Anton Schmerling

A Múltunk wikiből

németül Anton Ritter von Schmerling

Bécs, 1805. augusztus 23. – Bécs, 1893. május 23.
osztrák politikus
Wikipédia
Friedrich von Amerling 020.jpg
1860. december 13.
Schmerling államminiszteri kinevezése.
1861. február 4.—1865. június 26.
Rainer főherceg kormánya. Államminiszter: Anton von Schmerling lovag.
1865. március 27.
Az osztrák liberálisok támadása a képviselőházban Schmerling államminiszter ellen.
1865. április 7.
Augusz Antal báró mint az uralkodó megbízottja tárgyal Deákkal.
1865. április 11.
Vám és kereskedelmi szerződés Poroszországgal és a német Zollvereinnel.
1865. április 16.
Deák „húsvéti cikkének” megjelenése.
1865. május 7–9.
Apponyi György gróf bécsi lapja, a Debatte kiegyezési tervet ismertet.
1865. május 23.
A Pesti Napló közlése szerint a Debatte Deák nézeteit fejtette ki májusi cikksorozatában.
1865. június 8.
Uralkodói rendelet a katonai bíráskodás megszüntetéséről és a helytartótanács eredeti hatáskörének helyreállításáról (július 1-től).
1865. június 26.
Zichy Hermann gróf magyar kancellár felmentése, Mailáth György magyar kancellári kinevezése.
Nádasdy Ferenc gróf erdélyi kancellár felmentése, Haller Ferenc gróf erdélyi kancellár kinevezése.
1865. június 26.—július 27.
Alexander Mensdorff-Pouilly gróf miniszterelnök.
1865. június 30.
Az új „ideiglenes” vámtarifa tovább mérsékli a vámokat.
1865. július 18.
Sennyey Pál báró kinevezése főtárnokmesterré és a helytartótanács ideiglenes elnökévé.
1865. július 27.
Schmerling államminiszter felmentése.

Szabad György

Birodalmi egység önkényuralom árán

Anton Schmerling lovag igazságügyminiszter már 1851 elején, Karl Ludwig Bruck lovag kereskedelem- és iparügyi miniszter 1851 tavaszán, a Reichsrat megalakulása után mondott le, míg Philipp Krauss báró pénzügyminiszter felmentésére az év végén, az általa fenntartásokkal fogadott új kormányzati rendszer meghirdetésekor került sor.

Az abszolutizmus meghirdetése és az egyeduralkodó császár

Ferenc József hatálytalanítva az olmützi alkotmányt, a polgári szabadságjogok közül csak a törvény előtti egyenlőséget és a jobbágyi függéstől való mentességet erősítette meg. A birodalom „koronaországait” minden autonómiát nélkülöző közigazgatási egységeknek nyilvánította, amelyeket méreteiknek tekintetbevételével bontott további alegységekre. Minden hatóságnak, még a városi és falusi elöljáróknak a kinevezését, illetve megerősítését is a kormányzattól tette függővé. Egyedül az utóbbiak alá rendelt helyi tanácskozó testületeknek a választhatását ígérte meg, de azt is oly módon, hogy a falvakban a földbirtokosságnak, a városokban rajtuk kívül a házbirtokosoknak, az értelmiségi és ipari vezetőrétegnek kell majd hatóságilag biztosítani „az eldöntő súlyt”. S még ennek a rendelkezésnek a foganatosítását is a bizonytalan jövőre napolta el. Szigorúan központosított bírói szervezetet állított fel, kilátásba helyezve az osztrák polgári és büntető törvénykönyv életbe léptetését az egész birodalomban. S míg az utóbbi intézkedések, ha önkényuralmi módon is, a polgári átalakulást szolgálták, a „nyílt parancs” ellentétes rendelkezéseket is tartalmazott. Az igazságszolgáltatást nagyrészt már első fokon is, másod- és harmadfokon pedig teljesen mentesítette a nyilvánosságtól. Kimondta az esküdtszékek felszámolását és a korábban Schmerling és Bach által még szétválasztandónak ítélt közigazgatás és igazságszolgáltatás újraegyesítését alsó fokon.

Deák és a passzivitás politikája

Politikai és erkölcsi meggondolások késztették arra, hogy már 1850-ben udvarias levélben mondjon nemet Schmerling igazságügyminiszternek, aki részvételre kérte fel egy bécsi magánjogi értekezleten. Hírlapi közlés révén ennek országszerte híre ment, és a passzív ellenállás, amelyhez kezdetben ösztönösen folyamodott a hajdani politikai vezető réteg jelentős része, Deák állásfoglalásától megerősítve mind tudatosabban határozta meg e réteg magatartását.

A negyvennyolcas alap helyreállításának követelése

A Diploma magyarországi fogadtatása szoros kölcsönhatásban a lajtántúli kielégítetlen nemzeti és alkotmányos törekvések erősödésével a Habsburg-hatalmat az osztrák–német centralista nagypolgársághoz közelítette. Az első határozott lépést ebbe az irányba az 1850-ben a Schwarzenberg-kormányból kivált és alkotmányos centralista hírében álló Anton Schmerling lovag államminiszteri kinevezése jelentette.

A Februári Pátens és a feszültség növekedése

A február elején Rainer főherceg miniszterelnök által alakított kormány gyakorlatilag Schmerling befolyása alá került. A konzervatívok nem tudták megakadályozni a Februári Pátens (1861. február 26.) és A birodalmi képviseletet illető alaptörvény[1] címen megjelent mellékletének kiadását, amely az összbirodalmi centralizáció újraerősítésével nemcsak az államhivatalnokok és a tisztikar, hanem a német polgárság törekvéseit is sokban érvényesítette. A Februári Pátens, akárcsak az Októberi Diploma, az abszolutizmus és alkotmányosság, centralizáció és föderalizmus sajátos egyeztetője volt ugyan, de az azonos alkotóelemek részarányának számottevő megváltozásával. A súlyosan beteg Habsburg-birodalomnak ebben az újabb továbbéltetési kísérletében konzervatív föderalista ihletettségű elődjéhez mérten az alkotmányos központosítás erői az addiginál szélesebb teret nyertek. A rendelkezés a birodalom nyugati fele számára ténylegesen is alkotmányos előrelépést hozott, ha nem is az utolsó választott lajtántúli törvényhozó testület, a Ferenc József által 1849 tavaszán feloszlatott kremsieri parlament hajdani polgári alkotmányos célkitűzéseinek megfelelőt. Az uralkodó tanácsadó szervének feladatára kárhoztatott birodalmi tanácsból korlátozott törvényhozó jogokkal felruházott testületet formált. Az államhatalom legfőbb eszközei azonban jórészt továbbra is az abszolutizmus kezén maradtak. Az uralkodó korlátlan joga maradt a külügy és a hadügy irányítása, a rendelkezés a fegyveres erővel, a birodalmi tanács ügyrendjének megszabása, elnökének kinevezése, elnapolása és feloszlatása. A kormány csupán az uralkodónak volt felelős a parlament szüneteltetése idején kiadott rendeletekért, a birodalmi tanácsot csak utólagosan kellett tájékoztatnia felőlük. A polgári parlamentek alapvető jogai közül a birodalmi tanács nélkülözte – többek között – a költségvetés jóváhagyásának a jogát is; be kellett érnie a költségvetés „vizsgálatával”. A parlament szerepét betöltő birodalmi tanács egyik kamarájának, „az urak házának” tagjai a császár által meghatározott „nagybirtokos arisztokrata” nemzetségek fejei, katolikus egyházfők, illetve az általa kinevezett más „kitűnőségek” lettek, míg a képviselőházba az egyes országgyűlések delegálhattak összesen 343 képviselőt. Közülük Magyarország 85-öt, Erdély 26-ot Horvát-Szlavonország 9-est. A mandátumok megosztása – a „nemzeti egyenjogúság” deklarálása ellenére – az olasz, a magyar és a lengyel–ukrán tartományok rovására aránytalanul történt. Például Magyarország minden 116 ezer. Felső-Ausztria és Tirol minden 70 ezer, Salzburg pedig minden 48 ezer lélek után nyert egy mandátumot. Az erdélyi szász székek biztosított képviselete – a lélekszámhoz viszonyítva – több mint kétszerese volt, mint a székely székeké, közel háromszorosa mint a román–magyar többségű megyéké. Ugyanakkor Schmerling antidemokratikus választási rendszere olyan mértékben volt hátrányos a lajtántúli tartományok nem német lakossága számára, hogy Csehország és Morvaország összesen 76 birodalmi tanácsbeli képviselőjéből mindössze 24 lett ténylegesen cseh, illetve morva.

A társadalmi és a nemzetiségi politika ellentmondásai

Mindez kapóra jött Schmerling megosztó céljai számára. Amint a bécsi minisztertanács zárt körében megvallotta, nem is annyira a nyilvánosság előtt oly sokat hangoztatott nemzetiségi jogok biztosítása végett, hanem nyers hatalompolitikai, sőt katonai szempontokból kívánta útját állni az erdélyi unió esetleges megújításának.

Az országgyűlés feloszlatása

Egyidejűleg megnövekedett Schmerlingék önbizalma.

A „provizórium”

A teljes cikk.

Konzervatív kiegyezési ajánlat

A teljes cikk.

A kiegyezési törekvések megerősödése

A teljes cikk.

Deák Ferenc kiegyezési ajánlata

1865 elején amikor bizalmatlansággal vegyes reménykedéssel arról szállongtak hírek a magyar politikai vezető réteg köreiben, hogy Schmerling kénytelen eltekinteni a magyarországi közigazgatás és igazságszolgáltatás „oktrojjal”, rendeleti úton történő szabályozásától, s a minisztertanács a császár kívánságának megfelelően az alkotmányjogi kérdések tisztázására országgyűlés összehívásának előkészítését határozta el, jelent meg Deák Ferenc Adalék a magyar közjoghoz című tanulmánya. A Csengery Antal közreműködésével írott műben Deák vitába szállt Wenzel Lustkandl 1863-ban megjelent államjogi munkájával, amely mintegy összegezte a Lajtántúlon az 1861. évi országgyűlési feliratok ellenében felhozott és a „jogeljátszás” puszta kinyilatkoztatásán túlmutató érveket. Deák mindenekelőtt annak az állításnak a tarthatatlanságát bizonyította be, hogy az 1848-as törvényeket keletkezésük körülményei miatt nem lehet jogérvényeseknek tekinteni. Ragyogó elemzéssel mutatta ki, hogy a kifogásolt mozzanatok (néhány követ utasításától eltérően szavazott, a főrendeknél közfelkiáltással hozott határozat is született) a Habsburg-hatalom által olyannyira megbecsült 1687. és 1723. évi trónörökösödési törvények születésekor sem hiányoztak. Rámutatott, milyen önellentmondásba került Lustkandl, amikor arra hivatkozott, hogy az általa már eredendően jogerő nélkülieknek tekintett 1848-as törvényeket a magyar országgyűlés a trónfosztással érvénytelenítette. Finom gúnnyal utalt arra, hogy az osztrák államjogász ezzel az önkényuralomnak azt a „jogeljátszási” elméletét elevenítette fel, amelytől egyébként elhatárolódni igyekezett. A legtöbb érvet Deák annak az állításának cáfolatára fordította, mely szerint Magyarország és az „örökös tartományok” között a történeti múltban reáluniós kapcsolat állt volna fenn. Hangsúlyozta, hogy az általa felségjognak tekintett külügy irányításának módja nem változtat azon a tényen, hogy ”Magyarország közjogi tekintetben is önálló külön ország volt, melyhez a fejedelem külön szólott, s mely a törvényhozási tárgyakban királyával együtt, az osztrák népektől független s külön határozott”[2]

A kiegyezésre törekvők aggódtak, hogy Deák határozott fellépése ártalmára lesz a kibontakozásnak. Kemény Zsigmond viszont egy 1865 januárjában írott levelében a kölcsönös jogok valamiféle „leltárához” hasonlította a tanulmányt, amelynek nagy a „gyakorlati haszna”, éppen akkor, „midőn a felek alkudoznak”.[3] Hogy Deák ezzel az alkotmányvédő nimbuszát nagyon is megerősítő munkával mennyire nem akadályt akart állítani a kompromisszum útjába, azt a figyelmes olvasó a tanulmány előszavából is megérthette. Abban ugyanis Deák sajnálatát fejezte ki, hogy Lustkandl „a megoldást nem a különböző nézetek és érdekek kiegyenlítésével akarja elérni”.[4]

Deák az 1860-as években mindenekelőtt azért sodródott fokozatosan a Habsburg-hatalommal kötendő politikai kompromisszum útjára, mert – Kossuthtal ellentétben – nem tudott eljutni a liberális reformerségtől a polgári demokratizmusig. Így képtelenné vált a nagybirtokos arisztokrácia uszályából a reformkorban kiszakadt haladó nemesség szövetségi politikájának megújítására, elengedhetetlen korszerűsítésére és a nemzetiségekre való kiterjesztésére. Pedig ez volt a feltétele annak, hogy bel- és külpolitikai félelmeit oszlató támaszt remélhessen az állami önrendelkezés biztosításáért és az alkotmányos berendezkedés kiépítéséért folytatandó küzdelem minden eshetőségére. A polgári demokratikus szinten megújítandó „érdekegyesítő” politika követelményeit mellőző Deák aggodalmai ezért is kerültek kölcsönhatásba a „kielégíthetetleneknek” ítélt népi tömegektől és nemzetiségektől elszigetelődő birtokos nemesi körök félelmeivel, kiútkereső szándéka pedig ezért is találkozott a gazdasági, társadalmi helyzetük stabilizálását a politikai konszolidációtól remélők vágyaival. Így vált Deák egyre inkább védtelenné annak a nagybirtokos arisztokráciának és értelmiségi segéderőinek a kiegyezésre való unszolásával szemben, amely a pozicióit biztosító Habsburg-hatalomhoz és a lajtántúli piachoz fűződő érdekeit nemzeti létérdekké nyilvánította. (Mindehhez társult járulékos, de mégsem lebecsülendő személyes motívumként aggodalma unokaöccse, a titkos szervezkedésben részes Nedeczky István sorsáért, akit 1864. november 24-én halálra ítéltek. Halálos ítéletét 1865 elején azt követően változtatták 20 évi börtönre, hogy Deák kifejezte kiegyezési készségét az udvar megbízottjával a színfalak mögött folytatott személyes tárgyalásokon. Az olmützi várbörtönből azonban Nedeczky csak a kiegyezés tényleges megkötése után szabadult.)

Deák államjogi munkájának megjelenése idején már biztosítékot kapott arra, hogy az udvarban kedvező fogadtatásra találna „kiegyenlítést” célzó kezdeményezése, sőt Ferenc József – elkerülendő az Októberi Diploma fogadtatásához hasonló csalódást és presztízsveszteséget – ezt a konzervatívok által sürgetett újabb fordulat előfeltételének tekinti. 1864 karácsonyát követően Augusz Antal báró, Albrecht főhercegnek, a császár nagybátyjának, a volt magyarországi főkormányzónak a bizalmasa kereste fel Deákot. Írásban rögzítette a magyar államférfinak a pragmatica sanctióra mint a Monarchia államjogi viszonyainak „alfájára és omegájára” épített, a „közös ügyek” körét, kezdésük módját és a jogfolytonosság helyreállításának a kívánatos menetét körvonalazó kibontakozási elképzeléseit és készségét a nemzetiségi kérdés rendezésének előmozdítására „az egyenjogúság” alapján. A tárgyalások folytatására magától a császártól felhatalmazást nyert Augusz két további látogatása alkalmával sor került a feljegyzés német fordításának szabatossá tételére és Deák azon nyilatkozatára, hogy a kibontakozás alkotmányos feltételeinek megteremtése esetén javaslatai a képviselőház teljes támogatására számíthatnak. Augusz báró Deáknál tett látogatásait nem sikerült teljesen titokban tartani, Kemény Zsigmond azonban egy, a tárgyalások jelentőségét kisebbítő magánlevelével gátat vetett az ezúton keresett kibontakozást esetlegesen keresztezni szándékozó bécsi hírverésnek.

A rendszerváltozás előkészítése a színfalak mögött több síkon folyt. A császár titkos audiencián fogadta a lajtántúli konzervatív körök bizalmát élvező Richard Belcredi gróf csehországi helytartót, s közölte vele, hogy kulcsszerepet szán neki az új rendszerben. Magyarországot illetően amellett, hogy a közigazgatási és igazságszolgáltatási reformoknak az országgyűlés elé terjesztésére határozat született, Zichy kancellár uralkodói megbízást kapott a katonai bíráskodás felfüggesztésének és az országgyűlés egybehívásának az előkészítésére. Zichy Hermann gróf, aki hatásköri konfliktusba is keveredett Pálffy Móriccal, mindezt egybekapcsolta a rendkívüli hatalommal felruházott helytartó menesztésének és a helytartótanács hagyományos jogköre helyreállításának az indítványozásával. 1865. április 5-én el is nyerte ehhez Ferenc József hozzájárulását. Pálffy tényleges leváltását azonban elhalasztották olyan események közbejötte folytán, amelyek végül is a provizórium egész vezérkarának a menesztéséhez vezettek.

A birodalmi tanács képviselőházában az 1865. március 27-én megkezdődött költségvetési vitában Schmerlinget a vártnál is hevesebb támadások érték. Schmerling, aki korábban oly sikerrel rémítgette az abszolutizmus visszatérésétől, illetve a konzervatív föderalisták kormányrúdhoz jutásától rettegő képviselőket azzal, hogy bukása a Februári Pátensre alapozott „alkotmányosságot” sodorná végveszélybe, most egy előzetes magánértekezleten lemondással fenyegetődzve sem tudta elhárítani politikája minden addiginál élesebb bírálatát. Noha néhány hónappal korábban még arra hivatkozva kért türelmet „magyar politikája” számára, hogy „egy annyira fölizgatott és szenvedélyekkel elárasztott országban igen nehéz oly férfiakat találni, akik hajlandók az ár ellen úszni”, most felcsillantotta annak reményét, „hogy Magyarországban sokan, akik meg vannak győződve annak múlhatatlan szükségéről, hogy hazájuk Ausztriához szorosan csatlakozzék, és a birodalmi alkotmány végre Magyarországban is érvényre jusson… valahára elég bátrak is lesznek e meggyőződésük nyílt és hangos bevallására is”.[5] Bírálói azonban nem érték be ennyivel. Kaiserfeld, az egyik kisebb liberális frakció vezetője, aki kezdettől fogva helytelenítette a „jogeljátszás” elméletére építő államminiszter „magyar politikáját”, azt kívánta, tegyék lehetővé, hogy minden további halogatás nélkül összeülhessen a magyar országgyűlés, és létrejöhessen a magyar alkotmányos törekvéseket érvényesítő „kibékülés” a „birodalmi eszme elismerésének feltétele mellett”.[6] Schmerling válasza korántsem volt mereven elutasító. Kijelentette, hogy Kaiserfeldhez hasonlóan rokonszenvez „a magyarországi szabadelvű párttal” amin a bécsi publicisztika szóhasználatának megfelelően Deák táborát értette), de ellenfeleinek tekinti „az ókonzervatívokat”, majd sajnálatát fejezte ki. hogy Magyarországon „a kiegyezést” nem az általa kívánatosnak tartott értelemben tekintik politikai célnak. Szerinte a kiegyezés feltétele, hogy „az 1848-diki törvényeket lényegesen revideálni kell, mégpedig oly irányban, hogy mielőtt érvényük elismertetik, az 1848-diki törvényekből mindaz kiküszöböltessék, ami alkotmányunkkal ellenkezik”.[7]

Schmerling megnyilatkozása nem maradhatott megválaszolatlanul annak a magyar politikai irányzatnak a részéről, amely a színfalak mögött tulajdonképpen már meg is kezdte a kiegyezési tárgyalásokat az udvarral. Annál kevésbé, hiszen a megingott hatalmú államminiszter – elejtve a „jogeljátszás” érvét – immár maga is kiegyezési ajánlatot tett, mégpedig az 1848-as törvények revíziójának és a konzervatívoktól való elhatárolódásnak a feltételével. Ajánlata azonban aligha mentesülhetett attól a gyanútól, hogy csak taktikai húzásról van szó. Deák és a konzervatívok együttműködése pedig egyfelől túlságosan messzire jutott ahhoz, hogy visszakozni lehetett volna, másfelől indokoltan vetettek úgy számot vele, mint a császári bizalom megnyerésének elengedhetetlen előfeltételével. Deákék nemcsak azért törekedtek a kibontakozás során Schmerling feltétlen mellőzésére, mert minden későn jött hajlandósága ellenére kielégíthetetlen igényű tárgyalófélnek ítélték, hanem azért is, mivel egy esetleges kiegyezési megállapodás nemzeti vívmányként való elfogadtatását Magyarországon messzemenően kompromittálta volna, ha annak megkötésében a birodalmi beolvasztó törekvések reprezentánsának tekintett államminiszter közvetlen szerephez jut.

Deák megnyilatkozási készségére minden bizonnyal nagy hatással voltAugusz újabb látogatása. Nem tudjuk, melyik fél volt a tényleges kezdeményezője a Deák és a császár megbízottja között április 7-én lezajlott újabb tárgyalásnak. Ferenc Józsefet a kibontakozás feltételezhető siettetésére mindenekelőtt az a szakítással fenyegető nyílt konfrontáció ösztökélte, ami a saját és a porosz hatalom képviselői között a német szövetségi gyűlésben éppen a megelőző napokban alakult ki, Deákot pedig Schmerling burkolt ajánlata és Ferenc József arra alighanem közvetlenül utaló üzenete nyomán minden bizonnyal aggodalom fogta el, hogy a császár ismét államminisztere befolyása alá kerülhet. Erősen valószínűsíti ezt, hogyAugusz a látogatásáról adott jelentésében Deák „hűségének” és „lojalitásának” rendkívül erős magasztalása mellett azt hangsúlyozta, hogy a magyar államférfi csak egy, a pragmatica sanctióra, és semmiképpen sem „a februári alkotmányra” alapozó kibontakozási kísérletet hajlandó támogatni.

Ilyen előzmények után jelent meg 1865. április 16-án a Pesti Napló hasábjain névtelenül Deák „húsvéti cikke”. A szerző kiléte hamarosan köztudottá vált. Deák kitűnő taktikai érzékét dicséri, hogy egy bécsi lap állításaival vitatkozva tette nyilvánvalóvá készségét az 1848 tavaszán alkotott államjogi törvények revíziójára. Mert közvetlen utalás nélkül is ezt jelezték azok a megállapításai, amelyek szerint „arra kell törekedni, hogy mind a birodalom biztonsága teljesen eléressék, mind a magyar alkotmány alaptörvényei a lehetőségig fenntartassanak…”, illetve „készek leszünk mindenkor törvényszabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállhatásának biztonságával összhangzásba hozni”. A jogokat és a kötelezettségeket egyaránt a pragmatica sanctióból eredeztető Deák egyfelől eddigi alkotmányvédő alapállását érdemlegesen módosítva elsődleges fontosságú céllá „a birodalom szilárd fennállását” emelte, „melyet nem kívánunk semmi más tekinteteknek alárendelni”. Másfelől arra figyelmeztetett, hogy a „Magyarország alkotmányos fennállását” biztosító jogokból és törvényekből „többet elvenni, mint amit a birodalom szilárd fennállhatásának biztosítása múlhatatlanul megkíván, sem jogos nem volna, sem czélszerű”. Deák a megegyezésre való készségét hirdetve Schmerlingre mért oldalvágásként szólt arról, hogy a történelmi múltban a Habsburg-ház és a magyar nemzet között többnyire egyes „osztrák államférfiak” teremtettek konfliktust, aminek feloldását a káros befolyás kiküszöbölése és az uralkodó igazságszeretetének szabad megnyilatkozása biztosította. Schmerling birodalmi tanácsbeli ellenfeleire sem hatástalanul újítva meg a forradalmasodó reformellenzék hajdani követelését, a kibontakozás alapfeltételei közé sorolta, hogy „a lajtántúli országok alkotmányos szabadsága kifejtessék és teljesen biztosíttassék&dquo;.[8]

Május 8-án, amikor a birodalmi tanács képviselőháza leszavazta a két tűz közé került Schmerling költségvetési indítványát, Deák már ajánlata kifejtésénél tartott.

Az alkotmányos fordulat önkényuralmi előkészítése

Deák fellépését azonban hamarosan követte a Schmerling nevével fémjelzett kísérlet látványos bukása, amit a valóságosnál is nagyobb mértékben az ő érdemének tekintett a kiegyezést szorgalmazó politikai erők egyoldalú befolyásának alávetett közvélemény, s ez jórészt elcsitította a kritikai hangokat.

A birodalmi tanács képviselőháza nemcsak a költségvetési vitában, hanem alkotmányjogi kérdésben is leszavazta Schmerlingéket, félreérthetetlen jelét adva annak, hogy véget kíván vetni a parancsuralmi kormányzás lehetőségének, és a félalkotmányos szisztémát a birodalmi tanács polgári parlamentáris jogokkal való felruházása révén alkotmányos rendszerré kívánja fejleszteni. A parlamenti kudarcok sorozatát hamarosan személyi változások követték. Június végén sor került Zichy Hermann gróf magyar és Nádasdy Ferenc gróf erdélyi kancellár felmentésére, illetve Rainer főherceg miniszterelnök távozására és a kulcspozíciót betöltő Schmerling államminiszter lemondására. Magyar kancellárrá 1865. június 26-án a császár Mailáth Györgyöt nevezte ki, akit a konzervatív csoport tagjai közül azért becsült különösképpen, mert az 1861. évi országgyűlés végnapjaiban szót mert emelni az Októberi Diploma védelmében. Az erdélyi kancellária irányítására gróf Haller Ferenc tábornok kapott megbízást. Július 1-én számolták fel a katonai bíráskodást, és állították vissza a helytartótanácsnak a provizórium bevezetése előtti hatáskörét. Vezetése Pálffy Móric gróf kezéből báró Sennyei Páléba került.

Schmerling és minisztertársai még megtartották tárcájukat az A. Mensdorff-Pouilly gróf külügyminiszter vezetésével szervezett átmeneti kormányban. Tényleges leváltásukra 1865. július 27-én, a birodalmi gyűlés berekesztésének és a Richard Belcredi gróf vezetésével felállított új kormány hivatalba lépésének a napján került sor. Az előző kabinetből csak a császár személyes bizalmát élvező Mensdorff-Pouilly gróf külügyminiszter és Carl von Franck lovag hadügyminiszter tartották meg tárcájukat. Ismét bekerült a kormányba Esterházy Móric gróf, tárcanélküli miniszter, aki az előző kabinetben mindinkább Schmerling ellenlábasának szerepét töltötte be. Belcredi miniszterelnök az államminisztérium és a rendőrminisztérium közvetlen irányítását is magára vállalta, ami a birodalom adott kormányzati struktúrájában kivételesnek mondható hatáskört biztosított számára. Ferenc József azonban mindjárt az új kormány hivatalba lépésekor egyértelművé tette, hogy a politikai irányítást és minden érdemi döntést továbbra is önmagának tart fenn. Ez egyszerre tanúsította autokrata törekvéseinek a továbbélését és azt a feltételezését, hogy egyedül az a célszerű, ha a kompromisszumot kereső magyar politikai erőkkel folytatandó tárgyalások vezetését maga tartja kézben. Az új kormány első ülésén legfőbb „alaptétellé” emelte „a Monarchia egységének” követelményét, külön is felszólítva a minisztertanács magyar tagjait, Esterházyt és Mailáthot, hogy „ezen alapelv mellett minden erővel tartsanak ki, nevezetesen saját szűkebb hazájuk ellenében is, ahonnét bizonyos támadásoknak lesznek kitéve, és ahol bizonyoss ellenállásra fognak találni”.[9]

A kormányváltozás célja ez esetben tényleges rendszerváltozás előkészítése volt. A császár és új kormánya az olyannyira fenyegetettnek érzett birodalom egységének a biztosítását mindenekelőtt „a magyar kérdés” rendezésétől remélte. Csak a Belcredi-kormány hivatalba lépését követően jött létre az osztrák–porosz háborút egyelőre elhárító gasteini kompromisszum Schleswig és Holstein kérdésében. Aligha kétséges, hogy a Habsburg-hatalom elsősorban azért hátrált meg Gasteinban (érdemileg ugyanis ezt történt), mert nemzetközi pozícióit megszilárdítva a lehető legkevesebb áldozat árán kívánta megkötni a kompromisszumot az immár a kiegyezés útjára terelhetőnek ítélt Magyarországgal. Majd az így regenerált birodalom megnövekedett erejével kívánt a következő menetben a nemzetközi porondon fellépni, mindenekelőtt a németországi hegemónia biztosítását célzó küzdelemben.

Ferenc József 1865. szeptember elején az erdélyi országgyűlés november derekára történt egybehívásával és a már korábban összehívott horvát országgyűlés üléseinek elnapolásával folytatta az alkotmányos fordulat nagyon is súlyos ellentmondásokkal terhes előkészítését. Szeptember 17-én a lajtántúli Landtagokat egy késő ősszel tartandó ülésszakra, a magyar országgyűlést pedig december 10-ére hívta össze. Három nappal később császári manifesztum jelentette be a Februári Pátens „felfüggesztését” és a központi parlament szerepét betöltő birodalmi tanács működésének a szüneteltetését. Mindez elsősorban azt jelentette, hogy Ferenc József és kormánya a Februári Pátensre alapozott félalkotmányos megkötésektől is mentesen kívánja „a magyar kérdés” rendezését és a birodalom újjászervezését keresztül vinni. Magyarországon az országgyűlés egybehívásában a politikai vezető réteg többsége az alkotmányos kibontakozás zálogát látta, a Februári Pátens felfüggesztését pedig mint a német hegemóniát célzó birodalmi centralizációs politika feladását üdvözölte. A lajtántúli osztrák-német liberálisok viszont „a felfüggesztés” politikájában az abszolutisztikus és a rendi restaurációs erők alkotmányellenes, a birodalom egységét végveszélybe sodó összefogásának érvényesülését látták, és ennek megfelelően tiltakoztak ellene már a tartománygyűlések előtt, majd azoknak a vitái során is. Másként foglaltak állást a lajtántúli szláv és olasz politikai erők. A cseh Palacký, aki Deák kezdeményezésének ismeretében 1865 tavaszán írott cikksorozatában azt jósolta. hogy a birodalom dualista átszervezése a pánszlávizmus életrekeltője lesz, még mindig egy föderalista jellegű kibontakozást szorgalmazott. A cseh-morva, a lengyel, az ukrán, a délszláv és az olasz többségű tartománygyűlések elfogadták a szeptemberi manifesztumot. Ezt nem egy közülük, így a prágai, a helyileg kisebbségbe szorult németekkel vívott éles küzdelem után tette meg. Java részük azonban konkrétumokat, mindenekelőtt tényleges önkormányzati jogokat követelt.

Belcredi tulajdonképpen olyan átalakulásra törekedett, amelynek eredményeképpen a nemzetek fölé emelt dinasztia az arisztokrácia segítségével kormányozza a birodalom egymást egyensúlyozó két felét, a föderatív szerkezetű „nyugatit” és a magyar korona égisze alatt egyesítendő „keletit”. Mindez magában rejtette annak a lehetőségét, hogy mind a polgári alkotmányos föderatív, mind a polgári alkotmányos dualista „megoldást” szorgalmazók egyben-másban konfliktusba kerüljenek a Schmerling-szisztéma felszámolásában általuk támogatott Belcredi kibontakozási terveivel.

Az új országgyűlés

A konzervatívok javaslatainak megfelelően az uralkodó nemcsak Schmerling választási szabályzatát, hanem az 1848-ban törvénybe iktatottat is mellőzte, és az utóbbi által már hatálytalanított 1791. évi erdélyi 11. törvénycikk alapján hívta össze a kolozsvári országgyűlést, ez alkalommal túlnyomó részben magyar regalistákkal egészítve ki a választottakat.

Lábjegyzet

  1. Közli: Deák Ferencz beszédei. II. Budapest, 1903. 587–591.
  2. Deák Ferenc, Adalék a magyar közjoghoz. Pest, 1865. 162.
  3. Idézi: Ferenczi Zoltán, Deák élete. II. Budapest, 1904. 415416.
  4. Deák Ferenc, Adalék a magyar közjoghoz. Pest, 1865. 4.
  5. Magyar fordítását közli: Deák Ferencz beszédei. Összegyűjtötte Kónyi Manó. III. 2. kiadás (továbbiakban: Deák Ferencz beszédei) Budapest, 1903. 383., 388.
  6. Ugyanott III. 391.
  7. Ugyanott III. 395.
  8. Ugyanott III. 406.
  9. Die Protokolle des Österreichischen Ministerrates 1848–1867. VI. Abteilung. Das Ministerium Belcredi. 1. (Bearb. von Horst Brettner-Messler) Wien, 1971. 4. (Fordítás a német eredetiből).

Irodalom