Zalatna

A Múltunk wikiből
(Ampelum szócikkből átirányítva)

latinul Ampelum, románul Zlatna, németül Klein-Schlatten vagy Kleinschlatten

város Romániában, Fehér megyében
Wikipédia
ROU AB Zlatna COa
193–238
A severusi virágkor Pannoniában és a dunai tartományokban; kiváltságokkal és reformokkal kedveznek a hadseregnek.
Colonia rangjára emelik Cibalae-t és Bassianát; Daciában colonia rangot kap Drobeta; municipiumok Pannoniában: Brigetio, Vindobona?; Daciában: Apulum, Potaissa, Porolissum, Tibiscum?, Ampelum.
1695
Az udvar 1695 és 1703 közt több szerződésben leköti a besztercebányai és a szomolnoki rézbányák, valamint az idriai (Belső-Ausztria) és a zalatnai (Erdély) higanybányák termelését különböző németalföldi tőkésektől felvett államkölcsönök fedezetéül.
1760 augusztus 10.
Sofronie kalugyer e napra gyűlésbe hívja a fölkelt román parasztokat Zalatnára. A gyűlés emlékiratot intéz Mária Teréziához.
1784. október 31.
A zalatnai kincstári uradalomhoz tartozó Mesztákonban a román parasztok elindítják (Horea, Closca és Crisan vezetésével) a század legnagyobb hazai parasztfelkelését.

Mócsy András

A severusi virágkor

Septimius Severus vagy fia, Caracalla adta meg a municipium rangot Brigetionak, Apulumnak, Potaissának, Porolissumnak és talán Vindobonának, Tibiscumnak (Zsuppa), Ampelumnak (Zalatna) és más városoknak. E városok között olyan kis települések is voltak, amelyek igazi városi központokká sohasem tudtak fejlődni; a városi rang megadása ezek esetében tulajdonképpen csak a territorium önkormányzati formájának rómaiasítását jelentette.

R. Várkonyi Ágnes

Földrajzi adottságok, gazdasági értékek

A zalatnai higanybányák hozama ugyan nehezen jutott ki Erdélyből a világpiacra, de minősége és olcsó volta miatt állandó érdeklődést keltett. Ára 1650 és 1680 között megkétszereződött.

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászatának rekonstrukciója

A zalatnai kincstári bányauradalom aranybeváltási adatai itt is – mint úgy látszik az egész országban – a bányászat erőteljes fejlődését mutatják.

Év Beváltott arany
(nehezék)[* 1] (kg)
1710 13 630~ 69
1720 34 949~178
1730 49 450~253
1740 52 195~267
1750 59 856~303
1760 82 311~421
1770 88 483~453
  1. A nehezék a márka negyvennyolcad része, tehát 5,11537 g

Nem fejlesztette viszont az Udvari Kamara a zalatnai higanybányászatot. Az erdélyi bányaügy rendezésére 1699-ben Thavonat főkamaragróf vezetésével kiküldött bizottság ugyan Köleséri Sámuel szakértő közreműködésével még rendbe hozatta a bányákat, s a 18. század elején az idriaival együtt szállították az erdélyi higanyt Amszterdamba, de az idriai bányák 1727-ben megkezdett rekonstrukciója után a zalatnai higanybányászatot – nyilván a szállítási nehézségek miatt – már elhanyagolták, a legjobb zalatnai szakmunkásokat is áttelepítették Idriába, és ezek ott meghonosítottak a zalatnai technológiát, a cinóberércnek mésszel keverve történő olvasztását. Az 1734 és 1743 közti évtizedben Idria higanytermelése 18 390 mázsa volt, Zalatnáé csak 1200, a továbbiakban a szinte korlátlan idriai fejlesztési és értékesítési lehetőségek következtében a zalatnai higanybányászat jelentőségét vesztette.

Vörös Károly

Polgárság

Az 1750. évi adóreform során a városokat jelentőségük és forgalmuk szerint három csoportba osztották: az elsőbe Szeben és Brassó, a másodikba Medgyes, Kolozsvár, Segesvár, Beszterce, Marosvásárhely, Torda, Gyulafehérvár, Fogaras, Szamosújvár és Zalatna tartozott, a harmadikba a többi tíz várost sorolták.

H. Balázs Éva

Novus ordo a társadalomban, a gazdaságban, a jogi életben

A hangulat a csalódás következtében romlott, és 1784. október 31-én a zarándi Mesztákonban összegyűlt román tömeg határozatot hozott, hogy felvonul Gyulafehérvárra, és a határőrségbe való felvételét és felfegyverzését kéri. Vezetőjük egy Crisan nevű kamarai jobbágy volt, aki a többi földesúri jobbágyot egy állítólagos császári irattal hívta megmozdulásra. Az irat egyike lehetett azoknak a végzéseknek, amelyeket a zalatnai kincstári uradalom jobbágyai panaszaikra Bécsben kaptak. Ezek képviseletében járt többször is ott Horea és Closca, akik ígéretet nyertek panaszaik kivizsgálására, s írásos közlést, amely szerint a tiltakozó jobbágyokat a véghatározat meghozataláig a hatóságoknak tilos üldözniök.

Horea, Closca és Crisan, a most meginduló fegyveres felkelés vezetői a közvetlen kizsákmányolóik elleni gyűlölet és a jó császárba vetett bizalom jegyében szinte egy időben álltak a tömegek élére. Közös terv, megfelelő előkészületek nélkül indult el a román paraszthad Mesztákonból. A Crisannal felvonuló jobbágyok megütköztek az ellenük küldött, szolgabírák vezette megyei hajdúkkal. Az összeütközésben győztes parasztok feladták eredeti tervüket, nem mentek Gyulafehérvárra, hanem a Fehér-Körös völgye felé véve útjukat, megkezdték harci tevékenységüket. A környék falvaiban a nemesi udvarházak lángba borultak, a tiszti székhelyek, a bányaközségek megismerték a népharagot. Ahová a mesztákoni gyűlés résztvevői mentek, mindenütt csatlakoztak a román parasztok, és november első hetében már egész Zaránd megye harcok színtere lett. Az itt folyó harcok híre gyorsan terjedt, Arad és Hunyad megyében is talpra állott a falvak román parasztnépe.

Alsó-Fehér és Torda mozgósítása volt a következő feladat. Crisan és Closca Abrudbánya felé vonult, Horea a zalatnai felső uradalomban működött. A megyei és uradalmi tisztek, magyar nemesek, szász polgárok, katolikus és protestáns papok pusztultak el a román parasztok kemény ökle és egyszerű fegyvereinek csapásai alatt. De nem kímélte a paraszthad azokat sem, akik saját soraiból kerültek ki: sok bírót, gazdag parasztot, pópát büntetett meg. Az utóbbiak egyébként általában a néppel tartottak, a harcba menők előtt vitték a keresztet, és – régi szokás volt ez – erőszakkal görögkeletire keresztelték át az elfogott magyarokat.

Úgy látszott, hogy a hatóságok tehetetlenek, vagy nem is akarnak beleavatkozni az események menetébe. A felkelők sem tudták, hogy a katonai parancsnokság és a Gubernium kölcsönös hatáskörféltései okozzák elsősorban a katonai rendelkezések elmaradását. A császári hadsereg – rendelkezésre várva – fegyverszünetet kért. Így a felkelők, nem törődve azzal, hogy a környező megyék nemessége hatósági engedély nélkül fegyverkezik, és előkészíti a nemesi felkelést, az uralkodó osztályt megvertnek tekintették, s időszerűnek tartották ultimátumszerű felhívás kiadását. Eszerint a felkelés célja a nemesség és a nemesi privilégiumok teljes megszüntetése, az alap pedig a császár és a parasztság egyetértése. A felhívás szövege a következő:

  1. Hogy a nemes vármegye minden possesorival edgyütt a kereszt alá esküdggyék, magzatjaival edgyütt.
  2. Hogy a nemesség többé ne légyen, hanem a ki hol kaphat királyi szolgálatot, abból éllyen.
  3. Hogy a nemes possesorok a nemes jószágbul végképpen kivegyék hatalmukat.
  4. Hogy a nemes földek a köznép között a következendő császárnak parancsolata szerint fel osztassanak.
  5. Hogy szintén olyan adótfizetők légyenek mint az köz contribuens nép.
  6. Ha ezekre a Tábla és possesorival reá áll, békességet ígérünk, melyeknek jeléül a várra és város végére és más helyekre fejér zászlókat felállítani kívánunk.[1]

Bár a felhívást csak Hunyad megyéhez, közelebbről Déva városához az szélesen. elterjedt. Az átkeresztelést követelő pont természetesen kizárta a magyar parasztság csatlakozását, az általános jobbágyfelkelést. A mozgalom átmenetileg átcsapott ugyan Kolozs és Torda megyébe, de nem tudott meggyökerezni, a székely határőrkatonák tömegesen keltek fel a magyar birtokosok védelmében. A jelentések egyre többször hangsúlyozták a mozgalom magyarellenes voltát: a felkelt románok, „nagy károkat az nemességben és magyar nemtelenekben is okozának”.[2]

A román alsópapság általában tevékenyen csatlakozott a mozgalomhoz. A görög katolikus püspök viszont lecsendesítése érdekében fáradozott, s ez megfelelt az udvar szándékainak. A császár, akinek nevével a román parasztok harcba indultak, „őrjöngők”-nek nevezi őket[3] és a görögkeleti klérus kötelességévé teszi, hogy a felkelőket a „köteles nyugalomba”[4] visszavezesse.

A gubernátor és a püspök leszerelési intézkedéseit a katonai hatóságok egyelőre nem támogatták. A főparancsnokság nem ismerte Bécs álláspontját. Még nem látta, mennyiben tekinti az udvar hasznosnak a sok nehézséget okozó nemesség megfélemlítését. A felkelés területe körül fekvő megyék nemessége azonban egészen a Felvidékig fegyvert öltött, és felkészült a védekezésre. Ellentámadásra ugyan nem gondolt, de így is magára vonta az uralkodó haragját. II. József kijelentette, hogy a nemesi felkelés az ő tilalma ellenére történt, és különösen azt helytelenítette; hogy éppen a legnyugodtabb magatartású jobbágylakosságot károsította. Megyénként kötelezte a nemességet, hogy a parasztságnak terményben, fuvarban felmerülő terheit a megyei házipénztárból térítse meg.

A Gubernium és a katonai parancsnokság külön-külön folytatott tárgyalásokat a felkelt parasztokkal. November 23-án megérkezett Szebenbe József különfutára, s e naptól kezdve a két, egymással torzsalkodó főhatóság a legerélyesebb eljárásra volt kötelezve. Körrendeletek és felhívások igyekeztek a parasztságot a mozgalomtól visszatartani, sőt jutalmak ígéretével a vezetők elfogását elérni. A püspök megmozgatta az espereseket, és mindenütt kihirdették a nép előtt, hogy Horea és társai Isten, a császár és az egyház törvényeivel helyezkednek szembe. Az alsópapság azonban többségében megmaradt a felkelők mellett. II. József királyi biztost küldött ki a felkelés felszámolására, s ehhez rendelkezésére bocsátotta a császári katonaságot. A parasztokkal néhány hét előtt még tárgyaló tisztek részt vettek a felkelés fegyveres elnyomásában. A komoly fegyverekkel nem rendelkező parasztság a reguláris csapatokkal eredményesen nem is szállhatott szembe. Crisan zarándi serege december 7-én szóródott szét. A zalatnaiak Closcával és Horeával az élükön december 31-én az Alsó-Fehér megyei Topánfalvánál maradtak alul az egyenlőtlen harcban.

Ruzsás Lajos

Áttérés a tömeges mezőgazdasági árutermelésre

Nagy, összefüggő birtokterülettel csupán a zalatnai és a vajdahunyadi kincstári uradalmak, a görög katolikus egyház, a szász székek, Brassó városa és igen kevés magánföldesúr rendelkezett.

Mérei Gyula

Iparfejlődés az Erdélyi Nagyfejedelemségben

Az 1840-es években az érczúzók üzemeltetéséhez szükséges és az időjárástól függő vízmennyiség szolgáltatta hajtóenergia helyett lassan kezdték bevezetni a gőzgépeket, elsőként a zalatnai, majd a nagybányai kincstári uradalomban.

Vörös Károly

A konfliktusok: a parasztmozgalmak

Jellemző azonban, hogy a pontos szerződéssel szabályozott zalatnai uradalomban a nyílt mozgalom kitörését már évekig tartó, kérvények jogi formáiba öltöztetett ellenállás előzi meg, s az sem véletlen, hogy az 1832–1836. évi országgyűlés úrbéri törvényeinek hírére a nagyfejedelemség nem egy falujából jönnek át küldöttek a királyságba az új úrbéri törvények példányaiért: megismerni királyságbeli osztályos társaik helyzetének javulását, vagy (bár erre konkrét példát még nem ismerünk) saját törekvéseik megfogalmazását is megkönnyítendő.

A városi bérmunkások

Szemben az archaikus feudális termelési viszonyokat és formákat – ha módosítgatva is – még őrző só- és nemesfémbányászattal, a vas- és rézbányászatban s a hozzájuk csatlakozó kohászatban, valamint a 18. század végétől lassan bontakozó szénbányászatban egyre inkább a szabad bérmunkaerő lép előtérbe; a néhány legnagyobb (elsősorban kincstári) üzemben pedig mindezek az elemek sajátos módon, mintegy egymásra rétegződve keverednek. 1836-ban például a zalatnai aranybányászatot 7838 bányatárs-tulajdonos, 868 aranymosó, 610 olvasztó, 700 szénégető, 1200 fuvaros és 269 hivatalnok szolgálta, a legkülönbözőbb termelési viszonyokban; Selmecen az 1840-es években a bányalegények száma megközelíti az 5000 főt; az akkor kibontakozó vajdahunyadi vasbányászatban 650, elsősorban bérmunkás dolgozott, több különböző helységben levő munkahelyek között megosztva. A bányamunkásság összlétszámát viszonyaik rendkívül változatos volta folytán nem lehet megállapítani (Erdélyben, ahol kétségtelenül a legfejlettebb és legdifferenciáltabb a bányászat, az 1830–1840-es évek fordulóján körülbelül 11 ezer főre becsülik), de azt, hogy e munkásság ellenállása akár a még feudális, akár a már tőkés típusú kizsákmányolás erősbödésével szemben egyre nő, azt a bányászat majd minden ágában korszakunkon végig tartó, igen különböző mozgalmak megléte bizonyítja. 1790–1793-ban a máramarosi sóbányák munkásainak lázadásáról, 1804-ben a Hunyad megyei boicai bányászok akkordmunka ellen tiltakozó bérmozgalmáról hallunk (1839-ben innen újabb véres megmozdulásokról értesülünk). Ugyancsak 1804-ben a vízaknai és kolopi sóvágók munkabéremelési mozgalma foglalkoztatja a hatóságokat; e mozgalmak 1807-ben és 1810-ben is visszatérnek. 1819-ben a bucsumi parasztok tagadják meg a bánya fejlesztéséhez szükséges jobbágyi szolgáltatásokat. 1837-ben a vajdahunyadi uradalom vasbányászainak bérmozgalma robban ki; a bányászok a munkát is beszüntetik. És szinte az egész korszakon végighúzódik, időnként nyílt zendülésben is kitörve, az Erdélyi Érchegység – a zalatnai uradalom keretében űzött – nemesfémbányászatának igen komplex: munkásokat, parasztokat, kispolgárokat egyaránt érintő mozgalma, mely egy elszegényedett magyar nemesasszony, Varga Katalin nevéhez fűződik. Mindezen mozgalmaknak különös lendületet ad a bányamunka rendkívül veszélyes és egészségtelen volta: mindenekelőtt a föld alatt fenyegető sokféle baleset (omlás, robbanás) veszélye, emellett a bányászt és a kohászt különösen sújtó betegségek: ólommérgezés, a különböző vegyianyagok kigőzölgése, ízületi betegségek, a tbc állandósulása. Ezekhez járul a hagyományos bérezés alacsony volta, a már régóta meglevő, a szociális biztosítást nyújtó társládák terhei, és végső következményként a már modern proletárt oly jellegzetesen sújtó eladósodás.

Arató Endre

A politikai kapcsolatok

Az Érchegység középső zalatnai kincstári uradalmához tartozó román bányászjobbágyok a Horea és Closca-felkelés után sem hagyták abba harcukat. Sokszor megtagadták a jogtalan robotot, és állandó küzdelmet vívtak régi kiváltságaik visszaállítása érdekében. 1837-ben a középső zalatnai uradalom román bányászparasztsága erélyesen szembefordult a fokozódó robotterhekkel és a földkisajátítással. 1840-től 1847-ig tartott a magyar Varga Katalin vezette mozgalom az Erdélyi Érchegységben. A román bányászparasztok és a magyar asszony együttműködése népeink közös harcának szép példája volt.

Lábjegyzetek

  1. Országos Levéltár C 44. Departamentum politicum comitatuum. 1784. F 272. P 17.
  2. Ugyanott 1784. F 290. P 2. 1784. november 9. Forray András beszámolója.
  3. Joseph II. und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth. Wien, 1872. I. 254.
  4. Országos Levéltár C 44. Departamentum politicum comitatuum. 1784. F. 280. P 22. 1784. november 15. II. József Niczkyhez.

Irodalom

A bányásztársadalom bonyolult szerkezetére és mozgalmaira /Zalatna, Vajdahunyad/: Erdély története. Szerkesztette Miron Constantinescu (Bukarest, 1964). I. 307.; a mozgalmakra: 309–311; ezen túl a zalatnai uradalom mozgalmára és Varga Katalinra alapvetően I. Tóth idézett könyve használható;