Anonymus gestaíró

A Múltunk wikiből

angolul ANONYMOUS NOTARY, románul Notarului Anonim

XII–XIII. század fordulója
Wikipedia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Anonymus szobra Budapesten. Ligeti Miklós alkotása (1903). Egyike azon tíz szobornak, melyeket a 20. század elején I. Ferenc József adományozott a nemzetnek
907
Anonymus szerint Árpád fejedelem halálának éve.
1210 körül
Anonymus megírja a Gesta Hungarorumot.

Tartalomjegyzék

Somogyi Sándor

A Kárpát-medence természeti képe a honfoglalás idején

Az ország dunai felénél is terjedelmesebbek voltak a Tiszának és mellékvizeinek hatalmas lápokkal és mocsarakkal fedett árterei. Az szatmári–beregi lápok (Ecsedi-láp, Szernye-, Szenna-, Blatta-mocsár) után a Bodrogköz, Taktaköz, Heves–Borsodi ártár és az Alsó-Zagyva, a Jászság sákja egy-egy nagyobb árvíz után inkább tóra, mint szárazföldre emlékeztetett. Keletről a Hortobágy, a Nagykunság, a két Sárrét és a Körösök süllyedéke, majd a Tisza–Kurca szögének vizenyős területei követték egymást, hogy a Marostól délre az Aranka, a Bega és a Temes egybefüggő láp- és mocsárvilágával záruljon le sorozatuk. Ezeken a lápoktál kísért folyókon átjárási lehetőség csak ott nyílott, ahol a kétoldali ármentes térszínek megközelítették egymást. Ezért volt már Anonymus számára is feljegyzésre méltó a rakamazi, dorogmai, titeli és büdi rév.

Bóna István

Az Alföld és Erdély a IX. században: a bolgárok

Míg az erdélyi bolgár uralomrál ma már tudunk egyet-mást, annál bizonytalanabb az alföldi bolgár uralom jellege és kiterjedése. Területi kiterjedésére vonatkozóan – a bolgár uralom emlékének puszta tényén túl – nem használhatók Anonymus XIII. századi utalásai. A honfoglalás előtti bolgár várkánt említett Titelen és Alpáron a régészeti kutatások nem találtak IX–X. századi településre vagy életre utaló nyomokat. Mind a kettő őskori erődített telep, amelyet későbbi népmonda kapcsolt a honfoglalás eseményeihez. A Maros torkolatától északra, a Tisza mentén bolgár támaszponttal számolhatunk Csongrádon (korábbi neve: Cernigrad–Feketevár). A név a bolgár uralom katonai jellegéről tanáskodik, s egyben a bolgár végek (Vulga/or/um fines) északi határát jelezheti. Egy-egy Csongrád környéki XI. századi nandird, illetve nandur (a bolgárok ómagyar neve) határnév arra utal, hogy az itteni bolgár maradványok túlélhették a honfoglalást.

Bartha Antal

A magyar őshaza

III. Béla király névtelen jegyzője, Anonymus 1200 körül írt művében a Don melléki Szkítiát nyestben szerfölött bővelkedőnek tünteti fel. A honfoglalás útvonala tudomása szerint, Don (Etel)–SzuzdalKijev–Havaserdő volt. Nyestben nem a Don vidéke, hanem a Volga–Káma vidék erdei bővelkedtek. Etel, Etil, Itil néven a Volgát is illették a középkorban. Szuzdal Anonymus korában volt felemelkedőben, itt és a vele határos Volga–Káma vidékén finnugor népek éltek. A Volgai Bolgáriából útra kelő kereskedők már Szuzdal kialakulása előtt használták az Anonymus által megjelölt útvonalat.

A magyar–török kapcsolatok

Az ugor magyarok társadalmi és népalakulási szervezete a török népekétől nem különbözött. A finnugor nyék törzsnévnek „védett, bekerített hely” közjelentőse a gyepű, határvédő sáv, jelentősbeli rokona. Ilyesfajta törzsnévadás a török és más népek körében is szokásban volt. A XII. század végén Anonymus magyarázni próbálta az idegenek által használt Hungarus és az önelnevezés különbségénének okát. Előkelő informátorainak hagyományából merítve, tévesen úgy vélekedett, hogy „Hungárusoknak Hungvárról nevezték el ...” (MEH 137.) a magyarokat. Tévedése azt azonban tanúsítja, hogy az onogur kapcsolatok emléke az előkelők hagyományából kiveszett. Az Anonymus tudomására jutott hagyomány nem az onogur népnévhez, hanem földrajzi helynévhez kötötte a Hungarus eredetét. A XII. századi magyar előkelők nem őrizték a köznéptől eltérő etnikai származásuk emlékét. Nem valószínű tehát, hogy az onogurok az uralkodó, politikai szervező nép funkcióját töltötták be. Anonymus a mageri, mogeri – magyar – népnevet az egész népre vonatkoztatta. Mágog nevéből való eredeztetésével középkori tudós ismereteket közölt. Szófejtése téves, ámde ez is rangot adott a magyar népnévnek. Ebből az következik, hogy a mageri, mogeri népnév mérhetetlenül jelentősebb volt, mint az onogurból eredő Hungarus. Az előkelőségre nagy súlyt fektető Anonymus a két népnév rangsorolásában nem tévedhetett, hiszen a magyar nevet népszerűsítette. A magyar név előkelőségét még azzal is fokozta, hogy Mágog ivadékának tüntette fel Attilát is, ily módon a magyarok és a hunok valamiféle atyafiságát hangoztatta.

Az ősmagyarok Levediában és Etelközben

A középkori magyar krónikák a keleti származásra emlékeznek, de az egykori lakóhelyeknek a X. század derekán még ismert nevei a középkor folyamán feledésbe mentek. Helyükbe a középkorias földrajzi szemlélet fogalmai, esetenként pedig kibogozhatatlan, tudálékos elnevezések kerültek. Meglehet, hogy a hagyomány változataiban az ősi lakóhelyek különböző nevek alatt éltek. Anonymus használja a Dentümogyer fogalmat. Az onnan Magyarországra vezető útvonal leírásásból következően, a fogalom a Középső-Volga tájaival mosódott egybe.

A fogalom Dentü- eleme nem tartozik a népnévhez; a dentü és mogyer szavaknak folyók magyarja, folyók között élő magyar értelme lehetett. Nem lehetetlen, hogy a Dentümogyer az Alsó-Dont magában foglaló Azov-vidékre, Maeotisra vonatkozik. A Dentümogyer szó Den- elemének nem valószínű, hogy köze van a Don folyónévhez, a tü- jelentése tisztázatlan.

Az ősgesta részeit őrző krónikáink azt közlik, hogy a magyarok a Perzsiával határos Maeotisban éltek. Környékén esett meg Magor és Hunor kalandos asszonyszerzése. A Hunor személynév a hun népnév megszemélyesítése. A név magyar mondába kerülésének nincs végleges magyarázata. Meglehet, hogy az onogur, hunugor népnévnek a magyarban Hunorra változott alakját a népnevet adó vélt ős személyneveként őrizte meg a monda. A XII. század végén Anonymus az Árpád-dinasztia eredetmondájába nem kapcsolja be Attilát. Ugyanakkor Ügeket, Álmos atyját és Attilát atyafiságba hozta, a dicső Mágog király ivadékainak tüntette fel őket. Anonymus lépésről lépésre építette fel a hun magyar rokonság, azonosság elméletét. A honfoglalás előestéjén Attila már az Árpádok és vezértársai őseként, a honfoglalás elbeszélésében a helyben talált székelyek uralkodójaként tűnik fel. A XIII. század második felében a nyugati eredetű hun krónika beépült a magyar irodalomba, és erősítette az Anonymusnál már meglevő hun hagyományt. A középkori magyar irodalomban élő hun hagyománynak van egy figyelemre érdemes sajátossága, ami megkülönbözteti a nyugat-európai irodalomban fellelhető hun történetektől. A nyugat-európai irodalomban Attila és hunjai negatív hősök, gonosz ellenségek, a középkori magyar tudósok pedig pozitív tulajdonságokkal ruházták fel őket. A nyugati sémák tehát kívül rekedtek a magyar irodalmon, a középkori íróinkban élő hun kép világviszonylatban is egyedülálló. Ez nem lehet véletlen. Fel kell tételeznünk, hogy a magyar középkorban eleven hun hagyomány, a hun magyar atyafiság gondolata a XII–XIII. századnál sokkal ősibb, még magyar őstörténeti eredetű. A délorosz sztyeppre visszahúzódott hun részek utódai az V–IX. század folyamán még éltek; velük az ősmagyarok érintkezhettek. Ezt a honfoglalás előtti hun–magyar érintkezést és színhelyét bajosan lehetne adatolni. A hun–magyar atyafiság mélyen gyökeredző érzése mítosz, de, mint az őstörténeti mítoszok általában, a valóság visszfénye. A hunoktól más népekhez, így a magyarokhoz is átterjedtek a világhódító hun királynak és népének emléket állító mondák. A sztyepp népeinek körében a szellemi javak érintkezése csakhamar e javak egybeforradásával járt. A dicsőséges vélt elődöktől való származtatás a sztyeppi mondaképzés egyik szabálya. Aligha véletlen, hogy Magor és Hunor mondájában a szarvasüldözési epizódnak hun és bolgár párhuzama is van. Az sem véletlen, hogy a mondában szereplő alán fejedelem, Dulo neve azon a bolgár fejedelmi listán szerepel, amelyik Attilától, nevezetesen Ernak nevű fiától eredezteti a bolgár fejedelmeket. A honfoglalás előtti magyar, bolgár-török, alán és talán hun érintkezések valóban léteztek.

A monda szerint Magor és Hunor testvérpár vitézeik kíséretében kalandra indult Maeotisból. Egy pusztaságban, Perzsiával határos részeken, férfiak őrizete nélkül Belár fiainak feleségeit, gyermekeiket és Dulo alán fejedelem két lányát a kürt ünnepének vigassága közben találták. A testvérek az alán fejedelem-kisasszonyokat, kísérőik pedig Belár fiainak feleségeit ragadták el, feleségül vették, és vagyonukat is magukkal vitték. A belár-bilár a bolgár népnévvel azonos, amelyet a magyar hagyomány személynévként őrzött meg. A Dulo név a szarmatáktól származott át egy alán népcsoportra, a magyar monda személyesítette meg. Magor és Hunor vitézeikkel bolgár és alán nőket ragadtak el vagyonukkal együtt. A kürt ünnepe a zsidó vallási előírásokban szerepel. Maeotis az Alsó-Volga vidékére, a Perzsiával határos részek pedig Európa keleti végeire vonatkoznak. A mondatöredék megőrizte a bolgár-török, alán és esetleg a kazár kapcsolatok emlékét; a kazár előkelők körében terjedt a zsidó vallás. A magyar–alán kapcsolatoknak nyelvi nyomai is vannak: asszony (úrnő), híd, vért, gazdag, verem, zölr (egy fűfajta), üveg, méreg és húg szavaink az alánból származnak. Alán csoportok ősmagyarokhoz csatlakozásának más emlékei is vannak. Aszlár, Oszlár és Eszlár helyneveink az alánok régi asz, oszian, aszian nevéből keletkezhettek. A magyar nép eredetmondája alán ősanyák emlékét őrzi. A származási elveken nyugvó népszerveződés mondai emléke a magyar–alán érintkezéseket a magyar–bolgár-török kapcsolatokkal egyenértékűnek állítja be. A honfoglalás kori magyar fémműves művészetnek az alánban fellelhető párhuzamai vannak.

Az alánok az Elő- és Észak-Kaukázus vidékén, a sztyepp több körzetében, így a Don–Donyec középső vidékén is éltek. Hasonló a helyzet a bolgár-törökök esetében. Közelebbi támpont hiányában a magyar–alán–bolgár érintkezések színhelyeként a sztyepp több körzete is számításba jöhet.

A 674–678-as években a Don menti sztyeppről az Al-Duna vidékére költözött onogur-bolgárok örökébe a bizánci és orosz kútfők fehér ugorjai léptek. Rajtuk azokat a kazárokat értjük, akik ezekben az években a széthullott onogur politikai alakulás helyén saját uralmukat rendezték be. A X. századi hagyomány szerint Levedi felesége előkelő kazár nő volt. Levedi a magyar nemzetségfők közt az első, akit szoros szálak kötöttek a kagánhoz. A magyaroknak Etelközbe távozása után a kagán magához rendelte Levedit. "Azért hívattunk, hogy mivel nemes származású, értelmes és vitéz vagy és a türkök közt az első, nemzeted fejedelmévé emeljünk, és engedelmeskedj a mi szavunknak és parancsunknak." [1] A kazár kagán javaslatából következik, hogy a magyarok alárendelt helyzete Etelközbe való költözésükkel nem szűnt meg. Levedi az ajánlatot elutasította, maga helyett Álmost, illetve Árpádot tartotta a fejedelemségre méltónak. Levedi a X. század után eltűnt az emlékezetből, helyébe Ügek és Előd került. Viselkedése nem fér össze a sztyeppi népek uralkodóeszményeivel.

A hagyomány Levedit, Álmost és Árpádot kortársaknak tünteti fel, ami a magyar–kängär háború és a Levediából való távozás lehetséges időpontjával ütközik. A IX. századi magyar történelem időrendi problémáit úgy kísérelték meg áthidalni, hogy az eseményeket a IX. század utolsó negyedébe helyezték, és a Levediában, majd Etelközben való tartózkodás között csupán néhány évet tételeztek fel. Helytállónak tűnik azonban, hogy az egymástól távoli eseményeket a magyar hagyomány mosta egybe; vagy Konstantin császár átvette a magyarok dolgait felületesen ismerő hagyományt is.

Személynévből képzett országnév a magyarban szokatlan. E terület Chidmasz, illetve Chigilusz néven említett egyetlen folyóját nem sikerült megbízhatóan azonosítani. Levedia meghatározásában több elképzelés alakult ki: a Don és a Kubán, a Volga és a Don, a Don és a Donyec, a Don és a Dnyeper közére vonatkoztattuk az elnevezést. Az a gondolat is felmerült, hogy Levedián Etelköznek egy kis részét, Levedi nemzetség szállásföldjét kell érteni.

Az emlékezet azonban az egész ősmagyar nép, és nemcsak Levedi nemzetsége lakóhelyének tudta Levediát. A bizonytalan jelzésekből arra lehet következtetni, hogy Etelköztől keletre volt Levedia. A név az Alsó-Don, Alsó-Volga, Kubán és az Elő-Kaukázus határolta tág térségen belül, valamelyik szűkebb körzetre vonatkozott. Nagyon fontos, hogy a Levedi személynév finnugor eredetű; így a belőle képzett földrajzi név is finnugor. Valós értékű fogalom, és a sztyepp délkeleti körzetére irányítja a figyelmet. Oda utal eredetmondánk Maeotisa is. Levedia színhelyének kérdése azonban a magyar őstörténetnek továbbra is nyitott problémája.

Az etelközi magyarok politikai berendezkedése

Az arabul írt kende szót Anonymus Cundu, vagyis Kündü alakban adja vissza. A régi törökben eredetileg Kündä, azaz Künde alakja volt a szónak, és ebből hanghasonulás útján a magyarban Kende lett.


A XI. századi magyar hercegek címe úr volt, Anonymus az egyik magyar törzsfő nevét Ursuuru, Örsúr alakban őrizte meg. Az úr cím a magyar törzsek vezéreit megillető elnevezés. Az úr alá tartozó társadalmi alakulásnak, a törzsnek a magyar neve uruság, urság volt, ebből alakult ki ország szavunk is. A X. század közepén hét magyar törzsről tudott a hagyomány. A XI. század után is hetumoger, hétmagyar és hét vezérről tudtak gestáink és krónikáink. A hét mágikus szám: a csatlakozott kabarokkal a magyaroknak nyolc törzsük volt, viszont a kabarok maguk is három törzsre tagolódtak. Minden bizonnyal nem hét, hanem több magyar 'urság' létezett. Az úr szó eredete nem világos; török szó származékaként jöhet számba. Az osztják u, urt szónak 'halott lelke, árnya' és átvitt értelemben 'hős' jelentése más árnyalatú, finnugor vagy ugor eredetét végérvényesen elvetni mégis idő előtti volna. A magyar Gyeucsa, Géza személynév a török jabgu fejedelmi méltóságcím nevéből ered. A sztyeppi népek fejedelmi és előkelő nemzetségei személynévadásában a méltóságnevek használata elterjedt szokás volt.

Anonymus művében tűnik fel az Usubou, az Ősbő személynév. A bő származéka a bőség, vagyis gazdagság. A török nemzetségfők neve bäg volt, a magyarban bő alakja lehetséges.


Anonymus Álmos fejedelemségbe iktatásának szertartását úgy adja elő, hogy Álmosnak tett esküjét a hét fejedelmi személy saját vérének egy edénybe csorgatásával szentesítette. Az eskü tartalmát Anonymus anakronisztikusan, a XII. század végi állapotok szellemében, a feudális király és főurak kapcsolatára jellemzően adta elő. Ellenben a szertartás és jelképe a hűségfogadásnak, az egyesülésnek sok nép körében elterjedt, nagyon ősi eredetű, az ősmagyarok körében is meghonosodott rítusával azonos. A vérségi szálak jelképe erősítette meg a politikai szövetséget. A közös származás jelképének és rítusának alkalmazása utal arra, hogy az egyezségre lépett csoportok szemében a rokonságon alapuló szervezetnek nagy jelentősége volt. Közérthető, alkalmas eszköznek bizonyult a politikai berendezkedés szentesítésére, egy olyan átfogó egyesülés jelképi megszilárdítására, amelynek alkotórészei rokonságban nem állhattak.


Anonymus előadásában a honfoglaló magyarok bevették Kijevet, és az eseményekben a kunokat is szerepelteti, aki anakronizmus, mert az utóbbiak a XI. század dereka táján nyomultak elő a kelet-európai sztyeppre. A gesta szövege Kálmán 1095. évi és Géza király 1115. évi hadjáratának emlékét anakronisztikus módon kapcsolta össze a honfoglalás előtti eseményekkel. A középkori tudósok eljárásában a kései események múltba vetítése nem volt szokatlan.

Az V–IX. századi műveltség a sztyeppen és az ősmagyarok

  • A ragadozó madarakra vonatkozó gazdag szókincs jelzi, hogy ezek az állatok az ősmagyarok életében nagy szerepet játszottak, nyilván a velük folytatott vadászat révén. A turult galambász héjának szokás tartani; eredetileg sólymot vagy sasféle madarat jelentett. A magyar hagyomány mitologikus környezetében jelenik meg, az Emesére alászálló madár isteni látomás, eredetében totemhiedelem. E pogány mitologikus látomás említése még úgy is kifogástalan, hogy Anonymus keresztény látomással társította.
  • Ősi mondáink töredékekben maradtak ránk. Egyik-másik darabjuk több változatban élhetett. A XI. századi ősgesta és Anonymus gestája a fehér ló mondáját eltérő alakban őrizte meg. Pogány kori epikánk elemei a keresztény legendákba, mint a Szent László-legendakörbe is bekerültek. Pogány kori mondáink ember- és cselekményközpontúságát színezi a mitológiai háttár. A földi és a kozmikus világ elkülöníthetően tűnik fel, mint Emese álmában a turul és a jövendölés, vagy mint a fehér lóban, aranyos nyeregben és fékben, azaz földi tárgyakban rejtetten szerepelnek mitológiai célzások. A fehér ló mondájának ókori perzsa párhuzama ismert. Meglehet, hogy a monda ősi rétege, a jelképes országszerzés eszméje iráni, esetleg szkíta eredet- a magyarban. A magyar mondák központjában a népet megszemélyesítő fortélyos, eszes hősök és a nép sorsát meghatározó fejlemények állnak. Természetfölötti jelenségek a földi ügyeknek a nép javára történő alakításában csak néha, és csak jelképesen szerepelnek. Az ember- és cselekményközpontáság, a mitológiai elemek elkülönítése a hagyományközösség néppé válásának a jelei. A cselekmények környezete a népre, kedvelt hőseire korlátozódott.

Györffy György

IX. század végi népvándorlás

A magyar honfoglalás képe a legtöbbek előtt úgy él, ahogy azt 1200 körül Anonymus elképzelte és leírta. Árpád fejedelem vezérei élén, Szkítiából, a vereckei úton bevonul, és apró részfejedelmekkel vívott diadalmas csaták után elfoglalja ősének, Attilának örökét.

Ez az elbeszélés 300 évvel az események után, 1200 körül készült, Anonymusnak pedig nem állott rendelkezésére szemtanú leírása a honfoglalás menetéről, csupán egy 900 körüli nyugati évkönyvíró, Regino szűkszavú feljegyzéseit ismerte. Gesta Hungaroruma a műfaj sajátosságaiból következően nem is akart oknyomozó történet lenni, hanem regényes elbeszélés az ősök dicső tetteiről. Anonymus a királyi udvarban forgolódó főuraktól megtudta ugyan, hogy kit tartottak honfoglaló ősüknek, s melyik volt az ősi birtokuk, egy-egy igric pedig még az ő korában is regélt a kalandozó vezérek dicsőségéről, de ezen túlmenően a magyar honfoglalás történetét az 1200 körüli földrajzi, néprajzi és politikai viszonyokhoz igazodva írta le. A latin auctorok művei nyomán szinte világosabban állt előtte a magyar honfoglalás világtörténeti szerepe; ezekből ugyanis kitűnik, hogy nem egyedi népelmozdulásokról van szó, hanem a „Szkítiában”, az eurázsiai sztyepp országútján lakó népek meg-megújuló nyugatra töréséről, arról, amit ma népvándorlásnak nevezünk.

A Kárpát-medence IX. század végi állapota: legenda és valóság

Anonymus 1200 táján megpróbált választ adni arra, hogy kiket találtak a magyarok a Kárpát-medencében, de mivel írott forrásokban nem talált elegendő adatot, a nép ajkán élő hagyományokat pedig megvetette, maga próbált választ adni rá korának a régmúlta való visszavetítése és tudákos etimologizálás alapján.

Anonymus célja az volt, hogy bizonyos főúri családok ősi birtokjogát történetileg igazolja. E családoktól megtudta, hogy kit tartanak honfoglaláskori ősüknek, melyik vármegyébe szálltak meg, de ahhoz, hogy az ősöket hősi csatákban szerepeltethesse, ellenfél is kellett, akit a hős legyőz. Ilyeneket pedig a rendelkezésére álló forrásokban (Regino, Gesta Ungarorum) nem talált. Anonymus a Kárpát-medence a honfoglalás előtti országait és vezéreit javarészt ennek az igénynek a kielégítésére hívta életre, részben a hagyományban is élő 10. századi magyar törzsfők „országaiból”, részben helynevekhez fűzött magyarázatokból.

Szerinte a Duna–Tisza közén, Ungvártól Titelig a bolgár-szláv kagán (cár) rokona, Salanus vezér lakott. (Az ő nevét olvasta Vörösmarty Zalánnak, holott Anonymus helyesírása csak Salán vagy Csalán olvasatot enged meg.) Az ő alattvalója lett volna Laborc ispán, akit a magyarok állítólag ott akasztottak fel, ahol a Laborc folyó a Bodrogba ömlik. A kazár népességű bihari dukátus vezérének a "több barátnője" miatt "Mén"-nek nevezett Marót vezért tette meg azon a tájon, ahol két Marótlaka falu árulkodott Anonymusnak Marót lakhelyéről. Nyitra vidékén szerinte Zobor cseh vezér uralkodott, akit Huba és társai megkergettek, és a Zobor-hegyen akasztottak fel. A Temes vidékén élt szerinte Ajtony őse, Galád vezér (ott, ahol a középkorban több Galád helység feküdt, s ma Gilád falu is található). Erdélyben Gyalu "blak" vezér uralkodott; őt ott győzi le a Gyulák őse, ahol Gyalu vára található.

Az élő néphagyományok gyűjtői ma is találkoznak ilyenféle névmagyarázó mondákkal, amelyek szerint X vagy Y helynév onnan ered, hogy ott X vagy Y nevű ember az életét vesztette; ebből világos, hogy Anonymus esetében javarészt Árpád-kori helynevekhez fűződő népetimológiákkal van dolgunk. Van olyan eset, amikor Anonymus nagyon melléfogott, mert a vezérnévként szerepeltetett helynév még csak nem is személynévből ered: a Zobor név ugyanis ugyanaz a szó, mint a mai lengyel sabor, s ez eredetileg konventet, szerzetesek gyülekezőhelyét jelentette. Gyalu és Galád esetében a helynév ugyan személynévből ered, de nem honfoglalás előtti, hanem 10. századi magyar szállásbirtokos nevét őrzi.

Anonymus „pannoniai” vezéreinek kitalált voltát mi sem jellemzi jobban, mint hogy az egykorú források kb. 20 olyan uralkodót és jelentős történeti személyt emlegetnek, akinek a Kárpát-medence 9. századi történetében szerepe volt. Anonymus egynek a nevét sem ismeri, az ő vezéralakjai csak az Árpád-kori helynévanyagban találhatók meg, a nála szereplő népek többségének pedig csak 1200 körül volt kapcsolata a Kárpát-medencével.

A honfoglalást bevezető harcok

A magyar sereg, amely valószínűleg kabarokból, illetve székelyekből állt, a pannoniai kalandozás ideje tájt értesülve Szvatopluk haláláról bizonyára nem is tért haza Etelközbe, hanem a Felső-Tisza vidékére vonult vissza, ahol Verecke előterében – arab dirhemmellékletes régészeti leletek szerint – kabarok szálltak meg, és Anonymus szerint Árpád bevonuló serege a bihar-nyírségi részeken kazárokat és székelyeket talált. Noha Anonymus a kazárokat és székelyeket régóta ott élő népeknek mondja, de egyrészt ő a honfoglalás után élt népeket is áthelyezte a honfoglalás előtti időbe, másrészt az a hagyomány, hogy a magyarok a székelyeket itt találták, magyarázható azzal, hogy a székelyek kabar törzsekkel együtt a beköltözéskor a magyarokat megelőzték.

A magyar hagyomány ilyetén értelmezését a Fuldai Évkönyvek adataival is támogathatjuk. Eszerint a kalandozók 894-ben az elfogott férfiakat – akiket Etelközben munkára lehetett volna fogni vagy a görögöknek eladni – megölték; csak fiatal nőket vittek magukkal. Ha e feljegyzés nem a krónikás túlzása, akkor ez inkább arra mutat, hogy nem otthonukba tértek meg, és családjuk távol volt.

A pannoniai kalandozást és a Felső-Tisza-vidékre való visszavonulást minden bizonnyal a következő év, 895 elején követte Árpád fejedelem leereszkedése a magyar törzsek lovassága élén a Vereckei-hágón át az Alföldre, aminek emlékét a magyar hagyomány mint Árpád diadalmas honfoglalását őrizte meg. Ennek emléke az a másik krónikás hagyomány is, amely arról tudat, hogy Árpád a honfoglaláskor a többi vezért állítólag megelőzte. Árpádnak és seregének 895. évi hadra kelését bizonyítja Konstantin császár feljegyzése, mely szerint a 895. évi besenyő–bolgár támadáskor a magyar had nem tartózkodott otthon. Tartózkodása helyét Regino árulja el, amikor közli, hogy a magyarok először a pannonok és avarok pusztáira hatoltak be, és onnan támadták a szomszédos hatalmak végvidékeit. Árpád serege elsőként nyilván az Alföld déli felére terjedő bolgár végeket támadta meg, elfoglalva földváraikat, Csongrádot, Titelt és más erősségeket. A Felső-Tisza vidéki nemzetségi hagyományokat közvetítő Anonymus nagyjából ennek a benyomulásnak az emlékét és bolgárellenes harcait őrizte meg, noha regényes történetének legtöbb szereplője, történeti környezete és epizódja írói fantázia szülötte.

Besenyő–bolgár támadás és menekülés az új hazába

Az Erdélybe menekültek között kellett legyen a magyarok kendéje, névleges főkirálya, Kurszán. Az ő szerepét az Árpád-házi dinasztikus hagyomány igyekezett elhomályosítani. Ezért degradálódott Kündü (téves olvasással: Kond) a hét vezér egyikévé, sőt az anonymusi "Kündü fia Kurszán" vezér a fehér ló mondájában már romlott "Künd" fia Kusid néven úgy jelenik meg, mint Árpád Szvatoplukhoz küldött követe.

Pannonia és Morvaország elfoglalása

II. Mojmir (Moimar) fejedelem további sorsa ismeretlen, de felmerült a gondolat, hogy Anonymus Ménmarót történetébe beleszőtt valamit Mojmiréból. A gesta szerint Ménmarót vesztes csata után megadta magát, és országát leányával együtt Árpád fiának, Zoltának engedte át. Ha „Marót”-ország máshol volt is, mint azt Anonymus helynevekből kikövetkeztette, Zolta pedig utódai korából ítélve még csak ekkortájt született, és mint trónörökös nem jöhet számításba, gondolhatunk bátyjára, Leventére mint Morvaország új urára, mert az egyik fő morva vár, Breclav–Lundenburg a Morva és Thaia összefolyásánál 1056-ban Laventenburch néven tűnik fel, s ezt a Levente névvel is magyarázzák.

Milyen módon történt a föld felosztása?

Történetíróink általában elfogadták a magyar krónikák előadását, mely szerint a hét vezér – Árpád, Szabolcs, Gyula, Örs, Künd, Lél, Vérbulcsú – az ország különböző vidékein ütötte fel táborát. Erről a vezérnévsorról azonban kiderült, hogy a krónikaíró állította össze a történeti mondák X. századi főszereplőiből. Így került bele például tévesen a 955-ben kivégzett Vérbulcsú és Lél neve a honfoglaló vezérek névsorába. Mivel ennek a vezérnévsornak az összeállítója a kabarok szállásterületével egyáltalán nem számolt, az általa adott összképből nem indulhatunk ki.

A családi hagyományok alapján dolgozó Anonymus hét magyar vezér (Álmos fia Árpád, Előd fia Szabolcs, Kündü fia Kurszán, Ond fia Ete, Lél, Huba, Tétény fia Harka) mellett hét csatlakozott „kun” vezért is szerepeltet (Ed, Edemen, Et, Böngér fia Bors, Osád fia Örsúr, Vajta, Ketel fia Alaptolma). Szálláshelyüket általában ott jelöli meg, ahol a vezérektől eredő úri nemzetségek a 12. században birtokoltak, e nemzetségi szállásterületek pedig sohasem egy országrészre kiterjedő törzsterülettel, hanem többnyire egy-egy vármegye területével esnek egybe. Anonymus „hét vezérének” szálláshelyei már távolról sem mutatnak hét különböző vidéken fekvő törzsi központra. Árpád szálláshelyét a Csepel-szigeten, Előd fia Szabolcsét Fejér megyében, Kündü fia Kurszánét meg Pest-Pilis megyében jelöli meg, tehát egymáshoz igen közel. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az állítólagos ötödik vezér, Tas fia Lél – akiről Anonymus nem tudja, hogy Árpád dédunokája volt – Bodrog megyében kap szálláshelyet, megállapíthatjuk, hogy az anonymusi vezérnévsorból nem indulhatunk ki e kérdés eldöntésénél.

Egy 1979-ben közzétett arab forrás, Ibn Hajján Rabatban fellelt krónikája a 942-ben a spanyol határvidéken elfogott magyar vitézek elmondása alapján ismerteti a magyarok (turkok) hét vezérét. Mivel a megadott névsorban a „leghatalmasabb” vezér mellett a gyula és Bulcsú harka is szerepel, ez inkább vonatkoztatható a hét törzsfőre, semmint hét kalandozó csapatvezérre. Az egykorú feljegyzésen alapuló másolat nehézsége, hogy számos arab betű többféleképpen olvasható, s így csak néhány név egyeztethető az ismertekkel, sőt egyes esetekben az is vitatható, hogy a betűcsoport arab szót vagy magyar nevet takar. A főfejedelem megjelölésénél a forráskiadásban Sana áll, ami lehet az arab 'méltóság' szó, de lehet az arab másoló által szónak felfogott személynév is, Sana ugyanis egy pont változtatásával Sabának is olvasható. Ez esetben a név a nyugati forrásokból ismert Schaba kalandozás kori magyar vezérnek és krónikáink Csaba királyfijának nevével egyeztethető. A második vagy arab kiolvasás szerint a méltóságára leghatalmasabb vezér gyila volt. A következő vezér, Vulsudi nevében Konstantin császár feljegyzése szerint is a harmadik, karhász méltóságot viselő Bulcsúra ismerünk. A negyedik név bizonytalan, talán Velechre javítható. Az ötödik, Basmannak olvasható vezérnevet az Érsekújvár határában feküdt Árpád-kori Basman falu tartotta fenn. Amíg a hatodik név mindmáig megfejtetlen, a hetedik biztosan Harhadinak olvasandó; Anonymus hetedik vezérének, Tühütümnek a fia ugyanis Harka, ennek -di képzővel ellátott alakja rejlik mögötte. A fenti névsorból a magyar törzsszervezetre vonatkozólag annyi megállapítható, hogy a hét vezér, illetve a „hétmagyar”, a hetes beosztás 942-ben is politikai realitás volt, csupán az nem derül ki, hogy a vezérek uralmi területe mennyiben fedte a régi törzsi kereteket.

A vezérek folyó menti szállásváltása: Árpád és Kurszán

Georgiosz Monachosz krónikájának folytatója 895-ben két magyar fejedelmet említ név szerint, Árpádot és Kurszánt. Azt, hogy melyikük viselte a kende méltóságot, Anonymus árulja el, aki Kurszán (Curzan) fejedelemről elmondja, hogy Kündü (Cundu) fia volt. Amint a Kurszán név szabályos nyelvi fejlemény a Kusszán névből, úgy a kündü név a kende méltóságnév ö-ző nyelvjárási változata.

Településtörténeti vizsgálatok arra az eredményre vezettek, hogy a két fejedelem 900-tól a Duna pannoniai jobb partján telepedett meg, s az alsó partvonal Árpádnak, a felső Kurszánnak jutott osztályrészül.

Anonymus szerint Árpád nyári szállása áprilistól októberig a Csepel-szigeten volt, s itt tartotta ménesét. Téli szállásának helyét az Árpád falunév jelzi a római Sopianae, a 9. századi Quinque basilicae (a mai Pécs) mellett. Ezek szerint Árpád a Duna jobb partján, Csepel és Pécs között végzett ingamozgást, s feltehetően a mohamedánok által látogatott szekcsői révnél tért le a Duna mellől, de fiainak szállásaiból következtetve birtokolta a Duna bal partját is e szakaszon.

Árpád fejedelemtársa, Kündü fia Kurszán, a kende méltóság örököse, Anonymus szerint Óbudán, szintén antik romvárosnál választotta meg téli udvarhelyét.


Több érv hozható fel amellett, hogy Árpád Kurszán halála után birtokba vette Kurszán partvonalát és aquincumi várát. Erre látszik mutatni Anonymus azon feljegyzése, hogy Árpádot Óbudán, Kurszánvára közelében temették el, s erre utal, hogy Kurszánvára tágabb környékén, Pest megyében, melynek szélterületein a Kurszántól leszármazó Kartal nembeliek a XIII. századig birtokoltak, Árpádfiak szállásait jelző helynevek jelennek meg.

Az Árpád-fiak szállásrendje és a dukátus

Magyarországon a trónörökös a magyarokhoz csatlakozott három kabar törzs feletti uralmat nyerte el. Anonymus a hagyomány alapján még tudott róla, hogy Magyarországon a kazárok Biharországban, a bihari dukátusban laktak, amely a Tiszántúl északi részére terjedt ki, s ez a rész a honfoglalás után Árpád trónörökösének uralma alá jutott. Anonymus azonban ezt az igaz magot hibás feltevésekkel kombinálva építette be honfoglalás-történetébe.

Sorozatos félreértést követett el, amikor a hagyományban élő ország szót „modern” jelentésében értelmezte. Tudvalevő, hogy az ország szó, amely a Halotti Beszédben még uruszágnak hangzott, az úr szóból ered. Az úr szó latin megfelelője a 12. század közepéig a dux volt. Dux szóval jelölik forrásaink a hercegeket, de az őskrónikában septem duces, azaz „hét úr” volt a neve a hét vezérnek is. A magyar hagyomány Örs-úr törzsfő megnevezésében meg is őrizte az úr címet. Nyilvánvaló, hogy a -ság~-ség, illetve -szág képzővel képzett ország szó eredetileg az úr alá tartozó törzsi területet, illetve dukátust jelentett, hasonló jelentéskörrel, mint a püspökség szó. (Az ország szó 'urak összessége, királyi tanács, országgyűlés' jelentése csak a késő középkortól mutatható ki, s így nyilvánvalóan másodlagos.) Anonymus korában az ország szó 'törzsi terület' jelentése már elhalványult, s amikor ő a hagyományból arról értesült, hogy Magyarország területén valaha országok voltak, ezeket honfoglalás előtti országokként értelmezte. Valójában a nála ducatus megjelöléssel szereplő országok: Ménmarót kazár lakosságú bihari dukátusa, amely azonos Zolta trónörökös országával, Gyalu erdélyi dukátusa, amely azonos Gyula törzsfő országával, Galád marosi dukátusa, amely azonos Ajtony törzsfő országával, Salán Tiszán inneni dukátusa, amely megfelel Ónd törzsfő országának, végül Zobor nyitrai országa, amely Hülek fiai, helyesebben Árpád fia Üllő foglalása révén vált másik dukátussá, egytől egyig X. századi „országok”, visszavetítve a honfoglalás előtti korba. Ezek a X. századi „országok” általában már nem feleltek meg az elsődleges törzsi területeknek, hanem azokat az uralmi területeket tükrözik, amelyeket a X. század eleji erőviszonyok alakítottak ki. Közülük talán a bihari és nyitrai dukátus az, amely leginkább őrizte törzsi kereteit, lévén ez a „hétmagyar” törzstől eltérő etnikumok területi szervezete, amely ráadásul mindvégig az Árpádok kezén volt.


Anonymus a dukátus birtokosairól rendelkezett némi hagyományokkal, de ezeket csak mint motívumokat érvényesítette regényes gestájában. Mivel az Árpád-házi királyok Zolta fiától, Taksonytól származnak, Zoltát tette meg Árpád trónörökösének, és vele indította a bihari dukátust. Szerepel nála ugyan Szabolcs is, mint Szabolcsvár építője, és Tas, mint a szabolcsi Tasvára birtokosa, de ő ezt a két „herceget” (urat) a hét vezér (hét úr) között szerepelteti. Üllő a gestában Hülek néven Nyitránál szerepel, de nem mint Árpád fia, hanem mint nagybátyja. Az a körülmény, hogy Anonymust 300 év választotta el a szereplőktől, önmagában is magyarázatul szolgál a hagyományban bekövetkezett torzulásokra.

A vezérek szállásrendje és a törzsek

A hét vezér szállásrendjét már századunk elején megkísérelték rekonstruálni a krónikák és Anonymus eltérő vezérnévsoraiból, a vezérek nevét fenntartó helynevekből és a vezérektől leszármazó nemzetségek XIII. századi birtokaiból.


Anonymus a honfoglaló vezérek között a hetedik helyen Tühütüm, azaz Tétény vezért sorolja fel, s az ő nevét őrző Árpád-kori szállások a budai Téténytől fel a Fertőig, illetve a Bécsi-medencéig éppen a kende partvonalát fedik.


Anonymus Bogátot mondja Bulcsú apjának, ami bizonyosan téves, de lehet, hogy Bogát is Bulcsú családjához tartozott, és a harka méltóságát töltötte be. Erre látszik mutatni, hogy 921-ben egy Árpád-házi herceggel, Tarhossal vonult a szövetséges Itáliába, úgy, mint 948-ban Bulcsú harka az Árpád-házi Tormás herceggel Bizáncba.

Téténnyel, Kállal és Bogáttal kapcsolatban felmerülhet, hogy mint fejedelmi vők, illetve sógorok nyertek el fejedelmi partvonalakat vagy hercegi szállásokat; a nevüket fenntartó helynevek: Tétény a Duna partján, Kál Hevesben és Bogát Baranya, Tolna, Somogy és Szabolcs megyében az Árpádok szállásai mellett jelentkeznek, mintha családtagok nevét őriznék.

A harkák szállásai minden bizonnyal a Balatontól a szigetközi Dunáig terjedtek, amelynek tengelye, a Marcal–Rába partvonala, látszólag nem az ő kezükön volt. Ehelyütt maradtak helynévi emlékei az Anonymus által említett Huba törzsfőnek; a Marcal forrásvidékén Hobajm, s torkolata alatt a leszármazottja nevét fenntartó Szemere falu található.


Lélt Anonymus Tas vezér fiának, tehát Árpád unokájának mondja.


Ónd és fia, Ete második, végleges szállásterülete az Alpártól Titelig húzódó Tisza mentén, amint ezt az Alpár mögötti homokon fekvő Ete „nyári szállás” és a Titel környéki Ónd „téli szállás” igazolja. Váruk, amint ez az Anonymus fenntartotta családi hagyományból kiderül, a Tisza és a Körös összefolyásánál fekvő Csongrád lehetett.

Rejtélyes kérdés, hogy a krónikák miért a Nyír-vidékén jelölik ki Künd fiai, Kusid és Koppány (Cupa, Cupian) szállásait. Mint fentebb említettük, Künd fia, Kusid a fehér ló mondából került a vezérnévsorba, ahol mint Árpád követe Kündü fia Kurszánt jeleníti meg degradált szerepben. Anonymus feltehetően azért helyezte szálláshelyüket Szatmárba, mert itt lakott a Cupianhoz hasonló nevű Kaplony nemzetség, de meglehet, hogy volt olyan hagyomány, amely szerint Kündü fia Kurszán első szállásterülete a Szamos melléke volt.


Nehéz kérdések vetődnek fel a Sajó mellé telepített Örs vezérrel kapcsolatban is. Anonymus ugyanis a kun (kabar) vezérek között szerepelteti Ousad fia Örsúr néven, és Borsod megyében juttatja szállásbirtokhoz, ahol az Árpád-korban csakugyan birtokolt az Örsúr-nemzetség. E helyen azonban sem Ousad, sem Örs nevű falut nem találunk (Örös nem tartozik ide!), ráadásul az Örs helynév, melyből országszerte 27 található törzsnevek csoportjában, minden bizonnyal egy kabar törzs neve volt. Következőleg Örs-úr nem személynév volt, hanem olyanféle méltóságnév, mint a Türk-sad; jelentése: az Örs törzs feje.

Anonymus más kun (kabar) vezért is letelepít a honfoglaláskor olyan területen, ahol neve nem található szállásnévben, csak leszármazottai birtokoltak. Ed és Edemen nem található a Taktaközben és Heves–Újvár megyében, ahol is az Aba-nem ősi birtokai fekszenek, Bünger és Bors nem található Borsod megyében, ahol a tőlük leszármazott Miskolc-nem birtokolt, Ketel nincs Komárom megyében, ahol fiától, Tolmától kezdve a Katapán-nem birtoklása igazolható.

Elfogadva azt, hogy ők kabar vezérek voltak, számolnunk kell azzal, hogy honfoglalás kori szálláshelyük nem ott volt, ahol a tőlük leszármazó nemzetségek utóbb birtokoltak. Feltehető, hogy kabar főemberek a X. század folyamán elnyerték lázadó törzsfők és nemzetségfők birtokait.

Úgy látszik, hogy Anonymus nem egy esetben lázadó magyar vagy kabar főembereket jelenített meg Árpád honfoglalás kori ellenségeikként. Ilyen volt a tévesen „blak” vezérként feltüntetett Gyalu. A török-magyar személynevet viselő Gyalu téli udvarhelye minden bizonnyal a Körösök torkolatánál fekvő Gyalu volt; a Sebes-Körös völgye pedig elvezet a Kolozs megyei Gyalu váras helyhez, nyári legelőterülete központjába. Az itteni várhoz fűződő névmagyarázó népmondát dolgozta be Anonymus gestájába, az Árpádok X. századi magyar ellenfelét 9. századi idegen ellenfélként tüntetve fel.

Hasonló szerepben jelent meg Ajtony elődje, Galád vezér. Itt a mondaképzést elindító helynév a Temes menti Rév-Galád volt, de hogy Galád ténylegesen ura volt a Maros- és Temes-vidéknek, az a nevéből képzett itteni magyar-szláv helynévpárok árulják el; a két síkvidéki Galáddal szemben két hegyvidéki Galadva (utóbb KalodvaKladova).

A hajdan Keve megyéhez tartozó torontáli részeken Tarhos falu neve idézi Árpád fia Tarhos szállását. Keve és Krassó megye területén, ahol kabar lakosság valószínűsíthető, forrásszerűen igazolható a „fekete magyarok” itt-lakása.

Régebben Dél-Magyarországon feltételezték Botond törzsét. Mivel Botond a krónikákban fenntartott monda szerint egy balkáni kalandozásban szereplő vitéz volt, és a szóban forgó kalandozás 958-ra tehető, nincs okunk honfoglaló vezért keresni benne. Anonymus szerint Bodrog megyében nyert birtokot, ahol az Árpád-korban egy kisebb birtokú Botond-nem tényleg birtokolt. Ez a terület valójában Árpád-házi hercegek szállásterülete volt, s így Botond a legjobb esetben is egy X. század végi nemzetségfő volt.

Tizennégy éves német–magyar háborúság

Anonymus szerint Árpád 907-ben halt meg. Ennek az évszámnak azonban nincs hiteles alapja. Nyugati források Árpádnak még a nevét sem ismerik, magyar hagyománnyal pedig nem számolhatunk. A pogány magyarok időszámítása a 12 éves állatciklus lehetett, mint Kínától a dunai bolgárokig minden keleti népé, s ha a regösök egy ideig tudhatták is, hogy Árpád a sárkány vagy az ökör évében halt meg, ezt a krónikaírók már nem érthették, és nem számíthatták át megfelelő évre. Ezért Árpád halála a pozsonyi csatával okozati kapcsolatba nem hozható; maga a győzelem inkább Árpád személyes sikereként könyvelhető el.

Uralomváltás és a székelyek

  • Az uralomváltás vezérek bukásával, uralmi területük kisajátításával és néprészek szétszórásával, menekülésével járt együtt. A magyar krónikák csak egy ilyen belső harcról tudatnak. Anonymus a kalandozások kapcsán beszéli el a Csaba-magyara néprész elmenekülését Görögországba, s azt, hogy onnan többé nem tértek vissza.
  • Ami a székelyek eredetét illeti, se szeri, se száma azon elméleteknek, amelyek a székelyeket valamely régi néptől eredeztetik. Eredetük kérdésének fontos mozzanata az a krónikás hagyomány, mely szerint Árpád hét magyar népe a honfoglaláskor már itt találta őket, ugyanakkor Árpád vitézeivel együtt részt vettek a honfoglalás csatáiban. Az a tudat, hogy itt talált „rokon” népről van szó, szülője lehet annak az először Anonymus által feljegyzett gondolatnak, hogy a székelyek „Attila király népe”.
  • A székely (eredetileg szikil) népnév levezethető a volgai bolgárok déli csoportját alkotó eszkil nép nevéből. E népcsoport Etelköz északkeleti határain lakott, azon a tájon, ahol a besenyők átkeltek a Volgán, és támadásukkal népelmozdulást idéztek elő. Mint csatlakozott nép részt vehettek a 894. évi pannoniai harcokban, és elfoglalhatták Körösök vidéki szállásterületüket. Anonymus szerint a Körösöknél találták őket Árpád hadai.

Az augsburgi csata vélt és valós jelentősége

  • A XII. század közepén, Freisingi Ottó krónikájában merült fel az az állítás, hogy csak „hét magyar” menekült meg a csatából, és ez a vélemény utat talált több XII. századi német évkönyvbe, sőt a XIII. századi Magyar Krónikába is. A „hétmagyar” megnevezésnek azonban semmi köze az augsburgi csatához, eredetileg a hét magyar törzs elnevezése volt, Anonymus pedig a hét magyar vezért jelölte vele.
  • Anonymus a kürtös Lehel említésén kívül mellőzte az erről szóló mondákat, írott forrásainak adatait összekeverve Lél és Bulcsú pusztulását az Inn melletti vereséggel azonosította. A valótlan bosszuló hadjáratra vetette a fő súlyt, és a hazatérő seregrész vezérének Botondot tette meg. Ennek azonban aligha van alapja, Botond ugyanis egy későbbi balkáni kalandozás mondabeli vitéze volt.

Az erőviszonyok átrendeződése

A Magyar Krónika egy igen archaikus részében Géza házasságáról szólván megemlíti, hogy Géza házasságát Béld vagy Belüd (Beliud) hozta létre, aki Kalán (Kulan) leányát bírta nőül. Kalán fivére pedig Kaján volt. Valószínű, hogy e Taksony és Zombor nemzedékénél alig fiatalabb testvérpár a Tisza-vidék nagy hatalmú vezérének, Etének leszármazottja volt, Anonymus ugyanis az Árpád-kori birtokviszonyokkal egyezően Csongrád megyében jelöli meg a Kalántól leszármazó úri nemzetség (a Kalán-, más néven Bor- vagy Bár-nem) szállásbirtokát, és itt bukkanunk a Kaján helynévre is.

A külpolitika átfordulása

  • Taksonynak a besenyők felé való orientálódására mindenekelőtt házassága mutat. Anonymus szerint a „kunok földjéről” vett feleséget. Minthogy a komán-kunok csak 1055-ben érkeztek Európába, és a XI. század végi gestában a „kunok földje” a besenyőknek a Dunától a Donig terjedő országát jelentette, csaknem bizonyos, hogy felesége besenyő hercegnő volt.
  • A talmácsok Tonuzoba besenyő vezérrel érkezhettek Magyarországra, de a kölpények beköltözését is erre a korra datálja az az anonymusi hagyomány, amely Botond vitézt (958) „Kölpény fiának” mondja, és az a történeti tény, hogy az orosz-varégok Taksony uralkodásának végén magyarokkal együtt harcoltak.
  • Igazolható a mondából Apor hadvezéri mivolta, sőt negatív bizonyítékok arra mutatnak, hogy Botond tényleg a katonai kíséret egyszerű tagja volt, nem pedig vezér, amivé őt később Anonymus tette. Magyarországon ugyanis Botond vezér szállásainak emlékét őrző helynevek nem maradtak; egyetlen Botond nevű falu volt a középkorban Heves megyében, kezdetben azt is Botonnak nevezték. Ugyanakkor a Délvidéken a XIII. századi oklevelek emlegetik a szerényebb birtokú Botond-nemzetséget; ez lehet a nagy erejű vitéz leszármazottja.

Anonymus már nemcsak hogy kétségét fejezte ki a konstantinápolyi Arany-kaput bevágó Botond történetével szemben, hanem megtette Botond „vezért” az augsburgi csata hősévé. Hogy milyen alapon nevezte őt Kölpény fiának, az nem világos. A Kölpény névről azonban láttuk, hogy eredetileg etnikai elnevezés volt. A bizánci források az északról jött orosz-varég vitézek egyik válfaját emlegetik kulpinggoi néven. Ők harcolhattak Szvjatoszlav 956. évi balkáni vállalkozásán, amelyben magyarok is részt vettek, de kölpények bekerülhettek a magyar fejedelem katonai kiséretébe is, sőt határőrszolgálatra is telepíthettek belőlük, mint ezt négy határszéli Kölpény helynevünk igazolja. Hogy e népnév hogyan kapcsolódott Botond nevéhez, az rejtély.

Géza békés külpolitikája

A Traisen folyóig terjedő terület 972. évi kiürítésével párhuzamosan történhetett Brünn vidékének feladása. Viszont a Bécsi-medencébe torkolló Morva völgye Uherské Hradište várával, talán az anonymusi Boronavárral – amely a XII. századig magyar kézen maradt – továbbra is Gézát uralta.

Központosító belpolitika

Valószínű, hogy Géza hívei közé tartozott az a Pata, akit Anonymus Aba Sámuel felmenői között emleget. A Pata(j) helynevek elterjedése éppenséggel Árpád-házi rokonra mutat, aki a Duna melléki és mátraalji részek mellett a nyitrai és bihari dukátusban is nyert szállást, sőt alighanem a kolozsi sóbánya kézben tartásával is meg volt bízva.

Központosító harcok

  • Anonymus azt állítja, hogy Ajtony a Maros és Temes mentén megszálló Galád úrnak volt a leszármazottja.
  • Csanádról Szent Gellért legendája azt állítja, hogy korábban Ajtony vitéze volt, aki miután Ajtonynál bevádolták, és el akarták tenni láb alól, átszökött István udvarába, ahol megkeresztelkedett, és István őt tette meg az Ajtony elleni sereg vezérévé. Ezt az előadást nem támogatja az a körülmény, hogy Ajtony területén – a később róla elnevezett Marosvártól eltekintve – helynevek nem tartották fenn szállása emlékét. E tekintetben a XIV. századi legendával szemben Anonymusnak kell igazat adnunk, aki szerint Csanád Szent István unokaöccse volt.

Vármegye, vár, város

  • Anonymus 1200 körül írt honfoglalás-történetében a megyeszékhelyeket részben mint itt talált, részben mint a magyar vezérek által a 10. században épített várakat szerepelteti, ő azonban javarészt a maga korában látott viszonyokat vetítette vissza Árpád korába, és csak kis részben használta fel a vezéri sarjak némi hitelt érdemlő hagyományait.
  • Anonymus családi hagyomány alapján többször megmondja, hogy a megyés várakat mely nemzetség ősei birtokolták vagy építették, és Komárom megye esetében azt a hagyományt is megőrizte, hogy Ketel fia Alaptolma a fejedelemnek engedte át a várat, a magával hozott és az itt talált nép kétharmadával.

Uralkodó osztály és világi nagybirtok

  • Krónikás hagyomány és XIII. századi birtoktörténet alapján Komárom megye nemzetségi birtoklástörténete rekonstruálható a legjobban. A Duna-kétparti és a Csallóközre is kiterjedő régi Komárom megye területén Anonymus két vezéri nemzetség szálláshelyét jelöli meg, a Huba vezértől leszármazó Szemere nemzetségét és a Alap-Tolma utódaiét, a Katapán nemzetségét.
  • A törzsfői nemzetség eredetileg több megyére terjedő szállásrendszerével szemben a Katapán-nemzetség birtokai egy megyére korlátozódnak. Anonymus szerint a X. században ők birtokolták Komárom várát és környékét. E nemzetséggel kapcsolatban Anonymus megjegyzi, hogy utóbb e vár szolgálatára átengedték a magukkal hozott és itt talált népek kétharmad részét. Ez a hagyomány, amely Anonymus művében még egy helyen előfordul, bepillantást enged abba, hogy mi lett a X. századi nemzetségi szállásterület sorsa.

István lengyel, besenyő és bolgár háborúja

Boleszlónak az tette lehetővé Ausztria pusztítását, hogy kezére jutottak a Morva-völgyi magyar határvárak. Ilyen volt Sasvár, feljebb pedig az Anonymus említette Sárvár, alighanem Holics-Újvár mellett, és Borona, valószínűleg Uherské Hradiste.

A német támadás és egy nomád invázió elhárítása

A gestaíró és Anonymus szerint a futó németek elhajított pajzsai, régi elnevezéssel vértjei után kapta nevét a Vértes hegység, Kézai meg éppenséggel a Bársonyos helynevet magyarázta az eldobott bársonyruhákból. Ha ennek nincs is alapja, a nép megőrizte a veszteséges visszavonulás csatahelyeinek emlékét.

Kálmán külpolitikája

Nyilvánvalóan semmi alapja nincs a Magyar Krónika XIII. századi névmagyarázó népmondájának, mely szerint a Magyarországot Horvátországtól elválasztó „Péter gozdja” (erdeje) onnan kapta nevét, hogy egy állítólagos Péter nevű horvát királyt itt győzött le Kálmán király. A Magyar Krónika mit sem tud arról, hogy Zelemér után II. István és Álmos következett mint horvát király, s így az egykorú forrásokban ismeretlen Péter királyt ugyanolyan népetimológiás kitalálásnak kell tekintenünk, mint Anonymus hasonló szüleményeit.

Kristó Gyula

Kézművesség

A XIV. századi krónikakompozíció korai keletkezésű része leírja, hogy Erdélyt sok folyó öntözi, amelyeknek fövenyében aranyat lelnek, és ennek a földnek az aranya igen jó. Ezt a tudósítást Anonymus is megismételte gestájában.

Kereskedelem

Az 1288. évi esztergomi vámtarifa II. Endre kori része említi a drága prémet hozó oroszországi szekeret. Cobolyprémről és egyéb nemes prémekről lehetett itt szó, amelyeknek forrása az Oroszországon túli Volgai Bolgárország volt. Hogy a XIII. század elején Magyarországon ismert lehetett a cobolyprém, azt nemcsak a vámtarifa fenti tétele bizonyítja, hanem Anonymus is, aki csakis magyarországi tapasztalatai alapján írhatta le gestájában, hogy Dentümogyer, azaz a magyarok őshazájának megtett Szkítia szerfelett bővelkedik cobolyban.

Idegen etnikumok

Hogy a XII. századot megelőzően románok éltek volna a Kárpát-medencében, egyetlen megbízható forrás sem igazolja. Ebben a kérdésben legtöbbet Anonymusra szokás hivatkozni, aki a magyar honfoglalás eseményeinek elmondása kapcsán Gelou személyében az erdélyi Gyalu környékén egy román–szláv fejedelmet szerepeltet a honfoglaló magyarok ellenfeleként. Anonymus a XIII. század elején élt, a IX. század végének etnikai viszonyait illetően nem tekinthető hiteles kútfőnek. Saját kora etnikai viszonyait vetítette vissza a magyar honfoglalás idejére, így szól például kumánokról, akik a magyar honfoglalás után másfél száz évvel érkeztek Európába, így tesz említést a honfoglaló magyarok ellen fellépő bolgár–román–kumán szövetségről, amely csak 1185–1186-ban alakult ki stb. De megállapításából azért sem következik, hogy románok éltek a XIII. század elején az általa megjelölt vidéken, Gyalu (azaz Kolozsvár) környékén, mert az anonymusi visszavetítés nem a XIII. század eleji Magyarország etnikai viszonyain, hanem a XIII. század eleji Magyarországgal határos területek etnikai viszonyain alapult. Amiként sem Zobor környékén nem éltek csehek, sem a Dunántúlon rómaiak, sem Bihar környékén kazárok a XIII. század elején, ugyanúgy nem szabad arra gondolnunk: Gyalu környékén olyan régi időkre tehető a románok megtelepedése, hogy Anonymust ez indíthatta a románok IX. század végi itteni szerepeltetésére. Anonymust az az elhatározás vezette, hogy dicsőséges hadjáratok füzéreként nagyszabású tablót rajzoljon a magyar honfoglalásról, s a földek birtoklását a saját korában élt nagyurak elődeinek vérrel szerzett jogából magyarázza. Ehhez azonban ellenfelekre volt szüksége, s mivel ilyenek sem az írott forrásokból, sem a néphagyományból nem álltak rendelkezésére, ezért maga koholt általában helynévből, így például Zobort a nyitrai Zobor-hegy nevéből, Gelou román fejedelmet pedig a Szamos menti Gyalu helység nevéből, etnikumul pedig annak a területnek a népességét tette meg, amely a képzelt vezér által uralt területtel határos volt. Így kerültek hát a románok Anonymusnál Gyalu vidékére, jelezve azt, hogy a XIII. század elején a történeti érdeklődés már számon tartotta a románokat mint a Magyarországgal délkeleti irányban szomszédos népet.


Anonymus Gelou románjainak megrajzolásakor elsősorban a Kárpátok túlsó oldalán élő románságra gondolt. Mindenesetre a magyar államterületen belüli románságról is lehetett tudomása, mivel a névtelen jegyzőnél Gelou románjai ugyanúgy Blacus néven szerepelnek, mint a XIII. század első évtizedeinek magyar okleveleiben a kortárs románok.

II. Endre új berendezkedése

Hogy a XIII. század első évtizedeiben az ismertnél is talán több drávántúli és magyarországi vármegyét, illetőleg comitatust adományoztak el, azt részint az 1222. évi Aranybulla, részint pedig a kortárs Anonymus gestája mutatja, az előbbi ugyanis tiltja egész megyék eladományozását, az utóbbi pedig Zaránd megyét már a honfoglaló Árpád vezér által Veleknek adományoztatja.

Az új berendezkedés hívei

Az országban fokozódott az elégedetlenség II. Endre németbarát politikájával szemben. Ez természetszerűen Gertrúd, a német származású királyné, a németek nagy pártfogója ellen irányult. A tömeghangulatra jellemző lehet, hogy a meráni németeknek, a rómaiak császára alattvalóinak túlkapásai még a kortárs Anonymusnak a honfoglalásról írott regényes gestájában is hangot kaptak. Amikor a névtelen jegyző arról ír, hogy „éppen most is rómaiak legelnek Magyarország javaiból”[2], akkor sokkal inkább gondolhatunk a római alattvalóknak számító merániakra, semmint a pápaságra.

A világi nagybirtokosság előretörése

Az arisztokrácia gazdasági potenciáljának növekedése, ezzel együtt nagyobb részesedése a politikai hatalomból kihatott tudatára is. Olyan mutatói vannak ennek, mint a nemzetséghez való tartozás számontartása és ápolása, illetve éppen az 1210-es években Anonymus gestája.


Az Anonymusnál megőrzött hagyomány szerint a Csák-nem névadója a honfoglaló Szabolcs vezér unokája, Csák volt, aki a Velencei-tó mellett várat emelt, a mai Csákvárat.


A Szente-Mágócs-nemzetséget Anonymus még Kölcsének nevezte, alkalmasint a XII. század közepi Kölcse comes után.


A feudális nemzetség — legalábbis eredeti, a XIII. század első harmadában tükröződő értelme szerint — a régiséget, a távoli dicső múltat is jelentette. Olykor már a puszta nemzetségnév történelem volt: a Hontok és a Csanádok neve egy-egy megyével egyezett, Szent István korára, az akkor élt birtokszerző ősre, az első megyésispánra utalt. A név azonban keveseket igazított el, az arisztokrata genusoknak történetíróra volt szükségük, aki megfesti, az írás növekvő jelentőségű korszakában az örökkévalóságnak hagyományozza az emlékezet és a szándék egyaránt torz prizmáján átszűrt képet. Ez a krónikás Anonymus volt, a máig rejtélyes kilétű P. mester. A személyének meghatározására irányuló kísérletek nem vezettek a kutatók széles köre által elfogadott és megnyugtató eredményre, jóllehet három Béla király, II., III. és IV. Béla környezetének úgyszólván valamennyi P kezdőbetűs szereplőjét gyanúba fogták már. Maga Anonymus titulálta így magát gestája bevezető soraiban: „mesternek mondott P., a néhai jó emlékű, dicsőséges Bélának, Magyarország királyának jegyzője”.[3]. Újabb adatok előkerültéig le kell mondanunk arról, hogy kétséget kizárólag meghatározhassuk Anonymus kilétét, hiszen a három király közül egyedül komoly alappal szóba jöhető III. Bélának nem ismerünk P kezdőbetűs nevű jegyzőjét. Sokkal több eredményre vezettek a gesta keletkezési korának meghatározását szolgáló kutatások. Ma a kutatók többsége III. Béla jegyzőjének tekinti Anonymust. Munkáját a legnagyobb valószínűséggel az 1210-es években keletkezettnek ítélhetjük. Anonymus munkája regényes gesta, amely a műfaj XII. század közepével induló középkori tradíciói szerint nem tartott igényt a feltétlen történelmi hitelességre, hanem inkább irodalmi érdeklődést kívánt kielégíteni, a szabadon szőtt cselekménnyel, kerekre formált epizódokkal az olvasmányosságot volt hivatva szolgálni. Persze az építőkockák, amelyekből Anonymus a gestát megalkotta, saját korának, a XIII. század elejének termékei. A gazdasági–társadalmi változásokat nyomon követő tudati átalakulás következménye, hogy Anonymusszal világias hangvétel jelent meg a ránk maradt történeti irodalomban. Anonymus bevallottan a pogány kort akarta megírni: a középpontban a magyar honfoglalás regényes története áll. A legfőbb forrás Anonymus számára önmaga teremtő, alkotó fantáziája volt, amely egyaránt be tudta népesíteni a Kárpát-medencét dicső honfoglaló magyar és kun hősökkel, valamint a honfoglalók által legyőzendő, helynevekből életre keltett ellenséges vezérekkel. A honfoglaló hősök alakjának megformálásában támaszkodhatott ugyan a családok és nemzetségek eredethagyományára, de azzal, hogy őseiket a honfoglalás koráig vezette vissza, a torzult vagy torzított hagyománynak engedett teret. Ellenfelekre pedig azért volt szükség, hogy a genusok honfoglalás kori elei méltó szolgálattal, vérük ontásával jussanak annak a birtoktestnek a tulajdonába, amelyet Anonymus korában a megnevezett nemzetség tagjai birtokoltak. A nemzetségi rendszer tehát Anonymusnál megkapta történeti igazolását.

A hét honfoglaló vezértől a névtelen jegyző a Csák-, a Kalán-, a Kölcse-, a Szemere- és a Maglód-nemzetséget eredeztette, míg a kun vezérek egyikétől a Baracska-genust. Ma már persze nem lehet megtalálni minden esetben az indítékot, amely megmagyarázná, hogy miért éppen ezeket a nemzetségeket tüntette ki Anonymus az előkelő eredet dicsfényével. A Kölcse- és a Szemere-nem névadói egy–két generációval voltak idősebbek Anonymusnál: Kölcse ispán az 1140-es években, Szemere semptei ispán pedig 1177 körül hivatalnokoskodott. A Kalán-nem névadója, Kalán pécsi püspök Anonymus kortársa volt. A Csák-nem nagy múltja és széles körű elterjedtsége miatt lehetett a névtelen jegyző számára ismert. A Baracska-nem 1212-ben hívta fel magára a figyelmet, amikor Baran fia Hippolitnak az általa a Baracska birtokon alapított egyház javára tett végrendeletét II. Endre király átírta és megerősítette. A Maglód-genust csak Anonymus említi, később bizonnyal ugyanúgy nevet váltott nemzetség lehetett, miként a szintén csak Anonymusnál előforduló Kölcse-nem, amely már az 1220-as évek óta Szente-Mágócs-nemzetségként szerepel. Amíg azonban bizonyos kombináció kétségtelenné teszi a Kölcse- és a Szente-Mágócs-nemek azonosságát, hogy tudniillik a Szente-Mágócs genus volt a kegyura a Kölcse comes által alapított cégényi monostornak, addig a Maglód-nemzetség esetében ilyen fogódzó jelenleg még nem áll rendelkezésre.

A honfoglalás eseményeit regényes meseszövéssel elbeszélő részből ismét csak az derül ki, hogy Anonymus számos nemzetséget eredeztetett honfoglaló ősöktől. Honfoglaló kun vezérektől, Edtől és Edöméntől vezette le Aba Sámuelt, vagyis az Aba-genust. Fiktív őseinek a Mátra-erdőben adatott nagy földet Árpáddal, ahol az Abák az egész Árpád-koron át birtokoltak. Óndnak Duna-Tisza közi földet adományozott Árpád, márpedig Óndtól Anonymus a Kalán-nemet eredeztette, amely a XIII–XIV. században éppen az Anonymus által megjelölt vidéken birtokolt. Megint csak nem véletlen, hogy Árpád Szabolcs apjának, Elődnek, akitől Csák származott, a Vértes erdőt adta, ugyanis ez a terület a Csák-nemzetség bölcsője, itt állt már a XII. század első felében a Csákok vértesszentkereszti monostora. Pontosan tükrözi az anonymusi szándékot a gesta ama része, amely szerint a honfoglaló vezérek, Tas és Szabolcs egy Ohat nevű kun katonának a Tisza mentén Árpád vezér kegyéből nagy földet szereztek, amelyet annak leszármazottai egészen mostanáig (usque nunc, azaz a gesta írásáig) birtokoltak. Anonymus tehát valóban a nemzetségi rendszernek, a régiségnek mint a birtokbírás jogforrásának a krónikásául szerződött: jogalapot teremtett gestájában egy sor XIII. század eleji családnak és nemzetségnek arra, hogy bizonytalan eredetű és korú birtokaik honfoglalás koriaknak és méltó szolgálattal szerzetteknek bizonyuljanak.

Anonymus gestája minden ízében az 1210 körüli éveknek a levegőjét árasztja. Árpád vezér feltűnően hasonlít a pazarló II. Endrére. A névtelen jegyző így írja le Árpád vezér táborozását Attila városában, az ókori Aquincum romjai között: „Ott lakmároztak mindennap nagy vígan Attila király palotájában, egymás mellett ülve. Mind ott szóltak szépen összezengve a kobzok meg a sípok a regősök valamennyi énekével együtt. Az ételt-italt a vezéreknek meg a nemeseknek arany-, a szervienseknek meg a parasztoknak ezüstedényben hordták fel, mert hiszen a körülfekvő egyéb országok összes javát az Isten az ő kezükbe adta. Bőségesen és pompásan éltek valamennyi hozzájuk jött vendéggel (hospes) egyetemben. Árpád vezér a vele mulatozó vendégeknek nagy földeket és birtokokat adományozott. Ennek hallatára még több vendég tódult hozzá, és ujjongva vele mulatott. Ekkor Árpád vezér meg övéi örömükben húsz napig maradtak Attila király városában. Közben majdnem mindennap Magyarország vitézei a vezér színe előtt vértezett harci ménjükön ülve pajzzsal meg lándzsával nagy tornát vívtak; másfelől az ifjak pedig pogány szokás szerint íjas-nyilas játékot játszottak. Ettől Árpád vezérnek nagy jókedve támadt, s minden vitézének különféle ajándékokat adott: aranyat, ezüstöt meg egyéb jószágot is.“[4] Árpád minden örömhír hallatára nagy lakomát csapott, áldomást tett, ezt a szót Anonymus is magyarul, aldumas-nak írja, evett, ivott, és vég nélkül ajándékozott és adományozott, elörökített tisztségeket, helységeket, birtokokat, földeket, sőt még vármegyét is. Az új berendezkedés politikájának bűvkörében élő, a birtokokat két kézzel szóró II. Endre alakja nyert megörökítést Árpád vezérben, amiképpen saját kora nagy hatalmú előkelőinek, az új berendezkedésnek nevezett politika haszonélvezőinek széles és újabb adományokra éhes köre vette körül az adományozásokban örömét lelő és szüntelenül adományozó ÁrpádII. Endrét. Így vált a honfoglalás regényes gestájából az 1210 körüli évek mértéktelen királyi adományait történetileg igazoló kulcsregénnyé az anonymusi mű.

Az új berendezkedés ellenfelei

Az új berendezkedés politikájának időszakában alkotó Anonymus azonban torzított: nem adott képet arról, hogy a regényhőssé megtett ÁrpádEndrének belső ellenfelei, politikájának széles körben makacs ellenzői voltak.

Népi kultúra

Anonymus a tanú arra, hogy a magyarság eredetmondáját, a csodaszarvas- és nőrablás-mondát még a XIII. század elején is a jokulátorok szóbelisége tartotta ébren; egészen addig, sőt a XIII. század végéig, Kézai Simonig nem talált lejegyzőre.[5] P. mester (Anonymus) ugyanis azzal indokolja saját vállalkozását, hogy „ha az oly igen nemes magyar nemzet az ő származásúnak kezdetét és az ő egyes hősi cselekedeteit a parasztok hamis meséiből vagy a regösök[6] csacsogó énekéből mintegy álomban hallaná, nagyon is nem szép és illetlen dolog volna.”[jegyzet 1] Anonymus írásba foglalta az Árpád-dinasztia eredethistóriáját, az Emese álma- vagy turul-mondát, de a monda totemisztikus mozzanatát suta módon kikapcsolta az eredeti szóbeli hagyományból. Ugyancsak a XIII. század elején kerülhetett írásba a fehér ló mondája, amelynek néhány elemét Anonymus beépítette gestájába. Megint csak P. mester a tanúnk, hogy a XIII. század elején még népi énekmondók énekelhettek a magyar kalandozások Botonddal kapcsolatos epizódjáról, s az egészen Anonymusig nem talált lejegyzőre Magyarországon: „Háborúikat és egyes hőstetteiket, ha e lap írott betűinek nem akarjátok elhinni, higgyétek el a regösök csacsogó énekeinek meg a parasztok hamis meséinek, akik a magyarok vitézi tetteit és háborúit mindmáig nem hagyják feledésbe menni. Azonban némelyek azt mondják, hogy egészen Konstantinápolyig mentek ők, sőt Konstantinápoly aranykapuját is bevágta Botond a bárdjával. Mégis én, mivel ezt a históriák egyetlen könyvében sem találtam, hanem csupán a parasztok hamis meséiből hallottam, azért jelen művembe nem akartam beleírni.”[jegyzet 2] Hogy a keresztény államalapítás előtti kor mondaanyaga, persze töredékesen, megkurtítva, olykor eredeti összefüggéséből kiszakítva, a XIII. század folyamán, részint már a század első évtizedeiben bekerült latin nyelvű Krónikába és gestába, az a szigorú egyházias szemlélet lazulására mutat. E mögött végső fokon a keresztény egyház helyzetében beállt ama változás húzódik, hogy a pogányság és annak eszmevilága már meglehetős távolságra került, közvetlen veszélyt egyáltalán nem jelentett.

Iskolaügy

Bizonyosan franciaországi, párizsi vagy orléans-i iskolázásban volt része III. Béla korában P. mesternek, a magyar honfoglalásról szóló regényes gesta szerzőjének. Önmagában franciaországi (párizsi) felsőfokú tanulmányok folytatására utal a mester (magister) cím, bár ennek éppen a XII. század vége felé devalválódott az értéke.[7] Míg korábban csak felső szinten, egyetemen tanítókat illette meg, később a felsőfokú tanulmányok elvégzésével és vizsgával mindenki számára elérhetővé vált.

Írásbeliség

A királyi kancellária alkalmazottja volt Anonymus.[8] Gesta Hungarorum (A magya­rok története) címet viselő munkájában elsőként vállalkozott arra, hogy a népi epi­kus alkotások morzsáit átemelje művébe, s utat nyisson az arisztokrata ősöknek az ország írott történetébe kínálkozó prehistóriája számára. Anonymus lejegyezte az Emese álma- vagy turul-mondát, utalt a Botond-mondára, s a fehér ló mondájának isme­retéről is tanúbizonyságot tett. Az ő korában és az ő munkája révén vált lehe­tővé, hogy a nagy múltú családok addig szóbeliség szintjén őrzött, pogány múltba vissza­nyúló történetei bekerüljenek az írott história lapjaira. Anonymus foglalta első­ként írásba a honfoglaló hét vezér listáját. Nem az a cél vezette tollát, hogy pon­to­san rögzítse a háromszáz évvel korábbi vezérnévsort; ennek megbízható rekonstruálása 1200 táján már megoldhatatlan feladatnak látszott. Anonymus cél­ki­tűzése az volt, hogy az egyes, valós vagy fiktív honfoglaló ősöktől saját korabeli nem­zetségeket származtasson le. A pogány idők ködébe vesző Árpád-dinasztia tör­té­nete mellé felnyomult a leghatalmasabb arisztokráciának régiségre az Árpádokkal vetekvő története. Mindez a világias szemlélet térnyerésére utal.[9]

Anonymusról tudjuk, hogy bizonnyal Franciaországban tanult, III. Bélának a jegy­zője volt, s talán magasabb méltóságra is emelkedett. Párizsi vagy orléans-i tanul­mányai ismertették meg a Trója-történettel, s maga is szerkesztett egy kötetet Dares Phrygius és más szerzők műveiből a trójai históriáról és a görögök hábo­rú­i­ról. Viszonylag kevés írott forrást használt a magyarok történetének megírásához: egy bizonytalan korú, talán éppen a XII–XIII. század fordulójáról való és felfogásával rokon magyar krónikát, továbbá néhány külföldi írásművet, Regino krónikáját, az Exor­dia Scythica néven ismert kivonatot stb. A többi ismeretanyagot a történeti mon­dák forgácsai, a helynevek, saját teremtő fantáziája szolgáltatták. A műfaj, ame­lyet választott, a XII. században Európa-szerte elterjedő regényes gesta, kevesebbre tar­totta a történeti hitelességet a messzi időket jobbára díszletként felhasználó for­du­latos meseszövésnél. A feladat, amire P. mester vállalkozott, már önmagában is a XII. század végével indult laicizálódási folyamatra vall: megírni Magyarország kirá­lya­inak és nemeseinek származását. A gesta a szkíta–magyar azonosság kifejtésétől és Álmos vezértől a kalandozó hadjáratokig terjedő időszakot, egészében tehát a pogány előidőket öleli fel, a középpontba a Kárpát-medence birtokbavételéért foly­ta­tott, szinte kivétel nélkül koholt háborúkat állítva. A regényes írásmű István királyra tett utalással zárul, ott fejeződik be tehát, ahol a korábbi korszakok egyházi szem­lélet jegyében fogant történeti és hagiográfiai alkotásai kezdődtek: a keresztény állam­alapításkor.[10]


Anonymus nyilván XIII. század eleji példák nyomán írta le, hogy amikor a honfoglalás eseménymenete során Árpád bevonult Attila városába, színe előtt a milesek (lovagok) szinte naponta pajzzsal s lándzsával bajvívást ren­dez­tek.


Bizonyosra vehető, hogy a XII. század második felében Magyarországon vagy magyarországi szerző tollából készült egy latin nyelvű Trója-történet. Lehet, hogy ez az alkotás magának P. mesternek, a Gesta Hungarorum szerzőjének a műve, aki utal arra, hogy tanul­má­nyai során igen megszerette a trójai históriát, s a Trója-mondából Dares Phrygius és más szerzők nyomán készített egy összeállítást. Meggondolkoztató, hogy a dél­szláv Trója-történetből visszakövetkeztetett latin változat szövegében viszonylag kevés nyom mutat Dares Phrygius hasznosítására. Lehet, hogy Anonymuson kívül más magyarországi írástudót is megihletett a XII. század második felében a Trója-monda, amelyről a franciaországi iskolákat járt klerikusok tanulmányaik során hal­lot­tak.


Bizo­nyos vonatkozásban a lovagi irodalom funkcióját töltötte be Magyarországon Ano­nymus gestája, s még a II. Endre uralkodásának első éveiben keletkezett László-legenda is.

Kosáry Domokos

Társadalomtudományok

Elbeszélő forrásaink közzétételét viszont, a másik oldalon, az evangélikus Bél Mátyás kezdte meg, az első jelentős hazai forráskiadvánnyal (Adparatus. 1735–1746). Ezután pedig osztrák tanítványa, Johann Georg Schwandtner adta ki, Bél előszavával, három mindmáig fontos kötetben több elbeszélő forrásunk, köztük Anonymus szövegét (Scriptores. 1746–1748).

Arató Endre

A Supplex Libellus Valachorum

A kérvény Traianus római telepeitől kezdve, a magyar honfoglaláson (Anonymus tanúságára hivatkozva) és a középkoron át a 18. századot is bekapcsolva, napjaikig kíséri nyomon az erdélyi románok történetét, azt sugalmazva, hogy a románok rendelkeznek törvényes jogokkal, csak azokat az életbe át kell ültetni.

A „nemzeti” ideológia tükröződése a történeti-nyelvészeti munkákban

A honfoglalással (s ezt Anonymus nyomán mondta el) újabb ukrán tömegek költöztek az országba: őket határőrszolgálatra rendelték.

Lábjegyzetek

  1. SRH I. 33–34. — Magyar fordítása: Anonymus. Fordította Pais 77–78.
  2. SRH I. 87. — Magyar fordítása: Anonymus. Fordította Pais 115–116.

Műve

A magyar honfoglalás történetét először Anonymus (P. Magister) Gesta Hungarorum című, 1200 körül írt művében foglalta össze (kiadása: SRH I. 33–117.

Irodalom

Györffy György, Anonymus Gesta Hungarorumának kora és hitelessége. ItK 1970. 1–13). Anonymus hitelességét valló részletes honfoglalás-történet ad Szabó K., MVK.

Anonymus hitelességének kérdéséből az elmúlt két évszázadban nemzeti kérdést csináltak, s így érthető, hogy az egykorú forrásadatokkal ellentétben álló történeteiben először a német eredetű, kevésbé elfogult tudósok, így Fessler Ignác Aurél, R. Roesler, Hunfalvy Pál kételkedtek. Az irodalmat ismerteti Sebestyén Gyula, Ki volt Anonymus? (Budapest, 1898) és Csapodi Csaba, Az Anonymus kérdés története (Budapest, 1978). A gestát Marczali Henrik (MNT I. 102. kk.) és Pauler Gyula (A magyar nemzet története Szent IstvánigI 231–234) értékelte kritikusan. Újabban Melich János azon az alapon, hogy az Anonymus művében szereplő tulajdonnevek jó részét sikerült megfejtenie (Melich, A honfoglaláskori Magyarország; Melich, Dolgozatok II. 3–28), Anonymus eseménytörténetének hitelére is következtetett. E módszertelen eljárást a forrást elemző történészek, legnagyobb súllyal I. Tóth Zoltán (Századok 79–80. 1945–1946. 21–84), nem fogadták el; újabban lásd Györffy, Krónikáink és a magyar őstörténet 25. kk.; Györffy György, Ethnographia 76. 1965. 411–434 = Nouvelles Études Historiques. I. (Budapest, 1965) 27–53; ItK 1970. 1–13 = Acta Anthropologia 20. 1972. 209–229.

Anonymus hitelére lásd Györffy György, Ethnographia 76. 1965. 143. kk., valamint ItK 1970. 6–9.

A magyarság Erdélyben való megtelepedésére eltérő nézetek terjedtek el, ami egyrészt abból fakad, hogy Anonymus csak Észak-Erdély megszállását meséli el, és a krónikák szerint a Gyulák a honfoglalás után telepedtek be, másrészt abból, hogy az Árpád-korban Erdélyt útelzáró kapuk választották el Magyarország többi részétől. Anonymus azonban csak olyan vidék megszállásáról regélt, ahonnan nagybirtokos barátai nemzetségi hagyományaikat közölték, az a krónikás hagyomány pedig, hogy a Gyulák a 10. század dereka táján költöztek Erdélybe, valószínűsíthető is, de nem jelenti azt, hogy más főemberek nyári legelőket, szálláshelyeket és sóbányákat itt nem birtokoltak.

A 907. évi pozsonyi csatára lásd Dümmler, Geschichte der Ostfränkische Reich III2. 547–549; Monumenta Germaniae Historica Scriptores XXX/2. 742; Gombos II. 916; minden további forráshely összegyűjtve: Reindel, Die bayerischen Luitpoldinger 62–70. Nem bizonyítható, hogy ezt a támadást Árpád halálának híre váltotta ki (így Vajay, Eintritt des ungarischen Stämmebunden in die europäische Geschichte 42), mert Árpád halálának Anonymus megjelölte 907. éve (SRH I. 106) nem érdemel hitelt.

Anonymus blakjairól legkimerítőbben Inokai Tóth Zoltán Tuhutum és Gelou. Hagyomány és történeti hitelesség Anonymus művében (Századok 1945-1946), valamint Kristó Gyula Rómaiak és vlachok Nyesztornál és Anonymusnál Századok 1978. 4-5) című írásában értekezett.

a magyar-orosz viszonyról, jobbára Anonymus kapcsán: M. A. Pavluskova, Russzko- vengerszkije otnosenyija do nacsala XIII veka (Isztorija SzSzSzR, 1959. 6); V. P. Susarin, Russzko-vengerszkije otnosenyija v IX v. (Mezsdunarodnije szvjazi Rosszii do XVII v. Moszkva. 1961): kiváltképpen Pasuto, Vnyesnyaja polityika drevnyej Ruszi.

Anonymus regöseiről lásd Horváth J., Árpád-kori latin nyelvű irodalmunk stílusproblémái.

Anonymusról ma már könyvtárnyi irodalom szól. A múlt század végéig keletkezett anyagot Sebestyén Gyula Ki volt Anonymus? I-II. (Budapest, 1898) című munkája tekinti át, míg napjainkig tárgyalja a kutatástörténetet Csapodi Csaba, Az Anonymus-kérdés története (Gyorsuló idő, Budapest, 1978). A gesta keletkezésének II. Béla és III. Béla kori alternatívájában III. Béla kora mellett úttörő jelentőségű összegezés volt Szilágyi Loránd, Az Anonymus-kérdés revíziója (Századok, 1937. 1-3, 4-6). A gestát IV. Béla korára tette újabban Karsai Géza (Ki volt Anonymus? In: Középkori kútfőink kritikus kérdései), míg e koncepcióval szemben Horváth János (Anonymus és a Kassai Kódex. In: Középkori kútfőink kritikus kérdései) eredményesen védte meg a III. Béla korához kapcsolás nézetét. A műfaj és a források, az olvasmányélmények kérdését vitte előbbre Honti János, Anonymus és a hagyomány (Minerva-könyvtár 60. Budapest, 1942); Győry János, P. mester franciaországi olvasmányai (Magyarságtudomány, 1942. 1.); Váczy Péter, Anonymus és a Justinus-kivonat (Turul, 1944-1946); Szilágyi Loránd, P. magister forrásai és módszere (Magyar Nyelv 1947. 2A4); Győry, Gesta regum gesta nobilium; J. Deér, Aachen und die Herrschersitze der Arpaden (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung 1971. 1-2); Kapitánffy István, Anonymus és az Excidium Troiae (Irodalomtörténeti Közlemények 1971. 6); Kristó Gyula, Anonymus magyarországi írott forrásainak kérdéséhez (Magyar Könyvszemle 1972. 3-4).

Az utóbbi évek intenzív kutatásai sokat tettek Anonymus gestája politikai tendenciáinak tisztázásáért, s egyes tanulmányok mind valószínűbbé tették, hogy a gesta III. Béla halála után keletkezett. Ebből az újabban keletkezett anyagból a következő munkákat említjük meg: Györffy György, Honfoglalás előtti népek és országok Anonymus Gesta Hungarorumában (Ethnographia 1965. 3); ifj. Horváth János, P. mester és műve (Irodalomtörténeti Közlemények 1966. 1&ndsah;2, 3–4); Sólyom Károly, Új szempontok az Anonymus-probléma megoldásához (Irodalomtörténeti Közlemények 1966. 1-2); Szegfű László, Anonymus és a kománok (Magyar Könyvszemle 1969. 3); Györffy György, Anonymus Gesta Hungarorumának kora és hitelessége (Irodalomtörténeti Közlemények 1970. 1); Váczy Péter, Anonymus és kora (In: Középkori kútfőink kritikus kérdései); Csóka J. Lajos, Észrevételek a "P. dictus magister" értelmezéséhez (Anonymus hovatartozása). (Irodalomtörténeti Közlemények 1976. 2); Sólyom Károly, Megjegyzések Györffy György két Anonymus-tanulmányához (Irodalomtörténeti Közlemények 1979. 2.). A gesta 1210 körüli időre történő keltezésére lásd Kristó Gyula, Rómaiak és vlachok Nyesztornál és Anonymusnál (Századok, 1978. 4-5); Szempontok Anonymus] Gesta Hungarorumának megítéléséhez (Acta Universitatis Szegediensis: Acta Historica 66. 1979). A feltételezett 1235 körüli krónikás alkotásról Kristó Gyula Egy 1235 körüli Gesta Ungarorum körvonalairól (In: Középkori kútfőink kritikus kérdései) címmel írt tanulmányt.

  1. Bíborbanszületett Konstantin, A birodalom kormányzásáról. Fordította Moravcsik 173.
  2. SRH I. 46.
  3. SRH I. 33
  4. SRH I. 94–95. — Magyar fordítása: Anonymus. Fordította Pais 120–121.
  5. A népi, kis epikus alkotások 13. század eleji írásba foglalásáról összefoglaló jelleggel tájékoztat Kristó Gyula, Ősi epikánk és az Árpád-kori íráshagyomány (Ethnographia 1970. 1).
  6. Anonymus regöseiről lásd Horváth J., Árpád-kori latin nyelvű irodalmunk stílusproblémái.
  7. A párizsi iskolázásra lásd Gábriel Asztrik, Magyar diákok és tanárok a középkori Párizsban (Egyetemes Philologiai Közlöny 1938. 4-9); a külföldi tanulmányokra, külországi egyetemekre és a magister titulusra: Hajnal István, Írástörténet az írásbeliség felújulása korából (Budapest, 1921); L'enseignement de l'écriture aux universités médiévales 19592; e kötetet Mezey László gondozta.
  8. Anonymusról ma már könyvtárnyi irodalom szól. A múlt század végéig keletkezett anyagot Sebestyén Gyula Ki volt Anonymus? I-II. (Budapest, 1898) című munkája tekinti át, míg napjainkig tárgyalja a kutatástörténetet Csapodi Csaba, Az Anonymus-kérdés története (Gyorsuló idő, Budapest, 1978). A gesta keletkezésének II. Béla és III. Béla kori alternatívájában III. Béla kora mellett úttörő jelentőségű összegezés volt Szilágyi Loránd, Az Anonymus-kérdés revíziója (Századok, 1937. 1-3, 4-6). A gestát IV. Béla korára tette újabban Karsai Géza (Ki volt Anonymus? In: Középkori kútfőink kritikus kérdései), míg e koncepcióval szemben Horváth János (Anonymus és a Kassai Kódex. In: Középkori kútfőink kritikus kérdései) eredményesen védte meg a III. Béla korához kapcsolás nézetét. A műfaj és a források, az olvasmányélmények kérdését vitte előbbre Honti János, Anonymus és a hagyomány]] (Minerva-könyvtár 60. Budapest, 1942); Győry János, P. mester franciaországi olvasmányai (Magyarságtudomány, 1942. 1.); Váczy Péter, Anonymus és a Justinus-kivonat (Turul, 1944-1946); Szilágyi Loránd, P. magister forrásai és módszere (Magyar Nyelv 1947. 2A4); Győry, Gesta regum gesta nobilium; J. Deér, Aachen und die Herrschersitze der Arpaden (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung 1971. 1-2); Kapitánffy István, Anonymus és az Excidium Troiae (Irodalomtörténeti Közlemények 1971. 6); Kristó Gyula, Anonymus magyarországi írott forrásainak kérdéséhez (Magyar Könyvszemle 1972. 3-4).
  9. Az utóbbi évek intenzív kutatásai sokat tettek Anonymus gestája politikai tendenciáinak tisztázásáért, s egyes tanulmányok mind valószínűbbé tették, hogy a gesta III. Béla halála után keletkezett. Ebből az újabban keletkezett anyagból a következő munkákat említjük meg: Györffy György, Honfoglalás előtti népek és országok Anonymus Gesta Hungarorumában (Ethnographia 1965. 3); ifj. Horváth János, P. mester és műve (Irodalomtörténeti Közlemények 1966. 1&ndsah;2, 3–4); Sólyom Károly, Új szempontok az Anonymus-probléma megoldásához (Irodalomtörténeti Közlemények 1966. 1-2); Szegfű László, Anonymus és a kománok (Magyar Könyvszemle 1969. 3); Györffy György, Anonymus Gesta Hungarorumának kora és hitelessége (Irodalomtörténeti Közlemények 1970. 1); Váczy Péter, Anonymus és kora (In: Középkori kútfőink kritikus kérdései); Csóka J. Lajos, Észrevételek a "P. dictus magister" értelmezéséhez (Anonymus hovatartozása). (Irodalomtörténeti Közlemények 1976. 2); Sólyom Károly, Megjegyzések Györffy György két Anonymus-tanulmányához (Irodalomtörténeti Közlemények 1979. 2.).
  10. A gesta 1210 körüli időre történő keltezésére lásd Kristó Gyula, Rómaiak és vlachok Nyesztornál és Anonymusnál (Századok, 1978. 4-5); Szempontok Anonymus] Gesta Hungarorumának megítéléséhez (Acta Universitatis Szegediensis: Acta Historica 66. 1979).