Antonio Caraffa

A Múltunk wikiből
Ugento, 1642. augusztus 8. – Bécs, akkori Habsburg Birodalom, 1693. március 6.
itáliai zsoldosvezér, a Szent Liga seregeinek egyik tábornoka
Wikipédia
Antonio Carafa
1686
február eleje Caraffa generális, felső-magyarországi főkapitány megsarcolj a Debrecent.
1687. február elején
Caraffa Antal generális saját elnöklete alatt tizenkét tagú rendkívüli bíróságot állít fel Eperjesen a Thökölyvel rokonszenvezők megfélemlítésére. (Eperjesi vértörvényszék.)
1687. március, április, május folyamán
az eperjesi vértörvényszék összesen 24 nemesurat és Városi polgárt végeztet ki Thökölyvel való szövetkezés koholt vádja alapján.
1687. november 3.
I. Lipót elrendeli az eperjesi rendkívüli bíróság feloszlatását.
1687. december 17.
Rusztem pasa feladja Eger várát Caraffa generálisnak.
1687
Az eperjesi evangélikus főiskola volt igazgatója, Rezik János megírja – utóbb kéziratban terjesztett – munkáját Caraffa rémtetteiről: Theatrum Eperiense sive laniena Eperiensis.
1688. január 14.
A császári seregtől ostromlott Munkács várát Zrínyi Ilona feladja Caraffa generálisnak. A várbeliek személyükre és birtokaikra nézve kegyelemben részesülnek, Zrínyi Ilonát Bécsbe internálják, a Rákóczi-árvák a király gyámsága alá kerülnek, vagyonukat megtartják. Thököly és fegyveres hívei továbbra sem nyernek amnesztiát.
1688. február közepén
Thököly Imre maroknyi hívével Belgrádba menekül.
1688. május 9.
Caraffa generális császári megbízott Szebenben megállapodást köt Apafi fejedelem és a rendek megbízottjával, Teleki Mihállyal: Erdély védurául fogadja el I. Lipótot és utódait, a jövőben hűtlenségnek tekinti a Portával való kapcsolatot, viszonzásul kéri az erdélyi szerződések és vallási megállapodások tiszteletben tartását.
1688. június 20.
Lippa török őrsége feladja a várat Caraffa generálisnak.

R. Várkonyi Ágnes

Szabadalmas mezőváros – királyi város

Az Erdélyi Fejedelemség részére Debrecen évi 2 ezer forint földesúri taksát, 3 ezer forint rendes adót és különböző rendkívüli adókat fizetett. Ez utóbbi 1667-ben 4 ezer forintot, 1683-ban 2500 forintot tett ki. Esetenként élelmezte a fejedelemség hadait. Székelyhíd várának a vasvári békében kikötött lerombolásához ezer gyalogszeres napszámost kellett kiállítania.

E két részre adott szolgáltatások meg sem közelítik a császáriaknak fizetett sarcokat és adókat. 1664 után Cobb szatmári kapitány követel szolgáltatásokat, 1675-ben Strassoldo sarcolja meg 80 ezer forinttal, majd Caprara generális hajt be nagyobb összeget, 1685–1686-ban pedig Pósalaki János emlékirata szerint Caraffa generális vett meg rajta 2 millió forintot; miközben évről évre növekvő adót kellett fizetnie.

Hadseregek és haditervek

Mindazt a politikai lehetőséget, ami Thököly hatalmával veszendőbe ment, a Munkács várát még védő Zrínyi Ilona próbálta megmenteni. Munkács hadászatilag szinte bevehetetlen vár volt, a császári hadvezetőség gyors lerohanásra elegendő erőt nem vonultathatott fel ellene. Védelme katonailag mégis reménytelen vállalkozás lett volna. Hiszen a hatalmas erőfölénnyel rendelkező császári hadsereg tengerében a vár csak ideig-óráig tartható sziget. Valójában azonban diplomáciai hídfőállást védett itt a vár őrsége, dacolva Caprara, majd Caraffa ostromaival szemben. Innen indulnak majd követek a lengyel királyi udvarba, Franciaországba, a pápához, hogy Thökölyvel együtt Magyarországot mintegy államhatalmi szinten próbálják hozzákapcsolni a törököt kiűző európai szövetséghez.

Hadszíntér és hátország

A kiszolgáltatott Debrecen súlyos megpróbáltatását szemtanúk vallomásaiból ismerjük. 1686. február 15-én Caraffa generális a város egész elöljáróságát fogva tartotta a városházán, az utcákra ágyúkat vontatott, a házak kapuit fegyveres őrök szállták meg. Majd minden utcába zászlósan, dob- és trombitaszóval egy-egy század katonaság vonult, a lakosságot házakba, udvarokba hajtották össze, „mint a mészárszékre szánt juhokat”, és megkezdődött a módszeres kínzás. Nem nézték, hogy férfi vagy nő, szegény vagy gazdag, csak valljon: hol, kinek, milyen értéke van, mert a magas adót a város nem tudta megfizetni. Némelyeknek kezeit, lábait összeláncolván, fejüket is kötéllel megtekervén, bottal, „bikacsökkel verettetett, kínoztatott”. Másokat lábaiknál fogva gerendába felakasztották, s úgy kínozták őket, vagy kezeiket kifeszítvén, mellüket égő gyertyával sütögették, vagy kezüket, lábukat, ”ujjaiknak közeit vasvesszővel hegedülték”, „fafűrésszel fűrészelték”.[1]

Ebben az évszázadban egész Európa visszhangzik a nélkülöző közkatonák és a harácsoló tisztek bestiális kegyetlenségétől, s a társadalom mindenütt többet szenved a háború miatt, mint az előző évszázadokban. Magyarország lakossága számára azonban a török háború különös tragédiája az, hogy az ország nem államhatalmi szinten, fegyveres és anyagi erejének szuverén birtokában vesz részt a háborúban. Az államhatalom saját katonaságával szemben mindenütt igyekszik megszervezni a lakosság védelmét, rendeletek, hatóságok, belső fegyveres alakulatok őrzik már a háború alapjaiul szolgáló termelőmunka feltételeit. Thököly még 1685 szeptemberében is kiad a katonái hatalmaskodását tiltó, a szegénységet védő rendeletet. Másfelől egymást érik a császári főhadbiztossági parancsok a katonai hatalmaskodások büntetéséről. A mezővárosok, falvak, városok, adósságba verve magukat, sűrűn vásárolnak a generálisoktól védelmi leveleket. Ezeknek azonban nincs semmi foganatjuk. Debrecen, amikor Caraffa kivetette rá az adót, Lipót császárig elment, s Dietrichstein főudvarmester maga utasította Caraffát az adóösszeg mérséklésére. A dolog lényegére azonban jól rávilágít a generális elutasító válasza: „Őfelsége azokból az ezredekből, amelyeket fenn kell tartanom, helyezzen át egy párat az örökös tartományokba és azonnal könnyíteni lehet a városon.”[2]

Az 1687–1688. évi országgyűlés

1686 végén Caraffa Antal felső-magyarországi főparancsnok és főhadbiztos emlékiratban jelentette, hogy veszedelmes összeesküvést fedezett fel. Mivel hatalmas vagyonok elkobzásának lehetőségére, bírságpénzekre, tehát kamarai érdekre is hivatkozott, a kincstár pedig üres volt, megkapta Lipót császár felhatalmazását, hogy rendkívüli törvényszéket állítson fel, részben kamarai tisztviselőkből, részben a helyi hatóságok, Eperjes szabad királyi város és Sáros vármegye képviselőiből. Az 1687 februárjában Caraffa elnökletével munkába kezdő bíróság kínzásokkal kicsikart vallomásokon alapuló vádjai szerint a vádlottak az ostromzárral körülvett Munkács vár védőinek leveleket, üzeneteket közvetítettek és pénzt hiteleztek. A vallatás közben meghalt Feja Györgyöt azért vonták kínpadra, mert korábban részt vett a Thököly-mozgalomban, pedig ezért már Lipót császár amnesztiában részesítette. A felhozott vádak, ha nem minősültek is a feszült politikai helyzetben bocsánatos bűnöknek, de jóval enyhébben büntendő cselekmények voltak, mint kézcsonkítással súlyosbított fejvesztéssel, főleg pedig nem bizonyították „az egész kereszténységet végveszéllyel fenyegető”[3] hatalmas összeesküvést. Az Eperjes főterén felácsolt vérpadon kivégzett három szolgán kívül a perbe fogottak valamennyien nagyon gazdag emberek voltak, vállalkozó köznemesek, nagykereskedők, vagy olyanok, akik tisztségük révén sokat tudtak Caraffa magánügyleteiről. 1687. március 3. és május 14. között összesen 24 ártatlan ember feje hullott le, közöttük Zimmermann Zsigmond nagykereskedőé, Raucher Gáspáré, Fleischhacker Györgyé, Keczer Andrásé és fiáé, Gáboré, Bezzegh Györgyé, Medveczky Sámuelé, Radvánszky Györgyé és Weber János patikus, eperjesi bíró fiaié, Frigyesé és Dánielé. Mind ez idáig nem állapította meg a kutatás, hogy Caraffa bírósága előre kitervelt szándékkal vette-e célba ezután az ország több főnemesét, köztük magát a nádort is és Csáky István grófot, akinek szepesvári uradalmához tartoztak a szomolnoki rézbányák még kincstári tulajdonba nem vett részei, s ezért elevenítette-e fel Petenada György vallomása nyomán a Haditanács elnökét, Badeni Hermannt, Kinsky ellenlábasát terhelő régi gyanút, hogy 1685-ben segítette volna Thököly átállási szándékát.

Az „Eperjesi Theatrum”-nak azonban három hónap után, császári parancsra, abba kellett hagynia véres munkáját. Az udvarban az alkotmányos örökös királyság hívei győztek, és megkezdték az országgyűlés előkészületeit. Az eperjesi vértörvényszék miatt az európai közvélemény és a korra különben jellemző, gyakori (franciaországi, angliai) vértörvényszékeket elítélő társadalmi áramlatok képviselői hevesen bírálták a Habsburg-kormányzatot.

Erdély: Diploma Leopoldinum

Caraffa tábornok – miután megvette Eger várát, és kapitulációra szorította Munkácsot – 1688 elején bevonult Erdélybe, és kikényszerítette a szebeni megállapodást és a fogarasi nyilatkozatot.

A fogarasi nyilatkozat értelmében a fejedelem, a fejedelmi tanács és a rendi országgyűlés lemond az oszmán hatalom védnökségéről, és Erdélyt a Habsburg császár oltalma alá helyezi: Lipót császárt és I. József királyt, valamint utódaikat a maguk és utódaik örökös urának ismeri el, az 1687. évi pozsonyi országgyűlés törvénycikkeit Erdélyre is érvényesnek tekinti; megszakít minden török kapcsolatot, német őrséget fogad az eddig még meg nem szállott várakba és városokba, s a háború ideje alatt évi 700 ezer forint adót fizet a császárnak.

Erdély társadalma a maga módján tiltakozott. Jobbágyok és közrendű székelyek a császári katonaság elől a hegyekbe szálltak, Nagybánya, Beszterce és Brassó városa pedig ellenállt. Caraffa 3 ezer főnyi császári sereget és a fejedelmi had élén Teleki Mihályt rendelte Brassó alá, mert a brassói polgárok Kreutz Gáspár szász aranyműves vezetésével ágyúkat vontattak a Városfalakra, és kijelentették, hogy inkább meghalnak, de a Habsburg-katonaság előtt nem nyitnak kaput. Az egyenlőtlen tűzharc Brassó vereségével végződött; az ellenállást megtörték, a vezetőket karóba húzták. Miután a segesvári országgyűlés leszavazta Bethlen Miklós javaslatát, hogy a portánként 280 forintnyi adó felét a földesurak fizessék, katonai egzekúcióval kezdték az behajtani.

1690 tavaszán meghalt Apafi Mihály. Még életében fejedelemmé választott kiskorú fia mellé a császár Teleki Mihályt jelölte a gubernátori tisztségre.

A balkáni oszmán hadjárat sikerei következtében 1690 nyarán a fejedelemséget elárasztották Thököly pátensei. A Székelyföldön felkelés érlelődött. A Caraffát felváltó új főparancsnok, Heissler generális a császári sereg néhány csapatát a Volkányi-szoros védelmére küldte, hogy megakadályozza Thököly betörését, ő maga pedig a Teleki vezette erdélyi haderővel a Törcsvári-szoros bejáratánál foglalt állást.

Aulikus főnemesség és új nemesi rétegek

Szirmay Miklós, miután Odera-Frankfurtban befejezte egyetemi tanulmányait, regéci kapitány lett, 1687-ben megjárta Caraffa börtönét, majd Aspremont uradalmi prefektusaként kiderülnek kivételesen jó képességei, 1697-ben már Bercsényi felső-magyarországi hadi pénztárosa.

Intézmények, iskolák, nyomdák, könyvtárak

Az egyik legszámottevőbb, több mint 400 kötetes polgári könyvtár a Caraffa vérpadján elvérzett tehetős eperjesi polgár, Zimmermann Zsigmond műveltségét dicséri.

H. Balázs Éva

Zinzendorf Károly

Útja során állandóan olvasott, mintegy készült történelemből, így a helyszíntől függően naplójában is megemlékezik a török elleni harcokról, Hunyadi Jánosról, Bethlen Gáborról, Rákócziról vagy Caraffa vérengzéséről.

Lábjegyzetek

  1. Zsilinszky Mihály, Caraffa Debrecenben. Századok, 1876. 584–586.
  2. TH[ALLOÓCZ]Y LAJOS, Caraffa levelezése Dietrichstein herceggel. TT 1895. 598–599.
  3. Caraffa emlékirata. Idézi: Szalay László, Magyarország története. VI. Pest, 1866. 392.

Műve

Caraffa emlékirata. Idézi: Szalay László, Magyarország története. VI. Pest, 1866.

Irodalom

A Caraffa-deklaráció és a Lipót-féle Diploma kiadásának eseménytörténete mindmáig nincs monografikus szinten feldolgozva. A Diploma értékelését az egyoldalú, a császári elnyomás alapokmányának tekintő megítélésekkel szemben (legutóbb: Erdély története. Bukarest, 1964. 222) a magam korábbi álláspontját (Magyarország története. Budapest, 1964) is módosítva, először a Diploma Leopoldinum kereskedelmi pontját értékelve (R. Várkonyi Ágnes, A Habsburg-abszolutizmus és a magyarországi jobbágyság a XVII–XVIII. század fordulóján. Századok, 1965. 714), majd a Caraffa-nyilatkozat körülményeit elemezve, Bethlen Önéletírására s az 1690 utáni viszonyok forrásaira támaszkodva alakítottam ki.