Agrárpolitika

A Múltunk wikiből
1896. július 27.
1896:XXV. tc. A majorsági zsellérbirtokról és az ehhez hasonló természetű birtokokról.

Az 1853-as úrbéri pátens által meg nem szüntetett feudális maradványoknak óhatatlanul szükségessé váló eltakarítása a kiegyezést megteremtő honatyákra várt.

E maradványok közül időrendben is első helyen említendő a széles rétegeket érintő szőlődézsma-megváltás. A jobbágyi használatban levő, de nem úrbéres jellegű földek hovatartozását illetően az 1848-as törvényhozás abból az alapállásból indult ki, hogy minden nem bizonyítottan allodiális föld úrbéresnek minősítendő. Az 1848 szeptemberében hozott intézkedések a szőlődézsma eltörléséről ennek ez alapelvnek jegyében születtek. A győztes ellenforradalom azonban ellenkező alapokon szabályozta a jobbágyfelszabadítás végrehajtását, így a szőlődézsmát visszaállították, s az úrbéri pátens csak azt engedélyezte, hogy azok a szőlőbirtokosok, akik nem ideiglenes vagy zálogszerződés alapján használták szőlőiket, saját erejükből megválthatják magukat.

A megváltás ügyét véglegesen rendező 1868:XXIX. törvénycikk a pátens alapelvén nem változtatott, de kötelezővé tette a megváltást, s „országos közvetítést” rendelt el a dézsmakötelezettek által fizetendő váltságtőke törlesztésére, amelyet az évi szolgáltatások értékének hússzorosában állapított meg. Ezt a közvetítést a „jelzálogos váltsági kötvények” jelentették. A váltságtőke-tartozást jelzálog formájában betáblázták a törvény után a dézsmaköteles tulajdonába kerülő szőlőre, s a tulajdonos adó formájában az „ország pénztárába” fizette a váltságtőke évi 5%-os kamatát a 1/2%-os kezelési költséget és a 2 1/2%-os tőketörlesztést. Ezzel az évi 8%-os törlesztéssel 22 év alatt szűnt meg a megváltakozók tartozása. A volt dézsmabirtokosok a váltságtőke összegét az 5%-kal kamatozó váltsági kötvényekben kapták meg.

A szőlődézsma megváltása nem az egyedüli feudális maradvány volt, amit a tőkés fejlődés érdekében a kiegyezés után kellett rendezni. Az 1871:LIII. törvénycikk az úrbéri pátenstől eltérően megszüntette mindazon haszonvételeket (pálinkafőzés, korcsma-, bolt- és mészárszékállítási jog, a tégla- és mészégetéssel kapcsolatos földesúri jogok), amelyek a nemesi tulajdonnak mintegy kiegészítői voltak. Ugyancsak eltörölte a törvény az úrbéres birtokok feldarabolásával kapcsolatos még fennálló akadályozó rendszabályokat.

Meggyorsította a törvény a még le nem zárt úrbéri peres eljárásokat és birtokrendezéseket, amikor kimondotta, hogy a volt földesúr a törvény hatálybalépésétől számított egy év alatt köteles a legelő, nádas és erdő elkülönítése iránti pert megindítani. A 70-es évek elején a birtokrendezési eljárások meggyorsulása s a tagosítások előrehaladása elhárította az akadályokat a modern gazdálkodás útjából.

A még vitás úrbéri ügyek rendezése sorában szót kell ejtenünk az 1868:XXXIII. törvénycikkről, amely a jobbágyfelszabadítás előtt önerejükből megváltakozott jobbágyok és jobbágyközösségek úrbéri kárpótlásának ügyét szabályozta. A törvény szerint – miután a többi jobbágy állami kárpótlással szabadult fel – azok, akik az 1840. évi törvény alapján önerejükből szabadultak fel, szintén jogosultak arra a kármentesítésre, ami a jobbágyföldjeiket vesztett földesurakat egyébként megillette. A törvény igen nagy terhet vett le a váltságtőkét és annak óriásira duzzadt kamatait sok helyen még fizető megváltakozott helységek válláról, de a legtöbb esetben nem nyújtott teljes kárpótlást, mert az örökváltsági szerződések a megváltási díjat tekintve nem igazodtak a jobbágyfelszabadításkor államilag megszabott kármentesítési összegekhez. Nem rendeződött a kárpótlás kérdése abban a néhány helységben, amely már 1840 előtt megváltakozott (Nyíregyháza, Csáktornya, Sárospatak, Szentes, Szepes megyei falvak stb.). A törvény hatálya ezekre nem terjedt ki, és e városok és falvak sokszor még a század végén is nyögték az olyan földekért fizetett váltság kamatait, amelyeket volt jobbágytársaik állami kárpótlással szereztek meg. Elutasította a törvényhozás a Jászkun-kerület lakóinak igényét is, akik úrbéres örökváltságnak tekintve a 18. századi redemptiót, a megváltakozás tőkéjét és kamatait az állammal szerették volna megfizettetni.

Nemcsak a korán megváltakozottakra és a jászkunokra nézve intéződtek kedvezőtlenül a dolgok az úrbéres viszonyok végleges rendezésekor, a hetvenes évek elején, hanem az úgynevezett telepítvényesek számára is. Az 1873:XXII. törvénycikk a határozott időre szerződött telepítvényesek, kontraktualisták számára csak a belső telek megváltását tette lehetővé, s csak azok számára biztosította a külső birtokok tulajdonként való megszerzését, akik határozatlan időre szerződtek vagy szerződésük 1848. január 1-ével lejárt s azóta nem hosszabbították meg. A telepítvényesek ügyének ilyetén rendezésében a nagybirtok munkaerőigénye is szerepet játszott. Az elvesztett robotos jobbágykezek pótlására előnyösebb volt a külső birtokkal rendelkező s ezáltal munkaerejét áruba bocsátani nem tudó telepítvényest bérmunkássá, mint kistulajdonossá tenni.

A nagybirtok munkaerőigényének szempontjai miatt tartották fenn megoldatlanul a 90-es évekig a majorsági zsellérviszonyt is. Az 1896:XXV. törvénycikk a majorsági zsellérek esetében is lehetőséget teremtett telkük és földjük megváltására az évi szolgáltatások értékének hússzorosára rúgó tőkével. Az úrbéres zsellérektől eltérően azonban a majorságiaknak nem járt földjük után sem legelő, sem erdő, s kihasítandó külsőségeik nem bonthatták meg volt földesuruk tagosított birtokának gazdasági egységét. A nagybirtok munkaerőigénye vezetett az éves, de legalább egyhónapos szerződésű mezőgazdasági munkások, a cselédek, jogviszonyainak szabályozásához is. Az 1878:XIII. törvénycikk a gazda és cseléd viszony meghatározásának patriarchális formáival valójában szorosabbra fűzte a cselédek függő viszonyát, mivel a cseléd számára a felmondás lehetőségét tulajdonképpen csak arra az esetre tartotta fenn, ha a gazda nem fizetné meg járandóságát. Hatóságilag is kényszeríteni lehetett viszont gazdájához való visszatérésre azt a cselédet, aki a törvénybe foglalt okok nélkül hagyta el munkaadóját.

A 70-es évek elején hozott agrárpolitikai intézkedések – a majorsági zsellérek ügyét kivéve – véglegesen lezárták a hajdani jobbágy–földesúri viszonyból megmaradt problémákat.

A dualizmus későbbi évtizedeiben azonban a hivatalos agrárpolitika is egyre inkább azoknak a befolyása alá került, akik a 48-as átalakulást és a „túl szabadelvű” agrárpolitikai intézkedéseket okolták a mezőgazdaság tőkés fejlődésében mutatkozó nehézségekért.

A 70-es évek végén, a székesfehérvári gazdakongresszuson zászlót bontó agrárius mozgalom, amely egyébként a mezőgazdasági nagyüzemek birtokosainak érdekvédelmét tekintette legfőbb feladatának a tőkés konkurrenciaharcban, szakított a liberális birtokpolitikai elvekkel, s az államhatalmat is szerette volna a saját céljainak megnyerni. A birtokos osztály védelme ürügyén indított támadásait az ingatlan tőkén felülkerekedő „ingó tőke” és tulajdonosai, az ipari, kereskedő és banktőkések ellen, antiliberális eszmék propagálásával támasztotta alá.

A banktőke „karmaiba” kerülő kisbirtok esetében azonban a védelem csak jelszó volt. A nagybirtokos osztály viszont egyre többet tett annak érdekében, hogy birtokait az elaprózódástól, a széthullástól megmentse. Erre legalkalmasabb módnak a hitbizományok alapítása látszott. A hitbizományi törvény még a 18. században született, de a feudális viszonyok között olyannyira nem volt szükség rá, hogy 1848-ig alig néhány hitbizomány alakult. Amikor az 1869-ben hozott rendelet kiszélesítette a hitbizományi rendszert, egyre-másra születtek a szabad birtokforgalomból kivett hitbizományok. Területük 1869 és 1893 között. 563 ezer holdról 2348 ezer holdra növekedett, azaz megnégyszereződött. A hitbizományok, a kötött birtok többi formáival, a községi, állami, egyházi, közbirtokossági földekkel együtt – amelyek az ország egész területének egyharmadát jelentették – korlátozták a szabad birtokforgalmat, s ezáltal lehetetlenné tették, hogy a kereslet és kínálat szabályozó szerepe a földbirtok teljes területén érvényesüljön. A földre éhes parasztság e területeket nem vásárolhatta meg.

Az agrárius politikában sok szó esett a kis- és nagybirtokos közös érdekéről. A hivatalos statisztika is két alapvető csoportra osztotta a mezőgazdaságból élőket: birtokosokra és birtoktalanokra. Valójában azonban a százezer holdak birtokosa és a néhány holdas paraszt között széles szakadék tátongott, amelyet a személyes szabadság, a törvény előtti egyenlőség és a polgári átalakulás más – egyébként nagy előrelépést jelentő – vívmányai nem tudtak betemetni.


Agrárpolitika és agrártársadalom
Tartalomjegyzék Az agrártársadalom fejlődésének útja