Antun Mihalović

A Múltunk wikiből
1868–1949
politician from Croatia
angol Wikipédia
Antun Mihalovich.jpg
Antun Mihalovich
1917. június 29.—1918. október 29.
Antun Mihalović horvát bán.

Galántai József

A nemzetiségek a Monarchia szétzúzásáért

A május 30-i közös minisztertanácson, amelyen a horvát bán és Bosznia-Hercegovina tartományfőnöke is részt vett, sürgősen vitára tűzték a délszláv kérdést.[1] Valamennyien egyöntetűen hangsúlyozták, hogy a délszláv mozgalommal szemben puszta erőszakkal nem lehet célt érni, feltétlenül valamilyen konstruktív lépést kell tenni. Ez az újabb délszláv események jelentőségének felismerésére utalt. De mindaz, amit megoldásként felvetettek, mutatja, hogy a valóságos délszláv nemzeti igényeknek még csak közelébe sem tudtak jutni.

Burián külügyminiszter hangsúlyozta, hogy „egyedül represszív rendszabályokkal semmit sem lehet tenni, vagy legalábbis nem elégségeset”, de nem vázolt konstruktív programot, hanem azt fejtegette, hogy a megoldást „a ma fennálló törvényes alap keretében”, vagyis a dualizmus alapján kell keresni. „Egy nagy délszláv birodalom nem illeszthető be a dualista monarchia struktúrájába és ezért az megakadályozandó.” Wekerle is abból indult ki, hogy „valamit tenni kell” a dualizmus keretei között: csatolják Dalmáciát Horvátországhoz – ezzel elégítsék ki a horvát nacionalizmust –, de maradjon változatlan Horvátország viszonya Magyarországgal. Horvátország növekedésének ellensúlyaként Bosznia-Hercegovinát corpus separatumként kapcsolják Magyarországhoz. Mivel a magyar korona birodalma így Ausztria rovására növekednék, rekompenzációként az osztrák–lengyel megoldást javasolta: a Galíciával egyesített kongresszusi Lengyelország a dualizmus sérelme nélkül helyezkednek el a Lajtán túli birodalomrészben. 1918 májusában ez a terv teljesen irreális volt. Egyrészt a németek miatt szó sem lehetett az osztrák–lengyel megoldásról, másrészt a délszláv kérdést nem lehetett azzal elintézni, hogy a horvát nacionalizmusnak némi engedményt tesznek, és a horvátokat kijátszák a szerbek ellen.

Seidler osztrák miniszterelnök – Buriánnal és Wekerlével szemben – a délszláv kérdést a trializmus alapján kívánta megoldani: a Monarchián belüli délszláv egységet Bosznia-Hercegovina, Horvátország és Dalmácia egyesítésével hozzák létre, de Szlovénia maradjon Ausztria keretében. Mihalović, horvát bán egyik véleményt sem osztotta: csatolják Horvátországhoz Bosznia-Hercegovinát és Dalmáciát, de a nagy Horvátország államjogi helyzete maradjon változatlan. A bán álláspontja nem felelt meg a magyar kormány felfogásának, amely ilyen nagy Horvátországot a Szent István-i korona keretében sem fogadott el.

Sarkotić tábornok, Bosznia-Hercegovina tartományfőnöke azt a megoldást támogatta, amely a tartomány Horvátországgal való egyesítését készítené elő. Ha ez nem kivihető, akkor nem marad más hátra, mint hogy Bosznia-Hercegovinát corpus separatumként Magyarországhoz csatolják. A tábornok szerint igazán eredményes megoldást azonban egyik javaslat sem hozhat. Szerbia és Montenegró annektálását kellene fontolóra venni – mondotta –, így minden délszláv elem a Monarchián belülre kerülne és akkor megoldható dualista alapon a probléma: a horvátokat Ausztriához, a szerbeket Magyarországhoz kapcsolják. Burián – az uralkodó helyeslésével – nyomban elutasította ezt a javaslatot.

A májusi minisztertanács szemléletesen mutatja, a Monarchia vezetői jól tudták, hogy „a délszláv kérdésben valaminek történnie kell”, de képtelenek bármit is tenni. Pedig ekkor még bíztak a németek győzelmében és abban is, hogy a minimális balkáni program alapján békét köthetnek. Még ebben a külpolitikai-katonai kombinációban sem voltak képesek a délszláv kérdésben többé-kevésbé reális gondolatot felvetni.

Lábjegyzet

  1. Közös minisztertanácsi jegyzőkönyvek, Budapest, 1966. 661–668.