Angyal Dávid

A Múltunk wikiből

Engel Dávid

Kunszentmárton, 1857. november 30. – Budapest, 1943. december 18.
a két világháború közötti időszak egyik meghatározó, liberális-konzervatív, pozitivista történetírója, egyetemi tanár
Wikipédia

Benczédi László

A török háború kiújulása

Láthattuk korábban, milyen kiválóságai juttatták Thökölyt olyan vetélytársakkal szemben, mint Apafi Mihály, Teleki Mihály vagy Wesselényi Pál, a magyarországi mozgalmak élére 1678 után. Ámde azt sem tekinthetjük véletlennek, hogy amikor a török támadása következtében Magyarország 1683-ban úgyszólván az európai politika élvonalába került, a „kuruc király” fentebb számba vett erénye, enyhén szólva, elégtelennek bizonyultak, ha ugyan nem fordultak egyenesen visszájukra. Egyet kell értenünk életrajzírójával, Angyal Dáviddal, amikor megállapítja róla: A politikában éppúgy, mint a harctéren csak a „kis háborúnak” volt mestere.[1]

Szabó Miklós

A történettudomány

Maguk a történészek zömmel nem képzett szakemberek, hanem autodidakták, akik eredetileg más pályáról kerültek a történetkutatás területére. Főleg újságírók szerepelnek közöttük nagyobb számmal; így indult Szilágyi Sándor, Acsády Ignác, irodalomtörténésznek pedig Angyal Dávid.

A Millennium idején jelent meg a nemesi liberalizmus hatalmas össze:gező munkálata, a tízkötetes millenáris „Magyarország története”. Ez a mű betetőzése Szilágyi Sándor, a millenáris mű szerkesztője munkásságának. Ez a monstre vállalkozás általános és átfogó felmérő munkálat volt, amely tartalmazta az addigi történészi gyűjtőmunka minden eredményét, mind a politikai események története, mind az állami intézmények jellemzése, mind a gazdasági és társadalmi fejlődés megismerése terén.

A századfordulón mutatkoztak a magyar történetírásban a liberalizmus megújítását célzó törekvések lecsapódásai. E szellemi mozgás halvány nyomai érződtek a századvég legnagyobb formátumú és a legmagasabb szakmai szintet jelentő szerzője, Marczali Henrik munkáján, a millenáris mű hetedik köteteként megjelent „Magyarország története. III. Károlytól a bécsi kongresszusig” című könyvén. Marczali kiterjesztette figyelmét, a magyar történetírásban elsőként, a 18. századra, azon belül különös figyelemmel II. József korára. Feldolgozási módján átsejlik a liberális szemléletű kutató tájékozódási szándéka a magyar polgári kor előtörténetében. A korszak legjelentősebb történetíró egyénisége, Acsády Ignác munkássága közvetlenebbül kapcsolódik a nemesi liberalizmus felbomlására reagáló eszmei áramlatokhoz. Acsády a kilencvenes években politikailag is hozzá tartozott az újkonzervatívokat tömörítő, Apponyi vezette Nemzeti Párthoz. A századelőn írt művében, „A magyar birodalom történeté”-ben egyaránt érződik az újkonzervatív ihletésű szociális szemlélet és a századvég harcaiban fogant nemzetiségellenes sovinizmus nyoma, de a könyv már az újkonzervativizmustól érintett szakasz meghaladását mutatja, sőt éles antiklerikalizmusa éppen az újkonzervativizmussal való harcos szembefordulást tükrözi. Acsády az újkonzervativizmus ellen kibontakozott harchoz csatlakozik fő művével, „A magyar jobbágyság történeté”-vel (1906) is. Élete alkonyán a történetíró az induló, polgári liberális szakaszát élő Társadalomtudományi Társaság gárdájának eszmei pozícióját foglalta el. Főműve a liberalizmus polgári alapra helyezésén munkálkodó erők történeti koncepciója kimunkálására tett nagyszabású kísérletnek tekinthető. A kilencvenes évek politikai mozgása befolyásolta Márki Sándort is, azt a nemesi liberális történetírót, aki már a nyolcvanas években monográfiát szentelt Dózsának. A parasztháború vezérét megkísérelte besorolni a magyar nemesi liberális hagyomány ősei közé, annak a történeti eseménysornak az előtörténetébe, amely a magyar nemesi liberalizmus csúcspontjához, az 1848-as jobbágyfelszabadításhoz vezetett.

A történeti múlt tudományos letéteményese, a történetírás természetesen nem maradhatott ki a nemzetkarakter és a historizáló ideológia kiépítésében jeleskedő kísérletekből. Ezek a törekvések a történetírásban pártpolitikai színezetűek voltak: a függetlenségi párthoz kapcsolódtak. A historizálás a történetírásban tehát nem általában az állagőrző liberalizmus egyik áramlataként jelentkezett, hanem a koalíciós kormány garnitúrájának sajátos ideológiateremtő akciójaként. Középpontjában a koalíció Rákóczi- és kuruckultusza állt. Ezt a kultuszt szolgálta a historizálás vezéralakja, Thaly Kálmán, ekkor már nem történeti munkáival, hanem Rákóczi hamvai 1906-os hazahozatalának kiharcolásával.

A preszcientikus korszak történetírásának nem politikai indíttatású elágazásai is voltak. A néprajztudomány előstádiumát képező német romantikus népkutatásból (Volkskunde) két magyar történetírói áramlat is kinőtt. Közvetlenül ide kapcsolódott az úgynevezett művelődéstörténet, amely nevétől eltérően nem a szellemi műveltséget, hanem a szokás- és viselettörténetet kutatta. Ezt a törekvést képviselte két szerzetes történetíró, Békefi Remig és magasabb színvonalon Takáts Sándor, a képviselőház levéltárosa, aki a török idők szokásait, viseletét dolgozta fel anekdotikus szépirodalmi formában.

A romantikus népkutatás ösztönzéséből egy jóval nagyobb tudományos eredményeket hozó törekvés is eredt: a kora-középkori szokások vizsgálatának az az ága, amely az Árpád-kori szokásjog színes világát igyekezett oklevéladatok alapján feltérképezni, s ennek során először tett kísérletet az Árpád-kori parasztság rétegződésének feltárására. E munkák során bukkant a kérdés két legjelentősebb kutatója, Erdélyi László bencés szerzetes, kolozsvári professzor és Tagányi Károly levéltáros – elsősorban „A földközösség története Magyarországon” című művében – a paraszti földközösség nyomaira a középkori Magyarország társadalmában.

A magyar történetkutatás tudományos színvonalra emelésében nagy érdemeket szerzett a bécsi Staatsarchiv tudományos üzemében kitanult történészgárda. Közülük rangban és befolyásban Thallóczy Lajos, a közös pénzügyminisztériumi osztályfőnök és titkos tanácsos játszott hangadó szerepet; a tudományos vezéregyéniség azonban Károlyi Árpád volt, aki 1909–1913 között a Staatsarchiv igazgatói posztját is betöltötte. Thallóczy és Károlyi szakmai munkássága azokhoz a német tudományos irányzatokhoz kapcsolódott, amelyek középpontba a hivatali intézmények, az igazgatási szervezet történetét helyezték. Károlyi Árpád terjesztette ki a tudományos kutatást a 19. század történetének feltárására. 1919 után kiadta Széchenyi döblingi iratait és Batthyány Lajos perének dokumentumanyagát.

A bécsi történészkör szoros érintkezésben állott a Budapesti Szemle gárdájával. Riedl Frigyes körének budapesti történésztagja is volt, Angyal Dávid. Mind ő, mind a bécsiek azon munkálkodtak, hogy csatlakozva Concha, Riedl törekvéseihez, normatívvá emelhető alakokat keressenek a konzervatívvá váló liberalizmus eszmei megalapozásához.

Lábjegyzet

  1. Angyal Dávid, Késmárki Thököly Imre, 1657–1705. II. Budapest, 1889. 59.

Művei