Alfred Windisch-Grätz

A Múltunk wikiből

Alfred Candidus Ferdinand zu Windisch-Grätz herceg

Brüsszel, 1787. május 11. – Bécs, 1862. március 21.
császári és királyi tábornagy
az 1848–49-es magyar szabadságharc egy időszakában a császári csapatok főparancsnoka
Wikipédia
Alfred Windischgrätz.jpg
Alfred Windischgrätz
1848. október 16.
Az uralkodó Windisch-Grätzet a császári hadsereg főparancsnokává nevezi ki.
A temesvári várőrség fellázad.
1848. október 17.
A szebeni főhadparancsnokság a románokat fegyverbe szólítja a magyar forradalom ellen.
1848. október 18.
Puchner erdélyi főhadparancsnok bejelenti, hogy fegyvereit a rebellisek ellen fordítja.
1848. október 20.
Királyi kiáltvány a jobbágyfelszabadítás tiszteletben tartásáról.
1848. október 22.
Simunich betör az országba.
1848. október 25.
A honvédelmi bizottmány Beöthy Ödön kormánybiztost felhatalmazza a szerbekkel folytatandó béketárgyalásokra.
1848. október 30.
A schwechati vereség.
1848. október 31.
A bécsi felkelés leverése.
1848. november 1.
Görgei átveszi a feldunai hadtest parancsnokságát.
1848. november 4.
Rajačić elnökletével megalakul az új szerb főodbor.
Simunich csapatai elhagyják az országot.
1848. november 7.
Újabb királyi kiáltvány a jobbágyfelszabadítás érvényességéről.
1848. november 12.
Szalay László magyar követként Angliába indul.
1848. november 14.
A honvédelmi bizottmány államosítja a pesti fegyvergyárat.
1848. november 15.
Forradalom Rómában.
1848. november 17.
Puchner elfoglalja Kolozsvárt.
1848. november 21.
Felix Schwarzenberg herceg elnökletével új osztrák kormány alakul.
1848. november 22.
Az osztrák birodalmi gyűlés újra megnyílik Kremsierben.
1848. n0vember 29.
Bem az erdélyi honvédcsapatok parancsnoka lesz.
1848. december 2.
V. Ferdinánd lemondása és Ferenc József trónra lépése.
1848. december 4.
Götz hadosztálya betör az országba.
1848. december 6.
Schlik hadteste betör az országba.
1848. december 7.
Az országgyűlés Ferenc Józsefet trónbitorlónak nyilvánítja.
1848. december 11.
Schlik elfoglalja Kassát.
1848. december 12.
Damjanich alibunári győzelme.
1848. december 14.
Windisch-Grätz kiáltványa a jobbágyfelszabadító törvények érvényességéről.
Simunich újabb betörése.
1848. december 15.
Ferenc József a magyarországi szerbeknek „nemzeti belígazgatást” ígér.
1848. december 16.
Windisch-Grätz serege átlépi a magyar határt.
1848. december 18.
Kossuth gerillacsapatok alakítására szólítja fel az ország népét.
A honvédek győzelme Csucsánál.
1848. december 20.
Bem megkezdi támadó hadműveleteit Erdélyben.
1848. december 21.
A piemonti kormány elhatározza a Magyarországgal való diplomáciai kapcsolatok felvételét.
1848. december 23–30.
A kármentesítés kérdésének újabb képviselőházi vitája.
1848. december 24.
A háromszéki székelyek hídvégi veresége.
1848. december 25.
Bem bevonul Kolozsvárra.
1848. december 27.
Bem amnesztiát hirdet az erdélyi felkelőknek.
1848. december 28.
A háromszéki székelyek leteszik a fegyvert.
1848. december 30.
Perczel móri veresége.
1848. december 31.
Az országgyűlés elhatározza, hogy a honvédelmi bizottmánnyal együtt Debrecenbe költözik, Windisch-Grätzhez pedig békeküldöttséget meneszt.
1849. január 3.
Bem győzelme Tihucánál.
Az országgyűlés békeküldöttsége Windisch-Grätznél.
1849. január 5.
A császári csapatok megszállják a fővárost.
Görgei váci nyilatkozata.
1849. január 6.
A szerb felkelőhad vezérletét Todorović tábornok veszi át.
1849. január 8.
A képviselőház első ülése Debrecenben.
1849. január 13.
A császáriak elfoglalják Szolnokot.
Bem bevonul Marosvásárhelyre.
Rajačić és a szerb főodbor üdvözlő feliratot intéz a császárhoz.
1849. január 15.
Az Egyenlőségi Társulat a békepárt elleni általános támadást határoz el.
1849. január 17.
Bem győzelme Gálfalvánál.
1849. január 19.
A császáriak megszervezik az „ideíglenes polgári közigazgatást”.
1849. január 21.
Bem sikertelen kísérlete Nagyszeben elfoglalására.
1849. január 22.
Perczel visszafoglalja Szolnokot.
1849. január 24.
Bem szelindeki győzelme.
A Selmec környéki bányászok béremelésben részesülnek.
1849. január 26–27.
Tüntetések Pesten a megszállók ellen.
1849. január 28.
Windisch-Grätz megbízottja Rózsahegyen fegyverletételre szólítja fel Görgeit.

Spira György

A kenyértörés

A császári hadsereg csehországi főhadparancsnoka, Alfred Windisch-Grätz herceg altábornagy ugyanis (aki maga is felfigyelt a nézetkülönbségekre, s ezek továbbélezésével szeretett volna teljes szakadást előidézni a cseh nemzeti mozgalom Habsburg-barát liberális és Habsburg-ellenes radikális szárnya között) kiprovokálta, hogy a radikálisok a prágai utca mozgósításával június 12-én fegyveres Habsburg-ellenes felkelést indítsanak. Ez pedig a kongresszus azonnali felbomlását eredményezte; a kongresszus küldötteinek többsége, a torlaszharcok kirobbanásától megrettenve, lóhalálában elutazott Prágából, más küldöttek meg – így Štúr és Hurban is – a felkelőkhöz csatlakoztak, s azután vélük együtt verekedtek, míg a felkelés öt napig tartó ellenállás után el nem bukott, s maguk is menekülésre nem kényszerültek.

A magyar forradalomnak azonban haszna sem a prágai kongresszus vitáiból, sem a prágai felkelésből nem származott – s nem is származhatott, mivel a magyar vezető körök még pontos értesüléseket sem igyekeztek szerezni a kongresszus lefolyásáról, s így a viták során megmutatkozó Véleményeltérésekről sem kaphattak képet. Pesten tehát a prágai kongresszuson megjelenteket kivétel nélkül holmi ellenforradalmi célzatú pánszláv összeesküvés részeseinek könyvelték el, s ennek megfelelően mind a kongresszus szétszéledését, mind a prágai felkelés bukását a legnagyobb elégedettséggel fogadták, tanulságokat pedig végképp nem szűrtek le a Prágában történtekből. És így – hiába fogott fegyvert Prágában a szlovák vezetők egy része is a magyar forradalom legfőbb ellenségei, a Habsburgok ellen, s hiába jelentette ki Štúr és Hurban az előző napokban (Hodža pedig még egy hónap múlva is), hogy feledve a méltatlan bánásmódot, továbbra is készek alkura lépni a magyarokkal – Magyarországról ezek az emberek változatlanul nem kaptak semmiféle biztatást. Miért is, mikor a talaj Prágában forró lett a lábuk alatt, Hodža jobb híján Bécsbe ment, Štúr és Hurban meg Zágrábba, hogy – más választásuk immár nem maradván – mégiscsak megkezdjék egy majdani fegyveres felkelés előkészületeit, s vállalkozásukat a Windisch-Grätznél semmivel sem jobb Jellačićnak ajánlják pártfogásába.

Az újabb bécsi forradalmi felkelés és a schwechati kudarc

A császáriaknak ugyanis a magyar forradalom vezetőinél sokkal több lehetőségük volt arra, hogy idő múltával erősítéseket küldjenek Bécs alá, s lehetőségeiket nem is hagyták kihasználatlanul: az uralkodó a júniusi prágai felkelés eltipróját, Windisch-Grätz altábornagyot már október 16-án kinevezte (az Itáliában tartózkodó csapatok kivételével) a császári hadsereg egészének a főparancsnokává, mindjárt arra is utasítva e (másnap egyből tábornaggyá is előléptetett) hadfit, hogy minél nagyobb haderő élén minél gyorsabban siessen Auerspergék segítségére, s azután végezzen elébb a bécsi felkeléssel, majd a magyar forradalommal is.

De bármennyire csináltak voltak is eszerint Mógáék érvei. hatástalanul mégsem peregtek le a magyar forradalom liberális vezetőiről, még Kossuthról sem. Mert az osztrák birodalmi gyűlés hallgatásának persze Kossuth sem örült, s még kevésbé örült volna egy elhamarkodottságból fakadó esetleges csatavesztésnek. Mógáék érveire tehát ő október 13-án azt a felemás választ adta, hogy „nem érezhetjük magunkat hivatva segítségünket arra felerőszakolni, ki azt tőlünk elfogadni nem nyilatkozik”, s hogy a honvédelmi bizottmány ennek ellenére is teljesítendőnek tartja ugyan a képviselőház támadási parancsát, de ha „Önök a győzelemnek biztos kilátása nélkül világos veszélybe vezetik seregünket, mi Önöket felelősökké teendjük a Nemzet előtt”.[1] Mógának pedig több sem kellett: mire Kossuth levele a táborba érkezett, Csánynak sikerült kicsikarnia, hogy a sereg 15-én mégiscsak átkeljen a Lajtán, a levél vétele után azonban Móga 17-én – arra hivatkozva, hogy nem vállalhat felelősséget a szerinte bizonyos vereségért – megint késedelem nélkül visszavonta csapatait.

Közben viszont – 16-án – a honvédelmi bizottmány megkapta végre az osztrák birodalmi gyűlés [[Bécsħħben maradt, s ezért a bécsi nép nyomása alá került illetékes bizottmányának hivatalos segélykérelmét, s erre Kossuth újabb, egyértelmű utasítást adott a támadó hadműveletek folytatására. Móga tehát 21-én kénytelen-kelletlen másodszor is átkelt a Lajtán. Ekkor azonban már Windisch-Grätz is Bécs alatt állott, s a magyar sereg most csakugyan jóval erősebb – 70 ezres létszámú – császári haderőt talált maga előtt, úgy hogy ez alkalommal már senki sem nehezményezhette, ha Móga másodízben is harc nélkül visszafordul. És a helyzeten többé az sem változtathatott, hogy 23-án Kossuth is a táborba érkezett, mégpedig 13–14 ezer, útközben toborzott dunántúli önkéntes élén. Mert mire a sereg 28-án harmadszor is támadásba lendült, a császáriak már megkezdték az időközben teljesen körülzárt Bécs ostromát, s a magyarokat ezzel jóvátehetetlenül elszigeteltek a különben utolsó csepp vérükig elkeseredetten küzdő bécsiektől. A magyar sereg tehát két nap múlva Schwechatnál, önhibájából magáramaradottan, volt kénytelen megütközni az ellenséggel, s az egyenlőtlen erőkkel megvívott harcban súlyos vereséget szenvedett. A vereség következménye pedig az lett, hogy a seregnek most már harmadszor is és végleg vissza kellett húzódnia a Lajta mögé.

Az önvédelmi háború megszervezése

Mert a bécsi felkelés a schwechati ütközet másnapján elbukott ugyan, de a diadalmasan benyomuló császáriakat a gyűlöletnek olyan parttalan áradata fogadta Bécsben és a tömeges megtorlás is annyira lekötötte őket, hogy december közepe lett, mire a magyarországi hadjáratának megindításához szükséges számú katonát Windisch-Grätz kivonhatta a császárvárosból.

A trónváltozás miatti nézetharcok

Az udvari körök ugyanis, okulván az ősz elején Magyarországon és Bécsben elszenvedett kudarcaikból, novemberben egy sor lépést tettek az ellenforradalom sorainak átrendezésére: az osztrák birodalmi gyűlést, amelynek a működését az októberi bécsi felkelés megakasztotta, november 22-ére ismét egybehívtak, de hogy többé ne kerülhessen a bécsi forradalmi tömegek nyomása alá, ezúttal egy Olmütz közelében fekvő másik morvaországi kisvárosba, Kremsierbe; majd november 21-én Windisch-Grätz sógorának, a keménykezű Felix Schwarzenberg herceg tábornoknak az elnökletével újjáalakították az osztrák kormányt is; végezetül pedig december 2-án lemondatták a trónról Ferdinándot, s helyette unokaöccsét, Ferenc Józsefet, a trónöröklési jogáról egyidejűleg szintén lemondó Ferenc Károly főherceg fiát nyilvánították Ausztria császárává és Magyarország királyává. S ezzel már Windisch-Grätz tervezett Magyarország elleni fegyveres támadásának közvetlen politikai előkészítését is megkezdték; Ferenc Józsefet ugyanis most elsősorban azért ültették trónra, mert arra számítottak, hogy néki a márciusi magyar törvények létrejöttében – a törvényeket annak idején szentesítő Ferdinándtól és a tartalmukat ténylegesen jóváhagyó Ferenc Károlytól eltérően – nem lévén része, őt a közvélemény erkölcsileg kevésbé fogja elítélni, ha a továbbiakban újabb kísérleteket tesz majd a szóban forgó törvények keretei között rögzített forradalmi vívmányok lerombolására.

Harcok a nemzetiségi felkelőkkel

Mert az előrelépés ebben a kivételes esetben is nagyrészt csak a kényszerhelyzetből fakadt: abból a félelemből, hogy Windisch-Grätz rövidesen Magyarországra is ki fogja terjeszteni hadműveleteit, s ennek bekövetkezte után a pillanatnyilag a Délvidéken harcoló magyar csapatok tetemes hányadát is a Dunántúlra kell majd vezényelni, ez pedig – ha a szerbeket nem sikerül gyorsan megbékíteni – a délvidéki magyarság végromlását fogja maga után vonni. És a kényszeredettség azokról a békefeltételekről is lerítt, amelyek előterjesztésére a délvidéki kormánybiztost, Beöthyt a honvédelmi bizottmány most felhatalmazta.

A honvédelmi bizottmány ugyanis most már kész volt elismerni a szerb nemzet létét, kész volt továbbá megengedni, hogy a szerb települések lakói a községi közigazgatás nyelvévé anyanyelvüket tegyék, s abba is kész volt beleegyezni, hogy a magyarországi szerb egyház feje ezentúl pátriárkai címet viseljen, a határőrvidék katonai jellegű belszerkezetét pedig most már úgyszintén kész volt maradéktalanul felszámolni, vagyis végre majdnem mindent hajlandó volt megadni abból, amit a szerbek a forradalom első hónapjaiban követeltek. Arról viszont, ami azóta történt – s így kivált azokról a további követelésekről, amelyeket a májusi karlócai gyűlés vetett fel –, a bizottmány még mindig nem volt hajlandó tudomást venni. Mi több: nemcsak az autonóm vajdaságról nem akart hallani továbbra sem, de még arról sem, hogy a magyarországi szerbek évente tartandó kongresszusaikon egyházi és iskolai ügyeken kívül politikai kérdésekről is tanácskozhassanak.

A honvédelmi bizottmány részéről felkínált engedmények eszerint – bármekkora előrelépésről tanúskodtak is önmagukban véve s bármennyire alkalmasak voltak is volna a szerbek kielégítésére áprilisban – most már Stratimirovićot sem elégíthették ki. Beöthy pedig békeajánlatával nem is Stratimirovićhoz, hanem Rajačićhoz fordult. S Rajačićnak természetesen eszébe sem jutott, hogy ezt az ajánlatot komolyabb figyelemre méltassa. A válasz tehát, amelyet Beöthy kapott, teljesen elutasító volt. A honvédelmi bizottmány pedig ebből nem azt a tanulságot szűrte le, hogy Rajačić helyett a következőkben inkább Stratimirovićcsal kellene érintkezésbe lépnie, s még kevésbé azt, hogy további engedményekre is ajánlatos volna elszánnia magát, hanem azt, hogy – a szerbekkel nem lehet tárgyalni. Minek folytán amikor Windisch-Grätz végül valóban megindította magyarországi hadjáratát, a honvédsereg az ő csapataival úgy kényszerült összemérni erejét, hogy közben a forradalom horvát, szlovák és román ellenlábasain kívül kénytelen volt tovább birkózni a szerb felkelőkkel is.

Windisch-Grätz betörése

A teljes fejezet.

A Dunántúl elvesztése

A teljes cikk.

A főváros feladása

A teljes cikk.

Az országgyűlés békeküldöttsége Windisch-Grätznél

A teljes cikk.

Az ellenség önkényuralma az ország megszállott vidékein

A teljes cikk.

Az ellenség magyar segítőtársai

A teljes cikk.

Gerillaharcok a téli hónapokban

És Kossuth szava nem is maradt pusztába kiáltott szó; hiába hirdette ki Windisch-Grätz, hogy akit fegyverrel a kezében fognak el, „rögtön kötél által kivégeztetik” s „azon helységek, mellyekbűl több lakosok egyesülve a cs. kir. hadseregnek akármi módon kárt tenni törekvendnek vagy annak futárait, szállítmányait avagy egyes csapatokat megtámadni merészkednének, tűzzel vassal elpusztíttatnak”:[2] a Dunántúlon már januárban kibontakozott a gerillaháború, A felkelők kivált a Bakonyban és környékén tevékenykedtek eredményesen – Mórnál és Kisbéren például elfogták az ellenség egy-egy hadtápvonatát, s Kisbéren is, Pápán is számos császári katonát ejtettek foglyul –, de hallattak magukról a Dunántúl más szögleteiben is, s az ellenség szakadatlan háborgatásával csakugyan elérték, hogy csökkenjen a honvédsereg főerőire nehezedő nyomás; Windisch-Grätz ugyanis – noha már az is éppen elég gondot okozott neki, hogy a magyar kézen maradt Komárom vára körül ostromzárat kellett létesíteni – a gerillaveszély miatt a nagyobb dunántúli városok őrizetére szintén számottevő erőket volt kénytelen hátrahagyni, s így a Duna vonalától keletre végül is csupán 30 ezer embert vonultathatott fel.

Ezeken a Dunától keletre fekvő vidékeken pedig hamarosan ugyancsak indult a gerillaháború. A Solt környéki parasztok például „Patajon felül mintegy 3000-en, Kalocsán pedig 1000-en táborba szállva várták a pillanatot, mellyben a meghódításukra küldött nyomorult szabadsággyilkosokat eltörlendők lesznek a föld színéről”,[3] s ezzel már önmagában is jó időre meggátolják mind azt, hogy Windisch-Grätz a Dunán összeköttetést teremtsen a horvátországi és a délvidéki császári csapatokkal, mind azt, hogy a fővárosba bevonult megszállók Pest megye déli részéből élelmiszerhez jussanak. Közben pedig rajtaütésszerű támadásokat is intéztek a császáriak ellen, s hadműveleteik során egyszer még a Duna túloldalán fekvő Dunaföldvárról is elkergették az oda behatolt ellenséget. De kitettek magukért a bácskai népfelkelők is, akik meg egy ízben az ellenséges kézen levő Bajára törtek be, hogy azután tetemes zsákmánnyal távozzanak onnan.

S ehhez hasonlóan Windisch-Grätz seregének balszárnyát is szüntelenül zaklatták az északi megyékben tevékenykedő népfelkelők.

A Honvédelmi Bizottmány és a parasztság

S a helyzet érdemlegesen Windisch-Grätz támadásának megindulása után sem változott.

Görgei felvidéki hadmenete

Mindazonáltal a téli hónapok gerillaháborúja, ha teljes zűrzavart ilyen körülmények között semmi esetre sem idézhetett is elő az ellenség mögöttes területén, a császári hadseregnek legalább egy részét mindenképpen lekötve tudta tartani a Dunántúlon, s így valamelyest mégiscsak közrejátszott abban, hogy Windisch-Grätz a Duna bal partjára – mint láttuk – már csupán 30 ezer főnyi haderőt dobhatott át. Ez pedig a magyar forradalom jövője szempontjából fölöttébb biztató fejlemény volt. Az első vonalban bevethető ellenséges csapatok létszámának megfogyatkozásából ugyanis az következett, hogy ha Görgei és Perczel a főváros feladása után sem állapodik meg, hanem – egymással ettől fogva szorosan együttműködve – egészen a Tisza mellékéig hátrál, Windisch-Grätz pedig a Duna–Tisza közén is folytatja előrenyomulását (aminek azonban elengedhetetlen feltétele volt, hogy továbbvonulása előtt hátának biztosítása végett Pesten is visszahagyja néhány ezer emberét), akkor az egyesített magyar sereg a Tisza vonalán már nagyjából egyenlő erőkkel állhatja majd útját az ellenségnek, s így – ha nyugatabbra nem is – ott minden bizonnyal tartósan határt szabhat már a császáriak térhódításának. Éppen ezért 1848 szilveszterén maga Kossuth is arra az álláspontra helyezkedett, hogy Görgeinek és Perczelnek Pest kiürítése után egyesült erővel a Tisza mellékére kell vonulnia, s az ő ebbeli álláspontját maradéktalanul osztotta a honvédsereg legkiválóbb stratégája, a novemberben a sereg egészének táborkari főnökévé megtett Vetter Antal tábornok is.

A magyar főerőknek a Tisza mentén történő összpontosítása azonban ennek ellenére is puszta vágyálomnak bizonyult. Amikor ugyanis a honvédsereg Pesten tartózkodó tábornokai január 2-án – Kossuth távozása után – egybegyűltek s Vetter vezetésével megvitatták további teendőiket, a haditanáccsal Görgei olyan hadműveleti tervet fogadtatott el, amely lényegesen eltért a Kossuth által előirányozottól, amennyiben azt mondotta ki, hogy a Tisza mellékét a következő napokban egyedül Perczel szállja meg mintegy 8 ezer emberrel, a feldunai hadtest pedig eközben 16 ezer emberrel a Duna balpartján hajtson végre elterelő hadmozdulatot Komárom és Lipótvár felé. Ami önmagában szintén megfelelt volna a célnak, hiszen ha a szóban forgó elterelő hadmozdulat csakugyan megvalósul, akkor Windisch-Grätz kénytelen szembenézni azzal a veszéllyel, hogy Görgei északról a hátába kerül, s emiatt nyilván kétszer is meggondolja azután, merjen-e akár csak a Tisza vonaláig is tovább hatolni előre. Csakhogy Görgei a valóságban ezt a maga ajánlotta tervet éppúgy nem szándékozott tiszteletben tartani, amint Kossuth kívánságait sem, mert változatlanul csak arra törekedett, hogy megőrizve seregének épségét, biztosítsa a seregnek a majdani békealkudozások kikényszerítésére való alkalmasságát, s ezért feladatát mindössze abban látta, hogy katonáit a hadszíntértől minél távolabbra vezérelje.

Január 11-én tehát Görgei Pestről hadtestével Vácra vonult, onnan azonban másnap már nem a Duna bal partján menetelt tovább nyugat felé, hanem Ipolyság irányába fordult, s azután szakadatlanul északnak tartva, bevette magát a Felvidék hegyei közé. Ez pedig Windisch-Grätzcel is rögtön megérttette, hogy a feldunai hadtest rá nézve megszűnt közvetlen veszélyforrás lenni. Ő tehát, aki eredetileg nem kevesebb mint 16 ezer embert küldött a feldunai hadtest üldözésére, most üldöző csapatainak tetemes hányadát haladéktalanul visszarendelte. És így Görgei (bár üldözők nélkül teljesen továbbra sem maradt, mivel közben a nyomába eredtek Simunich és Götz csapatai) január második hetében lényegében véve már fel is szabadult a Windisch-Grätz részéről rá nehezedő nyomás alól, Perczellel szemben viszont Windisch-Grätz egyidejűleg több mint kétszeres erőfölény birtokába került.

Windisch-Grätz azonban január második hetében nemcsak azért vonta vissza Görgei ellen vezényelt csapatainak egy részét, mert a feldunai hadtest, messze eltávolodván a Duna–Tisza közi hadszíntértől, többé nem lehetett ártalmára, hanem annak a nyilatkozatnak a hatására is, amelyet Görgei még 5-én, Vácról történt kiindulása előtt szükségesnek látott közzétenni hadteste nevében. Ebben a nyilatkozatban ugyanis Görgei kifejtette, hogy a feldunai hadtest csupán az áprilisban szentesített törvények épségéért harcol s el van szánva harcolni azok ellen is, akik „idétlen republicanus izgatásokkal” (értsd: Ferenc József el nem ismerésével) túl akarnak menni ezeken a törvényeken; bejelentette továbbá, hogy „neki egyedül azon parancsokat… szándéka, követni, melyek a felelős magyar királyi hadügyminisztertől vagy ennek maga által kinevezett helyettesétől… törvényes formában érkezendnek hozzá” (ami egyértelmű volt annak bejelentésével, hogy a honvédelmi bizottmánytól származó utasításokat többé egyáltalán nem fogja tiszteletben tartani); a végezetül kinyilvánította, hagy „az ellenséggel folytatott bármely egyezkedésnek eredményét csak az; esetben fogja elismerni, ha az egyrészt Magyarországnak azon alkotmányformáját, melyre a hadtest megesküdött, másrészt magának a hadtestnek katonai becsületét biztosítja”[4] (ami meg annak kinyilvánításával volt egyértelmű, hogy a feldunai hadtest a fegyvert feltétel nélkül lerakni nem hajlandó ugyan, megfelelő békefeltételek felkínálása és a kötelékében szolgáló volt császári tisztek büntetlenségének biztosítása esetén viszont kész véget vetni a harcnak). Windisch-Grätz pedig a nyilatkozatban foglaltakból természetszerűleg azt olvasta ki, hogy Görgei „a magyar ultraforradalmi párttól, különösen ez Országos Honvédelmi Bizottmánytól egészen elvált”, s a közeljövőben talán már folytatólagos katonai erőfeszítések nélkül is rávehető lenne arra, hogy „a fegyvert letegye”.

Ezért is volt hát, hogy Windisch-Grätz nem erőltette tovább a feldunai hadtest üldözését s elegendőnek gondolta, ha ehelyett fegyverletételi felhívást intéz Görgeihez. Megbízottja azonban, aki január 28-án Rózsahegyen érte utol a feldunai hadtestet, mindössze azt ajánlotta fel, hogy ha a hadtest leteszi a fegyvert, akkor a császáriak Görgeinek ”egy az osztrák monarchián kívül választandó országba való szabad elmenetelt” fognak biztosítani.[5] Ez pedig Görgeit már nyilvánvalóan nem elégíthette ki. Ő tehát, kifejezésre juttatván, hogy a tárgyalások folytatása elől nem zárkózik el, fegyverletételre viszont csupán érdemi engedmények ellenében lesz hajlandó ráállani, válaszul most már hivatalos formában is megküldette Windisch-Grätznek a váci nyilatkozat egyik példányát. S a tábornagy értett is a szóból, de mert változatlanul abban a meggyőződésben élt, hogy a magyar forradalom heteken belül úgyis végképp össze fog omlani, annak már nem érezte szükségét, hogy újabb és kedvezőbb ajánlattal forduljon Görgeihez. Görgei pedig ezek után csupán arra a következtetésre juthatott, hogy ha a császáriak egyelőre a ténylegesnél nagyobbnak hiszik erőfölényüket, akkor először meg kell győzni őket ebbeli hiedelmük téves voltáról, s ezért seregének mégiscsak meg kell mérköznie vélük.

Arra azonban, hogy Windisch-Grätz fölött akár csak egyetlen, helyi jelentőségű győzelmet is arasson, a feldunai hadtestnek a honvédsereg többi hadtestétől elszigetelten persze semmi esélye nem volt. Görgeinek tehát most nemcsak arra kellett elszánnia magát, hogy mégis megmérkőzzék Windisch-Grätzcel, hanem arra is, hogy előzőleg minél gyorsabban helyreállítsa a kapcsolatot a honvédsereg egyéb hadtesteivel.

A Tisza-völgy védelme

Windisch-Grätz számára tehát január második felében is adva volt az a lehetőség, hogy megsemmisítő csapást mérjen Perczelre s ezt követően még Görgei és Klapka egyesülése előtt háborítatlanul bevonuljon Debrecenbe. Ha pedig Debrecen is elesik, akkor a magyar forradalom tovább már semmiképpen sem tarthatta volna magát.

Csakhogy – Teleki Sándor grófnak, az ekkor Erdélyben harcoló honvédcsapatok intendánsának bölcs megállapítása szerint – „aki zseninek születik, abból nem lesz osztrák tábornagy”.[6] Windisch-Grätz viszont osztrák tábornagy volt. Ö tehát most – ahelyett, hogy csapatait Perczel ellen összpontosította volna – Jellačić hadtestét minden ok nélkül Kecskemét felé különítette ki, seregének egy másik részét pedig Schlik megerősítésére küldte, s Perczel üldözésére csupán egy kis létszámú dandárt rendelt Ottinger Ferenc tábornok vezetésével. Ezzel pedig nemcsak hogy eljátszott egy nagy lehetőséget, hanem éppenséggel Perczelnek játszott a kezére. Mert Perczelnek ilyen körülmények között módja nyílott arra, hogy január második felében egyszerre ellentámadásba menjen át s, Ottingert kiverve legfőbb támaszpontjáról, Szolnokról, egészen Irsáig nyomuljon előre.

Így azután január végén a császáriak, akik ekkor” alkalmasint már Debrecen elfoglalását is javában ünnepelhették volna, ehelyett soraik újjárendezésével kényszerültek foglalatoskodni. Perczel viszont, akiben erős hajlam élt sikereinek túlértékelésére, eközben egyenesen azt kezdhette latolgatni, ne tegyen-e kísérletet most már magának Pest városának a visszaszerzésére is. Erre azonban tényleges lehetőség az adott pillanatban persze még nem kínálkozott. De ezzel szerencsére Vetterék is tisztában voltak, s ezért a hadügyminisztérium a Perczel-hadtestet öt nappal a támadó hadműveletek megkezdése után már vissza is rendelte a Tisza bal partjára, egy részét pedig egyenesen Polgárra vezényelte, hogy ott ismét átkelve e jobb partra, Borsod és Heves határszélen egyesüljön a honvédsereg egyéb, ugyancsak ide irányított hadtesteivel. Ami mellesleg a debreceni kormánykörök távolabbi katonapolitikai elgondolásainak is tökéletesen megfelelt.

A forradalom vezérkara ugyanis a főváros feladása után sem mondott le arról, hogy a honvédsereg a főhadszíntéren előbb-utóbb ellentámadásba ne menjen át, de azon a véleményen volt, hogy a seregnek Windisch-Grätzcel szemben előzőleg számottevő erőfölényt kell biztosítania a maga számára s ennek érdekében a főhadszíntéren Perczel hadtestével először egyesíteni kell Klapkáét és Görgeiét, sőt a délvidéki csapatok zömét most szintén a főhadszíntérre kell vezényelni, még ha ennek az lesz is a következménye, hogy a Délvidék nagy része átmenetileg ellenséges megszállás alá kerül. Ezeket az elképzeléseket pedig osztotta a magyar forradalom iránti segítőkészségből éppen ekkortájt Magyarországra érkezett Henryk Dembinski gróf, az 1830–31-i lengyel felkelősereg egykori főparancsnoka is, akit a honvédelmi bizottmány január végén a honvédsereg altábornagyává és a főhadszíntéren bevetésre szánt magyar csapatok összességének a parancsnokává nevezett ki s a tervezett stratégiai ellentámadás előkészítésével és irányításával bízott meg. A most már Dembinski helyeslésével is találkozó erőösszpontosítás viszont megfontoltságot és időt igényelt – s nem csupán a máshonnan a főhadszíntérre vezényelt csapatok által leküzdendő távolságok nagysága miatt. Hiszen például Görgeit január utolsó napjaiban még rózsahegyi tárgyalásai foglalták el. A nehézségeket pedig egyidejűleg Perczel is szaporította, amennyiben – képtelen lévén belenyugodni hadtestének kétfelé tagolásába – most egyszerűen lemondott hadtestparancsnoki tisztségéről. És a Délvidéken sem csak a kiürítendő területek lakosságának lehető biztonságba helyezése okozott fejtörést és időveszteséget, hanem többek között az is, hogy a bácskai sereg december közepén kinevezett új parancsnoka, Esterházy Sándor gróf tábornok, aki a szerb felkelők ellen hajlandó volt harcolni, Windisch-Grätz reguláris csapatai ellen viszont nem, először kereken megtagadta, hogy a főhadszíntérre vonuljon, majd, tapasztalván, hogy a debreceni kormánykörök mégis ragaszkodnak feljöveteléhez, fogta magát és az ellenség táborába szökött.

A székelyföldi ellenállás

Annál is inkább, mert közben elhárult az ellenállás debreceni központját Erdély felől fenyegető veszély is, amely pedig Windisch-Grätz betörésekor még igen nagynak látszott.

Bem sikeres hadjárata Erdélyben

Mielőtt azonban ütött volna a Bem által kitűzött óra, maga Puchner is megmozdult, s – bár a háromszéki felkelők ellen vezényelt csapatait még mindig nélkülözni volt kénytelen – seregének zömével megindult a Királyhágó felé, hogy Windisch-Grätz sürgetésére most már valóban birtokába vegye Nagyváradot.

A baloldal és a békepárt párharca 1849 elején

S ezeket az embereket persze hideg zuhanyként érte az a hír, hogy Windisch-Grätz egyelőre ragaszkodik a feltétlen fegyverletételhez, céljaik megmásítására azonban ez még nem bírta rá őket, legfeljebb azt a meggyőződést ültette el bennük, hogy céljaik megvalósításának az ideje csupán később fog elérkezni.

Ahhoz viszont – gondolták a békepártiak –, hogy utóbb csakugyan üssön az ő órájuk, múlhatatlanul szükséges, hogy a forradalom tábora a maga részéről továbbra is hagyja nyitva a békekísérletek ajtaját – mindaddig, amíg a békülékenység szelleme végül a másik oldalon is felül nem kerekedik. Amikor tehát a képviselőház január 13-án meghallgatta a szilveszterkor kirendelt békeküldöttség jelentését (amelyet a küldöttség Windisch-Grätz által feltartóztatott tagjai írásban juttattak el Debrecenbe), Bezerédj István azt indítványozta, hogy az országgyűlés a békeküldöttséget mostani nyilvánvaló kudarca ellenére is utasítsa munkájának folytatására.

Dembiński kudarca Kápolnánál

Holott Dembiński önmagában véve igen ésszerű tervet dolgozott ki az ellenség felmorzsolására, számításait (intézkedéseiből kikövetkeztethetően) arra a feltevésre alapozva, hogy az ellenséges főerőket csak abban az esetben lesz képes megsemmisíteni, ha Windisch-Grätz január óta Pesten veszteglő csapatai Jellačić hadtestéhez hasonlóan maguk is kimozdulnak a főváros területéről, ez pedig csupán akkor fog megtörténni, ha Schlik Kassáról elvonult hadteste zavartalanul nyomulhat tovább délnyugat felé. Ha ugyanis Windisch-Grätz szeme előtt ennek jóvoltából megcsillan majd a Schlikkel történő egyesülés reménye, akkor ez őt arra fogja ösztönözni, hogy az egyesülés mielőbbi lebonyolítása érdekében e célra igénybe vehető csapataival elébe siessen Schliknek; ha viszont a honvédcsapatok, kihasználva Schlikkel szemben mutatkozó pillanatnyi helyi erőfölényüket, rá már Windisch-Grätz felkerekedése előtt megsemmisítő csapást mérnek, akkor ez az ellenséges fővezért – éppen megfordítva – arra fogja indítani, hogy még inkább bezárkózzék a főváros – számára viszonylagos biztonságot nyújtó – falai közé.

Dembiński tehát Schliket Windisch-Grätzcel való találkozásáig kímélni akarta, s rá is, Windisch-Grätzre is csupán kettejük egyesülése után – valahol Heves megye területén – szándékozott lesújtani. Ahhoz azonban, hogy akkor valóban egyszerre végezhessen majd mindkettejükkel, Dembińskinek az adott helyen az ő egyesült erőikkel szemben is erőfölényt kellett biztosítania a maga számára Éhhez pedig egyfelől gondoskodnia kellett arról, hogy Görgei és Klapka hadtestéhez csatlakozzék most a volt Perczel-hadtest január végén Szolnokkal átellenben hátrahagyott zöme is, másfelől el kellett érnie, hogy Jellačić hadteste Viszont továbbra is Szolnoktól délnyugatra elfoglalt állásaiban maradjon, azaz, hogy ez a hadtest már ne csatlakozzék a Windisch-Grätz személyes vezérlete alatt egyesülő császári főerőkhöz s persze azt a Debrecen elleni támadásra nyíló alkalmat se próbálja majd megragadni, amelyet az eddig közte és Debrecen között elhelyezkedett honvédcsapatok távozása fog teremteni. Miért is Dembiński úgy határozott, hogy mielőtt Egertől délre gyülekező főerőivel ő maga megkezdené a Windisch-Grätz seregzöme elleni támadást, elébb Vécseynek és Damjanichnak a Délvidékről elvont csapatai intézzenek Szolnoknál tüntető támadást Jellačić ellen.

S mindezt Dembiński nagyon bölcsen gondolta ki, de annál szerencsétlenebbül ültette át az életbe. Schlik közeledtére ugyanis Windisch-Grätz valóban kimozdult Pestről és megindult a Gyöngyös felé vezető úton, de a Dembiński által vártnál hamarabb: már február 23-án. A Szolnok elleni tüntetésre viszont a Délvidékről felrendelt csapatok jövetelének elhúzódása miatt március eleje előtt semmiképpen sem kerülhetett sor. Dembińskinek tehát most vagy hátrább kellett volna vonnia csapatait, hogy késleltesse a döntő ütközetet, vagy pedig – eredeti elképzeléseinek módosításával – fel kellett volna készülnie arra, hogy a döntő ütközetet már a Szolnok ellen tervezett támadás lezajlása előtt megvívja. Ő azonban sem ezt, sem amazt nem tette, hanem – az ellenség mozgását a valóságosnál jóval lassabbnak képzelve – éppenséggel előrenyomult, de úgy, mint aki feltételezi, hogy Windisch-Grätzcel ennek ellenére legkorábban március első napján fog csak érintkezésbe kerülni. Minek folytán seregének egy része február 26-án már a Tarna mentén helyezkedett el, csapatainak zöme viszont ekkor még egy-két napi járóföldre tanyázott innen, s ezért a Tarna völgyében rendkívül hosszan elnyúló – Káltól Kápolnán át egészen Verpelétig terjedő – arcvonalon rendkívül széttagoltan felsorakozó honvédhadosztályok az adott ponton nemcsak nem rendelkeztek erőfölénnyel, hanem nagyon is alárendelt helyzetben voltak, mikor Windisch-Grätz Gyöngyös felől közeledő csapatai 26-án délben váratlanul beléjük ütköztek.

És az ütközet első napján a keményen verekedő honvédek nagyjából ennek dacára is megvédték állásaikat. A következő nap felvirradtakor azonban Verpelétnél a helyszínre érkező Schlik-hadtest is belevetette magát a harcba, s ezt követőleg a császáriaknak erőfölényük érvényesítésével immár sikerült behatolniuk Kápolnára. Így pedig, mire a távolabb tartózkodó magyar hadosztályok egy része végre szintén Kápolna közelébe ért, Dembiński már rákényszerült a visszavonulás elrendelésére s ezzel egyben támadó terveinek huzamos elnapolására is.

Az oktrojált alkotmány

Hiába tudta hát a sereg a visszavonulást teljes rendben lebonyolítani: Windisch-Grätznek most szent meggyőződésévé lett, hogy a magyar forradalom Kápolnánál végre a kegyelemdöfést is elszenvedte.

Görgei főparancsnoksága

S ez a terv, ha Szolnok felszabadítása után mindjárt életbe léptetik, minden bizonnyal eredményre vezetett is volna, hiszen azzal kecsegtetett, hogy a balszárnyon előrenyomuló magyar zöm Windisch-Grätz főerőit elvágja Pesttől és vagy átkarolja, vagy az átkarolás veszélyének fenyegetésével a Felvidék felé történő elvonulásra kényszeríti majd őket. A tiszafüredi huzakodások miatt azonban Vetter a támadást csak március 17-én tudta megindítani, közben pedig Damjanichnak, akit az ellenség előretolt állásában könnyen elszigetelhetett volna, Szolnokot emiatt megint fel kellett adnia. Mire tehát Vetter Cibakházánál átkelt a Tisza jobb partjára, Windisch-Grätz főerői már ismét Szolnok és Pest között helyezkedtek el.

A liberálisok zömének jobbrafordulása

Az a tény ugyanis, hogy hadműveleteit Windisch-Grätz Kápolna és Cibakháza után sem tudta kiterjeszteni a Tisza bal partjára, a liberálisok legtöbbjét megerősítette abban a hitében, hogy az ellenforradalom nem lesz képes megsemmisítő csapást mérni a forradalomra. Az a tény azonban, hogy a kezdeményezést egyelőre ismételt erőfeszítései ellenére a honvédseregnek sem sikerült magához ragadnia, a liberálisok legtöbbjében azt a meggyőződést is elültette most, hogy a forradalom sem lesz képes megsemmisítő csapást mérni az ellenforradalomra.

S az a helyzetmegítélés, amely az ilyesféle nézetek mélyén rejlett, alapjaiban persze híven tükrözte a valót, hiszen a forradalom és az ellenforradalom erőviszonyai valóban meglehetősen kiegyensúlyozottak voltak. Az viszont ténylegesen már egyáltalán nem következett ebből, hogy a pillanatnyilag folyamatban levő harc másként is végződhetik, mint egyik vagy másik fél teljes győzelmével. Az ellenforradalom képviselőit ugyanis az eddig történtek természetszerűleg távolról sem indíthatták arra, hogy más vezérlő szempontot válasszanak, mint amit Schwarzenberg még januárban úgy körvonalazott, hogy az ellenforradalom táborának „vagy teljesen úrrá kell lennie” a forradalmon, „vagy össze kell omlania”.[7]

A Hatvan és Isaszeg közötti harcok

A teljes cikk.

Komárom felmentése és Pest visszafoglalása

Vácott azonban a magyar seregzömnek útját állta Ramberg 8 ezres létszámú hadosztálya, amelyet az isaszegi ütközet után a császári hadsereg II. hadtestét is Pesten összpontosító Windisch-Grätz ennek pótlására rendelt ide Balassagyarmatról (s amelynek a vezényletét Ramberg betegsége miatt egy-két napja Götz tábornok vette át). Hogy tehát a Komárom felé vivő út szabaddá váljék, Görgei a III. és az I. hadtestnek április 10-én parancsot adott Vác megtisztítására. Damjanich és Klapka pedig ekkor az előbbi javaslatára megállapodott abban, hogy Vác ellen arcban csak a III. hadtest fog felvonulni, az I. hadtest egyik dandára ellenben keleti irányú kitérővel már ezt megelőzően az ellenség hátába fog kerülni, s az ilyen módon mindenfelől körülzárt ellenséget azután a harapófogót képező honvédcsapatok egyidejű támadással teljesen fel fogják morzsolni. És ez bizonyára meg is történt volna, ha Klapka kirendelt dandára el nem véti az utat. Mivel azonban elvétette s Götz előtt ezáltal megnyílt a zavartalan elvonulás lehetősége is, Damjanich végül mégiscsak arra kényszerült, hogy katonáit már az átkaroló mozdulat lebonyolítása előtt rohamra indítsa. Így pedig az ellenség csakugyan nem úszta meg súlyos vereség nélkül: mi több a Vác falai között kifejlődött véres utcai harcok során maga Götz is halálos sebet kapott –, a császáriak legtöbbje azonban elmenekülhetett Párkány felé, s ezért az ellenség megsemmisítésének a terve ez alkalommal is füstbe ment.

Mindazonáltal az a körülmény, hogy a váci ütközetben magyar részről végül is mindössze egy hadtest vett részt, nemcsak kárral, hanem haszonnal is járt: hozzájárult annak a látszatnak a fenntartásához, amelyet a rendkívül nagy mozgékonysággal tevékenykedő Aulichnak egyelőre valóban sikerült kialakítania, hogy tudniillik a magyar sereg zöme Pest határában helyezkedik el. Windisch-Grätz pedig emiatt elegendőnek hitte, ha a Garam és a Nyitra közti terület védelmét pillanatnyilag egyetlen hadtestre, Ludwig Wohlgemuth altábornagy újonnan szervezett 12 ezer főnyi (IV. számú) hadtestére meg a Vácról elmenekült csapatokra bízza.

Ámbár Görgeinek persze így is számolnia kellett azzal, hogy csapatai csupán harcban erőszakolhatják majd ki a Garamon történő átkelést s még harcban is csak akkor, ha egyszerre több ponton tesznek kísérletet a folyó áthidalására. Arra viszont, hogy ilyesmivel a – különben is megáradt – Garam torkolatvidékén próbálkozzék, 6 megfelelő hadihídkészletek híján már eleve sem gondolhatott. Seregét ezért Vácról nagy kerülővel Léva felé vezette, s azután itt, a Garam középső folyásának a vidékén fogott hadihidak építtetésébe. Így pedig az I. és a III. hadtest csupán 18-án reggel kelhetett át a folyón, a VII. meg éppenséggel csak 19-én délután, s mire ez utóbbi is felkerekedhetett, addigra amazoknak már meg is kellett ütközniük az ellenséggel. S a hasonlóképpen kellő erőösszpontosítás nélkül felálló Wohlgemuth Nagysallónál végül a VII. hadtest távolmaradása ellenére is súlyos vereséget szenvedett, a megsemmisítő vereséget azonban ilyen körülmények között ő is elkerülhette, s bár most egészen a Nyitra mellékéig kényszerült visszavonulni, a visszavonulást teljes rendben bonyolíthatta le.

Igaz viszont, hogy Wohlgemuth elvonulásával Görgei előtt mégiscsak megnyílt végre a Komárom felé vezető út s a felmentő sereg 22-én már Komáromba is érkezett. Görgeinek tehát még mindig maradt lehetősége arra, hogy gyorsan átkelve a Duna jobb partjára, idejében elvágja a főváros területén rekedt ellenséges főerők legfontosabb visszavonulási útját. Ő azonban ahelyett, hogy csapatait a kellő számban rendelkezésére álló hajókon mindjárt átszállíttatta volna a jobb partra, megint csak hadihidat építtetett, s emiatt sereg csupán 25-érő 26-ára virradó éjszakán kezdhette meg az átkelést. Ez a késedelem pedig elegendő volt ahhoz, hogy az ellenség megmenekülhessen.

Mert 19-ére végül a császáriaknak is felnyílott a szemük. Ezen a napon ugyanis Jellačić és Schlik támadást intézett Aulich ellen, s Aulichnak a nagy erőkülönbség miatt kényszerűen végrehajtott gyors visszavonulásából az ellenség egyszerre kiolvashatta, hogy Pest alatt a honvédseregnek a valóságban csak kis létszámú csapatai állanak. A nagysallai ütközet pedig ugyanezen a napon azt is kétségtelenné tette, hogy a honvédsereg főerői ténylegesen Komáromtól északkeletre helyezkednek el. Welden báró tehát, aki az isaszegi ütközet hírére elcsapott Windisch-Grätztől egy héttel korábban (immár táborszernagyi rangban) átvette a Magyarországon harcoló császári csapatok vezérletét, nyomban átlátta, hogy ha seregének zöme továbbra is Pesten marad, akkor ott könnyen egérfogóba kerülhet, s ezért most késedelem nélkül elrendelte a visszavonulást.

Szabad György

Birodalmi egység önkényuralom árán

Az 1848 előtti berendezkedés restaurálásának, pontosabban új, javított kiadásának a szorgalmazói, a rendi elemeket is továbbéltetni kívánó föderalista arisztokraták meg-megújuló, de egyre gyengülő kísérleteinek a sorsát tulajdonképpen már eldöntötte Alfred Windisch-Grätz herceg 1849 tavaszán Magyarországon elszenvedett katonai veresége, és a főparancsnokságról való leváltásával együtt járó politikai bukása. A különböző tartományok udvarhű arisztokráciájának jelentős részét, ideértve a magyar konzervatívok Windisch-Grätz szárnyai alá húzódott egész vezető gárdáját is, lazán fogta egybe ez a politikai irányzat, amely hosszú és bonyolult utóvédharcot folytatott koncepciójának legalább részleges érvényesítéséért. Ezek a konzervatívok annak elismertetésére törekedtek, hogy csupán az egyes országok és tartományok arisztokráciája tudja figyelembe venni a föderalizálandó birodalom alkotórészeinek „történeti-politikai egyéniségét”, s részben megújítandó rendi intézmények révén ellensúlyozni a forradalmi erők „bomlasztó” tevékenységét. Hiába hivatkoztak azonban arra, hogy csak az arisztokrácia, ez a szerintük „természetes” vezető réteg képes a nemzeti követelések kielégítésének azt a módját és mértékét megtalálni, amely az önrendelkezési törekvéseket a dinasztia iránti hűségben oldja fel, ugyanakkor lehetőséget nyújt az uralkodónak, hogy a föderalizált birodalom egysége érdekében sikeresen tartsa egyensúlyban az egymással is versengő nemzeti erőket. Elképzeléseikben a birodalmi politika irányt szabó tényezői a forradalmak megakadályozására képtelennek bizonyult régi elvek és módszerek puszta folytatásának kísérletét látták. Pedig a forradalomellenes táborban olyan megrendülést keltett a régi rendszer veresége, hogy 1849 után csak az újítás jelszavával lehetett sikert remélni. Kudarcukat az pecsételte meg, hogy a központosításnak, amit már 1849-ben a negújítandó birodalmi egység alapkövetelményévé emeltek, minden híve, az alkotmányosoktól az abszolutistákig szembefordult velük.

A régi rendszer vezető gárdájára és uszályhordozóira támaszkodó konzervatív föderalistákkal szembeszálló, a birodalom centralisztikus újjászervezését célul tűző irányzatok nemcsak sokkal szélesebb, hanem társadalmilag és politikailag is sokkal összetettebb bázisra támaszkodtak. Törzsgárdájuk abból a nem kis részben már az udvari arisztokráciába emelkedett hivatalnoki és katonatiszti rétegből toborzódott, amelyet anyagi és politikai érdekei, meg a hűség és hála ebből is sarjadó szálai a Habsburg-házhoz kötöttek. A császári bürokrácia tagjai régóta nagy aggodalommal figyelték a birodalom egységét fenyegető nemzeti törekvések erősödését, s várták az alkalmat II. József annak idején megbukott kísérletének megismétlésére magasabb szinten és lényeges tartalmi eltérésekkel. A nemzeti érdekek fölé emelt, azonos alapelvek szerint, azonos módon kormányzott, államnyelvében német, szellemében viszont konzervatív összbirodalom megteremtését tűzték célul. Úgy látták, 1848 megteremtette ennek a lehetőségét. Egyfelől a forradalmak bebizonyították a régi, lényegében rendi-föderalista kormányzati rendszer csődjét és restaurálásának veszélyességét, másfelől jogalapot, a Habsburg-hatalom katonai győzelmei pedig lehetőséget teremtenek az „új Ausztria” felépítésére. A birodalom legfejlettebb, zömében német nagypolgársága, amely további rétegeket uszályába vonva kísérelte meg politikai törekvései érvényesítését, ugyancsak fontos szerepet játszott a centralizációs irányzat felülkerekedésében. Érdekében állónak látta, hogy a kormányzat a hatalmi eszközök segítségével is előmozdítsa az egységes, összbirodalmi belső piac kialakítását és működését, az egységes gazdaságpolitika, közigazgatás, igazságszolgáltatás megvalósítását és a forradalom eredményeként uralkodóvá vált tőkés termelési viszonyok teremtette lehetőségek nyugodt kihasználásához szükséges biztonságot is. Felismerte, hogy a kapitalista fejlődés ilyen bázison lejátszódó kibontakozása már csak fejlettsége folytán is – politikai befolyási lehetőségeiről nem is szólva – neki biztosítaná a vezető szerepet.

Vonzónak tetszett a birodalom újjászervezésének centralisztikus módja mind a Habsburg-hatalom, mind katonai és hivatali bürokráciája, sőt nagypolgársága számára is a nemet kérdés megoldásával kapcsolatos reményeik szempontjából. Feltételezték, hogy a magyar és szláv tartományokat felolvasztó „új Ausztria” megnövekedett súlyánál fogva képes lesz vezető szerephez jutni a német egység létrehozásában.

A centralista irányzat hívei korántsem voltak egységesek abban. hogy a birodalom központosítását abszolutisztikus vagy alkotmányos eszközökkel hajtsák-e végre. Míg az udvarban, a vezető hivatalok bürokratáinak s főképpen a hadsereg törzstisztjeinek soraiban a dinasztia korlátlan hatalommal való felruházása a rendcsinálás feltételének látszott, addig a nagy- és középpolgárság zöme alkotmányos központosításról álmodott. Elhatárolta ugyan magát a vereséget szenvedett forradalmi erőktől, de a vágyva vágyott összbirodalmi centralizációt alkotmányossággal kívánta társítani, hogy biztosítékot nyerjen az udvar és apparátusa esetleges önkényeskedéseivel, nem utolsósorban pedig a feudális arisztokrácia restaurációs törekvéseivel szemben.

A birodalom centralisztikus újjászervezésére irányuló törekvések biztos támaszra találtak Felix Schwarzenberg herceg kormányában, az alkotmányos igények azonban sokkal kevésbé és sokkal ellentmondásosabban. Schwarzenberg, aki sógorának, az őt 1848 őszén kormányrúdhoz juttató Windisch-Grätz hercegnek a megbuktatásával erősítette meg vezető szerepét a létéért küzdő Habsburg-hatalom irányító posztján, kivételes egyértelműséggel, még tisztelői által is gyakran felemlegetett „gátlástalansággal” tört politikai céljai elérésére.

Magyarország önkényuralmi igazgatása

Igen rövid életűnek bizonyult a császári seregek által megszállt magyar területeken a Windisch-Grätz főparancsnok megbízása folytán Szőgyény László volt alkancellár vezetésével 1849 elején szervezett „ideiglenes polgári közigazgatás”. Az új szervezet működését befolyásoló konzervatívok célja az volt, hogy a remélt katonai győzelem után, Windisch-Grätz koncepciójával összhangban kezükbe vehessék az újjászervezés irányítását. Dessewffy Emil és Szécsen Antal grófok, a hajdani Konzervatív Párt eszmei irányítói, Apponyi György gróf, a volt kancellár és társaik annak elfogadtatására törekedtek, hogy Magyarország nemcsak hadügyi és külügyi, hanem gazdasági tekintetben is olvadjon ugyan teljesen egybe a birodalommal, de belkormányzatát illetően rendelkezzék önállósággal: természetesen nem az 1848-as törvények, hanem egy, a rendi intézményeket részlegesen felelevenítő új szabályozás alapján. A konzervatívok részvételével működő új közigazgatási szervezet és a jóval hatékonyabban tevékenykedő „királyi biztosok” azonban csak rövid ideig tölthették be szerepüket, ami gyakorlatilag jórészt a megszálló hadak kiszolgálására korlátozódott. A honvédsereg tavaszi győzelmei működési területüktől fosztották meg őket, a centralista irányzat előretörése és Windisch-Grätz leváltása pedig irányítóik légvárait oszlatta semmivé.

Az önkényuralom kiszolgálói

A birodalmi tanács kilenc tagja közt kezdettől fogva ott volt Zichy Ferenc gróf, a helytartótanács volt alelnöke, 1849-ben a cári intervenciós seregekhez beosztott császári főbiztos, a népnyelv megbélyegző fordulata szerint, a „muszkavezetők” feje és Szőgyény László volt alkancellár, a megszállt területeken még Windisch-Grätz megbízásából létrehozott közigazgatási szervezet vezetője.

A Habsburg-hatalom konzervatív tartaléka

A reformkori Konzervatív Párt vezető gárdája, Metternich magyarországi politikájának hajdani végrehajtója, legfőbb pártfogójának, Windisch-Grätznek nyilvánvaló veresége ellenére 1849 őszén is minden eszközzel a Habsburg-hatalom iránti hűségének bizonyítására törekedett.

Hanák Péter

A hadseregfejlesztési javaslat és a Széll-kormány bukása

De a magyar kispolgárság s az egyszerű dolgozó nép is nehezen tűrte, hogy fiai a Windischgrätz, a Haynau, a Jelačić hagyományait őrző tisztek és a német kommandó alatt szolgáljanak, hogy fölötte a császári abszolutizmust megtestesítő hadsereg – gyakran provokatív magyarellenességgel – basáskodjék.

Lábjegyzetek

  1. Kossuth (az ekkor a táborban tartózkodó) ifj. Pázmándy Déneshez, Pest, 1848. október 13. Kossuth Lajos Összes Munkái XIII. 178.
  2. Windisch-Grätz közleménye, Szentmiklós, 1848. december 26. Közli a Gyűjteménye a Magyarország számára kibocsátott legfelsőbb manifestumok és szózatoknak, valamint a cs. kir. hadsereg főparancsnokai által Magyarországban kiadott hirdetményeknek. Buda, 1849. 32.
  3. Ács Károly Pest megyei szolgabíró, a solti járás védelmi bizottmányának elnöke Kossuthhoz, Kalocsa, 1849. február 20. Országos Levéltár Az 1848–49-i minisztérium levéltára (továbbiakban: '48ML), az Országos Honvédelmi Bizottmány iratai (továbbiakban: OHB) 1849:2627.
  4. A feldunai hadtest nyilatkozata, Vác, 1849. január 5. Közli: Görgey Arthur, Életem és működésem Magyarországon az 1848. és 1849. években. I. Budapest, 1911. 137.
  5. Mindezekről Windisch-Grätz Felix Jablonowski herceg tábornokhoz, Buda, 1849. január 29. Közli: Steier Lajos, Az 1849-iki trónfosztás előzményei és következményei. Hely és év nélkül (Budapest, 1925). 44–45.
  6. Teleki Sándor, Hogyan nem lettem én excellenciás úr? Teleki Sándor emlékezései. Szerkesztette Görög Lívia. Budapest, 1958. 27.
  7. Schwarzenberg Windisch-Grätzhez, Olmütz, 1849. január 7. Kivonatosan közli: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848–49-ben. Szerkesztette Andics Erzsébet. II. Budapest, 1952. 293.

Művei

Irodalom

A Windisch-Grätzhez menesztett békeküldöttség eljárásáról és sorsáról a 311. 1. 33. jegyzetében idézett jelentésén kívül tudósít Deák egyik visszaemlékezése, Deák Ferencz beszédei II., s részletes leírást nyújt Károlyi, Németújvári gróf Batthyány Lajos I.;

Windisch-Grätz által december 14-én kibocsátott) kiáltványt közli a Gyűjteménye a … legfelsőbb manifestumok és szózatoknak.

A Windisch-Grätz Visszarendeléséről és Welden főparancsnokságáról szóló április 12-i császári kéziratot közli a Gyűjteménye a… legfelsőbb manifestumok és szózatoknak.

Windisch-Grätzre és a konzervatív törekvésekre lásd: P. Müller, Feldmarschall Fürst Windischgrätz. Revolution und Gegenrevolution in Österreich (WienLeipzig, 1934); Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. I–III. (Budapest, 1903–1918); J. Ch. Allmayer-Beck, Der Konservatismus in Österreich (München, 1959); Schwarzenbergre: R. Kiszling, Fürst Felix zu Schwarzenberg. Der politische Lehrmeister Kaiser Franz Josephs (GrazKöln, 1952); Wirkner Lajos, Élményeim … (Pozsony, 1879).