Andrássy Gyula

A Múltunk wikiből

Hasonló névvel lásd: ifjabb Andrássy Gyula

Kassa, 1823. március 3. – Volosca (Fiume mellett), 1890. február 18.
politikus, 
1867–71-ig a Magyar Királyság miniszterelnöke,
1871–79-ig az Osztrák–Magyar Monarchia külügyminisztere
Wikipédia
Benczur-andrassy gyula
1866. augusztus 20.—szeptember 5.
Andrássy és Lónyay bécsi tárgyalásai.
1867. január 9.
Beust és Belcredi megkezdi a kiegyezési tárgyalásokat Andrássyval, Eötvössel és Lónyayval.
1867. január 20.
Simor János esztergomi érsek, hercegprímás kinevezése.
1867. január 28.—február 5.
Az országgyűlés 67-es bizottsága kidolgozza javaslatát a közös ügyek tárgyában.
1867. február 7.
Belcredi felmentése.
1867. február 7.—december 30.
Friedrich Ferdinand Beust kormánya Ausztriában.
1867. február 11.
A román és szerb képviselők benyújtják nemzetiségi törvényjavaslatukat az országgyűlés nemzetiségi albizottságának.
1867. február 17.—1871. november 14.
Andrássy Gyula gróf kormánya.
1867. március 8. és 11.
A kormány elrendeli a törvényhatóságok újjászervezését.
1867. március 12.
Megindul a Budapesti Közlöny, a kormány hivatalos lapja.
1867. március 17.
A minisztertanács kötelezettséget vállal, hogy a kormány minden fontosabb intézkedését előzetes uralkodói beleegyezéstől teszi függővé.
1867. március 23.
Az uralkodó feloszlatja a magyarországi csendőrséget.
1867. március 26.
Kereskedelmi és hajózási szerződés Hollandiával.
1867. április 1.
A miniszertanács és az uralkodó elfogadja Andrássy javaslatait a horvát kérdés rendezése tárgyában.
1871. október 20.
A közös minisztertanácsban Andrássy tiltakozik a cseh alapcikkek elfogadása ellen.
1871. október 27.
Hohenwart felmentése.
1871. október 30.—november 25.
Ludwig von Holzgethan báró kormánya Ausztriában.
1871. november 8.
Beust külügyminiszter lemondása.
1871. november 14.
Andrássy Gyula gróf közös külügyminiszteri kinevezése.
1878. február 24.
A közös minisztertanács elutasítja Andrássy javaslatát az Oroszország elleni háborúra.

Tartalomjegyzék

Spira György

A magyar–román megegyezés

Amikor például Andrássy Gyula gróf Zemplén megyei főispán, akit a Szemere-kormány május végén isztambuli követévé nevezett ki, állomáshelyére igyekezvén, Belgrádba érkezett és megtudta, hogy éppen ott tartózkodik Kušljan is, nyomban érintkezésbe lépett véle s nem is eredménytelenül; Kušljan ugyanis vállalta, hogy lapjában ezután a korábbinál is kiterjedtebb propagandát fog folytatni a Habsburgok ellen, az ellenforradalmat támogatni többé nem hajlandó horvátokból pedig magyarbarát klubot fog szervezni, s ennek fejében csupán azt kötötte ki, hogy a magyar kormány általánosságban ismerje el a nemzetiségek jogait és jelentse be a magyar országgyűlés egynyelvűségének felszámolását. (Amit azután Andrássy sietett is lelkükre kötni a kormány tagjainak – igaz, olyan toldalékészrevétellel, hogy a szóban forgó feltételek teljesítésével a magyar fél mit sem kockáztatna, hiszen a győztes utóbb még mindent megmásíthat, a legyőzött pedig amúgy is mindent elveszít…)

A kormány így sem kapott ezen a lehetőségen, annál inkább kapott viszont azon a június elején Pestre befutó híren, hogy Stratimirović (akit gyaníthatóan főleg Perczel májusi békeajánlatai ejtettek gondolkodóba) öt határőri zászlóaljjal együtt kész volna átállni a forradalom oldalára, ha a kormány őt honvédtábornokká nevezné ki s egyidejűleg hozzájárulna végre a szerb vajdaság létrehozásához. A június 14-i minisztertanács tehát elfogadta Stratimirović első feltételét, s a másodikat persze elutasította, újólag felkínálta viszont a szerbeknek azokat az engedményeket, amelyeket a honvédelmi bizottmány novemberben egyszer már megajánlott nékik. A meginduló tárgyalások megegyezésre végül nem vezettek – s nemcsak azért nem, mert a kormány ajánlatai Stratimirovićékat természetesen továbbra sem elégíthették ki, hanem azért sem, mert az alkudozások túlságosan elhúzódtak, s közben a forradalom ege az ellenséges haderők előrenyomulása folytán teljesen beborult. A szerbek egy részével való megbékélés eshetőségének felmerülése azonban valamelyes haszonnal ennek ellenére is járt, amennyiben a kormányt ez is – mint az Andrássy és Kušljan között lezajlott eszmecsere nemkülönben – arra ösztönözte, hogy a nemzetiségi kérdésre ettől kezdve immár mindvégig fontosságának megfelelő figyelmet fordítson.

A képviselőház nemzetiségi határozata

A magyar vezetőket pedig annak tudata, hogy a magyar–román megbékélés végre elérhető közelségbe került, július 14-e után arra ösztönözte, hogy most újabb erőfeszítéseket tegyenek a többi nemzetiség kiengesztelése érdekében is, mégpedig – a, többiek képviselőivel jelenleg nem állván közvetlen érintkezésben – valami olyasféle egyoldalú nyilatkozat kibocsátása révén, amilyennek az ötletét Kušljan vetette fel Andrássyval folytatott belgrádi megbeszélése alkalmával.

Szabad György

A negyvennyolcas alap helyreállításának követelése

A Deák körül tömörülő csoporthoz közeledtek, majd irányító politikusai közé emelkedtek a liberális nagybirtokos arisztokráciának olyan képviselői is, mint az emigrációból kegyelem biztosításával, s a magyarságra támaszkodó, alkotmányos Habsburg-monarchia nagyhatalmi hivatásának hitével hazatérő Andrássy Gyula gróf és Lónyay Menyhért, akit meggyőződésének megváltozásánál is inkább féktelen érvényesülési vágya lendített az ellenállási mozgalomból egyenesen a Deák-csoport jobbszárnyára.

Az államjogi vita és következményei

Nemzetközi vonatkozásban a feliratiak egy része (köztük Andrássy Gyula) azt emelte ki, hogy csak a perszonális unió szilárdíthatja meg a nagyhatalomként egyensúlyozó szerepre hivatott Habsburg-birodalmat, amit magyar szempontból is kívánatosnak ítélt, mire józanító gúnnyal vágott vissza Madách Imre szónoki kérdése: „tartozik-e az boldogságunkhoz, hogy nagyhatalmasság legyünk?”[1]

Az új országgyűlés

Deák javaslatára a képviselőház 1866. március 1-én 67 tagú bizottságot küldött ki a kiegyezés alapmunkálatának, „a közösügyi” javaslatnak a kidolgozására. Ez pedig egy Deák-párti többségű, Andrássy Gyula gróf elnökletével működő 15 tagú albizottságra ruházta az érdemleges feladatokat. Az albizottság többségének javaslata a Deák „májusi programjában” kifejtett elvekre épült. Magáévá tette azonban – többek között – Andrássy egy nevezetes módosítását is, azt, hogy a delegációk az őket kiküldő testületektől ne fogadhassanak el utasítást. Ez „a közös ügyek” intézését az eredetileg tervezettnél is inkább kivonta a parlamentek tényleges hatóköréből. A balközépnek az albizottságban kisebbségbe szorult négy tagja különvéleményében többek között azt javasolta, hogy a külügyet az uralkodó csak az oldala mellé rendelt magyar és lajtántúli miniszterek egyidejű, illetve – csak az egyik felet érintő esetben – a megfelelő miniszternek az ellenjegyzésével irányíthassa, mégpedig személyesen vagy az uralkodóház minisztere által. A „legfőbb hadparancsnokként” élvezett felségjogokat pedig az uralkodó kizárólag az érdekelt „országok erre megbízott minisztereinek ellenjegyzése mellett”[2] érvényesíthesse. Azt kívánták továbbá, hogy a közös ügyek feletti ellenőrzést a két parlament közvetlenül gyakorolja, csak véleményeltérés esetén kerüljön sor egyeztetési kísérletre, s megegyezés híján uralkodói döntésre. Míg a miniszteri ellenjegyzés kívánalma fontos alkotmányos biztosíték igényét támasztotta, Tiszáék utóbbi javaslata – elfogadása esetén is – kevéssé ígérte a nemzeti önrendelkezés hangoztatott hatályosabb védelmét, hiszen az uralkodói döntés elvi lehetősége gyakorlatilag „a közös ügyek” abszolutisztikus intézésével fenyegetett. Az albizottság éppen csak befejezte tárgyalásait, s a 67-es bizottságnak csupán a munkálat kinyomtatásának elrendelésére maradt ideje, amikor 1866. június 26-án az országgyűlést a háború kitörése miatt elnapolták. Deák hozzájárulásával történt ez, aki attól tartott, hogy a háború Bécsre esetleg kedvezőtlen fordulata radikalizálhatja a képviselőházat.

A kiegyezés megkötése és elfogadtatása

Beustnak Deákkal, még inkább Andrássyval és a vele együtt a kiegyezést sürgető Eötvössel és Lónyayval folytatott tárgyalásain 1867 elején titkos megegyezésre került sor egyes, a tizenötös albizottság munkálatain Bécs által kívánt módosítások keresztülvitelével kapcsolatban. A módosítások többek között gyakorlatilag korlátlanná tették az uralkodó rendelkezését a hadsereggel, s a nemzetközi gazdasági szerződések ügyét is a közös külügyminiszter hatáskörébe utalták. Egyidejűséget állapítottak meg a két dualista partner „önkéntes” vám- és kereskedelmi szerződésének és a közös költségek megosztásának arányát megszabó kötelező kvótamegállapodásoknak a megkötése között. Az eredeti tervezeten a titkos megállapodásban eszközölt módosításokat a korábban jó részük ellen még berzenkedő Deák fogadtatta el a 67-es bizottság többségével az immár egyértelműbben a perszonális unió álláspontjára helyezkedő kisebbséggel szemben.

1867 februárjának elején – miután Belcredit, aki a polgári parlamentáris rendszerre való áttérést a Lajtántúlon ellenezte, Beust váltotta fel a bécsi kormány élén – újabb titkos tárgyalásokon Andrássyék ígéretet tettek arra, hogy a Ferenc József által az 1848-as törvényeken kívánt módosításokat is el fogják fogadtatni az országgyűléssel. Ezek közül a legfontosabb az uralkodó „hadúri” jogainak a miniszteri ellenjegyzéstől való mentesítése és az a kívánság volt, amely az országgyűlésnek az uralkodói feloszlatás elleni biztosítékai gyengítésére irányult. Mindez előfeltétele volt annak, hogy február 17-én sor került – a kormányelnökséget elhárító Deák javaslatának figyelembevételével, s a magyar államférfiak programjával formálisan egyező módon még az 1848-as törvények tényleges revíziója előtt – Andrássy Gyula gróf miniszterelnöki kinevezésére. Az újra magyar kormányt ünneplő közönség a kormányrúdhoz engedés előzetes feltételeit kevéssé ismerte. Azt pedig sohasem tudta meg, hogy a kormányalakítás előtt kicsikart ígéretek alapján Ferenc József az 1867. március 17-i minisztertanáccsal olyan, a dualista korszak egészén át következetesen érvényesített titkos szabályzatot fogadtatott el, amely – túl a kiegyezési törvényekben megállapított felségjogokon – biztosította az uralkodó számára, hogy a magyar kormány minden érdemleges intézkedése az ő előzetes engedélyétől függjön.

1867 tavaszán a korábbi elvi megállapodásoknak megfelelően szövegezett javaslatok megvitatásra az országgyűlés elé kerültek. Deák a „közös ügyi javaslat” általános vitájában összegezte a kiegyezés melletti érveket. Kijelentette, hogy „a nemzet jogainak” fegyverrel történő helyreállítását sem kívánatosnak, sem lehetségesnek nem ítélte. „Bizonytalan eseményektől” várni kedvező fordulatot „helytelen, sőt káros számítás lett volna”. Így „nem vala egyéb hátra”, mint „arra törekedni, hogy meggyőzzük a fejedelmet és az el nem fogult közvéleményt arról, hogy alkotmányunk visszaállítása a birodalom fönnállásának biztosságával is összhangzásba hozható”.[3] A legtöbb gondot arra fordította, hogy bebizonyítsa, Magyarország és a lajtántúli országok között az uralkodó személyének a pragmatica sanctióban megállapított azonosságából a közös ügyek természetszerűleg következnek, s csak előnynek tekinthető, hogy korábbi szabályozatlanságukat pontos szabályozás váltja fel. Kijelentette, hogy a nagyhatalmak közé ékelt Magyarország még Ausztria felbomlása esetén sem állhatna meg önmagában, és a szövetségre lépés más államokkal ugyancsak feltételezne közös ügyeket. Deák nyilvánvaló célzása a Dunai Szövetség tervére vonatkozott, de nem jelentett érdemi választ azokra a fenntartásokra, amelyeket a kiegyezés megkötésének a tartalmára is visszaható módja még – elsősorban naplóinak tanúsága szerint – a kompromisszumot olyannyira szorgalmazó Eötvös Józsefben is keltett, s amelyeknek a képviselőházban a legegyértelműbben Szilády Áron akadémikus, kiskunhalasi református lelkész adott hangot kevéssel Deák nagy beszéde előtt.

Szilády azt szögezte le, hogy a kiegyezést nem „szabad nemzet” köti „szabad nemzetekkel”. A 67-es bizottság többségi javaslatának azért kellett megszületnie és az országgyűlésnek azért kell azt elfogadnia, mert ez volt a felelős kormány kinevezésének a feltétele. A lajtántúliak viszont azért kényszerülnek elfogadására, „mert különben nem fogják visszakapni felfüggesztett alkotmányukat”. Az abszolutizmus nyomása alatt született kiegyezésről, éppen mert nem „szabad nemzetek” megegyezéseként jött jött létre, azt jövendölte, hogy elkerülhetetlenül az abszolutizmus érvényesítője lesz.[4] Deák bölcsen kel ülte hogy az egykorú európai alkotmányos monarchiákhoz mérten kivételesen széles körű felségjogok beépítését a kiegyezés teremtette új államszerkezetbe közvetlenül védelmezze. Ezért a figyelmet főképpen a visszanyert, illetve a Lajtántúlon is biztosítandó alkotmányosságra irányította. Taktikailag kitűnő fordulattal arra emlékeztetett, hogy a konzervatívok politikájában a fennálló törvények rovására érvényesített „opportunitást” maga is milyen élesen bírálta, s ehhez kapcsolódva hangsúlyozta, hogy ugyanakkor „a törvények alkotásánál éppen az opportunitás az, amelyet mellőzni nem lehet… Minden alkotmány, minden törvény, minden institutio az opportunitás postulátumánál (itt: követelményénél) fogva jött létre, és addig czélszerű, míg annak megfelel”.[5] Deák „reálpolitikai” érvelése azonban mellőzte azt a tényt, hogy a kiegyezéssel megteremtett rendszer nélkülözte önmaga alkotmányos korrigálásának a biztosítékait.

A „közvélemény” kiegyezésellenességére hivatkozók érveit elhárítva Deák nemcsak annak a számbavételét mondotta indokoltan nehéznek, hogy ki milyen nézetet tesz magáévá, hanem a parlamentáris döntés illetékességét vitathatatlannak minősítve hangsúlyozta: „midőn minket a nép megválasztott, hogy képviselői legyünk, nem azt várta, hogy tőle kérjünk tanácsot, hanem azt, hogy mi adjunk neki tanácsot”.[6] A parlamentarizmus alapelveire szabatosan hivatkozó Deák azonban hallgatással siklott el nemcsak az 1865. évi választások alkotmányos fogyatékosságai felett, hanem azt is mellőzte, hogy a pártjának többséget biztosító választások előtt a kiegyezés feltételei nem váltak ismertté. Ezért is volt összhangban a polgári parlamentarizmus alapelveivel Böszörményi Lászlónak az Andrássy-kormány hivatalba lépését követő javaslata az országgyűlés feloszlatására és új választások kiírására.

Kolossa Tibor

A hadügy végleges rendezése. A honvédség felállítása.

Az uralkodó kénytelen volt beleegyezni abba is, hogy az 1848:III. tc. előírása szerint honvédelmi minisztert is kinevez, de azzal a feltétellel, hogy a tárcát nem külön személy, hanem Andrássy Gyula miniszterelnök tölti be. A nemzetőrségről szóló 1848: XXII. tc. érvényét Ferenc József követelésére az országgyűlés felfüggesztette a védelmi rendszer megállapításáig.

Ezek a körülmények homályban hagyták a haderő kérdésének végleges rendezését, és tovább táplálták a magyar közvéleményben a magyar hadsereg felállítása iránti reményeket. A kiegyezés után a honvédegyletekbe tömörült egykori honvédek szervezetten kértek anyagi segítséget a társadalomtól és az országgyűléstől, s követelték az önálló magyar honvéd hadsereg visszaállítását.

Az uralkodó és a vezető katonai körök, élükön Albrecht főherceggel, semmi kétséget sem hagytak az iránt, hogy a hadsereg egységéhez és kizárólagos dinasztikus vezetéséhez a végsőkig ragaszkodnak, a hadsereg ügyeibe semmi beleszólást nem engednek. Ugyanakkor azonban sürgetően szükségessé vált a königgrätzi vereség tanulságai alapján a véderő-rendszer korszerű reformja az általános védkötelezettség alapján és ennek alkotmányos törvénybeiktatása.

A magyar kormány nehéz helyzetbe, két tűz közé került. Feltétlenül szükségesnek látta az ország veszedelmesen forrongó közhangulatának lecsendesítését, ezért felvetette – a közös hadsereg érintetlenül hagyása mellett – a külön magyar fegyveres erő, a honvédség létesítésének követelését. Az önálló magyar hadsereg követelését a honvédség felállításának „nemzeti vívmányával” akarták leszerelni, ez „kárpótlást nyújt” azért, hogy lemondtak a közös hadsereg kettéválasztásáról és külön magyar csapattestek létesítéséről. Andrássy még azzal is érvelt, hogy a kormánynak az 1867-ben Magyarországon feloszlatott csendőrség helyett zavargások esetén belső karhatalomra van szüksége, „erre a célra lajtántúli katonákat sohasem használhatna fel, mert különben azonnal megbuknék&edquo;[7]

Ausztria belpolitikai helyzete a kiegyezés után

A galíciai autonómia ügyét Andrássy magyar miniszterelnök is támogatta.

A horvát kiegyezés

Az 1867. április 1-i minisztertanácsban az uralkodó elfogadta Andrássy javaslatait a horvát kérdés rendezésére.

A magyar országgyűlés meghívta a szábor küldötteit a koronázásra, és ígéretet tett a lehető legszélesebb önkormányzat megadására. A szábor újabb feliratában ragaszkodott Horvátország önállóságának és területi igényeinek az 1861:XLII. törvénycikk értelmében való elismeréséhez, sőt ennek a koronázási diplomába való beiktatását is követelte, ugyanakkor nem ismerte el az osztrák–magyar kiegyezést mindaddig, amíg a szábor is el nem fogadja. Erre az uralkodó május 25-én feloszlatta a szábort, és a koronázás a horvát országgyűlés küldötteinek részvétele nélkül folyt le.

Az Andrássy-kormány javaslatára 1867 júniusában az uralkodó báró Levin Rauch unionista nagybirtokost báni helytartóvá nevezte ki azzal a megbízással, hogy letörje a nemzeti ellenállást és keresztülvigye a kiegyezés megkötését.

A határőrvidék polgárosítása

1868-ban a hadügyminisztérium tárgyalásba bocsátkozott egy bankkonzorciummal a határőrvidéki erdők egy részének eladása és hasznosítása tárgyában. Ennek híre a határőrök körében heves tiltakozást váltott ki, mert az erdőkre a határőröknek korlátlan haszonélvezeti joguk volt, s elvesztésük súlyos csapást mért gazdálkodásukra.

Ezt az alkalmat használta fel Andrássy arra, hogy a határőrvidék ügyeibe beleszóljon, követelvén a határőrvidék polgárosítását és magyar, illetve horvát igazgatás alá helyezését, A katonai körök ellenállásával szemben 1869-ben elnyerte az uralkodó beleegyezését a határőrvidék fokozatos polgárosításához.

A pártviszonyok alakulása a kiegyezés után

A liberális arisztokrácia kiemelkedő képviselői (Andrássy Gyula, Wenckheim Béla) jelentős szerepet játszottak a Deák-párt és kormány vezetésében.

A polgári jogrendszer alapjainak lerakása

Az Andrássy-kormány legsürgősebb feladatai közé tartozott a feudális maradványokat őrző politikai rendszer polgári átalakítása, a polgári állam és jogrendszer kiépítése. Közvetlenül hivatalba lépése után gyakorlatilag életbe léptette a polgári szabadságjogokat: a sajtó-, a gyülekezési és egyesülési szabadságot. Az 1848. évi sajtótörvényt azonban a képviselőház felhatalmazása alapján rövidesen rendeletileg módosította. Az esküdtszékek felállítását csak öt városra korlátozta, az esküdtek listáját összeállító bizottságot, valamint a szakbírákat és ügyészeket a kormány nevezte ki. Ezekkel az intézkedésekkel biztosították a kormány befolyását a sajtóperekre és a nemzetiségi sajtó ügyeit magyar esküdtszékek elé utalták.

A polgári államszervezet kiépítése

Az Andrássy-kormány röviddel hivatalba lépése után, a képviselőház 1867. március 8-i és 11-i felhatalmazása alapján elrendelte a törvényhatóságok újjászervezését. A kiegyezés elleni megnyilvánulásoktól tartva a kormány el akarta kerülni az országos jellegű választásokat. Ezért a megyékben nem tartottak új választásokat, az 1861. évben választott állandó bizottmányok életben levő tagjait kellett összehívni, és ők gyakorolták a közgyűlés hatáskörét. Ezután általános tisztújítást tartottak a főispán kijelölési joga mellett szabad választással. A városokban. és a szabad kerületekben azonban mind a képviselő-testületet, mind a tisztviselőket újraválasztották az 1848:XXIIIXXVI. tc. haladó intézkedései alapján.

A kormány mindjárt kezdetben elvonta a törvényhatóságoktól az adókivetés és az adókezelés hatáskörét, felhatalmazás, majd törvény útján fenntartva az abszolutizmus adórendszerét és szakszerű pénzügyigazgatási szervezetét. A bírói hatalomról szóló törvény (1869:IV. tc.) pedig az igazságszolgáltatást választotta el a közigazgatástól.

Ezek után a kormány egymás után három törvényjavaslatot terjesztett az országgyűlés elé a közigazgatás polgári átalakításáról. A javaslatok elsősorban a kormány akaratának feltétlen érvényesítését biztosították, de emellett messzemenően figyelembe vették a középnemesség és a jómódú városi polgárság érdekeit is. A törvényhatóságok önkormányzati és politikai jogait a fennálló társadalmi-politikai struktúra és a dualista államrendszer védelmének szolgálatába állították,

A „köztörvényhatóságok rendezéséről” szóló törvényt (1870:XLII. tc.) a kortársak „az állam és a megye kiegyezésének” tekintették, ami annyiban igaz, hogy a törvény a kiegyezéses államrendszer továbbfejlesztését és megerősítését szolgálta. A törvényhatóságok feladata, jogköre a törvény szerint:

  1. az önkormányzat gyakorlása;
  2. az állami közigazgatás közvetítése;
  3. országos ügyekkel való foglalkozás és ezekben határozathozatal joga, valamint ennek közlése a többi törvényhatósággal és a kormánnyal, illetve közvetlenül a képviselőházhoz kérvény benyújtása.

A harmadik pont tehát fenntartotta a törvényhatóságok fontos politikai jogkörét, ami a törvényhatósági közgyűlést az országgyűlésen kívül egyedüli államjogilag elismert politikai vitafórummá emelte, s ezzel elősegítette a megyénként szerveződő középnemesség számára országos politikai közvélemény kialakítását. Emellett az 1848:V. tc. intézkedései alapján az országgyűlési választókerületek beosztása, az országgyűlési Választások előkészítése és lebonyolítása is teljes mértékben a törvényhatósági apparátus kezében volt.

A törvény fenntartotta azt a közigazgatási rendszert, amely szerint a kormány a helyi végrehajtó hatalmat (az adóapparátus kivételével) nem saját közegei, hanem a törvényhatóságok és községek választott önkormányzati tisztviselői útján gyakorolja. A törvényhatóság köteles volt a törvényeket és a kormány rendeleteit végrehajtani. Megmaradt azonban a törvényhatóság felirati joga a törvényellenesnek vagy a helyi viszonyok között célszerűtlennek tartott kormányrendeletek végrehajtása ellen. Első ízben az önkormányzati apparátus élén álló alispán, illetve a városokban a polgármester, második alkalommal az önkormányzat legfelső szerve, a törvényhatósági bizottság tiltakozhatott a rendelet ellen, de a kormány újabb felszólítása esetén a rendeletet azonnal és feltétlenül végre kellett hajtani. Nem terjedt ki a felirati jog a tartalékos katonák behívását és „az állam érdekét veszélyeztető esetben halaszthatatlan rendőri intézkedést” tartalmazó kormányrendeletre, amellyel szemben a törvényhatóság csak a végrehajtás után tehetett panaszt a képviselőháznál.[8] Ez az intézkedés a dualizmus rendszerének feltétlen védelmét szolgálta.

A törvény kimondta, hogy az országgyűlés által meg nem szavazott adó behajtását és újoncok kiállítását a törvényhatóság nem köteles végrehajtani. Ez a pont fontos alkotmánygaranciát jelentett, amely abban az időben, amikor a kiegyezés szilárdsága és tartóssága még kétséges volt, komoly jelentőséggel bírt. A törvényhatósági önkormányzat körébe tartozott helyi szabályrendeletek alkotása, közigazgatási járási-városi választókerületek alakítása, az önkormányzati tisztviselők hatévenkénti választása, a háziadó (az önkormányzat által saját fenntartására kivetett adó) és az önkormányzat vagyoni és pénzügyei, a közlekedési és közmunkaügyek, az árva- és gyámhatóság. A törvényhatóságok saját karhatalommal rendelkeztek (a megyékben a pandúrok, a városokban a rendőrség). Végül, de nem utolsósorban, a megyék hatáskörébe tartozott a községek feletti felügyelet gyakorlása a járási szolgabírák útján.

A törvény haladó, liberális intézkedése volt a tisztviselők, sőt a törvényhatósági bizottsági tagok egyetemleges anyagi felelősségének kimondása a magánosokkal, illetve a községekkel vagy az állammal szemben; továbbá a tisztviselők fegyelmi ügyeiben a kizárólagos bírósági döntés bevezetése.

A törvényhatóságok nagyfokú önkormányzati és politikai önállóságával szemben a törvény több oldalról is gondoskodott a kormány befolyásának döntő érvényesítéséről, a kormánypolitika feltétlen végrehajtásáról. A törvényhatósági határozatok igen széles körét előzetesen belügyminiszteri jóváhagyáshoz kötötte. A minisztérium gyakorlatilag bármely törvényhatósági határozatot a felirati jog egyszeri gyakorlása után végleg megsemmisíthetett. A törvény biztosította az egyes állampolgárok és a községek jogát a sérelmes közigazgatási határozatok és intézkedések megfellebbezésére, de a fellebbezés végső fórumává minden közigazgatási ügyben a belügyminisztert tette. Emellett még a törvényhatósági bizottság ellenkezése esetén is jogot adott a belügyminiszternek fegyelmi eljárás megindítására bármely önkormányzati tisztviselő ellen.

A törvény igen nagy hatalmat adott a kormány által kinevezett és általa bármikor elmozdítható főispán kezébe. Ő volt a törvényhatósági bizottság elnöke, valamint tisztújításkor a jelölő választmány elnöke, s abban döntő szavazattal bírt. A rendes közgyűlés előtt számonkérő széket tartott, évenként legalább egyszer megvizsgálta a törvényhatóság hivatalos működését. Az általa vétkesnek tartott tisztviselőket felfüggeszthette (az alispánt és a polgármestert csak belügyminiszteri jóváhagyással), ellenük fegyelmi eljárást kezdeményezhetett, a törvényhatósági bizottság intézkedéséig másokkal helyettesíthette őket. Az alispán és a polgármester ilyen fegyelmi jogkörrel nem rendelkezett, csak a törvényhatósági bizottság. Ezek az intézkedések teljes ellenőrzést és lényeges befolyást biztosítottak a kormányt képviselő főispánnak az önkormányzat működése felett. A kormány kivételes hatalommal ruházhatta fel a főispánt abban az esetben, ha a törvényhatóság a rendeletek végrehajtását nem teljesítette, illetve a felirati jog gyakorlása után a minisztérium végső felszólításának nem engedelmeskedett. Ebben az esetben a főispán közvetlenül rendelkezett a törvényhatóság tisztviselőivel, a nem engedelmeskedő tisztviselőket felfüggeszthette, elmozdíthatta, másokkal helyettesíthette. A főispán kivételes hatalma a rendelet végrehajtásával véget ért, de a törvényhatóság önállósága a törvény intézkedése szerint továbbra is súlyos csorbát szenvedett, mert a főispán által kinevezett tisztviselők a következő tisztújításig a helyükön maradtak. A főispán kivételes hatalma a renitens vármegyék nyakára küldött királyi biztosok feudalizmus kori intézményének átörökítése volt, a közigazgatásban az abszolutizmus maradványának tekinthető.

A törvényhatósági törvény hosszú időre súlyos társadalmi-politikai kihatással bíró intézkedése volt az úgynevezett virilizmus bevezetése. A törvényhatósági bizottság tagjait csak felerészben választották az országgyűlési választójog alapján, másik felét a legtöbb állami egyenesadót fizető személyek, az úgynevezett virilisták alkották. A diplomás értelmiségiek adóját duplán számították a virilisták listájára való felvételnél. Lényegében változatlan vagyoni, jövedelmi helyzet esetén tehát a virilisták örökös törvényhatósági bizottsági tagok lettek, míg a választott tagok felét háromévenként hat évre újraválasztották. A törvényhatósági választásoknál a törvény egyöntetűen nyílt szavazást rendelt el, ezzel eltörölte az 1848:XXIII., XXIV. tc. által a városokban bevezetett titkos választást.

A legtöbb adót fizetők személyes képviseleti joga a magyar államszervezet sajátos intézménye volt Európában. Eredetileg a konzervatívok javasolták az 1840-es évek elején, s akkor Deák élesen elítélte ezt át módszert. Az 1870. évi törvénybe a helyhatósági választójog korlátozására, irányuló törekvések eredményeként, a kuriális rendszer liberális jellegű pótlékaként került bele. A virilizmus, amely el megyékben a nagybirtokosok és a jómódú középbirtokosok, a városokban a nagyburzsoázia döntő súlyát biztosította, sokkal kedvezőtlenebb volt a cenzusos választójognál, mert konzerválta a fennálló társadalmi—politikai struktúrát, gátat vetett annak az egyébként természetes folyamatnak, hogy a gazdasági növekedéssel párhuzamosan egyre szélesebb rétegek jutnak választójogosultsághoz. Káros hatását alig enyhítette, hogy a törvényhatósági bizottságok nagy létszáma következtében a virilisták köre viszonylag elég szeles volt: alsó határa Magyarországon átlagosan 200 Ft, Erdélyben 100 Ft egyenesadót jelentett. Némileg korlátozta a legvagyonosabb réteg hatalmát, hogy mindenki csak egy törvényhatósági bizottság tagja lehetett. A városban bérházzal, egy vagy több megyében földbirtokkal, ipari üzemmel vagy egyéb adóköteles jövedelemforrással bíró földbirtokos vagy tőkés maga választhatta meg, hogy mely törvényhatóságban kíván élni virilis jogával.

A törvény jelentős megkülönböztetéseket tett a megyei és városi törvényhatóságok között az utóbbiak javára. A tisztviselők választása a megyékben nyíltan, a városokban titkos szavazással történt. A megyei karhatalom vezetőit (csendbiztos, várnagy) a főispán nevezte ki, a városi rendőrkapitányt választották. Az alispán intézkedései ellen csak közvetlenül a belügyminiszterhez, a polgármester intézkedései ellen először a törvényhatósági bizottsághoz, majd onnan a belügyminiszterhez lehetett fellebbezni.

A nemesi középosztály nagy része ellenszenvvel fogadta a kormány hatalmát a megye rovására erősen növelő törvényt, amely méghozzá kirívó ellentétben állt az 1848. évi törvények szellemével és rendelkezéseivel. A képviselőházban hosszú, heves vita folyt le, melynek során ritka élességgel mutatkozott meg a képviselők elvi állásfoglalása. A kormánypártból többen, főleg az erdélyi képviselők, a liberális eszmék ellen, a szigorú központosítás és a magyar szupremácia biztosítása érdekében szóltak. Az ellenzék részéről számos fellengzős hordószónoklat hangzott el „ősi alkotmányunk védelme” címén. Az ellenzék legjobbjai azonban éles, tárgyszerű bírálatot mondtak a törvényjavaslatról, különösen az antidemokratikus, reakciós virilizmust támadták. Tisza Kálmán és a balközép a belügyminiszter és a főispán hatalmának növelése ellen irányította a fő tüzet. Tisza most felvetette állambíróság (közigazgatási bíróság) felállítását, amit egy évvel korábban Deák javaslataként leszavazott. A balközép fő aggálya az volt, hogy a kormány a főispáni hatalom segítségével letöri az ellenzéki megyéket, és az országgyűlési választásokat a saját érdekében tudja befolyásolni. Ez később éppen Tisza Kálmán kormányzata alatt be is következett.

A 48-as párt 21 képviselője határozati javaslatot nyújtott be, melyben a virilizmus, a főispáni jogkör, a belügyminiszteri végső döntés elítélése mellett a meglevő szavazatjogot az általános, titkos, községenkénti választójoggá fejlesztő új törvényjavaslat benyújtására szólította fel a kormányt. Irányi Dániel magas színvonalú beszédében megállapította, hogy 1867 óta ez a legfontosabb törvényjavaslat. Hangsúlyozta, hogy a virilizmus ellenkezik a jogegyenlőséggel, s célja a konzervatív elem túlsúlyának biztosítása, amelyre a kormány támaszkodni akar. Követelte az általános, titkos, községenkénti választás alapján álló képviseletet, a városi törvényhatóságok külön szabályozását, a községi autonómia nem túlságos korlátozását és független államtörvényszéket a rendeletek törvényességének felülbírálására, a közigazgatás elleni panaszok tárgyalására. A román A. Mocsonyi a nemzetiségi képviselők nevében nagy hatású beszédében rámutatott arra, hogy a törvény igazi indoka és célja: a magyar szupremácia biztosítása. Ennek azonban maga a magyarság látja legfőbb kárát. „Más alternatíva nincs, mint vagy lemondani a magyar nemzet mesterséges suprematiájáról és megbarátkozni a nem magyar nemzetiségek teljes egyenjogúságával és szabadságával, vagy lemondani magáról a szabadságról és minden szabad fejlődésről.”[9]

A belügyminiszter és államtitkára elutasította az államtörvényszék felállítását, az utóbbi olyan nevetséges indokolással, hogy a törvényszék nem ért a közigazgatási dolgokhoz, ítéleteiért senkinek sem felelős, s ez kizárná a kormány felelősségét.

Sokak ellenzését váltotta ki a virilizmus a Deák-pártban is; maga Deák is kifogásolta. Andrássy azonban miniszterelnöki állását kötötte a virilizmus elfogadásához és párthatározattá tette. Számos kormánypárti képviselő fanyalogva védelmezte a törvényjavaslatot, olyan is akadt, aki kijelentette, hogy csak pártutasításra beszél. A kormányválságtól való félelem a törvény támogatására bírta a pártot. A centralisták is megtagadták régi elveiket, s belenyugodtak a virilizmus bevezetésébe.

A népiskolai törvény. Egyház és állam viszonya.

Az Andrássy-kormány jelentős polgári reformokkal korszerűsítette a magyar állam- és jogrendszert. Reformjai azonban elmaradtak az azonos tárgyban intézkedő 1848–49-es törvényektől, még inkább azok haladó, demokratikus tendenciájától. A kiegyezés után polgári államszervezet jött létre, de oly módon, hogy a feudalizmus korából átmentett hatalmi viszonyok telítődtek új, polgári tartalommal.

A határozottabb liberális reformok elsőrendű akadálya az uralkodó és a főrendiházban képviselt konzervatív arisztokrácia volt. A reformpolitika felemás, abszolutista és feudális maradványokat fenntartó, a polgári szabadságjogokat szűkre szabó megvalósításának döntő oka az volt, hogy a kiegyezés fordulópontot jelentett a magyar nemesi liberalizmus történetében. A középnemesség ismét az államhatalom birtokába jutott, de nem forradalmi úton, mint 1848-ban, hanem az abszolutizmussal és a konzervatív arisztokráciával kötött kompromisszum árán. A középnemesség zömének liberális világnézete és politikai magatartása rövid idő alatt minőségileg megváltozott: a korábbi harcos, ellenzéki liberalizmust felváltotta a liberális eszméknek a hatalmi pozíciók megszilárdítása szempontjából való megítélése és korlátok közé szorítása. A nemesi középosztály előbbre valónak tartotta nemzeti és osztályuralma biztosítását, mint a polgári átalakulás következetes végrehajtását. Ennek során az uralmát biztosító kompromisszumban szövetségesként elfogadott antiliberális, konzervatív erőket is tekintetbe kellett vennie. Ezért az Andrássy-kormány nem valósította meg következetesen a Deák-párt liberális programját sem.

Trialista kísérlet a Monarchiában és annak bukása

A 48-as párt képviselői a sajtóban és a parlamentben felszólaltak a francia köztársasági kormány mellett, elítélték a poroszok annexiós törekvéseit, és méltányos békefeltételeket követeltek Franciaország számára. De a fordulat jelei is megmutatkoztak már a magyar uralkodó osztályok külpolitikai állásfoglalásában. Ekkor történt első ízben, hogy a balközép Tisza Kálmán vezetésével Andrássy mellé állt, s helyeselte a Monarchia semlegességét és be nem avatkozását.

Franciaország belső helyzete újabb fordulatot vett 1871. március 18-án, amikor Párizs munkássága kezébe vette a hatalmat, és megteremtette a történelem első proletárhatalmát, a Párizsi Kommünt. Ez a fordulat a magyar közvélemény újabb szétválásához vezetett: a munkásság lelkes gyűlésekkel, a sztrájkmozgalom fellendülésével üdvözölte a Párizsi Kommünt, a birtokos osztályok és a polgárság azonban szembeszállt a Kommün eszméivel. A Párizsi Kommün leverése után az egész Monarchiában, Magyarországon is megkezdődött a munkásmozgalom kíméletlen üldözése, rendőri elnyomása.

Az új külpolitikai helyzet Ausztriában belpolitikai fordulatot idézett elő. A konzervatív Potocki-kormány kisebb engedményekkel igyekezett a cseheket a birodalmi tanácsban való részvételre rábírni, 1870 augusztusában azonban a csehországi tartománygyűlésben a föderalisták többséget szereztek, a csehek újból kimondták a birodalmi tanács bojkottálását és bizottságot választottak követeléseik alapján álló kiegyezési feltételek kidolgozására.

Az [[Ferenc József király|uralkodót]] aggasztotta a csehek ellenállása a porosz–francia háború idején, amikor egy esetleges hadba lépés a Monarchia belső egységét és szilárdságát igényelte. Rossz szemmel nézte, hogy az osztrák-németek körében a német fegyverek győzelmének és az egységes német birodalom megalakulásának hatására megerősödött a német nacionalizmus, ami a poroszellenes politika jelentős fékezője volt. Ezért Ferenc József a konzervatív, poroszellenes tényezőket erősítő kormányzati rendszer kialakításával próbálkozott a cseheknek teendő jelentősebb nemzeti engedmények árán is. 1871 februárjában Hohenwart gróf vezetésével konzervatív-föderalista kormányt nevezett ki azzal a feladattal, hogy készítse elő a csehekkel való kiegyezést. A kormánynak két cseh minisztere is volt.

A Hohenwart-kormány először a lengyeleket akarta megnyerni. 1871 áprilisában az uralkodó lengyel tárca nélküli galíciai minisztert nevezett ki. Ezután a kormány benyújtotta Galícia autonómiájáról szóló törvényjavaslatát, amely kiterjesztette a tartománygyűlés hatáskörét, önálló döntést tett lehetővé a birodalmi tanácsi választások módjáról és galíciai minisztert rendszeresített. A választók megnyerése érdekében elrendelték az egyenesadó-pótlékok beszámítását a cenzusba, ezzel erősen megnövelték a választójogosultak számát.

Eközben a kormány tárgyalásokat folytatott a csehekkel a kiegyezés feltételeiről. Az 1871. szeptember 12-i császári leirat elismerte a cseh korona államjogi állását, a cseh királyság jogait és késznek nyilatkozott a koronázásra. Felszólította a cseh tartománygyűlést – a Monarchia többi országai és tartományai jogainak megsértése nélkül – a kiegyezés megkötésére. A kormány ugyanakkor törvényjavaslatot terjesztett a cseh tartománygyűlés elé a csehek és németek egyenjogúsításáról. A javaslat a közigazgatási és választókerületek lehetőleg nemzetiségek szerinti elhatárolását írta elő. A községek és kerületek hivatalos nyelvét a többség határozza meg, de a kisebbség (a kerületben akár egyetlen község) nyelvének használatát is meg kell engedni. A tartományi hivatalnokok és bírák számára mindkét nyelv ismerete kötelező. A tartománygyűlést a javaslat két nemzeti kúriára kívánta felosztani, melyek mindegyike maga határozhat saját nemzetisége oktatásügyi költségvetéséről. Bármelyik kúria 2/3 többséggel elvethet egy törvényjavaslatot a másik kúriával szemben.

Ez a törvényjavaslat az osztrák-németek, elsősorban a csehországi németek roppant heves ellenállását vallotta ki; hiszen a javaslat egyértelmű volt azzal, hogy a németek a közigazgatásban a csehekkel szemben háttérbe szorulnak. Morvaországban és Sziléziában a tartománygyűlésben többségben levő németek tiltakoztak az ellen, hogy őket is a cseh korona tartományaihoz számítsák. A németek tömeggyűléseken követelték a törvényjavaslat visszavonását és a kormány lemondását. A német képviselők bejelentették a tartománygyűlés bojkottját.

A cseh tartománygyűlés a kiegyezés feltételeit az úgynevezett alapcikkekben rögzítette. Az alapcikkeknek a magyar kiegyezéshez hasonló történeti bevezetése elismerte az osztrák–magyar kiegyezés érvényét, és megismételte az osztrák kiegyezési törvény tartalmát azzal a kivétellel, hogy az ausztriai delegációt közvetlenül a tartománygyűlések választják. Az alapcikkek csak az egész Monarchia közös ügyeit (külügy, hadügy és az ezek fedezésére szolgáló pénzügy) ismerték el Ausztrián belül is közös ügyekként, de hajlandók voltak időről időre megkötendő egyezményben egy ausztriai közös minisztérium kezelése alá helyezni a honvédelem minden kérdését, a vám-, kereskedelem-, ipar- és közlekedésügyet, valamint az ezek fedezésére szolgáló pénzügyet. Az Ausztrián belüli közös ügyek törvényhozása a tartománygyűlések által választandó delegátusok kongresszusának hatáskörébe tartozik. Minden egyéb ügyekben a cseh királyság önállóan rendelkezik. A cseh királyság képviseletére a közös ausztriai kormányban egy cseh miniszter, illetve cseh udvari kancellár kinevezését követelték. Végül kérték a cseh korona országainak (Csehország, Morvaország, Szilézia) egyesítését és közös országgyűlés összehívását.

Az alapcikkek tehát az osztrák–magyar kiegyezés mintájára Ausztrián belül egy külön kiegyezést akartak létrehozni. Lényegében véve azonban a dualizmust trializmussá, távolabbi perspektívában pedig föderalista államszervezetté akarták átalakítani. A cseh alapcikkek élénk visszhangot váltottak ki a Monarchia többi nemzetisége körében. Horvátországban az országgyűlésen többségbe került nemzeti párt 1871 szeptemberében törvénytelennek nyilvánította a horvát–magyar kiegyezést, s a Monarchián belül önálló horvát állam elismerését követelte. A radikális horvát jogpárt vezetői a határőrvidéken felkelést robbantottak ki.

A Hohenwart-kormány föderalista tervei mély aggodalommal töltötték el mind az osztrák-német, mind a magyar politikai vezető köröket. Magyarországon veszélyben látták a dualizmus létét és a nemzetiségek feletti magyar hegemóniát. Beust 1871. október 13-án a császárhoz intézett emlékiratáben rámutatott arra, hogy a cseh alapcikkek ellenkeznek a dualizmus rendszerével, az osztrák-németeket szembeállítják a dinasztiával, és főleg megronthatják a Monarchia viszonyát Poroszországgal és Oroszországgal. Az uralkodó nagyon szívén viselte a cseh kiegyezés sikerét, de a német nacionalizmus vehemens kitörése, a határőrvidéki felkelés, a külpolitikai aggályok gondolkodóba ejtették. Az október 20-i közös minisztertanácson a közös miniszterek és Andrássy, sőt az osztrák pénzügyminiszter is, egyöntetűen Hohenwart ellen foglaltak állást. A Hohenwart-féle tervek elfogadása esetén Andrássy kilátásba helyezte lemondását. Végül Poroszország közvetve figyelmeztette az uralkodót, hogy nem fogja jó szemmel nézni Ausztriában a szláv hegemónia bevezetését. Mindezek következtében Ferenc József az alapcikkek elutasítása mellett döntött, a Hohenwart-kormány pedig lemondott.

A cseh kiegyezési törekvések bukása a századfordulóig megszilárdította a dualizmus rendszerét. Az osztrák-német és magyar uralkodó osztályok nemzeti és osztályuralmuk fenntartása érdekében semminemű változtatást nem engedtek meg a dualizmus rendszerén. A dualizmus merev politikai rendszerré vált, amely a haladó reformok számára csak szűk teret engedett. Az alapcikkek elutasítása a cseheket szembefordította a dinasztiával és a Monarchiával. Palacký, a cseh liberális burzsoázia vezére, az ausztroszláv eszme megalkotója, korábban az osztrák birodalom fenntartásának híve, maga is úgy nyilatkozott, hogy nagyon kiábrándult ezért nem lehet egy igazságtalan Ausztria pártján. Az osztrák, magyar és cseh korona országainak egyesüléséből keletkezett Habsburg-monarchia létére végzetes volt a csehek szembefordulása.

A magyar országgyűlés bírálta Andrássy vétóját a cseh kérdésben. A balközép aggodalmát fejezte ki, hogy Andrássy állásfoglalása precedens lehet arra, hogy az osztrák kormány beavatkozzék a magyar belügyekbe, tartalmilag azonban helyeselte Andrássy lépését. A 48-as párt elítélte Andrássy közreműködését a cseh nemzeti követelések meghiúsításában, mert az a cseh népben növeli a magyarokkal szembeni ellenséges érzelmeket. Kossuth már 1869-ben kijelentette, hogy a cseh nemzetnek „ahhoz, hogy valóban nemzet legyen és saját ügyeit önállóan intézze, oly joga van, amely egy hajszálnyival sem kisebb, mint a magyar nemzet hasonló joga”.[10] A csehek önállósodási törekvéseinek bukása kapcsán Kossuth a 48-as párthoz intézett több levélben fejtette ki véleményét. A magyar nemzet helyes politikája csak az lehet: „minden kitelhetőt elkövetni, hogy minden szláv nép, amely… történelmileg kifejlett nemzeti individualitással bír… szabad nemzet, saját ügyeit önállólug kormányzó elégedett nemzet lehessen.”[11] Kossuth mélyen elítélte az osztrák és a magyar kormány, Beust és Andrássy politikáját. Ennek a magyar nemzet számára káros következményeit ecsetelve kiegészítette komor jóslatait Magyarország végzetes szerencsétlenségéről a Monarchia felbomlása esetén.

A Hohenwart-kormány lemondását követte Beust bukása. Az uralkodó lemondott a föderalizmussal való kísérletezésről, szilárdan a dualista centralizmus alapjára helyezkedett. Ezzel szoros kapcsolatban el kellett fogadnia a Németországgal való megbékélés és jó viszony külpolitikai vonalának szükségességét. 1871. november 8-án Ferenc József Andrássy Gyulát nevezte ki közös külügyminiszterré, mert benne látta e politika biztosítékát.

A Lónyay-kormány

Andrássy távozásával Magyarországon Lónyay Menyhért vette át a kormány vezetését. Lónyay, a Deák-párt Andrássy után legtekintélyesebb politikusa, elismert pénzügyi szakember, a kiegyezés után magyar, majd közös pénzügyminiszter volt. Az uralkodóháznak tett szolgálataiért 1871-ben grófi rangot kapott. Rendkívül céltudatos és aktív, de túlságosan erőszakos politikus volt, nem sokat törődött a népszerűséggel. A Deák-pártban Lónyay tekintélyét elismerték, de nem szerették.

Kormányzása kezdetén Lónyay először a Hohenwart-féle föderalista tervek által felélénkített nemzetiségek leszerelésére törekedett. Tárgyalásokat kezdett a nemzetiségek képviselőivel, de rövidesen kitűnt, hogy csak jelentéktelen engedményekre hajlandó. A tárgyalások megszakítása után erőszakos intézkedéseket tett a nemzetiségi törekvések elnyomására. 1872-ben feloszlatta a szerb nemzeti egyházi kongresszust, hogy megakadályozza Miletić demokratikus ellenzéki pártjának többségre jutását.

Lónyay másik fő törekvése az ellenzék letörése és a Deák-párt megerősítése, egységének megszilárdítása volt. A közelgő 1872. évi választásokon meg akarta semmisíteni az ellenzéket, és személyes uralma alatt erős kormánypártot kívánt létrehozni. Ennek előkészítésére új választójogi törvényjavaslatot nyújtott be. A javaslat lényegében megismételte az 1848. évi választójogi törvény intézkedéseit, de jelentősen korlátozta a választók számát azzal, hogy azoktól, akik az egyenes adóval hátralékban voltak, megvonta a választójogosultságot. A kormány szilárdságát akarta növelni az országgyűlési ciklus időtartamának öt évre való felemelésével.

A 48-as párt élesen fellépett a törvényjavaslat ellen, amely leginkább a szélsőbal választási esélyeit veszélyeztette. A párt 1872. évi programjában követelte az általános, titkos választójogot, a főrendiház helyett a képviseleti alapon álló felsőházat, a virilizmus eltörlését, a bíróválasztás visszaállítását és a nemzetiségek egyenjogúságának megvalósítását. Ez a program a párt egész történetében a leghaladóbb volt, a legmesszebb ment a liberális és demokratikus célok kitűzésében. A program a közös ügyek elítélése mellett a „fejedelem személyének azonossága által” létesített perszonálunió alapjára állt.

A 48-as párt elhatározta, hogy megakadályozza a javaslatnak kormánypárti többséggel való törvényerőre emelését, ezért az „agyonbeszélés” taktikájához folyamodott. A 48-as pártot támogatták a szerb és a román nemzetiségi képviselők is. Az obstrukció sikerét látva a balközép is csatlakozott hozzá. A Deák-párt érinthetetlennek tekintette a parlamenti szólásszabadságot és inkább veszni hagyta a törvényjavaslatot.

Közben azonban Lónyay alaposan felkészült a választásokra. Több főispánt erélyesebb személlyel váltott fel, nyomást gyakorolt a választói névjegyzéket összeállító megyei választmányokra, a bírói és ügyészi kinevezéseket, a kincstári bérletek kiadását pártpolitikai célokra használta fel. Az országgyűlési választások történetében először – de nem utoljára – felújultak a régi megyei választások rossz emlékű kortesmódszerei: etetés, itatás, szavazatok vásárlása, az ellenzék szavazóinak furfangos vagy erőszakos távoltartása. A kormánypártot a banktőke és az egyház hatalmas összegekkel támogatta, és ezen a választáson alakult ki először a mandátumok vásárlása, megszabott ára.

A választások eredményeképpen a kormánypárt nem sokat, mintegy 25 mandátumot nyert. Az ellenzék veszteségei elsősorban azért voltak fájdalmasak, mert a fővárosban és a magyar vidékeken következtek be.

A választás elindította a pártok erjedési, bomlási folyamatát. Ennek legfőbb oka a bismarcki Németország győzelme és a Hohenwart-féle föderalista törekvések bukása volt. Mindkét nagy horderejű esemény a Monarchia dualista rendszerének megszilárdulását jelentette, ami erőteljes kifejezést nyert Andrássy közös külügyminiszteri kinevezésében. A Monarchia új bel- és külpolitikai helyzetében értelmüket vesztették a magyarországi pártviszonyokat alapjában meghatározó addigi politikai állásfoglalások. Jelentőségét vesztette a balközépnek az a szerepe, hogy a kiegyezés tényleges végrehajtását ellenőrizze, szembeszálljon a Magyarország belpolitikai önállóságát fenyegető veszélyekkel, mert a dualizmust belátható ideig nem fenyegette komoly veszély. Ugyanezen okból meglazult a Deák-párt különböző csoportjait összetartó kapocs, a kiegyezés védelme.

A pártbomlást előmozdította a kiegyezés utáni évek gazdasági fejlődése is. 1871-től sorozatosan rossz volt a termés, csökkent a földbirtok jövedelme. Kezdett kibontakozni a középbirtokosok új megoszlása: egy részük a vasútépítésbe, takarékpénztári alapításokba való bekapcsolódása és nem utolsósorban a kormánnyal való összeköttetése révén ki tudta használni a kapitalista fejlődés előnyeit; más részük még mindig nem tudott a rendszeresen jövedelmező tőkés gazdálkodás útjára lépni, és rohamosan haladt az anyagi romlás, birtokának elvesztése felé. Az utóbbiak számára létkérdés volt, hogy gazdasági csődjük kárpótlásaként hivatalokhoz jussanak. A balközép bázisának jelentős része az utóbbi csoportból került ki. A párt e bázist csak úgy tarthatta meg, ha kormányra kerül, és hivatalokat osztogathat. A kormányra kerülésnek pedig két lehetséges útja volt: választási győzelem – vagy egyesülés a kormánypárttal.

A dualizmus megszilárdulása meglazította a Deák pártot összetartó kapcsokat, s előtérbe léptek a különböző csoportok eltérő érdekei. Meggyengítette a pártot legtekintélyesebb vezetőinek kiesése: Andrássy távozása és Deák betegeskedése, visszavonulása a politikai élettől.

A pártfúzió

Miután a BittóGhyczy-kormány teljesítette feladatát, 1875 elejére megérett a politikai helyzet a fúzió végrehajtására. Ekkor Andrássy is aktívan beleszólt a magyar belpolitika alakulásába. Kifejtette Tisza Kálmánnak, hogy a balkáni helyzet máról holnapra olyan fordulatot vehet, mely kívánatossá tehetné a Monarchiának azonnali nyomatékos közbelépését, de egy erős magyar minisztérium nélkül ez lehetetlen. Tisza Kálmán megértette Andrássy felszólítását, és 1875 február 3-án a költségvetési vitában kijelentette, hogy az ország nehéz helyzetében minden figyelmet a pénzügyi kérdés megoldására kell fordítani, és egyelőre félre kell tenni a közjogi kérdéseket. Ezzel feladta a balközép programját, s a bihari pontokat „szögre akasztotta”.

Tisza kijelentése új helyzetet teremtett. Azonnal megindultak a tárgyalások a fúzió létrehozására és ezen az alapon új kormány alakítására. A tárgyalások során Tisza újabb engedményeket tett, hogy kormányképességét bebizonyítsa. Beleegyezett 1876-ra az adóemelésbe és kijelentette, hogy „egy miniszternek semmi irányban sem szabad bárminő akciót megindítani a korona előzetes beleegyezése nélkül”.[12] A Tiszával szemben még bizalmatlan uralkodót Andrássy győzte meg arról, hogy Tisza kormányát „éppúgy kezeiben tartaná, mint a Deák-párt bármely tagjából lett miniszterelnököt”.[13]

Diószegi István

A nyugati küldetés utójátéka

Beust politikájával Magyarország akkori miniszterelnöke, Andrássy Gyula gróf is egyetértett. Igaz, nála oroszellenes megfontolások álltak előtérben, de Franciaország katonai sikereit a Monarchia szempontjából ő is kívánatosnak tartotta.

A „három császár” politika

Beust, aki a francia–porosz háború lezárulása után a Monarchia új külpolitikai programját kidolgozta, a keleti kérdésben az osztrák külpolitika oroszbarát tradícióihoz igazodott. A fennálló viszonyokat nem kívánta megbolygatni – ennyiben Metternich szellemében járt el –, de a Balkánt végső soron olyan területnek tekintette, ahol a Monarchia adandó alkalommal kárpótlást szerezhet nyugati veszteségeiért. Valamiféle Oroszországgal közösen végrehajtandó osztozkodásra gondolt. Ennek a keleti politikának a végrehajtására azonban nem maradt ideje: 1871 novemberében távozni kényszerült a Ballhausplatzról, helyét az addigi magyar miniszterelnök, Andrássy Gyula gróf foglalta el (1871. november 8.). Az új közös külügyminiszter politikai nézetei szinte teljesen elütöttek az osztrák dinasztikus hagyományoktól: a dinasztikus terjeszkedést éppúgy elvetette, mint a status quo politikát, és a török birodalom területi integritásának fegyveres védelmezését sem tekintette a Monarchia feladatának. Az osztrák külpolitikai örökség dinasztikus volt és konzervatív, Andrássy felfogása nacionalista és liberális. Liberalizmusa persze nem terjedt odáig, hogy Törökország felbomlását mesterséges eszközökkel siettesse. A Balkán török birtoklását a Monarchia szemszögéből korántsem tartotta hátrányosnak. A Kelet természetes átrendeződése elé azonban nem kívánt akadályokat gördíteni, számot vetett azzal, hogy a fejlődés a Balkánon is a nemzeti államok kialakulása irányába halad. A bekövetkező balkáni nemzeti átalakulásban a Monarchiának a védnök szerepét szánta: kész volt arra, hogy a török uralom alól felszabaduló népeket pártfogásába vegye.

A kilátásba helyezett segítségnek természetesen ára volt: Délkelet-Európa apró államainak a Monarchiához kellett igazodniok. (Az etnikai állomány Monarchia határai közé eső részének egyesítése szóba sem jöhetett, az új államok terület és lakosság dolgában nem közelíthették meg a nagyhatalmi színvonalat, külkapcsolataikban nem rendelkezhettek teljes mozgási szabadsággal.) A balkáni nemzeti átrendeződés szemszögéből az Andrássy-féle védnöki pozíció mégis összehasonlíthatatlanul előnyösebb volt, mint akár a dinasztikus expanzió, akár a konzervatív status quo politika.

A keleti politikának az osztrák hagyományokkal ellenkező felfogása az európai liberalizmusból és a magyar nacionalizmusból táplálkozott. Az európai liberalizmus a Monarchiának a védgát szerepét szánta a cári Oroszország terjeszkedésével szemben, a magyar nacionalizmus e védekező szerepből n. soknemzetiségű monarchia nemzeti összekovácsolásának lehetőségét olvasta ki. Mindebből szélesebb horizontú balkáni politika következhetett, amelyben a konkrét döntéseket mindig a Monarchia európai missziójához és a soknemzetiségű államalakulat belső politikai követelményeihez mérték.

Csakhogy a magyar nemzeti és liberális elveket képviselő Andrássyval is az történt, ami sok más ausztriai politikussal: idegen lobogók alá kellett állnia. Hivatalba lépésekor legfontosabb feladatának a cári Oroszország ellen irányuló európai szövetség összehozását tartotta. Ez a közép- és délkelet-európai emancipáció biztosítékául szolgált volna, ám távolabbi céljai között Oroszország fegyveres visszaszorítása is szerepelt. A korabeli Európában azonban nem akadt olyan nagyhatalom, amely Andrássy ajánlatát magáévá tette volna. Franciaország a frankfurti béke óta Oroszország kegyeit kereste. Németország a cárizmus segítségének köszönhette nemzeti egységét, és barátságához továbbra is ragaszkodott. Anglia a keleti kérdés miatt nem akart újabb háborút, Andrássy szövetségi ajánlatai 1872 elején Berlinben is, Londonban is csukott ajtókra találtak. A visszautasításra nem lehetett a „fényes elszigeteltséggel” felelni: a Monarchiának létérdeke volt a szövetségi kapcsolatok kiépítése, és ha ajánlatait nem fogadták el, neki kellett a lehetőségekhez igazodnia. Az 1870-es évek Európájában a bismarcki „három császár” kombináció számított az egyedül posszibilis külpolitikai programnak. A sors furcsa iróniája, hogy 1873-ban éppen Andrássy írta alá az erősen a Szent Szövetségre emlékeztető szerződést. A hajóra új kormányos került, de a régimódi jármű továbbra is az ismert vizeken evezett.

A hagyományos osztrák külpolitikai elveket újra jogaiba léptető szerződés eredeti formájában osztrák–orosz megállapodásként jött létre. A Bécsben tartózkodó II. Sándor cár Ferenc Józseffel együtt írta alá 1873. június 6-án, és a tulajdonképpeni kezdeményező, I. Vilmos német császár csak október 22-én csatlakozott hozzá. A szerződés nem tartalmazott határozott kikötéseket és megkötéseket: csupán tanácskozást írt elő európai konfliktus esetére, tehát konzultatív paktum volt, mint sok más, közvetlenül az uralkodók által kötött egyezmény. Az adott nemzetközi körülmények között a Monarchia kezét mégis alaposan megkötötte. Ausztria&ndas;Magyarországnak a jövőben tekintettel kell lennie Németország és Oroszország igényeire. Mivel a hármas együttműködésben ő volt a leggyengébb fél, az egyezmény leginkább az ő mozgásszabadságát korlátozta. Németország miatt, amely a francia revanstól félt, mérsékelnie kellett a Franciaország iránt táplált rokonszenvet. Keleten Oroszország miatt kellett fékeznie minden aktivitását. Nemcsak hogy az önálló Lengyelország gondolatával nem lehetett kacérkodni (a lengyelbarátnak tekintett Andrássy iránt a lengyelek nagy reményeket tápláltak, s ő hosszabb időn át tápot is adott magatartásával e reményeknek), de még azt is meg kellett gondolni, hogy a galíciai lengyeleknek nagyobb önállóságot nyújtsanak. A Balkánon pedig le kellett számolni a védnöki szerep gondolatával, és a kis balkáni államokkal szemben úgy kellett viselkednie, hogy az a nagy keleti szerződő társ tetszését is elnyerje.

A német egység létrejöttével lezárult a nyugat-európai nemzeti átrendeződés, de Elzász-Lotaringia német annektálása miatt Nyugaton sem köszöntött be a konszolidáció. A frankfurti békét követő első években a francia–német ellentét teljes súlyával nehezedett Európára. Először előírásainak végre nem hajtása fenyegetett konfliktussal (a franciák a hadisarc megfizetését, a németek a megszállt területek kiürítését halogatták), majd a francia hadsereg küszöbön álló újjászervezése idézett elő nemzetközi válságot. Ez utóbbi 1875-ben érte el tetőpontját. A francia fegyverkezésre a német kormány háborús hangulatkeltéssel felelt. A fenyegető német–francia konfliktus az osztrák–magyar diplomáciát is állásfoglalásra késztette. A Monarchiában nem kívánták Franciaország további gyengülését, hiszen Németország nyomasztó túlsúlyát anélkül is eléggé érezték. A határozott fellépés azonban az ugyancsak nem kívánt német–orosz barátság erősödését eredményezte volna. Ezért Andrássy csak a béke megőrzésének szükségességét hangoztatta, és hagyta, hogy mind Németország, mind Oroszország kompromittálja magát. A válság megmutatta, hogy Bismarck háborús uszító, II. Sándort és kancellárját, Gorcsakovot pedig németellenes cselekvésre sarkallta. Igaz, a béke végül is fennmaradt, de a németek szégyent vallottak, az oroszok pedig kéretlen közvetítéssel megrontották Németországhoz fűződő viszonyukat. Joggal írhatta Andrássy a berlini nagykövet jelentésének margójára: a németek alapos leckét kaptak. A három császár szövetségén belül a Monarchia valamivel nagyobb mozgási szabadsághoz jutott.

Katus László

A kiegyezés és a gazdasági növekedés

Andrássy Gyula csak négy „rendes és békés” évet kívánt, „mert ezen idő alatt a nemzet igazolni fogja életképességét”.[14]

Szász Zoltán

Az új rendszer alapvetése

Jól választott az uralkodó és tanácsadója, Andrássy Gyula, a császári ház és a külügyek minisztere, amikor az újonnan alakítandó magyar kormány élére Tisza Kálmánt szemelte ki. Nemcsak azért, mert az 1875 tavaszától őszig működő átmeneti Wenckheim-kabinetben bebizonyította a királynak és a magyar uralkodó osztálynak egyaránt megelégedésére szolgáló kormányzási rátermettségét, hanem azért is, mert személyében az egykorú európai polgári kormányzati rendszerek szellemének és működésének adekvát magyarországi képviselőjét sikerült megtalálni. Olyan politikust, aki az 1870-es évek Európájában végbemenő kormányzati stabilizálódáshoz, a valóban nagyszabású reformoktól elforduló, de a reformokat még teljesen fel nem adó burzsoázia európai kormányzásához hasonló magyarországi politika számára teremtett új osztályszövetséget és szilárd kormányhatalmat.

Az európai kontinens polgári átalakulását lezáró olasz és német egység létrejöttének már másnapján, 1871-ben megszületett a Párizsi Kommün. A burzsoá társadalom elsőszülöttje, a proletariátus bejelentette igényét a termelés és a társadalom rendjének forradalmi átalakítására: fegyveres felkelésével és új típusú államával megrendítette a polgári rend örökkévalóságába vetett hitet. Míg a párizsi forradalom gyors leverése, a francia munkásosztály színe-virágának fizikai megsemmisítése és deportálása Európa nyugati felén erősítette az osztálytársadalom rendjét, addig a kontinens másik szélén, a kapitalista gazdaság és a ráépülő társadalom fejlődésének keleti útját járó Oroszországban egyelőre lezárult a reformok és a reformkísérletek kora, s megkezdődött a cári abszolutizmust veszélyeztető narodnyik mozgalom felszámolása. Az állam rendje Oroszországban – ha lehet – még a korábbinál is szilárdabb lett.

Európában és Amerikában Véget ért a nagy állami átalakulások és társadalmi változások periódusa. A közepes vagy inkább kisebb válságokkal megszakított konjunktúra következő két évtizedét a polgári rendszer intézményeinek továbbépítése, az államélet fejlesztésének fontos, de nem túlságosan látványos aprómunkája tölti ki. A nagy mozgásokkal teli, harcban gazdag időszakot felváltja egy olyan korszak, amelyben az új gazdaság, a tőkés rend számára már mindenütt kialakultak a főbb keretek, s a burzsoázia számára most már nincsenek a korábbiakhoz hasonló méretű, lényeges politikai tennivalók. A polgári társadalomnak nem kell többé szervezkednie régi, feudális eredetű ellenfelei ellen, azok már előbb vereséget szenvedtek. Azok a radikális kispolgári törekvések, amelyek az államok egyre növekvő kiadásainak terheit progresszívebb adórendszerrel a tőkére kívánják áthárítani, még nem tudják megkérdőjelezni a nagyburzsoázia hegemóniáját. Az új forradalmi proletár ellenzéket belső gyengesége, nagy létszámú katonaság és rendőrség, a hatalmon levőket szolgáló modern hírközlés tette ideiglenesen veszélytelenné. Az uralkodó osztályokon belüli ellentéteket a gyors iramú gazdasági fejlődés elmosta vagy csillapította, így a politikai ambíciók a nagy Változások időszakához képest kevéssé jutottak érvényre. A polgári gazdaság és társadalom önszabályozó működéséhez hozzátartozott, hogy belső ellenzékét az állandóan bővülő ipari és kereskedelmi élet gazdag állásainak hallatlan vonzerejével magához szívta, mondhatnánk: egyszerűen kifizette. A növekvő jólét a hatalmon levők belső ellenzékét tartotta féken, a növekvő jólét ígérete viszont az elnyomottak megosztottságát segítette állandósítani, kiútkereső próbálkozásaikat ezzel is beleszorítva az adott rend kereteibe.

A saját erejében és elhivatottságában – megtépázott illúziói ellenére – még töretlenül bízó, de a forradalomtól megrettenő burzsoázia uralmát Nyugat-Európában éppen úgy a viktoriánus korszak liberális-konzervatív hibridkormányzatai testesítették meg, mint Közép- és Kelet-Európában az egymással szövetségre lépő, egymáshoz korrumpálódó polgári és földbirtokos uralkodó osztályok hatalmát.

A kiegyezést követő évek az Osztrák–Magyar Monarchiában is a politikai konszolidáció kezdetét jelentették. Andrássy Gyula kinevezése közös külügyminiszterré 1871-től Magyarországon még az ingadozók, kételkedők szemében is kétségtelenné tette, hogy a dualizmus nem csupán átmeneti megoldás, hanem tartós, működőképes politikai rendszer.

Az Osztrák–Magyar Bank kialakítása

Hiába fogadta el az uralkodó és Andrássy a bank dualizálásának tervét, ha az osztrák parlament és a kormány, valamint a nemzeti bank elutasította azt. A banknál fennálló viszonyok megőrzésére viszont éppen Tisza nem vállalkozhatott, hiszen a gazdasági kiegyezési tárgyalások egyéb területén éppen azért adott fel egy sor magyar követelést, hogy annál nagyobb súllyal érvényesíthesse szavát a bankkérdésben. További engedményt nem mert magára vállalni, érezvén, hogy sem pártja, sem a parlament nem áll mögötte.

A Szabadelvű Párt elnöke, Gorove István, 1877. évi újévi beszédében leszögezte: „Nem engedhetjük elzárni az ország elől azon forrásokat, amelyekből minden nép meríti a maga anyagi jólétének elemeit.”[15] Ezzel a birtokos osztály elégedetlenségére utalt, amely hitelhiánnyal küszködve keserűen tapasztalta, hogy Európa-szerte olcsó a pénz (Angliában és Franciaországban 1874–75-ben 2–3% körül mozgott a hitelkamatláb), de az osztrák bank mereven tartja a 4,5%-ot. A szélesebb közvélemény álláspontját Kossuth Lajos formálta határozottá, aki ceglédi „választóihoz” írt – s minden lapban közzétett – levelében alapos pénzügyi analízis kíséretében tett hitet a nemzeti szuverenitás szempontjából is elsőrendűen fontos önálló bank mellett.

Tisza persze rég tudta, hogy nem lesz önálló magyar bank. Sem a külpolitikai helyzet alakulása, sem az ország gazdasági helyzete nem tette lehetővé, hogy a magyar kormány e kérdésben kenyértörésre vigye a dolgot. Az államnak hitelező bankkonzorcium pedig egyenesen kijelentette, hogy a további kölcsönöket csak akkor hajlandó folyósítani, ha a Monarchia pénzügyi egysége nem szenved csorbát. Nem azért volt azonban Tisza a taktika nagymestere, hogy ilyen helyzetben megrettenjen: 1877. február 8-án benyújtotta lemondását. Ezzel a határozott kiállással táborában helyreállította az eddigi tárgyalások során erősen megcsappant népszerűségét. Utódjául Sennyeyt ajánlotta az uralkodónak, tudván, hogy az nem szívelheti, kinevezéséhez Andrássy amúgy sem járulna hozzá, s maga a konzervatív politikus sem vállalná a kormányalakítást a már elfogadott gazdasági kiegyezés feltételei mellett.

Diószegi István

A balkáni kérdés kiéleződése

Az orosz kancellár a felkelt tartományok részére autonómiát helyezett kilátásba. Az osztrák-magyar külügyminiszter sokallta az autonómiát, csupán a status quo megjavítását tartotta szükségesnek. (A párizsi szerződést aláíró hatalmak 1875 decemberében kapták kézhez az ezzel kapcsolatos osztrák–magyar jegyzéket.) A diplomáciai offenzíva 1876 májusában a két hatalom közös „berlini memorandumával” folytatódott, melyben a reformok végrehajtásának nemzetközi ellenőrzését is kilátásba helyezték. Ennek a nagyhatalmi közvetítésnek is az lett azonban a sorsa, mint sok korábbi hasonló kezdeményezésnek: az érdekeltek részint kevésnek, részint túl soknak találták a kilátásba helyezett engedményeket. A felkelők úgy vélték, hogy saját erejükből a teljes függetlenséget is elérhetik, Törökország pedig bízott abban, hogy végül mégiscsak erőt vesz a lázadáson. A török makacsságot Londonban is táplálták: az angol diplomácia nem volt hajlandó csatlakozni semmiféle reformakcióhoz. Az osztrák–magyar–orosz közös erőfeszítés a válság olcsó megoldására nem hozott érdemleges eredményt.

1876 áprilisában a mozgalom átcsapott a Balkán keleti felére is, és Bulgária területén országos méretű felkelés robbant ki. A török államhatalom azonban itt szívósabbnak bizonyult és a mozgalmat rövidesen elfojtotta. A „rendcsinálás” a régi bevált eszközökkel történt: a győztes törökök nemcsak a fegyvert fogó férfilakosságot mészárolták le, hanem a nőket és a gyerekeket is kardélre hányták. A borzalmas mészárlásnak 40 ezer ember esett áldozatul. A „bolgár borzalmak” egész Európa haladó közvéleményét megmozgatták, a független balkáni államokat pedig cselekvésre sarkallták. 1876 júniusában Szerbia és Montenegró hadat üzent Törökországnak. Nem a hercegovinai és a bulgáriai felkelés volt ettől kezdve a keleti kérdés, hanem a szerb–török háború, a maga nehezen kiszámítható következményeivel.

Ausztria–Magyarország és Oroszország ezek után nem tarthatott ki tovább a status quo politikája mellett. Oroszországban lassan beleélték magukat abba, hogy megoldják a keleti kérdést. Az osztrák–magyar vezetés, különösképpen pedig Andrássy számára az ilyen elhatározás további elvi engedményt és kockázatos vállalkozást jelentett. Ezért igyekezett halogatni a döntést. A nemzetközi helyzet 1876-ban azonban semmivel sem volt jobb, mint 1873-ban, amikor Andrássy az első lépést megtette. Nem lehetett sokáig várakozni, tovább kellett menni azon az úton, amelyre három évvel korábban rálépett. Ausztria–Magyarország és Oroszország megállapodására a külügyminiszterek reichstadti találkozóján, 1876 júliusában került sor. Abban egyeztek meg, hogy török győzelem esetén megóvják Szerbiát a tőrök foglalástól, Boszniát illetően továbbra is ragaszkodnak a berlini memorandum végrehajtásához. Szerbia győzelme esetén sor kerülhet a fejedelemség területi növekedésére, de a Balkánon nem alakulhat meg nagy délszláv állam. Azt is kikötötték, hogy Törökország veresége esetén Ausztria–Magyarország annektálhatja Bosznia–Hercegovinát, Oroszország pedig magához csatolhatja Dél-Besszarábiát (amely a krími háború után került Romániához). A két konzervatív hatalom azt hihette, hogy jó alkut csinált. A balkáni népek véres háborúja területüket és befolyásukat gyarapíthatta.

Csakhamar bekövetkezett az, amivel a reichstadti megállapodás csak mint kevésbé valószínű lehetőséggel számolt: Szerbia és Montenegró gyors és súlyos vereséget szenvedett. A török csapatok szeptemberben már Belgrád felé közeledtek. A Monarchia kész volt tudomásul venni a kialakult helyzetet, Oroszország azonban idegeskedni kezdett. Ha nem állítja meg a győztes törököket, tekintélye a szlávok szemében jóvátehetetlen csorbát szenved. Az egyoldalú eljárás viszont konfliktusba keverhette Ausztria–Magyarországgal, amit mindenképpen el akart kerülni. Szeptember közepén a cár különmegbízottja jelent meg Bécsben, táskájában az újabb orosz–osztrák együttes eljárásra szóló ajánlattal.

A cár azt indítványozta, hogy Oroszország és Ausztria&ndas;Magyarország a török kegyetlenkedések elhárításának jogcímén fegyveresen lépjen fel és szállja meg Bulgáriát, illetve Bosznia–Hercegovinát. A Balkán felosztására szólító ajánlat megegyezett az orosz és osztrák külpolitika bizonyos hagyományaival. A császárvárosban is akadtak olyanok, akik örömest igent mondtak volna, Andrássy azonban az együttműködésnek ezt a formáját nem tudta és nem is akarta vállalni. II. Sándor ajánlatát udvarias formában, de határozottan elutasították. Oroszország ekkor Berlinhez fordult: számíthat-e Németország jóindulatú semlegességére, ha a keleti háborúban Ausztria–Magyarországgal is konfliktusba keveredik? (Az újabb lépés nemcsak az osztrák elutasítás következménye volt: a pétervári pánszláv körök már régóta sürgették, hogy szakítsák el az Ausztriához fűző terhes szövetségi szálakat.) Bismarck határozott és egyértelmű elutasító választ adott. Németország érdekeit mélyen érintené – mondotta a kancellár –, ha a Habsburg-monarchia Európában elfoglalt helyzetét veszély fenyegetné. Közben a Ballhausplatzon is tiszta vizet akartak önteni a pohárba. Andrássynak nem voltak ugyan illúziói Bismarckkal kapcsolatban, de azért ő is megkockáztatta a kérdést: támogatná-e Németország a Monarchiát, ha háborúba keveredne Oroszországgal? A válasz erre a kérdésre is elutasító volt.

Az orosz–török háború és a Monarchia

A Monarchiának a küszöbön álló orosz–török háborúval szemben kialakított magatartása sok kockázatot rejtett magában. A budapesti szerződés megszabta ugyan az orosz hódítás maximális mértékét, kijelölte a Monarchia számára nyújtandó területi kárpótlást is, de semmiféle biztosítékot nem nyújtott arra az esetre, ha a valószínűen győztes Oroszország nem tartja meg ígéreteit. Kockázatos volt a szerződés a Monarchia részéről, de ezt a kockázatot Andrássy mégis elviselhetőbbnek tartotta, mint azt, hogy a Monarchia Törökország oldalán elvérezzék. A katonai tekintetben gyengébb Ausztria–Magyarországra a német tartózkodás és az angol határozatlanság mellett könnyen ilyen sors várhatott. A várakozó semlegesség viszont nem zárta ki azt a lehetőséget, hogy orosz szószegés esetén a Monarchia kedvezőbb feltételek mellett mégiscsak fellépjen érdekei megvédéséért.

Az események alakulása egyelőre az Andrássy-féle politika helyességét igazolta. II. Sándor 1877 áprilisában aláírta a Törökország elleni hadüzenetről szóló kiáltványt. Ekkor az addig kulisszák mögött tevékenykedő Anglia került nehéz helyzetbe. Az orosz–török háború kimenetele nem lehetett kétséges. Konstantinápolyt és a tengerszorosokat, a közelkeleti brit érdekek sarkpontjait nagyobb veszély fenyegette, mint a krími háború idején. A brit kabinet, amely korábban minden osztrák–magyar közeledést elutasított, most riadtan kopogtatott a bécsi külügyminisztérium ajtaján. Disraeli miniszterelnök, aki a brit külpolitika oroszellenes irányzatát képviselte. diplomáciai, sőt katonai együttműködésre tett ajánlatot. Bécsben elégtétellel, de egyben nagy fenntartásokkal fogadták a londoni felajánlkozást. A katonai együttműködés kockázatos: ha Ausztria csapatmozdulatokat hajt végre, a felvonuló egész orosz hadsereg ellene fordulhat, az angol flotta pedig sem Erdély, sem Galícia határain nem segíthet. Az angol elszántságban különben sem nagyon hittek: attól tartottak, hogy a kritikus pillanatban a fogadkozó szövetséges majd ismét magatartást változtat. Disraeli ajánlata viszont lehetőséget adott Andrássynak, hogy miután a budapesti szerződésben Oroszországgal szemben biztosította a Monarchiát, most Angliánál víszontbiztosítsa magát. 1877 nyarán a Monarchia és Anglia szerződést kötött, amelyben körvonalazták az orosz hódítás megengedhető mértékét. Ha Oroszország nem állja szavát, a Monarchia kijátszhatja az angol ütőkártyát.

Időközben megindultak a hadműveletek. Az oroszok a régi hadi úton, Románián keresztül közeledtek Törökország felé. Júliusban már bolgár földön nyertek csatát az ellenük küldött első török sereg ellen. A győzelem után nem sokkal orosz kézbe került a Balkán-hegység uralkodó átjárója, a Sipka-szoros. Úgy látszott, hogy az oroszok első lendületből Konstantinápolyig fognak hatolni. A félsziget különböző részeiből összegyűjtött török csapatok azonban erősen befészkelték magukat Plevna várába és a támadó orosz alakulatokra súlyos vereséget mértek. Az orosz hadsereg a teljes felzárkózás után sem volt képes arra, hogy Plevnát rohammal bevegye. Kénytelenek voltak a vár módszeres ostromához kezdeni. A háború állóháborúvá változott, az ostrom, amely mindkét fél részéről óriási véráldozatokat követelt, alaposan elhúzódott. Végül 1877 december közepére sikerült – román csapatokat is bevonva – megtörni a törökök makacs ellenállását. Plevna eleste után az orosz csapatok lavinaként zúdultak le a Balkán hegyeiből. 1878 januárjában a balkáni törökök ellenállása teljesen megszűnt. Az oroszok előtt szabad volt az út Konstantinápoly felé.

A fényes katonai győzelmek után logikusan merült fel a gondolat Pétervárott, hogy a korábbi kötelezettségvállalással ne számoljanak, a sikereket a lehető legnagyobb mértékben kiaknázzák. Bécs még december közepén újabb orosz jegyzéket kapott, amely jelezte, hogy Oroszország az új helyzetnek megfelelően szándékozik eljárni. Törökország felbomlott, a Balkánon új nemzeti államok alakulnak és a jelenlevő orosz hadsereg tartós segítséget ad a balkáni népeknek – ez volt az orosz jegyzék lényege. A Ballhausplatzra nehéz napok következtek. Andrássy határozott jegyzékkel tiltakozott. Figyelmeztette szerződő társát, hogy a korábbi megállapodások értelmében nem állíthatja kész helyzet elé Európát. Egyidejűleg segélykiáltással fordult Berlinhez és Londonhoz és az európai orosz túlsúly riasztó kilátásaival fenyegetett. A német fővárosban nem hatódtak meg az osztrák–magyar aggodalmaktól, hanem most is azt tanácsolták, egyezzenek meg Oroszországgal. Londonban teljesen osztották Andrássy aggályait. A Pétervárnak küldött angol jegyzék komoly figyelmeztetést és fenyegetést tartalmazott Konstantinápoly megszállása esetére. Az együttes osztrák–angol nyomás némi eredményt hozott. Az orosz főparancsnok utasítást kapott, hogy szüntesse be a hadműveleteket, álljon meg a török főváros kapuinál. 1878. január 31-én létrejött az orosz–török fegyverszünet. A békekötést illetően azonban Gorcsakov külügyminiszter sem volt hajlandó megnyugtató nyilatkozatot adni. A húr tovább feszült, már csak kevés kellett ahhoz, hogy elpattanjon. Angliában fontolóra vették az Oroszország elleni háborút. A földközi-tengeri brit flotta február 15-én parancsot kapott, hogy fusson be a Boszporuszba. Az angol hajóágyúk farkasszemet néztek a Márvány-tenger partján álló oroszokkal. Londonban már a tűzparancsot is elhatározták, csupán arra vártak, hogy Ausztria–Magyarország is színt valljon.

A kedvező feltételek hatására Bécsben a háborús barométer higanyszála rohamosan emelkedni kezdett. Andrássy február 24-én határozott háborús javaslattal lépett a közös minisztertanács elé. A fellépés közvetlen indoka az orosz szószegés volt – a cárizmus a budapesti szerződés mellőzésével akart berendezkedni a Balkánon –, de Andrássy elsősorban a nemzetközi helyzet kedvező fordulatát akarta kihasználni. Ilyen helyzet, mint a mostani – mondotta –, egy évszázadban csak egyszer áll elő. Megállapításait súlyos katonai és diplomáciai érvekkel támasztotta alá és figyelmeztetett, hogy ez az utolsó alkalom, amikor a Monarchia a szlávokkal való nézeteltérését Európa segítségével rendezheti. A közös minisztertanácson azonban csak egyetlen résztvevő támogatta Andrássy javaslatát: Tisza Kálmán. A magyar miniszterelnök a magyar közvélemény álláspontjának adott kifejezést, amely a keleti válság kezdete óta az oroszellenes fellépést sürgette. Andrássy azt állította, hogy az Oroszország elleni háború a Monarchia népei között népszerűségre számíthat. Pedig az oroszellenességben kifejezésre jutó magyar nemzeti politikát, a lengyeleket leszámítva, a birodalom egyetlen népe sem támogatta. A csehek és a délszlávok határozottan oroszbarátok voltak, az osztrák-németek pedig alapjában véve közömbösek. Az osztrák liberális pártnak a közös minisztertanácson jelen levő képviselője kétségét fejezte ki az osztrák–szláv összecsapás elkerülhetetlenségét illetően. Ilyen körülmények között a katonai érvekkel ugyancsak bőségesen rendelkező udvari körök álláspontja győzött, Andrássy háborús javaslatát elvetették. A külpolitikai célok egységének hiánya a nemzetközi helyzet kedvező fordulata ellenére is megbénította a soknemzetiségű Monarchiát. Hiába állt rendelkezésére az angol pénzügyi támogatás, osztrák–magyar mozgósításra nem került sor. Ausztria–Magyarország passzivitása következtében az angol hajóágyúk is némák maradtak.

A berlini kongresszus és a kettős szövetség

Andrássy 1373 áprilisában jegyzéket juttatott el az érdekelt hatalmakhoz és nemzetközi kongresszus összehívását indítványozta a San Stefanó-i béke felülvizsgálata céljából.

Az egyoldalú orosz eljárással elégedetlen Anglia teljes mellel támogatta a Monarchiát. Alig pár nappal San Stefano után Oroszország angol és osztrák–magyar jegyzéket kapott, amelyben felszólították, hogy a békeszerződést bocsássa a garantáló nagyhatalmak nemzetközi kongresszusa elé. Az iratokat kategorikus hangnemben fogalmazták: elutasítás esetén Oroszországnak a nagyhatalmak fegyveres fellépésével kellett számolnia.

A földközi-tengeri flotta tüntető jelenléte bizonyította, hogy a háborús szándék Angliában valóban fennáll. Pétervárott ingadozni kezdtek. Gorcsakov kijelentette: Oroszország nincs abban a helyzetben, hogy a nyugati hatalmak ellen újabb háborút viselhessen. A döntés előtt azért megpróbálkoztak azzal, hogy Ausztria–Magyarországgal külön megállapodásra lépjenek. Bécsben a cár megbízottja ajánlatot tett a balkáni orosz és osztrák érdekszférák elhatárolására, természetesen a San Stefanó-i béke intézkedéseinek fenntartása alapján. A császárvárosban mereven elzárkóztak minden külön megállapodás elől. Az orosz kancellár ezek után hivatalosan közölte, hogy elfogadja a nagyhatalmak kongresszusra irányuló ajánlatát.

A cári diplomácia március folyamán kinyilvánította készségét a San Stefanó-i béke revíziójára, a nemzetközi kongresszus előkészítése azonban még hosszú időt vett igénybe. Az igazi diplomáciai küzdelem így a kongresszus előkészítése idején zajlott le. Andrássy továbbra is kezében tartotta a kezdeményezést, de vigyázott arra, hogy az Angliával való egyetértést megőrizze. A két hatalom ezért együttesen követelte Oroszországtól, járuljon hozzá a Bulgáriával kapcsolatos területi intézkedések megváltoztatásához. Anglia a kaukázusi orosz szerzemények megkurtításához is ragaszkodott. A Monarchia, jóllehet a területhez közvetlen érdekei nem fűződtek, ebben a kérdésben is Anglia oldalán állt. Az angol—osztrák–magyar nyomás ismét felborzolta az orosz kedélyeket, de a háborús kockázat elvetése után csak további engedékenység jöhetett szóba. Május végén, június elején kétoldali megállapodások rögzítették a végrehajtandó változtatásokat. Andrássy bizakodóan tekinthetett a jövőbe. Ígéretet kapott Angliától, hogy az összehívandó nemzetközi kongresszuson támogatni fogja Bosznia és Hercegovina annektálására irányuló törekvését.

A nagyhatalmak kongresszusa 1878. június 13-án ült össze Berlinben. Noha az alapkérdéseket már a korábbi megállapodások szabályozták, a tanácskozás nem volt mentes a vitáktól és a feszültségtől. Bulgária déli határainak meghúzásában Gorcsakov és Disraeli különböztek össze, hasonlóképpen angol–orosz vita keletkezett a cárizmus kaukázusi szerzeményeinek kérdésében. A törökök makacsul ellenálltak Bosznia–Hercegovina tervezett osztrák–magyar annektálásának, úgyhogy Disraeli közös megegyezés alapján csupán a két tartomány ideiglenes megszállását javasolta. Bulgária jövőjét illetően az angol—osztrák–magyar összhang is hiányzott. Nem utolsósorban a házigazda és az elnök tisztét betöltő Bismarck kitartó közvetítésének volt köszönhető, hogy az ellentétek végül is elsimultak. 1878. július 13-án hét hatalom (Anglia, Ausztria–Magyarország, Franciaország, Németország, Olaszország, Oroszország, Törökország) képviselői aláírták a San Stefanó-i béke helyébe lépő berlini szerződést. Bulgáriát három részre osztották: Macedónia közvetlenül visszakerült Törökországhoz, Kelet-Rumélia (a török csapatok visszatérésének tilalmával) közigazgatási autonómiát kapott. Csupán az ilyenformán megcsonkított Bulgária válhatott autonóm fejedelemséggé. Bulgária orosz megszállásának időtartamát kilenc hónapra korlátozták. A szerződés elismerte Szerbia, Románia és Montenegró függetlenségét. A kongresszus jóváhagyta Oroszország területi szerzeményeit és felhatalmazást adott a Monarchiának Bosznia–Hercegovina, valamint a novibazári szandzsák megszállására. A három császár irányvonallal szakító osztrák–magyar külpolitika tehát jelentős sikereket könyvelhetett el.

Ezek a sikerek elsősorban a nemzetközi körülmények kedvező alakulásából következtek. Közrejátszott az is, hogy a Monarchia 1878 tavaszán nagyhatalomra valló határozottsággal lépett fel. Az erélynek persze megvoltak a belső korlátai, a Monarchia háborúhoz nem folyamodhatott, de az elérendő célok tekintetében mégiscsak létrejött a számottevő belső tényezők egysége. A három császár politika mögött annak idején csak az udvari körök aktív oroszbarátsága és a szláv lakosság egy részének passzív támogatása állott. Ellene volt az egész magyar közvélemény, rosszallotta az osztrák–német lakosság is. E politika csődjének megmutatásakor a magyar politikai vezető réteg gyökeres fordulatot, Oroszország elleni háborút követelt, de a szélsőséges program a Monarchián belül nem talált támogatásra. Abban a kérdésben azonban, hogy a San Stefanó-i békét revízió alá kell venni, az osztrákok, a magyarok. a lengyelek és a konzervatív udvari körök véleménye teljesen egybevágott. A részletkérdésekben megmaradtak a különbségek, de Andrássy programja, amely az oroszok visszaszorítására, a szláv államok korlátozására és a Monarchia balkáni pozícióinak erősítésére törekedett, szerencsésen egyesítette az összes lényeges tendenciát.

Az 1878 márciusában beiktatott mérsékelten oroszellenes irányvonal a kétségtelen sikerek ellenére sem tudott megszilárdulni. A külpolitikai célok egysége a berlini kongresszus után újra megbomlott, a Monarchia belső tekintetben válságos állapotba került. A hazatérő Andrássyt Bécsben és Pesten macskazenével fogadták. Az ellentétek Bosznia–Hercegovina megszállásának kérdésében csúcsosodtak ki. A két délszláv tartomány okkupálása a berlini kongresszus mandátuma értelmében 1878 nyarán és őszén, nem kis nehézségek árán végbement, de a megoldás a Monarchián belül mindenütt ellenkezésbe ütközött. Az osztrákok és a magyarok a szlávság számbeli növekedésének következményeitől tartottak, az előbbiek a lajtántúli vezető szerepet; az utóbbiak a dualista struktúrát féltették. A csehek és a szerbek egészen más okból, de hasonló erővel tiltakoztak: ők a szláv államalakulás akadályozása miatt emeltek vétót. Az udvari körök – a horvát és a szlovén vezető réteg támogatásával – kevesellték a megszállást és Andrássytól a végleges birtokbavételt, az annexiót kérték számon. Ausztriában az okkupáció belpolitikai válságot eredményezett, amely elsodorta a kiegyezés óta kormányzó liberális pártot, Magyarországon pedig megbontotta a hatalmon levő Szabadelvű Párt egységét. Andrássy elszigetelődése a Monarchia-szerte mutatkozó konzervatív törekvések további erősödéséhez vezetett és az újabb külpolitikai irányváltás esélyei egy esztendővel a berlini kongresszus után valószínűnek látszottak.

A mérsékelt oroszellenesség, amelyet Andrássy neve fémjelzett, a külső körülmények alakulása folytán egyelőre mégis időszerű maradt. Oroszország a berlini kongresszuson elszenvedett kudarcát Németországnak tulajdonította és alaposan megneheztelt érte. Az orosz politika németellenes fordulata és az osztrák–magyar politika konzervatív vonalának erősödése 1879 nyarán teljes komolysággal vetette fel Bismarck előtt a Németország ellen irányuló osztrák–orosz megegyezés lehetőségét. A veszély elhárítására már más eszköz nem maradt, mint hogy a két korábbi partner, Oroszország és Ausztria–Magyarország közül az egyiket, még a másik elleni elkötelezettség árán is, szorosabban Németországhoz láncolja. Kisebb ingadozás után a választás a Monarchiára esett. A német kancellár 1879 augusztusában találkozott Andrássyval és ajánlatot tett neki a német—osztrák–magyar szövetség megkötésére.

Bismarck indítványa szerint a két szerződő félnek fegyveres segélynyújtásra kellett köteleznie magát bármely kívülről jövő támadás esetére. Andrássy már bukott politikus volt, de a német ajánlat lehetőséget adott neki, hogy maradandó nyomokat hagyjon maga után a Ballhausplatzon. Még az udvar oroszbarát köreit is könnyen meggyőzhette arról, hogy a német kötelezettségvállalás milyen előnyökkel jár a Monarchia biztonsága szempontjából. A német ajánlat persze nem az eredeti Andrássy-féle program megvalósulását jelentette: oroszellenes támadó szövetségről szó sem lehetett. Andrássy azonban észrevette, hogy Németország kényszerhelyzetbe került. Bismarck javaslata a Németországot érő francia támadást is casus foederisnek nyilvánította. Andrássy a legmerevebben elzárkózott az ilyen kötelezettségvállalás elől. Végül valóban Bismarck kényszerült engedményre. A kancellárnak Berlinben is nehézségei támadtak: I. Vilmos hallani sem akart az Oroszország elleni szövetségről, ám Bismarckkal és az egész minisztériummal szemben nem tudta akaratát érvényesíteni. A szerződést 1879. október 7-én írta alá a külügyminiszteri állásból már visszalépett Andrássy és a bécsi német nagykövet. Az első cikkely kimondta, hogy az Oroszország oldaláról jövő fegyveres támadás esetén a felek összes katonai erejükkel egymás segítségére sietnek. A második cikkely szerint a felek szerződő társuk egyéb fegyveres konfliktusa esetén jóindulatú semlegességre kötelezik magukat. Ha azonban a szerződő fél ellenfelének Oroszország is fegyveres segítséget nyújt, akkor a szerződés első cikkelye, a beavatkozási kötelezettség lép érvénybe. A második cikkely a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a Monarchia semleges maradhat egy német–francia háború esetén, csak akkor kell beavatkoznia, ha Oroszország a hadviselő Németország ellen fellép. (Abban az esetben tehát, amelyet tulajdonképpen az első cikkely casus foederisnak nyilvánított.) Kétségtelen, hogy az egyezmény a Monarchia számára biztosított nagyobb kedvezményt. A szerződést öt évi időtartamra kötötték. Még aláírói sem gondolták, hogy négy évtizeden át tartó elkötelezettség lesz belőle.

Szász Zoltán

A balkáni válság és a magyar politikai közvélemény

A kiegyezés után Andrássy még Szerbiának akarta adatni Boszniát és Hercegovinát. Oroszország aktív fellépése Törökország ellen azonban Magyarországon is áthangolta a kedélyeket. Attól tartottak, hogy a szláv nemzetiségekben bővelkedő Magyarország Oroszország és az annak vazallusaiként létrejövő szláv államok harapófogójába kerül. Ezért elsősorban Törökország megerősítésére és természetesen modernizálására törekedtek. Amikor azonban bebizonyosodott, hogy Andrássy kísérletei a török birodalom reformok útján történő átmentésére nem vezetnek eredményre, a kormány és az ellenzék ebben a kérdésben is szembekerült egymással. Míg korábban Tisza Kálmán a közös minisztertanács ülésein az osztrák liberálisokkal összefogva ellenezte a Monarchia hódító balkáni fellépését, a külpolitikai helyzet változása nyomán kényszerűen elfogadta azt a tervet, hogy Oroszország balkáni befolyásának erősödését Bosznia és Hercegovina elfoglalásával kell ellensúlyozni – saját kifejezése szerint: a két rossz közül a kisebbet választotta. Az okkupáció költségeit azonban mindkét kormány vonakodott előteremteni, mire az uralkodó saját lemondását is kilátásba helyezte arra az esetre, ha őt a déli foglalásban megakadályozzák. A katonai vállalkozás végrehajtását illetően tehát nagy ellentétek voltak a korona, a hadvezetés és a kormányok között. Kifelé azonban ez nem látszott: Tisza zokszó nélkül fedezte Andrássyt az ellenzék támadásaival szemben.

Az ellenzék ugyanis nem követte sem Andrássyt, sem Tiszát. A jobboldali ellenzék Apponyi Albert irányításával konzervatív alapról szállt síkra Törökország integritása mellett. A baloldal viszont azért ellenezte Bosznia és Hercegovina elfoglalását, mert ez a szláv túlsúlyt növelné a Monarchiában, és újabb közös ügyet teremtene Ausztria és Magyarország között. Az Andrássy által képviselt korlátozott osztrák–magyar–orosz együttműködést az ellenzék tisztán oroszbarát külpolitikának tartotta, nem látta a két nagyhatalom közötti rivalizálást, ellentéteik gyors éleződését.

Bosznia megszállása

Bár Andrássy az okkupáció előtt ismételten kilátásba helyezte az agrárkérdés megoldását, az osztrák–magyar uralom érintetlenül meghagyta a török időkből származó feudális agrárviszonyokat. A keresztény délszláv parasztság fele úgynevezett kmet volt, aki termése jelentős részét – vidékenként változóan egynegyedét–felét – a mohamedán földesuraknak kényszerült átengedni, s nem egy helyen még robotmunkát is végzett azok birtokán. A kmetek pénz és hitel hiányában nemigen tudták telkeiket e szolgáltatások alól megváltani, a kormány pedig egyelőre nem tudott ehhez anyagi segítséget nyújtani. Nagyobb reformtevékenységhez ugyanis csak a magyar és az osztrák parlamentek által engedélyezett pénzösszeg birtokában láthatott volna hozzá. A két kormány azonban örült, ha a vonakodó képviselők a boszniai lázadások leveréséhez és a csapatok állomásoztatásához szükséges költségeket egyáltalán megszavazták. Mert a berendezkedés első éveit lázadások tették nyugtalanná.

1880-ban a magyar kormány aggályai ellenére a tartományokat bekapcsolták a közös vámterületbe, az adókat megemelték, s megkezdték a katonaszedést, ami általános felzúdulást váltott ki. Az 1882. évi hercegovinai lázadás leverése után a délszláv viszonyokat jól ismerő Kállay Béni lett a közös pénzügyminiszter, egyben a tartományok első számú kormányzója, ő látott hozzá a polgári közigazgatás egész hálózatának kiépítéséhez. Működése alatt fejeződött be a területek tényleges pacifikálása. Nagy hivatali apparátus, 25 ezer katona és 3 ezer csendőr vigyázta a rendet, s a különféle vallásfelekezetek között egyensúlyozó, de a gazdag mohamedán földesurakat inkább támogató Kállaynak két évtized alatt sikerült a tartományok kiadásaihoz a pénzt belső forrásokból előteremteni, ezzel a helyi kormányzást a budapesti és bécsi parlamentek befolyásától legalább részben függetleníteni. Teljesen ezt soha nem lehetett megvalósítani, mert az ott állomásozó katonaság költségeit továbbra is a két birodalomfélnek kellett fedezni. Bosznia és Hercegovina – bár különleges helyzetét 1918-ig megőrizte – néhány év leforgása alatt a Monarchia szerves kiegészítő része lett. Történtek bizonyos lépések az ország gazdasági életének fejlesztésére s modernizálására is: vasútvonalak épültek, hitelintézetek, nagyipari üzemek létesültek, fellendült a bányászat, az erdőgazdaság és az állattenyésztés. Bosznia és Hercegovina azonban ennek ellenére mindvégig a Monarchia legkevésbé fejlett területe maradt.

Az okkupáció után sem a kormány, sem Andrássy nem akart újabb hódításokba kezdeni.

Az osztrák liberálisok bukása

Miközben a kormány hűségesen kiszolgálta a császár és Andrássy külpolitikáját, saját pártja ellenállását nem tudta legyőzni.

A 67-es ellenzék

Vezérüket – Sennyeyt – ifjúkori ellentétek, feleségeik viszálya is szembeállította Andrássy Gyulával, abszolutizmus kori politikai tevékenysége pedig az egész liberális közvéleménnyel. A „fekete bárónak” nevezett, nem nagyon gazdag mágnás azonban nem tudott ütőképes pártot teremteni. Az arisztokrácia nagyobb része továbbra is a kormánypártot támogatta, a klérus pedig az 1875-ös választások előtt az utolsó pillanatban meggondolta magát, és nem mert nyíltan Sennyey mellé állni. A konzervatív politikának amúgy is rossz csengése volt: a reformkori és az abszolutizmus kori császárhű, éppen ezért nemzetinek nem tartott törekvések emlékeit idézte. Sennyeymerev, a népszerűséget méltóságán alulinak tartó rideg egyénisége sem volt alkalmas nagyobb politikai csoportosulás szervezésére. A középnemességtől eleve elzárkózott, mivel bevonásuk esetén – mint mondotta – a vezetés kicsúszna a kezéből. De kevés fogékonyságot mutatott az Európa-szerte formálódó konzervatív szociálpolitikai reformtörekvések iránt is, noha a pártjának – Apponyi György által alapított és finanszírozott – pozsonyi német nyelvű lapja hasábjain kezdte meg szociálpolitikai írói tevékenységét Karl von Vogelsang, a majdani osztrák keresztényszociális párt alapító teoretikusa.

Sajátos színt kölcsönzött a pártnak, hogy soraiban tiszta polgári célokért fellépő politikusokat is találhatunk, mint ahogy jelszavaikból sem hiányoztak a modern polgári törekvések. Ez a jelenség két okra vezethető vissza. A nagybirtok – maga is polgárosodó mezőgazdasági nagyüzem – nem az 1848 előtti állapotok visszaállítására törekedett, így a polgári társadalom alapérdekeivel egyáltalán nem került összeütközésbe. Ennél is fontosabb volt azonban a középbirtokos réteggel szemben vívott harcának politikai hatása. A főrendiház elleni támadásokat annak modernizálásával, a polgári elem bevonásával próbálta kivédeni. A középbirtok legfőbb hadállását, a feudális hagyományú vármegyét ismét csak modern fegyverekkel lehetett támadni. Innen adódott az az ellentmondás, hogy a közigazgatás kérdésében a legkonzervatívabb párt lett a legpolgáribb törekvés, a centralizáció és az államosítás zászlóvivője.

A jobboldali ellenzék az 1875. május 15-én közzétett „zempléni pontokban” határozta meg politikai alapelveit. A 67-es alap fenntartása mellett erős központi kormányzást, a közigazgatás egyszerűsítését, szigorú takarékosságot, a közélet tisztaságát, az 5 éves parlamenti ciklus bevezetését tűzte ki célul. Programja iránt kifejezetten ellenszenvet ébresztett, hogy állást foglalt a választójog további korlátozása, a képviselők számának csökkentése mellett, végül a helyes, takarékos pénzügyi politika címén a honvédség és a közös hadsereg még szorosabb összekapcsolását, végső fokon az előbbi megszüntetését javasolta. Sennyey Bécs előtt nem bírt már különösebb tekintéllyel. Andrássy öreg korában sem tudott vele megbarátkozni, Ferenc József pedig azért neheztelt rá, mert a takarékosság nevében még a közös hadsereg kiadásait is csökkenteni akarta. Így aztán „a Sennyey-párt olyan «ellenzéke» volt Tiszának, amilyet jókedvében kívánhatott”.[16]

Állami gazdaságfejlesztés és gazdasági törvényhozás

Andrássyt többször kérte a kormány, hogy a politikai kapcsolatokra hivatkozva próbáljon kedvezőbb kiviteli feltételeket teremteni Németországban. A diplomáciai köröktől nem volt teljesen idegen az a gondolat, hogy a két birodalom politikai szövetségét gazdasági szövetséggé is átalakítsák. A sokfelé futó gazdasági érdek és a maradék politikai nézeteltérések azonban nem tették lehetővé, hogy a két közép-európai nagyhatalom összekapcsolja gazdaságát.

Diószegi István

A Monarchia a bismarcki szövetségi rendszerben

Az oroszellenes Andrássynak távoznia kellett, helyére 1879 novemberében a színtelen és jellegtelen Heinrich Haymerle került. A külpolitika továbbra sem formálódott ki végérvényesen, hanem egymást váltogatva hol a liberális (nemzeti), hol a konzervatív (dinasztikus) befolyás érvényesült.

Haymerle hivatásos diplomata volt, három évtizedes pályája során a külpolitika belső erőivel eddig nem érintkezett. A különféle külpolitikai irányzatok egyikéhez sem kötelezte el magát, az egymást váltó kurzusokat hivatalnok módjára szolgálta. Most azonban valamelyik irányzathoz mégiscsak csatlakoznia kellett. Először Andrássy nyomdokaiba lépett. Hivatali elődjétől örökbe kapta, hogy az Oroszországhoz fűződő kapcsolatokat semmiféle formában ne újítsa fel és neki ez a tagadás jelentett pozitív külpolitikai programot. Arra törekedett, hogy a Monarchiának a kettősszövetség megkötésével nyert előnyös pozícióját megszilárdítsa és a balkáni kérdésekben német segítséggel Oroszországot továbbra is nyomás alatt tartsa. A liberális keleti program valamiféle új kiadása volt ez. Hogy a képlet teljessé váljék, kísérletet tett Anglia megnyerésére is. A szigetország, miként nyolc évvel ezelőtt, most is ajánlatot kapott a közös oroszellenes politika szerződéses rögzítésére.

A 80-as évek kezdetén a külső körülmények nem tették lehetővé a liberális külpolitika igazi újjászületését, de még a mérsékelt oroszellenesség számára sem biztosítottak hosszú utóéletet. Angliában a törökbarát és oroszellenes Disraeli helyett újra Gladstone került kormányra, ő szkeptikus volt Törökország jövőjét illetően és nem hitt az angol–orosz ellentétek kibékíthetetlenségében. Az osztrák–magyar felajánlkozást megint úgy fogadták Londonban, mint Andrássy külügyminiszteri pályája kezdetén. Csakhamar kiderült az is, hogy Bismarck sem szándékozik az oroszellenes vizeken lehorgonyozni. A kancellár, miután a kettősszövetséggel Németországhoz fűzte Ausztria–Magyarországot, visszakanyarodott eredeti külpolitikai koncepciójához: a három császár szövetségéhez. Haymerle, aki az Oroszországtól elválasztó szakadék elmélyítésén fáradozott, 1880 elején ajánlatot kapott Berlintől, hogy kiszélesített alapokon újítsák fel az osztrák–magyar–német–orosz együttműködést. Az osztrák–magyar államférfi kitérően válaszolt és a kettősszövetségért adandó német ellenszolgáltatást kérte számon, de ellenkezése az adott belső feltételek mellett nem lehetett tartós.

Az osztrák konzervatív körökben az Oroszországgal való egyezkedésnek régi hagyományai voltak, ezeknek időszerűségét a negatív tapasztalatok sem cáfolták meg végérvényesen. A berlini kongresszus után e körökben ismét általánossá vált a meggyőződés, hogy a Monarchia csak az Oroszországgal való együttműködés révén szilárdíthatja meg új balkáni pozícióit. Az osztrák–magyar—orosz együttműködés hívei elsősorban Bosznia–Hercegovina birtokának véglegesítésére gondoltak. Abban is reménykedtek, hogy az egyetértés a további balkáni terjeszkedés útját is megnyitja. Az osztrák konzervatív körök a Balkán nyugati része fölötti uralom megteremtésére törekedtek, és a viszonosság elve alapján készek voltak hozzájárulni ahhoz, hogy Oroszország kiterjessze befolyását a félsziget keleti felére. E politika végső következménye abban állt, hogy a Monarchia bekebelezi Szerbiát, Oroszország pedig birtokba veszi Konstantinápolyt. A Balkán felosztásának és az érdekszférák politikája egyszerre irányult Törökország és a formálódó balkáni nemzeti államok ellen. Az osztrák külpolitika folyamatosságában a dinasztikus osztozkodás felújításáról volt itt szó, olyan külpolitikai irányvételről, amelyben a tényleges nemzeti érdekektől és hatalmi szükségletektől idegen, elavult dogmák érvényesültek. A hagyományos egyezkedő politika a keleti válság tapasztalatai folytán azonban némiképp módosult. Az osztrák konzervatív körök úgy akartak kapcsolatba lépni Oroszországgal, hogy közben a biztonságot nyújtó kettősszövetséget is fenntartották és nem zárkóztak el más oroszellenes megállapodások megkötése elől sem.

Az osztrák–magyar—orosz balkáni együttműködés felújítását megelőzte a német–orosz kapcsolatok helyreállítása. Bismarck továbbra is a három császár szövetségét tartotta a francia elszigetelés legcélravezetőbb eszközének. Ha a viszonyok kényszerítő ereje folytán elkanyarodott is eredeti koncepciójától, külpolitikáját korántsem szándékozott teljesen új alapokra fektetni. Még javában folytak az osztrák–magyar—német szövetségi tárgyalások, amikor megmutatkozott, hogy Bismarck az orosz fonalat nem szándékozik végképp kiengedni kezéből. Berlin és Bécs kapcsolatainak megszilárdítása ebben a tekintetben hasznára is volt: Pétervárott a kialakuló elszigeteltséget kényelmetlennek kezdték érezni. A német és az osztrák–magyar vezetők gyakori találkozásából megsejtették, mi is történhetett. A német kancellár még szaporította az orosz aggodalmakat azzal, hogy Londonhoz is kérdést intézett: milyen magatartást tanúsítana Anglia egy német–orosz konfliktus esetén? Megnyugtató, sőt biztató választ kapott. A diplomáciai manőverezés eredménnyel járt. Pétervárott felfogták, hogy Oroszország szempontjából veszélyes helyzet kezd kialakulni. Az angol–orosz ellentétek a berlini kongresszus után egy ideig nem veszítettek élességükből; Anglia, ha nem is akart aktív oroszellenes politikát folytatni, törökországi pozícióin féltékenyen őrködött. A pétervári kormányköröket különösen a tengerszorosokkal kapcsolatos magatartás aggasztotta: Londonban többször kifejezésre juttatták, hogy nem szándékoznak tiszteletben tartani a szorosok zártságáról szóló nemzetközi megállapodást. A Németországgal szembeni harag fenntartása ilyen körülmények között nem volt célszerű. Még fél év sem telt el az osztrák–magyar—német szerződés aláírása után, amikor az orosz diplomácia szövetségi ajánlattal jelentkezett a német fővárosban. A berlini orosz nagykövet 1880 februárjában átnyújtotta Bismarcknak egy garanciális és semlegességi egyezmény tervezetét. Oroszország a tengerszorosok zártságának szavatolásét kérte, aminek fejében hajlandónak mutatkozott nyugati német védelmi háború esetén semlegességének kinyilvánítására. Bismarck kész volt az egyezségre, de csak a régi hármas megállapodás formájában. Miután az orosz diplomácia ettől nem zárkózott el, a kancellár orosz egyetértéssel fordulhatott Bécshez.

A Monarchiában a liberális és nemzeti erők a berlini kongresszust követő bonyolult belső harcokban szétzilálódtak. Most, hogy a régimódi német és orosz egyezkedési szándék is megmutatkozott, végképp a konzervatívok javára billent a külpolitika mérlege. A liberális elveiben amúgy sem túlságosan szilárd Haymerle nem tudta sokáig fenntartani álláspontját, engedett a kívülről és belülről reá nehezedő nyomásnak. Az év végén a bécsi német nagykövettel folytatott beszélgetésében a hagyományos osztrák dinasztikus felfogást hangoztatta: ha Oroszország szabad kezet kap a Balkán keleti részén, a Monarchia a nyugati területeken saját elképzelései szerint rendezkedhet be. Haymerle úgy látta, hogy a Monarchia semmiképp sem tudja megakadályozni a két Bulgária oroszok által tervezett egyesítését, de ha megegyezésre lép a cárizmussal, legalább a megfelelő ellenszolgáltatást kieszközölheti.

A három császár egyezményének aláírására 1881. június 18-án került sor Berlinben. A szerződés az eredeti orosz javaslatra épült. Kölcsönös semlegességet írt elő egy negyedik hatalommal folytatandó háború esetére, ami elsősorban orosz passzivitást biztosított egy esetleges német–francia háborúban. A semlegesség az orosz–török háborúra is vonatkozott, de kikötötték, hogy a háború előtt Oroszországnak külön megállapodást kell kötnie szerződő társaival. A második cikkely a Monarchia pozícióit biztosította a Balkánon: kimondotta, hogy az európai Törökország helyzetén csak a Monarchiával való egyetértésben lehet változtatni. Végül a harmadik cikkely a tengerszorosok zártságának elvét biztosította az orosz kívánságoknak megfelelően és szankciókat helyezett kilátásba arra az esetre, ha a szultán a tengerszorosokat bármely hatalom flottája előtt megnyitná. A három császár egyezménye azon túl, hogy Oroszország számára bizonyos megkötésekkel lehetővé tette a Törökország elleni háborút, külön balkáni intézkedéseket is tartalmazott. Oroszország hozzájárult, hogy a Monarchia megfelelő időpontban Bosznia–Hercegovina okkupációját formális annexióvá változtassa, Ausztria–Magyarország pedig előre tudomásul vette Bulgária és Kelet-Rumélia egyesülését abban az esetben, ha az a „dolgok ereje folytán” bekövetkezik. Törökország számára nem engedik meg a Bulgária elleni fellépést, úgyszintén ellenállnak Bulgária esetleges macedóniai vállalkozásának. Kötelezték magukat, hogy a Keleten működő diplomáciai megbízottjaikat egybehangzó instrukciókkal látják el.

A három császár szerződése a Balkánon az érdekszférákat szabályosan elhatárolta. Az osztrák–magyar és orosz dinasztikus érdek számított egyedül mértékadónak, a balkáni népek nemzeti igényeit a legkisebb figyelemre sem méltatták. A megállapodás mindkét szerződő fél számára lehetővé tette, hogy saját érdekszféráján belül úgy rendezkedjék be, ahogy az száz évvel korábban az akkor még szétforgácsolt Nyugat-Európában szokásos volt. Oroszország Bulgáriában kapott szabad kezet. Bulgária fejedelmét az orosz cár emelte trónra, a bolgár hadsereget orosz tisztek szervezték és vezényelték, az új fejedelemség minden tekintetben Oroszországhoz igazodott.

A Monarchia számára a szerződés elsősorban Bosznia-Hercegovinában biztosított teljes cselekvési szabadságot. Az 1878 nyara óta osztrák–magyar megszállás alatt levő területek bekebelezésének Oroszország oldaláról nem volt akadálya. A kedvező körülményeket mégsem lehetett kihasználni, mivel a Monarchia vezető nemzeti és politikai csoportjai a bekebelezés ügyében nem tudtak közös nevezőre jutni. A közjogi problémát: hová csatolják az új szerzeményt, végképp nem tudták megoldani. Az okkupált tartományokat végül mint „közös ügyeket” kezelték, és a bekebelezést a kedvezőbb belső helyzet kialakulásáig elnapolták. A három császár egyezményben Szerbiáról nem esett szó, de Bécsben és Pétervárott is magától értetődőnek tekintették, hogy ebben a kis balkáni országban a szomszédos Monarchia rendelkezzék nagyobb politikai befolyással. Az osztrák–magyar külpolitika irányítói régóta fontos szerepet tulajdonítottak Szerbiának. A berlini kongresszus után, az osztrák–magyar—orosz egyezkedés légkörében lehetőség nyílott arra, hogy a régi terveket legalább részben megvalósítsák. A Monarchia és Szerbia előbb kereskedelmi szerződést kötött, amely az osztrák–magyar tőke számára uralkodó pozíciókat biztosított Szerbiában. 1881 nyarán a politikai kapcsolatokat is az osztrák–magyar tervek szellemében rendezték. A megkötött szerződés értelmében a Monarchia kilátásba helyezte, hogy támogatja Szerbia déli irányú határkiegészítési törekvéseit és hozzásegíti fejedelmét a királyi cím elnyeréséhez. Szerbia ezzel szemben kötelezte magát, hogy a bécsi külügyminisztérium tudta és előzetes hozzájárulása nélkül nem köt szerződést más hatalommal. A szávai fejedelemség, a délszláv nemzeti egyesítés titkos aspiránsa teljesen hatalmas északi szomszédja függésébe került. A három császár egyezménye a Balkán nyugati felét teljesen a Monarchia befolyási övezetévé változtatta.

Haymerle 1881 őszén váratlanul elhalálozott, helyébe Gustav Kálnoky gróf kapott külügyminiszteri kinevezést. A nevében és eredetében magyar (egy székely főnemesi család Morvaországba települt ágából származó), de szívében Habsburg-arisztokratával olyan személyiség került a Ballhausplatzra, aki a dinasztikus érdekszféra-politikát elődeitől eltérően nem a viszonyok kényszerítő ereje folytán, hanem mély belső meggyőződésből vállalta. Hivatásos diplomata volt, a régi iskola neveltje, a Habsburg hatalmi politika kategóriáiban gondolkodott és a nagyhatalmi rangot a terjeszkedési képességen mérte. Meggyőződése volt, hogy a Habsburg-monarchiának ereje és egyben hivatása van arra, hogy befolyását az Égei-tengerig kiterjessze. A dinasztikus expanzió gondolatkörében élő diplomata a maga módján reálpolitikus volt: a németországi és itáliai status quót tudomásul vette, sőt a Balkánon sem pályázott osztrák hegemóniára. Felmérte, hogy a Monarchia erői elégtelenek a hódító politikára, ezért az Oroszországgal való összeütközést mindenképpen el akarta kerülni és a Balkán keleti részét a cárizmus érdekszférájának ismerte el. Szerinte a Balkán az egyedüli érvényesülési terület, ezért a Németország ellen irányuló osztrák–magyar—orosz külön megegyezés fel sem merült előtte, sőt az Oroszországgal való egyenlőtlen egyezkedésben Németország támogatását nélkülözhetetlennek tartotta. Ez a dinasztikus érdekszféra-politika nem igényelte a belső nemzeti és parlamentáris erők támogatását és azok beavatkozását okvetetlenkedésnek ítélte. Kálnoky ezekkel az erőkkel szemben a „külpolitika királyi foglalkozás” álláspontot képviselte, és az volt a véleménye, hogy a közös külügyminiszteri állást minden parlamentáris befolyástól független birodalmi kancellári rangra kell emelni.

Az osztrák–magyar külpolitika alakulására Kálnoky már korábban is jelentős befolyást gyakorolt. Mint szentpétervári nagykövet az Oroszországgal való megegyezés legerősebb szószólója volt, tevékenyen részt vett a három császár szövetségének létrehozásában. Hivatalba lépésekor nem lehetett kétséges, hogy továbbra is az osztrák–magyar—orosz jó viszony megszilárdításán fog munkálkodni. 1881 végén az Oroszország ellen irányuló török szövetségi javaslatot kertelés nélkül elutasította. Az Oroszország irányába mutatott konciliáns magatartással azonban nem tartotta ellentétesnek az osztrák–magyar—német kettősszövetség további fenntartását, és más, hasonló jellegű megállapodások létrehozását. A német szövetségi politika aktivizálódása az osztrák–magyar szövetségi politika kiszélesítésére is lehetőséget adott.

A német külpolitika a kettősszövetség és a három császár szövetségének létrehozásával tulajdonképpen elérte célját: a nyugat-európai status quo fenntartása és Franciaország elszigetelése biztosítottnak látszott. Bismarck azonban még a kedvező pozícióban sem zárkózott el az újabb lehetőségek elől. A berlini olasz nagykövet 1880-ban szövetségi ajánlattal kopogtatott be a német külügyi hivatal ajtaján. Az olasz ambíciók a Balkánra és Észak-Afrikára terjedtek ki, ezeken a területeken viszont Itália elkerülhetetlenül összeütközött Ausztria–Magyarországgal és Franciaországgal. Az osztrák–magyar—olasz viszony egyéb okokból is feszült volt. A katolikus Habsburg-nagyhatalom fenntartásokkal élt a pápa világi hatalmát megszüntető garanciatörvénnyel szemben, ugyanakkor Itália jogot formált az Ausztriához tartozó olaszlakta területek (Dél-Tirol és Isztria) birtokára. Olaszország számára ezért olyan német szövetség létrehozása volt kívánatos, amely egyszerre irányult Ausztria–Magyarország és Franciaország ellen. A franciaellenes megnyilvánulásokat német részről előzékenyen fogadták, az osztrák–magyar szövetségről azonban nem voltak hajlandók Olaszország kedvéért lemondani. Bismarck megmondta az olasz nagykövetnek, hogy Berlinbe Bécsen keresztül vezet az út, és ha Olaszország szövetséget akar kötni Németországgal, előbb meg kell javítania viszonyát Ausztria–Magyarországgal.

Az osztrák–magyar—olasz kapcsolatok rendezése nem volt könnyű. Rómában tudták, hogy a szerződéses viszony létrejötte egyértelmű az „irredenta Itáliáról” való lemondással, ezért, amikor végre rászánták magukat a tárgyalásokra, komoly követelésekkel léptek fel. Nemcsak azt óhajtották a Monarchiától, hogy francia–olasz háború esetén legyen segítségükre, hanem az olasz területi garanciát (vagyis a pápa világi hatalma megszűntének elismerését) és a balkáni olasz előjogok tudomásulvételét is feltételül szabták. A bécsiek csak a német kancellár biztatására mentek bele a tárgyalásokba. A hónapokon át tartó tárgyalások semmilyen eredményt nem hoztak, végül mégis az olaszok kényszerültek engedményekre. Tunisz francia megszállása és az 1881-es bardói egyezmény jötte után Olaszországot a teljes elszigetelődés veszélye fenyegette, sőt az olasz–francia fegyveres összeütközés lehetősége is előállott. Itália nem tarthatott fenn egyszerre feszült viszonyt két nagyhatalmi szomszédjával, ott engedett tehát, ahol az ellentétek kisebbeknek mutatkoztak: Ausztria–Magyarországgal szemben. 1882 májusában Bécsben sor került Németország, Olaszország és Ausztria–Magyarország megállapodására, a hármasszövetség aláírására.

A hosszú előzetes vitához képest az egyezmény osztrák–magyar—olasz viszonylatban csak kevés kikötést tartalmazott. Ebben a tekintetben maga a szerződés ténye volt a fontos, mert puszta létével jelezte, hogy Itália lemond az Ausztriával kapcsolatos területi igényeiről. Az balkáni olasz követelések elismerése nem jöhetett szóba, de a Monarchia, annak fejében, hogy egy esetleges osztrák–magyar—orosz háborúban Itália semlegességre kötelezte magát, fegyveres segítséget ígért szerződőtársának egy Franciaország ellen viselt védekező háborúban. A Monarchia kötelezettségei a német–francia háború esetén ugyanazok maradtak, mint a kettősszövetségben: jóindulatú semlegességet kellett tanúsítania. Az Olaszország számára kilátásba helyezett fegyveres segítség komoly engedménynek tűnt a korábbi magatartáshoz képest és az olasz viszonosság, a semlegesség nem is látszott egyenértékűnek. A hármasszövetség létrehozásával a status quo fenntartására törekvő német külpolitika újabb erőket állított szolgálatába. Az egyezmény végső soron a Monarchia érdekeinek is megfelelt. A szerződés birtokában Ausztria–Magyarország szabadabban mozoghatott hatalmas partnerével, a cári Oroszországgal szemben.

A hármasszövetség létrejötte után sor került az osztrák–magyar—román kapcsolatok rendezésére is. Románia földrajzi fekvése folytán nehéz helyzetben volt: egyszerre három nagyhatalmat mondhatott szomszédjának. A szomszédok közül először Törökország volt az ellenség, amellyel szemben nemzeti függetlenségét kellett visszaszereznie. Az önálló állam megalakulása után az etnikai állomány egészének egyesítése volt a következő feladat. Románia potenciális területkövetelő volt a Monarchiával és Oroszországgal szemben, az egyiktől Erdélyt és Bukovinát, a másiktól Besszarábiát akarta megszerezni. Követeléseivel nem léphetett fel nyíltan, de még burkolt igényeket is legfeljebb egyik szomszédjával szemben támaszthatott. A berlini kongresszus után Besszarábia déli részének orosz elcsatolása miatt a román külpolitika oroszellenes tendenciája volt erősebb, a bukaresti politikusok Bécsben és Berlinben igyekeztek támogatást találni. Brătianu román miniszterelnök 1883 őszén a német kancellárral folytatott beszélgetésében kijelentette, hogy Romániának nincsenek területi követelései a Monarchiával szemben. Ezzel elhárult a megegyezés akadálya. A tárgyalások során a román félnek azt is tudomásul kellett vennie, hogy Ausztriától nem kaphat támogatást Besszarábia visszaszerzéséhez. A megegyezés defenzív jellegű volt és mindkét részről előnyösnek tartották. A szerződés aláírására 1883 októberében került sor Bécsben. Mindkét fél kötelezte magát, hogy egy harmadik hatalom részéről jövő támadás esetén szerződőtársa segítségére siet. A harmadik hatalmat a szerződéshez csatlakozók Németországra való tekintettel nem nevezték meg, de nem lehetett kétséges, hogy Oroszországot értették rajta.

Az osztrák–magyar—orosz kapcsolatokat a három császár egyezményének 1881-es felújítása óta kölcsönös engedékenység és megállapodási készség jellemezte. Az érdekszférák elhatárolása természetesen kényes művelet, de az adott esetben mind a Monarchia, mind Oroszország megtalálta számítását: Szerbiában az osztrák–magyar, Bulgáriában az orosz befolyás érvényesült. Miután a Balkán török részével szemben egyelőre a status quóhoz ragaszkodtak, nem volt túl sok súrlódási felület. Az osztrák–magyar külpolitikában persze mindvégig érezhető volt a törekvés, hogy Németországot erőteljesebben a maga oldalára vonja, de mindig volt benne annyi diplomáciai érzék, hogy Oroszországgal szemben ne hivatkozzék a német hátvédre. Különben sem tehette volna teljes joggal, mivel Bismarck mindvégig ragaszkodott az osztrák–magyar—orosz egyezkedéshez, a balkáni érdekszférák elhatárolásához. Így amikor 1884-ben esedékessé vált a három császár szövetségének megújítása, Bécsben természetesnek tartották, hogy újra igent mondjanak. Ferenc József látogatást tett Oroszországban, amit III. Sándor még ugyanazon évben ausztriai vizittel viszonzott. Az államfői találkozók eredményeként újabb három évre meghosszabbították a három császár szövetségét. Az együttműködés hatékonysága válságos időszakban is megmutatkozott. Az 1885-ös afgán válság idején (ami az orosz expanzió következtében keletkezett) a vetélytárs Anglia német és osztrák–magyar nyomásra állt el attól, hogy flottájával keresztülhatoljon a tengerszorosokon. Az együttműködés életképességének igazi próbaköve a Balkán volt.

A berlini kongresszust követő csendes esztendők után a 80-as évek közepére a Balkánon újra feszültség keletkezett. Az érdekek ütközésének ismét a sokat próbált és szenvedett Bulgária volt a színtere. A San Stefanó-i béke nagy délszláv államát a berlini kongresszus három részre osztotta és Dél-Bulgáriát (Kelet-Rumélia néven) újra török fennhatóság alá kényszerítette. A két Bulgária nem állhatott sokáig egymás mellett anélkül, hogy kezet ne nyújtson egymásnak. 1885 szeptemberében Plovdivban felkelés tört ki, Battenberg Sándor az egyesült Bulgária fejedelmévé nyilvánította magát. Az eseményekben sokan a cár kezét vélték felfedezni. A feltételezés nem volt egészen alaptalan: az orosz külpolitika a balkáni ügyekben máskor is élt már a nemzeti mozgalmak támogatásának eszközével, a bolgár uniót meg éppenséggel nemzetközi megállapodások helyezték kilátásba. Hét évvel San Stefano után azonban már nem lehetett szó a bolgár nagyobbodást elősegítő orosz–bolgár együttműködésről. Oroszország a Balkán keleti felét háborúval szerzett érdekszférájának tekintette, az általa létrehozott bolgár államot pedig végleges lekötelezettjének, Bulgáriában a protektori nagyhatalom minőségében akart berendezkedni. Az államiságát éppen csak visszanyert, de nagy történelmi múlttal rendelkező fejedelemség viszont igényt formált az önálló fejlődésre, határozottan elutasította az orosz gyámkodást. A fejlemények már a plovdivi felkelés előtt eljutottak a szakítás küszöbéig. Az orosz diplomácia részéről csak önámítás volt, hogy a történtekért Battenberg Sándor személyét tette felelőssé. A bolgár unió létrejötte után Pétervárott a status quo helyreállításában fogalmazták meg a külpolitikai programot.

Hét évvel korábban Oroszország még a nagy délszláv állam létrehozásáért harcolt, a cárizmus tekintélye most a frissen egyesült Bulgária szétszakítását követelte meg. Oroszország nagyhatalmi partnereihez: Németországhoz és Ausztria–Magyarországhoz fordult segítségért. A német támogatás magától értetődő volt. Bismarck Bulgáriát orosz érdekszférának tekintette és a Balkán őt most is csak mint osztrák–magyar—orosz súrlódási felület érdekelte. Az osztrák–magyar támogatás már korántsem volt zökkenőmentes. A magyar liberális párt Andrássy bukása óta a külpolitikában ugyan erősen visszavonult, de a három császár szövetsége elleni vétóival tele volt a parlament és a delegáció. 1885 őszén maga Andrássy tiltakozott az uralkodónál az oroszbarát egyezkedő politika ellen. A közös külügyminiszter nem tudta a magyar nyomást elhárítani.

Az együttműködés megszakítása Oroszországgal (1887–1890)

Tisza háborús politikája mögött ott állott az egész magyar liberális párt és a kardcsörtetők táborának a volt külügyminiszter, Andrássy Gyula pártfogása adott különleges nyomatékot. A magyar liberálisok háborús álláspontja a tíz év előtti helyzettől eltérően most nem volt elszigetelt. Az osztrák katonai vezetők időközben maguk is eljutottak az Oroszország elleni preventív háború elméletéig. A befolyásos bécsi személyiségek közül Rudolf trónörökös is a magyar liberálisok álláspontját vallotta. A főherceg évek óta kitartó harcot folytatott az Andrássy-féle külpolitika visszaállításáért. Az udvari körök nagyobbik része azonban még távol volt attól a gondolattól, hogy kardot rántson Oroszország ellen. A közös minisztertanácson Taaffe osztrák miniszterelnök kétségbe vonta, hogy Oroszország valóban rá akar támadni a Monarchiára. Kálnoky ugyancsak elutasította az Oroszország elleni, szerinte meggondolatlan vállalkozást. Az volt a véleménye, hogy az osztrák–magyar—orosz ellentétek nem áthidalhatatlanok, és a háború mérhetetlen szenvedésen kívül semmit sem hozhat a Monarchia számára. Kálnoky arra is figyelmeztetett, hogy a balkáni kérdésben osztrák–magyar kezdeményezésre keletkező konfliktusban a Monarchia nem számíthat Németország segítségére, mert a kettősszövetség csak orosz támadás esetére írja elő a casus foederist. Végül is Németország nyílt állásfoglalása döntött. Bismarck és Kálnoky megállapodása alapján 1888 februárjában nyilvánosságra hozták a kettősszövetség szövegét. A német segítség várható mértékéről ezek után nem lehetett többé vita, azt pedig a leghevesebbek sem kívánták, hogy a Monarchia egyedül háborúzzon Oroszország ellen. A nekitüzesedett magyar liberálisok elcsendesedtek, mivel pedig Oroszország valójában nem akart háborút, az 1887–88—as nagy feszültség háborús összeütközés nélkül oldódott fel.

A belső háborús törekvések visszaszorítása Kálnoky jelentős sikere volt, de a külügyminiszter 1888 elejére már maga is messzire hátrált eredeti álláspontjától. Amikor 1886 őszén magyar nyomásra szakított az érdekszféra-politikával, korántsem gondolt gyökeres változtatásokra, csupán új tartalmat kívánt adni az osztrák–magyar—orosz egyezkedésnek, A hazai és külföldi szélsőségek miatt azonban a középutas elgondolás nem érvényesülhetett. Kálnoky akarva-akaratlan egyre inkább távolodott Oroszországtól. 1887 februárjában, a hármasszövetség felújítása alkalmával teljesítette a régi olasz kívánságot, kötelezettséget vállalt arra, hogy a Monarchia a balkáni status quót csak Itáliával egyetértésben változtatja meg. A következő hónapban csatlakozott a földközi-tengeri status quo megőrzését proklamáló angol–orosz megállapodáshoz. Mindez nyilvánvalóan azt a célt szolgálta, hogy a Monarchia pozícióit a fokozódó orosz nyomással szemben megerősítse. A végleges szakításra továbbra sem gondolt és éppen 1887 nyarán, az orosz harag csúcspontján üzente Pétervárra, hogy Bécsben változatlan az egyezkedő szándék. Csakhogy az orosz–német viszontbiztosítási szerződés megkötése világossá tette, hogy Oroszország a Monarchia vonatkozásában a teljes szakítást határozta el. Kálnoky ekkor hajtotta végre a tulajdonképpeni fordulatot és szakított végérvényesen eddigi módszereivel. A fordulat dokumentuma az 1887 decemberében aláírt osztrák–magyar—angol—olasz megállapodás, a keleti hármasszövetség. Az addig Oroszországgal az érdekszférákat elhatároló, tehát a Balkán felosztását folytató külügyminiszter most Angliával közös eljárást helyezett kilátásba arra az esetre, ha egy negyedik hatalom – nyilvánvalóan Oroszország – a balkáni állapotok egyoldalú megváltoztatására törne. A magyar liberálisok háborús politikájának elhárítása így korántsem jelentette a konzervatív egyezkedő politika egyértelmű győzelmét. A keleti hármasszövetség aláírásával Kálnoky a dinasztikus érdekszféra-politika halotti levelét is kiállította.

Kálnoky külpolitikai koncepciójának lényege a balkáni terjeszkedésben állott, ennek a politikának a Monarchia hatalmi adottságai következtében azonban csak az Oroszországgal való egyezkedés esetén volt realitása. A szakítás egyetlen lehetséges módja az aktív dinasztikus politika feladása lett volna, a külügyminiszter azonban még látott lehetőséget és úgy döntött, hogy az aktív hatalmi politikát Oroszország ellenére is folytatja. Az Oroszországra gyakorolt nyomás eszközével kívánta eredeti elképzeléseit megvalósítani. Ehhez a szövetségesek támogatását is felhasználta. A 90-es évek kezdetén sor került az Olaszországhoz, Romániához és Szerbiához fűződő szövetségi kapcsolatok megújítására. Nagyobbrészt az eredeti megállapodások szövegét írták újból alá. A Monarchia szempontjából a szerződések azonban nem az egyezkedő politika hátvédjét jelentették többé, hanem az Oroszország ellenére folytatott erőpróba nélkülözhetetlen kellékeit. Az aktív Balkán-politikához Kálnoky elsősorban Németországtól és Angliától remélt támogatást. A 80-as évek végén szüntelenül reklamálta a német segítséget annak hangsúlyozásával, hogy egy eljövendő német–orosz összeütközés miatt mindenképpen elkerülhetetlen. Az osztrák–magyar—angol viszonyban a határozottabb angol kötelezettségvállalás kicsikarása dominált. Nem nehéz felismerni: Kálnoky ugyanazt tette, amivel elődei – Andrássy és Haymerle – más megfontolásoktól vezettetve többször próbálkoztak.

Szász Zoltán

A véderővita

A széthúzó Szabadelvű Pártot Tisza azzal kényszerítette engedelmességre, hogy lemondását helyezte kilátásba, ha a javaslatokat nem sikerül elfogadtatni. De még így is több tekintélyes 67-es politikus emelte fel szavát a törvény ellen, közöttük Andrássy Gyula, Jókai Mór és Horvát Boldizsár.

Hanák Péter

A politikai rendszer

A külpolitika irányára tehát mindkét kormány befolyást gyakorolt, a magyar főként Andrássy Gyula külügyminisztersége és Tisza Kálmán miniszterelnöksége alatt.

Eltolódások a politikai erőviszonyokban. Az 1892. évi téli választások.

Ugyanakkor másik csoport is kezdett formálódni Andrássy fiai, ifj. Andrássy Gyula és Tivadar körül, főként arisztokraták és familiárisaik között, akik ekkor elvhű liberálisnak és hatvanhetesnek vallották magukat, de a Tisza-csoport hegemóniájától és módszereitől idegenkedtek.

A nagyhatalmi nacionalizmus

Az a gondolat persze, hogy a Habsburgok monarchiájának Magyarország a természetes súlypontja, a dinasztiának a magyarság a legszilárdabb bázisa, már a reformkorban felmerült és potenciálisan benne rejlett a hatvanhetes koncepcióban is. Az óvatos és szkeptikus Deákkal szemben ez a gondolat több-kevesebb következetességgel, ki nem mondott kormányzati elvként érvényesült Andrássy Gyula és Tisza Kálmán politikájában. Bánffy szintén a monarchiai közösség hatvanhetes értelmezéséből indul ki. A „magyar nemzet” – írta – csak úgy maradhat fenn, ha a magyar állam egységes és egynemzetiségű lesz. A megvalósítás egyedül lehetséges politikai kerete: a kettős Monarchia. „A magara hagyatott Magyarország a szomszédok politikai játéklabdájává” válnék. A szorosan vett „magyar nemzeti érdek nagyhatalmi állást követel: S nagyhatalmat csak Ausztriával együtt alkothatunk”[17] A dinasztia is csak a „legsovinisztikusabb értelemben vett” magyar „nemzeti” államra építheti bizton jövőjét. A közép-európai állapotok kényszerítőleg parancsolják a Monarchia súlypontjának Budapestre való áthelyezését, egy „magyar–osztrák birodalom” létesítését. A magyar soviniszta célok valóra váltásának tehát, vallja Bánffy, a dualizmus nem béklyója, hanem talpköve.

A nagyhatalmi nacionalizmus érveit és céljait szélesebb látókörrel, színvonalasabban fogalmazta meg ifjabb Andrássy GyulaAz 1867-iki kiegyezésről” című pályadíjas munkájában. Andrássy nem a nemzetiségelnyomó nacionalizmus platformján akarja a vezető réteg politikai egységét összehozni, hiszen az ebbéli egység fölös bősége ellenére sem sikerült eddig a kiegyezés óta fennálló közjogi ellentéteket áthidalni. Ő a lefolyt három évtized eredményeire hivatkozva, észérvekkel kívánta a dualizmus változatlan fenntartásának szükségességéről meggyőzni a nemzeti ellenzéket. A mai rendszer „minden megbolygatása, megváltoztatásának minden kísérlete már önmagában is nagy veszélyekkel jár”. Ennek csak az teheti ki nemzetét, „akinek az a meggyőződése, hogy a mai rendszer a nemzet fejlődését végképp megakasztja”.[18] Ilyet viszont a tények józan reális mérlegelése alapján egyetlen hazafi sem állíthat. Meddő tagadás helyett arra kell törekednünk, hogy „a közös intézmények terén oly álláshoz jussunk hogy ott a mi befolyásunk legyen a döntő”. Az organikus fejlődés úgyis a magyarságot erősíti „A monarchia erőviszonyai természetessé és érdekei kívánatossá teszik, hogy benne politikai tekintetben mi vigyük a vezető szerepet. Mi nagy múltú, egységes államot alkotunk. Ausztria a nemzetiségeknek és tartományoknak mozaikja, belső egység nélkül… Ezen kívül a magyar faj a politikai, az államfönntartó képesség dolgában messze túlszárnyalja a velünk szövetkezett népeket.”[19] Nem lerombolni vagy bolygatni kell tehát, hanem erősíteni és meghódítani a közös intézményeket, és akkor idők rendjén a magyar lesz a Monarchia vezető nemzete.

A koncepciót illetően teljesen megegyezett Andrássyval nagy tekintélyű pályatársa és ellenlábasa, Tisza István, legfeljebb a külpolitikai vonatkozásokat húzta erősebben alá. „Nekünk magyaroknak – mondotta 1899. január elsejei köszöntőjében – fizikai erőnk csekély azon nagy feladatokhoz, amelyeket az isteni gondviselés s a világtörténelem vaslogikája rótt a nemzetre.” „Ezt a hivatást a magyar nemzet máskép nem oldhatja meg, mint hogyha a paritás alapján döntő befolyással bíró tagja marad egy olyan szervezetnek, amely elég erős arra, hogy mint európai nagyhatalmasság döntő súllyal dobja a mérlegbe szavát.” Vagyis: a Monarchiának. Éppen a közelmúlt ausztriai bonyodalmai, belzavarai miatt „általánossá vált a meggyőződés itt benn, és künn az ország határain kívül, hogy ennek a monarchiának biztos alapját, biztos gerincét a magyar nemzet képezheti”.[20] Következésképpen jól felfogott nemzeti érdek a közös hadsereg fejlesztése, egységének, harcképességének növelése.

A századvég kormánypárti politikusai számára tehát a dualizmus már nem az európai konstellációk kényszere miatt relatíve kedvező állami keret, mint az 1860-as évek liberális nemzedéke számára volt, hanem abszolút értelemben a legjobb államrendszer, éspedig nemcsak a hatalmi és a területi birtokállomány megőrzése, hanem nagyhatalmi nacionalista célok megvalósítása érdekében is. Az a felismerés, hogy a magyarság gyenge a teljes függetlenség és a belső hegemónia egyidejű kivívására és megtartására, Deáknak a célok korlátozását, a fizikai erővel arányos kompromisszumot tanácsolta. A századvég vezető gárdáját az erő és a cél meg nem felélése nem a célok mérséklésére, hanem az erő hatalmi eszközökkel, a Monarchia hatalmi súlyával való növelésére ösztönözte.

A századvégen a nagyhatalmi nacionalizmus sajátos változata alakult ki Bécsben. Egyes udvari főméltóságok, és főként a közös kormányszervek magyar tisztviselői a császári székvárosból alátekintve még provinciálisabbnak, még károsabbnak ítélték a hazai nemzeti ellenzék jogi formalitásokon nyargaló alkotmányvédelmét. Szerintük elhibázott taktika a nemzet erejét az állami különállás körülbástyázására, a törvényhozó hatalom birtoklására összpontosítani, hiszen a tényleges hatalom úgyis a birodalom központi igazgatási és fegyveres apparátusának kezében van. A magyar hegemónia megszerzésének legbiztosabb útja a közös kormányszervek, a hadsereg kulcspozícióinak megszerzése, az udvar megnyerése. Ez a gondolat sok elemében Andrássy Gyulától, a külügyminisztertől ered, kifejlesztője és szívós képviselője Kállay Benjámin volt.

Diószegi István

Aehrenthal külpolitikája

A közös külügyminiszterek között eddig egyedül Andrássy volt a dualizmus híve, de külpolitikájában csak az egyik fél törekvéseit juttatta kifejezésre.

Szabó Miklós

A nagyváros arculatának átalakulása: az eklektikától a funkcionalista építészetig

A klasszicista történeti szobrászat távoli elődökként a reneszánsz lovasszobrok mestereit: Verrochiót, Donatellót; közeli példaként III. Napóleon szobrászát, Jean-Baptiste Carpeaux-t követte. Idealizálás, reprezentatív monumentalitás, klasszicista mérték és méltóság, s a nemzetkarakter jegyeinek kifejezésére való törekvés a közös ismérvei a történelem nagyjait megmintázó köztéri szobroknak. Ezek az ismérvek észlelhetők Stróbl Alajos legjellegzetesebb reprezentatív szobrain, a Múzeumkertben álló
Arany János szobra
Arany János-szobron (1893) vagy a várbeli Szent István-szobron (1906); Zala György művein, a millenniumi emlékmű király- és fejedelemszobrain, Andrássy Gyula lovasszobrán.

Lábjegyzetek

  1. Madách Imre összes művei. Kiadta Halász Gábor. II. Budapest, 1942. 693.
  2. Közli: Deák Ferencz beszédei. III. Budapest, 1903. 752.
  3. Deák Ferencz beszédei. Összegyűjtötte Kónyi Manó. IV. (továbbiakban: Deák Ferencz beszédei) Budapest, 1903. 445.
  4. Az 1865. évi deczember 10-re hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. Szerkesztette Greguss Ágost. IV. Pest, 1867. 102–103.
  5. Deák Ferencz beszédei. IV. Budapest, 1903. 462.
  6. Ugyanott IV. 462.
  7. Wertheimer Ede, Gróf Andrássy Gyula élete és kora. I. Budapest, 1910. 416.
  8. Magyar Törvénytár. 1869–1871. évi törvényczikkek. Budapest, 1896. 212.
  9. Az 1869-dik évi april 20-dikára hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója IX. Pest, 1870. 109.
  10. Kossuth Lajos iratai. VIII. 226.
  11. Ugyanott 387.
  12. Csengery Antal hátrahagyott iratai és feljegyzései. Közzétette Csengery Lóránt. Budapest, 1928. 339.
  13. M. Kondor Viktória, idézett mű, 139.
  14. Ugyanott 2.
  15. A Hon, 1877. január 2.
  16. Pach Zsigmond PálHanák Péter, Magyarország története az abszolutizmus és dualizmus korában. Egyetemi jegyzet. 2. füzet (1867–1880). Budapest, 1957. 140.
  17. Bánffy Dezső, Magyar nemzetiségi politika. Budapest, 1903. 2., 3., 11., 22., 76.
  18. Andrássy Gyula, Az 1867-iki kiegyezésről. Budapest, 1896. 97., 114,
  19. Ugyanott, 416–417
  20. Gróf Tisza István képviselőházi beszédei. I. Szerkesztette Barabási Kun József. Budapest, 1930. 561., 705.

Irodalom

az ő Batthyány Kázmért belgrádi tárgyalásairól tájékoztató június 11-i levelét pedig közli Thim III.

bővebben lásd: Andrássy és Tisza levelezését a miniszterelnökség irataiban (1878–79, Magyar Országos Levéltár).