Andrei Șaguna

A Múltunk wikiből
Miskolc, 1809. január 20. – Nagyszeben, 1873. június 28.
erdélyi román ortodox püspök, szent
Wikipédia
Andrei Șaguna
1849. február 25.
Șaguna a császárhoz intézett petíciójában külön román koronatartomány szervezését kéri.
1864. december 24.
A román és a szerb görögkeleti egyház szétválasztása; a nagyszebeni román görögkeleti érsekség felállítása (A. Șaguna érsek).

Arató Endre

A Gazeta di Transilvania nemzeti–liberális koncepciójának kibontakozása

Az érchegységi bányászjobbágyok Varga Katalin vezette mozgalmát is alapjában elítélte, s helyeselte az ellenük fellépő román főpap, Andrei Șaguna magatartását.

Spira György

A parasztság és a nemzetiségi mozgalmak

Az erdélyi ortodox egyház feje, Andrei Șaguna püspök például – aki szemben állott ugyan a magyar liberálisokkal, de elsősorban nem mint román, hanem mint a Habsburg-abszolutizmus odaadó híve – április első felében, egyetlen hét leforgása alatt 54 románlakta falut látogatott végig, de csak azért, hogy lecsendesítse a jobbágyfelszabadítást sürgető falusiakat.

A májusi nemzetiségi tanácskozások

Az erdélyi román parasztok ugyanis jövőjüket ekkor még közel sem látták annyira megnyugtatóan eldőltnek, mint a vajdaság létrehozásától minden nehézségük végérvényes kiküszöbölését remélő szerb sorstársaik, s Balázsfalván ezért elsősorban a jobbágyfelszabadításról akartak hallani. Ez pedig már eleve lehetetlenné tette, hogy Șaguna a nemzeti mozgalomnak ehelyütt ugyanolyan kizárólagos irányítójává emelje magát, amilyenné Rajačić lett Karlócán.

Igaz viszont, hogy a román–magyar megegyezés esélyeire nézve különösebb haszonnal a nemzeti mozgalom konzervatív szárnya által játszott szerep korlátozódása sem járt. Mert a balázsfalvi gyűlés magyarbarát résztvevői szintén teljességgel háttérbe szorultak, a román nemzeti mozgalomnak a magyar forradalomhoz való közeledését pedig különben sem segítették volna elő; a szóban forgó magyarbarátok, Lemény püspök és követői ugyanis nemcsak a román nemzeti mozgalomnak a magyar vezető körökkel való esetleges kenyértörését ellenezték, hanem a polgári átalakulást is. S a román nemzeti mozgalom táborán belül vélük szemben kialakult ugyan egy elszánt és erős radikális csoport is, ezek a Iancu és Papiu-Ilarian körül tömörülő fiatalok azonban – bármennyire rokonak voltak is törekvéseik a magyar forradalom törekvéseivel – a magyar–román közeledést ekkor már ugyancsak nem mozdíthatták elő, hiszen a Tamás-vasárnapi gyűlés alkalmával teljesen Bărnuț uszályába kerültek. Amint – látván, hogy immár Bărnuț mögött áll a gyűlés jobbágyrendű résztvevőinek legtöbbje is – végül a román liberálisok is mind fejet hajtottak Bărnuț előtt, mégpedig már a gyűlés voltaképpeni megnyitását megelőző napon, május 14-én, mikor is a Balázsfalvára érkezett román értelmiségiek a további teendők megvitatása céljából előtanácskozásra ültek össze a helybeli székesegyházban. Holott Bărnuț, aki a szót ezen az összejövetelen mindjárt magához ragadta, ez alkalommal mindennemű köntörfalazás nélkül feltárta nézeteit, az általa előadottak pedig teljesen nyilvánvalóvá tehették, hogy álláspontja sok vonatkozásban nagyon is eltér a megbeszélés más résztvevőinek az álláspontjától.

Bărnuț ugyanis először egyértelmű elismeréssel, sőt elragadtatással emlékezett meg az uralkodó nevében április 25-én Ausztria számára kibocsátott alkotmányiratról. Elismerte továbbá azt is, hogy a magyar forradalom alapvető fontosságú szabadságjogokat léptetett életbe, s hogy ezeknek a szabadságjogoknak az élvezetét a magyarok felkínálták az ország nem magyar lakóinak, így – az unió megvalósulásának a függvényeként – az erdélyi nem magyaroknak is. Az unió azonban – fűzte hozzá ehhez – a román nemzetet valójában mégsem szabadsághoz juttatná, hanem az eddiginél is nyomasztóbb szolgaságba süllyesztené. Mert a nem magyarok a valóságban éppen nem élvezhetnek egyenlő szabadságot addig, amíg a magyarok ragaszkodnak az államgépezet szigorú központosításához, s az államegység nélkülözhetetlen biztosítékának vallják a magyar államnyelv kizárólagosságát, amíg tehát a nem magyarok nem szervezhetnek nemzeti gyűléseket, a tisztviselőket pedig az általuk lakott területeken nem választhatják meg a maguk soraiból, s véleményüket a parlamenti vagy megyegyűlési vitákban nem fejthetik ki anyanyelvükön – úgy, amint azt például Belgiumban vagy Svájcban bárki megteheti.

S az persze igaz – jegyezte meg Bărnuț –, hogy a magyarok a jobbágyrendszert is felszámolták és a jobbágyfelszabadítás Erdélyre való kiterjesztését szintén felajánlották az unió keresztülvitelének az esetére. Csakhogy – folytatta – a feudális viszonyokat most már a különállását megőrző Erdélyben is okvetlenül ki fogja küszöbölni „egy irtózatos és láthatatlan erő, amely mindenütt a zsarnokság ellen dolgozik”. Következésképpen – sommázta álláspontját – a magyar forradalommal való összefogásból és az unióból a románoknak hasznuk nem, csupán káruk származnék, s ezért, aki a román nép javát akarja, csak azt kiálthatja: „ne járuljunk a magyar szabadság asztalához, mert azon minden falat mérgezett.”[1]

Ezek a fejtegetések pedig osztatlan egyetértést igazán nem kelthettek Bărnuț valamennyi hallgatójában. Hiszen a tanácskozáson részt vett többek között Bariț is, aki tisztában volt azzal, hogy a feudális viszonyok kötelékéből Erdély népét nem valami „láthatatlan erő”, hanem egyedül a polgári átalakulás román és magyar híveinek együttes harca szabadíthatja ki. És az összejövetelen jelen volt az évek óta Havaselvén, az ottani liberálisok legnagyobbika, Nicolae Bălcescu mellett tevékenykedő August Treboniu Laurian is, aki most Bălcescuval egyetértésben éppen azért sietett vissza szülőföldjére, hogy az erdélyi románokat rábírja, „foglaljanak állást a románok jogai mellett”, szakítani azonban „ne szakítsanak a magyarokkal”, hanem igyekezzenek megértetni vélük, hogy nékik maguknak is elemi érdekük fűződik a románok kielégítéséhez.[2] De hiába: Balázsfalván ekkor már olyan légkör uralkodott, amelyben Bărnuț eszmefuttatásának a lényegéről másként, mint pártolólag, ők sem nyilatkozhattak többé.

Így azután másnap, a nemzeti gyűlés hivatalos – s immár a teljes egybegyűlt sokaság részvételével, szabad téren lezajlott – megnyitását követően az első szó megint csak Bărnuțé volt. Bármit pedig most nemcsak azt indítványozta, hogy a gyűlés nyilvánítsa ki a román nép nemzeti különállását, s fogadjon örök hűséget az uralkodónak, hanem hallgatóit mindjárt fel is eskette az uralkodó és a román nemzeti érdekek iránti hűségre, az eskü szövegébe mindazonáltal – az itt megjelentek többségének kilétére való tekintettel – már beleillesztve egy olyan mondatot is, amely szerint az eskütevők kötelezettséget vállalnak arra, hogy „a lehetőségekhez mérten” „a jobbágyság megszüntetésén” is munkálkodni fognak.[3] És a nacionalista szempontok meg az antifeudális törekvések ilyetén összeegyeztetésére irányuló szándék jellemezte a gyűlés 16-ára megszületett határozatát is.

Ez a szöveg ugyanis mindenekelőtt a legfontosabb nemzeti jellegű követeléseket sorolta fel – így azt, hogy a román nemzetet ismerjék el külön nemzetnek, hogy a románok jussanak arányos országgyűlési képviselethez, hogy minden évben nemzeti gyűlést tarthassanak, hogy saját soraikból választhassanak maguknak tisztviselőket, hogy az állami életben is korlátlanul használhassák anyanyelvüket, gyermekeiket pedig ugyancsak anyanyelvükön iskoláztathassák, létesüljön számukra román tanítási nyelvű egyetem is –, ezek után azonban a határozat kitért a belső polgári átalakulás legfontosabb követelményeire is, s nem egy ponton lényegesen radikálisabb szellemben, mint aminő a pozsonyi törvényeket jellemezte. Így például nemcsak az úrbéres szolgáltatások és a papi tized (parasztrészről adandó kártérítés nélküli) megszüntetését sürgette, hanem a parasztok rovására korábban elkövetett földfoglalások jóvátételét, valamint a céhek eltörlését és a teljes iparszabadság bevezetését is, s állást foglalt az esküdtbíráskodás általánossá tétele meg a semminemű óvadékfizetéshez nem kötött sajtószabadság mellett is.

Igaz viszont, hogy ezeknek a megnyilatkozásoknak az értékét nagymértékben lerontotta a határozat utolsó pontja, amely azt a követelést tartalmazta, hogy az erdélyi országgyűlés mindaddig ne döntsön a Magyarországgal való egyesülésről, amíg az unió kérdésének a megvitatásában részt nem vehetnek a román nemzet képviselői is. És a pont ugyanis nem amellett tört lándzsát, hogy az unióról Erdélyben ne egy újabb rendi országgyűlés, hanem már egy népképviseleti alapon létrejövő (s ezért várhatólag román többségű) törvényhozó testület határozzon, csupán azt az igényt támasztotta, hogy a román népet Erdélyben most ismerjék el ugyanolyan feudális értelemben vett „törvényes nemzetnek”, amilyennek itt eddig kizárólag a magyar, a székely és a szász „nemzet” minősült, s ennek megfelelően a nagyfejedelemség következő rendi országgyűlésén már a román recepta natio követei is megjelenhessenek. Mintha csak a szóban forgó pont kiagyalói már eleve törésre akarták volna vinni a dolgot a magyar forradalomnak még azokkal a híveivel is, akik a polgári átalakulás érdekeire nézve nem sérelmes román nemzeti követelések – vagy ezeknek legalább egy része – iránt talán megértést tanúsítottak volna, azt a kezdeményezést viszont, hogy most a román nemzeti igények kielégítésének a címén a feudális kiváltságok rendszerének felszámolása helyett éppen az ilyen kiváltságok körének kiszélesítésére tétessenek lépések, magától értetődően csak a legteljesebb elutasítással fogadhatták.

Amit egyébként megerősíteni látszanak a balázsfalvi gyűlés végakkordjai, meg a gyűlés berekesztése után történtek is. A tanácskozás május 17-i záróülésén ugyanis az egybegyűltek az előző napi határozatot petícióba foglalták, s úgy döntöttek ugyan, hogy a petíciót képviselőik ne csak az uralkodóhoz, hanem az összeülő erdélyi országgyűléshez is juttassák el, a diétára utazó küldötteket azonban szigorúan eltiltották attól, hogy a petíció tartalmáról esetleg alkudozásokba is belebocsátkozzanak. Majd a gyűlés hangadói a nemzeti mozgalom jövőbeli egységes irányítására alakítottak egy Román Nemzeti Bizottmánynak elkeresztelt állandó testületet, s ennek elnöki székébe Șagunát ültették, alelnökévé és tényleges mozgatójává pedig Bărnuțot tették meg.

Az udvar és a nemzetiségi mozgalmak szövetségének meglazulása

Amint Ferenc Józseftől a nem sokkal utóbb ugyancsak Olmützbe érkező Șaguna is csupán néhány barátságos, de semmitmondó szót kapott feleletül február 25-i petíciójára, amely szintén ilyesféle kérést terjesztett elő, azt tudniillik, hogy Erdéllyel egyesítsék a szűkebb értelemben vett Magyarország és Bukovina románlakta területeit, s az így létrejövő román koronatartomány élére állítsanak egy a románok által saját soraikból választandó nemzeti főnököt, a császár pedig vegye fel „a románok nagyfejedelme” címét is.

A nemzetiségek csalódása

Ugyanakkor Thun ellenzése folytán sikertelen maradt Șaguna püspöknek az a kísérlete, hogy egységes egyházi testület kerüljön a birodalom különböző „koronaországaiban”: Magyarországon, Erdélyben, a Vajdaságban és Bukovínában élő görögkeleti románok élére. Igaz, Șaguna sikerrel háríthatta el Sterca-Șuluțiu térítési kísérletét, de a görögkeleti románság nagy keserűségére másfél évtizeden át még azt sem sikerült elérnie, hogy a román görögkeleti egyház kiszabadulhasson a karlócai szerb érsekség függéséből. Șaguna lojalitása csak 1864-ben hozta meg gyümölcsét, a szerb–román ortodoxia egyházi közösségének várva várt felbontását, és az ő kinevezését a magyarországi és erdélyi görögkeleti románság érsekévé.

Szabad György

A társadalmi és a nemzetiségi politika ellentmondásai

A konzervatívoknak az emigráció egy része által keményen bírált antidemokratizmusa is hozzájárult ahhoz, hogy az ortodox egyház, élén az udvartól báróságot is kiérdemlő Șaguna püspökkel, megerősítette vezető szerepét az erdélyi román politikában, az 1861. májusi új balázsfalvi gyűlésen pedig sovinizmustól sem mentes határozatok születtek.

Az új országgyűlés

A román politikusok egy része Bariț vezetésével passzivitásba húzódott, éles polémiába bocsátkozva az 1864-ben érsekké emelt és a Habsburg-hatalom iránt továbbra is lojalitást hirdető Șagunával.

Katus László

A románok

Az ismét hatályossá vált 1848-as választójogi törvény igen hátrányos volt a románok számára, akik ugyan Erdély lakosságának abszolút többségét adták, a választójoggal rendelkezőknek azonban egynegyede sem volt román. Ezért az erdélyi román értelmiség körében már 1865-ben felmerült a politikai passzivitás, vagyis az országgyűlési választásoktól való távolmaradás gondolata. A román politikára nagy befolyással bíró Andrei Șaguna ortodox érsek javaslatára azonban végül is részt vettek mind az erdélyi országgyűlésre, mind a pesti parlamentbe kiírt választásokon. A 75 erdélyi választókerület közül 14-ben választottak meg román képviselőt, ezek közül azonban csak 12 jelent meg a pesti országgyűlésen.

Az erdélyi román értelmiség képviselői 1866 végén az uralkodóhoz intézett emlékiratukban, majd az 1868. május 15-én tartott balázsfalvi gyűlésükön megszövegezett nyilatkozatukban állást foglaltak Erdély önkormányzatának, valamint a románok nemzeti, nyelvi és vallási egyenjogúságát kimondó 1863–64. évi erdélyi törvénycikkek érvényének fenntartása mellett, s követelték az erdélyi országgyűlés egybehívását, népképviseleti alapon. 1869-ben az erdélyi románok körében felülkerekedett a George Barițt és Ioan Rațiu által propagált passzivista taktika, s távolmaradtak az országgyűlési választásoktól.

Egészen eltérő volt az erdélyieket számban megközelítő bánáti és keletmagyarországi románok politikai vezetőinek magatartása. Ők kedvezőbb helyzetben voltak, mert Magyarországon jóval több román rendelkezett választójoggal mint Erdélyben, s Krassó, Temes, Arad, Zaránd, Bihar, Közép-Szolnok és Máramaros megyék, valamint a Kővár-vidék számos választókerületében a román választók voltak többségben. Ezért a magyarországi románok – akiknek politikai vezetői a gazdag bánáti makedoromán nagybirtokos család tagjai, a Mocsonyiak voltak – a kiegyezést követő évtizedben aktívan részt vettek a politikai életben. 1865-ben 24, 1869-ben 25, 1872-ben pedig 22 képviselőjük volt az országgyűlésen, bár ezek egy része a Deák-pártot támogatta. A magyarországi román politikusok – az országgyűlésen a szerbekkel együttműködve, valamint Pesten kiadott lapjaikban, az Alexandru Roman által szerkesztett Federatiunea-ban és a Vincențiu Babeș szerkesztésében megjelenő Albina-ban – heves harcot vívtak a kiegyezési rendszer ellen, a nemzetiségi képviselők már ismertetett törvényjavaslatában megfogalmazott nemzeti jogok megvalósulásáért és a polgári demokratikus szabadságjogok érvényesítéséért. 1869 februárjában a temesvári nemzeti gyűlésen megalakították a magyarországi Román Nemzeti Pártot, amelynek elnökévé Alexandru Mocsonyit választották.

Egy hónappal később, 1869. március elején az erdélyi román értelmiség Szerdahelyen egybegyűlt képviselői is kimondották az erdélyi Román Nemzeti Párt megalakulását, ők azonban – a magyarországi románoktól eltérően – a passzivitás taktikája mellett foglaltak állást. A párt 25 tagú állandó bizottságának működését azonban a belügyminiszter betiltotta. A passzivista taktika gyakorlati eredménye az lett, hogy az erdélyi román választókerületek a kormánypárti mandátumok legbiztosabb szállítóivá váltak. Ezért az aktivitás tábora – amelynek élén Șaguna érsek és hívei állottak – átmenetileg megerősödött, különösen midőn Lónyay miniszterelnök is felkérte az érseket, hogy vegye rá a román vezetőket a választásokon való részvételre. 1872 májusában a magyarországi románok aradi gyűlése és az erdélyiek nagyszebeni konferenciája egyaránt az aktivitás mellett foglalt állást.

Lábjegyzetek

  1. Simion Bărnuțiu, Romanii si ungurii. Discurs rostit in catedrala Blajului 2 (14) maiu 1848. Red. si introd. George Bogdan-Duică. Cluj, 1924. 9–47.
  2. Bălceseu erre vonatkozó jegyzeteit idézi: Cherestesiu 435.
  3. Az eskü szövegét lásd: ugyanott 468–469.

Művei

  • Andrei Șaguna, Memorii din anii 1846–1871) (Sibiu, 1923).
  • Șaguna pedig maga adta ki február 25-i petícióját: Petition der romanischen Nation aus dem österreichischen Staate, welche Seiner Majestät Kaiser Franz Josef I. am 25. Febr. 1849 überreicht wurde (Hely és év nélkül).

Irodalom