Alávetett népelemek

A Múltunk wikiből

Korszakunk magyarországi társadalma a feudális társadalmakra jellemző osztályrétegződést mutatja. Az alávetett népelemekről összefoglaló képet ad az a statisztikai jellegű vizsgálat, amely a XI. század utolsó harmada és a XIII. század közepe közti időszak okleveleire terjedt ki. E közel két évszázad diplomákból ismert 118 praediumán 1286 személyt említenek az iratok. A praedium-lakók 45,2%-a (581 fő) mancipium, servus, vernulus, ancilla, pedisequaö elnevezés alatt szerepel, amely elnevezések mindegyike vitathatatlanul rabszolgát jelentett az ókorban és a középkorban is. A praediumok alávetett népességének csaknem a fele tehát szolgaelem volt. Ez a szám azonban tovább növelhető. A praediumok lakóinak 18,3%-a libertus, libertinus, exequalis, manumissus néven fordul elő (236 fő). Ha a latin elnevezések itt nem is egyértelműen homogén helyzetű emberekre vonatkoznak, mint a rabszolgákra használt terminusok esetében, bizonyos, hogy ezek maguk is szolgaelemek volt, vagy igen közel álltak a szolgai helyzethez. A terminológia alapján tehát a praediumok szolgáltató népességének 63,5%-a, azaz közel kétharmada (817 fő) szolgának vagy a szolgasorból alighogy kiemelkedett embernek minősül. A fennmaradó közel 36% társadalmi helyzetéről pusztán az elnevezés alapján nem lehet biztos következtetést levonni. Feltehető, hogy mind azok, akik személyükre, családjukra, háznépükre utaló homo, vir, familia, mansio, mansus és domus minősítéssel fordulnak elő (147 személy, azaz 11,5%), mind azok, akik „foglalkozásuk”, szolgálatuk vagy szolgáltatásuk alapján viselnek udvarnok, szántóvető, pásztor, harangozó stb. elnevezést (200 személy, azaz 15,6%), szolgáknak vagy a szolgai helyzettől nem messze álló elemeknek tűnnek. A praedium-lakók túlnyomó többségét, több mint 90%-át a XII. században és a XIII. század első felében szolga eredetű vagy szolga helyzetű népelemek alkották. A szolgáltatóknak még egytizedét sem tették ki a forrásokban szereplő jobbágyok és lovon szolgálók, akik személyükben szabadnak minősíthető elemek. Tekintettel arra, hogy a praediumra vonatkozó adatok elsősorban világi birtokról, illetve a világi urak adományából frissen egyházivá vált birtokról ismeretese, ezen társadalmi összetételre vonatkozó adatok mindenekelőtt a világi birtokra érvényesek.

Hasznosan egészítik ki ezt a képet azok a statisztikai összegzése, amelyek az 1250-ig terjedő időszak villáinak, tehát világi vagy egyházi földesúr birtokában levő falvainak társadalmi megoszlását tükrözik. Eszerint 106 villában 2447 lakos fordul elő, akiket társadalmi helyzetük vagy szolgáltatásuk alapján neveznek meg az oklevelek. Itt mindössze 222 főt mondanak servusnak (9,1%), és a libertinusok aránya is csak 13,2%-os. A szolgák száma, mely a praediumokon a lakosság kétharmadát tette ki, itt még a népesség egynegyedét sem éri el. Igaz, a villák lakóinak további elemeit több-kevesebb bizonyossággal szolgai jogállásúnak lehet minősíteni, de a bizonyosan szabad elemek (jobbágyok és lovon szolgálók) 25,4%-os arányszáma többszörösen felülmúlja a praediumok hasonló népességének arányát.

Ezek a statisztikai összegzések számos tanulsággal járnak. A legszembetűnőbb az, hogy a korai feudalizmus időszakában főleg a praediumokon, de a villákban is nagy volt a szolgák szerepe. A praediumok és villák eltérő társadalmi összetétele tükrözi, hogy a praedium, a földesúri mezőgazdasági munkaszervezet támaszkodott elsősorban szolga munkaerőre, bár a korszak egésze alatt nem egyenlő mértékben. Azt is jól mutatják a statisztikai irányú vizsgálódások, hogy terminológiai sokrétűség, tarkaság jellemzi korszakunkban az alávetett népességet; sem gazdasági, sem jogi értelemben nem beszélhetünk egységes, homogén alávetett osztályról.

Az oklevelekben előforduló terminusok részint gazdasági-szolgáltató, részint szervezeti, részint pedig jogi jellegűek. A gazdasági-szolgáltató jellegű elnevezések a „foglalkozás”, a szolgáltatás tényér utalnak: ilyenformán gyakran találkozunk szántóvetőkkel, halászokkal, szőlősökkel, kanászokkal, különböző ipari munkákra kötelezettekkel, kovácsokkal, ácsokkal, esztergályosokkal stb. A szervezeti vonatkozású terminusok a szolgálat helyére mutatnak: a civis, civilis, castrensis a várszervezetre, az udvarnok az udvari (curtis- vagy curia-) szervezetre utal. A jogi típusú elnevezések a függés különböző mértékét tükrözik: így olvashatunk az oklevelekben szolgákról (servi), szolgaszerű elemekről (libertini), szabadokról (liberi). Egy-egy elnevezés csak a névben foglalt vonatkozásra utal: a szolgáról tehát tudjuk, hogy személyében függő, kötött elem volt, de nem következtethetünk gazdasági helyzetére, a feudális termelés rendjében elfoglalt helyére. Más példával élve: a várnép elnevezés a várszervezetben teljesített, tehát végső fokon a királynak nyújtott szolgálatra utal, de a terminus homályban hagyja, hogy viselője személyében szabad volt-e vagy kötött, illetve milyen gazdasági viszonyok között élt és termelt. Éppen az elnevezésből ki nem olvasható vonatkozások tisztázása képezi korszakunk társadalomtörténeti kutatásainak egyik fő feladatát.

A fenti képes tovább bonyolítja, hogy az egyes elnevezések nem valamennyi, hanem csak egy – egy birtoktípusra jellemzők. A világi birtok általában jogállás szerint csoportosította alávetett népeit, tehát servusok, libertinusok és liberek találhatók ott szép számmal, de ezt a jogi terminológiát az egyházi és királyi birtok is alkalmazta olykor, azaz ott is találkozhatunk liberrel és servusszal. Ugyanakkor arra is akad példa, hogy az egyházi és világi birtokon az ott fő kategóriáknak számító servusok, libertinusok és liberek mellett a szolgáltatás neme szerint elnevezett elemekről, tehát szántóvetőkről, szőlősökről és különböző iparosi kötelezettségekkel terhelt emberekről hallunk. Az eltérő alapon történő kategorizálás természetesen más és más összetételű és nagyságú társadalmi csoportokat hozott létre. Annak a széltében használt XI. századi gyakorlatnak, amely alapvető határvonalat húzott meg a szolgák és szabadok között, s ilyen módon a XI. századi társadalmat a jogi szempontú osztályozás alapján két nagy csoportra, a szolgák és a szabadok táborára osztotta, még a XII. században is vannak nyomai. Az 1138. évi dömösi összeírás szerint „elrendeltetett és [II.] Béla királynak és Ilona királynénak, valamint az egész ország összes előkelőinek a jelenlétében esküvel megerősíttetett, hogy a halandók törvénye szerint egymás után következő prépostok közül egy se merészeljen valakit a szolgák közül a szabadok sorába, vagy a szabadok közül a szolgák csoportjába áttenni.”[jegyzet 1] Miközben régi beidegződés maradványaként még fel-felbukkant a XII. században a szolgákat a szabadoktól elválasztó határvonal élessége vagy áthághatatlansága, ahol szabadon a szegény közszabadtól a királyig minden, személyében független embert értettek, a fejlődő kora feudális viszonyok, korszakunk társadalmi gyakorlata túlhaladta ezt, s egyre inkább a földvagyont tette meg a társadalmi termelés történetileg meghatározott rendszerében elfoglalt helyük alapján összeálló emberi csoportok, az osztályok fő ismertetőjegyévé.

Gazdasági vonatkozásban az alávetett népesség két nagy csoportjával találkozhatunk, a teljesen nincstelenekkel, a ház- és földnélküliekkel, illetve azokkal, akik valamelyes javakkal, házzal, földdel vagy mindkettővel rendelkeztek. A ház- és földnélküli népességet antik értelemben vett rabszolgák alkották, akik a praediumokon a ház körüli szolgálatot láttak el, afféle házi rabszolgák voltak. Szolgáltatásaik, mindenféle önálló háztartás, gazdaság vagy termelőeszköz híján, csak a munkajáradék formáját ölthették. Ezek a háziszolgák kiszolgálták uraikat, rendben tartották az udvarházat, gondozták az ottani állatokat, feldolgozták az udvarházhoz befolyt élelmiszereket, rostnövényeket. A pásztói volt királyi curiában, amely I. László adományából Lampert comes birtokába ment át, olyan emberek éltek, akiknek kötelessége volt a konyhában s és a lovakkal is szolgálni, kaszálni és aratni. A vagyontalan servusok a ház körüli szolgálat mellett vagy a helyett a praedium mezőgazdasági munkaszervezetében dolgoztak, önálló gazdaság híján ugyancsak munkajáradékot teljesítettek, robotoltak. Mivel az oklevelekben termékjáradékot szolgáltatásaik között nem említenek, tehát önálló gazdasággal sem rendelkeztek, legfeljebb házuk lehetett. Visszatérő formula a XII. századi oklevelekben a servusokkal vagy a szolga állapotú emberekkel kapcsolatban, hogy uruk parancsa szerint szolgáljanak, vagy hogy mindazt teljesítsék, amit uruk parancsol, amint ezt Márton comesnek a csatári monostort alapító oklevelében olvashatjuk.

A házzal és földdel rendelkező alávetett elemek száma a nincstelen szolgákkal szemben fokozatosan nőtt az idők folyamán. A legbiztosabb jele szolgáltatók földdel (és házzal) való ellátottságának a járadék terményben való követelése. Az átrendeződés, a bizonyos fokú gazdasági egységesülés mögött az a nagy munkaszervezeti változás húzódik meg, amelynek eredményeképpen a XIII. század első felében felgyorsult a praedium-szervezet, a földesúri gazdaság erőteljes bomlása, s ezzel párhuzamosan felerősödött az önálló paraszti gazdaságok kialakulásának folyamata.

Jogi vonatkozásban az alávetettek helyzete a teljes jogfosztottságtól a teljes személyi szabadságig igen széles körben mozgott. A legrosszabb helyzetben azok a szolgák volta, akiknek helyzete erősen hasonlított ókori elődeik állapotához: vagyontárgynak, beszélő szerszámnak számítottak, akiket kizártak az önálló családalapítás lehetőségéből, személyük felett uruk korlátlan hatalommal rendelkezett. Ilyenek lehettek azok a rabszolgák, akiket az 1237 körüli pannonhalmi összeírás valódi szolgáknak (veri servi) nevez. A szolgacsaládok szétválasztására, azaz a szolgák házassági kötelékének figyelmen kívül hagyására jól utal az az 1229. évi adat, amely szerint egy úr az apát dusnokként egyháznak adományozta, a szolga felesége és leánya pedig az úr nővéreié lett. De már arra is akad példa, hog egy birtokos, jellemző módon éppen egyházi ember, tiszteletben tartotta a szolgák közötti házasságot. Amikor Custodia paptól nővére egy szolgálóleányt (ancilla) követelt, a pap azzal tagadta azt meg, hogy az ancillát már férjhez adta, és jogszerűen nem tudja férjétől elválasztani.

A szabadok (liberi) táborán belül számos közbülső forma létezett. A legnagyobb csoportot a kötött liberek képezték. Nem rendelkeztek a hajdani, ősi, minden embert megillető úgynevezett közszabadság ismérveivel. Szorosan urukhoz voltak kötve, függő helyzetükön nem változtathattak. Ugyanakkor az egyes birtokokon a servusokhoz képest kiemelkedő jogállásuk volt, a házi és robotoló mezőgazdasági szolgálat mellett széles körű birtokigazgatói, katonai és kézműves szolgálattal tartoztak uruknak. Ezek a kötött szabadok mindhárom birtoktípuson előfordultak mint az egyház szabadjai, a földesúri liberek, továbbá a király fennhatósága alatt az udvarnokok szabadjai és a várjobbágyok. 1130 táján Fila örökösök híján Örs praediumát servusokkal és liberekkel adományozta a veszprémi egyháznak, s meghagyta, hogy a liberek olyan feltételekkel szolgáljanak az egyháznak, mint korábban neki szolgáltak. Az 1138. évi dömösi összeírásban szereplő liberek nem közszabadok, hanem csak az egyház szabadjai voltak. Szabad jogállásukra az egyház kínosan vigyázott. A királyi szabadok egy részét látjuk feltűnni III. Béla ama oklevelében, amelyben Sopron és Vas megyei falvakban élő udvarnok-szabadok (liberi udvornicorum) számát íratta össze azért, hogy a közönséges udvarnokok közül akárki ne birtokolhassa a szabadság nevét. Számos példa mutatja, hogy akár a világi magánbirtokosok, akár a király által kezdeményezett szolgafelszabadítások kötött liberi állapotot hoztak létre. Benedek comes 1171-ben két embert úgy szabadított fel, hogy a veszprémi egyháznak klerikusként (clericaliter) szolgáljanak, öt embert pedig úgy tett szabaddá, hogy a nevezett egyháznak szabadon (libere) szolgáljanak. III. István király 1164 körül Fulcerius veszprémi prépost számára felszabadította a várnépek közül való Lilata nevű szolgálót, s a prépost kérésére azt a szabadságot adta Lilatának, hogy a veszprémi prépost zalai praediumán a veszprémi egyháznak szabadon (libere) szolgáljon, s egyetlen comes vagy centurio se merészelje őt elragadni, és ne merészelje várnépi szolgaságra (civile servicium) visszavinni.[1]

Amíg a kötött liberek személyére kiterjedt a földesúr tulajdonosi hatalma, addig a jogi hierarchia szerint felettük álló, a teljes (vagy arany-) szabadságot élvező elemekre már nem. A vagyoni tényezőknek a jogi helyzetbe való beszüremkedését mutatják azok a megkülönböztetések, amelyek éppen a teljes szabadságot élvezők körén belül figyelhetők meg. A számbelileg túlnyomó többséget kitevő csoportjuk gazdaságilag már nem tekinthető függetlennek, hiszem más földjére kényszerült. Ebbe a kategóriába tartoznak a szabad hospesek (liberi hospites) is, akiknek egy része korszakunkban még bizonyosan idegen eredetűnek tekinthető. Közszabadok éltek 1121-ben Atyusz számos falvában, akik viasz és méz adására voltak kötelezve, és a tizedet az újonnan létesített almádi monostornak fizették. Színes úrnő 1146-ban praediumát Pannonhalmának adományozva az apátságra ruházta azt a jogot, hogy földet művelni akaró szabad hospeseket fogadjon be, illetve bocsásson el, ám a hospesek a későbbiekben is kötelesek legyenek a király seregével hadba vonulni, mint Színes életében tették. Már a XII. század vége felé a liber és hospes szinonimájaként tűnik fel a iobagio (jobbágy) szó. 1171-ben Benedek comes végrendeletében olyan jobbággyal (ioubagio) találkozunk, aki Kál praedium élén állt. Szabadsága „munkaköréből”, birtokigazgatói funkciójából, az ott élő népek szolgáltatásának ellenőrzéséből adódott. Közszabadok voltak azok, akik II. Endre 1211. évi topuszkói oklevele szerint liberként jöttek az egyház földjére, és mint liberek onnan el is távozhattak. Szolgafelszabadítások is növelték a gazdaságilag függő közszabadok számát. Színes úrnő 1146. évi oklevelében azokat, akik neki hűségesen szolgáltak, szabadon bocsátotta, s olyan szabadsággal adományozta meg őket, hogy halála után ott szolgáljanak, ahol csak akarnak. Magdolna asszony az 1140-es években ugyancsak szabadsággal adományozott meg szolgákat, hogy szabadon (libere) szolgáljanak ott, ahol akarnak, sőt felszabadítottjainak még egy-egy szolganőt is adott. Az ilyen szabadságot elnyerők voltaképpen a közszabadság birtokába jutottak, mivel megszűnt személyi alávetettségük, szabadokká, más úr személyi függésétől mentesekké váltak. Az ilyen felszabadítás azonban földadomány nélkül történt, így a szabadságot elnyerők nem kezdhettek önálló gazdálkodásba, gazdasági értelemben nem váltak függetlenné. Szabadságuk tehát az úr megválasztásának jogára korlátozódott.

A liberek egy további csoportja a közszabadság mellett még gazdasági függetlenségét is őrzi. Ennek biztosítéka és záloga földingatlanuk volt. Valószínű, hogy azok a falusiak, akik 1228-ban szántót, szőlőt és erdőt vásároltak, a dörgicsei nemesek elődei voltak, vagyis a tehetős közszabad felemelkedhetett az uralkodó osztályba. Olykor királyi beavatkozás biztosította a birtokos közszabad társadalmi emelkedését. II. Endre 1212-ben egy szabad hospes leszármazottját visszaállította régi szabadságába, azaz a közszabadságba, és ötekényi földjét is visszaadta. Végső fokon a vagyonos közszabadok sorából váltak ki a királyi szerviensek is, és lettek a XIII. század második felében kialakuló köznemesség alkotóelemévé, az uralkodó osztály tagjaivá.[2] A közszabadok ezen rétege, az egykori szabadság maradványaként, elsősorban katonai funkciót teljesített. Miközben a királyok erősen igénybe vették katonai képességeiket, közülük nem kevesen elszegényedtek. A XIII. század elején írt László-legenda megemlékezik egy szegény vitézről, akinek apját az uralkodó aranytállal jutalmazta meg, de fia azt szorult helyzetében elzálogosította. A XIII. század első évtizedeiben folyó úgynevezett státusperek lényege is a közszabadság körül forgott, a gazdasági önállóságukat elvesztő emberek makacsul védték jogi szabadságukat, és teljesen szabad (omnimo liber) voltukat hangoztatták. A jogi helyzettel szemben a vagyoni viszonyok meghatározó szerepét a társadalmi folyamatok eredménye igazolja. Csak így érthető, hogy a várjobbágyok, bár jogi státusuk szerint kötött liberek voltak, azaz a szabadság alacsonyabb fokán állottak, a várföldből kihasított, önállóan kezelt birtokuk révén jobbára fel tudtak emelkedni az uralkodó osztályba. Ugyanakkor a szabadság magasabb fokán álló közszabadok, akik nem rendelkeztek önálló ingatlannal, s már földjére kényszerültek, közszabad voltuk ellenére is az alávetett népességbe, a formálódó jobbágyságba kerültek.

A világi birtokon az alávetett népeket jogállás szerint osztályozták, ebben a birtoktípusban leggyakrabban a servus, libertinus és liber elnevezésekkel találkozunk. A világi birtok servusai a praedium-gazdálkodás legfontosabb munkaerejét adták: adható-vehető vagyontárgyak, minden szolgálatra kötelezhetők. Részint teljesen vagyontalanok voltak, s az udvarház körüli belső szolgálatokat látták el, részint önálló házzal rendelkeztek, földművelő tevékenységet folytattak, a földesúr majorságában robotoltak, csak munkajáradékra voltak kötelezve. Elsősorban a kis vagyonú földesurak házi gazdasága épült szolgai munkaerőre. A XII. század végén Kaba száz hold földjét, Hoda sebesi ingatlanát szolgacsaládok (mancipium) szántották az úr ekéjével. A világi magánnagybirtok már a XII. században sem kizárólag szolgákra alapozta praedium-gazdálkodását. 1135-ben Lampert comes adományában 85 család közül 23 volt servus, míg 1164-ben Miske fia István 51 mansiójából 32 mansio a mancipium. E tendencia folytatódott a XIII. század első évtizedeiben. 1237-ben Csák nembeli Miklós birtokain a servus, illetve a vele azonos jelentésű mancipium csak egy kis részét tette ki az alávetett népességnek. Ez azt eredményezte, hogy számszerűen is csökkent a világi birtok szolganépessége; már a XIII. század közepére a servusok nagy része változtatni tudott jogi helyzetén. Ennek számos útja-módja lehetett. Kevés adat mutat arra, hog a servus pénzen váltotta meg magát, ez tehát korszakunkban nem lehetett szolgai jogállásból menekülés tipikus módja. Sokkal gyakoribb ennél a földesúr általi felszabadítás, elsősorban az egyházak számára. Ezek a torlók a felszabadító urak lelki üdvéért az egyháznak adóztak. A XIII. század elejétől vált a szolgai állapotból való menekülés megszokott módjává a szökés. Amíg korábban a magyar nyelv a szolgákat íneknek nevezte, a XII. században felbukkan a servus jelölésére a szlávból átvett szolga szó. Az aradi káptalan javainak 1177. évi összeírásában számos alkalommal említik név szerint azokat, akiket közönségesen (vulgo) szolgának neveznek. A magyarban a servus-fogalom jelölésére e szláv eredetű szolga szó állandósult, kiszorítva a használatból ismeretlen eredetű ín szavunkat.

Ugyancsak a világi birtokok tartozéka volt a libertinus. A XI. században ez az alávetett réteg nem szerepel, első biztos előfordulása az 1121. évi almádi oklevélben található. Joggal gondolhatunk arra, hogy e népcsoport még a XI – XII. század fordulóján is csak kialakulásának időszakát élte. Már első jelentkezésük 1121-ben jól mutatja későbbi jellemvonásaikat. Atyusz a györöki praediumot almádi monostorának adta. A praedium határában levő Berény faluban hat szőlő és ugyanannyi szőlős volt, akik mintegy libertinusok (quoi sunt quasi libertini) segítettek javítani a györöki curiát és a templom tetőzetét, valamint kötelesek voltak szénát kaszálni. Ezek a szőlősök, továbbá a szintén a györöki praedium határában levő és az almádi monostornak adományozott boronkai halászok „saját” földekkel, erdőkkel és legelőkkel rendelkeztek. A libertinusnak, amint ezt a megállapítást oklevelek sora erősíti meg, önálló gazdasága és háza, saját vagy állandó használatra adott fogatos állatai voltak, urának termékjáradékkal, illetve lovas-fogatos szolgálattal adózott. Ugyanakkor a libertinusok még munkajáradékra is kötelezve voltak, részint az udvarház körüli teendőket látták el, részint a földesúr praediumán mezőgazdasági robotot végeztek, szántottak, kaszáltak stb. Ugyanakkor a servustól eltérően, nem sorolták őket az úr ekéjéhez. Korszakunk folyamán számos változás érte a libertinusok rétegét. A servusok számának csökkenésével arányosan nőtt számuk a világi birtokokon. Míg a XII. században jobbára csak a nagybirtokokon fordultak elő, a XIII. század első évtizedeiben a kisbirtokokon is rendszeressé vált jelenlétük. Amikor 1228-ban II. Endre király egy örökös nélkül elhalt birtokos faluját a templomosoknak adományozta, a faluban csak libertinusok éltek, s családszámuk megközelítette a félszázat. Csák nembeli Miklós 1237-ben felsorolt 24 birtokán tekintélyes számú libertinus élt. A XII. század végétől kezdve a munkajáradék rovására eltolódás figyelhető meg a lovas-fogatos szolgálat felé. 1181-ben Froa asszony Szeles praediumán 27 libertinus-mansio közül 21 háznép lovakkal szolgált. A Lébényben és a szomszédos faluban élő libertinusok feladata az volt a XIII. század elején, hogy tizenöten tartsanak egy lovat, amely kocsi vontatására alkalmas, s az apát megbízása szerint ezzel szolgáljanak. 1230 körüli példa is bizonyítja, hogy négy libertinus-mansio két lóval volt köteles szolgálni. Fogatos szolgálatuk elsősorban olyan birtokosnál vált elsőrangúan fontossá, akinek ingatlanai egymástól nagy távolságra feküdtek. Jogi értelemben a libertinus szolgai helyzetben volt, éppen ezért – nemritkán a servusszal együtt – felszabadíthatták. 1212-ben Baran fia Hippolit servust is, libertinust is egyházi jobbággyá szabadított fel, vagyis a felszabadítottak kötött liberek lettek. A libertinus gyakran választotta a szökést annak reményében, hogy jobb életkörülmények közé kerül. A szolga állapotú elemek szökését, helyváltoztatását a XIII. század első felében megkönnyítette, hogy maga az úr egyik helyről a másikra helyezhette át őket, és szolgáltatásukat megváltoztathatta. Így például az 1214. évi kétes hitelű leleszi oklevél kifejezetten intézkedik a servusok és libertinusok helyváltoztatásáról uruk akaratának megfelelően. Ebben az időszakban tehát nem röghözkötöttségről, hanem úrhoz való kötöttségről beszélhetünk. Új úrhoz szolga állapotú elemek, servusok és libertinusok részint szökés, részint pedig adásvétel útján kerülhettek. A libertinus személyhez kötött volta kevésbé volt súlyos és megalázó, mint a servusé. A servus ára átlagban három márka volt, a libertinusé pedig egy. Ez arra mutat, hogy a libertinusnál mennyivel értékesebbnek mutatkozott az úrnak sokkal teljesebb mértékben kiszolgáltatott servus. A libertinus házasságát, szemben általában a szolgákéval, uruk törvényesnek ismerte el, családjuk szétszakíthatatlanságára utal, hogy feleségükkel, libertával nem találkozunk a forrásanyagban a szolgáltatásra kötelezettek sorában. A libertinus magyar nevét András remete II. Béla kori adománya tartotta fenn, eszerint a homo libertust közönségesen (vulgo) „uhug”-nak nevezték. A további adatokban, ahol az uhug magyarázó körülírás nélkül szerepel, bizonnyal szintén libertinust (vagyis libertust) jelöl. Adott magyarul (hungarice) „uhug”-nek mondott embereket Lampert comes is Bozóknak, illetve Magdolna asszony egy Tamás nevű „uhugi”-t Csatárnak. Az uhug szót talán „ühegy”-nek ejthették. Ismeretlen eredetű, hamar kikopott nyelvünkből, Kézai Simon korára, a XIII. század végére elhomályosult eredeti jelentése, s ő a pogány hadifoglyokat jelölte a szóval.

A világi birtokon a legkisebb súllyal a liberek szerepeltek. Számuk nemhogy a szolgák, de még a libertinusok mellett is eltörpült, bár a XIII. század első évtizedeiben számuk a XII. századi állapothoz képest valamelyest megnövekedett. Szabadságuk a szolgai állapot felső szintjétől a közszabadságig terjedt, ennélfogva jogi helyzetük is különbözött egymástól. A kötött libereket uruk eladományozhatta, amit ezt a XII. század első felében Fila tette Örs praediumán, a század második felében pedig Adalbert Ság praediumán. Önálló gazdasággal rendelkeztek, de — szemben a libertinusokkal — munkajáradékra egyáltalán nem voltak kötelezve, nem vettek részt a praedium munkájában. Így csak terményjáradékkal tartoztak, valamint más, minősített szolgáltatással: kézműves, katonai, birtokigazgató, stb. A libert nem elsősorban súlyos terhei, mint inkább az adott világi birtokon szokatlan körülmények, például a gyakori hatalmaskodás stb. bírták rá szökésre. A szabadok azonban már a XIII. század első évtizedeiben érvényesíthették szabad költözési jogukat. A későbbi szabad költözködési jog elemeit jelölő formulák a XIII. század közepén formálódtak ki.[3] A század első felében kialakult az a gyakorlat, hogy a költöző liber ingóságait magával vihette, de házát — nyilván a faházat — a birtokon kellett hagynia. 1238-ban tűnik fel elsőként a „alvus rebus et personis” formula, attól téve függővé a költözést, hogy az elköltözőnek semmiféle tartozása, kötöttsége nincs sem urával, sem a faluközösséggel szemben. A terragium mint költözési illeték csak a tatárjárás után, 1254-től kezdve szerepel a forrásokban. Korszakunk vége felé a liber és az azzal szinonim hospes szavak rovására elterjedt a iobagio (jobbágy) szó használata.

Az egyházi birtokon a népeket a szolgálat, és nem a jogállás szerint nevezték meg. Ritkán azonban jogi terminológiát is alkalmaztak. Az egyház birtokában levő alávetett népesség gyakorlatilag nem szabadulhatott fel az egyház fennhatósága alól. Ebből következik, hogy az egyházi birtok szabadjai nem széles körű szabadsággal rendelkező közszabadok, hanem libertasuk igencsak korlátozott és helyi jellege következtében kötött szabadok voltak. Ugyanakkor az is tény, hogy olyan mélységű szolgasággal és a szolgai munkaerő olyan nyers kiaknázási formájával sem találkozhatunk, mint a világi birtokon. Az egyház alávetett népeinek legfelső rétege kezdetben minister, később liber, majd a XII. század második felétől iobagio nevet visel. A XII. század közepi bakonybéli összeírás liberei a monostor comesi tisztét látták el, s évente két napon át szántásra, egy napot át pedig aratásra voltak kötelezve. Az 1138. évi dömösi oklevél nagyszámú servus mellett csak kis számban említ libereket. 1181-ben a Szamos menti (cégényi) monostor jobbágyai megszöktek, de számba véve őket visszaállították a monostornak. A XII. század végére az egyházi birtok kiemelkedő helyzetű jobbágyainak száma erősen felduzzadt. Az 1177. évi aradi összeírásban az aradi prépostság nagyon sok iobagiójával találkozunk. Termékjáradék mellett csekély mértékben még munkajáradék is terhelte őket.

Az egyházi birtok alávetett népeinek közbülső csoportját az ipari szolgáltatásokra kötelezettek képezték. Az egyház e kézművesektől a „foglalkozásuknak” megfelelő kézműves szolgáltatásokon kívül a XII. században mást nem követelt, tehát sem terményjáradékra, sem robotra nem voltak kötelezve. Éppen ez a körülmény emelte ki őket a bármilyen munka elvégzésére igénybe vehet szolgarendűek széles csoportjából.[4]

Az egyházi birtok legalacsonyabb rendű szolgáltatóit a szántóvetők (aratores) és a szőlősök (vinitores) alkották, akik személyükben a leginkább kötöttek. A bakonybéli összeírás szerint a monostor aratorai és vinitorai csak egymás között házasodhattak. Ritkán az egyházi birtokon is említenek servusokat. Ezek azonban nem azonosak a világi nagybirtok servusaival, sokkal inkább az ottani libertinus-kategóriának felelnek meg, azaz házzal-földdel rendelkező, önálló gazdaságot vivő alávetettek voltak. A szolga sorsú szántóvetők és szőlősök nem elsősorban abban különböztek a felettük álló alávetett elemektől, mintha nem lett volna önálló gazdaságuk, hanem inkább abban, hogy a közös szolgálatból (commune servitium), a mezőgazdasági, majd egyre inkább a fuvarozási robotból a legnagyobb részt éppen az aratoroknak és a vinitoroknak kellett vállalniuk. A XII. századi egyházi oklevelekben mindenütt domináló terményjáradék jól mutatja, hogy valamennyi birtoktípus közül legkorábban az egyház tért át a munkajáradékról a termékjáradékra, illetve hogy elsőként szintén az egyház váltott át már a XIII. században a praediumos munkaszervezetről alávetett népei önálló kisgazdaságainak rendjére. Ez jobban megfelelt az egyházi birtokok hallatlan szórtságának, viszont mindinkább megnövelte a XIII. század első felében szinte elviselhetetlenül súlyos teherré váló fuvarozási robotkötelezettségeket.

Az egyház alávetett népességére a XIII. század első évtizedeiben éles fényt vetnek azok a népmozgalmak, melyek az 1220–1230-as években játszódtak le. II. Endre 1228. évi okleveléből értesülünk arról, hogy a garamszentbenedeki egyház udvardi szolgái 11 ekényi földdel együtt kivonták magukat az egyház függéséből, és azt állították, hogy az apátnak semmi része nincs Udvard faluban. A király természetesen az egyház javára ítélt, a szolgákat félig nyírt fejjel visszaadta Garamszentbenedeknek. Az egyházi birtok népeire háruló, mind súlyosbodó terheket jól tükrözik az úgynevezett pannonhalmi per anyagai.[5] A király megbízásából 1226-ban Miklós nádor vizsgálta ki azokat a panaszokat, amelyekkel a pannonhalmi egyház alávetettjei II. Endréhez fordultak, mivel újabb és újabb jogtalan szolgáltatásokkal és szolgálatokkal terhelték őket. A vizsgálat eredményeképpen a nádor bizonyos kötelezettségeket – amelyeket a köteles terheken felül erőszakoltak az udvarnokokra –, noha már hosszú idő óta szokásban voltak, eltörölt, az érvényesített kötelezettségeket pedig oklevélbe foglalta. Eszerint hat hónapon át havonta a sajátjukból 130 akó búzalisztet, 40 akó rozslisztet és 170 akó gabonát tartoztak adni. A másik hat hónapban mind Somogyból, mind máshonnan a gabonát az egyház malmához kellett szállítaniuk, s megőrlés után továbbítaniuk az apát asztalához. Az egyház gabonájából havonta 20 akó közös lisztet kellett készíteniük. Kötelesek voltak részt venni az enő nevű közös szántásban, havonta tíz holdat kellett felszántaniuk, és bevetniük az egyház gabonájából. Szekereket kellett kiállítaniuk, igás állatokkal együtt, a kolostor részére szükséges liszt szállításához. A havi szolgálatot teljesítők igás fogatot adtak az apát részére történő kenyérszállításhoz, fát szolgáltattak a fürdőhöz, a sütőkemencéhez, a konyhára. Évente 300 tojás, 8 tyúk, 4 lúd és 1 bárány, továbbá 30 kenyér adására lettek kötelezve. Ők javították a sütőházat, ők gondozták az apátság központjában levő kertet, ők adták a vizafogó hálóhoz való fonalat, és ők látták el kenyérrel a hálókészítőket. Az udvarnokok feladatát jelentette, hogy az egyházhoz dézsma fejében befolyt árpából kétakónyi sört gyártsanak. Emellett plébánosuknak házanként két vödör gabonával adóztak. Minden, Pannonhalma fennhatósága alá tartozó falu, valamennyi apátsági népelemet terhelő közös szolgálatként, évente egy harmadfű tinót, egy-egy vödör gabonát és árpasört volt köteles adni. Minden háznép a saját szekerén, saját igavonó állatával egy hordó bor fuvarozására volt kötelezve akár Somogytól vagy Zalától egészen Pannonhalmáig. Valamennyi népelemnek, köztük az udvarnoknépségnek is, egy-egy napon át szénát kellett gyűjteni, hordani, illetve aratni. A szűcsöket, a vargákat, a kovácsokat és a többi, kézműves szolgálattal terhelteket arra kötelezte az apátság, hogy igás fogatokat adjanak a bor szállítására az apát és a szerzetesek részére. A kötelezettségek részletes listája meggyőz arról, hogy Pannonhalma szolgáltatói önálló gazdaságot vittek, így tudtak eleget tenni a termékjáradékkal kapcsolatos kötelezettségeiknek, de az apátság alaposan igénybe vette robotjukat is, főleg a szállítás, fuvarozás terén. A pannonhalmi egyház birtokai a tatárjárást megelőzően tíz megyében voltak szétszórva, pénzviszonyok alacsony szintjén reálisan csak termékben követelhette a járadékokat az egyház, amelyeket viszont országrészeken át kellett igás fogatokon Pannonhalmára szállítani. A terhek súlyossága mellett feltűnő, hogy mily csekély engedményekre volt hajlandó az egyház: mentesültek az udvarnokok a bor-, a bárány- és a méhtized fizetésétől, nem voltak kötelesek a maradék bort szállítani, mérsékelte az apátság a közös szántás terhét, és elengedett évi 70 kenyeret, valamint szabályozta az apát vendégül látásának mértékét.

Érthető, hogy ez az egyoldalú „szabályozás” nem elégítette ki a pannonhalmi egyház népeit. Tovább folytatódott a viszálykodásuk az egyház vezetőivel, az apátság népei II. Endre királyhoz és Pecorari Jakab pápai követhez fellebbeztek. Végül is 1233 júniusában Esztergomban, Enoch domonkos rendi szerzetes és Cognoscens esztergomi kanonok mind választott bírák előtt a pereskedő felek egyezségre léptek. A ránk maradt oklevél első része a pannonhalmi népek panaszainak listája. Egyebek mellett az udvarnokok sérelmezték, hogy vizafogó hálóra való fonalat kell szolgáltatniuk, s kenyérrel látják el a háló készítőit, továbbá hogy tizedfizetésre és a pannonhalmi kert művelésére kötelezik őket. A kézműves szolgáltatók amiatt panaszkodtak, hogy noha megállás nélkül végzik köteles munkájukat, mégis szüntelenül szállítási robottal terhelik őket, és egész Magyarországon húzzák a kocsikat. A terhek 1233. évi szabályozása valamelyest könnyített az egyház népeinek helyzetén. Így például a kézműveselemeket felmentette a fuvarozási kötelezettség alól, de már az udvarnokok sérelmei közül csak a tizedfizetéssel kapcsolatos panaszt orvosolta. A pannonhalmi népek továbbra is elégedetlenkedtek helyzetükkel, ezért 1234 elején Demeter királyi udvarispán az engedetleneket egyhavi, Fehérvárott letöltendő börtönbüntetésre ítélte, mások fejét pedig a szolgaság jeleként félig leborotváltatta. A pannonhalmi pert IV. Béla 1240 nyarán kelt oklevele zárta le. Noha a király további kisebb engedményeket tett — a közös szántást teljesen eltörölte, két esetben meghatározta az adandó fogatok számát, a szekér kiállításának korábban mansiónkénti kötelezettsége helyébe pedig olyan előírás lépett, hogy három mansio ad egy szekeret —, a per mégis az apátság népeire kedvezőtlen eredménnyel zárult, s nem biztosította számukra terheik számottevő csökkentését.

A pannonhalmi per időszakában más jellegű fellépésekre is sor került a kizsákmányolást fokozó pannonhalmi apátság ellen. 1226. évi oklevélből tudjuk, hogy az egyház öt szolgája a szolgaság elől menekülve magát régtől szabadnak minősítette, s erről egy pappal Béla király nevére oklevelet hamisíttatott. A nádor korábbi szolgai helyzetükbe állította vissza, s örök időkre Pannonhalma fennhatósága alá helyezte őket. 1237-ben ugyancsak a nádor ítélt abban az ügyben, hogy a pannonhalmi egyház Ság falubeli népei kivonták magukat az egyház hatásköre alól. A ságiak egykori szabad voltukat bizonygatták, azt, hogy földjük is szabad az egyház hatalmától, s hogy földjükkel együtt önként vetették alá magukat az egyháznak. Mivel azonban az eskü letételétől elálltak, s elismerték, hogy személyük és földjük az egyházat illeti meg, pervesztesek lettek, a nádor többük fejét leborotváltatta, s korábbi állapotukba helyezte vissza őket. Amikor Uros pannonhalmi apát 1239-ben el akarta különíttetni Kajár falusi földjeit és erdejét, ezt a falusiak megakadályozták, mondván, hogy az apátot semmi rész nem illeti meg sem a földben, sem az erdőben, Pouka klerikus és rokonai földjét kivéve, amely valóban az apáthoz tartozik. Az apát Poukát egyházi libertinusnak minősítette, míg Pouka magát szabadnak nyilvánította, s úgy állította be a dolgot, hogy 50 hold földjével együtt önként vetette alá magát a monostornak. Közben a kajáriak az apátnak 56 márka kárt okoztak. A per az egyház javára dőlt el, Pouka sírva kért kegyelmet az apáttól. Hogy Poukának valami igaza mégiscsak lehetett, az bizonyítja, hogy még 1239-ben a király elé vitte az ügyét, s IV. Béla előtt azzal vádolta az apátot, hogy az egyház jogtalanul foglalta el földjét, s igaztalanul akarta őt a libertinusok szolgaságába kényszeríteni. Az újabb per is libertinus állapotra ítélte Poukát, s ha rövid időn belül nem térne engedelmességre, kilátásba helyezte számára a servusi jogállást. Mindezek az akciók az osztályharcos mozgalom élesedéséről, a növekvő kizsákmányolás elleni csoportos és egyéni tiltakozásról adnak számot.

A királyi birtok két, egymástól eltérő szervezetében más és más szolgáltatók éltek. A király udvari (curia- vagy curtis-) szervezetében az udvarnok volt a legnépesebb szolgáltató elem. Az udvarnokok szolgai jogállása kétségtelen. Amikor III. István király összeíratta a szentjobbi apátság birtokait, II. Géza király adományából az apátság birtokolta Udvarnok falut harminc servus-mansióval. A falunak bizonnyal a királyi udvari szervezet szolgai jogállású udvarnokai voltak a névadói. A dömösi egyház II. Bélától és Ilona királynétól kapta adományba az Esztergom megyei Udvarnok faluban Kilián szolgáinak húsz házanépét. Itt nem került sor a teljes falu és a benne élő királyi udvarnokok eladományozására, hiszen Udvarnoknak egy részén még a XIII. század második felében is királyi udvarnokok éltek. Már ezek az adatok sejtetik, hogy az udvarnok a királyi birtokszervezet legkorábban eladományozásra jutott népeleme volt. Udvarnokok idegen kézre adása már a XI. században megkezdődött, s a későbbiekben az adományozások folytatódtak. II. Géza király a Német-Római Császárságból 1156 táján behívott előkelő hospeseinek egyebek mellett az udvarnokok Sopron megyei, Gyirót nevű falujának földjét örökítette el. A pannonhalmi egyház a II. Gézának kölcsönzött húsz márka fejében kieszközölte, hogy a király egy bizonyos udvarnok földjét két mansióval együtt az egyháznak adja. Néhány nappal később azonban az e földön élő udvarnokok a szent király ünnepén (augusztus 20.) összejöttek, és lármázni kezdtek, hogy a földet az apátságtól vegyék el. Az apát vagy a kölcsönzött pénzt, vagy a föld hatékony adományozását kérte a királytól. II. Géza erre elűzte onnan az udvarnokokat, és a földet örökös birtoklásra átadta az egyháznak. Ugyancsak II. Géza 1150-ben udvarnokai közül egy embert fiaival együtt halászati kötelezettséggel, föld nélkül eladományozott a pannonhalmi egyháznak az apát kérésére. Az udvarnokok akciókat folytattak a XII. században soraik bővítésére, ami az egy főre jutó terhek csökkenését eredményezte volna. Így történt, hogy bár I. László király 1092-ben 24 mansiót adományozott a bakonybéli apátságnak sószállítás kötelezettségével, II. István alatt Oposnak, az udvarnokok comesének a vezetésével egyesek e családokat ki akarták venni az egyházi szolgálat alól, és őket az udvarnokok szolgálatára akarták kötelezni. Akciójuk eredménytelenül végződött, II. Béla király visszaadta Bakonybél számára a mansiókat. 1184. évi adat szerint a következő évben a király esztergom-váraljai]] udvarnokai közül egyesek, Serafin és Pongrác centuriók Nana comes közreműködésével a tihanyi egyház Úrkuta falusi servusait az egyház szolgálatából kivenni és saját udvarnoki szolgálatukra késztetni akarták, mivel szerintük a servusok udvarnoktársaik, és a király illő szolgálatától szokatlan módon lettek elidegenítve.[6] Állításukat azonban nem tudták bizonyítani, míg a tihanyi apát igazolta, hogy a kérdéses jogállású embereket még Dávid dux, I. Endre király testvére tette az egyház szolgáivá. Így a bírák az apátság javára döntöttek, az udvarnokokat fejük megnyírásával, azaz szolgai állapotuk nyílt kimutatásával büntették, vezetőik pedig fejenként ötven pensát fizettek. Az udvarnokoknak a társadalmi felemelkedésre való törekvésük jól tükröződik III. Béla okleveleiben. Két diploma is maradt ránk 1186-ból, amelyek azért készültek, nehogy a királyi szolgálatokban valamiféle zavar támadjon, ugyanis a szabadság nevét számosan jogtalanul bitorolták. Ezért a servusok számának és kötelességének számbavétele mellett lajstromba foglalták azokat, akik szabadok, és az udvarnokok szabadjainak szokták magukat nevezni. Így Hurusan faluban 12, Locsmándban pedig 13 szabad udvarnok-mansiót írtak össze. Egy további III. Béla kori, csak kivonatosan ismert oklevél is azért jött létre talán éppen 1186-ban, hogy megállapítsa a Vas megyei Szőlős és Vép falusi szabad udvarnokok számát.

A XII–XIII. század fordulójától kezdve, Imre és II. Endre királyok uralkodása alatt vett nagy lendületet az udvarnokok és az udvarnokföldek elidegenítése. A megadományozottak sorában az egyházak mellett mind gyakrabban tűnnek fel ekkor világi előkelők. Így Imre király 1199-ben hű főemberének, Lőrinc comesnek a királyi udvarnokoktól elvett ötekényi földet adott a Fertő tó mellett, Sopron megyében. II. Endre 1214-ben az udvarnokok Szőlős nevű földjét Hont-Pázmány nembeli Sebes comesnek adományozta. János esztergomi érsek 1218-ban és 1219-ben jutott II. Endre bőkezűsége révén az udvarnokfölddel közös Gamás nevű, Somogy megyei föld, illetve a rajta élő udvarnokokkal együtt adományozott erdélyi Alvinc birtokába. A pannonhalmi monostor felszentelésekor, 1225-ben az uralkodó az egyház által már részben bírt Gönyű falu udvarnokainak földjét 15 mansióval egyetemben Pannonhalmának adta, az ott levő több udvarnokot pedig máshová helyeztette át, s így a föld az udvarnokok kizárásával teljesen az egyházé lett.

Sok szempontból más megítélés alá esik a királyi birtok másik szervezete, a várszervezet. Ennek földjét és személyi állományát a XII–XIII. század fordulóját megelőzően általában nem adományozták el királyaink. A tartózkodás oka katonai-hadi szempontokban rejlik: a várszervezet elsősorban katonai feladatokat látott el. Állományából a civis, civilis vagy castrensis nevet viselő várnépelem számít az alávetett népek sorába tartozónak. A XII. században a várnéppel elsősorban akkor találkozunk, amikor a királyok felszabadították őket. III. István király 1164 táján kiadott oklevele szerint Fulcerius veszprémi prépost a zalai várnépektől (civis) földet vett vagy zálogban tartott. A civisek közül való Lilata nevű szolgáló tíz pensával adós volt a prépostnak, s az uralkodó Lilatának azt a szabadságot adta, hogy a veszprémi egyháznak szabadon szolgáljon, s egyetlen comes vagy centurio se merészelje őt elragadni, és a várnépi szolgaságra (civile servicium) visszavinni. Ugyancsak III. István király 1162-ben a soproni várhoz tartozó Farkas nevű embert a várnépi kötelékből (a civili iugo) kivette, s mivel uralkodója iránt a fegyveresen fellépő hűtlenekkel szemben hűnek mutatkozott, olyan szabadsággal ruházta fel, hogy szabadon és biztonságban ott szolgálhat, ahol akar. A kiváltságot a király több rét és malom adományozásával toldotta meg. Farkas tehát királyi adomány révén a közszabadság, szabad költözés birtokába jutott, a kapott ingatlan pedig megteremtette számára azt a lehetőséget, hogy gazdaságilag kiemelkedjék az alávetettek sorából.[7]

A XII–XIII. század fordulójától kezdődően, főleg II. Endre uralkodása alatt nagy méreteket öltött a várnépeknek és a várnépek földjeinek eladományozása. 1214-ben pozsonyi várnépek kerültek a veszprémi egyház, 1225-ben szolgagyőri várnépek a budai szigeti Szent Mihály-egyház, 1227-ben erdélyi (Torda megyei) várnépek az esztergomi káptalan, 1239-ben pedig fehérvári várnépek a szekszárdi apátság tulajdonába részint II. Endre, részint pedig Béla erdélyi herceg, illetve király adományából. Győri és mosoni várföldet II. Endre 1210-ben Pot nádornak örökített el. A várföldek elidegenítése hol várnépekkel együtt, hol várnépek nélkül történt. 1217-ben II. Endre egy pozsonyi várhoz tartozó falu földjét a várnépek nélkül adományozta el. Viszont ugyancsak Endre király 1231-ben egy szolgagyőri vártól kivett földet az ott lakó várnépekkel egyetemben juttatott a pannonhalmi monostornak. 1239-ben egy galgóci várföldet IV. Béla király is várnép-mansiókkal együtt adott az esztergomi egyháznak, külön kiemelve, hogy a várnépek új tulajdonosuktól, az egyháztól nem idegeníthetők el. A királyi birtok gyors ütemű bomlása elé a várnépek, akik időnként a várjobbágyokkal is alkalmi szövetségre léptek, komoly akadályt nem tudtak állítani, s így a folyamatot tartósan megállítani, számottevő időre feltartóztatni nem tudták. Ez azzal járt együtt, hogy a XII. század folyamán már tömegesen magánkézre kerülő királyi udvarnokok mellett a XIII. század első évtizedeiben a királyi várszervezeti népek (castrenses) is elvesztették kapcsolatukat a királyi birtokkal, s az egyházi vagy világi magánbirtok alávetett népelemeként a kialakuló jobbágyosztály egyik alkotóelemét képezték.

Lábjegyzet

  1. Szabó Dénes, A dömösi prépostság adománylevele (1138/1329). Magyar Nyelv 32. 1936. – Magyar fordítása: Magyar történeti szöveggyűjtemény 1000–1526. 192.

Irodalom

Az alávetett népességre összefoglaló jellege miatt ma is alapvető Acsády Ignác, A magyar jobbágyság története (Budapest, 19483). Sok hasznos szempont található, szemléleti korlátai ellenére is, abban a szakirodalmi anyagban, amely az Erdélyi László és Tagányi Károly közti vita során az 1910-es években keletkezett: Erdélyi László, A társadalmi osztályok Szent István államában s a Békefi-emlékkönyv (Történeti Szemle 1913. 3); Tagányi Károly, Vármegyéink eredetének kérdése (Történeti Szemle 1913. 4); főleg pedig Erdélyi László, Anonymus korának társadalmi viszonyai (Történeti Szemle 1914. 2); Tagányi Károly, Válasz dr. Erdélyi László megjegyzéseire (Történeti Szemle 1914. 3); Erdélyi László, Árpádkori társadalomtörténetünk legkritikusabb kérdései (Történeti Szemle 1914. 4; 1915. 1-4; 1916. 1); Tagányi Károly, Felelet dr. Erdélyi Lászlónak "Árpádkori társadalomtörténetünk legkritikusabb kérdései"-re (Történeti Szemle 1916. 2-4). Említést érdemel továbbá Tagányi Károly, Vázlatok a régibb Árpád-kor társadalomtörténetéből (Társadalomtudomány, 1922. 3-4).

Az alávetett népelemek korszakunkbeli helyzetéről csak a marxista történetírás rajzolt megbízható és valósághű képet. A 12. század vonatkozásában lásd Lederer, A falurendszer kialakulása Magyarországon; a 13. századot illetően Szűcs Jenő, Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (Századok 1981. 1-2); a korszak egészére nézve pedig lásd Bolla, A jogilag egységes jobbágyosztály kialakulása Magyarországon. Az alávetett népelemek helyzetét érintő s e disszertáció nyilvános vitáján elhangzott véleményeket lásd Kristó Gyula, Vita a jogilag egységes jobbágyosztály magyarországi kialakulásáról (Agrártörténeti Szemle 1977. 1-2). Sok hasznos adat és megfigyelés található Szabó István már említett írásaiban, kiváltképpen A prédium. Vizsgálódások a korai magyar gazdaság- és településtörténet körében című tanulmányában.

  1. A szabad (liber) és a szabadság fogalmának értelmezésére lásd Bolla Ilona, A közszabadság a XI-XII. században (Történeti Szemle 1973. 1-2); A közszabadság lehanyatlása a XIII. században (Történeti Szemle 1974. 1-2).
  2. A királyi szerviensek jogállására, terminológiájára lásd Váczy Péter, A királyi serviensek és a patrimoniális királyság (Századok 1927. 7-8, 9-10); G. Bolla, Az Aranybulla-kori társadalmi mozgalmak a váradi regestrum megvilágításában.
  3. Az alávetett népelemek helyváltoztatására, szökésére, költözésére lásd Solymosi László, A jobbágyköltözésről szóló határozat helye a költözés gyakorlatában (Agrártörténeti Szemle 1972. 1-2). Sajátságos szempontot érvényesít a vizsgálódásban Szűcs Jenő, Háztartás és család a 13. századi Magyarország szolgai állapotú parasztnépességében (Történeti Szemle 1983, 1).
  4. Az átmeneti rétegekre vonatkozóan lásd Bolla, A jogilag egységes jobbágyosztály kialakulása Magyarországon; Bolla Ilona, A közszabadság a XI-XII. században (Történeti Szemle 1973. 1-2); A közszabadság lehanyatlása a XIII. században (Történeti Szemle 1974. 1-2).
  5. Az egyházi birtokokon lezajlott népmozgalmakkal, köztük a pannonhalmi perrel Erdélyi László Egyházi földesúr és szolgái a középkorban (A Szent-István Társulat tudományos és irodalmi osztályának felolvasó üléseiből 61. Budapest, 1907) című írása, továbbá Lederer, A falurendszer kialakulása Magyarországon foglalkozik behatóan. E tárgykörben hasznosítottuk Solymosi László A pannonhalmi perek és előzményeik című kéziratos előtanulmányát. A várnépek problematikájáról Molnár J., A királyi megye tájékoztat.
  6. A királyi udvari szervezet vezetőire, az udvarnok-comesekre vesd össze Lederer, A falurendszer kialakulása Magyarországon.
  7. A várjobbágyokra vonatkozóan hasznos adatok találhatók Czímer Károly Az Árpádházi királyok várjobbágyai (Szeged, 1914) című kis könyvében, illetve Novák József A várjobbágyság intézménye (A Debreceni Tisza István Tudományegyetem történelmi szemináriumának kiadványai 10. Debrecen, 1940) című bölcsészdoktori értekezésében, ez utóbbi azonban forráskritikai szempontból nem feltétlenül megbízható. A királyi várszervezetről jó összefoglalás Molnár J., A királyi megye. A királyi szerviensek és a várjobbágyok helyzetét a formálódó köznemesség szempontjából vizsgálja Mályusz Elemér, A magyar köznemesség kialakulása (Századok 1942. 7-8, 9-10). A várjobbágyok és várnépek 13. századi helyzetét vázolja fel Borosy András, Az Árpád-kori királyi vármegye felbomlása és hadakozó népeinek sorsa (Hadtörténelmi Közlemények 1983. 4).


Társadalmi helyzet
Tartalomjegyzék Átmeneti rétegek