikai vezér, programalkotó és stratéga nem volt is, a forradalmakat megvívó nemzedék politikai gondolkodásának és új értékrendjének kialakításában meghatározó szerepet játszott. Ady nemcsak a modern magyar líra, hanem a demokratikus politikai gondolkodás számára is egy ágban volt a nemesi értékrendet hagyományozó népies-nemzeti irodalom forradalmi antitézise és a plebejus népi örökség nemzeti szintézise.

Az 1905-ben megragadott „magyar ugar” motívum önmagában még nem haladta meg a nagyváradi antifeudális publicista radikalizmusát, amint Újpest, Angyalföld, „az utca” beemelése a népbe, a társadalom alkotó és megújító erői közé sem mondott többet a szocialista szemlélet alaptételénél. Táncsics megidézése, majd a Dózsa-motívum megjelenése 1907. második felétől azonban már új: ebben a néppel tartó bocskoros nemes, Dózsa kaszás népe és Csák Máté földjének proletárjai együtt küzdenek a nagyurak ellen. A politikai gondolkodás megújításában ez a mozzanat a nemzet nemesi-liberális koncepciójával a nemzet demokratikus-népi felfogását, az Etelközhöz és Pusztaszerhez viszonyuló, nemesség-centrikus és dinasztiahű történelemszemlélettel a Dózsától Vajda Jánosig terjedő plebejus népi hagyományt állította szembe. Esze Tamás és a bujdosó kuruc motívum megjelenésével 1909 közepétől aztán nemcsak a koalíciós „kuruckodás” népi antitézise kap hangot, hanem a kisemmizettek és elárulták szociális radikalizmusának és hazafiságának forradalmi szintézise is. Az olyan valóságos vagy látszólagos antinómiákat, mint a szociális és a nemzeti, a népi és a nemzeti, a paraszti népi és a proletár szocialista ellentéte, mint a magyarság és európaiság viszonyának zavarai, Ady oldotta fel a magyar progresszió politikai gondolkodásában, még akkor is, ha a baloldal, a radikális és a szociáldemokrata vezető gárda egyes csoportjai lassabban, nehezebben értették is meg a szintézis jelentőségét.

Ady és a baloldal viszonyában – részben az ő indulatoskodásai, részben barátai, írótársai vagy egyes szociáldemokrata írók értetlensége miatt – voltak zavarok, törések, amint politikai öntudatosodása és radikalizálódása sem fogható fel lineáris folyamatnak. Ingadozásai, kétkedései egyrészt éppen a baloldal gyengeségével, gyakori megtorpanásaival, megalkuvásaival függtek össze. A forradalmi meggyőződést, a megmegújuló hiteket – másrészt – végig nyomon követte a magyarság sorsa miatti aggodalom, a progresszió győzelmének reális lehetősége és a netáni győzelem üdve iránti kétkedés. 1907 márciusában írta a „Fölszállott a páva” befejező soraiban:

„Vagy láng csap az ódon, vad vármegyeházra
Vagy itt ül lelkünk tovább leigázva.
Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek
Vagy marad régiben, a bús, magyar élet.”[11]

Ezekben a riasztó sarkításokban a mindent újító győzelem és a mindent pusztító vereség alternatívájának előérzete sejlett fel. A

„Minden, minden ideálunk
Másutt megunt ócskaság már,
Harcba szállunk
S már tudjuk, hogy kár a harcért”[12] 

strófa úgyszintén egyszerre fejezte ki a forradalom vállalását az üdvében való kétkedést. Adynak ez az ekkortájt formálódó „kettős meggyőződése” nem alkati sajátosság, hanem a valóság kifejezése. A valóság volt itt egymással ütköző és nem békülő igazságoktól ellentmondásos. Ady tudatosan megértette és alapélményként újból és újból átélte nemzedéke, nemzete – és talán az egész régió – ellentmondásos valóságát. Ennek megállapításával a legkisebb mértékben sem vonjuk kétségbe, hogy Ady az első világháború előtti évtizedben szilárdan a progresszió táborához tartozott, annak is a balszárnyán foglalt helyet, kereste, sürgette a szociáldemokráciával való fegyverbarátságot, egész költői és politikai tevékenységével a forradalmi alternatívát választotta és erősítette.

A szociáldemokrata párt vezetőinek zöme tisztelte Adyt, kiállt mellette az 1909. évi Népszava-vitában, nevét és verseit gyakran lobogóként használta. Politikai kérdésekben viszont Jászival és csoportjával működtek együtt.

Polgári radikalizmus és szabadkőművesség

A Martinovics-páholynak lett tagja 1912-ben Ady Endre, Bányai Elemér (Zuboly), Nagy Endre, Bölöni György; a szocialisták közül pedig Kunfi Zsigmond, Ormos Ede, Rónai Zoltán, Beck Salamon, Diner-Dénes József, Czóber Ernő, Pogány József, Varga Jenő és Varjas Sándor.

A Galilei Kör

A kör tagjaira nagy hatással volt Jászi Oszkár; előadói között előkelő helyet foglalt el Kunfi Zsigmond és Szabó Ervin is. Maradandó, érzelmileg is megragadó ifjúkori élményük az Adyval aló találkozás volt. Igaz rajongással írták neki, hogy Petőfi óta a magyar ifjúság nem szeretett így senkit. Ady a Galilei Kör fiataljaiban a jövő, a demokratikus Magyarország megteremtésének zálogát üdvözölte, s több versében köszöntötte őket. 1912-be a Galilei Körnek küldte „Új tavaszi sereg-szemle” című költeményét:

„Robogj föl, Láznak ifjú serege,
Villogj, tekintet, világbíró kardunk,
Künn, a mezőkön, harsog a Tavasz
S mi harcból harcba csapat-szemlét tartunk
…
Tűz, vér, láz, újság, boldog változás,
Csupa teremtés lángol a szemekben,
Örök tavasz, örök forradalom
Óh, ékeskedjél, mindig ékesebben.”[13]

Dolmányos István

A háborús veszély és a magyarországi politika 1909-ben

Az ellenséggel együttérző Gyóni Géza, a lázadó Reinitz és Ady, az antimilitarista falfestések, a röplapok és plakátok, a szocialisták tömegharca; a másik táborban pedig a kormány szolgálatkészsége, a függetlenségi párt Apáthy István nyilatkozatában is kifejezésre jutó, Mária Terézia-korian díszletezett felkínálkozása, egy történelmi pillanatra kísértetiesen vetette előre az első világháború hangulatát, sőt személyes hadállásait.

Pölöskei Ferenc

A jobboldali ellenzék

Prohászka újszerűsége, modernizmusa mindenesetre magára vonta a különféle politikai irányzatok figyelmét. A magyarországi konzervatív katolicizmus képviselői – élükön Samassa egri érsekkel – fokozták vele szemben támadásaikat. A Vatikán – amelytől annak idején a kezdeti impulzusokat kapta – szintén ellene fordult, 1911-ben műveinek egy részét indexre tették. A szabadgondolkodók, a társadalmi haladás útját keresők jó része, figyelmen kívül hagyva modernizmusának indítóokait, gyakran túlértékelte. Erre a veszélyre Ady figyelmeztetett: „Nem fogjuk kivételesen nagy embernek deklarálni Prohászka Ottokárt csak azért, mert merészebbnek és intellektusban gazdagabbnak látszik, mint többi fegyverese az ecclesia militansnak… Hát nem méltóztatnak látni, hogy az Ehrhardok, Prohászkák a jövendő klerikalizmusának az előhírnökei? A klerikalizmus örök célja az emberiség nyűgökben tartása… Nagyon természetes, hogy e nagy cél eszközeinek a haladó korral együtt folyton módosulniok kell. Mivel ma már sem kínzókamrákkal, sem a sötétség terjesztésével nem lehet eléggé boldogulni, az ecclesia militans gondolkodóbb elemei modernebb fegyverekkel kezdenek hadakozni. Íme – Prohászka példája mutatja – a modern fegyverek előtt még az antiklerikálisok is meghódolnak.”[14]

Pölöskei Ferenc és Erényi Tibor

1912. május 23. A vérvörös csütörtök.

Ady elátkozta a „bús lázadók” ellen „pribék-hadát” uszító Tisza Istvánt, és prófétaként hirdette a dőzsölő „úr-Hunnia” összeomlását. „De rengj csak Föld, mert elvégeztetett, | Ős, buta tornyok bábelian esnek…”[15] Garami Ernőhöz küldött híres versében (Rohanunk a forradalomba) elsők között hirdette: „ma a Duna-tájon | Legbujább a harag vetése”.[16]

Mucsi Ferenc

A polgári radikálisok pártalakítása

Az Ady Endre, Balassa József, Bíró Lajos, Bölöni György, Dániel Arnold, Jászi Oszkár, Kadosa Marcell, Kernstok Károly, Lengyel Géza, Madzsar József, Nagy Endre, Purjesz Lajos, Rácz Gyula, Szende Pál és mások által május 29-én közzétett szervező bizottsági felhívás a polgári radikalizmus táborába szólította „a polgári munka embereit” a feudalizmus, a klerikalizmus, az uzsoratőke és az imperializmus ellen; nyilvánvalóvá téve, hogy az önálló polgári radikális párt létrehozásának hívei végül is felülkerekedtek a vitában.

Pölöskei Ferenc

Károlyi Mihály a függetlenségi párt élén

Az 1910-es években a demokrácia tábora tehát lassan szerveződött, erősödését megtorpanások, vereségek vetették vissza. A szükséges átfogó demokratikus és nemzeti programig a részkérdéseken keresztül vezetett az út. E téren számos eredmény született. Károlyi Mihály az új külpolitikai orientációval, Nagy György a köztársaság követelésével, a polgári radikálisok leginkább antifeudális kritikájukkal, agrárprogramjukkal s a sovinizmus elutasításával gazdagították e részeredményeket; a szociáldemokrata párt a demokratikus politikai követelésekkel, a munkáskérdés ébren tartásával s az antimilitarizmussal. E részkövetelményeket leginkább Ady költészete és prózája fogta egységbe. Ez adja forradalmi jelentőségét, de ebben rejlik magányossága is. A forradalmár művész látta legvilágosabban a magyar társadalom bajait, sebeit, gyengeségeit. Türelmetlenül sürgette a progresszió táborának megkésve szerveződő és tétovázva készülődő osztagait a határozott forradalmi cselekvésre.

Szabó Miklós

A szabadelvű párt és a Nemzeti Munkapárt publicisztikája

A századforduló utáni években a szabadelvű párti liberalizmus vezető orgánuma a Vészi József szerkesztette Budapesti Napló volt. A lap igyekezett megőrizni a párt eredeti liberális ideológiáját és kereste a módot az elavult Tisza-féle szabadelvűség korszerűsítésére. E megújulási szándék jegyében adott otthont a lap éveken át Ady Endre publicisztikájának is.

A „keresztény középosztály” újkonzervativizmusa

Az Új Nemzedék című havi folyóirat 1913 decemberében indult a függetlenségi párt Károlyi-szárnyának elméleti orgánumaként. A dzsentroid indíttatású értelmiség egy baloldali elkötelezettségű elit csoportja kívánt itt osztályos társainak útmutatást adni. A folyóirat gárdája: Milotay István, Lendvai István, Pethő Sándor rétegüket a magyar nemzetkarakter képviselőjének s ezáltal a magyarság társadalmi összefogása letéteményesének tekintették. Vállalták az egykori középnemesség tradícióját, de úgy vélték, hogy ennek megkopott és elüresedett hagyománya magában kevés arra, hogy a réteg kulcsfontosságú társadalmi feladatát a kor színvonalán ellássa. A megoldást két irányban keresték. Szakítottak azzal a magyarságideállal, amely a magyar nemzetkarakter művészi kifejlődését a fűzfapoézissé süllyedt népi-nemzeti versfaragásban látta. Nem vállalták Szabolcska Mihályt és Rákosi Jenőt, hanem Ady nyomdokaiban haladva a hagyomány megújítását akarták mélyebb, eredetibb, nép- és életközelibb hagyományrétegekhez való visszanyúlás, valamint hagyományteremtés által.

A magyar művészeti forradalom fő jellemzői

A polgári liberalizmus korszerű magyar formáját kereső radikális értelmiség még kiforratlan volt. Mivel elvetélt s törekvései felszínre alig jutottak, igazában egy nagyerejű kordokumentumból mérhetjük fel lehetőségeit: Ady verses politikai önéletrajzából, a „Margita élni akar"-ból. Ebből a versesregény torzóból úgy látszik, hogy 1903–1906 között szélesebb és mélyebb medrű progresszív fellendülés futott zátonyra, mint az, amely 1912–1913-ban nem tudott kibontakozni. Ekkor, 1912–1913-ban, a progresszió tábora nem fogta át a korábbi ellenzéki erjedés minden frontját, csupán a Társadalomtudományi Társaság baloldalát. A progresszió minden törekvése a művészeti élet terén találkozva kezdhetett közös harcot.

A művészeti forradalom kibontakozása

Az új irodalmi törekvés kezdeményezői politikai csoportként is tömörültek, fórumuk a Budapesti Napló. Csáth Géza így méltatja jelentőségét: „Abban az időben ez a lap az ifjú magyar irodalom harcoló gályája, rohanó quadrigája volt. Vészi József és Kabos Endre szerkesztése alatt itt szerezték meg igazi formájukat Ady Endre, Bíró Lajos, Kosztolányi Dezső, Lengyel Menyhért.”[17]

Az új világ megtalálása az ősiben: Bartók, Kodály

Bartók modern törekvéseinek első jelentkezései is Richard Strausshoz kapcsolódnak: az I]. és II. zenekari szvit. Mindkettő már tudatos szembefordulás a zenei és nem csupán a zenei elmaradottsággal. Csáth Géza kritikája nem alaptalanul lát bennük a nyárspolgárisággal szembeforduló tiltakozást és nem alaptalanul észleli ennek a tiltakozó „szecessziónak” hangsúlyozott „csak azért is” magyarságát. A második szvitről Csáth egyenesen ezt írja: titkos címe „Szerenád a filisztereknek”. A két mű világát pedig így értelmezi: „Különös hangulatvilágban érezzük magunkat. Borgőzök, sikoltozó mámor, izmos férfikarok, sok meleg és rikító szín. Cikornyás káromkodások repülnek a levegőben, fokosok csillognak és az asztal alá kiömlött borhoz vér keveredik. Hasonlít ez a fantázia birodalom az Ady Endrééhez. Csakhogy Bartók vidámabb, egészségesebb. Az ő sarkazmusa derültebb.”[18] Ne vegyük rossz néven a programtartalmak belevetítését, amelyekre az író-kritikust impresszionista gondolatvilága ragadtatta, figyelmünket inkább a racionális magot képező utolsó mondatokra irányítsuk. Amit Csáth Bartók ekkori műveiben észlelt, az indítékában rokon is azzal, ami Csontváryt és Gulácsyt mozgatta, és egyúttal az ellentéte is művészetüknek. Bartók nem a menekülés, hanem a szembefordulás külön világát akarja kiépíteni. Ennek közvetlen motívuma az irónia, a szarkazmus. Ez azonban tartós szembefordulásra nem igen adhat erőt. A szembefordulás világának szilárdabb alapokra van szüksége, mint az alkotó magányos kívülhelyezkedése. Itt Bartók támaszt kap másik mozgatójától: a nemzeti zene megújításának törekvésétől. Az ő műveiben válik ekkor, 1905–1906-ban közös törekvéssé a magyar zenekultúra olyan elementáris rétegének felfedezése, amely stilizáló elve lehetett a szembefordulás külön művészi világának, s új tradíciót teremtett a nemzeti kultúra számára az életképtelenné vált, tartalmát vesztett tradícióval szemben.

1906-ban Kodály doktori disszertációja ismertette fel vele, hogy az új világ, amelyet keres, a magyar népdal – tehát éppen nem a népies műdal – világa. Még ebben az évben megtette első fonográfos népdalgyűjtő körútját, és az év decemberében Kodállyal együtt közreadta külön-külön végzett gyűjtésük legjavát: a „Magyar népdalok énekhangra zongorakísérettel” című füzetet. A kottafüzet ugyanúgy egyik szimbolikus nyitóaktusa a századelő művészeti forradalmának, mint AdyÚj versek” kötete.

A politikai messianizmusból megújított tradíció: Ady közéleti versei

A teljes cikk.

A prófétamagatartás két lehetősége: magyar Zarathustra vagy magyar messiás

A teljes cikk.

Siklós András

A polgári radikálisok

A kongresszus a vezető szervek megválasztása során Ady Endrét is a végrehajtó bizottság tagjai közé választotta. Ady a kongresszuson betegsége miatt nem jelent meg, de a tanácskozás résztvevőit táviratban üdvözölte: „… A feudális és nacionalista bűnöket próbáljuk expiálni (jóvátenni). Mentsük meg a magyar népet, – hasonlóan minden magyarországi népet. Népek joga, népek szövetkezése jöjjön…”[19]

Hajdu Tibor

Az 1918–1919. évi forradalmak művelődéspolitikája

Az úri Magyarország hivatalos íróinak legtöbbje – Herczeg Ferenc, Vargha Gyula, Szabolcska Mihály – kezdettől fogva mereven szembehelyezkedett az őszirózsás forradalommal is. Némelyikük Ady halálát is a költő gyalázására és a forradalom elleni támadásokra használta fel. A konzervatív irodalmi egyesületek: a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság visszahúzódtak, végigvegetálva a számukra zord időket. A századforduló óvatos liberalizmusának képviselői közül néhányan – Ambrus Zoltán, Gárdonyi Géza, Heltai Jenő, Kiss József – a polgári forradalommal szemben is a teljes politikai passzivitást választották.

Akiknél a polgári gondolkodásmód demokratikusabb színezetű volt – Bródy Sándor, Szép Ernő – jóindulatú érdeklődéssel követték a forradalmak útját, amíg az sima volt, vagyis áprilisig. Sőt, Bíró Lajos, Molnár Ferenc, Gellért Oszkár, a Károlyi- és radikális párti sajtó hangadói, éppen a januári kormányválság után a leghatározottabban, tehát akkor, amikor Hatvany Lajos már elfordult az addig harcosan vállalt forradalomtól.

A 49-es, radikális függetlenségi érzelmű írók kevesellték is az őszirózsás forradalom elszántságát. Károlyi kipróbált híve, Krúdy Gyula a földosztást ünnepelte. Szabó Dezső a kommunistabarát Vörös Lobogóban hirdette romantikus antikapitalizmusát: „mert középkor már nem lehet, hát jöjjön a vörös nap”.[20]

A Nyugat progresszív tábora egészen a magáénak, Ady forradalmának tekintette 1918 októberét. Legtöbbjük a háború alatt a harcos pacifizmus pártján állt: a parasztság nézeteinek tudatos kifejezőjeként, mint Móricz; a bibliai „ne ölj” prófétás hirdetőjeként, mint Babits; avagy az individuális szabadság szentségére esküdve, mint Kosztolányi és Karinthy. Pacifizmusuk a belpolitikában egyet jelentett az osztályharc tagadásával, a kispolgári demokrácia céljainak igenlésével s többnyire a bűnös nacionalizmus elítélésével is. A Nyugat munkatársai kezdeményezték a Vörösmarty Akadémia megalakítását, hátat fordítva az – ekkor már – őket is hívogató Kisfaludy és Petőfi Társaságnak.

Március 21-ét lelkesen, együtt ünnepelték a nyugatosok és a napkeletre néző negyvenkilencesek. Utóbbiak elsősorban nemzeti, antiimperialista missziójáért, a „Mindenkihez!” dacos heroizmusát visszhangozva. Ez a hangulat azonban nem tartott sokáig: mire Szabó Dezső regénye, „Az elsodort falu” – a Tanácsköztársaság papírkészletéből – megjelent, szerzője már új vizek felé evezett, s követte őt a jobboldali radikalizmus ifjú generációja.

A népköztársaság hívei leginkább az osztálykorlátok ledöntését, a művészetek állami anyagi támogatását üdvözölték a Tanácsköztársaságban, de a Vix-jegyzék, Károlyi felhívása, a békés, humánus átmenet is hatott rájuk. A haladás 1914 előtti kis táborában Ady emléke ekkor még ébren tartotta az összetartozás érzését; az ő útjának vállalásában például Krúdy is a nyugatosokhoz állt közel.

Lábjegyzetek

  1. Nemzeti Párt. Szabadság, 1900. szeptember 1. (In: Ady Endre összes prózai művei. I. 1897–1901. Összeállította Földessy Gyula) Budapest, 1955. 321.
  2. Ady Endre, A moszkvai rekviem. (In: Ady Endre összes prózai művei (továbbiakban: Ady Endre összes prózai művei. VI. Sajtó alá rendezte Varga József.) Budapest, 1966. 65.
  3. Idézi: Szűcs László, A magyarországi polgári radikalizmus kialakulásának történetéhez. Századok, 1963. 6. szám 1232.
  4. Ady Endre, Ismeretlen Korvin-kódex margójára. (In: Ady Endre Összes prózai művei VII. Sajtó alá rendezte Kispéter András és Varga József.) Budapest, 1968. 16–18.
  5. Idézi: Király István, Ady Endre. I. Budapest, 1970. 111.
  6. A moszkvai asszonyok. Nőmunkás, 1905. december 31.
  7. Ady Endre, Földindulás. (In: Ady Endre Összes prózai műve, VII. Sajtó alá rendezte Kispéter András és Varga József.) Budapest, 1968. 83–84.
  8. Jászi Oszkár, Egy verseskönyvről. Világ, 1914. február 15.
  9. Jászi Oszkár, Az új Magyarország felé. Huszadik Század, 1907. I. 5.
  10. Ady Endre, Magyarország újjászületése. (In: Ady Endre összes prózai művei. IX. Sajtó alá rendezte Kispéter András és Varga József.) Budapest, 1973. 15.
  11. Ady Endre, Fölszállott a páva. (In: Ady Endre összes versei. I.) Budapest, 1955. 83–84.
  12. Ady Endre, [http://mek.oszk.hu/00500/00588/html/vers0502.htm#41 A fajok cirkuszában. Ugyanott, 375.
  13. Ady Endre, Új tavaszi sereg-szemle (In: Ady Endre összes versei. II.) Budapest, 1955. 64.
  14. Ady Endre, Prohászka Ottokár Nagyváradon. Nagyváradi Napló, 1903. január 20.
  15. Ady Endre, Rengj csak, Föld. (In: Ady Endre összes versei. II.) Budapest, 1955. 60–61.
  16. Ady Endre, Rohanunk a forradalomba. Ugyanott, 60–64.
  17. Csáth Géza, Éjszakai esztétizálás. Budapest, 1971. 30.
  18. Csáth Géza, Éjszakai esztétizálás. Budapest, 1971. 212–213.
  19. A Radikális Párt üdvözlése. Ugyanott.
  20. Szabó Dezső, A két forradalmi költő. Nyugat, 1919. február 16.—március 1.

Művei

Ady újságcikkeinek és tanulmányainak sorozatából az Ady Endre összes prózai művei. 9–10. (Budapest, 1973–1977) vonatkozik korszakunkra. Ady cikkeinek tematikus kötetei: Jóslások Magyarországról (Budapest, (1936)); A fekete lobogó. Ady harca a klerikális reakció ellen. Szerkesztette Földessy GyulaKirály István. (3.) kiadás, ((Budapest,) 1960); A nacionalizmus alkonya. Válogatott cikkek. Összeállította Koczkás SándorVezér Erzsébet (Budapest, 1959).

Irodalom

Horváth János már fiatal tudósként kivette részét a Budapesti Szemle gárdájának irodalomkritikusi munkásságából, s kimagasló szerepet játszott a népi-nemzeti irodalom kanonizálásában, az irodalmi forradalom elleni harcban. Ennek szolgálatában állt az 1910-ben megjelent műve: „Ady s a legújabb magyar lira”.

Ady költői és politikai fejlődésének vázolásához – amelyet Hanák Péter írt – ebben a fejezetben is Ady Endre összes prózai művei. 7–9. kötetét (Budapest, 1968–1973) használtuk. Az újabb gyűjtemények és feldolgozások közül Varga József, Ady Endre. Pályakép-vázlat (Budapest, 1966); Vezér Erzsébet, Ady Endre élete és pályája (Budapest#1969); Király István, Ady Endre. I–II. (Budapest, 1970); Vezér Erzsébet, Perújítás a duk-duk ügyben (Irodalomtörténet, 1971. 4); az Emlékezések Ady Endréről. I–II. Gyűjtötte és sajtó alá rendezte Kovalovszky Miklós. (Új Magyar Múzeum. Budapest, 1961–1974); Babits Adyról. Dokumentumgyűjtemény. Szerkesztette Gál István (Budapest, 1975); Bölöni Györgyné, Ady és Bölöni Parizsban. Itóka naplójegyzeteiből. A bevezető tanulmányt írta és sajtó alá rendezte Illés Ilona (Budapest, 1975) című kötetekre támaszkodtunk.

Ady pályájának korai szakaszáról és kiteljesedéséról minden problémára kitérő, korszerű összefoglalást nyújt Király István, Ady Endre. I–II. (Budapest, 1973). Rövid áttekintést ad Vezér Erzsébet, Ady Endre élete és pályája. 2. átdolgozott kiadás, (Budapest, 1977). Az Ady-szimbólumoknak a költő közléseit is felhasználó interpretációit adja Földessy Gyula, Ady minden titkai (Budapest, 1962). A költő utolsó pályaszakaszának modern feldolgozása Schweitzer Pál, Szépség és totalitás (Kézirat. Budapest, 1975. Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára).