Ali Csengizade

A Múltunk wikiből
(Ali pasa szócikkből átirányítva)

törökül Ali Çengizade

1578. k. – Temesvár, 1664. február k.
török pasa, Jenő, majd Temesvár parancsnoka, Köprülü Mehmed nagyvezír helyettese (szerdár)
Wikipédia
1660
július 14. Ali pasa, az Erdély elleni portai hadjárat szerdárja ostrom alá veszi Váradot.
augusztus 27. Várad eleste. Ezzel a Partium nagy része is török uralom alá kerül. A vár török vilájet központja lesz.
augusztus vége Az erdélyi adó első része Ali pasa táborába érkezik. Barcsai Ákost elengedik.
1661
január 1. Kemény Jánost az erdélyi országgyűlés fejedelemmé választja. (Uralkodik 1662-ig.)
január 9. Az erdélyi országgyűlés értesítést kap, hogy IV. Mehmed szultán a váradi pasa fennhatósága alárendelte a Partiumot. Az országgyűlés segítséget kérő követeket küld a magyar főméltóságokhoz és a bécsi udvarba.
április 23. Erdélyi országgyűlés Besztercén. (Kemény János fejedelem javaslatára kimondja, hogy Erdély elszakad a Portától, és I. Lipót védelme alá helyezi magát.)
május 6. Kemény János elfogatja Barcsai Ákos volt fejedelmet.
május 27. Ali pasa, az erdélyi hadjárat szerdárja Belgrádból támadásra indul a fejedelemség ellen.
június 26. I. Lipót kötelezvénye Kemény János katonai és diplomáciai támogatásáról.
június 28. Ali pasa, a török fősereg szerdárja benyomul Erdélybe.
július eleje Barcsai Ákost meggyilkolják.
augusztus 3. Nagybánya hódol Ali pasának.
augusztus 29. Ali pasa hódolatra marosvásárhelyi táborába rendeli a szászok képviselőit. (Szeptember 21-én jelennek meg.)
augusztus 30. Kemény János hada Majténynál egyesül a Montecuccoli vezette császári sereggel.
szeptember 14. Erdélyi országgyűlés Ali pasa parancsára Marosvásárhelyen. (Apafi Mihályt fejedelemmé választják. Uralkodik 1690-ig.)
szeptember 17. Kemény János Kolozsvárt felesketi a maga hűségére.
szeptember 18. Montecuccoli tábornagy ütközet nélkül kivonul Erdélyből. (Bethlenben, Szamosújvárott, Kővárban, Székelyhídon, Kolozsvárott német őrséget hagy.)
november 1. Konstantinápolyban Köprülü Mehmed fia, Ahmed kap nagyvezíri kinevezést (1676-ig).
november 18. Szeben hódol Ali pasa előtt.
november 20. Erdélyi országgyűlés Apafi Mihály hívására Kisselyken. (Beiktatja a fejedelmet; tizenöt napos határidőt szab az új fejedelem mellé állásra.)
december vége Ali pasa és a török hadak elhagyják Erdélyt.

R. Várkonyi Ágnes

Várad veszte

1660. július 14-én Szejdi Ahmed budai pasa és Ali, az erdélyi parancsnok mintegy 100 ezer főnyi európai és ázsiai haderővel, képzett olasz és német tüzérekkel körülvették a várat, s mivel a védők a megadásra felszólító levelekre ellenállással válaszoltak, ágyúk sokaságával lövetni kezdték a falakat. Úgy vélték, Erdély kulcsa könnyen ölükbe hull.

Várad főkapitánya, Haller Gábor hatvanhárom fontos vasban a Héttoronyban ült ekkor, a kapitány, Gyulay Ferenc átvonult Ecsedbe, s az őrség nagy része Rákóczi tetemét kísérve hagyta el a várat. Tanult tüzér, hadmérnök, orvos egyetlenegy sem maradt Váradon. Elvonult javaival a polgárság jó része, kereskedők, iparosok családjaikkal együtt menekültek el. Csak az maradt Váradon, aki akart; néhány katona, a főbíró, pár száz polgár és asszony. A kapitányságot a várvédelemben járatlan, de elszánt vicekapitány, Balogh Máté vállalta fel. Vezérkara Ibrányi Mihály és Rácz János, két Bihar vármegyei alispán, három városi tanácsos és egy tollforgató: Szalárdi János, a váradi hiteles hely jegyzője, a híres történetíró. Az ő szemtanúi hitelességgel megírt ostromtörténetéről gyorsan megfeledkeztek az emlékezetre csak látványos sikert érdemesítő unokák.

A török két hétig eredménytelenül törette a falakat, közben 6 ezer szekérrel hordatta a földet a várárokba, de a védők tüzelése és kitörései miatt a faltöltést abba kellett hagynia. Végül lecsapoltatta a két lándzsa mélységű várárkot, és augusztus 24-én ostromot indított. Szalárdi így tájékoztat a védelemről: „az asszonyi fehérnép is nem keveset segített vala, akik férfiaknál nagyobb számmal állítatván lenni (hogy a férfiak már naponként nagyobb számmal elhullottak volna), az belső kőfalak romlásiról nemcsak minden törésekhez igen nagy szorgalmatossággal hordanék az hajgálni való köveket, hanem az erősei ki az ellenségre is szüntelenül nagy sűrűséggel szórná, hajgálná, némellyek pedig a forró faggyút és vizet … a katlanokról nagy serénységgel hordják, és nyakokba, s szemközbe való hajgálásra a férfiak kezébe szolgáltatni gyorsalkodnak vala. És valamennyiszer az ellenség az egymás segítésében, Alláh, Alláh kiáltással a mieink ellen nagy sivalkodással jőne; ők is ott benn hasonló móddal mindannyiszor a Jézus nevének segítségül való hívásával, valahol kik volnának bennek, a férfiakkal együtt sivalkodnának a magok között is egymást biztatván, nagy teli torokkal kiáltanának … olly bátorsággal volnának, hogy a lábok alatt fetrengő elhullott testektül, azokat által- s meg általhágdosván, mintha mindéltig ollyan állapotban forgottak és éltek volna, semmit nem irtóznának.)”[1] Négy óra alatt 3 ezer török bukott a várárokba, és elesett a védők kétharmada: köztük Ibrányi alkapitány, a városi főbíró, Takács István, több hadnagy s a deákok vezetője, Almási Dávid. Bízva, hogy jön a felmentő sereg, a védők megfogyott, kivérzett csapata tartotta a várat tovább.

Várad ostroma nemcsak Magyarországot, hanem egész Európát megrázta. A velencei útjáról éppen hazatérő Zrínyi Miklós mozgósította haderejét. Kihasználva, hogy Kanizsán tűz ütött ki, körülzárta a várat, a Haditanács engedélyét meg sem várva ostrom alá fogta. A Dunántúl legfontosabb török végvárának napjai már meg voltak számlálva, és Zrínyi úgy tervezte, hogy Batthyány dunántúli főkapitánnyal együtt Kanizsáról Váradra indul. Porcia tiltó parancsára azonban fel kellett hagynia Kanizsa ostromával. Zrínyi a hagyomány szerint földhöz vágta kardját, és Grazba ment, ahol Lipót császár elnökletével a magyar főurak, az Udvari Tanács és a Haditanács tagjai vitáztak. A Haditanács néhány tagja a császár nemzetközi jó hírét féltve ajánlotta, hogy küldjenek hadsereget Várad felmentésére. A Magyar Királyság főméltóság-viselői, Wesselényi, Nádasdy, Zrínyi, Lippayval és a vármegyékkel megegyezve, közös emlékiratban egyenesen követelték, hogy a császár küldjön csapatokat a török ellen Magyarországra, segítse meg Váradot, járuljon hozzá, hogy a nádor mint Magyarország legfőbb katonai parancsnoka általános felkelést hirdessen. A Haditanács adjon parancsot, hogy a horvát bán a dunántúli főkapitánnyal vegye ostrom alá és foglalja el Kanizsát, majd induljon a Váradot ostromló török ellen. Végül pedig Lipót császár kössön nemzetközi szövetséget a franciákkal, Velencével, Moszkvával, Lengyelországgal a törököt kiűző támadó háborúra. Leszögezték, hogy a német fejedelemségek, a Vatikán és a török alatt élő népek egyaránt készek a harcra, de ha a császár tovább halogatja a döntést, a magyarok kénytelenek lesznek maguk venni kezükbe hazájuk megmentésének ügyét, és ahogy a hajdúk idejében történt, lerázni magukról a szolgaságot. Ugyanakkor a váradi táborból Barcsay fejedelem titkos követséget küldött a császárhoz (1660. június 26.): kész közvetíteni a békére hajló török és a bécsi udvar között.

Lipót császár Trieszt megtekintését célzó útját volt kénytelen megszakítani Grazban, hogy döntsenek a török támadás ügyében. Porcia miniszter, akinek személyes érdekből is fontos Trieszt, sietteti a császárt, s a dinasztia érdekeit hangoztató tanácsosokkal együtt azzal akarja megnyugtatni a szerinte csak akadékoskodó magyarokat, hogy ha az udvar fegyvert ránt a török ellen, az elsősorban Magyarországra hozna végső romlást. A grazi tanácskozás végül formális határozatot hozott: a császár csapatokat küld a két vármegye, Szabolcs és Szatmár védelmére, de Várad és a fejedelem birtokai miatt nem keveredik háborúba a törökkel. A császári csapatok élén álló Souches tábornok felvonulásával segítheti Váradot, de tilos harci cselekményekbe bocsátkoznia, a nádor viszont engedélyt kapott bizonyos magyarországi haderők mozgósítására.

A jól értesült török diplomácia azonban gyorsan felmérte az európai törökellenes hangulat és a magyar politika fenyegető következményeit. Az ostrom két egymással is rivalizáló vezére, Ahmed és Ali pasa nem várta meg a különben is nehézkesen gyülekező magyar felmentő sereget, tárgyalásokat kezdett a védőkkel. Mivel az ostrom minden számítást felülmúlva, sok harcosukat és lőszerüket vitte el, táborukat járvány és éhség tizedelte, elfogadták a 300 főre apadt és kimerült váradi védősereg minden kikötését: Erdélyt épségben hagyják, leszállítják az adót, nem követelnek újabb hadisarcot és biztosítják, hogy a védők iskolájuk, egyházuk, könyvnyomdájuk felszerelésével és értékeivel együtt szabadon elvonuljanak. 1660. augusztus utolsó napjaiban azzal, hogy janicsárok foglalták el Várad őrhelyeit, török hatalom alá került sok száz magyar falu, csaknem az egész Partium.

Kemény János fejedelemsége és a furcsa hadjárat

Kemény alapos előkészületek után cselekedett. Segítséget kért a nádortól, a császártól, tárgyalt a Rákóczi-párt kiszorult tagjaival, biztosítékot szerzett a szászok támogatásáról, és megnyerte a határ menti vármegyék nemességét.

1660. november 20-án indult be saját pénzén gyűjtött kis hadseregével Erdélybe. Elfoglalta Kővárt, és kiáltványban tudatta az országgal szándékát: a közjó érdekében egységet és rendet akar teremteni. 1661 első napján a szászrégeni országgyűlés egyhangúan fejedelemmé választotta. Az országban létrejönni látszott a rég óhajtott egység. Barcsay lemondott, és ígérte, mindenben Keményt segíti. Ali pasa elküldte hozzá követeit, és tárgyalást ajánlott.


Kemény János a távoli Erdélyben úgy látta, hogy a kereszténység összefog, küszöbön áll a Habsburg császár vezetésével induló általános törökellenes támadás. Az ország egyesítése érdekében mindent egyetlen lapra tesz fel. Elutasítja Ali pasa ajánlatát, lefogatja az erdélyi török párt vezetőit, Barcsayt és fivérét, majd kivégezteti őket.


Kemény János néhány ezer főnyi hadával nagy várakozással vonult Montecuccoli hadserege elé. Augusztus végén a Szilágyságban, Goroszlónál megegyezett a két sereg, és néhány napos pihenő után, a török elleni döntő ütközet reményében mindenfelől sereglő erdélyi és magyarországi csapatokkal állandóan növekedve, de nagy élelmezési gondokkal küzdve vonult be Kolozsvárra. Eközben a Dunántúlon Batthyány és De Souches tábornok elfoglalta Vált, Zsámbékot, Ercsit, Zrínyi pedig mélyen becsapott a török területre. Erdélyben császári őrséget helyeztek el Kővár, Székelyhíd, Fogaras, Görgény, Déva váraiban és Szamosújvárott. Kemény mielőbbi ütközetet sürgetett, Montecuccoli viszont zsebében a Haditanács titkos utasításával egyre halogatta a döntést. Eszerint, ha a török betartja ígéretét, és Erdély magyar fejedelmet választ, nem vonhat fegyvert. Közben a serege pusztult, mert éhínség és járvány tizedelte már, Ali pasa pedig lázasan keresett Erdélynek új fejedelmet. Montecuccoli végre megkapta a hírt, hogy a török állta szavát, s szeptember 14-én, Marosvásárhelyre tűzzel-vassal, fenyegetéssel egybeterelt országgyűlésen fejedelemmé választatta a tatár rabságból nemrég szabadult Apafi Mihályt; a császári parancsot tehát engedelmes titoktartással végrehajtja. Közli Kemény János fejedelemmel, hogy a császár hadseregét kockára vetni semmiképpen nem merészeli, és 1661. szeptember 17-én – ugyanaznap, amikor Ali pasa elégedetten jelenti, hogy Erdélynek már van fejedelme – Kolozsvárott másfél ezer főnyi őrséget hátrahagyva, megkezdi visszavonulását. Kemény János fejedelem pedig a török elleni harc reményében összegyűlt erdélyi hadseregnek tudtára adja, hogy az ütközetet elhalasztják, mivel a biztos győzelem reményében meg kell várniuk, míg nagyobb segítő hadsereg érkezik.

Apafi fejedelem és a Köprülü-kísérlet

  • Apafival azonban ismét jó politikus és óvatos uralkodó került a fejedelmi székbe. A rendkívül művelt főúr, akit könyvei mellől kényszerítve emelt uralkodónak a török, azonnal szakított a megtorló politikával, a Kemény-pártiaknak általános amnesztiát hirdetett, megnyerte a szászokat, megcsendesítette a székelyeket, elérte, hogy a német őrség elhagyja Görgényt, majd Fogarasból is kivonuljon Szatmárra. Megalkudott Ali pasával, lecsillapította a bosszúszomjas Kücsük Mehmedet, és már 1662 tavaszán tudathatta az országgal, hogy a Porta engedett megtorló követeléseiből.
  • A felső-magyarországi vármegyék hódolási szándéka 1663 elején egybevágott a török politikával: Wesselényi már 1663 elején megkapja a hírt: „Ali basának erős, haragos parancsolatban meghagyta volna a Török Császár, … kivervén az németet Erdélyből, menjen által, Magyar országot rabolja és szállja meg Zrínyi várát”, sőt tudni véli, hogy a török császár megesküdött fényes szablyájára: fegyverét addig le nem teszi, míg Apafi fejedelemnek „országot nem nyer”.[2]

Jobbágymozgalmak

1660 őszén, 1661 elején Zaránd, Szörény, Kraszna, Közép-Szolnok vármegye népe – amint a korábbiakban szó esett róla –, behódolni kényszerült a töröknek. Bihar, Szabolcs és Szatmár vármegye helységei, Várad új parancsnoka, Szinán pasa tűzzel-vassal pusztítást ígérő levelére, a szultán híveinek jelentették magukat, s ugyanakkor földesuraik ellen is készültek. Sok jobbágy menekült török földre a hódolt vármegyékkel határos területekről, sőt még Sáros vármegyéből is. Többségük azonban a helyén maradt, s a források egyhangú tanúsága szerint 1661-ben Északkelet-Magyarországon parasztfelkelés készülődött. A nemesek menekültek, védelemért könyörögtek, a Székelyhídon lakó jobbágyság állítólag egyhangúan megesküdött, hogy mindenkit ellenségüknek tekintenek, akit fegyverben találnak, legyen német vagy magyar. Bihar és a határos vármegyék parasztsága pedig megtagadta urainak az engedelmességet. A királyi Magyarország ellenségeinek, a töröknek a kezére jártak volna? Az északkelet-magyarországi parasztmozgalmak mélyebb indítékaikban éppen annak a védelmét szolgálták, ami a parasztság számára a megsemmisülés szélére jutott országból mint haza megmaradt: a család, a falu, a termelőmunka lehetőségének vagy a puszta élet átmentésének védelmét.

Ezen a vidéken állomásoztak, majd teleltek a császári csapatok, ide ütöttek be legtöbbször a török portyázók. Itt pusztított végig a II. Rákóczi György ellen induló, majd Váradot ostromló budai pasák serege, és erre vonultak Montecuccoli ezredei. Mindent kiéltek, elpusztítottak, felégették, az ellenszegülőket megkínozták vagy megölték. Itt nehezedik a jobbágyságra legsúlyosabban a robot, mivel a három ország határterületein a földesurak és az államhatalmak megkövetelik az adót, s valamennyien igénybe veszik a jobbágyok munkaerejét. Törvényszerű, hogy ezek a mozgalmak nagyon megosztottak és töredezettek. Nagyobb országrésznyi területen belül kevés az olyan példa, mint a bodrogközieké, ahol az egész tájegység népe felkelt a németek ellen, és az alispán házát is közösen akarták felverni. Különben a három hatalom igyekszik egymás ellen kijátszani a felgyülemlett társadalmi feszültségeket. 1660 novemberében például ezt a vidéket Ali pasa levelei árasztották el: a jobbágyok öljék le uraikat – a szultán hatalma alatt örök szabadságot nyernek, javaikban, vallásukban senki nem háborítja őket, egy évig teljes adómentességet élvezhetnek, azután pedig csak tizedet és 2 tallért kell fizetniük. A kutatások jelenlegi állása szerint az északkelet-magyarországi jobbágymozgalmak a helyi kereteket sehol sem törték át. A kortársak számára csupán egy elsöprő erejű „paraszt-zendület” fenyegető előrejelzéseinek tűntek. Vezetőiket nem ismerjük, összehangolt támadásaikról nem tudunk, jelentőségüket mégsem tagadhatjuk, hiszen hírük betölti az országot, megemlékeznek róluk a követjelentésekben is.

Lábjegyzet

  1. Szalárdi János siralmas magyar krónikája. Kiadta Szakály Ferenc. Budapest, 1980.
  2. Wesselényi levele Rottalnak, 1663. január 23. OL Kamarai lt. E 199 Wesselényi lt. fasc. 8.

Irodalom

Ali pasa terveiről: Wesselényi levele, 1663. január 25. Országos Levéltár E 199 Wesselényi levéltár Fasc. 8.