Anton Ivanovics Gyenyikin

A Múltunk wikiből

Анто́н Ива́нович Дени́кин

Włocławek, 1872. december 16. – Michigan, 1947. augusztus 8.
az orosz cári hadsereg altábornagya, és az
egyik legfontosabb fehérgárdista tábornok volt az orosz polgárháborúban
Wikipédia
Anton Gyenyikin 1918-ban

Hajdu Tibor

A román hadsereg előrenyomulásának megállítása a Tisza vonalán

Az ukrán szovjet-kormány – amelynek elnöke, Rakovszkij, maga is a román munkásmozgalom régi harcosa volt, s így természetszerűleg szívén viselte a romániai bojáruralom elleni harcot – mindent megtett a Kárpátok gyors elérése érdekében, bár Gyenyikin előretörése a Donyec-medencében hamarosan illuzórikussá tette e terveket. Lenin április 21-e körül még utasította a Vörös Hadsereg főparancsnokát: „A Galícia és Bukovina egy részébe történő előnyomulás a Tanács-Magyarországgal való kapcsolat miatt szükséges ”E feladatot minél gyorsabban és tartósabban meg kell oldani.” De május 5-én már kénytelen figyelmeztetni az ukrán vezetőket, hogy Gyenyikin leverése érdekében időlegesen véget kell vetni a „Románia felé való fordulásnak”[1] A szovjet-ukrán kormány ennek ellenére 7-én utasította a 3. ukrán hadsereget a dnyeszteri román front áttörésére. Ekkor történt a váratlan katasztrófa: másnap, május 8-án a döntő csapás végrehajtásával megbízott Hrihorijov (Grigorjev) atamán hadosztálya fellázadt a szovjethatalom ellen. Az ukrán nacionalista Hrihorijov nem volt hajlandó Ukrajna határain kívül harcolni, a magyar forradalom támogatását idegen ügynek tekintette. A lázadók elleni harc két hétre lekötötte az ukrán Vörös Hadsereg fő erőit, s mire leverték őket, május végén az antant támogatásával kibontakozott Gyenyikin-offenzíva védekezésre kényszerítette Szovjet-Ukrajnát.

Stromfeld haditerve. Az északi hadjárat első sikerei.

A legkritikusabb helyzetben azonban az ukrán front volt: Gyenyikin előretörését nem tudták megállítani, az ukrán Vörös Hadsereget a Donyec-medence védelmére koncentrálták.

Clemenceau második jegyzéke és Kun Béla válasza

A jegyzék készítői maguk sem látták tisztán következő lépésüket, bár kétségtelen, hogy nem szándékoztak megbékélni a Tanácsköztársasággal, hiszen Gyenyikin győzelmei hatására egyenesen Szovjet-Oroszország közeli összeomlásában reménykedtek.

A katonai helyzet reménytelenné válása

Lenin válaszában kitartásra buzdította Kunt, hiszen a Gyenyikin elleni ellentámadás napját augusztus 1-re tűzték ki. Mint tudjuk, ezt augusztus közepére kellett halasztani, és akkor is kudarccal végződött. Néhány hónapra egész Ukrajna a fehérek kezébe került; Szovjet-Oroszország Vörös Hadserege csak 1920 elején sorakozott fel ismét a Dnyeszter partján.

Ormos Mária

A szovjetellenes intervenció

A legszámottevőbbek 1919-ben Kolcsak admirális csoportjai voltak Szibériában, Gyenyikin tábornoké a Krímben és Dél-Ukrajnában, valamint Jugyenyics tábornoké Észtországban. Mivel a szovjet hatalomnak ekkor még nem volt megfelelő hadereje, s 1918–1920 folyamán csak fokozatosan sikerült kiépítenie azt, ezek a csoportok kezdetben könnyű sikereket értek el. Kolcsak 1919 márciusában indította meg támadását, és elfoglalta Ufa városát, Gyenyikin júliusban Moszkva irányában indult meg, Jugyenyics pedig Gyenyikin legnagyobb sikerei idején egészen Pétervárig nyomult előre. A proletárhatalom által ellenőrzött terület ebben az időben nagyon leszűkült. A Vörös Hadsereg azonban rövidesen egymás után leszámolt az ellenforradalom különböző osztagaival. Először Kolcsakot sikerült megállítani, majd visszaszorítani és még 1919 derekán teljesen szétverni seregeit; 1920 elejére Gyenyikin és Jugyenyics erői is megsemmisültek, illetve visszahúzódtak a Krímbe és a Baltikumba.

Az így elért Viszonylagos nyugalom nem tartott sokáig, mert francia biztatásra 1920 áprilisában a lengyel haderő támadta meg Szovjet-Oroszországot, és özönlött be Ukrajnába. Május 7-én elfoglalták Kijevet. A Vörös Hadsereg azonban hamarosan nemcsak kivetette onnan a lengyel haderőt, hanem maga előtt kergetve azt, 1920. augusztus 14-én elérte Varsót. Ebben a helyzetben az 1920. október 28-i párizsi szerződés, amelyben a „Szövetséges Főhatalmak” elismerték a szovjethatalom alól már 1918-ban erőszakosan kiragadott Besszarábia bekebelezését Romániába, a lengyelek oldalán való román beavatkozást kívánta előmozdítani. Ez ugyan nem következett be, de Piłsudski lengyel hadserege francia segítséggel végül is olyan helyzetbe került, hogy kikényszeríthette az 1921. március 18-án megkötött rigai békét, mely jelentős ukrán és belorusz területeket juttatott Lengyelországnak.

A lengyel hadjárattal egyidejűleg próbált szerencsét délen Gyenyikin utóda, Vrangel tábornok, akit azonban sikerült a Krímbe visszaűzni, majd a félszigeten összegyűlt mindenféle rendű és rangú ellenforradalmi erőket 1920 novemberében onnan is kiszorítani.

Lábjegyzet

  1. Lenin Magyarországról. 2. kiadás, Budapest, 1965. 89.