Alexander Bach

A Múltunk wikiből

Dr. Alexander von Bach báró

Loosdorf, 1813. január 4. – Unterwaldersdorf, 1893. november 12.
osztrák politikus, ügyvéd
Wikipédia
Josef Kriehuber litográfiája Alexander Bachról, 1849.
Josef Kriehuber litográfiája Alexander Bachról, 1849.
1859. július
Széchenyi röpirata Bach ellen (Ein Blick…).
1859. július 25.
Johann Coronini-Cronberg gróf horvát bán.
1859. augusztus 21.
Bach belügyminiszter és Kempen rendőrminiszter felmentése.

Szabad György

Birodalmi egység önkényuralom árán

Másként reagált a császári önkényuralom kiteljesítését célzó irányzat sikerére Alexander Bach belügyminiszter. A kormány irányító szerepének megőrzéséért vívott utóvédharcai nem jártak sikerrel. Sőt, Kübeckék előretörésének még az a két, a gyakorlatban megkísérelt, de eleve szűkre szabott reformja is áldozatul esett, mint a közigazgatás és az igazságszolgáltatás szétválasztása, illetve korlátozott községi autonómia bevezetése a birodalom pacifikáltnak tekintett tartományaiban, amiktől naivul azt remélte, hogy a liberálisok szemében igazolják részvételét a forradalomellenes kormányzatban. Kudarca ellenére Bach nem vált meg tárcájától, hanem éppenséggel arra törekedett, a befolyásából sokat megőrző Schwarzenberg támogatásával, hogy a bürokratikus készségeit messzemenően méltányló uralkodó erősítse meg pozícióját az önkényuralmi rendszerben. Nem csupán tényleg elvtelen, de az arisztokrácia által különös előszeretettel ki is domborított karrierizmusa vitte erre a konzervatívok adta gúnynevén „barrikád miniszterként” emlegetett Bachot. A bécsi márciusi forradalom tetőpontján valóban az alkotmányosságért lelkesedett, és legelsőként sietett a császárvárosba érkezett Kossuth üdvözlésére, hogy azután az igazságügyi tárca birtokosaként, majd a belügyminiszter posztján a forradalmi átalakulás és az alkotmányos berendezkedés minden támasza elleni küzdelmében kiszolgálója legyen a Habsburg-hatalomnak. Bach, s vele együtt, nem ritkán uszályában haladva, mások is a hajdani „alkotmányos” centralisták közül, nem mertek, nem is akartak konfliktusba kerülni a hadseregre és a bürokráciára támaszkodó uralkodóval. Nem kockáztatták a kiszorulást a hatalomból, mert féltek a velük rivalizáló erők túlsúlyra jutásának személyes érvényesülésüket veszélyeztető következményeitől. De nem akartak konfliktust előidézni azért sem, mert érzékelve a mélybe fojtott nemzeti és társadalmi ellentétek feszítő erejét, maguk is a császárban látták a birodalom legfőbb összetartó kapcsát. Remélték, hogy a birodalom egységét megalapozó központosítási programjukat a megváltozott körülmények között is végrehajthatják, azt pedig sokkal fontosabbnak tartották a kormányformánál. A Schwarzenberg-kormány többsége, Bach belügyminiszterrel egyetemben végül is vállalta, hogy az alkotmányosságot addig is mellőző kormányzást az „alkotmányt” hivatalosan is megtagadó uralkodó abszolutizmus váltsa fel.

Az abszolutizmus meghirdetése és az egyeduralkodó császár

Ferenc József hatálytalanítva az olmützi alkotmányt, a polgári szabadságjogok közül csak a törvény előtti egyenlőséget és a jobbágyi függéstől való mentességet erősítette meg. A birodalom „koronaországait” minden autonómiát nélkülöző közigazgatási egységeknek nyilvánította, amelyeket méreteiknek tekintetbevételével bontott további alegységekre. Minden hatóságnak, még a városi és falusi elöljáróknak a kinevezését, illetve megerősítését is a kormányzattól tette függővé. Egyedül az utóbbiak alá rendelt helyi tanácskozó testületeknek a választhatását ígérte meg, de azt is oly módon, hogy a falvakban a földbirtokosságnak, a városokban rajtuk kívül a házbirtokosoknak, az értelmiségi és ipari vezetőrétegnek kell majd hatóságilag biztosítani „az eldöntő súlyt”. S még ennek a rendelkezésnek a foganatosítását is a bizonytalan jövőre napolta el. Szigorúan központosított bírói szervezetet állított fel, kilátásba helyezve az osztrák polgári és büntető törvénykönyv életbe léptetését az egész birodalomban. S míg az utóbbi intézkedések, ha önkényuralmi módon is, a polgári átalakulást szolgálták, a „nyílt parancs” ellentétes rendelkezéseket is tartalmazott. Az igazságszolgáltatást nagyrészt már első fokon is, másod- és harmadfokon pedig teljesen mentesítette a nyilvánosságtól. Kimondta az esküdtszékek felszámolását és a korábban Schmerling és Bach által még szétválasztandónak ítélt közigazgatás és igazságszolgáltatás újraegyesítését alsó fokon. Még ennél is többet sejtetett a visszahúzó törekvésekből annak jelzése, hogy az egyes „koronaországokban a rendi, vagy egy meghatározandó földbirtokkal ellátott örökös nemességre, előnyeire és kötelességeire” külön jogszabályokat alkotnak majd, s „mindennemű könnyítéseket” kap a birtokos nemesség „hitbizományok felállítására”. Egy további rendelkezés pedig kilátásba helyezte, hogy tanácsadó bizottságokat szerveznek a helytartóságok és a kerületi hatóságok mellett „a birtokos nemesség, a nagy és kis földbirtok és az ipar köréből”.[1] Az alkotmányos kötelezettségek hivatalos hatálytalanítása tehát olyan „kormányzati alapelvek” kinyilvánításával járt együtt, amelyek azt jelzik, hogy a centralizációs politika nyers önkényuralommal társítása nem nélkülözte bizonyos rendi, feudális érdekek érvényesítését sem.

Schwarzenberg herceg alig néhány hónappal élte túl a császári abszolutizmus meghirdetését. Halála után Ferenc József kinyilvánította, hogy nem nevez ki új miniszterelnököt, hanem maga látja el a kormányzati ügyek közvetlen irányítását is. A Kübeckkel szoros kapcsolatot tartó és tanácsaival a császári egyeduralom megszervezését messzemenően befolyásoló Metternich javaslatának megfelelően történt a minisztertanács intézményének felszámolása, illetve miniszteri értekezlettel való felváltása is. Ez utóbbi is több volt puszta névcserénél, mivel azt jelentette, hogy az uralkodó akaratát nem egy önálló testületet alkotó kormány tagjai, hanem „a császár miniszterei”, közvetlenül tőle függő államhívatalnokok érvényesítik. A „miniszterek konferenciájának” elnöki tisztét az uralkodó Karl Ferdinand Buol-Schauenstein gróffal, a „császári ház és a külügyek” új miniszterével töltötte be. Ez az udvari arisztokrácia sugalmazására történt, s mindenekelőtt arra szolgált, hogy megakadályozza a hatalom összpontosulását a rendszer második emberének, Bach belügyminiszternek a kezén. Sőt Kübeck és az ebben az elsőrangú fontosságúnak ítélt hatalompolitikai ügyben kivételesen aktív udvari arisztokraták elérték, hogy a rendőri ügyeket (tehát a sajtó és a kulturális élet ellenőrzését is) az uralkodó elvonta Bach belügyminisztériumának hatásköréből, és az 1849-ben szervezett császári csendőrség, most „a legfelsőbb rendőrhatóság főnökévé” előléptetett parancsnokának, Johann Kempen bárónak a kezére adta.

Magyarország önkényuralmi igazgatása

Schwarzenberg annak megakadályozására törekedett, hegy a szakszerűtlenség, vagy a konzervatív befolyás keresztülhúzza számításait. Javaslatának megfelelően Bach bizalmi embere, az erdélyi szász Geringer Károly báró került a magyarországi polgári közigazgatás élére, azzal a megbízatással, hogy Haynau vérrel-vassal végrehajtott rendcsináló munkájával egyidejűen készítse elő Magyarországot a beolvasztásra.

Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Magyarország közigazgatási beosztása, 1854-1860
Magyarországtól nemcsak a külön „koronaországnak” tekintett Horvátországot és Szlavóniát (a Muraközzel s Fiuméval együtt), illetve Erdélyt a hozzácsatolt Partiummal egyetemben, valamint a határőrvidékeket különítették el, hanem a Bács-Bodrog, Torontál, Temes és Krassó megyékből, meg Szerém megye két járásából „Szerb Vajdaság és Temesi Bánság” elnevezéssel egy 1849 novemberében kiadott császári „nyílt parancs” rendelkezésének megfelelően formált új tartományt is. Magyarország megmaradt területét 5 katonai kerületre osztották. Ezek lettek a fokozatosan kiépülő polgári közigazgatás keretei is. A kezdetben 5 katonai, majd 5, s végül 10 polgári kerületre tagolt Erdély élére Ludwig Wohlgemuth báró került katonai és polgári kormányzóként, oldalán Eduard Bach polgári biztossal, a nagyhatalmú belügyminiszter öccsével. Wohlgemuth hamarosan bekövetkezett halála után az uralkodó a „tartományt” miniszterelnöke öccsének, Karl Schwarzenberg altábornagynak a kezére adta, Johann Bordolo báró altábornagyot állítva helyettesként mellé. Szegény Erdély nem sok előnyét látta új urai magas összeköttetéseinek. A WohlgemuthBach kettős – egykorú panasz szerint – az önkényt egyesítette a „hyperbureaukratizmussal„ a SchwarzenbergBordolo párosban pedig a kies „koronaországot” a szó szoros értelmében vett vadászterületnek tekintő herceg kormányzói nemtörődömsége korlátlan érvényesülési lehetőséget nyitott vaskezű helyettesének.

Magyarországon a polgári igazgatás térnyerését sokban segítette Haynau nyugdíjaztatása 1850 nyarán. Menesztését a nemzetközi közvélemény felháborodása, illetve saját önállóskodási törekvései tették sürgetővé. A kormányzat szívesen vette volna, ha a táborszernagy a számára biztosított óriási jutalommal a háttérbe vonul. Haynau azonban nemcsak gyűlöltté, hanem nevetségessé is tette magát. A „rend” bajnokának szerepében tetszelgő táborszernagynak külföldi körútján angol munkások ütlegei hozták tudomására, hogy nem felejtették el Aradot, se nem tekintik büszkélkedésre okot adónak magyarországi hóhérmunkáját. Haynau menesztése után az egymást váltó új főparancsnokok oldalán Geringer és bürokrata gárdája fokozott ütemben haladt előre a közigazgatás átszervezésével. Látszólagos ellentmondásként, de végső soron éppen a birodalmi centralizáció érdekében, Magyarország megmaradt törzsterületének széttagolását tartották közigazgatási téren a legfontosabbnak. A már 1849-ben 5 katonai kerületre darabolt „koronaországban” most 5 a korábbi felosztással nem teljesen egybevágó közigazgatási egységet alakítottak ki. Politikai végcéljuk az volt, hogy a birodalom legnagyobb és legnépesebb „koronaországa” kerületekre tördelve végül is széttagolódjék. Szűnjék meg minden szorosabb közösség a kerületek között, egymáshoz is csak annyi kapcsolat fűzze őket, mint Ausztria többi tartományához. E hosszú lejáratú, de – az önkényuralmi centralizáció politikai irányítóinak reményei szerint – a magyar nemzeti önrendelkezési törekvések érvényesülését véglegesen felszámoló terv érdekében fejlesztették tovább a katonai kerületi rendszert. Az 5 kerületi székvárost, Sopront, Pozsonyt, Kassát, Nagyváradot és Pest-Budát tették meg a polgári közigazgatás központjaivá is. Megválasztásuk annak figyelembevételével történt, hogy a lehetőségek határai közt német túlsúlyú, illetve nem magyar népességű területektől körülvett városok legyenek a kifejlesztendő új tartományok székhelyei. Különös gonddal vigyáztak arra, hogy a túlnyomórészt színmagyar pest-budai kerület szűk határok közé szoruljon, s minél több magyar sorolódjék a vegyes nemzetiségű kerületek lakosai közé. Noha e szabályozás során hellyel-közzel racionális közigazgatási és gazdasági szempontok is érvényesültek, a fő cél a „magyar elem” háttérbe szorítása, részleges beolvasztása volt. (Így kényszerült a majdnem az egész Dunántúlt felölelő, németnek szánt kerület központjává tett távoli Sopronba utazni, ha el akarta intézni ügyes-bajos dolgait a dunaföldvári vagy az ozorai lakos. Hasonlóképpen Pozsonyba, mint kerületi székhelyre kellett utazzon az, aki Balassagyarmaton, vagy akár Szobon élt, noha Pest-Budát töredék fáradsággal érhette volna el.)

A távolabbi cél tehát Magyarország törzsterületének egymástól elidegenített tartományokra való bontása volt, de úgy ítélték meg, hogy átmeneti időre szükséges még közigazgatásának egységes irányítása. Így került sor 1851 elején Geringer vezetésével az öt kerület fölé rendelt helytartóság felállítására, amelyet 1852-ben Albrecht főherceg „katonai és polgári kormányzóságának” rendeltek alá. Albrecht, a császár atyai nagybátyja egy személyben katonai főparancsnokként és a polgári kormányzata legfőbb vezetőjeként állt nyolc éven át a megszállt ország élét). A főherceget a dinasztia minden más tagjánál szorosabb szálak fűzték a hadsereghez. Kora ifjúságától kezdve a császári sereg kötelékében élt, s azt a birodalom minden áron fenntartandó egysége és rendje egyedül hatékony őrének tekintette. Rajongó tisztelője volt a cári despotikus kormányzási rendszernek és kérlelhetetlen ellenfele nemcsak minden liberális, még inkább minden forradalmi, hanem minden polgári alkotmányos törekvésnek is. 1848 márciusában mint Bécs városparancsnoka vérbe kívánta fojtani a forradalmi mozgalmakat. Nem rajta múlt, hogy az udvar utat nyitott az alkotmányos kísérletezésnek. Másfél évtized múltán is azt hangoztatta, hogy a birodalom még egy 1848–49-hez hasonló megrázkódtatást nem lenne képes túlélni. Magyarországi feladatának lényegét ezért a „lázadás vétkébe” esett ország katonai fékentartásában látta.

1853-tól kezdve, amikor az egységes helytartóság működését gyakorlatilag felszámolták, Magyarország közigazgatási hierarchiája így festett: Budán székelt a katonai és polgári kormányzóság, élén a hamarosan főkormányzói címhez jutó Albrecht főherceggel, a kerületi székhelyeken egy-egy helytartósági alelnök vezetésével a helytartóság területileg megfelelő osztálya, valamint a helyi közigazgatást közvetlenül irányító kerületi főispán. A következő lépcsőfokon, a megye élén a „megyefőnök” állt, annál is lejjebb a járási szolgabíró. Míg a falvak és mezővárosok elöljárói ez utóbbi, a városok polgármesterei a kerületi főispán alárendeltjei voltak.

A közigazgatási hierarchiával párhuzamosan szilárdult meg a fegyveres erőszakszervezeteké. A birodalom III. hadseregének főparancsnoksága, illetve a kormányzóság katonai osztálya irányította az országot megszálló csapatok tevékenységét. A birodalom hadseregének aránytalanul nagy részét állomásoztatták az országban. Még fokozottabban, mint a forradalom előtt, arra törekedtek, hogy a hazai alakulatokat más megbízhatatlan koronaországokba vezényeljék, a magyar tartományokat pedig idegen csapatokkal tartsák megszállva. Nemcsak a határvonalak védelmét fokozták, hanem az ország belsejében levő erősségeket is felszerelték, harcrakész állapotban tartották, sőt újakat is létesítettek kifejezetten a lakosság fékentartására. Jellegzetes példája ennek a budai vár újraerődítése mellett a gellérthegyi Citadella megépítése. Az új erősség legtöbb lőréséből magára a megbízhatatlannak tekintett és megfélemlítésre ítélt városra szegeződött a nehézágyúk torka. A hadsereg 1854-ig, az ostromállapot megszüntetéséig közvetlenül is, azután a polgári hatóságok megkeresése alapján avatkozott az ország és kiszolgáltatott népe életébe.

Az 1850-es évek elején került sor az államrendőrség megszervezésére. Ez a városok „rendjének” őrzését kapta feladatul, ha kém- és besúgóhálózatát szélesebb körre feszítette is, hogy a politikailag veszélyesnek ítélt személyeket, illetve szervezkedéseket figyelemmel kísérhesse. Az 1849-ben felállított és kifejezetten az ellenállás lángjának elfojtására, újralobbanásának megakadályozására bevetett csendőrség katonai jellegű intézmény volt. Annak a Johann Kempen altábornagynak a legfőbb parancsnoksága alatt, akit 1852-ben – nem kevéssé a magyarországi megtorlásban és a csendőrség megszervezésében szerzett érdemei folytán – nevezett ki a császár a valamennyi rendészeti szerv munkáját egybehangoló és irányító hatóság fejévé. A széles körű fegyverhasználati joggal felruházott csendőrség kezére elsősorban a vidék, a falu meg a puszta jutott. Az ő feladata lett, hogy birodalmi polgárrá törje a „nyakas” parasztot, meg a „rebellis” urat, vizslassa az utak jövő-menő népét, megkövetelje tőle a belföldi forgalomban is kötelezővé tett útiokmányok felmutatását. A császári csendőrség a gyűlölt rendszer legnépszerűtlenebb intézményévé vált. Funkciója és az a kegyetlenkedésre is vetemedő kíméletlenség, amivel feladatát ellátta, sorozatos incidenseket kirobbantó kivételes feszültséget teremtett a köznép és a csendőr, illetve – ahogy a nép a szervezet előkelősködő franciás elnevezéséből, a „gendarme”-ból nevét magyarította – a zsandár között. A csendőr szolgálati esküjére hivatkozó tanúvallomása egymagában bizonyító erővel bírt. S hogy ne takarékoskodjék a vádaskodással, arról az a sajátos jutalmazási rendszer gondoskodott, amely a „rend” őrének a kiszabott büntetés mértékével lépcsőzetesen emelkedő díjazást biztosított.

A kormányzat egyébként is minden eszközzel ösztönözte a feljelentőket. A hosszúra nyúlt ostromállapot idején nemcsak tilos volt idegen személy éjszakai befogadása, hanem kötelező is a szálláskeresők feladása. A hivatalokban végrehajtott igazoltatások résztvevőit politikai, sőt anyagi felelősségre vonással is fenyegették, „valamely pártütésben részes” leleplezésének elmulasztása esetére. Igazságügyminiszteri rendelet biztosította a feljelentőket arról, hogy nevüket hivatali titokként kezelik. A félelem és a bizalmatlanság légkörét árasztó önkényuralmi rendszer azonban az alkalmi feljelentők szerepénél méltán ítélte sokkal fontosabbnak az egész ármádiára rúgó hivatásos besúgókat. A titkos ügynökök hálózata, amit még Bach épített ki újra, mégpedig a korábban e téren felülmúlhatatlannak ítélt metternichi rendszernél is módszeresebben, kül- és belföldön egyaránt igen sokoldalú tevékenységet folytatott. A magyar emigráció ellen valóságos „ügynökháború” folyt. A fenyegetés és a jutalmazás minden eszközének igénybevételével toborozta szolgálatába a bécsi titkosrendőrség a megingathatókat, s próbálta a vezető emigránsok környezetébe csempészni a maga embereit. (Hogy erkölcsileg milyen mélyre süllyedt a Habsburg-hatalom ebben a titkos háborúban, azt jól példázza, hogy a Kossuth ellen törökországi fogsága idején orgyilkos merénylettel kísérletezőket 1853-ban Kempen előterjesztésére Ferenc József hűséges szolgálataik címén koronás ezüst érdemkereszttel tüntette ki.) Kiterjedt a megfigyelés más nemzetek forradalmi emigrációjára, a liberális, demokratikus és szocialista szervezkedések résztvevőire, különös gonddal a különböző irányzatok zsidó szereplőire, akiket Bach elfogultsága és fantáziája az 1848–49-es európai mozgalmak irányítóivá léptetett elő.

A birodalomban működő titkos ügynököknek is a külföldi összeköttetések figyelemmel kísérése volt az egyik legfőbb feladata. (Magyarországot egyébként annyira hermetikusan igyekeztek elszigetelni a külföldtől, hogy egy korabeli angol forrás szerint még 1854-ben is mindössze öt angol állampolgár kapott beutazási engedélyt területére.) Az országon belül korántsem csupán a politikai tevékenységgel érthető módon gyanúsítható személyeket vonták titkos megfigyelés alá, olykor felhasználva meghitt kapcsolataikat is. A titkosrendőrségnek megvoltak az egymásról mit sem tudó besúgói szinte minden társadalmi körben, a plebejus asztaltársaságtól az arisztokrata szalonig, és minden színtéren, a piactól a kávéházig. Mindezek nemcsak a hangulatjelentések szövegezőit látták el anyaggal, hanem a vádemelő hatóságokat is. Kempen egy 1855. végi jelentéséből ismeretes, hogy csupán a bécsi haditörvényszék elé addig – 1849 óta – 7545 „hazaárulási per” került, ami sejteti a „pacifikálás” és az azt megalapozni hivatott besúgó rendszer méreteit.

A félelmet árasztó és a besúgás, feljelentés ösztönzésével, jutalmazásával erkölcsrontó szerepet is betöltött erőszakszervezetek túltengése nemcsak közvetlenül nehezedett a lakosságra, hanem közvetve, az államháztartás súlyos megterhelése révén is. Még az 1860-as évek elejének enyhültebb viszonyai közt is – korábbi egybevetésre alapot nyújtó kimutatással nem rendelkezünk – a belső rendfenntartó erőkre fordított összegek magassága a Habsburg-birodalmat a második helyre juttatta az európai ranglistán. Az egy lakosra számított rendészeti kiadások pedig közel 40%-kal múlták felül a poroszországit, több mint 90%-kal az oroszországit és majdnem hatszorosára rúgtak az angliainak. Mindez annak ellenére alakult így, hogy egyidejűleg a hadseregre fordított kiadások költségvetési aránya tekintetében is második helyen állott az osztrák monarchia Európában.

A rendszer tisztségviselői kisebb részben a forradalom előtti hivatalnokok soraiból kerültek ki, nagyobb részben az országban, még inkább a Lajtántúlon újonnan toborzottakból. A változások következményeként óriási mértékben felduzzadt az államhivatalnoki réteg. A feudális viszonyok felszámolásának a következménye volt, hogy a választott és funkciójukat nemritkán csak úri passzióként gyakorló önkormányzati tisztviselőket szakhivatalnokok váltották fel. A régi, a táblabírói szakszerűtlenséget megtestesítő közigazgatás felszámolására az első lépések helyenként már a reformkorban, még inkább a forradalom idején megtörténtek, de gyökeres változás csak az abszolutizmus idején és körülményeitől meghatározottan ment végbe, egybekapcsolódva azzal a törekvéssel, hogy a központosítás mértéktelen fokozásával biztosítsák a rendszer szilárdságát. A megszállókkal együttműködő arisztokraták, birtokos nemesek soraiból különösen kezdetben – politikai meggondolásokból – sokan jutottak pozícióhoz az új rendszerben. Szép számban toborozták tisztségviselőket a hazai nemesi és polgári értelmiség soraiból is. A Perczel családnak egyszerre három tagja vállalt megyefőnökséget, Bonyhádyra változtatott néven, a forradalmi tábornokkal minden közösséget megtagadva. S minél inkább érezték az önkényuralom hazai kiszolgálói a társadalom nagy többségének megvetését, annál szilárdabb támaszai lettek Bach rendszerének. Mégis az erkölcsi nyomás s mellette az a körülmény is korlátozta egy új magyar államhivatalnoki réteg kialakulását, hogy Bach egyenesen óvta a helytartóságot az apparátus elmagyarosodásától. Útját állta ennek egyébként az is, hogy megfelelő előzmények híján a hazai jelentkezők nagy része nélkülözte a szükséges szakképzettséget, ide értve a hamarosan germanizált belső ügykezelés viteléhez szükséges német nyelvtudást. Tekintettel az egyre növekvő szükségletre, a tisztviselők mind nagyobb részét toborozták a Lajtántúlon.

A Habsburg-monarchia bürokráciája, a rendszer legfőbb társadalmi támasza. amelyet oly sok érdek fűzött az egység fenntartásához, és oly kevés a nemzeti törekvésekhez, fontos szerephez jutott a magyarországi új államhivatalnoki kar kialakulásában. Az önkényuralmi tisztviselők származási hely szerinti megoszlását nem ismerjük pontosan. Az eddigi forrásfeltárások eredményei azt valószínűsítik, hogy a pest-budai kerületben, s kisebb mértékben a soproniban is a magyar nemzetiségűek sorából került ki a közigazgatási tisztviselők többsége. Más kerületekben és fokozottan Erdély, illetve a Vajdaság közigazgatásában, még inkább a törvénykezés területén meg a szakhivatalokban nemcsak a magyarok, hanem sok esetben még a hazaiak, magyarok és nemzetiségiek együttes aránya is a lajtántúliaké mögé szorult. (A lajtántúliak magas arányát mutatja, hogy Ferenc József 1857-ben mintegy engedményképpen helyezte kilátásba annak a kívánságnak a teljesítését, hogy a hivatalnokok kétharmada az ország szülötteiből kerüljön ki.) A politikai szempontok mellett elengedhetetlen követelmény volt a német nyelvtudás, s inkább a szakképzettség terén tettek engedményt, semmint ebben. Igaz, kívánatos volt az országban honos valamelyik másik nyelv ismerete is, de ettől sűrűn eltekintettek. Az állami számvevőségnél az 1860-as évek elején a hivatalnokoknak még egyhatoda sem tudott magyarul fogalmazni, és a felénél kevesebb értette ezt az országban a legtöbb ember által beszélt nyelvet. De a felekkel oly közvetlenül érintkező bíróságokon, mint például a besztercebányai törvényszéken is akadtak olyan tisztségviselők, akik sem magyarul, sem szlovákul nem értettek. Még a pesti sajtófelügyelet irányítása is olyanok kezébe került, akik nem tudtak magyarul, és így beosztottjaik tájékoztatására szorultak. Mindez erősítette az önkényuralmi hivatalnokréteg kasztszerű elkülönülését és népszerűtlenségét. Elszigeteltségüket nem oldotta, legfeljebb a nevetségességgel párosította a hírhedt egyenruhaviselési szabályzat. Előírásai kötelezték a magyarországi tisztviselőket, hogy vitézkötéses attilát, kakastollas kunkalapot és gyöngyházmarkolatú görbe kardot viseljenek, ünnepi alkalmakra díszmagyart öltsenek, de a birodalmi egység hangsúlyozásaként kétfejű sasokkal a boglárokon és a kardmarkolatokon. Tilos volt a lázadókra emlékeztető körszakáll viselése, ellentétben a lojalitást szimbolizáló pofaszakállal. A rendszer hivatalviselőit „Bach-huszárokká” pellengérező szabályzatot a börtönőrökre is kiterjesztették, hogy a hazafiakat kellő „nemzeti” külsőségek közt őrizzék. A hivatalnokréteget hagyományai és a szigorú szabályzatok fegyelemre kötelezték ugyan, a visszaélések mégsem hiányoztak. Érthetővé teszi ezt, hogy a lajtántúli (mind a német, mind a cseh és morva) tisztviselők áramlása a magyar tartományokba éppúgy nem volt mentes kontraszelektív tényezőktől, mint az adott körülmények között a hazai utánpótlás. Albrecht főherceg magának a császárnak panaszolta indulatosan, hogy hivatalnokseregében sok az olyan tisztségviselő, aki Bécsben háziszolgának sem kellene. Pálffy János feljegyzéseiben a gátlástalan hazai karrieristák számára megnyílt lehetőségeket példázta Reviczky József báró esetével, hiszen az ismételten leleplezett váltóhamisító, alighogy börtönbüntetését kitöltötte, alkalmazást nyert az önkényuralom adóhivatali apparátusában. De mindennél inkább magyarázza a visszaéléseket magának az önkényuralomnak a demokratikus ellenőrzés minden lehetőségét kizáró, csak alá- és fölérendeltséget ismerő szerkezete.

A rendszer népellenes lényegéből fakadt, hogy nemcsak a Madách által A civilizátorban megörökített torz kísérletnek alávetett társadalom szenvedte meg a bécsi irodák mélyén formált elképzelések és a magyarországi valóság konfliktusát, hanem azok is, akik jobb ügyhöz méltó buzgalommal törekedtek feloldására. A Nyolc évi hivataloskodás Magyarországon című német nyelvű röpirat névtelen szerzőjének, egy Bach bukása után a Lajtántúlra visszatért szolgabírónak az előadása jól példázza, mennyire meggyötörte ez a konfliktus azt a Magyarországra valóban civilizátori elhivatottsággal érkezett tisztviselőt is, aki arra vállalkozott, hogy a fegyveres erő által fenntartott keretek között végrehajtsa a Bach és társai által kidolgozott rendelkezéseket, a ”lázadó” magyar tartományok beolvasztására, „elmaradott” és „félrevezetett” lakosságuk birodalmi polgárrá nevelésére.

A nemzetiségek csalódása

Jellačić már 1849 nyarán összeütközésbe került saját báni tanácsával, amely távollétében megtagadta a horvát önrendelkezési törekvéseket is sértő olmützi alkotmányt. Megdöbbenve tapasztalta, hogy honfitársai Zágrábban nemcsak sajtórendszabályai, hanem az ellen a fekete-sárga zászló ellen is tüntettek, amelynek diadaláért küzdött. Hamarosan maga is alkudozásra kényszerült a centralizációs politikát kiteljesítő SchwarzenbergBach-kormányzattal, immár azért könyörögve, hogy a horvátokat sújtó jogfosztó és beolvasztó rendelkezések fájdalmát legalább közreadásuk kíméletességével enyhítsék.

Az önkényuralom kiszolgálói

Aligha dönthető el egyértelműen annak a Hauer István bárónak a „nemzeti” hovatartozása, aki ugyan nem a legmagasabb, de minden bizonnyal az egyik legfontosabb pozíciót töltötte be a Magyarország beolvasztásával kísérletező önkényuralmi rendszerben. Soproni születésű volt, anyja Sigray lány, magyarul is beszélt, így alkalmas volt arra, hogy 1849-ben mint a soproni kerület miniszteri biztosa, majd főispánja, illetve mint a magyarországi közigazgatási szervezet kialakításával megbízott testület belügyminiszteri osztályfőnöki ranghoz jutó tagja, majd Albrecht főherceg oldalán a kormányzóság polgári osztályának vezetője, minden „magyar ügyben” a hívatott szakértő szerepét vállalja. Magyarországi, illetve magyar származása ellenére, vagy éppen azt ellensúlyozandó, ő volt az, aki a magyar jellegűnek elismert pest-budai kerület szűkítése és az ország végleges területi széttagolása mellett kardoskodott. Már soproni biztosként a germanizálás előharcosának, Bach bizalmasaként és Albrecht főherceg befolyásolójaként pedig a beolvasztó politika kíméletlen végrehajtójának bizonyult. Hauerral ellentétben gróf Haller Ferenc tábornok, József főherceg nádor hajdani hadsegédje, az 1840-es évek horvát bánja, Albrecht főherceg helyettese nem annyira az önkényuralmi centralizációnak, mint inkább a dinasztiának volt elkötelezettje. Az utóbbinak azonban olyan mértékben, hogy a konzervatívokéhoz hajló politikai felfogásával ütköző császári rendelkezések gondolkodás nélküli végrehajtására is készen állott.

Az igazságszolgáltató szervezetnek sem csupán az alsó szintjein volt sok, kenyérkeresetre szoruló magyar értelmiségi. Akadt magyar a vezető posztokon is. Közéjük tartozott Nádasdy Ferenc gróf, aki a reformkorban árvai főispán és az erdélyi királyi kincstár elnöke volt, 1849 után pedig előbb a soproni kerületi főtörvényszék elnökségét cserélte fel a bécsi legfelső törvényszék bírói stallumával, majd 1857-ben ez utóbbit a birodalom igazságügyminiszterének a tisztjével. Kinevezésekor számos honfitársa fűzött reményeket ahhoz, hogy végre egy „magyar ember” is bekerült a kormányba, de hamarosan azoknak adtak igazat, akik úgy ítéltek felőle, hogy „nagyobb germanizátor… mint minisztertársai”.[2] 1849 őszén Haynau a helybeli váltótörvényszék elnökét, Uray Bálintot nevezte ki debreceni kerületi főbiztossá. Urayt reformkori szereplése érdemesítette a táborszernagy bizalmára, hiszen Szatmár megye alispánjaként 1834-ben ő vádolta meg felségsértéssel Wesselényit, az 1840-es években a reformellenzék letörésére indított koncentrált támadás idején pedig Máramarosban vállalt adminisztrátori megbízást. Uray kíméletlen alapossággal végzett „tisztogató” munkája után főbiztosi tisztjét a kerületi főtörvényszék elnökségével cserélte fel, hogy az ország egyötödének attól kezdve az ő mértéke szerint osszanak igazságot.

Az önkényuralmi kormányzat, amely olyan nagy jelentőséget tulajdonított a tudatformálásnak, nemcsak tilalmakkal élt, hanem sugalmazta is, mi kerüljön sajtó alá, s különösképpen azt, mi a hírlapok hasábjaira. Mindig talált szolgálatkész írástudóra, sőt leplezetlen nyíltsággal áruba bocsátott tollra is. Voltak, akik csak a lapengedélyért cserébe tettek elvi engedményeket, de voltak olyanok is, akik szabályos alku útján állapodtak meg a hatalom megbízottaival, hogy lapjuk milyen összegű havi juttatásért szolgálja a kormány politikáját. Így tett a magyar régmúlt konzervatív nacionalista dicsőítését a polgári nemzeti törekvések gyalázásával társító Vida Károly, a Figyelmező szerkesztője, így az erdélyi reformtábor konzervatív ostorozója, Szilágyi Ferenc, aki a Magyar Hírlap szerkesztője volt. Ezt tette Császár Ferenc, a hétszemélyes tábla volt bírája, egy személyben a népiességet, mindenekelőtt Petőfi költészetét támadó szalonlírikus, a Pesti Napló első szerkesztője is. De nem maradt jutalmazatlan a konzervatív ihletésű Széchenyi-kultusz egyik megalapozója, Török János többnyire dicséretesnek talált buzgalma, sőt a kritikai elemeket a lojálisakkal váltogató, pályakezdő Falk Miksáé sem. A kormányzsold megszolgálása eladdig nem ismert mértékben rontotta meg a sajtóerkölcsöket. A hatalmon levők mégsem lehettek nyugodtak az általuk függésben tartott, vagy egyenesen megvásárolt publicisták tevékenysége felől, és időnként tilalmakkal, büntetésekkel fegyelmezték őket is, ha úgy látták, hogy lent népszerűséget keresve, vagy odafent változást remélve nem kívánatos módon fickándozik a tolluk. A hatalmon levők a megfizetett publicistáiktól politikájuk elvtelen kiszolgálását követelték. Vida Károly például, noha tajtékozva gyalázta Kossuthot és az 1848-as fordulatot, igen gyorsan kegyvesztetté vált, amikor megnyilatkozásai világossá tették, hogy a forradalomellenes tábor irányításáért folytatott harcban alulmaradt konzervatívok restaurációs koncepciójához kötődik.

A hatalmon levők elvtelen kiszolgálásának Kecskeméthy Aurél volt az eszményi megtestesítője. A helytartótanácsi kishivatalnok becsvágyó és tollát jól forgató fia 1849 nyarán Görgei Artúr megbízásából, a tábornok politikai céljainak támogatására akart lapot indítani, de a hadiesemények alakulása folytán erre nem kerülhetett sor. 1850 nyarán már Geringernél jelentette fel konzervatív pályatársait, majd kiadta Magyarország összpontosítása Ausztriában című röpiratát, amelyben egyszerre ítélte el a forradalmi törekvéseket és a rendi alkotmányosság iránti nosztalgiákat, a beolvasztó és polgárosító Ausztriát jelölve meg a magyarság és a szomszédos népek kívánatos életkereteként. 1851 tavaszától a Pesti Napló bécsi levelezője, s egyidejűleg a magyar sajtóügyekben Bach belügyminiszter bizalmas tanácsadója is lett. Sajtócenzor, napidíjas a rendőrhatóságnál, majd 1854-ben rendőrfelügyelő. Kinevezéséről, „az ember gyenge, a gyomor erős” alapelvet valló Kecskeméthy naplójában megjegyezte ugyan, hogy „nem elégíti ki ambitiómat”, mégis örvendetesnek ítélte, hiszen „tagja lett azon nagy testületnek, mely tettleg uralkodik e nagy birodalom fölött; a bureaucratianak, mi némileg kellemes öntudat s biztonságérzet”. Új helyzetében még naplójának is azt vallotta 1856-ban, hogy „mindenekelőtt az ausztriai birodalom polgára… s csak mint ilyen… magyar”. „Magyar politika nincs, csak ausztriai politika létezhetik… a separatismusnak nincs józan alapja, csak zavaros érzelmek.”[3] Kecskeméthy 1857 után kezdte megszimatolni a változás lehetőségét. A Döblingbe zárkózott Széchenyit is felhasználva közeledett az 1850-es évek elején általa is ócsárolt konzervatívokhoz és kikacagott koncepciójukoz. Megértette, hogy bármennyi kiszolgálója akadt is Bach rendszerének honfitársai között, válságban is kitartó gárdája nincsen, ellentétben a forradalomellenes tábor egyelőre háttérbe szorult másik fő irányzatával, amelynek legszervezettebb csoportját éppen a magyar konzervatív arisztokraták alkották.

A Habsburg-hatalom konzervatív tartaléka

A konzervatív csoport értett a szóból, s hosszú időn át tartózkodott attól, hogy akár a hatalom nyíltan ellenzéki állásfoglaláson érje, akár a közvélemény (amelynek abszolutizmusellenes beállítottságát jól ismerte) a rövid életűnek remélt rendszer cimborájának lássa. Tagjai elhúzódtak a politikai tevékenység színtereiről, de – különösen az 1850-es évek második felétől – mind aktívabb szerepet játszottak a gazdasági egyesületekben és a kulturális fórumokon. Politikai visszahúzódásuk sem jelentett teljes passzivitást. Nem érték be azzal, hogy újabb és újabb tervezeteket dolgozzanak ki a birodalom átszervezésére, hanem a fejlemények befolyásolására is eszközöket kerestek. Elsősorban a birodalmi tanács magyar tagjai, Zichy Ferenc gróf, Szőgyény László, majd Almásy Móric gróf révén nyertek bepillantást a kulisszák mögé, és találtak módot az intrikálásra mindenekelőtt a kormányzat Bach vezette nagypolgári szárnya ellen.

A közlekedés és az áruforgalom fejlődése

„A vasutakat az idő hozta és nem Ön, drága Kegyelmes Úr”[4] felelte Széchenyi a Bach által a rendszer dicséretére íratott Rückblicknek a vasútépítkezésekre is hivatkozó önünneplésére.

A szépirodalom

A „civilizátor” legfőbb vétkének mégis az minősült, hogy valóságos értékek sárbatiprója és álértékek propagátora volt. Madách azonban nem elégedett meg azzal, hogy Bach szisztémáján verje el a port, hanem végigvágott mindazokon, akik eltűrték, hogy módszerét rajtuk gyakorolja.

Az önkényuralom válságának kezdetei

A fegyverszünet hírével versenyt száguldó császár hazatérve azt tekintette legsürgősebb teendőjének, hogy sebtében kibocsátott kiáltványban „korszerű javításokat” ígérjen „népeinek”. Hamarosan kiderült azonban, hogy ezzel is, meg a rendszer szimbólumának, Bachnak és a rettegett rendőrminiszternek, Kempennek a menesztésével is, csak megszépíthetőnek remélt önkényuralma átmentésére törekedett.

Bach bukása megváltoztatta az erőviszonyokat a központosító abszolutizmus hatalmon levő, eddig nagyjából egyensúlyt tartó nagypolgári és arisztokrata csoportjai között. Az utóbbiak kerültek túlsúlyba. Ezt Johann Mad Rechberg gróf miniszterelnöki és Agenor Goluchowski gróf belügyminiszteri kinevezése jelezte. Egyelőre illúziónak bizonyult azonban a magyar konzervatív csoport reménye, hogy az önkényuralmi centralizáció lajtántúli ellenfeleivel szövetkezve sikerrel kísérelheti meg a maga rendi alkotmányos és föderalista elemekkel átszőtt koncepciójának elfogadtatását az uralkodóval. Elutasításra talált Dessewffy részletesen kidolgozott tervezete, amely a konzervatívok szerint az egyedül alkalmas eszköz lett volna Magyarország forradalmasodásának megakadályozására. Az uralkodó elbocsátotta Hübner bárót, az új rendőrminisztert, aki aggodalmaik indokoltságát emlékiratban is hangsúlyozva támogatójukká szegődött. Az első ijedtségéből felocsúdó Ferenc József, akit a fegyverszünet rendelkezéseit szentesítő zürichi béke (1859. november 10.) hamis biztonságérzettel töltött el, még konokul ragaszkodott önkényuralmához.

A belső feszültség növekedéséhez hozzájárult az 1859 őszén kibocsátott „protestáns pátens” is. A Thun gróf és munkatársai által előkészített császári „nyílt parancs” az állam és a protestáns egyház viszonyát kívánta szabályozni, rendkívül szélesre tágítva az uralkodó „főfelügyelési jogát”. Nemcsak a vezető egyházi tisztségviselők, hanem a lelkészek, sőt a falusi tanítók megválasztását is a kormányhatóságok megerősítésétől tette függővé. Megígérte ugyan, hogy a zsinatokat mentesítik az „országfejedelmi biztos” jelenlététől, de megtartásuk engedélyezésének feltétele minden előterjesztendő indítvány előzetes bemutatása lett. A protestáns kézen levő iskolákat sokkal szorosabb ellenőrzés alatt kívánta tartani, mint a katolikusokat. Az uralkodónak felelős kormányzati szervekre ruházta a hittankönyvek engedélyezésének a jogát éppen úgy, mint annak eldöntését, nem kell-e bezáratni erkölcsi vagy politikai tekintetben „ártalmas jelleme” miatt valamelyik protestáns tanintézetet. Az ellenreformáció időszakából fennmaradt s immár tarthatatlan helyzetet orvosolva ugyanakkor általánossá tette Horvát-Szlavonországban és a határőrvidéken a protestánsok – addig néhány községre korlátozott – letelepedési és birtoklási jogát. Hiába minősítette Bécs az egyházi önkormányzatot biztosító intézkedésnek, a tételes magyar törvényeket is sértő pátens a közvetlenül érdekelteknél szélesebb körben váltotta ki – 1849 óta először – a nyílt tiltakozás hullámát. Az egyházi összejövetelek politikai színezetet nyertek. s közülük nem egy a katonai feloszlató parancssal is dacolni mert. Noha a pátens végrehajtását az egyházközségek zöme megtagadta, Bécs csak aggályosan nyúlt a terror korábban oly könnyedén kezelt eszközeihez. A pátens elleni küzdelem 1860 tavaszán a rendelkezés visszavonását s hamarosan Thun gróf leváltását eredményezte. Akkorra azonban a politikai elégedetlenség már túlcsapott a protestáns sérelem elleni tiltakozás keretein.

A bontakozó ellenállás tette végrehajthatatlanná azt a „községi törvényt”, amelynek kibocsátását még „a kormányzati alapelvek” ígérték meg 1851-ben, de Bach műhelye csak 1859-re készült el vele. Országszerte megtagadták a háború idején kiadott rendelet végrehajtását. A „községi törvénynek” nevezett császári pátens az ingatlantulajdonosokra korlátozott „választóknak” mindössze arra adott volna jogot, hogy a „községfőnök”, a bíró tisztjére három jelöltet állítsanak, megválaszthassák esküdtjeiket és a községi képviselőtestület tagjainak a felét. A felsőbb hatóságokra bízta a pátens a jelöltek közül a bíró megválasztását, az esküdtek megerősítését és annak az eldöntését, hogy kik alkossák a legmagasabb adót fizetők közül a képviselőtestület másik felét. A „községi törvény” a virilizmus bevezetésével az önkényuralmi „kormányzati alapelvek” azon „nézőpontját” érvényesítette, „miszerint a túlnyomó érdekeknek túlnyomó befolyás is engedtessék”.[5] 1859–60-ban azonban ezek a kiáltóan antidemokratikus rendelkezések nem találtak önkéntes végrehajtókra Magyarországon még azoknak a körében sem, akik a szívük mélyén ellenfelei voltak a néptömegek politikai térhódításának. A hatalom pedig jobbnak látta, ha Bachék közel egy évtizeden át érlelt „alkotása” életbe léptetésének fegyveres erőszakolásától egyelőre eltekint.

Széchenyi halála

Bach még a belügyminiszteri tárca birtokosa volt, amikor birodalomszerte terjedni kezdtek az 1859 elején Londonban kiadott Ein Blick auf den anonymen ,Rückblick'… című röpirat első példányai. A „pillantást” a névtelenül kiadott mű szerzője, az immár több mint egy évtizede a döblingi ideggyógyintézetben élő Széchenyi István vetette a Bach műhelyéből 1857-ben kikerült, a „barbár” Magyarország civilizálásával dicsekvő „visszapillantásra”.

A beteg, de kényszerképzeteit az olyannyira féltett nemzet újraéledése láttán legalábbis időszakosan visszaszorító Széchenyi írásában a bécsi kormányzat elnyomó és beolvasztó politikájának éles – ha belső ellentmondásoktól nem is mentes – kritikáját adta. Az ellentmondások legfőbb forrása az volt, hogy a döblingi elzárkózottságában a konzervatív arisztokrácia közvetett és közvetlen befolyásának az 1848 előttinél is fokozottabban kiszolgáltatott Széchenyi nem tudott megszabadulni attól a pályakezdete óta kísértő nézetétől, hogy az érdemleges politikai cselekvés kevesek dolga, és attól a néptömegeket távol kell tartani. Széchenyi az önkényuralmi rendszert kiépítő Bachot pellengérre állító Ein Blickben is leírta azt, hogy „semmi sem előnyösebb az emberi társadalom fejlesztése és felvirágoztatása szempontjából, mint egy zseniális, minden kapcsolatot mélyen átható, bölcs önkényuralom”. Szerinte „az emberek” az abszolutista kormányzati formát nem is a lényege miatt kárhoztatják, hanem azért, mert tapasztalati tény, hogy általában „az önkényuralom kéz a kézben jár együtt az ostobasággal”.[6] Széchenyi – a konzervatívok taktikájával e tekintetben teljes összhangban – maga is „az ostobaságra”, mindenekelőtt Bach politikai tevékenységére irányította támadásának fő tüzét. De ezt olyan sokoldalúan és nem egy vonatkozásban olyan mélyrehatóan tette, hogy az, aki olvasta, érvényesnek tekinthette mindarra is, amit Ferenc József a szentszéki követté kinevezett Bach eltávolítása után az önkényuralmi rendszerből tovább kívánt éltetni.

Az Ein Blick szerzőjét kutató rendőrség figyelme fokozatosan a döblingi ideggyógyintézet lakójára terelődött. Az 1860 márciusában nála és bizalmasainál tartott házkutatások során többek között lefoglalták Széchenyi Önismeret című befejezetlen művének egy 1857-ben írott, és szókimondó tartalma miatt külön rejtegetett részét is. Ebben a Ferenc Józsefnek tükröt tartó „nagy magyar szatírában” – ahogyan felfedezője, Károlyi Árpád a közel hétszáz oldal terjedelmű irodalmi torzót nevezte – Széchenyi minden korlátozás nélkül fejtette ki bírálatát. Ferenc Józsefet „apostoli bitornak”, Nérónál is vétkesebbnek minősítette, személyében is felelőssé téve Magyarország és a birodalom érdekeinek semmibevételéért, erkölcsi és politikai lezüllesztéséért. Széchenyi a nyilvánosságnak szánt Ein Blicken sem érte be azzal, hogy megrótta Bachot, amiért minden polgárosító vívmányt, még a jobbágyfelszabadítást is, amellyel pedig Magyarország kényszerítette saját „példájának” a követésére az egész birodalmat, az önkényuralmi rendszer érdemeként könyvelte el.

Konzervatív kísérlet az abszolutizmusellenesség megnyergelésére

A birodalom „újjászervezésének” kérdéseit tárgyaló bizottságban a többség a konzervatívoknak azt a munkálatát támogatta, amely ilyen rendi elemekkel átszőtt föderatív berendezkedést javasolt. Velük szemben kisebbségbe szorultak a centralizációs politika védelmezői, a bürokráciának és polgári támogatóinak képviselői, akik a Bach-rendszer javított kiadásának megvalósítására törekedtek.

A társadalmi és a nemzetiségi politika ellentmondásai

A Bach-rendszer összeomlása örömet keltett, a maradványai elleni küzdelem együttműködést sugallt.

A „provizórium”

A Bach-rendszerhez viszonyítva a megújított önkényuralom azáltal is provinciális színezetet kapott, a centralizációs politika azért sem érvényesülhetett olyan mértékben, mint az 1850-es években, mert a Lajtántúlon félalkotmányosság dívott, míg Magyarországon Schmerling az alapvető polgári szabadságjogok semmibevételével kormányozhatott.

Hanák Péter

A tisztviselő- és értelmiségi réteg

A polgári eredetű tömeg nagyon heterogén összetételű volt: magyar polgárcsaládok úri pályára váltott fiai, régi – és régimódi – honoráciorok, papcsaládok sarjai éppúgy beleolvadtak, mint az elmagyarosodó városi németek, a Bach-korszakban betelepült és ittragadt hivatalnokok, szlovákokból, vidéki németekből (svábokból) és más nemzetiségekből asszimiláltak éppúgy, mint a feltörekvő kispolgárság hivatalt vagy diplomát szerzett új nemzedéke.

Lábjegyzet

  1. Magyarországot Illető Országos Törvény- és Kormánylap, 1852. 3–7.
  2. Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. II. Budapest, 1903–1918. 94.
  3. Kecskeméthy Aurél naplója 1851–1878. Kiadta Rózsa Miklós. Budapest, 1909. 3., 68–69., 82–83.
  4. Gróf Széchenyi István döblingi irodalmi hagyatéka. Kiadta Károlyi Árpád és Tolnai Vilmos. III. Budapest, 1921–1925. 479. (Fordítás a német eredetiből).
  5. Magyarországot Illető Országos Törvény- és Kormánylap, 1852. 3–7.
  6. Gr. Széchenyi István döblingi irodalmi hagyatéka. Kiadta Károlyi Árpád és Tolnai Vilmos. III. Budapest, 1921–1925. 171–172. (Fordítás a német eredetiből).

Irodalom