Apáczai Csere János

A Múltunk wikiből
Apáca, 1625. június 10. – Kolozsvár, 1659. december 31.
filozófiai és pedagógiai író, teológus, a hazai művelődés, tudományosság és nevelésügy úttörője
Wikipédia
Apáczai Csere János Magyar Encyclopaedia
1653
november A Hollandiából hazatért Apáczai Csere János beköszöntő beszéde Gyulafehérvárott („A bölcsesség tanulásáról”) új fejezetet nyit a magyarországi művelődéstörténetben.
Utrechtben megjelenik a tudományok első magyar nyelvű összefoglalása: Apáczai Csere János karteziánus szellemű Magyar Encyclopaediája; Váradon az erdélyi törvénygyűjtemény: Approbatae Constitutiones Regni Transylvaniae et Partium Hungariae eidem adnexarum.

Makkai László

Örökös jobbágyság

A magyar jobbágy sorsának az egyiptomi rabsághoz való hasonlítása Apácainál is visszatér, de már radikálisabb következtetésekkel, ami a puritánok máshol tárgyalandó társadalompolitikai elképzeléseire általában jellemző.

R. Várkonyi Ágnes

A túlélés esélyei

  • 1653-ben Apáczai Csere János a csinálmányok kifejezést magyarázva már összefoglalja az embernek a természetről és önmagáról alkotott tudása alapján létrehozott eszközöket, termelési eljárásokat, agrár- és ipartechnikai megoldásokat és ismereteket, amelyeket ma a termelőerők fogalmába sűrítünk.
  • S nem egyedül Apáczai az, aki e kettős korélmény, a romlás és fejlődés mérhetetlen feszültségében heves önbírálattal és türelmetlenül követeli: „Ideje hát, hogy felébredj, te álmos, te mámoros, te hályogos szemű magyar nép!”[1]

Makkai László

A magyar puritánok

Míg a század első két legnagyobb hatású magyar könyve, Pázmány „Kalauz”-a és Szenci Molnár zsoltárfordítása még vallási témájú, a századközép két reprezentatív alkotása, Zrínyi Szigeti veszedelem című munkája és Apáczai Magyar Encyclopaediája már világi, közelebbről éppen politikai és tudományos tárgyú. Persze az elsőben nem a polgári forradalom, hanem a központosító rendi reform igénye szólal meg, a második pedig csak itt-ott lép át a természetfilozófiából a természettudományba. A feudális magyar társadalomban nagyobb előrelépés még nem volt időszerű.

Anyanyelv, államnyelv, birodalmi nyelv

A magyar irodalmi nyelv kialakulása két arcvonalon folytatott harcban, a latintól és a tájnyelvi szélsőségektől való elszakadás fokozataiban ment végbe. A 17. század a magyar nyelvművelés egyik nagy korszaka volt. A század eleji zűrzavartól a századvégen a mai normák igen szoros megközelítéséig egész sor kiváló nyelvművelő munkássága vitte előre a fejlődést. Munkásságuk eredményét az iskolai írástanítás, a nyomtatott betű és a templomi szószék – a nyelvi egységesülés e három fő tényezője szélesen terjesztette. Nem véletlen, hogy hivatásos világi értelmiség híján a kiemelkedő nyelvművelők katolikus és református papok és tanárok voltak, s csak a korszak legvégén tűnik fel köztük az első, mindenesetre lelkészi tanultságú nyomdász, Tótfalusi Kis Miklós. Őelőtte elsősorban a nyelvtanírók, Szenci Molnár Albert (1606), Geleji Katona István (1645), Komáromi Csipkés György (1655), katolikus oldalról pedig Pereszlényi Pál (1682) szabták meg a helyesírási és nyelvi normát, de Pázmány, Káldi és Apáczai művei is nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a nyelvjárások közül a Felső-Tisza menti győzött a nyugatiakkal szemben.

Hasznosabbnak bizonyult Geleji úttörő nyelvújító tevékenysége. Elvétve korábban is alkottak magyar írók új szavakat. Geleji elvként mondja ki, hogy „szabad volt mindenkor … alkalmatos szókat formálni s szabad most is”.[2] Képzőkkel, elöljárókkal, összetételekkel sok új szót alkotott, melyek közül nem egy (például intézet, hozomány, természeti, egységes, istenít, elismer, föld +rengés, élő +beszéd, fű +szer) máig használatos. Maga Medgyesi, később pedig főleg Apáczai buzgón követte őt új szavak létrehozásában.

Iskola és értelmiség

A század elején így ostorozza osztálya fiatalságát az unitárius főúri költő, Petki János:

Resten, tunyán nő fel köztünk jó nemzeted,
Nem külömb baromnál régi nemes véred.[3]

A királyság és Erdély nemességének tanulatlanságáról Zrínyi és Apáczai hasonló ítéleteit is említhetnők, ha nem volnának annyira közismertek.


Comenius, Apáczai, Zrínyi új művelődési programját megelőzően a nemesség iskoláztatásának egyetlen célját ismerték: a vad szittya erkölcsöket az antik és keresztény eszmékkel szelídíteni.


A protestáns főiskolák a jogi oktatást csak a század legvégén kezdték bevezetni, noha szükségességét már Apáczai felismerte.

Protestáns kollégiumok

Keresztúri Pál „udvari scholá”-ja által is támogatva, Gyulafehérvár volt a század közepéig a nagyszombati egyetemmel egyedül versengeni képes protestáns szellemi központ, Bacon, Ratke, Comenius és a puritánok pedagógiai reformjainak első hazai bázisa, a három nagy puritán pedagógus, Tolnai Dali János, Apáczai Csere János és Mártonfalvi Tóth György nevelőiskolája. Külföldi professzortársai távozása vagy halála után Bisterfeld magyar tanártársakkal már csak nehezen tudta tartani az iskola színvonalát, utódja, a francia-skót Isaac Basire pedig szembefordult a puritán pedagógiával is, és annak fő képviselőjét, Apáczait elüldözte Gyulafehérvárról. 1658-ban a tatárok a várossal együtt elpusztították az iskolát, s csak 1662-ben kezdte újra működését Nagyenyeden, ezután három, többnyire külföldön doktorátust szerzett magyar professzorral.

A gyulafehérvári iskola pusztulása és a nagyenyedi megnyitása közti időben az erdélyi főiskolai oktatás egyedüli menedéke a kolozsvári gimnázium volt, amelyben már az ötvenes évek elején két puritán meggyőződésű tanár tanított, de mintaiskolává Apáczai odakerülésével lett 1656-ban. Apáczai már megelőző gyulafehérvári működése alatt messze néző reformokat sürgetett. Nemcsak a filozófia (logika, fizika, metafizika), hanem a történelem, a matematika, a csillagászat, a zene, sőt az orvos- és jogtudomány bevezetését is javasolta, azaz egyetemi színvonalú oktatást követelt meg a gimnáziumit is hiányosan végző gyulafehérvári iskolától. Puritán nézetei mellett az illetékesek szerint túlzó igényei is lehetetlenné tették helyzetét, s mikor Lorántffy Zsuzsanna hívásának, hogy Sárospatakra menjen át, a fejedelem tiltakozása miatt nem tehetett eleget, azzal a szándékkal vállalta a kolozsvári megbízatást, hogy ott valósítja meg elgondolásait.

Rendkívül nehéz anyagi körülmények közt, egyetlen tanártárs és néhány öregdiák segítségével megkísérelte a lehetetlent, akadémiai színvonalon tanítani egy gimnázium feltételeivel is alig rendelkező, nemrég alapított iskolában. A teljes gimnáziumi tananyagot munkatársaira bízva, ő maga teológiát, természetfilozófiát, matematikát és geometriát adott elő, ami gyönge egészségét végképp felőrölte, s amúgy is reménytelen feladat volt. Ő maga is inkább tüntetésnek, a hiányokra és tennivalókra való ráébresztésnek szánta, s nem végső megoldásnak tekintette ezeket az erőfeszítéseket, mert 1659-ben újabb javaslattal fordult Barcsai Ákos fejedelemhez a gyulafehérvári iskola akadémiai átszervezésére. Részletes költségvetésben bebizonyítva, hogy az eddig rosszul felhasznált jövedelem 11 professzor fizetésére is elegendő lenne, teljes filozófiai, jogi, orvosi és teológiai oktatást nyújtó egyetem tervét adta elő azzal a merész indítvánnyal megtoldva, hogy az akadémia végzett növendékei a diplomával együtt nemeslevelet is kapjanak. A rendi társadalomban csak így tudta elképzelni egy felnövekvő értelmiségi réteg anyagi és morális létfeltételeinek biztosítását. Apáczai 1659 végén bekövetkezett halála és Erdély katasztrófája megakadályozta, hogy megkíséreljék a terv valóra váltását.

Azt, hogy a gyulafehérvári főiskola korábban, kedvezőbb körülmények közt sem válhatott az Apáczai által óhajtott egyetemmé, nem utolsósorban I. Rákóczi György iskolapolitikájának lehet tulajdonítani, aki az anyagi és szellemi erők koncentrálása helyett több főiskola közt osztotta meg azokat.


1652-től kezdve a váradi iskola, állandóan három tanárral, a puritán szellemű oktatásnak olyan központjává vált, hogy Apáczai gyulafehérvári beköszöntőjében egyenesen felhívta a figyelmet „szervezetének nagyszerűségére”.[4] Az ötvenes évek végén itt tanított Mártonfalvi Tóth György, utrechti teológiai doktor, már diákkorában Ramus kritikai kiadója és lelkes követője, Apáczai filozófiai örökségének folytatója. A Comeniusnak Sárospatakról, Apáczainak Gyulafehérvárról való távozása utáni években kétségkívül Várad volt a magyarországi református iskolázás legszilárdabb, s következetes puritán és karteziánus szellemével egyben leghaladóbb központja.


Egy akadémiai rangú hazai evangélikus tanintézet alapításának tervét – a maga egyházában Apáczaihoz hasonló szerepet játszó – Johann Bayer dolgozta ki, és főleg Vitnyédi István támogatásával népszerűsítette, olyan sikeresen, hogy evangélikus mágnások, nemesek és városi polgárok adományaiból ugyanakkora összeg, 100 ezer forint, gyűlt össze az Eperjesen alapítandó akadémia javára, mint amennyit annak idején Pázmány a nagyszombati egyetemre adott.

Külföldi peregrináció

  • A kartezianizmussal a magyar diákok először a negyvenes években a hollandiai egyetemeken találkoztak, de ott is mint hevesen vitatott filozófiával, amelynek védőit és támadóit egyaránt arra kötelezték az ötvenes években, hogy Descartes nevéről hallgassanak. A szerző néven nevezésének eltiltása természetesen nem akadályozta a karteziánus természetfilozófia térhódítását a hollandiai filozófiatanárok körében, akik közül elsősorban Regiust, Apáczai tanárát kell megemlíteni.
  • Szenczi Molnár Albert hitte, hogy behozható a magyar művelődés késése, Szepsi Csombor Márton viszont művének címével (Europica varietas, 1620), de még inkább tartalmával a nyugat-európai haladás és a hazai elmaradottság közti különbség nyugtalanító élményét is érzékelteti, amit azután Apáczai nemzedéke világosan ki is mond.

Filozófiai modernizmus

A korszak nagy vívmányának, a modern természettudományhoz vezető új természetfilozófiának hazánkban Apáczai Csere János volt, ha nem is egyedüli, de egyik legelső s mindenesetre legtudatosabb úttörője. Ő volt az első „modern” magyar ember, a szónak abban az értelmében, hogy az újkori világszemlélet legfontosabb elemeit megértette, átvette, és bátran hirdette.

Apáczai 1626-ban született, Geleji püspök ösztöndíjával ment tanulni Hollandiába, ahol a nemrég alapított hardewijki egyetem első doktora lett, s ahol megismerkedett kora politikai és filozófiai forradalmával. Mint Descartes lelkes híve tért haza. Apáczai kartezianizmusát már sokszor megvitatták. Szemére vetették, hogy Descartes maradandó főművét, a Discours de la méthode-ot csak felületesen aknázta ki, legnagyobb horderejű alkotását, az analitikai geometriát talán meg sem értette. Descartes-nak azt a könyvét, a Príncipia Philosophiae-t tekintette második szentírásnak, amelyet már a kortársak támadtak, s a tudomány hamarosan meghaladott. Mindez igaz, de nem a lényeg. Magyarország akkori művelődési viszonyai között nem a filozófia módszerének megújítása, még kevésbé a természettudomány alkotó művelése volt a középkorias gondolkozásból kivezető út első mérföldköve, hanem az elméket fogva tartó, a művelteknél panteisztikus eszméket, a tömegekben boszorkányhitet tápláló démonizált világkép megváltoztatása, racionalizálása. A kételkedés szükségességét hirdető, a világos és szabatos fogalmazást sürgető karteziánus ismeretelmélet, bár Apáczai erről is beszélt, a modern mechanikát megalapozó több dimenziós geometria, bár Apáczai a matematikai tudás fejlesztését is erőteljesen hangsúlyozta, ekkor még a nyugati országokban is egy szűk értelmiségi elit ügye volt, s polgárjogot csak egy új, racionalizált világképen belül nyerhetett. Mikor a katolikus és evangélikus egyetemeken Európa-szerte görcsösen védelmezték egy törvényszerűségek helyett csodák által kormányzott kozmosz illúzióját, és elutasították Kopernikuszt, forradalmi tett volt a karteziánus kisebbség racionalizált, mechanisztikus világképének a vállalása. Egyedül az a meggyőződés, hogy a természeti erők kiszámíthatók, szabadíthatta meg az embert a kiszámíthatatlan, démonikus hatalmaknak való kiszolgáltatottság nyomasztó érzésétől, s adhatta meg neki azt a tudatot, hogy a természeti törvényszerűségek ismeretében szabadon alakíthatja környezetét és sorsát.

A természet megismerhetőségébe és ismeretének birtokában alakíthatóságába, a fejlődés korlátlan lehetőségébe vetett bizakodás a „modern” ember mentalitásának egyik legfőbb jellemzője, szemben a középkornak azzal a hiedelmével, hogy az emberiség történelme állandó hanyatlás, „vénülés”, feltartóztathatatlan zuhanás egy végső káosz felé, amit legfeljebb késleltethet a „régi jó”-hoz, az antikvitás bölcsességéhez vagy az őskereszténység erkölcsi tisztaságához való időnkénti visszatérés. Az a gondolat, hogy a reneszánsz, a reformáció nem pusztán helyreállítása, hanem meghaladása, továbbfejlesztése a „régi jó”-nak, sőt, hogy az új jobb lehet, mint a régi, a középkorias gondolkozásban merő eretnekségnek számított, s ezt az eretnekséget vallotta a karteziánus természetfilozófia alapján Apáczai.

A De studio sapientiae (A bölcsesség tanulásáról, 1653) című gyulafehérvári székfoglaló beszéde a magyar művelődéstörténet egyik nagy fordulópontjának kiemelkedő dokumentuma. Ebben hangzott el először Magyarországon az újkori optimista természet- és történetszemléletnek, egy minden korábbit felülmúló emberi fejlődésbe vetett reménységnek a meghirdetése. A bálványokká merevedett tekintélyek meghaladását, a haladás diadalát ünnepli: „Mikor pedig túlságos hiszékenység vert tanyát az emberi lélekben, és Arisztotelésznek valamiféle filozófiai mindentudóságot kezdtek tulajdonítani, az evangéliumi világosságnak Luther, Bucer, Oecolampadius, Zwingli és Kálvin által való újjászületése után támasztotta nekünk az Úr a múlt században Petrus Ramust, aki segítséget hozott az akkoriban már haldokló igazi filozófiának, megtisztította azt az értéktelenebb évszázadok hulladékaitól, megcáfolta a hamis és a keresztény igazsággal ellenkező tanokat.… és pompás módszerének fényével szép rendet teremtett a filozófia káoszában … Tőle indult ki azután a reformátor-filozófusoknak az a hatalmas sora, amely e nagy vezér irányításával tudományos és hasznos magyarázatokat adott ki mind a világi, mind az egyházi írókhoz, sikeresen működve az önálló tudományos kutatás területein is éppen úgy, mint a műveik közhasznú terjesztésében . Mivel azonban egyetlen ember, sem egyetlen évszázad sem volt képes arra, hogy a filozófiai bölcsességet tökéletességre emelje, így akarta a mindenható Isten, hogy a mi korunk se legyen megfosztva jóságának tanújelétől. Ezért támasztotta a világnak e késő vén korában, úgy, hogy az előző évszázadok alaposan megirigyelhetik tőlünk, René Descartes-ot, az egész filozófia újjáteremtőjét, századunk páratlan ékességét és díszét … Az a gondolata támadt, el lehet-e juttatni valahogyan a filozófiát a matematikai tudományok bizonyosságáig? Nem csüggedt el, és kétségbe vont minden olyan dolgot, amelynél csak a legcsekélyebb ok is adódott a kétkedésre. Minthogy ilyen módon saját eszének mint még eközben is gondolkodó dolognak létéről semmiképpen sem kételkedhetett, arra a következtetésre jutott: lehetetlen, hogy az ne létezzék. Míg azt kutatja, fölismeri, hogy az Istennek is szükségképpen léteznie kell. Azután pedig felismeri a testet, vagyis azt a dolgot, amely kiterjed hosszúságban, szélességben és mélységben, különböző módon mozgatható és alakítható. Mivel ezek az elvek egyrészt kisszámúak, másrészt nagyon világosak, … az egész emberi bölcsesség ezekből levezethető … Legfontosabb gyümölcse ezeknek az elveknek, hogy gondos alkalmazásuk által a lehető legtöbb igazságot fedezhetjük fel, amelyeket maga Descartes nem fejtett ki, és így ezekről amazokra fokozatosan haladva előre, idővel az egész filozófia tökéletes ismeretére, a bölcsesség legmagasabb fokára juthatunk el. Ez lesz az emberi bölcsesség igazán nagy s egyben legvégső korszaka.”[5]

Apáczai nem a jelenből a múltba, hanem a múltból a jövőbe néz, neki a múlt a káosz, a jövendő a fokozatos, állandó tisztulás. Szinte ironikusan állítja szembe a világ „késő vén koráról” szóló közhelyet a megifjodás, újrakezdés tényét bizonyító szellemi haladással. Még vezércsillagai, Ramus és Descartes sem végső állomások, dogmatikus tekintélyek számára, hanem a tökéletesedés lépcsőfokai. S hogy ezt komolyan vette, bizonyság rá, hogy egyébként karteziánus tanárával, Regiusszal, Descartes-tal szemben foglaltak állást Kopernikusz mellett, akinek tanítását elsőként merte Magyarországon nyíltan helyeselni.

De Regiusnak sem volt szolgai követője, ettől puritanizmusa tartotta vissza. A puritán spirituális vallásosság sarkköve az emberi lélek közvetlen megszólíttatása Isten lelke által, érthető tehát, hogy Apáczai „az emberi értelemről” szóló külön értekezésében határozottan ellenáll mestere, Regius azon felfogásának, hogy a gondolkozás az. emberi test funkciója (modus), s azzal együtt meghal. Ezzel szemben Descartes tanítását védelmezi az értelemnek a testtől különálló lényegéről, mint aminek nincs kiterjedése, tehát nem az anyagi világhoz tartozik, s ezért halhatatlan. Érvelhetett volna persze Apáczai a Bibliával is, de nem tette. „Ámbár a Szentírás bizonysága a bizonyságtevőnek legfőbb tekintélye és méltósága folytán – írja – minden ellenvetésnél nagyobb, így minden okoskodást felülmúl, mégis mivel a filozófiai dolgokat többnyire a tömeg értelme szerint adja elő, hacsak magából a természetből szorgos kutatással kijelentései nem igazolhatók, ugyanazt felelni itt is elsietett lenne, amit a föld forgásában és hasonlókban.”[6] Aligha lehet elképzelni ennél nagyobb nyitottságot egy hívő puritán keresztény részéről a tudomány autonóm igazsága felé, S ráadásul itt nem csupán a középkori „kettős igazság” karteziánus felelevenítéséről van szó, hogy tudniillik a természetről a természetből, az emberről az isteni kijelentésből kell a lényegest megtanulni, hanem a modern Biblia-kritika viszonylag korai jelentkezéséről, arról a felismeréstől, hogy a Biblia a mindenkori közgondolkodás, a „tömeg” felfogóképességéhez mérve, „itt és most” beszél, s nem is szándéka természettudományos tanításokat közölni. A bibliai szövegnek ez a cseppet sem ortodox kezelése a legfőbb bizonysága annak, hogy Apáczai puritán kereszténysége egyáltalán nem volt akadálya olyan tudományos igazságok befogadásának, amelyek a kor még egészében keresztény világképébe beillettek, s ilyen volt Descartes kozmogóniája és antropológiája.

Apáczai művelődéstörténeti jelentősége nem merül ki abban, hogy elsőként képviselte nálunk a „modern” ember világnézetét. Eszméi elszigeteltek maradhattak volna, ha nem építi be azokat az iskolai oktatásba, amelyen keresztül szélesen terjedhettek, hathattak. A karteziánus világképet propagáló Magyar Encyclopaedia (1653) lett a 17. század második felében a református főiskolák fizikatanításának vezérfonala, sőt már Apáczai gyulafehérvári és kolozsvári tanársága idején, azaz 1660 előtt tőle többé-kevésbé függetlenül máshol is tanítottak karteziánus természetfilozófiát, például Enyedi Sámuel Váradon, Komáromi Csipkés György Debrecenben. A török által elfoglalt Váradról Mártonfalvi Debrecenbe, Enyedi Sámuel az ugyancsak elpusztult gyulafehérvári akadémia helyett alapított nagyenyedi kollégiumba ment, mindketten a karteziánus fizikát vitték magukkal. Apáczai művei után az első fennmaradt karteziánus szellemű fizikai főiskolai jegyzet a szintén Regius-tanítvány Enyedi (1665), az első, nyomtatásban is megjelent hazai karteziánus fizikai tankönyv pedig a debreceni Szilágyi Tönkő Márton Philosophiája (1678) volt, ez utóbbiban azonban már (magyar szerzőtől először) Galilei mechanikájáról és az elektromosságról is szó esik, tehát Descartes meghaladása már előreveti árnyékát.


A magyarországi evangélikus tudományművelők sorában kivétel az útikönyve kapcsán már említett, Odera-Frankfurtban és Gdańskban tanult késmárki rektor, Frölich Dávid, aki naptárkészítő tevékenységét komoly csillagászati tanulmányokkal alapozta meg. Apáczai és Pósaházi előtt, már 1632-ben helyeselte Kopernikusznak, ha nem is heliocentrikus világképét, de legalább a Föld forgásáról szóló tanítását. Wittenberg szelleme azonban őt sem hagyhatta érintetlenül, s természetfilozófiájában éppen olyan központi szerepet játszik a panteisztikus „világlélek”, mint a kor minden evangélikus gondolkodójánál.

A 17. század hazai filozófiai gondolkodásának legjelentősebb úttörője tehát kétségkívül Apáczai volt, mert a skolasztikus Arisztotelész-hagyománnyal és a humanista panteizmussal egyaránt ő szakított legkövetkezetesebben, s ezt a szakítást visszafordíthatatlanná tette az egész magyarországi református főiskolai oktatásban: a ramusi dialektikát összeházasította a karteziánus fizikával. Ez lett több mint fél évszázadra a magyarországi református főiskolák filozófiai oktatásának az alapanyaga, egyben pedig egy olyan, a skolasztikus múlttal gyökerében szakító, lényegében már modern világnézetnek az alapvetése, amelyre a 18. században majd ráépülhetett a newtoni világkép és a felvilágosult világnézet befogadása.

Természetjog és modernizmus

Akárcsak a mechanisztikus természetfilozófiát, a természetjogi államtant is Apáczai fejtette ki először magyarul. A természeti törvénnyel mint az egyéni és társadalmi etika forrásával – nevén nevezve vagy anélkül – többször foglalkozik műveiben. A 17 . század természetjogászaival megegyezik abban a felfogásában, hogy a természeti törvény az embernek a teremtéskor „szívébe írt” tulajdonsága. Mint puritán teológus azonban ezt csak a bűneset előtti embernek tulajdonítja: „az egyetemes erkölcsi törvény mint veleszületett képesség volt meg benne, melyből mint kiapadhatatlan forrásból származnak az etika, ökonómia és politika örök igazságai”. Az emberben „szánalmas bukása után” is megmaradt „a gondolkozás természetes képessége”, aminek segítségével eredeti szentségéből, igazságosságából „valami kis részt igen nagy fáradsággal, küszködéssel de mégis visszaszerzett”.[7] A bölcsesség tanulásáról című beszédéből vett fenti szavak mögött is meg lehet találni a fejlődés gondolatának optimizmusát.

De míg a korabeli természetfilozófiával és természetjogi antropológiával Apáczai a lényeges pontokban egyetért, modernsége már korántsem olyan meggyőző, mihelyt a természet és az egyén világából a társadalomba lép át. Amit Descartes-ból és Amesiusból megértett (az előbbiből sokat, az utóbbiból úgyszólván mindent), azt összhangba hozta, és fenntartás nélkül beépítette világnézetébe. Althusiust azonban, akit ugyanúgy tisztelt, és zászlajául tűzött ki, már nem követte olyan hűségesen. A köztudatban sokáig az volt elterjedt, hogy a zsarnokölés elvét Apáczai Althusiustól vette, hiszen politikai mondanivalói forrásául az Encyclopaedia előszavában őt jelölte meg. A forráskritika azonban pontosan kimutatta, hogy Apáczai politikai gondolatait egy – Althusius előtt élő – angol puritán szerző, Dudley Fenner († 1587) művéből vette át. Persze, ha a zsarnokölést tekintenők az Althusius-féle államtan legforradalmibb elemének, a kérdés formálissá válna, mert [[Dudley Fenner|Fenner] e tekintetben nem kevésbé radikális. Althusius elméletének eredetisége és forradalmisága azonban a modern szuverenitási és népfelségi elv megalapozásában áll, s a zsarnokölés ennek csak járuléka.

Elismerés illeti Apáczait, hogy a „királygyilkos” angol forradalom éveiben nyíltan hirdetni merte a zsarnokölés jogosultságát abban az Erdélyben, ahol ezidőben Béze kátéját is csak úgy lehetett kiadni, hogy kihagyták belőle a zsarnokkal szembeni ellenállásról szóló, eléggé mérsékelt hangú részletet. Ha azonban, ettől eltekintve, megvizsgáljuk Apáczai Encyclopaediájának politikai fejezetét, nemcsak azt találjuk, hogy Fennert másolja, tehát Althusius eszméit nem kívánja olvasóival közölni, hanem még forrását is átalakítja. Fenner és Apáczai szövegeinek egybevetéséből kiderül, hogy a kettős társadalmi szerződés elsejét Fennernél „Isten és a köztársaság közönséges részei”, másodikát az utóbbiak „egymás között” kötik Isten tiszteletének, illetve a köztársaság törvényeinek megtartására, Apáczainál viszont a szerződő felek „Isten és a polgári társaság közönséges részei igazgatói”, illetve „magok között … az igazgatók”.[8] Fenner a népfelségről beszél, Apáczai az uralkodó osztályt egyedül illető szuverenitásról, ami persze tökéletesen megfelel az akkori Erdély rendi politikai struktúrájának, de egyáltalán nem Althusius hollandi mintájú népfelségelvének, s éppoly kevéssé az erdélyi fejedelmek abszolutista igényeinek.

Minden jel arra mutat, hogy a puritánellenes két Rákóczi központosító törekvéseivel szemben a nemesség és a puritánok közt létrejövő taktikai szövetség, noha a fentebb ismertetett szatmárnémeti zsinaton nem bizonyult eredményesnek, Apáczai véleménye szerint még mindig ígért valamit, legalább a puritánokkal szemben alkalmazott nyílt erőszak mérséklését. Sajnos azonban ez a reménység, ha valóban ez indította Apáczait a rendi kormányzásnak tett elvi engedményre, nemcsak hiúnak bizonyult, hanem politikai elméletét is megzavarta. Az adott viszonyok közt Erdélyben nem a polgári demokrácia utópiája, hanem a rendi „rendeletlenség”-et[9] (Apáczai kifejezése) fékező központosítás valósága volt korszerű egy európai műveltségű ember számára. Talán maga ébredt rá tévedésére, vagy kényszer, esetleg önvédelem vitte rá, hogy élete vége felé Kolozsvárt, ha nem is a saját véleményeként, de egyik vizsgázó tanítványa szájába adva, a három klasszikus államforma, a demokrácia, az arisztokrácia és a monarchia közül az utolsót jelentse ki legjobbnak, mint ahogyan egy másik puritán, Szalárdi János is a monarcho-arisztokratikus, azaz a tanács által segített fejedelmi kormányzást helyesli históriájában.

Ha a korabeli természetjognak a társadalmi szerződésről és az államformák demokratizálásától szóló eszméit Apáczai nem hirdette is eléggé következetesen, mindenesetre magyarul és itthon fejtegette azokat. Más puritán neveltetésű magyar prédikátorok külföldön mutattak ugyan érdeklődést a politika elméleti kérdései iránt, de ez csak egy-egy latin nyelvű egyetemi értekezésben nyilvánult meg, s hazajőve óvakodtak ilyesmivel nyilvánosság előtt is foglalkozni.


Egy másik magyar puritán, a más vonatkozásban ugyancsak idézett Mikolai Hegedűs János már 1648-ban felpanaszolta a nyomort, a törvénytelenséget, a tudatlanságot, a parasztok egyiptomi elnyomatását s a közügyek iránti önző közömbösséget, csupa olyat, amivel Comenius művében s néhány évre rá Apáczai kolozsvári beköszöntőjében is találkozunk.

R. Várkonyi Ágnes

Intézmények, iskolák, nyomdák, könyvtárak

Az értelmiségi könyvtárak az egyetemi tanulmányok idején külföldről hazahozott gyűjteményekből gyarapodtak. Színvonaluk európai, miként azt Apáczai Csere János vagy Pápai Páriz Ferenc könyvtára bizonyítja.

Erdélyi hagyományok: kartezianizmus, pietizmus

A fejedelemségbeli művelődéspolitika alapjait még Báthori István és Bethlen Gábor fejedelmek vetették meg, majd ezeket továbbfejlesztve Apáczai Csere János foglalta programba úgy, hogy a műveltséget a társadalmi megújhodás tengelyébe állította.

Lábjegyzetek

  1. Apáczai Csere János, Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról és a magyaroknál való barbár állapotuk okairól. Apáczai Csere János, Magyar Logikácska. Kiadta Szigeti József, Bukarest, 1975. 135.
  2. Uo. 269.
  3. Magyar költészet Bocskaytól Rákócziig. Kiadta Esze TamásKiss JózsefKlaniczay Tibor. Budapest, 1953. 87.
  4. Apáczai Csere János válogatott pedagógiai művei. Összeállította Orosz Lajos. Budapest, 1955. 141.
  5. Apáczai Csere János válogatott művei. Összeállította Orosz Lajos. Budapest, 1955. 128–131.
  6. Idézi: Kocsis Elemér, Apáczai Csere János teológiája és etikája. Apáczai Csere János. Szerkesztette Király László. Budapest, 1975.
  7. Apáczai Csere János válogatott pedagógiai munkái. Összeállította Orosz Lajos. Budapest, 1955. 115.
  8. Apáczai Csere János, Encyclopaedia. Sajtó alá rendezte Szigeti József. Bukarest, 1977. 410
  9. Uo. 408.

Irodalom