Agenor Gołuchowski

A Múltunk wikiből

Hasonló névvel lásd apját, Agenor Goluchowski galíciai kormányzót.

Agenor Maria Gołuchowski

1849–1921
1895-1906 között osztrák-magyar közös külügyminiszter
Wikipédia
1895. május 16.
Agenor Gołuchowski külügyminiszteri kinevezése.
1903. július 14–24.
Agenor Gołuchowski a közös pénzügyminiszter.
1906. január 21.
Goluchowski felszólítja a magyar miniszterelnököt a szerbiai állatbehozatali tilalom elrendelésére.
1906. október 24.
Goluchowski bukása.

Hanák Péter

Az egyházpolitika utóhullámai. Az Agliardi-affér.

Ferenc József, tekintettel az összebonyolódott ausztriai és a felettébb labilis magyarországi helyzetre, inkább a szívének kedves Kálnokyt áldozta fel: május 16-án elfogadta lemondását és helyébe Agenor Gołuchowski grófot nevezte ki.

Belpolitikai válság Ausztriában

Kálnoky után külügyminiszterré is lengyel arisztokratát, az ifjabb gróf Agenor Gołuchowskit nevezték ki.

Diószegi István

A Monarchia és Oroszország közeledése. Az 1897. évi egyezmény.

A külpolitikai irányvonal módosításával az új külügyminiszter, Agenor Gołuchowski sem sietett, bár elődje derűlátását a Balkán vonatkozásában távolról sem osztotta. Világosan látta, hogy Szerbiában osztrákellenes irányba fejlődnek az események, a bolgár–orosz kibékülés várható hatása tekintetében sem ringatta illúziókba magát. Mindamellett úgy hitte, hogy a Monarchia meglevő szövetségi kapcsolatai még mindig alapot adnak a lassan egy évtizede tartó mérsékelt oroszellenességnek. Gołuchowski főleg Angliában bizakodott: egyszerűen nem tudta elhinni, hogy Anglia végképp leveszi kezét Konstantinápolyról, és hátat fordít a Közel-Keletnek. Úgy gondolta, hogy a konzervatívok újbóli kormányra kerülése lehetővé teszi az 1887. évi keleti hármas szövetség felújítását. Gołuchowski 1896 februárjában előzetes informálódás után magabiztos utasítással fordult a londoni osztrák–magyar nagykövethez. Leszögezte, hogy véleménye szerint az érdekek azonossága, amely annak idején a szerződés megkötésére vezetett, még mindig fennáll. Kifejezte az osztrák–magyar készséget a további együttműködésre, sőt még feltételeket is szabott. Arról írt, hogy a tengerszorosok védelme elsősorban Anglia érdeke lévén, a Monarchia csak abban az esetben hajlandó újra elkötelezni magát, ha ebben a tekintetben az angol együttműködésre teljes bizonyossággal számíthat. A keleti kérdésben közömbössé váló szigetországgal azonban nem lehetett ilyen magas lóról beszélni. A londoni osztrák–magyar nagykövet néhány nap múlva jelentette, hogy a szerződés megújítására irányuló kísérletek céltalanok, mert az angol kormány semmi hajlandóságot sem mutat a megállapodásban lefektetett elvek további méltánylására. Ezek után Gołuchowskinak is be kellett látnia, hogy anglofil erőfeszítései hiábavalóak. Február közepén a római osztrák–magyar nagykövethez írt levelében már arról szól, hogy az adott körülmények között céltalan lenne a szerződés megújításán továbbra is fáradozni. A külpolitikai irányváltást nem lehetett tovább halogatni.

A mértékadó tényezők 1896 tavaszán egyetértésre jutottak abban a kérdésben, hogy az osztrák–magyar keleti politikát újra az Oroszországgal való együttműködésre kell építeni. Az egyezkedés tartalmi kérdéseit illetően azonban eltértek az álláspontok. A többség azt ajánlotta, hogy ott folytassák, ahol 1886-ban abbahagyták: határolják el ismét az érdekszférákat, és a kölcsönösség alapján terjeszkedjenek a balkáni államok, illetve Törökország rovására. A külügyminisztérium magas rangú hivatalnokai közül különösen a Kálnokyhoz közelálló Aehrenthal képviselte erőteljesen ezt az álláspontot. Aehrenthal 1895 júniusában, közvetlenül Kálnoky bukása után, történeti áttekintést készített az utóbbi húsz év osztrák–orosz kapcsolatainak alakulásáról, és arra a végeredményre jutott, hogy azokat az utóbbi időkig a balkáni érdekszférák elhatárolására irányuló törekvés jellemezte. 1895 őszén, miközben Gołuchowski még az osztrák–angol együttműködés felújításán fáradozott, az Oroszországgal való közvetlen megegyezést javasolta, méghozzá Kálnoky eredeti gondolataiból kiindulva, az osztozkodás alapján. A megegyezés negatív oldala Aehrenthal elgondolása szerint Bulgária és Románia semlegesítése lett volna, azaz a két nagyhatalom között két ütköző állam létrehozása. Pozitív oldala pedig Szerbia bekebelezése osztrák–magyar részről, Konstantinápoly és a tengerszorosok megszállása orosz részről, vagyis olyan megoldás, amelyben mindkét fél területi engedménnyel fizeti meg partnere gyarapodását. A diplomáciai testület tagjai közül Calice, konstantinápolyi osztrák–magyar nagykövet fejtett ki, 1896 nyarán, hasonló nézeteket. A tengerszorosok státusát (az orosz hadihajók kifutási tilalmát) a volt szófiai követ, Burián István is tarthatatlannak vélte, de e státus megváltoztatását a bulgáriai osztrák befolyás kiszélesítésével akarta megfizettetni. Az Oroszországgal való megegyezés kérdéseiről 1897 tavaszán a vezérkar főnöke, Beck táborszernagy is véleményt nyilvánított. Emlékirata két lényeges vonatkozásban eltért a diplomaták által képviselt felfogástól. Először katonai szempontból kívánatosnak tartotta a status quo fenntartását, és a felosztásról szóló megállapodást csak a jövőre nézve kívánta, arra az esetre, ha az események természet szerinti fejlődése erősebbnek bizonyulna, mint a nagyhatalmak konzerváló tevékenysége. Másodszor, a török birodalom bekövetkezhető felbomlása esetén az erőket főként Olaszország adriai térnyerésének megakadályozására kívánta koncentrálni. Az Oroszországgal való megállapodásnak Beck értelmezése szerint – a hagyományos osztrák katonai felfogásnak megfelelően – egy harmadik hatalom, azaz Olaszország ellen kell irányulnia. Ami az Oroszországgal való paktum tartalmi kérdéseit illeti, abban Beck lényegében megegyezett a felosztás álláspontját képviselő diplomatákkal. Ő is nagyjából az Égei-tengerig meghosszabbított szerb–bolgár határt tekintette a meghúzandó osztrák–magyar érdekszféra határának, amely vonal mögött mindkét hatalom részére korlátlan mozgásszabadságot kívánt biztosítani. A vezérkari főnök emlékiratát megvitató tanácskozáson véleményt nyilvánított Kállay Benjámin, közös pénzügyminiszter. Felszólalásából érezhető, hogy a fenntartásai mögött komoly politikai erő áll. Kállay is szükségesnek mondta az Oroszországgal való megegyezést. A vezérkari főnök emlékiratát elveiben helyesnek, de gyakorlati módozatait tekintve, elsősorban a Monarchia belső viszonyai miatt kivihetetlennek nyilvánította. Véleménye szerint sem a Monarchia két kormánya, sem két parlamentje nem adná hozzájárulását az osztrák–magyar balkáni annexiókat és a terjeszkedés különböző módozatait magába foglaló akcióhoz. A közös pénzügyminiszter egyúttal a várható balkáni ellenállásra, a végrehajtás katonai és pénzügyi nehézségeire is utalt. Felszólalását azzal zárta, hogy az Oroszországgal való megegyezéshez valami más bázist kell keresni. Hogy milyent, azt nem mondta meg határozottan, de egyes utalásaiból kiérződött, hogy a fennálló viszonyok megőrzésére irányuló közös erőfeszítést tartja célravezetőnek.

Az osztrák–magyar külpolitika felelős irányítója, Agenor Gołuchowski is ezt az álláspontot vallotta. A külügyminiszter társadalmi helyzetét, felfogását, világnézetét tekintve nem sokban különbözött Kálnokytól. Ő is konzervatív elveket valló és buzgó katolikus arisztokrata volt, aki a diplomata pályát választotta. A dúsgazdag galíciai földbirtokos azonban a ballhausplatzi palotában is megőrzött valamit nemzeti karakteréből, és ez a körülmény külpolitikai felfogására is erősen kihatott. A született lengyel mélységesen bizalmatlan volt Oroszországgal szemben, és szinte reformkori magyar politikusok módjára rettegett a cári nagyhatalomtól. Ha csak rajta múlott volna, tárgyalóasztalhoz sem ült volna képviselőivel. A megegyezés szükségességének gondolata csak lassan, a külső körülmények és a belső tényezők nyomásának engedve érlelődött meg benne. Későbbi állásfoglalásaiból kiderül, hogy mindenekelőtt az Oroszországtól való félelem inspirálta. Az volt a véleménye, hogy ha Konstantinápolyt és a tengerszorosokat átengedik, a cárizmus ezáltal olyan vonzóerőt gyakorol majd a Balkánra, amellyel szemben nemcsak az ottani osztrák–magyar befolyás válik tarthatatlanná, hanem a birodalom belső organizmusa is súlyos károkat szenved. A Monarchia a pánortodoxizmussal való harcában mindenképpen alámerül, még mielőtt a hódítást túlméretező Oroszországban esetleg ugyancsak súlyos bajok keletkeznének. A másik indítéka a kétkedés volt a soknemzetiségű Monarchia terjeszkedési képességeit illetően. Gołuchowski tisztában volt azzal, hogy a tizenegy nemzetet magába foglaló államalakulat sérülékenyebb minden más európai államnál, ezért a Szaloniki és a Szerbia megszerzésével kapcsolatos terveket üres és felelőtlen ábrándozásnak nyilvánította. Az ilyen tervekért, véleménye szerint, egyetlen komoly államférfi sem vállalhat felelősséget.

Hogy az egyezkedés tartalmáról folytatott vitában végül az óvatos Gołuchowski kerekedett felül, az a partnerén, Oroszországon is múlott. A századvég Oroszországa külsőségekben továbbra is az az expanzív dinasztikus hatalom volt, mely birtokai minden irányú kiterjesztésére törekedett. Pétervárott a cári külpolitika hagyományos céljait: a tengerszorosokat, Közép-Ázsiát és a Távol-Keletet hivatalosan soha nem dezavuálták, és egyetlen alkalommal sem jelentették ki, hogy a hódító valahol is végérvényesen céljához érkezett. Oroszország mégsem volt már az a hatalom, mint a század első felében, amikor Európa csendőrének szerepkörét betölthette. A modern nagyipar hiánya, az anakronisztikus társadalmi és politikai berendezkedés, a soknemzetiségű struktúra erősen mérsékelte a hatalmas területből és lélekszámból adódó előnyöket. A vetélytársak viszonylagos megerősödése is rontotta az esélyeket: Európában a német–osztrák hatalmi csoportosulás, Közép-Ázsiában az angol befolyási szféra, Távol-Keleten pedig a japán hódítás akadályozta a korlátlan orosz terjeszkedést. A cári külpolitika irányítói, akik valamennyire tisztában voltak az erőviszonyok kedvezőtlen megváltozásával, felfogták, hogy az expanzió csak alternatív formában lehetséges, és hogy a fő cél kedvéért fel kell hagyni, vagy legalábbis szüneteltetni kell más területeken az aktivitást. Hogy hová helyezzék a súlypontot, arról nem is folyt különösebb vita. A cár, II. Miklós, valamint miniszterei, Lobanov-Rosztovszkij és Muravjov egy véleményen voltak abban, hogy a Távol-Kelet hozhat Oroszországnak újabb babérokat. A mandzsúriai és koreai orosz vállalkozások szempontjából legjobb, ha a Balkán – legalábbis átmenetileg – a mozdulatlanság állapotában marad.

II. Miklós orosz cár 1896 augusztusában Bécsbe látogatott, felújítva ezzel az uralkodók közötti érintkezést, amely már több mint tíz esztendeje szünetelt. A bécsi találkozón kiderült, hogy orosz részről megvan a hajlandóság a két hatalom viszonyának rendezésére, és a megállapodást nagyjából olyannak képzelik, amilyet az osztrák–magyar külügyminiszter szorgalmaz. 1897 áprilisában Ferenc József utazott Pétervárra, és az újabb találkozó tényleges egyezményt eredményezett.

A hármas szövetség lazulása

A teljes cikk.

A Monarchia és Oroszország balkáni együttműködése

Gołuchowski 1901 decemberében meglehetősen gondterhelten érdeklődött Pétervárott, hogy a várható zavarok elhárítására fennáll-e még az együttműködései szándék. Egyúttal kifejezte készségét az 1897. évi egyezmény szellemében való kooperácóra, mert – amint írta – az osztrák–orosz összedolgozás a legjobb eszköz a török uralom erőszakos megdöntéséből származható veszélyek elhárítására. A Távol-Kelet felé forduló cári nagyhatalom a Monarchiához hasonlóan továbbra is nyugalmat óhajtott a Balkánon. Lambsdorff orosz külügyminiszter nem sokkal a Bécsből jövő érdeklődés után kijelentette, Oroszország a balkáni népek kedvéért nem hajlamló összeveszni Ausztriával: a félszigeten a béke és a status quo fenntartását kívánta.

1903 nyarán megmutatkozott, hogy a szavak mögött a szándék is valóságos. Júniusban nacionalista összeesküvők Belgrádban meggyilkolták Sándor szerb királyt és feleségét, augusztusban pedig Macedóniában kirobbant a régóta esedékes törökellenes felkelés. Az osztrák–orosz kapcsolatok történetében hasonló esetek korábban súlyos krízisekre vezettek. Most azonban egyik nagyhatalom sem törekedett arra, hogy a másik rovására hasznot húzzon a balkáni fejleményekből. Jóllehet az új szerb király, Karagyorgyevics Péter, a cár védencének tekintette magát, Pétervárott semmi hajlandóságot sem mutattak a királygyilkos összeesküvők támogatására. Oroszország üres lapot adott a Monarchiának a szerb ügyekben. Jellemző a helyzetre, hogy a nagyhatalmak közül elsőnek Ausztria–Magyarország ismerte el a belgrádi fordulatot. A macedóniai felkelőknek sem fogta pártját Oroszország. Lambsdorff jól emlékezett arra, hogy a protektori szerep vállalása egy negyedszázaddal korábban, akarata ellenére háborúba vitte Oroszországot. A török kegyetlenkedés a felkelőkkel szemben nem volt enyhébb, mint annak idején Hercegovinában és Bulgáriában, a cári diplomácia most mégis inkább a tűz továbbterjedésének megakadályozásara fordított gondot. Gołuchowski már az év elején reformok bevezetését indítványozta Törökországnak, Lambsdorff csatlakozott ehhez a felkelés leverése után is időszerűnek ítélt akcióhoz. II. Miklós orosz cár 1903 októberében meglátogatta Ferenc Józsefet. A találkozó színhelyén, a mürzstegi vadászkastélyban, újabb osztrák–orosz megállapodás született. A külügyminiszterek reformprogramot dolgoztak ki, a macedóniai zavargások lecsendesítése végett a keresztények sorsának könnyítését ajánlottak Törökországnak. A szultán által elfogadott programnak is az lett a sorsa, mint a korábbi ajánlatoknak: a végrehajtás sohanapjára halasztódott. A cár ennek ellenére sem ütött a kardjára. A konzervatív szellemben fogant osztrák–orosz együttműködés elviselte az újabb balkáni válság teherpróbáját.

Oroszországnak valóban nagy szüksége volt a balkáni nyugalomra. Amikor a mürzstegi egyezményt aláírták, a távol-keleti ellentétek már pattanásig feszültek. Oroszország elszigetelődött a Távol-Keleten, a dolgában biztos cári diplomácia azonban nem mérte fel kellőképpen a nemzetközi politikában rejlő veszélyeket. A cári kormány a japán követelésekre mandzsúriai csapatösszevonásokkal válaszolt, ami megfelelő ürügyet nyújtott Japánnak az ellenségeskedések megindítására. 1904 februárjában Japán támadó fellépésével kezdetét vette a távoli keleti háború.

Három héttel a háború megindulása után II. Miklós kijelentette a pétervári osztrák–magyar katonai attasénak: 300 ezer embert koncentrált a Távol—Keleten, és ha ez nem bizonyulna elegendőnek, a jelenlegi jó kapcsolatok mellett egy percig sem habozna, hogy oda küldje a német és az osztrák határ közelében elhelyezett hadtesteket is. Bécsben megelégedéssel nyugtázták a bizalmas közlést, de nem tudtak, vagy nem akartak szóra szót adni. A pétervári nagykövet, Aehrenthal báró azonban, akinek jó ideje kedvét szegte hivatalfőnöke bátortalansága, most újra határozott javaslattal rukkolt elő. Az a benyomásom, írta, elérkezett az ideje annak, hogy Oroszországhoz fűződő kapcsolatainkat szilárdabb bázisra helyezzük. Ha Oroszországnak szüksége van arra, hogy hátát nyugaton fedezze, Ausztria-Magyarországnak nemkülönben. Csak számunkra a biztosítás szükségessége keleten, mégpedig az orosz határokon jelentkezik. Szembeszökő jelenség, hogy Olaszország újult erővel folytatja irredenta tevékenységét határmenti tartományainkban, és hogy kompenzációra számítva balkáni térnyerésre törekszik. Mindebből nagyon magától értetődő konklúzió adódik. Ha Miklós cár nem habozott kijelenteni, hogy a varsói és kievi csapattesteket a birodalom más veszélyeztetett pontjaira helyezi, vajon nem volna-e időszerű részünkről hasonló közlemény megtétele? A Galíciában állomásozó csapatok Dél-Tirolban és a karintiai határon sokkal inkább szükségesek, mint Krakkóban és Przemyślben. Az ilyen nyilatkozatok kicserélése, zárta fejtegetéseit Aehrenthal, egyértelmű volna egy védelmi szerződés megkötésével.

A pétervári nagykövet javaslata ez alkalommal egyetértéssel találkozott Bécsben. Gołuchowski az uralkodó jóváhagyása után instrukciót küldött Pétervárra a megállapodás részleteinek kidolgozására. Aehrenthal a cárral folytatott legközelebbi beszélgetés során már a külügyminiszter véleményét tolmácsolta, amikor kijelentette: a határ két oldalán végrehajtott csapatösszevonás a múlt idők maradványa, amelyet a két hatalom jelenlegi kapcsolata nem tesz szükségessé és nem is igazol. A cár válaszában megerősítette, hogy a diszlokáció a húsz év előtti állapotnak felel meg, nem a jelenlegi helyzetnek. A kölcsönös egyezkedési szándék kinyilvánítása után már csak a formulázás volt hátra, 1904 októberében Aehrenthal és Lambsdorff aláírta a közös nyilatkozatot. Az okmányban leszögezték, hogy a két hatalom elégedett a Balkánon folytatott rendfenntartó együttműködéssel, s a jövőben is ezen az úton kíván tovább haladni. A kölcsönös barátság és bizalom szellemében kinyilvánították, hogy lojális és teljes semlegességet tanúsítanak egymással szemben abban az esetben, ha az aláíró felek bármelyike egyedül és közvetlen provokáció nélkül egy harmadik hatalommal háborúba kerül. Hozzátették, hogy a megállapodás nem vonatkozik a balkáni államokra, amelyekkel szemben a korábbi osztrák–orosz egyezmény kikötései mértékadók. A nyilatkozat gyakorlatilag a Monarchia jóindulatú semlegességet biztosította a folyamatban levő Japán elleni háborúban, és lehetővé tette Oroszország számára a hadászati szempontból kívánatos csapatmozgatást. Az orosz kötelezettségvállalás értelemszerűen a Monarchia esetleges Olaszország elleni háborújára vonatkozott. A két hatalom viszonya a három császár egyezményének felbomlása óta nem volt ilyen szívélyes. A nyilatkozat aláírása után Gołuchowski elégedetten jelentette ki a közös minisztertanács előtt: a veszély többé nem az északi határok felől fenyeget, és a Monarchia a cári hatalom oldaláról a jövőben nyugalomra és békére számíthat.

Elhatárolódás a német imperializmustól

Az osztrák–orosz megállapodás a kettős szövetségre is árnyékot vetett. Aehrenthal már a tárgyalások során úgy vélte, hogy Németországot nem feltétlenül szükséges beavatni, mert előrelépés lenne az osztrák–orosz kapcsolatban, ha a megállapodás a két hatalom titka maradna. A külügyminiszter nem osztotta ezt a véleményt, s a semlegességi nyilatkozat aláírásának tényét uralkodói levél formájában Németország tudomására hozták.

A Szerbiával való konfliktus kezdetei

Az osztrák és a magyar agráriusok egy évtizede dörömböltek a Ballhausplatz kapuján, hogy kövesse a német példát, és állítson valóságos vámsorompót a Balkánról érkező élőállat- és gabonaimport útjába. Szerbia magatartásával az ipari tőkés körök is elégedetlenek voltak, mert Belgrád az újabb rendelésekben, főképp a hadianyag-vásárlásban francia cégeket részesített előnyben. A Monarchia külpolitikai kapcsolatainak alakulását kereskedelmi meggondolások eddig nem befolyásolták érdemlegesen. A külügy irányítói közül senki sem gondolt arra, hogy a német protekcionizmus miatt felbontsa a kettős szövetséget, vagy hogy a cárizmussal való szorosabb kapcsolatok kiépítését azon a címen sürgesse, hogy Oroszország az osztrák–magyar iparcikkek első számú vásárlója. A nagybirtokosok és a gyárosok panaszainak most is csak azért lett foganatjuk, mert találkoztak a nagypolitikai megfontolásokkal. Gołuchowski a szerb–bolgár közeledésben és a kilátásba helyezett vámunióban az osztrák–magyar Balkán-politika régi kísértetét: a nagy délszláv államot látta megtestesülni. A. fenyegető veszély elleni harcban egyelőre a gazdaságpolitika fegyverét vetette be. A külügyminiszter a szerb kormány tudomására hozta, hogy a lejáróban levő kereskedelmi egyezményt csak úgy hajlandó megújítani, ha Belgrád bizonyos gazdasági természetű követelések teljesítése mellett lemond a tervezett szerb–bolgár vámunióról. Miután a szerb kormány nem adott kielégítő választ, és közben az ideiglenes kereskedelmi szerződés érvénye is lejárt, 1906 júliusában lezárták a Monarchia határait a szerb élőállat- és húsimport előtt. Szerbia hasonló, az osztrák–magyar ipari behozatalt érintő korlátozásokkal válaszolt. A két ország között vámháború kezdődött.

A 20. század első évtizedének közepén a külpolitikában lezárult egy hosszú, csaknem három évtizedes nyugalmi periódus. Az imperializmus kialakulásával párhuzamosan romlottak a Monarchia nagyhatalmi állásának és külpolitikai tevékenységének feltételei. Egyrészt a Balkánról elindult a nemzeti egyesítés és modern államalakulás nagy hulláma, amely közvetlenül a Monarchia határait ostromolta, másrészt a kontinens nyugati részén gyülemlettek azok az imperialista konfliktusok, amelyek rengései megingatták a dualista birodalom szövetségi kapcsolatait. A Balkán felől gomolygó viharfelhők még nem okoztak komoly riadalmat. A Monarchia nemzetközi állása a századelőn még olyan szilárdnak látszott, hogy a Ballhausplatz felelős kormányosai nem hittek a politikai barométernek, nem vették komolyan, hogy a balkáni felhőkből valóságos vihar kerekedhet.

Hanák Péter

A katonai „megoldás” és az ischli koronatanács

Gołuchowski külügyminiszter kezdettől fogva erős fenntartással kezelte a magyar kormány reformtervét. A lengyel arisztokrata, aki a konzervatív rend védelmében – amint láttuk – a cári Oroszországgal a legjobb egyetértést alakította ki, gyanakvással fogadta a népjogok kiterjesztését, a szocialistákkal való paktálást. Ő a hatvanhetesek valaminő új összefogásában kereste a kivezető utat. Burián István közös pénzügyminiszter – Fejérváry veje – viszont támogatta a választójog kibővítésén alapuló kibontakozási taktikát. Ferenc József végül hozzájárult, ha nem is az általános és titkos, de a jelentősen kiterjesztett választójog előkészítéséhez, azzal a további megszorítással, hogy a reform ne a szocialista elveknek tett engedményként tűnjék fel, amint ezt a hibát Kristóffy belügyminiszter a kérdés kezdeményezésekor elkövette.

Az uralkodó mindazonáltal kevésbé bízott a reformprogram hatékonyságában, mint testőrkapitány miniszterelnöke, ezért jobban foglalkoztatta a harmadik esélyre való felkészülés. Már a program vitája közben is megkérdezte, mi történjék, ha a képviselőház szeptember 15-én nem engedelmeskedik az elnapolási leiratnak és konventté alakul? Fejérváry akkor könnyedén elhárította e valószínűtlen eshetőséget. Ha netán mégis ilyesmi történnék, nem marad más megoldás, mint a Ház szétkergetése és feloszlatása. Minthogy a magyar kormány nem vette komolyan a harmadik esélyt, a vita későbbi szakaszában Gołuchowski újra felvetette a katonai megoldás alternatíváját. Amennyiben alkotmányos kibontakozás egyelőre nem lehetséges, akkor számolni kell a kivételes állapot és a katonailag szervezett közigazgatás bevezetésével.

1905. szeptember 15.

A koronatanács után Gołuchowski fogadta Bánffyt, aki három vezértársával, Andrássy Gyulával, Kossuth Ferenccel és Zichy Aladárral egyetértésben, mérsékelt program alapján felajánlotta kormányalakítási készségét. Ezt a külügyminiszter azzal magyarázta, hogy úgy látszik, „a pokol kezd meleg lenni az uraknak. A sikerben már nem olyan biztosak, az esetleges erőszakos rendszabályok komoly gondokat okoznak nekik, és a Fejérváry-kabinet radikál-szocialista programja legalább annyira megijesztette őket, mint amennyire engem meglepett.”

Gołuchowski Bánffy értésére adta, hogy a jelen helyzetben „nem pillanatnyi összetákolásról, hanem alapos, hosszú évekre terjedő szanálásról” lehet csak szó.[1] A korona megegyezési feltételeit a katonai kérdés teljes kiiktatásában, a közös ügyek változatlan fenntartásában jelölte meg. Az Ausztria és Magyarország közötti egyéb ügyek újraszabályozása a két kormány és az e célra kiküldött parlamenti deputációk dolga. Egy nagyszabású újjárendezés azonban csak akkor lehet hatékony, ha az új megállapodás legalább 29 évre szól. Bánffyt és társait ugyan lehangolták ezek a feltételek, de továbbra is bíztak az alkudozások eredményében.

Minthogy minden jel a koalíció megszelídülésére vallott, Ferenc József tárgyalási készsége jeléül szeptember 12-én elfogadta a kormány lemondását, és hajlandónak mutatkozott az ellenzéki vezérek fogadására. A gesztus várakozással töltötte el a koalíciót, és biztosította a parlament szeptember 15-i ülésének normális lefolyását. Hozzájárult ehhez az a tömeg is, amely ezen a napon az Országház elé vonult.

A szociáldemokrata párt szeptember 15-re időzítette minden addigit felülmúló tömegtüntetését. „Munkások! – tüzelt a párt röpirata – Felkelésteknek vihara söpörje végig az utcákat, süvöltsön el a mezők felett, hajlítsa meg, törje össze az erdők büszke tölgyeit… Izmos ökleitekkel döntsétek le, verjétek szét az osztályuralom válaszfalait…”[2] Nem csoda, ha a munkásnép, a a kirekesztettek ezrei, országszerte még többet vártak. A dunántúli pusztai cselédek „szentül meg vannak győződve a forradalom kitöréséről, készülnek is erre, hogy aztán készen fogadhassák”.[3]Csabán a napszámosok nem vállaltak munkát. Péntekig – így mondják – majd csak kihúzzák koplalással is, azután meg úgyis ők lesznek az urak.”[4] „Künn a falvakban arról beszélnek, hogy kiüt a forradalom, amelynek kikiáltását… szeptember 15-re tűzték ki. Ami 1848-ban március 15-e volt, az lesz most szeptember 15-e.”[5] Somogyban, ahol éppen parcellázások folytak, a parasztok azzal hagyták abba a tárgyalásokat, hogy „szeptember 15-én eldől a nép sorsa, parcellázás nélkül is az övék lesz az urak birtoka”. Széltében elterjedt az a hír, hogy a „fővárosban összegyűlt szocialisták kikiáltják a forradalmat”.[6] A forradalmi hangulat nemcsak a koalíció képviselőit aggasztotta, hanem a kormányt is, amely minden eshetőségre készen nagy rendőri készültséget mozgósított és katonaságot tartalékolt.

Szeptember 15-én, a „vörös pénteken”, a fővárosban általános sztrájkkal egybekapcsolva folyt le a tüntetés. Százezer munkás hömpölygött ünneplőben, vörös szekfűvel, Vörös lobogók alatt az Országház térre. „A kép valóban forradalmi volt” – emlékezett a résztvevő. „Nehéz volt nem gondolni arra, hogy egyszer – a nagy francia forradalomban – Párizsban is ott álltak ilyen tömegek az akkori francia parlament előtt, de azok megtették még a hátralevő lépést is és magába a parlament üléstermébe is bekukkantottak.”[7] A sansculottok pesti utódai azonban nem szegeznek szembe ágyút a parlamenttel, csak a szociáldemokrata küldöttség vonul be. Garami átnyújtja a munkásság kérvényét, az elnök, Justh Gyula, kenetteljes savakkal türelmet és bizalmat kér: a Ház bölcsessége megtalálja majd a közmegelégedést hozó elintézés módját. A dolgavégezetlen küldöttség kint aztán elhiteti a tüntetőkkel, hogy sikerrel jártak. A tömeg békésen elvonul. A kétezer rendőrnek és a több század katonaságnak nem akad dolga.

Az uralkodó az országgyűlést október 10-ig újból elnapolta, és a mesteri előkészítés önelégültségével hívatta Bécsbe a koalíció öt vezérét. A helyzet és az elvárások kölcsönös félreértése jegyében küldték és fogadták az érdekeltek a meghívást a szeptember 23-i audienciára. A koalíció küldöttségét azonban a kormányalakítási megbízás helyett, amelyre bizton számítottak, hideg zuhany fogadta. A merev szertartásossággal lefolyt rövid fogadáson a király állva olvasta fel ultimátumát. Ez nagyjából megegyezett a Gołuchowskitól Bánffynak augusztus végén átadott feltételekkel, annyi eltéréssel, hogy nem említette egy esetleges új kiegyezés 29 éves időtartamát, ehelyett a költségvetés és az újoncjutalék sürgős megszavazását követelte.

A koalíció behódolása

A vezető réteg nem földbirtokos politikusainak vaskos tévedése volt Ferenc Józsefről, Gołuchowskiról s az udvari főurakról feltételezni, hogy bosszúból földosztáshoz, a hitbizományok eltörléséhez, radikális szociális reformokhoz fognak folyamodni. A talajt és realitást vesztett kormány a tekintetben viszont nem tévedett, hogy a néptömegek országszerte radikális változásokat vártak.

A néptömegek forrongó hangulata és a várakozás feszültsége a választójogi törvényjavaslat közzététele után megnőtt. A moszkvai felkelés keltette szolidaritás 1906 januárjában az orosz forradalom kitörésének első évfordulója alkalmával rendezett gyűlések tartották ébren. Új sztrájkhullám volt emelkedőben, új erőre kapott a földmunkások szervezkedése. A január 7-én megalakult Földmunkások Országos Szövetségének gyorsan kiépültek a helyi szervezetei. Hatósági akadályokba kezdetben alig ütköztek, Kristóffy a renitens földbirtokosokat akarta ijesztgetni velük. Az új szakszervezet első tevékenysége a kedvezőbb munkabér-megállapodások, szükség esetén összehangolt sztrájkok előkészítése volt.

A felszíni hullámverés alatt működő irányító erők azonban, amint utaltunk rá, lassacskán ellanyhultak. A szociáldemokrata párt vezetősége a választójogi törvényjavaslat közzétételét saját taktikája első sikerének fogta fel. Bizonyosra vette, hogy most már vagy a sarokba szorított koalíció kapitulál, elfogadja a választójogi reformot, vagy bekövetkezik az alkotmány felfüggesztése, a reform oktrojálása. E kétesélyes, de mindenképpen kedvező kifejletre számítva, 1906 elejétől várakozó álláspontra helyezkedtek. A részletek bírálata ellenére, sajtóban, agitációban támogatták a kormányprogramot, de a vezérlő bizottságnak is tudomására hozták, hogy hasonló reform vállalása esetén egy koalíciós kormányt is elfogadnának. Garami úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a kormány és az ellenzék párharcában továbbra is a párt a mérleg nyelve, tőle függ a reform sorsa.

A vezérlő bizottság Kristóffy fenyegetéseit is, a szociáldemokraták ajánlatait is elhárítva, figyelmét az udvarral való megegyezésre összpontosította. A tárgyalások fonalát decembertől a király bizalmi embere, Lukács László gombolyította. A vezérlő bizottság jobbszárnyán ekkorra már megérlelődött az alkuvágy, a megyékben is jelentkeztek a tisztikar kifulladásának jelei. Sok helyütt anyagi eszközökben szűkölködtek, a provinciális szűklátókörűség megakadályozta a jobban rászoruló megyék támogatását, egy országos ellenállási pénztár létrehozását. Jelentős kölcsönt pedig a főúri mecénások tartózkodása miatt a pénzintézetek nem folyósítottak. A közigazgatási sztrájk gondolatát január elején a koalíció vezérei is, a megyék többsége is elvetette. Okkal merült fel a kérdés: ki tartaná el az egzisztenciájukat vesztett tisztviselőket? Nem lelkiismeretlenség-e ekkora önfeláldozást kívánni tőlük? És a főérv: nem vezet-e anarchiára a hosszú ellenállás? Egyes megyékből januárban már a vezényszó kikapcsolását, a „jogfenntartással” való megegyezés óhaját is felvetették.

Az 1906 első hónapjaiban intenzíven folyó tárgyalásokon a koalíció fokozatosan visszavonult. A magyar vezényleti nyelvre vonatkozó követelését előbb a tisztikar és a legénység közötti „érintkezési nyelvre” korlátozta, végül megelégedett volna a jogokat elvben elismerő és a jövőre fenntartó királyi nyilatkozattal is. Hajlandó lett volna elfogadni a SzéllKoerber-féle kiegyezés vámtarifáit és az ezen az alapon kötendő új külkereskedelmi szerződéseket. Feladta tehát az önálló vámterület követelését, és beérte volna az önálló jegybankkal is. A mérsékelt kívánságokat február elején Andrássy tolmácsolta az uralkodónak: programja katonai részének megvalósítását nem tűzi a kormányvállalás feltételéül, de elvileg nem is mond le róla, hanem a szélesebb alapokon megejtendő új választások eredményében megnyilvánuló „nemzeti akarattól” teszi függővé.

Ferenc József azonban nem elégedett meg az ilyen fenntartásoktól megbizonytalanított egyezséggel. Úgy látta, hogy a saját seregeiktől félő vezérek a behódolás tisztes formáját keresik, csak az elvhűség látszatának megőrzéséért tétováznak. Az uralkodó nem szakította meg az alkut, de néhány erélyes csapással kívánta meggyorsítani a megegyezést. Ezt sugallta az a megfontolás is, hogy az alkotmányos többséggel rendelkező koalíciót meg kell fosztani „ellenkormány” szerepének legalitásától, a vezérkart pedig képviselői immunitásától. Ezt sürgette az új külkereskedelmi szerződések életbeléptetésének közelgő határideje is.

A vám- és kereskedelmi szövetségnek a SzéllKoerber-féle megegyezésen alapuló meghosszabbítását és az ehhez csatolt új autonóm vámtarifát a magyar törvényhozás – amint láttuk – az obstrukció miatt nem hagyta jóvá, nem adott további törvényes felhatalmazást a kormánynak az új külkereskedelmi szerződések megkötésére sem. A legfontosabb szerződések azonban 1903 és 1905 között lejártak. A külügyminiszternek, ha nem akarta a Monarchiát vámpolitikai konfliktusoknak, gazdasági megrázkódtatásoknak kitenni, meg kellett indítania a külkereskedelmi tárgyalásokat.

Dolmányos István

Gazdaságpolitika és a koalíció belvitái 1906-ban

Olajat öntött a tűzre, hogy a magyar minisztertanács felkérte a közös külügyminisztert: értesítse a külföldi kormányokat, hogy nem Ausztria–Magyarországgal, hanem Ausztriával és Magyarországgal kötöttek egyezményt.

A szerb vámháború első szakasza

Gołuchowski 1906. január végén felszólította a magyar miniszterelnököt, hogy Szerbia ellen megtorlásképpen rendelje el az állatbehozatali tilalmat. A magyar földművelésügyi miniszter akkor időlegesen lezáratta a határt. A vámháború tehát még a Fejérváry-kormány idején indult meg. Április 8-án, a koalíciós kormány megalakulásakor a Szerbiával folyó tárgyalások megszakadtak.

Az ágyúzsarolás és a Szerbia ellen elrendelt határzár Magyarországon népszerűtlen volt. Ebben a kérdésben 1905 végén és 1906 elején véleményazonosság alakult ki a koalíció és a szociáldemokrata párt között. A közvélemény egységesen fordult szembe Gołuchowski kárhozatosnak tartott intézkedéseivel, és kifejezte rokonszenvét a szerb nép iránt, amely évtizedek óta együtt érzett a magyar ellenzékkel. A szerb közvélemény hosszú ideig nem is akarta tudomásul venni, hogy az ellene irányuló gazdaságpolitikai intézkedéseket a magyar kormány hajtja végre, s az eseményeket kizárólag Bécs számlájára írta. Belgrád tüntetett a horvát–szerb koalícióval szövetségben levő magyar ellenzék mellett.

A koalíciós kormány megalakulása után a közvélemény Gołuchowski azonnali bukását és a Monarchia szerb politikájának revízióját remélte. A politikai csodavárással szemben a koalíciós miniszterek óvatosságot tanúsítottak. Egyelőre nem mertek nyíltan szembefordulni a közhangulattal. Kétértelmű magatartásukkal – amiként a horvát kérdésben is – inkább táplálták az illúziókat.

Az osztrákok a nyílt színvallást és a végleges rendezést követelték. Javasolták, hogy az ágyúszállítások ügyét akár vámháborúval is kényszerítsék ki. A magyar kormány a közelgő választások miatt nem akart nyíltan állást foglalni. A koalíció vezetőinek körében ekkor már megérett az elhatározás, hogy – hacsak Szerbia feltétel nélkül nem kapitulál – újabb határzárral a vámháború útjára terelik a konfliktust. A nézeteltérések akörül adódtak a kormány kebelében, hogy milyen magyarázatot adjanak a közvéleménynek. Június 8-án a magyar kormány kérte a külügyminisztert, hogy az előre látható szakítás esetén a vámháború elrendelésének fő indokaként ne a közszállításokat – vagyis a Skoda-ágyúk ügyét –, hanem a vámvédelem szempontját jelölje meg. Ezt a kérdést különösen Kossuth Ferenc sürgette. Az ágyúszállítások kérdésének formális háttérbe szorítása elejét vehette volna annak, hogy a magyar kormánynak kellemetlen magyarázkodásokba kelljen bocsátkoznia az osztrákok népszerűtlen zsarolása miatt, s a szakítás indokainak ilyen megfogalmazásával még valamiféle magyar vívmányt is óhajtották faragni a vámháborúból.

Az osztrák kormány és a közös külügyminisztérium készséggel ráállt, hogy a szakítás ódiumát saját kérésük alapján hárítsa a magyarokra. A tárgyalások ilyen indokolással szakadtak meg.

Az 1907. évi kiegyezés

A tárgyalások körüli bonyodalmak közrejátszottak Gołuchowski külügyminiszter 1906 októberében bekövetkezett menesztésében. Az addigi külügyminiszter látványos magyar ultimátuma egyféle megismétlése volt Hohenlohe „szép” bukásának. Gołuchowski távozása és a Ferenc Ferdinándhoz közelebb álló Aehrenthal kinevezése egyszerre győzelme és veresége a Wekerle-kabinetnek.

Diószegi István

Aehrenthal külpolitikája

A. győztes magyar ellenzéki koalíció által megbuktatott Gołuchowski helyét Alois Lexa von Aehrenthal vette át a külügyminiszteri poszton. Tőle, akit már évek óta a külügyminiszteri szék várományosaként tartottak számon, a közvélemény nem várt érdemleges változást. Aehrenthal a diplomáciai vezérkarhoz tartozott, véleménye már régóta nagy súllyal esett latba a döntéseknél. 1899-ben, amikor pétervári nagykövetté nevezték ki, a szokásostól eltérően ő készített feljegyzést a külügyminiszter számára az Oroszországgal folytatandó politika alapvonalairól. Az emlékiratban arról volt szó, hogy az 1897-ben létrehozott megegyezést tovább kell fejleszteni, és a balkáni status quo politika helyébe újra az érdekszférák elhatárolását kell léptetni. Aehrenthal figyelmeztetett, hogy ebben a külpolitikai rendszerben a Monarchiának nemcsak kapnia kell, hanem adnia is: a Balkán nyugati része fölötti osztrák–magyar uralom fejében tudomásul kell vennie a tengerszorosok és Konstantinápoly orosz birtokát. Gołuchowski annak idején mereven elzárkózott a veszélyes kísérletek elől, és a nézetkülönbségek miatt a külügyminiszter és a pétervári nagykövet kapcsolata elhidegült. Aehrenthal az ismétlődő elutasítások ellenére sem mérsékelte aktivitását. 1904-ben, ez alkalommal sikeresen, ő kezdeményezte az osztrák–orosz semlegességi egyezmény megkötését; 1906-ban pedig, éppen Gołuchowski bukásának előestéjén, újabb javaslattal állt elő: újítsák fel az Ausztria–Magyarország, Oroszország és Németország közötti három császár szövetségét.

A megnyilatkozásokból világosan kitetszik, hogy az 1906 októberében hivatalba lépő új külügyminiszter az osztrák nagyhatalmi gondolat erőteljes képviselője volt. Aehrenthal mint kezdő diplomata éveken át Kálnoky oldalán dolgozott, az érdekszféra-politika híve mellett tette magáévá az aktív hatalmi politika eszméit. A tanítvány azonban színesebb, elevenebb egyéniség volt, mint mestere: nála a merész, kezdeményező készség teoretikus hajlamokkal és széles európai látókörrel párosult. Az osztrák hatalmi politika célkitűzéseit Kálnokytól vette át. Ő is azt vallotta, hogy az Itáliából és Németországból kirekesztett Monarchiának a Balkánon kell érvényesülnie. A célok megvalósításának eszközét, az Oroszországgal való egyezkedést is mesterétől kölcsönözte. A balkáni terjeszkedés szükségességét azonban nála színvonalasabban senki sem tudta megfogalmazni, és a cárizmussal való paktálásban a lehetőségek szélső határait senki sem tudta precízebben kijelölni. Az új külügyminisztert mély konzervatív meggyőződése is a régi iskolához kapcsolta. A konzervativizmus az osztrák diplomáciai karban nem volt megkülönböztető vonás, de Aehrenthalnál a monarchikus rendhez való ragaszkodás hangsúlyozottabban érvényesült. A pétervári nagykövet számára maradandó élményt jelentett az orosz forradalom, és a három császár szövetségét is elsősorban azért akarta életre kelteni, hogy a monarchiák összefogásával elejét vegyék – ahogy ő maga írta – a proletariátus fenyegető diktatúrájának.

Aehrenthal leginkább abban különbözött elődeitől, hogy határozott elképzelésekkel rendelkezett arról, hogyan lehet a Monarchia adott belső berendezkedését a nagyhatalmi politika szempontjából kamatoztatni. A közös külügyminiszterek között eddig egyedül Andrássy volt a dualizmus híve, de külpolitikájában csak az egyik fél törekvéseit juttatta kifejezésre. Beust provizóriumnak tekintette a közös ügyes berendezkedést, Kálnoky szüntelenül panaszkodott a birodalmi egység hiánya miatt, Gołuchowski pedig csak azért békült meg a hatvanhetes struktúrával, mert rettegett mindenféle változtatástól.

A külpolitikai kapcsolatok normalizálása az annexiós válság után

Nem nehéz felismerni: az újítónak indult külügyminiszter a vezérkari főnökkel vitatkozva visszahátrált arra a vonalra, amelyen az általa kevésre becsült elődje egy évtizeden át vesztegelt: a status quo vonalára. Aehrenthal az újabb balkáni aktivitást csak abban az esetben látta ismét időszerűnek, ha a status quo a Monarchia kívánsága ellenére és kezdeményezése nélkül megbomlanék. Törökország európai uralmának összeomlásakor az önálló Albánia létrehozását, Bulgária területi megerősödését és Szerbia növekedésének korlátozását nyilvánította az osztrák–magyar érdekekkel egyező rendezésnek. A Monarchia balkáni térnyeréséről erre az esetre is lemondott volna és a kívánt átalakulást is csupán diploniáciai eszközökkel akarta befolyásolni. Aehrenthal fölényesen és meggyőzően érvelt a kissé darabos tábornokkal szemben, de a török összeomlás esetére felvázolt politikában megint csak nem saját elveit védelmezte. Ezeket az alapelveket még valamikor Goluchowski miniszterségének kezdetén dolgozták ki, s a Ballhausplatzon. A különbség csak annyi, hogy akkor talán még több remény volt megvalósításukra.

Lábjegyzetek

  1. Gołuchowski feljegyzése Ferenc Józsefhez, 1905. augusztus 20. Országos Levéltár Daruváry-hagyaték. Karton 25.
  2. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai III. Budapest, 1956. 358–359.
  3. Forrongás Tolnában. Pécsi Napló, 1905. szeptember 14. Közli: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai III. Budapest, 1956. 365.
  4. Szegedi Napló, 1905. szeptember 15-i híre alapján közli: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai III. Budapest, 1956. 366.
  5. Pécsi Napló, 1905. szeptember 16-i híre alapján közli: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai III. Budapest, 1956. 366.
  6. Ugyanott.
  7. Buchinger Manó, Küzdelem a szocializmusért. (Emlékek és élmények). Budapest, 1946. 156.

Műve

Gołuchowski feljegyzése Ferenc Józsefhez, 1905. augusztus 20. Országos Levéltár Daruváry-hagyaték. Karton 25.

Irodalom