Aehrenthal külpolitikája

A Múltunk wikiből

Írta Diószegi István

A győztes magyar ellenzéki koalíció által megbuktatott Gołuchowski helyét Alois Lexa von Aehrenthal vette át a külügyminiszteri poszton. Tőle, akit már évek óta a külügyminiszteri szék várományosaként tartottak számon, a közvélemény nem várt érdemleges változást. Aehrenthal a diplomáciai vezérkarhoz tartozott, véleménye már régóta nagy súllyal esett latba a döntéseknél. 1899-ben, amikor pétervári nagykövetté nevezték ki, a szokásostól eltérően ő készített feljegyzést a külügyminiszter számára az Oroszországgal folytatandó politika alapvonalairól. Az emlékiratban arról volt szó, hogy az 1897-ben létrehozott megegyezést tovább kell fejleszteni, és a balkáni status quo politika helyébe újra az érdekszférák elhatárolását kell léptetni. Aehrenthal figyelmeztetett, hogy ebben a külpolitikai rendszerben a Monarchiának nemcsak kapnia kell, hanem adnia is: a Balkán nyugati része fölötti osztrák–magyar uralom fejében tudomásul kell vennie a tengerszorosok és Konstantinápoly orosz birtokát. Gołuchowski annak idején mereven elzárkózott a veszélyes kísérletek elől, és a nézetkülönbségek miatt a külügyminiszter és a pétervári nagykövet kapcsolata elhidegült. Aehrenthal az ismétlődő elutasítások ellenére sem mérsékelte aktivitását. 1904-ben, ez alkalommal sikeresen, ő kezdeményezte az osztrák–orosz semlegességi egyezmény megkötését; 1906-ban pedig, éppen Gołuchowski bukásának előestéjén, újabb javaslattal állt elő: újítsák fel az Ausztria–Magyarország, Oroszország és Németország közötti három császár szövetségét.

A megnyilatkozásokból világosan kitetszik, hogy az 1906 októberében hivatalba lépő új külügyminiszter az osztrák nagyhatalmi gondolat erőteljes képviselője volt. Aehrenthal mint kezdő diplomata éveken át Kálnoky oldalán dolgozott, az érdekszféra-politika híve mellett tette magáévá az aktív hatalmi politika eszméit. A tanítvány azonban színesebb, elevenebb egyéniség volt, mint mestere: nála a merész, kezdeményező készség teoretikus hajlamokkal és széles európai látókörrel párosult. Az osztrák hatalmi politika célkitűzéseit Kálnokytól vette át. Ő is azt vallotta, hogy az Itáliából és Németországból kirekesztett Monarchiának a Balkánon kell érvényesülnie. A célok megvalósításának eszközét, az Oroszországgal való egyezkedést is mesterétől kölcsönözte. A balkáni terjeszkedés szükségességét azonban nála színvonalasabban senki sem tudta megfogalmazni, és a cárizmussal való paktálásban a lehetőségek szélső határait senki sem tudta precízebben kijelölni. Az új külügyminisztert mély konzervatív meggyőződése is a régi iskolához kapcsolta. A konzervativizmus az osztrák diplomáciai karban nem volt megkülönböztető vonás, de Aehrenthalnál a monarchikus rendhez való ragaszkodás hangsúlyozottabban érvényesült. A pétervári nagykövet számára maradandó élményt jelentett az orosz forradalom, és a három császár szövetségét is elsősorban azért akarta életre kelteni, hogy a monarchiák összefogásával elejét vegyék – ahogy ő maga írta – a proletariátus fenyegető diktatúrájának.

Aehrenthal leginkább abban különbözött elődeitől, hogy határozott elképzelésekkel rendelkezett arról, hogyan lehet a Monarchia adott belső berendezkedését a nagyhatalmi politika szempontjából kamatoztatni. A közös külügyminiszterek között eddig egyedül Andrássy volt a dualizmus híve, de külpolitikájában csak az egyik fél törekvéseit juttatta kifejezésre. Beust provizóriumnak tekintette a közös ügyes berendezkedést, Kálnoky szüntelenül panaszkodott a birodalmi egység hiánya miatt, Gołuchowski pedig csak azért békült meg a hatvanhetes struktúrával, mert rettegett mindenféle változtatástól. Aehrenthal meggyőződéssel vallotta, hogy a Monarchia külpolitikáját egyrészt arra a nemzetre kell építeni, amelynek politikai hanyatlása a birodalom létét veszélyeztetné, vagyis az osztrák-németre, másrészt arra a nemzetre, amelynek érdekei leginkább összefonódtak a soknemzetiségű birodalom fenntartásával, vagyis a magyarra. Mindez világosan mutatja, hogy a régi vágású konzervatív diplomata a modern kor követelményeit is értette, és számolni tudott a hatalmi politikának erőt kölcsönző nacionalizmussal. A soknemzetiségű államalakulat belső problémáit ismerő politikus azt is érzékelte, hogy a századforduló után a dualizmus két vezető nemzetének birodalomtudata meggyengült. Aehrenthal a megoldást kortársaival ellentétben nem a struktúra átalakításában, hanem az osztrákok és a magyarok birodalomérdekeltségének erősítésében kereste. A Németország felé gravitáló osztrák-németeket a labilis monarchiai vámközösség tartós megszilárdításával akarta megnyugtatni, a magyarok számára pedig Dalmácia és Bosznia-Hercegovina bekebelezését helyezte kilátásba. Biztos volt benne, hegy a gazdasági tekintetben kielégített osztrákok és a birodalmon belüli terjeszkedéssel érvényesülő magyarok újra biztos támaszai lesznek az aktív politikának. Abban is bízott, hogy a vezető nemzetek igényeinek kielégítése révén a Monarchia fokozatosan eljut a belső fejlődés utolsó és végleges állomásához: a trializmushoz.

Az új osztrák–magyar külügyminiszter hét esztendőt töltött nagyköveti minőségben Pétervárott, és az osztrák–orosz együttműködésről vallott eszméit az orosz fővárosban is jól ismerték. A személycserétől az osztrák–orosz kapcsolatok ismerői a barátság elmélyülését, a balkáni érdekszféra-politika rögtöni felújítását várták. A körülmények azonban úgy alakultak, hogy Aehrenthal egyelőre nem ültethette át a gyakorlatba nagyszabású reformterveit. A vezető európai hatalmak viszonylatában ekkortájt játszódott le a végérvényes elrendeződés, és kiderült, hogy a monarchiát egyik nagyhatalom sem tartja egyenrangú partnernek. Az elrendeződés a hagyományos gyarmati ellentétek elsimítását jelentette, egyben a régi vetélytársak összefogását a mindenki számára veszélyes követelővel, Németországgal szemben. Az 1904. évi angol–francia „entente cordiale” után 1907-ben létrejött az Oroszország és Anglia közötti megállapodás, és ezt a szerződést is végeredményben a Németország elleni összefogás szolgálatába állították. A Monarchiával ezekben a megállapodásokban senki sem számolt, vagy ha igen, csupán mint német szövetségessel, tehát potenciális ellenséggel. A világpolitikában végbement nagy átrendeződés után Anglia a keleti politikában mellőzte a Monarchiát, Oroszország pedig előnyösebbnek tartotta, ha a Távol-Kelet és a Közép-Kelet után a Közel-Keleten is Angliát választja partnerül.

Fájl:A Monarchia és a Balkán a 20. század elején.jpg
A Monarchia és a Balkánt a 20. század elején
1907 folyamán ilyen körülmények között nem esett többé szó a három császár szövetségének felújításáról, nem beszéltek már az 1904. évi osztrák–orosz egyezmény kiszélesítéséről, sőt a korábban kialakított együttműködés is akadozni kezdett. Javulás legfeljebb abban a tekintetben mutatkozott, hogy Aehrenthal nem folytatta tovább elődje szerbellenes politikáját, és ezt a gesztust Pétervárott megelégedéssel fogadtak. Az osztrák kezdeményezések orosz elutasítása Aehrenthalban fokozatos ingerültséget váltott ki. A külügyminiszter lassanként hajlani kezdett arra, hogy balkáni elképzeléseit az Oroszországgal való együttműködés nélkül, sőt a cárizmus ellenére is megvalósítsa. Az osztrák–magyar külügyminiszter elődeitől eltérően ugyanis nem sokra becsülte Oroszország erejét, a cárizmust a japán háború és a forradalom miatt legalább tíz esztendőre akcióképtelennek tartotta. A magabiztosság magyarázza, hogy Aehrenthal 1908 tavaszán az orosz reagálással mit sem törődve bejelentette: a Monarchia vasútvonalat épít a Balkánon. Aehrenthal miniszterségének másfél esztendeje a balkáni együttműködés helyett az osztrák–orosz kapcsolatok fokozatos romlását hozta meg.

A megváltozott külső erőviszonyok és az ellentétes belső érdekek közepette Aehrenthalnak nem volt könnyű olyan irányvonalat kialakítania, amely alkalmas a Monarchia meggyengült balkáni pozícióinak renoválására, sőt szélesítésére anélkül, hogy az 1878. évi berlini kongresszus óta lényegében változatlan balkáni status quót megbolygatná. Aehrenthal először a szandzsák-vasút – már korábban felmerült – tervezetével állt elő. A vasút Boszniát a novibazári szandzsákon keresztül Szalonikivel kötötte volna össze, tehát a Monarchiának kijáratot biztosított volna az Égei-tengerhez, és jelentősen megerősítette volna gazdasági-stratégiai helyzetét a Balkánon. A nagyhatalmak, különösen Oroszország nem lelkesedtek e tervért. Izvolszkij, az orosz külügyminiszter, ellenezte a szandzsák vasutat, helyette a Duna–Adria-vasútvonal ellentervével lépett fel, amit Anglia is támogatott. Aehrenthalnak tehát számolnia kellett azzal, hogy a szandzsák-vasút megvalósítása esetén nem tudja megakadályozni a Duna–Adria-vasutat, amely Szerbiának biztosított volna adriai kijárót.


Bosznia-Hercegovina annexiója
Tartalomjegyzék Az annexióDiószegi István