Ajtony vezér

A Múltunk wikiből

Achtum vagy Ochtum

955–1028
nemzetségfő volt Szent István uralkodása idején Magyarországon
Wikipédia
Gesta Hungarorum Anonymous
1002 után
Ajtony megkeresztelkedése Bizáncban.
1003
István király hadat indít Erdélybe, a bizánci szövetségbe bevont Gyula vezér ellen. Gyula családjával Magyarországra jön, helyébe Gyulafehérvárra Erdőelvi Zoltán kerül.
1003–1004
Querfurti Brunó (Bonifác) az Ajtony területén lakó fekete magyarok között térít.
1003–1018
Német–lengyel háborúk Szászország, Szilézia, Cseh- és Morvaország birtoklásáért.
1004 körül
A pannonhalmi alapítólevél utóirata. Csaba a nádor, Sebestyén az esztergomi érsek.
1005–1008
Querfurti Brunó (Bonifác) ismét az Ajtony területén lakó fekete magyarok között térít.
1007
Asztrik (Anasztáz) a magyarok érseke (az 1030-as évekig).
1008
A görög császárral szövetkezett Ajtony és a fekete magyarok leverése. István király a győztes had vezérét, unokaöccsét, Csanádot Ajtony helyére, Marosvárra nevezi ki; a mellőzött másik hadvezér, Gyula (Prokuj) I. (Bátor) Boleszló lengyel fejedelemhez szökik.

Györffy György

A Kárpát-medence IX. század végi állapota: legenda és valóság

A kazár népességű bihari dukátus vezérének a "több barátnője" miatt "Mén"-nek nevezett Marót vezért tette meg azon a tájon, ahol két Marótlaka falu árulkodott Anonymusnak Marót lakhelyéről. Nyitra vidékén szerinte Zobor cseh vezér uralkodott, akit Huba és társai megkergettek, és a Zobor-hegyen akasztottak fel. A Temes vidékén élt szerinte Ajtony őse, Galád vezér (ott, ahol a középkorban több Galád helység feküdt, s ma Gilád falu is található).

Az Árpád-fiak szállásrendje és a dukátus

Anonymus korában az ország szó 'törzsi terület' jelentése már elhalványult, s amikor ő a hagyományból arról értesült, hogy Magyarország területén valaha országok voltak, ezeket honfoglalás előtti országokként értelmezte. Valójában a nála ducatus megjelöléssel szereplő országok: Ménmarót kazár lakosságú bihari dukátusa, amely azonos Zolta trónörökös országával, Gyalu erdélyi dukátusa, amely azonos Gyula törzsfő országával, Galád marosi dukátusa, amely azonos Ajtony törzsfő országával, Salán Tiszán inneni dukátusa, amely megfelel Ónd törzsfő országának, végül Zobor nyitrai országa, amely Hülek fiai, helyesebben Árpád fia Üllő foglalása révén vált másik dukátussá, egytől egyig X. századi „országok”, visszavetítve a honfoglalás előtti korba.

A vezérek szállásrendje és a törzsek

Úgy látszik, hogy Anonymus nem egy esetben lázadó magyar vagy kabar főembereket jelenített meg Árpád honfoglalás kori ellenségeikként. Ilyen volt a tévesen „blak” vezérként feltüntetett Gyalu. A török-magyar személynevet viselő Gyalu téli udvarhelye minden bizonnyal a Körösök torkolatánál fekvő Gyalu volt; a Sebes-Körös völgye pedig elvezet a Kolozs megyei Gyalu váras helyhez, nyári legelőterülete központjába. Az itteni várhoz fűződő névmagyarázó népmondát dolgozta be Anonymus gestájába, az Árpádok X. századi magyar ellenfelét IX. századi idegen ellenfélként tüntetve fel.

Hasonló szerepben jelent meg Ajtony elődje, Galád vezér. Itt a mondaképzést elindító helynév a Temes menti Rév-Galád volt, de hogy Galád ténylegesen ura volt a Maros- és Temes-vidéknek, az a nevéből képzett itteni magyar-szláv helynévpárok árulják el; a két síkvidéki Galáddal szemben két hegyvidéki Galadva (utóbb KalodvaKladova).

Központosító harcok

Két vezéri sarjról tudunk, aki nem ismerte el Istvánt királynak, aki görög papoktól hagyta „megfertőzni” magát, és „mindenben ellenszegült” a királynak: az erdélyi Gyula és a Maros–Al-Duna vidéki Ajtony. Bár érdekeik közösek voltak, mégsem alkottak közös frontot; alighanem azért, mert maguk is riválisok voltak a Maros partján. Sem Gyula, sem Ajtony nem lépett fel fegyveresen István ellen, de lehetetlenné tette az új szervezet kiépítését, és mint önállósult tartományúr külön utakon járó politikát folytatott. Mozgalmukat támogatta országukban mindenki, aki a régi pogány rendhez húzott: nemzetségfők, vitézek, szabadok és a területükön lakó fekete magyarok. Egy másik, félreeső tartományban talán hosszabb ideig észrevétlenül dacolhattak volna, a Maros vidékén azonban nem, mert Gyula országa kiterjedt a sóbányákra, amelyekből a fő rész az Arpádokat illette meg, Ajtony pedig a só fő útvonalán tartotta rajta a kezét.

István 1003-ban személyesen indított hadat anyai nagybátyja, Gyula ellen, akit a szlávok Prokujnak, Maradéknak neveztek, és a magyar törzsfők szláv vojavoda címével illettek. A Gyulafehérvárt székét tartó Gyula nem állt ellen, feleségével és két fiával, Bujával és Bonyhával megadta magát. István kiséretében Magyarországra jöttek, és itt kaptak kárpótlásként szálláshelyet; a helynevekből úgy tűnik, hogy a Dunamelléken és Heves megyében, ahol beházasodott családtagok tartották udvaraikat, és ahol Saroltnak is volt szállása.

Behódolt Gyula testvére, Zsombor is, aki téli szállásait az északerdélyi három Zsombor faluban tartotta; nyári szállásait pedig az Olt-kanyarbeli két Zsombor helynév jelzi.

István, aki a tartományurak helyére megbízható rokonait ültette, Dél-Erdélybe, Gyula helyére egyik unokatestvérét, Erdőelvi Zoltánt helyezte, Észak-Erdélybe, Zsombor várába és a szamosi útra másik unokaöccsét, Dobokát; Zsombor Olt-menti legelőterületét pedig helynevekből következtethetően részben Zoltán, részben Doboka kapta. Mint az Altaichi Évkönyvekből megtudjuk, rögtön ezután megkezdődött a tartományban a keresztény hitre való erőszakos térítés. Maga Gyula keresztény volt ugyan, talán még nagybátyja Tisza vidéki gyulasága idején keresztelték meg. Erdélybe azonban ebből alig mentődött át valami. Egyetlen görög patrocínium, Szent Demeter jelzi, hogy Bonyha Kis-Küküllő-parti udvarhelye felett állt egy templom, amelyben pislákoltak a gyertyák az ikonok előtt.

Gyula – mint megtért rokon – bekerült István királyi kiséretébe, s néhány év múlva egyik vezére lett az Ajtony ellen küldött seregnek.

Anonymus azt állítja, hogy Ajtony a Maros és Temes mentén megszálló Galád úrnak volt a leszármazottja. Géza halála után tartományúri hatalmat épített ki: a Körösök vidékétől le az Al-Dunáig, a Tiszától Erdélyig és a Szörénységig terjedt országa. Központja Marosvár volt, ahol talán még Zombor gyula idejében felépült az a Keresztelő Szent János-templom, illetve -monostor, amely Csanád várának törökkori felvételén mint háromkaréjos centrális templom jelentkezik. Ha hihetünk a legendának, Ajtonynak, „aki a keresztény hitben nem vala tökéletes,”[1] hét felesége volt. Igaznak tűnik az a feljegyzés, hogy sok nemes és vitéz volt uralma alatt; ólban tartott lovai mellett megszámláhatatlan szilaj ménese volt, rengeteg barma, továbbá jószágai és udvarai.

A Taksony és Géza uralma alatt hagyományossá vált bolgár–magyar barátság és görög–magyar ellentét légkörében Ajtony a görög oldalra állt. Mivel II. Baszileiosz császár 991-ben, a bolgárok ellen indított offenzívája alkalmával szövetségeseket keresett a bolgárok háta mögött – követeket küldött a horvát és diokleiai szerb uralkodókhoz, megtisztelő címekkel és ajándékokkal halmozva el őket –, lehet, hogy az Al-Duna mellett tanyázó Ajtonyt is kitüntette. Ajtony ugyanis a görög hajók számára az Al-Dunán mindig elérhető volt. De ha előbb nem is, 1001-ben indított nagy balkáni támadása előtt mindenképpen felvette a kapcsolatot vele, és Vidin elfoglalása (1002) után a császár személyesen keresztelte meg a nála megjelenő nagyurat. Ajtony a bizánci világbirodalmat érezve háta mögött önálló politikába kezdett. Nem ismerve el a királyi jogot az új monarchiában, megvámolta a király Maroson leszállított sóját. Törésre a Gyula ellen vezetett hadjárat után került sor, amikor Ajtony országa határos lett a bizánci birodalommal.

Az Ajtony elleni hadjárat történetét a nagy Gellért-legenda tartotta fenn. Ez a legenda a XIV. században készült, de szerzője valószínűleg felhasznált egy korai legendát is, amely 1083-ban, Gellért szentté avatása alkalmából készült, esetleg csanádi feljegyzésekre támaszkodott.

Az Ajtony elleni hadjárat időpontja vitatott. Mivel a nagy Gellért-legenda az Ajtony elleni hadjárat elbeszélése után, a következő fejezetben szól Gellért püspökké tételéről, és ennek időpontja 1030 volt, sokan 1028 tájára tették Ajtony legyőzését. Eltekintve attól, hogy ez a forrás is beszúrja Ajtony legyőzése és a püspökké tétel közé, hogy „miután Szent István látta, hogy országa a harcoktól megnyugodott, visszahívta ... Gellértet a remeteségből”[2], s ugyancsak a harcok megnyugvása utánra tette Gellért püspökké tételét a XII. század eleji kislegenda. A harcok pedig Ajtony legyőzésétől kezdve 1030-ig nem nyugodtak meg. Az Ajtony elleni harcot azonban István uralkodásának elejére datálja Szent István nagylegendája, amely István ifjúkorában beszéli el a vezérek legyőzését Szent Márton és Szent György zászlaja alatt; az előbbi vezér ugyanis a Szent Márton segedelmével legyőzött Koppány, az utóbbi pedig a Szent György segítségével megvert Ajtony[3]. De emellett szól Querfurti Brunó–Bonifác híradása is az itt lakó „fekete magyarok” megtéréséről, és végül, de nem utolsósorban Gyula részvétele az Ajtony elleni harcban.

Querfurti Brunó, a magyar legenda Bonifác mártírja főrangú szász család gyermeke volt. A magdeburgi missziós központban nevelkedett, majd III. Ottó kiséretében Rómába ment, ahol az aventinusi Szent Elek és Bonifác-kolostor szerzetese lett. Egy ideig Szent Romuald oldalán a ravennai Pereumban remetéskedett, majd poroszországi térítő útra készült, de ide a német–lengyel hadiállapot miatt nem juthatván el, 1003 tavaszán a Dunán lehajózott, és „Magyarország alsó végeire”, a fekete magyarok (Nigri Ungri) közé ment téríteni. Brunó vágyott a mártíromság után, de ezt itt nem érhette el, bár a nyakán megsérült, és beteg vállal folytatta az útját. Második, hosszabb magyarországi tartózkodása (1005–1008) után, 1009 elején Lengyelországból írta II. Henriknek friss értesülését, hogy a fekete magyaroknál megindult a térítés erőszakos eszközökkel, és Szent Péter legációja indult hozzájuk, amiből arra lehet következtetni, hogy Ajtony legyőzése 1008-ban történt.

István király az Ajtony elleni sereg vezérévé Csanádot tette meg. Csanádról Szent Gellért legendája azt állítja, hogy korábban Ajtony vitéze volt, aki miután Ajtonynál bevádolták, és el akarták tenni láb alól, átszökött István udvarába, ahol megkeresztelkedett, és István őt tette meg az Ajtony elleni sereg vezérévé. Ezt az előadást nem támogatja az a körülmény, hogy Ajtony területén – a később róla elnevezett Marosvártól eltekintve – helynevek nem tartották fenn szállása emlékét. E tekintetben a XIV. századi legendával szemben Anonymusnak kell igazat adnunk, aki szerint Doboka fia Csanád István unokaöccse volt.

A Duna bal partján, amelyet Géza a hercegeknek engedett át, három Csanád helynév őrízheti szállása emlékét: Érsekcsanád Baja mellett, Csanád-puszta Dunavecse mellett és Csomád, hajdan Csanád Vác mellett. Ha az utóbbi névadója egy később élt Csanád is lehetett, a Baja és Vecse közti partvonal is hercegi szállásváltó útra mutat.

A legenda leírása az ütközetről nehezen hihető mondai elemeket tartalmaz. Csanád felvonulása Oroszlámos mellett, ahol álmában állítólag egy oroszlán ébresztette fel, hogy induljon támadásra, és ahol utóbb monostort alapított, nyilvánvalóan névmagyarázó népmonda. A Csanád-nem birtokolta az Árpád-korban a Kanizsa melletti Oroszlámosmonostort, ez azonban nem valami álom után kapta a nevét, hanem azért, mert kapubejáratát kőoroszlánok diszítették.

Ismert mesemotívum az is, hogy a győztes – esetünkben Csanád – az általa megölt vezér nyelvét kivágja, és azzal igazolja hőstettét az ármánykodó, a diadalt magának vindikáló vetélytárssal – esetünkben Gyulával – szemben. Annyit azonban a meséből elfogadhatunk, hogy főszereplői, Csanád és Gyula valóban részt vettek a csatában, annál is inkább, mert ez a mese összhangban van egy a történeti ténnyel, nevezetesen azzal, hogy Gyulát „a király úr udvarából kivetették”, Gyula ugyanis nem sokkal utóbb külföldre szökött.

A legenda szerint a csata Nagyőszön, a kanizsai átkelőhelytől távolabb, attól keletre zajlott le. Ha ez nem is tekinthető bizonyosnak, az kétségtelen, hogy Ajtony a csatában elesett, és országa István király kezére került.

István nem írtotta ki Ajtony családját. Leszármazottai, az Ajtony nembeliek a XIV. század elejéig birtokolták a Maros-parti Ajtonymonostorát, továbbá néhány falut a környéken és a borsod-gömöri határon.

Lehet, hogy Ajtony volt az elrejtője a nagyszentmiklósi aranykincsnek, amely a Marosvár és Nagyősz között fekvő Nagyszentmiklóson került elő.

A kincs eredete régóta vitatott, végérvényesen ma sincs tisztázva. Régészetileg több kelet felé mutató csoportra különíthető, és így az idők folyamán több helyről tezaurált együttesnek is tekinthető. Ha Ajtony volt az utolsó birtokosa, ez bepillantást enged abba, hogy milyen vagyon gyűlt össze egy-egy tartományúr kezén, és sejtetni engedi, hogy mivel rendelkezhettek akkor az Árpád-fiak; ezt messze meghaladó arany- és ezüstmarhával, melynek darabjai István idejében templomi kegytárgyakká változtak át.

Térítés és az egyházszervezés elindítása

  • XI. század végi legendáink az István elleni lázadásokat, Koppány, Gyula és Ajtony harcait pogány megmozdulásnak tűntetik fel. Ez a beállítás csak részben igaz. Koppány, Gyula és Ajtony keresztény vagy legalábbis a kereszténységet felvett főúr volt, megmozdulásuk erejét azonban a pogányok csatlakozása adta meg. Ez forrásszerűen leginkább Ajtony esetében igazolható. Querfurti Brunó az Ajtony népével többé-kevésbé azonosítható fekete magyarok közt térített 1004–1005-ben és itt sérült meg.
  • Anasztáz érseksége idején történt meg Ajtony legyőzése. Ezzel a győzelemmel minden akadály elhárult az egyházszervezet országos kiépítése elől; a magyarországi püspökségeket újjászervezték, új püspökségek létesültek, és a meglévők határait megállapították.
  • Csaknem bizonyosra vehető, hogy az 1009. évi rendezéskor az Ajtony uralta országrész, amely keletről folytatása a kalocsai egyházmegyének, a kalocsai püspök alá került. Ezzel magyarázható, hogy utóbb a kalocsai érsek nagy uradalmakkal rendelkezett Ajtony egykori területén.

Vármegye, vár, város

A hű családtagok várainál felépült püspökségek és azok megyéi jelzik, hogy lehetett egy átmeneti territoriális uralom, amelyet Gyula helyén Erdőelvi Zoltán, Ajtony helyén Csanád gyakorolt.

Amiként Erdélyben az ispánok függő viszonyban voltak a vajdától, valószínű, hogy Csanád kezdetben hasonló módon gyakorolt felügyeletet azon ispánok felett, akik elfoglalták Ajtony főembereinek a helyét Aradon, Temesvárt, Kevén és Krassó várában, és alighanem ezeknek az ispánoknak a neve maradt fenn Arad és Keve várak nevében, Csanádot ugyanakkor „primus inte pares” minőségben tünteti fel az, hogy csupán egy várnak és megyéjének adott nevet.

Uralkodó osztály és világi nagybirtok

  • Az István kori világi birtok eredete szerint két csoportba sorolható: egyrészt hajdani törzs- és nemzetségfők leszármazottainak meghagyott téli szállásaira, másrészt adománybirtokosok új szerzeményeire. A különbség a kettő között távolról sem volt olyan éles, mint gondolnánk. Az új adománybirtokosok ugyanis rendszerint elkobzott nemzetségi birtokot kaptak meg, mint például Csanád vezér Ajtony birtokait, de úgy látszik, hogy kezdetben a nyugatról beköltözött lovagok is elkobzott szálláspárokat kaptak.
  • Ez a korábbi nagycsaládi kereteket vagyonjogi alapon szétzúzó intézkedés első megfogalmazásában adós maradt az öröklés kérdésével. Ezért történt meg a törvény kiegészítése a második törvénykönyvben (II. 2. §): „Hozzájárultunk ... az egész szenátus kérelméhez, hogy mindenki szabadon rendelkezzék mind saját (öröklött) vagyona, mind a királytól nyert adományok felett, amíg él ..., és halála után fiai hasonló tulajdonjoggal örököljenek. És senkinek se kelljen ... jószágvesztést szenvednie, kivéve, ha a király halálára vagy az ország elárulására összeesküvést szőtt, vagy idegen országba menekült, ekkor ugyanis javai a király birtokába jussanak. De ha valakiről törvényesen megállapítást nyert, hogy a király halálára vagy a királyság elárulására törekedett, az ilyen halálos ítélet alá essék, de javai változatlanul szálljanak át ártatlan gyermekeire, akik bántódás nélkül maradjanak.”[4] Így érthető meg, hogy az idegenbe szökött Gyula és a lázadó Ajtony utódai tovább birtokoltak István korában.

Jogi írásbeliség, oklevéladás, törvénykezés

Ami a két törvénykönyv keletkezési idejét illeti, elterjedt nézet, hogy az I. törvény István uralkodásának elején készült, a II. pedig Vazul összeesküvése, 1031–1032 után, a „király és a királyság” elleni összeesküvésről szóló két törvényt (II. 2., 17. §) ugyanis ezzel hozták kapcsolatba. Amíg az első törvény datálása megnyugtató, a másodikkal szemben kétely merül fel. Vazul ugyan a király ellen lázadt, de nem a királyság ellen, melynek jogos örökösének tekintette magát; a királyság ellen Koppány, Gyula és Ajtony fordult. Ami pedig azt a rendelkezést illeti, hogy a jószágát vesztett támadó javait gyermekei örököljék (2. §), nehezen vonatkoztatható Vazul fiaira; őket ugyanis nem közönséges örökbirtok illette meg, hanem részesedés a hercegi javakból, de – mivel külföldre szöktek – ez egyáltalán nem jöhetett szóba. Ugyanakkor az összeesküvő és külfölddel cimboráló Ajtony kiskorú fiait érintette a törvény adta kegyelem, ők tényleg megtartották apjuk szállásbirtokait. Végül az egyházi tized törvénybe iktatása 1031–1032 után túl késői időpont, ha figyelembe vesszük, hogy a pannonhalmi alapítólevél már 1002-ben tizedfizetésről intézkedett. A tizedfizetés elrendelése utoljára Ajtony leverése után, 1009-ben indokolt, amikor egy olyan terület kapcsolódott be az egyházszervezetbe, ahol a görög papok nem szedtek tizedet.

István lengyel, besenyő és bolgár háborúja

A legcsekélyebb nyom sincs arra, hogy a német–lengyel harcok itt vázolt első menetében Magyarország érintett fél lett volna; Boleszlónak nem volt érdeke, hogy ellenfelei számát a magyarokkal növelje, István pedig nem adott segítségek II. Henriknek, amiben békés politikája mellett az is szerepet játszott, hogy 1003-ban Gyula ellen vezetett hadat, és az Ajtonnyal való leszámolás előtt állt.

II. Henrik 1007-ben indított másodszor hadat a cseh és elbai szláv ügyekbe beavatkozó Boleszló ellen, de Szászország felől támadó serege vereséget szenvedett, és Boleszló elfoglalta az Elbán túli gaukat, tartományokat. Ezért Henrik még ez év végén Istvánhoz küldte követségbe öccsét, Brunó augsburgi püspököt, valószínűleg a lengyelek elleni háborúba való bevonás végett. Bár István 1008-ban még az Ajtony elleni háborúval volt elfoglalva, éppen e háború következményeként sodródott a lengyelellenes táborba.


Amíg a görög császárnak a Bulgária háta mögött való szövetségkeresésben Ajtonyt sikerült megnyerni, addig Bulgária István király szövetségét igyekezett megszerezni, és valószínű, hogy az 1001-ben elindított nagy bizánci offenzíva éveiben került sor arra, hogy Sámuel cár fia, Gábriel Radomir trónörökös számára feleségül kérje István egyik húgát.

Gábriel Radomirnak volt ugyan egy görög ágyasa, aki 985-ben Larisszában került rabságba, s akitől több gyermeke született, ez azonban a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolhatta a dinasztikus házasságot, hiszen a rabnő vagyontárgy volt, birtoklása a tulajdonjog körébe vágott, a dinasztikus házasság viszont politikai aktus, és számos példa hozható fel a két viszony egyidejű meglétére.

Sámuel cár azonban a dinasztikus házassággal a kívánt politikai célt nem érte el. István király ugyan 1003-ban hadjáratot indított Gyula ellen, akinek valószínűleg kapcsolata volt Bizánccal, majd néhány év múlva, 1008-ban megtámadta és leverte Ajtonyt, a görög császár nyílt szövetségesét, Bulgáriának azonban nem nyújtott segítséget, amiben reálpolitikai meggondolások mellett az is szerepet játszhatott, hogy István király Gyula Boleszlóhoz szökése után lengyel oldalról várt támadást. Csaknem bizonyos, hogy a katonai segítség megtagadása volt az oka, hogy Gábriel Radomir várandós állapotban levő magyar feleségét elűzte, s ezzel a magyar–bolgár viszony ellenségesre fordult.

A magyar hercegnő elűzése valószínűleg Ajtony legyőzése után történt, amikor a bolgároknak való közvetlen segítségnyújtás időszerűvé vált.

Új egyházi alapítások, újjászervezés

A várban még Ajtony idejében működött egy Keresztelő Szent János-monostor görög barátokkal, akiket állítólag még Csanád vezér áttelepített az általa épített oroszlámosi monostorba, s így a marosvári egyházba latin papok és szerzetesek kerülhettek.

Gellért püspökké tételével létesült a Szent Györgyről nevezett csanádi püspökség. A sárkányölő szent patrocíniumként való választása utalás lehet Ajtony legyőzésére, de esetleg hozzájárulhatott a névválasztáshoz a velencei Szent György-monostor is, ahol a kései, nagyobb Gellért-legenda szerint Gellért ifjúkorában szerzeteskedett.

Szellemi művelődés

A ma ismert bizánci templomok fejedelmi vagy főúri alapítások. Alaprajzuk centrális; a ma is álló kiszombori és a térképről ismert csanádvári körtemplom, az előbbi belső karéjokkal tagolt: talán Gyula és Ajtony templomai.

Kristó Gyula

Állattenyésztés

A XII. század eleji nagyobbik Gellért-legenda szerint Ajtony a betöretlen lovak megszámlálhatatlan sokaságát bírta, kivéve azokat, amelyeket a pásztorok házakban (in domibus – istállókban) őrizet alatt tartottak.

A világi nagybirtokosság előretörése

A Csanád-nemzetség az Ajtonyt legyőző és a nevéről elnevezett megyét elsőként igazgató Csanádot tekintette ősének.

Lábjegyzetek

  1. SRH II. 489.
  2. SRH II. 492.
  3. SRH II. 381–382; Florianus, Fontes dom. I. 83.
  4. Závodszky, SzILK 153.

Irodalom

A Gyulák és a magyar nemzetségek erdélyi megszállásaira lásd Váczy Péter, Gyula és Ajtony (In: Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulójának ünnepére 477–506), melynek fő eredményeit nem sikerült módosítani.

A nagyszentmiklósi kincs irodalmára lásd e rész vonatkozásában BannerJakabffy I. 445–447; II. 200–201; J. Németh, The Runiform Inscriptions from Nagy-Szent-Miklós and the Runiform Scripts of Eastern Europe (Acta Linguistica 21. 1971. 1–52). Utolsó birtokosa 10. századi magyar főúr, legvalószínűbben Ajtony vagy elődje lehetett, erre lásd Moravcsik Gyula, Szent Istán Emlékkönyv I. 405–406; Fehér Géza, Archeológiai Értesítő 77. 1950. 34–49; László Gyula, Folia Archaeologia 1957. 141–151. = Acta Archaeologia 8. 1957. 186–198; Vékony Gábor, Antik Tanulmányok 19. 1972. 111–121.

A központosító harcokra vonatkozó források Gyulát illetően: Gombos I. 92; III. 2803–2804; SRH I. 41, 61, 68–69, 172, 291, 316; II. 492; Ajtonyra: SRH I. 50, 89–90; II. 487–492, 505. A gyulák és Ajtony szállásaira lásd Karácsonyi, A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig I. 91. kk.; II. 109. kk.; Györffy, Krónikáink és a magyar őstörténet 103–104, 113–115, 168–170; Archaeologiai Értesítő 97. 1970. 216–218, 224–226, 230. kk. Hómannak az AjtonyGyula azonosságot valló tévedését (HómanSzekfű, Magyar Történet I6. 178–179) helyesen cáfolta Váczy Péter, Gyula és Ajtony (in: Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulója ünnepére 475–506); C. A. Macartney, AECO 4. 1938. 477–478. Ajtony leverésének időpontja régóta vitatott kérdés; a régi véleményeket lásd Ortvay Tivadar, Temes vármegye ... története. I. (Budapest 1914) 219–220. A kutatók jó része Gellért püspök 1030. évi csanádi kinevezésének közvetlen előzményeként fogta fel, s az 1025–1030 közötti évekre tette, így: Horváth M., A kereszténység első százada Magyarországon 288. kk.; Karácsonyi, Szent Gellért 89; Karácsonyi, Szent István oklevelei és a Szilveszter-bulla 23. kk.; Pauler, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I2.44; Moravcsik Gyula, Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján I. 404; C. A. Macartney AECO 4. 1938. 481; Kristó Gyula, Acta Universitatis Szegediensis: Acta historica 18. 1965. 10–19; Szegfű László, Acta Universitatis Szegediensis: Acta historica 40. 1972. 26. A kutatók más része a Gyula leverését követő 1003–1004. évben határozta meg, így Fehér Géza, Katholikus Szemle 19. 1921. 144–166; Századok 61. 1927. 10–11; Váczy Péter, Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulója ünnepére 501–502; Gyóni Mátyás, Magyar Nyelv 42. 1946. 43–49; Györffy György, Magyar Tudományos Akadémia II. Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Értesítője 2. 1953. 334; Studia Slavistica 5. 1959. 19; vesd össze Somogy megye múltjából I. 1970. 24; Studia Turcica 177; Művészettörténeti Értesítő 23. 1974. 333; Bónis György, István király (Budapest 1956). 47; Kulcsár Péter, Acta Universitatis Szegediensis: Acta historica 3. 1968. 31; Elekes, Középkori magyar állam története megalakulásától mohácsi bukásáig 35. Az al-dunai fekete magyaroknál térítő Querfurti Brunó (Gombos III. 2569) azonosítása a nagylegenda szerint Alsó-Magyarországon térítő Bonifáccal (SRH. II. 382) – e nézetet képviseli: G. H. Pertz, Monumenta Germaniae Historica, Scriptores in Folio IV. 579, 79. j.; H. Zeissberg, Sitzungsber. Akad. Wien 67. 1868. 368; D. H. G. Voigt, Brun von Querfurt und seine Zeit (Stuttgart, 1907). 83, 100, 145, 146, 263, 277–279, 439, 474; Györffy György, A Magyar Tudományos Akadémia II. Osztályának Értesítője 18. 1969.215 – vezetett arra a megállapításra, hogy az Ajtony elleni támadás 1008-ban volt: M. Büdinger, Oesterreichische Geschichte bis zum Ausgange des dreizehnten Jahrhunderts. I. (Leipzig, 1858) 404, 423. kk.; R. Rösler, Romänische Studien (Leipzig, 1871). 83.; Kaindl, Beiträge zur älteren ungarischen Geschichte 1. kk., 27. kk., 31; Vita quinque fratrum eremitarum (seu) vita uel passio benedicti et Iohannis sociorumque suorum auctore Brunone Querfurtensi: Epistola Brunonis ad Henricum regem Editor J. Karwasinska (Warszawa, 1973). 52; 1008 és 1018 közé helyezte Müller Frigyes, Századok 47. 1913. 432–433. Mivel az Ajtony elleni hadjáratban részt vett Gyula, kit Szent István 1003-ban hozott el Erdélyből, az 1010-es években már az ellenséges Lengyelországban talált új otthont, ez ugyanúgy István uralkodása elejére datálja az Ajtony elleni harcot, mint István életírásai, kivált Laskai Osvát (Florianus, Historia Hungaricae fontes domestici I. 85).

Nem meggyőző Szegfű László idézett feltevése, mellyel Ajtonyt a Tarih-i Üngürüsz-beli Martianus illyriai szlovén vezérrel azonosítja.