Alois Lexa von Aehrenthal

A Múltunk wikiből
27 September 1854 – 17 February 1912
Austrian diplomat
angol Wikipédia
Alois Lexa von Aehrenthal.jpg
Alois Lexa von Aehrenthal
1906. október 24.—1912. február 17.
Alois Lexa von Aehrenthal az új közös külügyminiszter.
1908. szeptember 15.
Izvolszkij és Aehrenthal buchlaui találkozója.

Diószegi István

A Monarchia és Oroszország közeledése. Az 1897. évi egyezmény.

A többség azt ajánlotta, hogy ott folytassák, ahol 1886-ban abbahagyták: határolják el ismét az érdekszférákat, és a kölcsönösség alapján terjeszkedjenek a balkáni államok, illetve Törökország rovására. A külügyminisztérium magas rangú hivatalnokai közül különösen a Kálnokyhoz közelálló Aehrenthal képviselte erőteljesen ezt az álláspontot. Aehrenthal 1895 júniusában, közvetlenül Kálnoky bukása után, történeti áttekintést készített az utóbbi húsz év osztrák–orosz kapcsolatainak alakulásáról, és arra a végeredményre jutott, hogy azokat az utóbbi időkig a balkáni érdekszférák elhatárolására irányuló törekvés jellemezte. 1895 őszén, miközben Gołuchowski még az osztrák–angol együttműködés felújításán fáradozott, az Oroszországgal való közvetlen megegyezést javasolta, méghozzá Kálnoky eredeti gondolataiból kiindulva, az osztozkodás alapján. A megegyezés negatív oldala Aehrenthal elgondolása szerint Bulgária és Románia semlegesítése lett volna, azaz a két nagyhatalom között két ütköző állam létrehozása. Pozitív oldala pedig Szerbia bekebelezése osztrák–magyar részről, Konstantinápoly és a tengerszorosok megszállása orosz részről, vagyis olyan megoldás, amelyben mindkét fél területi engedménnyel fizeti meg partnere gyarapodását.

A Monarchia és Oroszország balkáni együttműködése

A pétervári nagykövet, Aehrenthal báró azonban, akinek jó ideje kedvét szegte hivatalfőnöke bátortalansága, most újra határozott javaslattal rukkolt elő. Az a benyomásom, írta, elérkezett az ideje annak, hogy Oroszországhoz fűződő kapcsolatainkat szilárdabb bázisra helyezzük. Ha Oroszországnak szüksége van arra, hogy hátát nyugaton fedezze, Ausztria-Magyarországnak nemkülönben. Csak számunkra a biztosítás szükségessége keleten, mégpedig az orosz határokon jelentkezik. Szembeszökő jelenség, hogy Olaszország újult erővel folytatja irredenta tevékenységét határmenti tartományainkban, és hogy kompenzációra számítva balkáni térnyerésre törekszik. Mindebből nagyon magától értetődő konklúzió adódik. Ha Miklós cár nem habozott kijelenteni, hogy a varsói és kievi csapattesteket a birodalom más veszélyeztetett pontjaira helyezi, vajon nem volna-e időszerű részünkről hasonló közlemény megtétele? A Galíciában állomásozó csapatok Dél-Tirolban és a karintiai határon sokkal inkább szükségesek, mint Krakkóban és Przemyślben. Az ilyen nyilatkozatok kicserélése, zárta fejtegetéseit Aehrenthal, egyértelmű volna egy védelmi szerződés megkötésével.

A pétervári nagykövet javaslata ez alkalommal egyetértéssel találkozott Bécsben. Gołuchowski az uralkodó jóváhagyása után instrukciót küldött Pétervárra a megállapodás részleteinek kidolgozására. Aehrenthal a cárral folytatott legközelebbi beszélgetés során már a külügyminiszter véleményét tolmácsolta, amikor kijelentette: a határ két oldalán végrehajtott csapatösszevonás a múlt idők maradványa, amelyet a két hatalom jelenlegi kapcsolata nem tesz szükségessé és nem is igazol. A cár válaszában megerősítette, hogy a diszlokáció a húsz év előtti állapotnak felel meg, nem a jelenlegi helyzetnek. A kölcsönös egyezkedési szándék kinyilvánítása után már csak a formulázás volt hátra, 1904 októberében Aehrenthal és Lambsdorff aláírta a közös nyilatkozatot. Az okmányban leszögezték, hogy a két hatalom elégedett a Balkánon folytatott rendfenntartó együttműködéssel, s a jövőben is ezen az úton kíván tovább haladni. A kölcsönös barátság és bizalom szellemében kinyilvánították, hogy lojális és teljes semlegességet tanúsítanak egymással szemben abban az esetben, ha az aláíró felek bármelyike egyedül és közvetlen provokáció nélkül egy harmadik hatalommal háborúba kerül. Hozzátették, hogy a megállapodás nem vonatkozik a balkáni államokra, amelyekkel szemben a korábbi osztrák–orosz egyezmény kikötései mértékadók. A nyilatkozat gyakorlatilag a Monarchia jóindulatú semlegességet biztosította a folyamatban levő Japán elleni háborúban, és lehetővé tette Oroszország számára a hadászati szempontból kívánatos csapatmozgatást. Az orosz kötelezettségvállalás értelemszerűen a Monarchia esetleges Olaszország elleni háborújára vonatkozott.

Elhatárolódás a német imperializmustól

Az osztrák–orosz megállapodás a kettős szövetségre is árnyékot vetett. Aehrenthal már a tárgyalások során úgy vélte, hogy Németországot nem feltétlenül szükséges beavatni, mert előrelépés lenne az osztrák–orosz kapcsolatban, ha a megállapodás a két hatalom titka maradna. A külügyminiszter nem osztotta ezt a véleményt, s a semlegességi nyilatkozat aláírásának tényét uralkodói levél formájában Németország tudomására hozták.

Dolmányos István

Az 1907. évi kiegyezés

Gołuchowski távozása és a Ferenc Ferdinándhoz közelebb álló Aehrenthal kinevezése egyszerre győzelme és veresége a Wekerle-kabinetnek. Téves a magyar polgári történetírás ama beállítása, amely Aehrenthalban egyszerűen a magyarok megértőjét látta és őt Ferenc Ferdinánd ellenfelének tekintette.

Diószegi István

Aehrenthal külpolitikája

A teljes cikk.

Az annexió

Burián elgondolását Aehrenthal a trialista perspektívába ágyazva fejlesztette tovább. Az 1907. október 27-i közös minisztertanácson olyan délszláv politikát sürgetett, amely a szerbek és a horvátok számára a vonzási központot a Monarchián belül alakítja ki. Úgy látta, hogy Horvát-Szlavónia, Dalmácia és Bosznia-Hercegovina egyesítésének – tehát egy esetleges trialista átalakulásnak – is az annexió az előfeltétele. Nem sokkal később, a december 1-i közös minisztertanácson Burián már előterjesztette Bosznia-Hercegovina alkotmányos reformjának tervezetét, amit a minisztertanács Aehrenthalnak azzal a kiegészítésével hagyott jóvá, hogy a reform kérdése az annexióval van összekapcsolva, ezt pedig alkalmas körülmények között kell majd megvalósítani.

1908 első hónapjaiban Aehrenthal igyekezett diplomáciailag előkészíteni az annexiót. Ebben kezére játszott az orosz diplomácia is, amely ekkor hajlott egy újabb osztrák–orosz egyezkedésre. Izvolszkij, aki létrehozta az orosz–angol megállapodást, a tengerszorosok kérdésében a régi partnert kényszerült felkeresni. Tíz évvel korábban még Londonban ajánlották a Boszporusz megnyitását, most viszontszolgáltatás hiányában elzárkóztak minden orosz kezdeményezés elől. A Monarchiához intézett orosz ajánlatban a régi csereügylet felújításáról volt szó: Ausztria–Magyarország hozzájárul a tengerszorosok státusának revíziójához, Oroszország pedig tudomásul veszi Bosznia–Hercegovina annektálását. Aehrenthal két kézzel kapott az ajánlatom, elsősorban régi dédelgetett terveinek beteljesülése miatt, de azért is, mert az 1908 nyarán lezajlott ifjútörök forradalom problematikussá tette a két tartomány osztrák birtoklását. Az osztrák külügyminiszter 1908. szeptember 15-én a csehországi Buchlauban találkozott orosz kollégájával, ahol egyetértésre jutottak a dinasztikus csereügylet elvi vonatkozásaiban. Aehrenthal nyilván utalt arra, hogy az annexió a közeli jövőben esedékessé válhat, de megígérte, hogy az időpontról értesíti Izvolszkijt, aki azt kívánta, hogy azt csak Pétervárra aló visszatérte után, vagyis október második felében hajtsák végre. Hasonlóképpen formális elvi egyetértésre jutott a Monarchia külügyminisztere német és olasz kollégájával, a hármas szövetségen belüli partnereivel is, de az annexió bejelentésének pontos időpontjáról őket sem értesítette. Az annexió proklamálásával bizonyára kész helyzet elé akarta állítani a hatalmakat.

Ez a vitatható eljárás, úgy látszik, nem talált ellenzésre a Monarchia külpolitikai döntéseket hozó legfelső köreiben. Az annexió híveinek tábora meglehetősen széles volt. Ferenc József, aki nyolcvanadik évéhez közeledett, az „országgyarapító” címére már régóta pályázott. A katonai és hivatalnoki körök idestova harminc éve sürgették a bekebelezést, és ez most kivételesen a magyar kormánynál is egyetértésre talált. Az 1908. augusztus 19-i közös minisztertanácson, ahol Aehrenthal javaslatát vitatták meg, csupán az osztrák miniszterelnök emelte fel tiltakozó szavát. Beck aggodalmát fejezte ki a várható súlyos diplomáciai bonyodalmak miatt és halasztást ajánlott, de a többség ellenkező véleménye döntött. A végrehajtás tekintetében Aehrenthal a régebbi elképzelésekhez igazodott, csak egy dologban módosított: Bosznia-Hercegovina annektálását összekapcsolta a novibazári szandzsák kiürítésével. Az evakuációval azt a benyomást kívánta kelteni, hogy a Monarchiának a Balkánon nincsenek hódító szándékai. Valójában a terjeszkedés útvonalának megváltoztatásáról volt szó. Bosznia–Hercegovina annektálása után rövidesen Szerbia egy része megszerzésének kellett következnie, és a Morava-vidékről könnyebben lehetett elérni a balkáni terjeszkedés végcélját: Szalonikit.

A dinasztikus osztozkodás kényes művelet, az egyezkedő felektől még kedvező külső körülmények esetén is nagy körültekintést és kellő mértéktartást igényel. Kedvezőtlen körülmények között – s a Balkán nemzeti ébredése a művelet szempontjából annak minősült – az óvatosság egyenesen parancsoló követelmény. Az osztrák–orosz érintkezésről Buchlau után nem lehet világos képet alkotni, de az kétségtelen, hogy a partnerét félvállról kezelő Aehrenthal nem járt el korrekt módon. Ferenc József 1908. október 6-án proklamálta Bosznia-Hercegovina bekebelezését és nyilvánosságra hozta a novipazári szandzsák kiürítésére vonatkozó döntését. Az osztrák–magyar intézkedésről Izvolszkij csak utólag és ráadásul nem is diplomáciai úton értesült. Az orosz külügyminiszter ekkor Párizsban és Londonban tárgyalt, hogy a nyugati hatalmak hozzájárulását is megszerezze a tengerszorosok státusának tervezett revíziójához. Az orosz törekvések Londonban határozott visszautasításba ütköztek. Olyan helyzet állt tehát elő, hogy Oroszország nem válthatta be a számára Bécsben kiállított utalványt, ugyanakkor az osztrák fővárosban már elköltötték a használhatatlannak minősült értékpapír árát. A hamis művelet a klasszikus diplomácia korában is konfliktust eredményezett volna, a modern korban már a belső és külső nemzeti közvélemény nyomása miatt is elkerülhetetlen volt a számonkérés. A dinasztikus alku osztrák–orosz meghasonlásra vezetett, amely a modern hatalmi ellentétek viszonylatában a nemzeti gyújtóanyaggal telített Balkánon beláthatatlan következményekkel járhatott.

Az orosz külügyminiszter konferencia-javaslattal felelt az osztrák–magyar lépésre: követelte, hogy a berlini szerződést aláíró hatalmak ítélkezzenek a Monarchia eljárása felett. A szövetségek rendszere – kialakulása óta először – működésbe lépett. Anglia és Franciaország az orosz indítványt támogatta, Németország a konferencia-javaslatot visszautasító Monarchia mellé állt. A konfliktust csak súlyosbította Szerbia erőteljes tiltakozása a délszláv területek osztrák bekebelezése ellen. A válság osztrák–szerb viszonylatban kulminált: a Monarchia az év végén részleges mozgósítást rendelt el és csapatokat vont össze a szerb határon. A diplomaták a mozgósítást csak fenyegetésnek szánták, de katonai körökben a háborút elkerülhetetlennek nyilvánították. Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök azt hangoztatta, hogy Szerbiával végezni kell, mielőtt nagy szövetségese, Oroszország teljesen talpra áll. Aehrenthal azonban értelmetlennek ítélte a Szerbia elleni háborút, az Oroszországgal való fegyveres mérkőzéstől pedig konzervatív meggyőződése tartotta vissza. A nekitüzesedett délszláv állam megfékezéséhez azonban nem kerülhette ki a hatásos diplomáciai eszközök igénybevételét: Belgrád kategorikus kérdést kapott Bécsből: hajlandó-e a Monarchia ellen irányuló akciót beszüntetni, vagy vállalja a következményeket? Egyúttal Pétervár is kérdést kapott Berlinből: hajlandó-e mérsékletre inteni Szerbiát, vagy szembenéz az osztrák–szerb összeütközés következményeivel? Oroszország nem kockáztathatta az európai háborút, annál is kevésbé, mert szövetségesei a Balkánra nézve nem ismerték el a casus foederist. 1909. március végén Belgrád kielégítő választ adott Bécsnek. A hat hónapon át húzódó annexiós válság lezárult: Oroszország és Szerbia súlyos diplomáciai vereséget szenvedett.

Dolmányos István

Az annexió magyarországi fogadtatása. A koalíciós kormány felelőssége.

1909 januárjában Aehrenthal már eltávolodott a háborús irányvételtől. A vele egyetértő uralkodó szemében azonnal csökkent a magyar koalícióval való megegyezés értéke.

Katus László

A trialista törekvések erősödése és kudarca

Növekvő aktivitással igyekeztek kezükbe venni a horvát kérdés irányítását a bécsi uralkodó körök, a „nagyosztrák” irányzat és a vele szorosan együttműködő keresztényszociális párt, s az annexiót előkészítő Aehrenthal külügyminiszter is. Az antidualista beállítottságú bécsi politikai erők a magyarokkal és a szerbekkel szemben elsősorban a Bosznia annexiója révén megerősödött „nagyhorvát” irányzatok körében igyekeztek politikai bázist kiépíteni a maguk számára.

1908 januárjában Pavao Rauch foglalta el a báni tisztet. Ő az egykori Nemzeti Párt nagybirtokos csoportjához tartozott, amely 1896-ban Khuen-Hédervárynak a szerb burzsoáziát és a Pliverić-féle horvát államjogi irányzatot előtérbe toló politikája miatt kivált a kormánypártból. Az új bán a magyar kormány szerény nyelvi engedményeivel (horvát feliratok a közös intézmények épületein), a nyelv- és zászlókérdés további szabályozásának, valamint a szábor gazdasági hatásköre kibővítésének ígéretével érkezett Zágrábba, de nem sikerült életképes kormánypártot szerveznie. Az 1908. februári választásokon katasztrofális vereséget szenvedett: a horvát&bnsash;szerb koalíció abszolút többséget kapott, még egy szociáldemokrata képviselő is bekerült a száborba, Rauchviszont párt nélkül maradt. Az ellenzéki parlamentet feloszlatva, két éven át abszolutisztikus módszerekkel kormányzott. Rauchlegfontosabb feladata az annexió előkészítése volt. Ennek érdekében mindenekelőtt a horvát–szerb koalíciót kellett szétzúznia. Frankék támogatásával nagyszabású sajtóhadjáratot indított a koalíció, főleg annak szerb tagjai ellen, s a külügyminiszter megbízásából adatokat gyűjtött a koalíció vezetőinek szerbiai kapcsolataira vonatkozóan. A külügyminiszter ugyanis egy Monarchia-ellenes nagyszerb összeesküvés leleplezésével kívánta igazolni az annexió szükségességét.

Diószegi István

A külpolitikai kapcsolatok normalizálása az annexiós válság után

A teljes cikk.

A Monarchia és az első Balkán-háború

Aehrenthal 1912 februárjában gyógyíthatatlan betegsége miatt vált meg az ügyek intézésétől és rövidesen elhalálozott. Az utódlistán sok név szerepelt, de az udvari erőviszonyok között annak a kandidátusnak volt legtöbb esélye, aki egyszerre bírta Schönbrunn és Belvedere bizalmát, így a választás gróf Leopold Berchtoldra esett. Az új külügyminiszter, miként elődje is, hivatásos diplomata volt, különböző posztokon, Párizsban és Londonban tevékenykedett, majd a pétervári nagyköveti tisztet töltötte be. Felfogásában is közel állott Aehrenthalhoz: az Oroszországgal való jó kapcsolatok fenntartását szívügyének tekintette – kinevezésénél ez a körülmény is latba esett –, és a balkáni politikában is számolt a cári nagyhatalom együttműködésével. Az osztrák–orosz összedolgozásnak véleménye szerint – és itt már a revideált Aehrenthalt követte – nem a terjeszkedésre, hanem a meglevő viszonyok biztosítására kellett irányulnia.

Irodalom

A közös külügyminiszterre Berthold Molden, Alois Graf Aehrenthal. Sechs Jahre äussere Politik Österreich–Ungarns (StuttgartBerlin, 1917) című régebbi és szükségképpen hiányos munkája mellett újabban Solomon Wank, Aehrenthal's programme for the constitutional transformation of the Habsburg Monarchie: Three secret memoirs (Slavonic and East European Review, 97. 1963 June) és főként W. M. Carlgren, Iswolsky und Aehrenthal vor der bosnischen Annexionskrise (Uppsala, 1955) című monográfiáját használtuk.