Anton Pergen

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2017. január 2., 10:12-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)

Johann Anton Graf von Pergen

15 February 1725 Vienna - 12 May 1814 Vienna
diplomat and statesman of the Habsburg monarchy
angol Wikipédia
Johann Anton Graf von Pergen

H. Balázs Éva

A jozefinus kormányzat bel- és külpolitikájának irányvonalai

Sajátosan jelentkezik József Kaunitz véleményének egyezése, majd elválása Anton Pergen gróf esetében. Pergen, akit mint rendőrminisztert szoktunk emlegetni, karrierjét a Kaunitz alapította idegen nyelvek főiskoláján, a Keleti Akadémián kezdte meg, majd egy terjedelmes tanügyi reform kidolgozójaként került az Államtanács vitáinak középpontjába. E tehetséges ember képességeit ugyan nem lehetett vitatni, de olyan merev volt annak a kivihetetlen követelménynek a fenntartásában, hogy a közoktatásból minden szerzetest zárjanak ki, hogy Kaunitznál makacssága miatt kegyvesztetté vált. A titkosrendőrség leendő szervezője, Pergen gróf azonban jelentéktelen ütközőpont.

Novus ordo a társadalomban, a gazdaságban, a jogi életben

Az új jogrend a társadalom- és hazaellenes cselekményeket különösen súlyosan ítélte meg. Az ilyen veszélyek elhárítása volt elsőrendű feladata a kiterjesztett hatáskörű rendőrségnek. Pergen rendőrminiszterről élete korábbi fázisában már esett szó. Most, József uralma alatt korlátlan lehetőségek nyíltak meg előtte. Ha Kaunitzról azt mondhattuk, hogy évtizedeken át mintegy együtt gondolkozott a társuralkodóval, és trónra lépése után is minden tapasztalatával rendelkezésére állt, Pergent inkább az uralkodó szürke eminenciásának vagy – lejáratott kifejezéssel – rossz szellemének nevezhetnők. Ez a szorgalmas, pontos ember Józsefnek azt a hajlamát elégítette ki, ami egyéniségének elferdülésével fenyegetett. Talán örökség is volt a tájékozódási igény – enyhébben már nem fogalmazhatunk –, hiszen Mária Terézia pletykaszinten mindent tudni akart: érdeklődése különösen erkölcsi kérdések felé fordult. II. József azonban elsődlegesen az állam-, a hazaellenes elemeket kereste, azok elkülönítését akarta biztosítani, természetesen előbb tájékozódva a bűnök jellegéről, azok hátteréről. Már 1782-ben megteremtik Pergennel ennek tárgyi feltételeit. A karmelita nővérek rendháza lesz a rendőrségi központ, a bécsi Salzgasséban. Ide kerülnek a kisebb-nagyobb bűnözők, vegyesen és fogságuk alatt összekeveredve, újabb deviáns magatartásra mintegy kiképzést kapva. Értésükre adják, hogy a társadalomba való visszatérésnek ára van: ezentúl figyelniök kell arra, mi történik körülöttük, s mindaz, ami az államrend szempontjából helytelennek vagy veszélyesnek tűnik, jelentendő. Korán megkezdődött József uralma kezdetén a kis besúgók kiképzése, s fokozatosan finomodtak a módszerek, míg a jakobinus pörből ismert személyiségekig értek el. A korszak sok szép eredményét ki kell egészíteni &ndah; csak így teljes a kép – azzal, hogy Spielberg, Kufstein, majd Munkács ez időtől lesznek a politikai foglyok börtönei. Pergen levéltára bőven őrzi a pörös anyagokat, a vizsgálati iratokat. Számos gyanús esetben igazi pört nem is folytattak. Az uralkodó magának tartotta fenn a döntést a vádlott sorsát illetően.

A rendőrség Magyarországon csak fokozatosan kapcsolódott be e kifinomult eszközök alkalmazásába. Elvben a Helytartótanács alá tartozott a Budán, Pesten és Pozsonyban létesített három központ. Fontos, kényes esetekben az Államtanácsot, gyakorlatban Pergenhez fordulhatott.

A militarizmus csődje

A siker azonban már nem oldhatta fel azt a Belgiumtól Tirolon át Magyarországig észlelhető belpolitikai feszültséget, melyet rendőrminiszterének közlései alapján s részben a hivatalos jelentések hangvételéből II. József már egy esztendeje jól érzékelhetett.

A szabadkőművesség politikai színeváltozása

1788 novemberében a Délvidékre, a táborba küldi utána Pergen a titkos jelentéseket Orczy József berlini, majd Podmaniczky József londoni útjáról. Talán igaz, hogy az egyik angol hercegnek kínálta fel a Habsburg-ház detronizálása esetére a magyar trónt. Erről szól a titkos jelentés, és ugyanezt javallja egy év múlva a budai szabadkőműves-páholy megújuló munkáján résztvevő Berzeviczy, Podmaniczky pártfogoltja.

II. József

Pergen és nem Kaunitz, a tapasztalt diplomata az, aki József császárt rendeleteinek visszavonására és a teréziánus kor „restaurálására” bírta. 1790. január közepén adta kézhez – József a halál küszöbén volt, de nagyon is ép szellemi állapotban – azt a terjedelmes jelentést a rendőrminiszter, melyben a monarchia szinte áttekinthetetlen belső helyzetéről referált. Minden ország minden társadalmi osztálya és rétege elégedetlen. Kifejti, „mi váltotta ki az alattvalók elégedetlenségét… miért tartják magukat szerencsétleneknek azon monarcha alatt, aki önmagát áldozta fel, hogy országait boldognak tudja”.[1] Katasztrofális az élelmiszerárak emelkedése. Ez mindenkit érint. Ily módon a sértődött nemes, a csalatkozott polgár és az elégedetlen paraszt is, aki teljes felszabadulást várt volna, a terhek teljes levetését, egymás mellé kerültek és szemben állnak ővele.

Benda Kálmán

A reakció felülkerekedése

Ennek megfelelően mindjobban előtérbe került a rendőrminisztérium, amit trónra lépése után Ferenc azonnal megszerveztetett, s a Lipót alatt mellőzött Pergen grófra bízta a vezetését. Feladata volt mindenre ügyelni, megfigyelni az egyesületeket, ellenőrizni a külföldieket és a sajtótermékeket, ellátni a cenzúrát, ellenőrizni, hogy valaki nem csempész-e be az országba tiltott sajtóterméket. Ahogy a hivatalos utasítás kifejezte: feladata foglalkozni minden olyan üggyel, „mely nélkül az uralkodó szent személyének és családjának, az államnak és a magánosoknak biztonsága nem szavatolható”. Hogy ennek eleget tegyen, a rendőrség cenzorokból, besúgókból, „informátorokból” egész hálózatot épített ki, akik az uralkodóház tagjait is megfigyelték, s még a császári ház leveleit is cenzúrázták. A rendőrség – amely igyekezett a Habsburg-országokat hermetikusan elzárni, s még a gondolatok beáramlását is megakadályozni – hovatovább a ferenci rendszer legfőbb jelképévé lett.

Az abszolút rendszer vezető méltóságai, még inkább az egyes kiemelt bizalmi emberek szinte korlátlan befolyást élveztek. Ferenc a birodalom legelső posztjára, kabinet- és konferenciaminiszterré volt nevelőjét, a már öregedő Colloredo grófot nevezte ki. Colloredo egyenes, őszinte ember volt, nem tartozott egyik udvari csoporthoz sem, de a régi világ képviselője, a változtatások ellenzője, sokszor nem is elvi okokból, inkább gyöngeségből és kényelemből. A kormányban az aktivitást a külügyek vezetője, a Kaunitz helyébe lépő Thugut gróf képviselte, aki esküdt ellensége volt a forradalomnak; a mind jelentősebb kormányzati pozíciót elfoglaló rendőrminiszterrel egyetértésben ő szabta meg az 1790-es évek általános és fő politikai irányát.

Az elégedetlenek egymásra találása

Pergen gróf, a rendőrminiszter már 1792 végén ijedten jelentette, hogy Magyarországon rohamosan nő azoknak a száma, akik a francia rendszerrel rokonszenveznek. 1793 tavaszán Martinovics – aki híreit az értelmiséggel közvetlenül érintkező Laczkovics Jánostól kapta – már azt jelentette, hogy nyolc nyugati megye megegyezett a következőkben:

  1. a főpapi birtokokat el kell venni,
  2. a főnemességet meg kell szüntetni,
  3. a kétkamarás országgyűlés alsóházát a nem nemesek alkossák,
  4. az ország viszonyainak megfelelő új alkotmányt kell készíteni,
  5. Magyarországot el kell szakítani a Habsburg-háztól, és köztársasággá kell alakítani.

Ürményi személynök arra törekszik, hogy mindehhez a magyar ezredek támogatását megnyerje. Ha az Ürményire vonatkozó híradást alaptalannak kell is tekintenünk, s ha a megyék megegyezéséről mondottak is túlzottak, a többi nem más, mint a Hajnóczy munkáiban nyomon követhető elgondolások konkrét formába öntése.

Más jelentések az ország keleti és északkeleti megyéiből az értelmiségiek és a vezető nemesek klubmegbeszéléseiről szóltak. Hallunk az Eperjesen, Lőcsén és Kézsmárkon tartott „jakobinus összejövetelekről”, a Zemplénben észlelhető nyugtalanságról, valamint egy sor ismert, magas rangú tisztviselő gyanús és gyakori utazgatásáról a ”nyugtalan” megyékben: Zemplénben, Biharban, Szabolcsban meg Abaújban. A titkos ügynökük, besúgók jelentését nyilván nem vehetjük mindig készpénznek, de az már elgondolkodtató, ha az egymásról nem tudó ágensek ugyanazt jelentik. A titkos informátorok tájékozottak, gyorsan és konkrétan jelentenek. Sándor Lipót nádor csak 1793 decemberében tudatta az uralkodóval, hogy Zemplén megye megtagadta önkéntesek felajánlását a francia háborúra. Mednyánszky helytartótanácsos azonban már november 11-én felküldte az udvarba a megye határozatát, s tudatta, hogy az iratot – amelyet Orczy József báró főispán és más „főbűnösök” a tokaji szüreten szerkesztettek – 22 másik megyének is megküldték.

1793 őszére az eddig elszigetelt, helyi ellenállások kezdtek egységes jelleget ölteni. A cenzúra- és sajtórendeletekre már országos tiltakozás volt a válasz: Gömörtől Biharig és Nyitráig, délre Zaláig megmozdultak a megyék, s a tiltakozó feliratok hangja, stílusa és érvei egyaránt elárulják, hogy klubisták készítették. 1793 végén elakadt az újoncozás, egyik megye a másik után tagadta meg a katonaállítást. 1794. január elején egyszerre jelentették Pozsonyból, Pestről és Zágrábból, hogy az elégedetlenség már minden néposztályra átterjedt: a megyék zúgolódnak, nem hajlandók sem pénzt, sem katonát adni a franciák elleni háborúra, a parasztok országgyűlési képviseletet akarnak, mindenütt lázító röpiratok járnak kézről kézre, s a jakobinusok csak az alkalmas pillanatot várják a forradalom kirobbantására. Szabolcs megye a helytartótanácshoz is felírt, kérve: járjon közbe az uralkodónál, állítsa le a Franciaország elleni háborút, mert minden pénz elfogyott, a kereskedelem teljesen leállt és a sok újonc elvitelével szinte kiürült az ország. A hangulatra jellemző, hogy Zemplén megye ügyészi eljárással fenyegette meg az Almásyakat, mert saját költségükön katonát ajánlottak a franciák ellen.

A magyarországi főhadparancsnokság sorozatos jelentésekben panaszolta a megyei nemesség és polgárság francia hadifoglyok iránt lépten-nyomon tüntetően kimutatott rokonszenvét. Szirmay Ádám zempléni nemesúr okát is adta ennek a rokonszenvnek: „Adná isten – mondotta –, hogy a franciák meg a lengyelek boldoguljanak, mert akkor mi is lerázhatnánk a németek igáját, és szabadok lehetnénk, mint a franciák.”[2] Rozgonyi Sándor zempléni nemes kijelentette: „Jó lenne, ha az Ausztriai Háznak véget vetne az ország, és mi is abban mesterkedünk.”[3] Szentmarjay Imre, Orczy László többször említett titkárának az apja, 1794 elején kioktatta a megyegyűlésen óvatoskodó nemeseket: „tán nem tudják, milyen időket élünk? Ha most nem merünk valamit kezdeni, elszalasztjuk a legalkalmasabb időt.” Sztáray Mihály gróf a küszöbön álló forradalomról beszélt, s hozzátette: ő maga is azon fáradozik, hogy az minél előbb megvalósuljon.[4]

1794; májusában egy, a Bihar megyei Piskolton kelt röpirat felszólította a megyéket, hogy a lengyelek példájára szövetkezzenek az ausztriai ház uralma ellen. „Ha még el nem aludt mibennünk magyarokban a mi híres őseink vére – olvassuk –, ha még pihedegél mi bennünk a Bellona asszonytól béoltott vitézség, gerjesszük fel tehát magunkban, mivel most felderült napunk sugára hozza magával, hogy az ausztriai despota ház súlyos igáját vessük ki nyakunkból.” A röpirat az 1790-es rendi sérelmeket sorolta fel – a hadseregben elnyomják a magyarokat, az országban idegenek parancsolnak, a magyar nemesnek hallgass a neve –, de végső következtetése már egészen más. 1790-ben a legradikálisabbak sem gondoltak a monarchia eltörlésére, most pedig mint a világ legtermészetesebb dolgát mondták ki, hogy „országunk el lehetne király nélkül, hanem minden vármegye a maga megyéjét igazgatná, és minden vármegye egy fő guberniumot esmérne, és magyar bellicum consiliumot is felállíthatna országunk, mivel a jövedelem az országot illetné, nem pedig a megszaporodott királyi famíliát”.[5] Íme a francia forradalom törekvései rendi megfogalmazásban: a nemesi köztársaság eszméje. Ezek után nem lepődhetünk meg azon, hogy Pergen rendőrminiszter már 1793 végén azt jelentette: az elégedetlenek a zürichi francia konzulon keresztül érintkezést keresnek a párizsi konventtel.

Napóleon és Magyarország

Pergen gróf rendőrminiszter már 1797 végén azt jelentette az uralkodónak, hogy Magyarországon nem sikerült „a veszedelmes méreg gyökerét kitépni”. Sokan vannak – mondja –, akik „szívük legmélyén őrzik Martinovics és eszmetársai emlékét, bennük a szabadság vértanúit látják és a jakobinus kátékban írottakra úgy tekintenek, mint az evangéliumra”.[6]

Lábjegyzet

  1. P. P. Bernard. The Limits of Enlightenment. ChicagoLondon, 1979. 107.
  2. József nádor iratai. Kiadta: Domanovszky Sándor. I. Budapest,. 1925. 156–157.
  3. Ugyanott 140.
  4. Ugyanott 160.
  5. A magyar jakobinusok iratai. I. Budapest, 1957. 1034–1041.
  6. Allgemeines Verwaltungsarchiv, Wien. Pergen Akten, Karton 16. XVIII./A. 1–H. 31.

Irodalom

Pergen ütközőpont szerepére: Arneth, Geschichte Maria Theresias] (Wien, 1863–1879. IX. 229–238). Amikor Kaunitz kiiktatja az oktatásügyből, Galícia biztosa és helytartója lesz. Pergen későbbi működésére: P. P. Bernard, The Limits of Enlightenment. Joseph and the Law (Illinois Press, 1979).

Pergen tevékenységéről: E. Wangermann, The Austrian Achievement, 1700–1800 (London, 1973); E. Wangermann, From Joseph II. to the Jacobin Trials (Oxford, 19692), a leglényegesebb (Pergen iratanyagáról, a rendőrségi módszerek kialakulásáról, levéltári anyag alapján): P. Bernard, The Limits of Enlightenment. Joseph II. and the Law (ChicagoLondon, 1979). A börtönférőhelyek problémájáról: H. Geissler, Die Geschichte des Grauen Hauses (Wien, 1950. 8–10).

Magyar viszonylatban 1784 őszétől kezdve egészen a jozefinus rendszer megszűntéig egymást érték a políciára vonatkozó rendelkezések. Ezek közül kiemelendő: Országos Levéltár C 13 Benigna mandata. 25 360–29 385, 1784. október 7. Ez kimondja, hogy Bécs mintájára a budai Helytartóság alatt működik az ország rendőrsége. Sürgős, különleges esetben Pergenhez kell fordulni. Országos Levéltár C 23 Circularia impressa 556, 1785. december 20. részletes intézkedés arról, hogy Budán, Pesten és Pozsonyban pontosan be kell tartani a bécsi szisztémát. A kóbor idegenek (peregrimi commigrantes ) az elsődlegesen megfigyelendők. A városok kapuinál (szinte középkori hangvételű a rendelet) álljanak őrök, kérjenek igazoló iratot (passuale, testimonialis). Aztán fejlődik a rendszer, kiterjed, mind bonyolultabbá válik: Országos Levéltár C 23 Circularia impressa 737, 1786. január 20. előírja, hogy pontos személyleírást kell adni, a passuale szükséges, mert lehetővé teszi a veszélyes emberek kiszűrését; ez a megyék dolga. Az elhagyott, félreeső házakat vagy őriztetni kell, vagy lerombolni, mert bujkálásra alkalmasok. Az Országos Levéltár C 23 Circularia impressa 1507, 1788. május 8. elrendeli, hogy a vármegye (amely régi formájában már nem is létezik) informálni tartozik az említett három város rendőrdirektorát az őket érdeklő emberekről, tényekről.

A mind feszültebb nemzetközi helyzetre, a monarchia belviszonyaira vonatkozóan II. József a hadszíntéren is kapott jelentéseket. A belgiumi jelentéseket utánaküldték, Pergen rendőrminiszter is rendszeresen beszámolt a problémákról.