Ante Starčević

A Múltunk wikiből

magyarosan Starcsevics Antal

Žitnik (Gospić közelében), 1823. május 23. – Zágráb, 1896. február 28.
horvát politikus és publicista
Wikipédia
Ante Starčević crop.jpg

Szabad György

A „provizórium”

Börtönbe vetették Eugen Kvaternikot egy röpiratáért, a birodalommal és Magyarországgal egyaránt perszonális unióra törekvő Ante Starčevićet pedig a Pozorban megjelent cikkeiért, sőt a horvát liberálisoknak ezt a vezető lapját 1864 elején be is tiltották.

Katus László

A horvát nemzeti ellenzék küzdelme a kiegyezés ellen és a Nemzeti Liberális Párt 1873-as kompromisszuma

A horvát nemzeti-államjogi ellenzékiség klasszikus pártja, a Jogpárt az 1860-as években még nem volt több az alapítók – A. Starčević és E. Kvaternik – körül tömörülő kis csoportnál. A Jogpárt a középkori horvát állam történeti joga alapján állt. Alapítói a bolgárok kivételével minden délszlávot horvátnak tekintettek, s egy önálló nagyhorvát királyságban akarták őket egyesíteni, elsősorban a nagyhatalmak, főleg Franciaország segítségére számítva. A Habsburgok többi országával, így Magyarországgal is legfeljebb az uralkodó közösségét, a személyi uniót voltak hajlandók elfogadni, egyéb közös ügyet nem ismertek el.

A horvát kérdés kiéleződése 1878 és 1883 között

A kiegyezési rendszerrel és az unionistákkal fuzionált Nemzeti Párt uralmával elégedetlen elemek zöme – elsősorban a városi és falusi kispolgárság, a szabad értelmiség és az alsópapság – 1878-tól kezdve az Ante Starčević vezette Jogpárt körül tömörült. A horvát közjogi ellenzék vezető pártjának új programja számolt a nemzetközi erőviszonyok realitásaival, a Habsburg-monarchia belső és külső konszolidációjával. A délszlávokat horvát vezetés alatt egyesítő, s a kora középkori horvát államjogi tradíciókat folytató nagyhorvát királyságot a Habsburgok jogara alatt kívánta megvalósítani. A párt 1878 és 1883 között eredményes agitációt folytatott a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet súlyos gazdasági és szociális problémáival küzdő parasztság, különösen a polgárosítás végrehajtásával elégedetlen határőrök körében, s a szociális és nemzeti problémák ügyes összekapcsolásával jelentős tömegeket tudott mozgósítani városon és falun egyaránt.

Dolmányos István

Az 1907. évi vasúti pragmatika és a horvát obstrukció

A Pejačević helyébe 1907 júniusában kinevezett Rakodczay Sándor bánt a kezdet kezdetén harsány, erőszakos fellépés jellemezte. 1907 végére kényszerűen engedékeny látszatú politikára igyekezett áttérni. A közben kirobbant zágrábi tüntetések mögött már nem annyira a horvát–szerb koalíció, mint a Starčević-párt állt.

Katus László

A Khuen-Héderváry rezsim és a közjogi ellenzék hanyatlása

Hasonlóképpen változott a Jogpárt politikai magatartása is. A párt vezetői – Fran Folnegović, majd 1890-től Josip Frank – egyre inkább eltávolodtak az öreg Ante Starčević eredeti eszméitől, vagyis az önálló, a Monarchiához legfeljebb a közös Habsburg uralkodó személyén keresztül kapcsolódó nagyhorvát államtól, s egyre hajlamosabbnak mutatkoztak az osztrák vagy a magyar kormányzattal való kompromisszumra. Az 1890-es évektől kezdve a Jogpárt valamennyi frakciója a Monarchia keretei között kereste a horvát kérdés megoldását. A Jogpárt 1892. évi felirati javaslata az 1867-es koronázási diplomára alapozta a horvát nemzeti kívánságokat, s ezzel közvetve elismerte a dualizmust.

1894-ben dolgozták ki a Jogpárt új programját, amely 1918-ig a mérsékelt közjogi ellenzék közös programját alkotta. Eszerint a párt „minden törvényes eszközzel arra fog törekedni, hogy a horvát nép, amely Horvátországban, Szlavóniában, Dalmáciában, Fiumében és kerületében, a Muraközben, Boszniában és Hercegovinában, Isztriában lakik, egy önálló államtestben egyesüljön a Habsburg-monarchia keretén belül, és minden erővel segíteni fogja. a szlovén testvérnépet abban a törekvésében, hogy a szlovén területet is ehhez az államtesthez kapcsolják… Azokat az ügyeket, amelyek az egész birodalomra nézve közösek, a horvát királyság a magyar királysággal egyenjogúan intézi el őfelsége többi országaival.”[1] A program tehát középúton állt a trializmus és a dualizmus között s úgy volt formulázva, hogy mindkét irányban lehetett értelmezni.

A Jogpártban kiéleződő frakcióharcok 1895-ben teljes szakadáshoz vezettek. A Jogpárt nevet megtartó csoportot lapjáról, a Hrvatska Domovináról (Horvát haza) „domovinašinak” nevezték. Ez elsősorban a horvát ellenzéki burzsoázia és a papság befolyásosabb részének politikai szervezete volt, amelyben egyre erősebben érvényesültek a klerikális tendenciák. 1897-ben választási koalícióra lépett az Obzor-párttal, majd 1902 elején egybeolvadt vele. A Frank vezetése alatt álló Tiszta Jogpártban az ellenzéki kispolgárság és az alsópapság tömörült. Bár formálisan Frank tekintette magát Starčević eszméi valódi örökösének, valójában egyre inkább elfordult azoktól. Ez a párt vitte tovább az egykori Jogpárt szerbellenes vonalát: mindvégig tagadta a szerbek nemzeti létét a Monarchia horvát országaiban. 1905-től kezdve ez a párt alkotta a trónörökös és az osztrák keresztényszociálisok „nagyosztrák” politikájának horvátországi bázisát.

A trialista törekvések erősödése és kudarca

Horvátországban az annexió idején három jogpárt tevékenykedett: Frank Tiszta Jogpártja, s a belőle 1908-ban kiszakadt Starčević-féle jogpárt – amely vissza kívánt térni Starčević eredeti eszméihez, s amelyhez a koalícióból kivált pap-politikusok is csatlakoztak – és végül a Horvát Keresztényszociális Jogpárt. A jogpártok Bécs felé orientálódtak, minthogy a trializmust valamennyi magyar politikai irányzat mereven elutasította. A bécsi konzervatív vezető körök magatartása és nyilatkozatai azt a reményt keltették a jogpárti horvátokban és szlovénekben, hogy támogatásukkal kivívható lesz a Monarchia trialista átszervezése.

A valóságban a horvát jogpártok trialista koncepciója lényegesen különbözött mind a Ferenc Ferdinánd féle „nagyosztrák” irányzat, mind az osztrák keresztényszociálisok terveitől. A horvátok a történeti államjog alapján, Ausztriával és Magyarországgal egyenrangú és egyenjogú harmadik szuverén államként kívánták megvalósítani a délszláv területek egyesítését a Monarchia keretei között; a bécsi politikusok viszont az egységes és centralizált „Gross-Österreichen” belül csak tartományi szintű önkormányzatot kívántak adni az egyesített délszláv közigazgatási egységnek. A trónörökös és a keresztényszociálisok azonban oly ügyesen taktikáztak a különféle – általánosságban és ködösen fogalmazott – trialista színezetű ígéretekkel és programokkal, hogy éveken keresztül irányító befolyást tudtak gyakorolni a horvát jogpártok és a szlovén keresztényszociálisok politikai magatartására. Mindenekelőtt igyekeztek elérni a sokféle horvát jogpárti csoport egyetlen politikai szervezetben való tömörítését. Ez sikerült is, elsősorban a jogpártokban egyre fontosabb szerepet játszó katolikus pap-politikusok segítségével. 1910-ben a Frank-párt és a Hrvatsvo klerikális csoportja Keresztényszociális Jogpárt néven egyesült, s később ehhez csatlakozott a Starčević-féle jogpárt is. 1911-ben létrejött a horvátországi, dalmáciai, isztriai és boszniai jogpártok blokkja, amelynek elnöke Mile Starčević – az alapító unokaöccse – lett. A jogpárti blokk szoros kapcsolatot tartott fenn az ugyancsak trialista beállítottságú Szlovén Néppárttal, s 1912-ben közös horvát–szlovén politikai szervezetet is létesítettek. A Monarchia egyesült jogpártjainak gyűlése, amelyet az egykorú sajtó „trialista országgyűlésnek” nevezett, 1912 elején 55 képviselő aláírásával memorandumot intézett az uralkodóhoz és a trónörököshöz. A horvát államjogi tradíciókra és az 1861. évi februári pátensre hivatkozva azt kívánták, hogy az uralkodó hívja egybe a horvát országok: Horvátország, Dalmácia, Isztria és Bosznia-Hercegovina képviselőit Zágrábba. E nagyhorvát országgyűlés feladata az lett volna, hogy az uralkodóval egyetértésben szabályozza Horvátország belső viszonyait és a Monarchiához való kapcsolatát. Bécsben azonban a szuverén horvát államiság és függetlenség hangsúlyozását bizalmatlansággal fogadták. A kérdés az osztrák delegációban is felmerült, olyan formában, hogy a Monarchiát valóban trialista alapon kellene újjászervezni, de „ez a trializmus nem jelentheti a dualizmus megsokszorozását, hanem csak a föderalizmus és a centralizmus kompromisszumaként képzelhető el”.[2] Az 1912. október 20-i ljubljanai értekezlet, amely létrehozta a horvát jogpártok és a Szlovén Néppárt közös politikai ezervezetét, szintén trialista programot fogadott el: hangsúlyozta a horvátok és a szlovének, valamint a Monarchia egymásrautaltságát, egymással szembeni kölcsönös kötelességeit, s azt, hogy az egységes horvát–szlovén nemzet jogait és szabad fejlődését a Monarchia keretei között kell biztosítani. A konferencia kifejezte rokonszenvét valamennyi elnyomott nép iránt, s nem volt kétséges, hogy ez a Balkán-háború előestéjén elsősorban a balkáni délszlávokra vonatkozott.

A ljubljanai konferencia előkészítése során a horvát jogpártok vezetői közül már többen szembefordultak a bécsi orientációval, hiszen egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy onnan nem várhatnak lényeges támogatást trialista programjuk megvalósításához. A jogpártok 1913. márciusi értekezlete kijelentette, hogy semmiféle külső támogatásra nem számíthatnak, s nem engedhetik, hogy a horvát népet bármiféle nemzetellenes politikai cél érdekében felhasználják. „Tovább haladunk előre eddigi államjogi és nemzeti programunk alapján, és nem bízunk másban, csak Istenben és a horvátokban.”[3]

A jogpártok és a bécsi politikai körök közötti politikai együttműködés fokozatosan gyengült. 1913 folyamán felbomlott a jogpártok egysége is. A feltétlen bécsi orientációjú Frank-párt egyre inkább elszigetelődött, előtérbe nyomultak az eredeti starčevići eszmékhez visszanyúló irányzatok, s erősödött a szerbekkel való politikai együttműködés óhaja is.

Lábjegyzet

  1. Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. Szerkesztette Kemény G. Gábor. II. 1892–1900. Budapest, 1956. 288,
  2. Friedrich Schwarzenberg herceg felszólalása az osztrák delegációban 1912 májusában. Stenographische Sitzungprotokolle der Delegation des Reichrates. 46. Session. Wien 1911/12 Wien. 1912. 155. Idézi: Mirjana Gross, Hrvatska politika velikoaustrijskog kruga oko prijestolonasljednika Franje Ferdinanada. (In: Časopis za suvremenu povijest. br. II.) Zagreb, 1970. 41.
  3. Hrvatska, 1913. március 31. Idézi: Gross Ugyanott, 58.