Apponyi Albert

A Múltunk wikiből

Apponyi Albert György Gyula Mária

Bécs, 1846. május 29. – Genf, 1933. február 7.
politikus, miniszter, nagybirtokos
Wikipédia
Apponyi Albert fotó 1900
1889. január 28.
Apponyi felszólítja a képviselőházat a véderő-törvényjavaslat elutasítására.
1892. január 5.
A Nemzeti Párt megalakítása Apponyi Albert vezetésével.
1892. május 27.
Apponyi Albert egyházpolitikai beszéde a képviselőházban.
1903. november 25.
Apponyi Albert és hívei kilépnek a szabadelvű pártból.
1905. január 3.
Apponyi Nemzeti Pártjával belép a függetlenségi pártba.
1907. június 2.
1907:XXVI. és XXVII. tc. Az állami elemi népiskolai tanítók illetményeinek szabályozásáról és az állami népiskolák helyi felügyeletéről, A nem állami elemi iskolák jogviszonyairól és a községi és hitfelekezeti néptanítók járandóságairól (az úgynevezett Lex Apponyi).

Tartalomjegyzék

Katus László

Liberalizmus és állami gazdaságfejlesztés

Az agrárius újkonzervatívizmus egyik kimagasló hazai politikai képviselője, gróf Apponyi Albert 1882-ben a képviselőházban kifejtette, hogy „a társadalmi és gazdasági erők felszabadított természetes játéka… csak annak, a ki úgy is erős, erejének még további fokozására, a gyengének elnyomására, sok esetben teljes pusztulására vezet”, ezért „az állami intézményeknek egész súlyát a társadalmilag gyengék számára és azok fenntartására kell latba vetni”. Vagyis „a társadalom jelenlegi szervezetének alapjait fenntartva, javítani annak viszásságait”.[1]

Az antiliberális erők nyomása az 1880-as évek első felében némi eredménnyel is járt. 1883-ban uzsoraellenes törvényt hoztak, s a törvényes kamatot 8%-ban maximálták (1868-ban hatályon kívül helyezték a korábbi uzsoratörvényeket), az 1884-es ipartörvény pedig szakképesítés igazolásához kötötte az iparűzést, és kötelezővé tette az ipartestületbe való belépést, bár maguk a törvényjavaslatokat beterjesztő miniszterek is kétségbe vonták azok célszerűségét és hatékonyságát. Ezekben az években „a pénzvilág aggodalommal leste a tőke ellen mindinkább ellenséges álláspontot elfoglaló közgazdasági politikának korlátozó és bénító alkotásait”, s a budapesti kamara arról panaszkodott, hogy „a korábbi szabad mozgás helyébe mindenütt és mindenben … a korlátozás és rendszabályozás” lépett.[2] Ez az aggodalom azonban erősen túlzott volt. Az említett kisebb engedményektől eltekintve a kormány határozottan visszautasította az antiliberális törekvéseket. Tisza Kálmán Apponyinak adott válaszában szembefordult „a sociális irányú állami absolutismus theoriájával”. „Ki és minő mértékkel fogja megmérni, hogy hol következett be az a percz, hogy vagy az egyik, vagy a másik kérdésre nézve a concurrentia mint regulátor nem elég erős, hanem a helyett az államnak kell a regulátor szerepét kezébe venni?… Ha amaz elvet elfogadjuk, egy a sociális életbe mélyen benyúló állami absolutismusnak kezdeményezését állítjuk fel”.[3]

Szász Zoltán

A balkáni válság és a magyar politikai közvélemény

A jobboldali ellenzék Apponyi Albert irányításával konzervatív alapról szállt síkra Törökország integritása mellett. A baloldal viszont azért ellenezte Bosznia és Hercegovina elfoglalását, mert ez a szláv túlsúlyt növelné a Monarchiában, és újabb közös ügyet teremtene Ausztria és Magyarország között. Az Andrássy által képviselt korlátozott osztrák–magyar–orosz együttműködést az ellenzék tisztán oroszbarát külpolitikának tartotta, nem látta a két nagyhatalom közötti rivalizálást, ellentéteik gyors éleződését. Ebben az érzelgős korban nagy súllyal estek latba a török szimpátiák is, hiszen Törökország közel két évszázada rendszeresen menedéket nyújtott a magyar szabadságmozgalmak vezetőinek. A függetlenségi politikusok egy részét még az 1848-as kelet-európai liberális nemzedék alapvetően helyes felismerése vezette, hogy a demokratikus és nemzeti mozgalmak fő ellenfele már nem a lassan halódó török birodalom, hanem az erős cári Oroszország. Komoly hatást gyakorolt a „liberális mintaállam”, Anglia határozottan oroszellenes állásfoglalása is. Az ellenzék maga mögött tudva a magyar közvélemény támogatását, szimpátiamegmozdulásokat szervezett Törökország támogatására. 1877 januárjában ifjúsági tisztelgő küldöttség utazott Törökországba, majd onnan is érkezett delegáció Budapestre. December 16-án a fővárosban addig nem látott nagyságú tüntetésre került sor, amely a miniszterelnöki palota ablakainak beverésével ért véget. A törökbarát megmozdulásokra viszont Horvátországban szlávbarát ellentüntetésekkel válaszoltak.

Magyarország délszláv lakossága már a szerb–török háború kitörése előtt is kimutatta együttérzését elnyomott balkáni testvérei iránt, s a háborúskodás megindulása után ez tovább fokozódott. Sokan beálltak önkéntesnek a szerb hadseregbe, mások gyűjtést indítottak megsegítésükre. A kormány a szimpátiamozgalom elfojtására Kozma Sándor főügyész kiküldésével széles körű vizsgálatot indított a délvidéken, s a Szerbia javára folytatott titkos toborzás, lázítás és felségsértés vádjával többek között letartóztatta – mentelmi joga ellenére – Svetozar Miletić szerb képviselőt. A képviselőház a függetlenségi képviselők tiltakozása ellenére tudomásul vette a kormány eljárását, s a bíróság a gyengén megalapozott vádak alapján 5 évi elzárásra ítélte Miletićet. 1879-ben ugyan kegyelmet kapott, de a boszniai válság kritikus idejére sikerült e harcos szerb képviselőt, Tisza régi ellenfelét elhallgattatni, a nemzetiségi politikusokat megfélemlíteni.

Amikor 1877 őszén az orosz hadak előnyomulását a törökök Plevnánál megállították, Magyarországon újabb oroszellenes hullámot kavart az ellenzéki agitáció. A mozgékony, ötletgazdag Ugron Gábor irányítása alatt néhány erdélyi ellenzéki képviselő egyenesen kalandos katonai vállalkozásba kezdett. Titokban pár száz fős szabadcsapatot próbáltak toborozni a Székelyföldön, hogy azután – valószínűleg angol pénzen vett fegyverekkel – Moldvába betörve, a Szeret egyik hídjának felrobbantásával elvágják az orosz csapatok egyetlen utánpótlási vonalát, s Orosz-Lengyelországban is fegyveres felkelést robbantsanak ki. Tisza csendőrökkel összefogdostatta a toborzókat, a fegyvereket elkoboztatta, s véget vetett a magyar történelem utolsó romantikus összeesküvésének. Fél év múlva azután az eljárás befejezése nélkül kegyelmet kaptak „a bűnvizsgálatba vett honfiak”.[4]

A budapesti utcai megmozdulások megakadályozására a kormány 1877 decemberében minden tüntetést betiltott, s vidéken is olyan szigorú feltételeket szabott, ami a betiltással volt egyenértékű. Joggal tartott ugyanis attól, hogy a főváros után az ellenzék vidéken szervez nagyszabású kormányellenes megmozdulásokat.

A parlamentben az ellenzék támadásaival szemben Tisza az „akciószabadság” fenntartásának formulájával, a szó szoros értelmében vett csűrés-csavarással fedezte a Monarchia külpolitikáját. Saját pártjára sem számíthatott, sőt el kellett tűrnie párthívei egy részének duzzogását, alkalmi szembefordulását. Kényszerből szabadjára engedte a gyeplőt, „csak azt kívánta, hogy az egész érzelmi színjáték komoly akarattá ne keményedjen”.[5]

Tisza kormányon marad

Csak az 1878-ra egy csoportba összeverődő, 67-es alapon álló Egyesült Ellenzék lehetett volna képes arra, hogy az uralkodó számára Tisza ellenében tekintélyes politikusokat kínáljon kormányalakításra. Csakhogy ezek a különféle érdekeket képviselő politikusok lehettek ugyan nagy köztiszteletnek örvendő férfiak, mint Pulszky Ferenc, Kerkápoly Károly vagy a még fiatalabb Szilágyi Dezső és Apponyi Albert, aligha voltak azonban alkalmasak a nemesi középosztály tömörítésére és az arisztokráciával kötött szövetség újrarendezésére. Minden politikai tapasztalatuk ellenére némileg idegenül mozogtak a magyar politikai életben.

A választási rendszer és a parlament

Pályája kezdetén Apponyi Albert egyenesen pápai érdemjelet szerzett megválasztása érdekében egy erdélyi református notabilitás részére.

A 67-es ellenzék

A ”hadsereg nélküli vezérekből” álló, egyre zsugorodó konzervatív pártot a gazdasági kiegyezés és a boszniai okkupáció által kiváltott parlamenti vihar mentette meg a csendes elmúlástól. A Sennyey mellett felnövekvő fiatal konzervatív Apponyi Albert gróf. a következő évtizedek legelőkelőbb magyar parlamenti politikusa, jó érzékkel vezette át a maradék jobboldali ellenzéket a kormánypártból 1876-ban kiszakadt „független szabadelvűekkel” és a Szilágyi Dezső által vezetett más volt szabadelvű pártiakkal kötött pártszövetségbe.

Az 1878-ban létrejött Egyesült Ellenzék nagy heterogén csoportosulás maradt – ezért is nevezték „habarékpártnak” – még a kormánypárthoz hasonló laza szervezeti kereteket sem alakított ki. Tagságából mindenki megőrizte korábbi politikai törekvéseit, éppen ezért vezérei csak úgy tudták őket együtt tartani, hogy a párt lemondott egy világosan körvonalazott program megalkotásáról. Minden frakció a saját elképzeléseinek igyekezett híveket szerezni. Egy részük a Deák-párti hagyományok folytatásáért, a közigazgatás központosításáért, korszerűbb igazságszolgáltatásért, liberális egyházpolitikáért szállt síkra, s az osztrák–magyar vámszövetség Magyarország számára kedvező módosítását követelte. Ez utóbbi kérdésben egyetértett velük Simonyi Lajos báró csoportja is, ők azonban, mint a régi balközépi hagyományok hordozói, hallani sem akartak a közigazgatás államosításáról, a vármegye hatalmának felszámolásáról. Az ellentétes csoportok fölött egyensúlyozott Apponyi Albert gróf, akit családi hagyományai és katolikus neveltetése szinte predesztináltak egy modern konzervatív politika kialakítására. Apponyit viszont egy világ választotta el vezértársától, az állam és az egyház teljes különválasztását követelő ortodox-liberális Szilágyi Dezsőtől, ettől a késve született reformertől, a magyar századvég steril parlamenti szócsatáinak másik nagy bajnokától. A különféle irányzatok vezetőire mondta Apponyi: „ezek az urak távolabbi stációra váltottak jegyet, ami azonban minket nem akadályoz abban, hogy a mi állomásunkig ugyanazon a vonaton utazzunk.”[6]

A tehetségekben nem szűkölködő új pártszövetség fokozatosan feltöltődött a kormánypártból főleg személyi ellentétek miatt kilépett értelmiségiekkel, bukott politikai nagyságokkal, akik ugyancsak óvatosan mozogtak az ellenzékiség süppedékes talaján. Kezdeti tevékenységük Tisza Kálmán gyors megbuktatására irányult, s ebben intrikáltak a kívülálló Lónyay Menyhért és Bittó István, Szlávy József és Falk Miksa, de még Széll Kálmán és Horvát Boldizsár közreműködésével is. A 70-es évek legvégén folyó parlamenti harcokban, amikor Tiszát éppenséggel le is szavazhatták volna, az Egyesült Ellenzék tagjai megtorpantak, nem merték vállalni a politikai válság mélyítését, a szavazásokon néhány szótöbbséggel átengedték a kormány javaslatát. „Örökös bajotok nektek, habaréki nagy embereknek, hogy bizonyos merész dolgoktól visszariadtok, amik pedig egy rántással vinnének a magasba” – írta egy ízben Mikszáth Grünwald Bélának, a párt közigazgatási szaktekintélyének.[7] Legfőbb gondjuk az udvarképesség fenntartása volt. Ennek illusztrálására vették föl 1881-ben az óvatosságot sugárzó Mérsékelt Ellenzék nevet, s hangosan hirdették, hogy ők Tiszánál jobban tudják képviselni a dualista berendezkedés érdekeit. A kormány politikája – hangsúlyozza ekkori választási kiáltványuk – „széles körökben megrendítette a hitet az 1867. évi XII. czikkben letett közjogi alap czélszerűsége iránt. Ennek következtében egyfelől a reális és méltóságában megsértett nemzet egy része tompa közönnyel és lemondással nyugszik bele a dolgok folyásába és ezáltal lehetővé teszi a kormány politikájának folytatását.; másfelől naponkint szaporodik azok száma, akik a közjogi alapot tekintik minden bajaink forrásának, és így annak felforgatására törekednek”. Ők viszont a magyar nemzeti törekvések és a kiegyezéses rendszer tökéletes összeegyeztetését ígérik. ”Mert a közjogi alap sikeres védelmére nem az a helyes út, hogy a választások alkalmából a hivatalos befolyás minden eszköze felhasználtassék a függetlenségi párt terjedése ellen, hanem igazolni kell azt az alapot oly politikával, mely komoly és következetes munka útján meg tudja teremteni a nemzeti erő és jólét feltételeit.”[8]

A Mérsékelt Ellenzék nem lett homogénebb elődjénél: társadalmilag heterogén gyűjtőpárt, a 67-es alapú (nagybirtokos és értelmiségi) ellenzékiség összefogó szervezete maradt. Tényleges célja Tisza megbuktatása, a hatalom megszerzése volt. A kiegyezési és okkupációs viták elhalkulásával azonban Tisza Kálmán rendszere megszilárdult, a miniszterelnök helyzete megingathatatlanná vált. Ezzel párhuzamosan megindult az új keletű ellenzék soraiból a visszavándorlás a Szabadelvű Pártba. Tisza felismerte 67-es ellenzéke gyengéit; soraikat és alkalmi szövetségeseiket magas állások, esetleg egy miniszteri tárca felkínálásával bomlasztotta. Az agráriusokhoz húzó gróf Széchényi Pál 1882-ben a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi tárca élére került; 1886-ban Apponyi nagy riválisa, a vezértárs Szilágyi is elunta a klerikálisok és az agráriusok fokozatos térnyerését, és otthagyta a pártot. A kormány – a Függetlenségi Párttal szinte hallgatólagosan összefogva – rendszeresen rombolta Apponyiék sorait, ellenzéki létjogosultságukat pedig egyenesen kétségbe vonta. Tisza csak egyetlen ellenzéket volt hajlandó elismerni, a dualizmus rendszerében a kormány számára veszélytelen, kisszámú függetlenségieket. A Mérsékelt Ellenzék fokozatosan a nagybirtokos érdekek előtérbe állítását képviselő párttá alakult, tömegbázis hiányában elődjéhez hasonlóan ezt is a lassú elmúlás veszélye fenyegette. Apponyi a 80-as évek derekától fokozatosan eltávolodott korábbi, a konzervatív reform irányába mutató eszméitől, és – saját bevallása szerint – jobb híján a közjogi kérdések felé fordult, hosszas tétovázás után megragadta a nemzeti jelszavak pártpolitikai kihasználásának régóta kínálkozó lehetőségét. Már a párt 1884. évi programjában is hangsúlyt kapott a nemzeti hiúság legyezgetése. Apponyi hosszú és kanyargós közéleti pályájának első nagy fordulójához érkezett. Lassan kidolgozta a „dualizmus fejlesztésének”, a közös ügyek területén a „magyar jelleg kidomborításának” tanát. Amikor a 80-as évek második felében ismét napirendre került a hadseregfejlesztés, Apponyi alakította ki a közös ügyek úgynevezett koncessziós felfogását, amelynek alapján a közös hadsereg és a közös kiadások fejében nemzeti jogokat kell követelni. Új programja azonban csak később, a 90-es évek elején érett be, amikor csoportja Nemzeti Párt néven újjászerveződött. A közjogi vitákban ellenzéki álláspontra csúszó Mérsékelt Ellenzék nemzeti demagógiájával kitört az elszigeteltségből, egyben azonban a kiegyezés védelmét hirdető pártból a dualizmust valójában gyengítő politikai alakulássá változott.

A nagybirtok polgárosodása és az agrárius mozgalom

Apponyi Albert és néhány arisztokrata társa a katolicizmus korszerű formáit keresve jutott a liberális kapitalizmust erkölcsi és politikai megfontolásból bíráló mainzi püspökhöz, a szociálreformer W. E. Kettelerhez, s az ő eszméiből kinövő német és osztrák keresztényszociális mozgalomhoz. Nagyobb hatást fejtett ki a magyar agráriusokra a mozgalmukba személyesen is beleszóló Rudolf Herman Meyer, az úgynevezett német katedraszocialisták egyik vezető ideológusa. Főként tőle vették át a nagybirtok és s kispolgárság érdekszövetségének, a hitelszabadság korlátozásának tanát. 1881-ben három magyar arisztokrata utazott vele közös tanulmányútra Amerikába, hogy aztán az ott szerzett ötletek alapján komoly visszhangot kiváltó könyvekben (Andrássy Géza: Az otthont mentesítő törvények. Budapest, 1883; és Széchenyi Imre: Amerikai levelek. Budapest, 1883) idehaza a „paraszti hitbizomány” bevezetését, a birtokegységek elaprózásának megtiltását, az úgynevezett otthont mentesítő (Homestead) törvényt, az el nem árverezhető birtokminimum rendszerének meghonosítását programmá kiáltsák. Javaslataik a tőkés szabadversenyt egy fontos területen, a birtokforgalomban akarták korlátozni. Ezeket az antiliberális követeléseket Tiszáék természetesen elutasították.

A kormány liberális gazdaságpolitikájával szemben fokozódó agrárius nyomás szembetűnőbben mutatkozott meg az 1885. évi budapesti nemzetközi gazdakongresszuson. A kongresszus javaslataiban az amerikai, orosz és indiai gabona versenyének kiküszöbölésére közép- európai mezőgazdasági vámuniót és az autarkiás gazdálkodás felé irányuló gazdaságpolitikát követelték. A tájékozottabbak tudták, hogy megteremtése érdekében az agráriusok a német kormányköröknél is tapogatóztak. A közép-európai vámunió lett volna hivatott biztosítani a nagybirtok gabonaértékesítését, s ugyanakkor konzerválta volna a részt vevő Ausztria, Magyarország, Németország adott gazdasági struktúráját.

Az agráriusok harciasságát, programjuk megvalósíthatóságába vetett reményét erősítette az újkonzervatív törekvések ausztriai térnyerése is. A liberalizmus ideológiai hegemóniájának alkonyát jelezte az osztrák-német nacionalisták 1882. évi linzi programja, amely – a dualizmussal szembenálló külön német nacionalista célok mellett –, a Németországgal kötendő vámszövetséget, a választójog konzervatív érdekű kibővítését és az úgynevezett „szociális olajcsepp” politikáját is követendő célul tűzte ki. Ez utóbbi a nagytőke ellenében a progresszív adózást, a munkások munkaidejének csökkentését, a női és a gyermekmunka felhasználásának korlátozását jelentette, vagyis a tőkés szabadversenybe való beavatkozást, az ipari és a banktőke tevékenységének megrendszabályozását. A parasztság hagyományos életkörülményeinek konzerválására a birtokadó újraszabályozását, az örökösödési földaprózódás meggátlását, az elárverezhetetlen birtokminimum megteremtését követelték. A Taaffe-kormány 1882-ben a cenzus felére csökkentésével a városokban egyharmadával, a falvakban egynegyedével megnövelte a választók számát, s ettől kezdve az antikapitalista újkonzervativizmushoz húzó kispolgárság a politikában is erősebben hallathatta hangját. Elsősorban a kispolgárság és a parasztság tömegerejét mozgósította azután a protestánsból katolikussá lett publicista, Karl von Vogelsang és a liberálisként induló Karl Lueger által kialakított, 1889-ben párttá szerveződő keresztényszociális irányzat. 1883-ban és 1884-ben az ipartörvények és az első osztrák munkásvédelmi törvény megalkotásával megkezdődött a liberális gazdasági rendszerbe való intézményes beavatkozás. Bevezették az iparosok kényszertársulását, a munkaidőt 11 órában maximálták, a gyermekmunkát megtiltották, s egyéb munkásvédelmi intézkedéseket is hoztak. 1887-ben törvénybe iktatták a munkások kötelező balesetbiztosítását, s ugyancsak törvényes intézkedésekkel igyekeztek elejét venni a parasztbirtok túlzott elaprózódásának. Ezeket a szociálpolitikai intézkedéseket – amelyekkel megalkotóik egyúttal a forradalmi szocialista munkásmozgalom terjedését is gátolni szándékoztak – 1886-ban, bismarcki mintára, „szocialista törvénnyel” egészítették ki, s pereket indítottak a munkásmozgalom vezetői ellen.

A magyar agrárius mozgalom nem szerveződött politikai párttá. Leginkább a Mérsékelt Ellenzékben volt otthonos, valójában megmaradt az agrárius érzelmű politikusok pártokat átfedő, összefogó irányzatának. Így módja nyílt arra, hogy a politikában sokfelé húzó birtokos osztály egészének képviseletében lépjen fel. A földbirtokos osztály zöme csak támogatta, de nem állt mögé; egyelőre megelégedett hagyományos politikai befolyásának őrzésével. Táborából nem hiányoztak ugyan egyes középbirtokosok sem, a mozgalom azonban korszakunkban csupán átmeneti sikerrel próbálkozott a dzsentrit megnyerni, hiszen az ekkor még egyedül kísérletezik saját gazdasági és hatalmi érdekeinek képviseletével. Még él nála a reformkor örökségéből megmaradt fő cél: szorgalom, okszerű gazdálkodás és takarékos életmód segítségével – tehát önerőből – kell a középbirtokost modern polgárrá nevelni. Igaz, a dzsentrimentés jelszava már rég nem ismeretlen, de még nem agrárius követelés. Tisza Kálmán kormányzata, miközben valójában semmit sem tett a középbirtok gazdasági romlásának feltartóztatására, meg tudta akadályozni a nagybirtok és a dzsentri agrárius alapon álló, tartós összefogását. A dzsentri nélkül viszont nem lehetett ”igazi” pártot alapítani. Ennél is nagyobb akadályt jelentett, hogy a dualizmus korában az uralkodó osztályok pártjai kizárólag a közjogi kérdés, a negyvennyolcasság és a hatvanhetesség ellentétpárja körül csoportosultak. A kor politikai közgondolkodásában is csak ennek volt az uralkodó osztályok egésze által tiszteletben tartott legitimációja. Az uralkodó liberális nacionalizmus, Magyarországnak a Monarchiában elfoglalt sajátos helyzete más pártrendeződést nem engedett kifejlődni. Az agrárius mozgalom így megmaradt hangját sokfelé megszólaltató laza érdekképviseleti csoportosulásnak, amellyel azonban komolyan számolnia kellett a kormánynak. Az agráriusok vezetői ennek megfelelően alakították további tevékenységüket. Apponyi visszakanyarodott a parlamenti politika hagyományos formáihoz, Károlyi Sándor viszont folytatta a megkezdett utat. „A gazdasági és szociálpolitikai, különösen agrárszociális irányú működés vezetése tehát Károlyi Sándorra ment át – emlékezik vissza Apponyi –, aki azért, hogy itt szabad kezet nyerjen, a Szabadelvű Pártot elhagyta és hozzám csatlakozott. Tervei megvalósítására magának egy pártközi tábort alkotott, és így jelentékeny nyomást bírt gyakorolni a kormányzat lomhaságára is. Az én működésem súlypontja pedig mindinkább az általános politikai, közigazgatási és – óvatos, szinte kelletlen léptekkel haladva – közjogi kérdésekre helyezkedett át.”[9]

S. Vincze Edit

A Magyarországi Általános Munkáspárt

Apponyi Albert 1882-ben a parlament ülésén a munkáskérdésről szólva hangoztatta, hogy nem árt, ha az állam szekerét megkenik néhány „szocialisztikus olajcseppel”. Csillag Zsigmond, Ihrlinger Antal és Kürschner Jakab, a párt három kiemelkedő vezetője kihallgatásra jelentkezett Apponyinál és támogatását kérte. Ezen a találkozón hangzottak el az elvhűség és proletár öntudat elemi követelményeit negligáló szavak: „ az általuk képviselt párt, amely magát «Magyarországi Munkáspártnak» nevezi, semminemű internacionális összeköttetésekkel nem bír, hanem tisztán magyar hazafias alapon áll, és törekvéseinek megvalósítását a magyar állampolgári kötelességek és jogok körén belül keresi.”[10]

Szász Zoltán

A kormány helyzetének megrendülése és Tisza Kálmán bukása

Apponyi visszaemlékezéseiben megírja, hogy a gazdaságpolitikai követelésektől kényszerűségből kanyarodott a közjogi politika útjára.

A véderővita

A Mérsékelt Ellenzéket a vita zilált állapotban, bomlóban találta. A párt sorai megritkultak, évek óta folyt tagjainak visszaáramlása a Szabadelvű Pártba. A törvényjavaslat vitája ideális alkalmat kínált arra, hogy a pártvezér a kormány megbuktatásának reményében újrarendezhesse bomló hadseregét. Apponyi már a vita első napjaiban határozati javaslatot nyújtott be, amelyben a törvény elfogadásának csereértékeként „nemzeti vívmányokat” követelt: a katonai oktatás olyan reformját, amelyben „Magyarország nemzeti közoktatási rendszere” is kellő mértékben figyelembe vétetik. Vezérlő elvvé azt a célt emelte, hogy „a hadsereg és a nemzet között meg kell keresni a harmóniát”.[11] A nemzeti vívmányok követelése és a kínálkozó alkalom Tisza megbuktatására közel hozta egymáshoz a Függetlenségi Pártot és a Mérsékelt Ellenzéket. Ha nem is a „hadsereg és a nemzet kívánt harmóniáját”, de legalább a két párt között született fegyverbarátság harmóniáját zajos banketten ünnepelték meg függetlenségi és mérsékelt képviselők, még az első vitanap alkonyán.

A törvényjavaslat elleni harc élén az ideiglenesen szövetségre lépő két párt vezérei álltak: Apponyi Albert, a Szabadelvű Pártba épp ekkor visszalépő, de itt még Apponyival harcoló Szilágyi Dezső és a teljes önállóság „fokozatos kiharcolását” hirdető függetlenségi Ugron Gábor. Az ellenzéki sajtó támadásait Eötvös Károly, az egyetemi ifjúság megmozdulásait a Függetlenségi Párt parlamenti vitarendezője, Polónyi Géza irányította. A fővárosi egyetem és a vidéki főiskolák hallgatói, maguk is leendő önkéntesek, elsősorban a német nyelvű tiszti vizsga ellen háborogtak. „Vezérlőbizottságot” választottak, s január 27-én a Vigadóban országos ifjúsági nagygyűlésen tiltakoztak a törvényjavaslat ellen. Ezen a napon érkezett meg Kossuth távirata is, amelyben a nemzeti hadsereg megteremtése mellett foglalt állást. Másnap a parlamentben Apponyi Albert a javaslat fölötti általános vita záróbeszédében felszólította a képviselőházat, hogy „a Monarchia védelme iránti teljes áldozatkészségének hangsúlyozása mellett”, a hozzá fűzött sérelmek miatt utasítsa vissza a javaslatot.[12]

Tisza Kálmán bukása

Álláspontja mellett kitartott akkor is, amikor Kossuth 1889. december 20-i nyílt levelében leszögezte: „Ferenc József osztrák császár, magyar király alattvalójának magamat soha egy percig sem ismertem el, s el sem ismerem. Ez az én álláspontom.”[13] Ettől a határozott hangtól a Szabadelvű Párt jó része megijedt, nem akarta magára haragítani az uralkodót azzal, hogy továbbra is védelmezi a turini remete állampolgárságát. Ezt az ijedtséget használták ki Tisza minisztertársai, főként Szilágyi Dezső, akik ekkor már messzebb menő pártpolitikai terveket kovácsoltak, s a Kossuth-honosság kérdésének fegyverét vissza akarták fordítani az ellenzék ellen. Szilágyiék harcolni akartak a függetlenségiek ellen; arra számítottak, hogy a Kossuth-kérdés körüli harcban maguk mögé állíthatják a Mérsékelt Ellenzéket, s ebből az együttműködésből idővel a Szabadelvű Párt és Apponyiék egyesülése is megszülethetne. De ennek az együttműködésnek a megteremtéséhez nemcsak Kossuth magyar honosságát, hanem az ellenzék által gyűlölt Tiszát is fel kellett áldozni.

Hanák Péter

Eltolódások a politikai erőviszonyokban. Az 1892. évi téli választások.

A konzervativizmus és a nemzeti ellenzékiség összekapcsolása az 1880-es évek végén következett be, főként a hadsereggel való gyakori súrlódások és a véderővita tömegtüntetései hatására. Mindez a párt vezető csoportját és vezérét, Apponyi Albertet a nemzeti ellenzékiségben rejlő hatalmas mozgósító erő felismerésére vezette.

Apponyi az 1870-es évek közepén csontos konzervatív hagyományokkal és nézetekkel lépett a közélet terére. A politikai vezető szerep rá is családi örökségként szállott apjától, Apponyi György udvari kancellártól, az ókonzervatív arisztokrácia egyik vezetőjétől. Ezzel européer műveltség és bizonyos politikai, főként szónoki kvalitások párosultak. Elvekben nem volt következetes; inkább mondhatni ingatagnak. Az ellenzéki vezér szerepkörében kezdettől érezte a programszegény, mozgósító eszmék híján lavírozgató párt kilátástalanságát. Ellenzéki párt hatvanhetes alapon aligha mérkőzhetett sikerrel a jól kiépített hatalmi apparátusra támaszkodó kormánypárttal. Apponyi az elsők között tanulmányozta és népszerűsítette itthon az agrárius eszméket, a konzervatív szociálpolitikát, bár a magyarországi viszonyok között nem tartotta alkalmasnak azokat egy tartós parlamenti pártalakulás megalapozására. A konzervatív szociálpolitika gyakorlati szervező munkáját párthívére, Károlyi Sándorra hagyta, maga inkább a közjogi kérdés felé fordult.

Apponyi azzal magyarázza politikai pályája e jelentős fordulatát, hogy a nemzeti közérzület félreérthetetlen megnyilvánulásai meggyőzték: a hatvanhetes közjogi berendezkedés zavarja a nemzeti organizmust. Ha egyszer a rendszernek „a nemzeti élet szükségszerű követelményeivel ellentétben álló fogyatékosságai vannak, akkor azok mellőzhetetlenül fájdalmat és zavart okoznak a nemzeti szervezetben”,[14] és a bajon nem segít, ha nem beszélünk róluk. Fordulatának jelentőségét ő maga abban látta, hogy hangot adott az elfojthatatlan nemzeti vágyaknak, és megkísérelte ezeket az adott államrendszer, a Monarchia keretein belül, hatvanhetes alapon kielégíteni. Ez a magyarázat önmagában hitelesnek tűnik; kétkedést nem is a helyzetelemzés, a premisszák felállítása, mint inkább a belőlük levont következtetések ébresztenek. A nemzeti organizmus zavarainak kiküszöbölésére tett javaslatok ugyanis még tüneti kezelésre is elégtelenek voltak. Apponyi első felléptekor, a véderővita idején, mindössze a magyar hazafiság ápolását kérte a hadsereg magyar részében, és a magyar szellemű tiszti nevelést. E mértéktartó szerénységet a továbbiakban is megőrizte, amikor maga és pártja formálisan is végrehajtotta a politikai fordulatot: 1892. január 5-én felvette a Nemzeti Párt nevet, és új programot adott ki.

A program abból indult ki, hogy a párt olyan „nemzeti politikát” kíván folytatni „az 1867-iki kiegyezés alapján”, amely „minden téren, kifelé úgy, mint befelé, a nemzeti egységet, erőt és méltóságot juttatja érvényre”.[15] A megasztos cél a magyar udvartartás, címer és katonai oktatás bevezetésének óhajában realizálódott. A program gazdaságpolitikai része – kissé szelídített formában – az agrárius követeléseket vette át; a függetlenségiektől az önálló bank tervét kölcsönözte ki, és harcot hirdetett a párthatalmi érdekeket kiszolgáló, korrupt „kormányzati szellem” megváltoztatásáért.

Az újrakeresztelés nem hozott, inkább csak jelzett bizonyos változást a magyar politikai életben. Annak a régtől érlelt felismerésnek a politikai realizálását jelentette, hogy konzervatív hatvanhetes politika nem alkalmas a kormánypárt megbuktatására, s hogy a dualizmussal szemben felgyülemlett elégedetlenséget a nemzeti ellenzékiség szelepein át lehet és kell levezetni. Ez a felismerés a politikai szisztéma egészébe illesztett ellenzéki taktika irányvonalaként kétségtelenül tartalmazott némi realitást, és stabilizátor szerepet is betölthetett. A Nemzeti Párt azonban e helyes felismerés gyakorlati érvényesítésében következetlen maradt. Vérszegény nemzeti követeléseinek teljesülése aligha küszöbölte volna ki a „nemzeti organizmus” zavarait; taktikai levezető szerepe tehát csak felszínes és időleges lehetett. Kormányprogramként viszont – amire Apponyiék továbbra is sandítottak – a „nemzeti vívmányokat hatvanhetes alapon” koncepció irreális volt, ellentétben állott a dualista Monarchia létfeltételeivel. Apponyi önigazoló magyarázatának tehát, ha politikai-taktikai motívumait nem vonjuk is kétségbe, vagy az őszintesége, vagy az átgondoltsága iránt erős kétségeket támaszthatunk.

Változások mutatkoztak az 1848-es közjogi alapon álló pártcsoportosulás soraiban is. A dualista berendezkedést elutasító közjogi ellenzék először az 1848-es pártban, majd párhuzamosan a függetlenségi pártban is szerveződött, mígnem 1884-ben a két rokon irányzat Függetlenségi és 48-as Párt néven egyesült. A program Ausztria és Magyarország között csupán az uralkodó közösségét – a perszonáluniót – ismerte el, követelte az önálló hadügy, a magyar hadsereg, a külügy és a pénzügy kiépítését, és a politikai rendszer liberális továbbfejlesztését. A párt szociális programja vérszegény volt: a dolgozó néprétegek érdekeinek gondos ápolását, a kis- és középbirtokos osztály pusztulásának elhárítását, a munkás nép sorsának javítását hangoztatta. Társadalmi jellegét tekintve egyértelműbb és konkrétabb volt a párt erdélyi bizottságának – a később önálló frakcióvá különült Ugron-csoportnak – 1881-ben közzétett „különprogramja”, amely gyakorlatilag elismerte a dualizmus alkotmányos intézményeit, a delegációkat, továbbá nagyobb hangsúlyt helyezett a földbirtokosok anyagi érdekeinek védelmére. Az agrárius gazdaságpolitika részköveteléseit először rögzítő pártprogram egy vonatkozásban az önállóságnak is agrárius értelmezést adott: az önálló vámterületet a hazai mezőgazdasági termelés védelmében – a vámmentes balkáni agrárbehozatal megakadályozása végett – követelte.

Az évtizedfordulón, Tisza bukásakor a párt sorait izgatottság és nyugtalanság, a változás lehetőségének reménye és az útkeresés bizonytalansága töltötte el. Ez nézeteltéréseket, éles polémiát és belviszályt váltott ki, illetve újított fel a frakciók között. Ugron csoportja a helyzetet alkalmasnak vélte a dualizmushoz idomított, mérsékelt függetlenségi irányzat kormányra kerüléséhez. Ezért 1890-ben gyűléseken, cikkekben és röpiratokban népszerűsítette a függetlenségi program fokozatos megvalósításának elvét, vagyis a delegációban való részvételt ajánló korábbi javaslatát. A liberális függetlenségiek részéről Mocsáry LajosUgron támadásával szemben – 1848 és 1849 szoros történelmi összekapcsoltságát, tehát 1848 baloldali értelmezését védelmezte. A függetlenségi frakciók polémiájában az 1860-as évek érvei újultak fel a kompromisszum vagy a közvetlen eredménnyel nem kecsegtető elvhűség reálpolitikai értelmezéséről, azzal a nem csekély különbséggel, hogy akkor abszolutizmus vagy alkotmányos autonómia, 30 évvel később miniszteri bársonyszék vagy ellenzéki padsor alternatívájában kellett dönteni. A függetlenségiek többsége az ellenzékiséget választotta, elvetette a kormányképességre kacsintó fokozatosság elvét. Ugron és hívei, 17-en, miután a többség leszavazta őket, külön képviselői csoportot alakítottak: a „48-as kört”, mérsékelten agrárius és mérséklődő függetlenségi program alapján.

A mintegy 70 képviselőből álló függetlenségi többség – amelynek vezérkarát a nemsokára bekövetkezett haláláig Irányi Dániel, mellette Mocsáry Lajos, Justh Gyula, Eötvös Károly alkotta – ugyancsak kisebb belső csoportokra oszlott, de a negyvennyolcas nemzeti és liberális alapelvekben egyetértett. Ők az ellenzék feladatának az elvek és az eszmék őrzését tartották, de erősbödő önbizalommal vallották azt is, hogy a nemzeti közvéleménytől támogatott ellenzék képes a hazai és a birodalmi külpolitika befolyásolására, a nemzeti jogok védelmére, alkalomadtán bővítésére is. A párt 1892. újév napján „Szózat a magyar néphez” címen választási kiáltványt tett közzé. A kritikai helyzetelemzés középpontjába jó taktikai érzékkel a hadseregpolitikát állította. A hadsereg nyelvében, oktatásában, vezetésében „országunk állami léte tökéletesen megsemmisíttetik”. Az ország beolvasztására irányuló centralista törekvés 1867 óta sem szűnt meg, sőt az utóbbi években folyton erősödött. A kiáltvány rámutatott, hogy a hatalmi versengésben mindenütt nő a hadsereg száma és súlya, erősödik a militarizmus, „vagyis minden nagy nemzeti érdeknek a hadügyi érdekek alá rendelése”. A különbség másokkal szemben az, hogy „nálunk a militarizmus se nem magyar, se nem nemzeti, se nem alkotmányos, hanem udvari, osztrák-német és magyarellenes”.[16] E növekvő veszéllyel szemben védelmet az ország függetlensége, saját hadserege és külügye, gazdasági önállósága nyújthat.

A párt méltányolva ugyan Apponyiék új orientációját, kétségét fejezte ki, vajon lehet-e a hatvanhetes rendszer nyilvánvaló hibáit és torzulásait hatvanhetes alapon megjavítani. „A zátonyon megfeneklett hajót azok, kik a hajót teszik működésük támpontjává, a zátonyról soha el nem mozdíthatják.”[17] E kossuthi ihletésű szentenciát azzal a kétkedő kérdéssel is megtoldották, hogy sikerülhet-e gróf Apponyi Albertnek az, amire ugyanezen az állásponton állva Deák Ferenc sem volt képes. A párt elhatárolta magát az Ugron-frakciótól is.

A programszerű nyilatkozat azt tanúsítja, hogy a függetlenségi párt többsége az 1890-es évek elején még őrizte a kiegyezés kori liberális nacionalizmus hagyományait, de jobbadán csak őrizte őket, még ha felfigyelt is a korabeli militarizmusra, az állami és társadalmi fejlődés aggasztó új jelenségeire. Bár nem tekinthető illuzórikusnak a nemzeti közvélemény mozgósítása, a parlamentáris lehetőségek felhasználása a militarizmus erőivel szemben, szűklátókörűség volt a militarizmus növekedésében csak hatalmi versengést, az etatizmusban csupán az idegen befolyást felismerni; amit a magyar állami függetlenség teljességének helyreállítása önmagától kiküszöbölne. A párt fő gyengesége abban rejlett, hogy nemcsak a jobbra tartó nemzeti irányoktól, hanem a balra tartó népmozgalmaktól is elhatárolta magát, a kor feszülő szociális problémái megítélésében is a hagyományos liberális állásponton maradt.

Az 1892. évi választások előtt az erőviszonyok eltolódása politikai és ideológiai síkon a hagyományos függetlenségi eszme népszerűségének növekedésében, de mögötte és vele több ponton érintkezést keresve a konzervativizmus, az agrárius antiliberalizmus terjedésében mutatkozott meg. Ezek az ellenzéki áramlatok a kormánypártot gyengítették, keresztülhúzták az országgyűlés korai feloszlatásával és a téli választásokkal kapcsolatos tervet. Szapárynak ezt a vállalkozását sem kísérte szerencse.
Fájl:Az 1892. évi országgyűlési választások.jpg
Az 1892. évi országgyűlési választások
A kormánypárt a választásokon 18 mandátumot vesztett, ebből a függetlenségiek 7-et, a Nemzeti Párt – a vele rokonszenvező pártonkívülieket is beszámítva – 11-et nyert el. Az új képviselőházban így 243 kormánypártival 170 ellenzéki, éspedig 70 nemzeti párti és kereken 100 függetlenségi állt szemben. A kormánypárt összetétele annyiban változott, hogy Szapáry mellőzte a Tisza-csoport néhány tekintélyét, helyettük saját embereit, jórészt arisztokratákat hozott be, részben a párton belüli liberálisok, részben a nemzeti párti agráriusok ellensúlyozására.

A választások eredménye, ha grafikusan ábrázoljuk, irányváltozást jelzett. A kormánypárt mandátumainak száma egy évtized lassú emelkedése után az 1880. évi szintre esett vissza (a 413 képviselői mandátum 58%-a). Apponyi pártjának trendvonala egy évtizedes hanyatlás után megfordult, felívelt, 17%-ot ért el.

Az egyházpolitikai reformok ügye és Szapáry bukása

A kultusztárca vitájában Irányi Dániel megismételte – immár huszonharmadszor –a vallás szabad gyakorlásáról és a felekezetek egyenjogúsításáról szóló javaslatát. Ezúttal, meglepő fordulattal, Apponyi is védelmére kelt Irányi javaslatának. A képviselőház ekkor megszavazta Irányi javaslatait és utasította a kormányt, hogy alapos kidolgozás után terjessze be az egyházpolitikai reformokat.

A ház energikus, csaknem egyhangú állásfoglalása régtől nélkülözött politikai bázist adott a kormánynak. Csáky csakhamar alapos memorandumban dolgozta ki az új egyházpolitika indítékait és alapelveit. Elöljáróban elhárította az egyházpolitikai harc kezdeményezésének ódiumát. Az „úgynevezett elkeresztelési rendelet –írta – csak ürügyül szolgálhat egy oly actio indoklására és kifejtésére, amely tulajdonképpen az 1867 óta követett szabadelvű törvényhozási irány folytán a társadalom egy töredék részében összegyűlt elégedetlenségnek a külföldön sokhelyütt és még sokkal nagyobb mérvben jelentkezett hasonló irányzatok által istápolt folyománya”. A kormány helyzetét eddig is leginkább tehetetlensége ingatta meg. A „nagy fontosságúvá nőtt” egyházpolitikai kérdésben tehát dönteni kell: „vagy az eddigi alapon véget vetni a jelen állapotnak a katholikus egyházi tényezők hozzájárulásával, vagy pedig véget vetni … hozzájárulás(uk) nélkül, sőt ha másképp nem lehet, a klerikálisok elleére is.”[18]

A memorandum kiértetően utal rá, hogy a liberálisok már döntöttek: „Mi a jövő eshetőségeit határozott vonalakban már előttünk látjuk”, és az is kitűnik, hogy megvilágosodott előttük a reformban rejlő nagy taktikai lehetőség is. A minisztertanács 1892 szeptember–októberében tárgyalta meg a Csáky és Szilágyi által benyújtott javaslatokat a kötelező polgári házasság és az általános polgári anyakönyvezés bevezetéséről, a vallás szabad gyakorlatáról és az izraelita vallás recepciójáról (a bevett felekezetekkel való egyenjogúsításáról). A kötelező polgári házassággal kapcsolatban nézeteltérések támadtak a kormány tagjai között. A kabinet többsége a SzilágyiWekerleCsáky-triászt követve, a kérdés napirendre tűzését és kötelező formában való megoldását javasolta; Szapáry viszont a polgári házasság bevezetését egyelőre mellőzni kívánta. A király messzemenően Szapáryval értett egyet, a kötelező polgári házasságot – vagyis „az egyházi áldás nélküli házasságok” megszaporodását[19] – állami szempontból sem tartotta kívánatosnak, és nem járult hozzá, hogy a kormány ilyen értelmű nyilatkozatot vagy javaslatot tegyen. A királyi szó kormányválságot jelentett. Csáky azonnal lemondott, de mögötte állt a kormány és a párt többsége. Szapáry elszigetelődött, de az uralkodó álláspontját képviselte. Helyzetét közvetlenül mégsem az egyházpolitika, hanem a nemzeti érzékenység újabb sérelme miatti felzúdulás ingatta meg.

1892 júniusában fényes külsőségek közepette ünnepelték meg a koronázás negyedszázados jubileumát. A király ebből az alkalomból Budapestet a magyar fő- és székváros rangjára emelte. A főváros viszonzásul díszpolgárává választotta Ferenc Józsefet. Röviddel ezután, 90. születésnapja alkalmából díszpolgárrá választották a száműzött Kossuthot is. Az összebékéltetés szándéka sugalmazhatta azt az ötletet, hogy a szabadságharcos honvédség és a császári hadsereg emlékét is ki kellene békíteni. Minthogy éppen november elején volt esedékes az 1848-as honvédség emlékét megörökítő szobor leleplezése, olyan terv alakult ki, hogy a budapesti hadtestparancsnok és a honvédegylet elnöke együttesen koszorúzza meg az új emlékművet, majd hasonló ünnepség keretében a közeli Hentzi-szobrot. A gondolat megnyerte Szapáry és a király tetszését, de a közvéleményét nem. Az ellenzék a leghevesebb támadásokat intézte a terv ellen, amelyet a szabadságharcban elesett honvédek emléke meggyalázásának bélyegzett. A felháborodást Szapáry –szokásos módján –úgy igyekezett lecsendesíteni, hogy az egész tervet elejtette. Ezzel viszont helyzete nemcsak saját pártjában vált tarthatatlanná, hanem a legérzékenyebb pontján sértett uralkodó előtt is megrendült.

A kormány és a párt többsége ellene fordulván, Szapáry november elején lemondott. Ferenc József hajlott volna egy konzervatív irányváltásra, amely a kormánypárti jobboldal és a Nemzeti Párt fúziójára támaszkodnék. Ennek azonban Apponyiék katonai-nemzeti programjának valamelyes méltánylása lett volna az ára.

Az egyházpolitikai harc kibontakozása

Nem csekély zavart okozott az egyházpolitika a Nemzeti Párt soraiban. A vélemények itt is megoszlottak. Maga Apponyi, sok taktikázás, csűrés-csavarás után végül is színt vallott a kötelező polgári házasság ellen. A tagságot azonban semmilyen irányban nem kötötték meg, ki-ki belátása szerint szavazhatott, és a képviselők fele a reform mellé állt.

A Millenium

Maga Apponyi javasolta, hogy az országgyűlési pártok nyújtsanak békejobbot egymásnak, e szent esztendőben némuljon el a pártos viszály a magyarok között, s a „Treuga Dei” (Isten békéje) ünnepi csendjében üljék meg az évfordulót.

A Széll-kormány kompromisszuma az ellenzékkel

A Nemzeti Pártot régóta foglalkoztatta a fúzió, a hatalomra jutás e legjárhatóbb útja. A párton, mint Apponyi emlékirataiban elmondja, az egyházpolitikai viták után „politikai spleen” vett erőt, s ez a következő években „lappangva bár, de határozottan megnövekedett”. S minthogy a fúzió fő akadálya Bánffy és a szabadelvű párti „merkantilisták” voltak, a Nemzeti Párt is rájuk irányította a fő tüzet. A párt ”Bánffy megbuktatásával a kormánypártba való bevonulás akadályát akarta elhárítani”.[20]

A nyugalmi provizórium belső ellentmondásai

A Széll kreálta kormánypárt három frakcióra bomlott: a Tisza vezette óliberális „régi gárdára”, Apponyi csoportjára, amellyel a kormánypárti agráriusok zöme rokonszenvezett, és az Andrássy Gyula körül tömörülő arisztokraták csoportjára. Széll inkább a párton belüli és kívüli agráriusokat igyekezett megnyerni magának.

Az agráriusok előretörése megmutatkozott az 1901. évi választásokon. A szabadelvű párt ugyan megőrizte nagy többségét, de az ellenzék is megerősödött, több mint 40 mandátumot hódított el: 267 kormánypártival szemben 137 ellenzékit választottak meg. A kormánypárt veszteségei elsősorban a liberális „merkantílista” csoportot sújtották, a tessék-lássék kormánytámogatás miatt Tisza Kálmán is kibukott. Az agráriusok száma és befolyása viszont megnőtt. Vezérük, Károlyi Sándor, nyílt sisakkal lépett porondra: a gönci választóihoz intézett levelében összegezte a kormánypárt elveivel gyökeresen ellentétes, antiliberális újkonzervatív program fő követelményeit. Széll nem kifogásolta ezt a külön vonalat, mert Károlyi és hívei a kormány szilárd támaszai voltak, különösen a Koerber-kormánnyal folyó kiegyezési tárgyalások idején. A liberális csoport háttérbe szorítását jelzi az is, hogy az új képviselőház elnöke Apponyi Albert lett.

A hadseregfejlesztési javaslat és a Széll-kormány bukása

A képviselőház elnöke, Apponyi Albert, még a javaslat benyújtása előtt bizalmas memorandumban foglalta össze a jórészt külsőségeket érintő (zászló, jelvények, a szolgálati szabályzat egyes pontjai), de a magyar nyelvhasználatot is megpendítő ellenjavaslatait. Az ellenzék később közös platformul elfogadott katonai programját a vita megkezdésekor az Ugron-frakció egyik vezérpolitikusa, Holló Lajos terjesztette elő: magyar kiképzési és szolgálati nyelv, kizárólag magyar – illetve magyarul tudó – tisztek, magyar állami jelvények, a magyar alkotmányra teendő eskü az „összes hadsereg kiegészítő részét képező” – de csak az ország területén elhelyezendő – magyar hadseregben. Nyomatékos követelés volt még a magyar katonai iskolák felállítása. A programból és az indokolásból kitűnt, hogy a hatalmi igényeken túlmenően nacionalista meggondolások is nagy szerepet játszottak benne. A közös hadsereg – ezt jól látta a vezető réteg – a nemzetiségekben aláássa a magyar uralom tekintélyét, a magyar korona iránti hűség helyett a kétfejű sas iránti hűséget plántalja beléjük, a magyarokkal való egyenjogúság tudatát erősíti bennük. Ezzel szemben a magyar nyelvű hadsereg a magyarosításnak is hatásos eszköze lenne, a magyar állam „fenségét” hirdetne az ország minden nemzetiségi zugában.

A hadseregfejlesztési javaslat vitája végeláthatatlan obstrukcióba torkollott, amelyben a függetlenségiek zöme részt vett. Az obstrukció hatására a kormánypárt egysége megbomlott. Az obstrukciót ezúttal is nemzeti tüntetések, gyűlések, petíciók körítették és sarkalltak. A mozgalmat – antimilitarista alapon – a szervezett munkásság is támogatta. A főváros szociáldemokratái számos gyűlésen tiltakoztak a katonai javaslatok ellen. A párt leszögezte: amíg a nép jogtalan, kisemmizett, addig „egy embert, egy fityinget nem adunk a militarizmusnak!”[21] Az ellenzék a vidéket is mozgósította. Kérvények és küldöttségek tömege érkezett a parlamentbe. Apponyi tüntetően fogadta a küldöttségeket, nem titkolta rokonszenvét.

Tisza István – az „erős kéz” politikája

A programját és az újoncjavaslatot fogadó obstrukcióra hamarosan a képviselőház „túlóráztatásával”, esti ülések bevezetésével válaszolt. Ez a lépés alkalmul szolgált az egész katonai vita alatt a kormánypártban kényelmetlenül fészkelődő Apponyinak, hogy két tucat hívével együtt kilépjen a pártból. Fél évvel később Apponyi a magyar soviniszta igényeket a korábbinál erősebben hangsúlyozó, de azért a kiegyezéshez is ragaszkodó, a kormányképességre is sandító programmal feltámasztotta a Nemzeti Pártot. Elszakadásuk és újjáalakulásuk nem rendítette meg a kormány helyzetét. Az agráriusok nagyobb és tekintélyesebb része, Károlyi Sándor csoportja, a gazdaszövetség hangadói kormánypártiak maradtak. Apponyiék és a Kossuth-pártiak kölcsönös közeledése nyomán éppenséggel kialakulóban volt a „harcoló ellenzék” lármás csoportjával szemben a békés egyezkedésre kész mérsékelt ellenzék.

A belpolitikai válság kiújulása

November 19-én a parlamenti ellenzék különböző irányzatainak képviselői a Néppárttól Vázsonyiig, Apponyitól Bánffyig, Justh Gyulától Ugron Gáborig, megalakítják a hosszú évekig uralkodó pártszövetséget: a koalíciót, és megválasztják vezető szervét, a kuruc kor emlékét idéző „vezérlő bizottságot”. Elnökül a nagyobb népszerűség okán, taktikai meggondolásokból Kossuth Ferencet teszik meg, valójában Apponyit, utóbb a koalícióhoz csatlakozó disszidensek vezérét, Andrássyt ismerik el.

Az 1905. januári választások

A számban és tekintélyben meggyarapodott ellenzék még sohasem indult olyan szervezetten, mint 1905 januárjában. Apponyi a nemrégiben feltámasztott Nemzeti Pártjával együtt január 3-án – az országgyűlés feloszlatásakor – belépett a függetlenségi pártba. Zegzugos politikai pályafutásának e baloldali kiszögellésén Apponyit a Tisza-kormányzattal való ellentéte, személyes és taktikai megfontolások valóban közel sodorták a függetlenségiekhez, a fúziónál azonban nem egyszerű beolvadásrói volt szó, hanem kétoldalú közeledésről. Apponyiék elvileg elfogadták a függetlenségiek amúgy is megszelídült programját, azok viszont magukévá tették Apponyiék kormányképességre irányított politikai gyakorlatát.

A kormányzati válság kialakulása

A függetlenségi vezérek, Kossuth és Apponyi már hajlottak arra, hogy a felemelt hadiköltségvetés redukálása fejében – katonai programjukat egy időre kikapcsolva – vállalják a kormányzást.

A Fejérváry-kormány és a szociáldemokrata párt

A rutinos parlamenti taktikusok a fő tüzet „a beszámíthatatlanság előjogával felruházott fenegyerekre”, Kristóffyra és a kormányszocialistáknak, „burgzsandároknak” gúnyolt szociáldemokratákra irányították. Apponyi ügyes formulájával szétkürtölték, hogy ők „a népet az alkotmány sáncaiba akarják bevinni, de nem az alkotmány romjaiba”.[22]

1905. szeptember 15.

Szeptember végétől a koalíció megbomlott, a vezérlő bizottságban és főként a vidéki szervezetekben kialakult a megalkuvást ellenző, harcos irányzat. Justh, Polónyi, egy ideig Apponyi is az ellenállás aktivizálását támogatták.

Dolmányos István

A Wekerle-kormány megalakulása

Apponyi Albert grófnak a vallás- és közoktatásügyi minisztérium jutott. Az uralkodó Apponyit szintén csak szükséges rosszként fogadta el. Az udvar arra törekedett, hogy Apponyi az elnyomott nem magyar népekkel szemben érvényesítse nemzetieskedő irányzatát.

A Lex Apponyi

A teljes cikk.

A koalíciós kormány nemzetiségpolitikai konfliktusai 1907-ben

Björnson norvég iró még a nagy konfliktus bekövetkezése előtt viszonylag reálisan, a magyarok érdekeit is számba véve óvott a szélsőséges nemzetiségi politikától és Apponyi Albertet ostorozta.

Ellenzéki megnyilatkozások 1906–1907-ben

Polónyi február 2-án lemondott és beperelte Lengyel Zoltánt. Utóda, Günther Antal, Polónyinál kisebb tehetségű politikus volt, és nem a függetlenségi párt törzsgárdájához, hanem Apponyi szűkebb környezetéhez tartozott.

Ellentétek az alkotmánybiztosítékok miatt

Apponyi 1907 tavaszán még Andrássyhoz csatlakozott azzal az indoklással, hogy ha nem kapnának az uralkodótól gyorsan valamilyen engedményt, „őszig elvesztenénk magunk alatt a talajt”. Szeptemberre azonban megváltoztatta véleményét. Látva egyrészről az uralkodó rideg elutasítását, másrészről pedig a függetlenségi ellenzék, a szociáldemokraták és a nemzetiségiek koalícióellenes támadásait, kijelentette Andrássynak, hogy úgy érzi magát, „mintha összetörték volna politikai hátgerincét”. Azt javasolta, hogy kapituláljanak az uralkodó, valamint Tisza előtt. „A többség segítségével nem juthatunk célhoz. Itt csak Tisza-féle politikát lehet követni. Menjünk tehát deputációképpen hozzá, hogy jöjjön vissza.”[23]

Az 1907. évi kiegyezés

A függetlenségi program elvileg nem ismerte el a közös ügyeket. Az 1907. október 8-án megkötött vám- és kereskedelmi szerződés szemléletesen bizonyította a Kossuth által képviselt politikai irányvonal elvtelenségét. Kossuth, Apponyi és a párt többi, hozzájuk csatlakozott vezetője a győztes hangján igyekezett beszámolni a szerződés megkötéséről. Kossuth szerénytelenebb hangnemben méltatta a kiegyezést, mint annak idején Széll a Koerberrel kötött paktumot. A koalíció törvényei közül a gazdasági kiegyezés híre keltette a legnagyobb monarchiabeli visszhangot. A kiegyezés az osztrák–magyar dualizmus megnyilvánulásaként eleve kiváltotta a csehek és más ausztriai nemzetek ellenszenvét. De az osztrák nagytőke képviselői különös lendülettel támogatták a létrejött megegyezést. Ezekben a körökben az a vélemény vált általánossá, hogy az 1907. évi kiegyezés Ausztria számára kedvezőbb, mint amit a [[Széll Kálmán|Széll]–Koerber megállapodás rögzített. Az ausztriai értékelések feltűnő módon kerülték a magyar agráriusoknak kedvező mezőgazdasági kikötések részletezését. Ferenc Ferdinándot a kiegyezés zavarba hozta: „vegyes érzelmei” ellenére általánosságban nem kifogásolta a létrejött egyezményt. Az osztrák szociáldemokraták az osztrák polgárság két értelmezésvariációjának megfelelően hol a „Los von Ungarn!” keresztényszociálís jelszavának megfelelően írtak, hol pedig a vámközösség fontosságát hangsúlyozták. Leginkább a két kormány összekacsintásának, a tárgyalások dramatizálásának bírálata tekinthető véleményük eredeti és értékes részének. A sokféle ellenzékkel szemben Beck nem utolsósorban a törvénymegszavazási „nagykereskedelem” segítségével tudta elfogadtatni a birodalmi gyűlés többségével a kiegyezést. Végül nagyrészt azoknak a pártoknak a segítségével hagyták jóvá Ausztriában a kiegyezést, amelyek a leghangosabban követelték: „Los von Ungarn !” Magyarországon Ausztria ellenlábasai hasonló helyzetbe kerültek. A német politika irányító körei a Monarchia nagyhatalmi helyzetének erősítéseként üdvözölték a kiegyezést; a közjogi engedményekben a függetlenségi párt vereségének palástolását látták; a bankügy formális kikapcsolását az osztrák kormány ügyének bebiztosításaként említették. A német sajtó véleménye szerint a kiegyezés arról tanúskodott, hogy Ausztriának már nem volt olyan gazdasági hatóereje Magyarországon, mint korábban.

Az OMGE fenntartás nélkül üdvözölte a kiegyezést. Az Alkotmánypárt ugyanezen az állásponton állt, azzal a különbséggel, hogy fájlalta a katonai ellenkövetelések elejtését és a kvóta felemelését. A Néppárt többsége szívesen támogatta a kiegyezést, de kisebbségénél zavar támadt: néhány képviselő a függetlenségi párt politikájának megfelelően, mások éppen azzal szemben óhajtották módosítani a párt politikáját. A függetlenségi párt hivatalos vezetőségének irányvonala a hatvanhetes pártokéhoz igazodott: a gazdasági részleteket állították az előtérbe. A pártsajtó a kiegyezéssel új utakat vélt megnyílni a magyar politika előtt. Az ipari érdekkörök az ipari konjunktúrát féltve, az esetleges megrázkódtatásoktól aggódva belenyugodtak a létrejött megállapodásokba.

A kiegyezés nyilvánosságra kerülése után azonban Kossuth arról adott számot Andrássynak, hogy a függetlenségi pártban „nagy a forrongás”. A minisztereken és a magas rangú tisztviselőkön kívül alig kelt valaki a szerződés védelmére. Még Holló Lajos is, aki addig Kossuth „jobbkezének” számított, azt követelte a kormánytól a beleegyezés fejében, hogy a párt hozzon határozatot: 1910-en túl nem hosszabbítja meg a bankszabadalmat. Kossuth október 18-án a minisztertanács elé terjesztette Holló és a mögötte álló politikusok kívánságát. Jelezte, hogy annak kielégítése nélkül azonnal teljesen felbomlik a rend a pártban. Wekerle, Andrássy és Apponyi ellenezte az önálló bank megteremtésének határidőhöz kötését. Álláspontjukat annál könnyebben fogadtatták el Kossuthtal, mert ő bizalmas körben azt hangoztatta, hogy a külön bankot felállítani ez idő szerint abszurdum.

A balpárt megalakulása

Csávolszky a dualizmus politikai történetének kevéssé ismert és nem eléggé méltányolt alakja, pedig a függetlenségi párt részéről ő tette meg az első hatarozott lépést a szocialistákkal való együttműködés irányába. Röpiratában azt a felismerést ajánlotta a párt figyelmébe, hogy „az utolsó szocialista is jobb hazafi, mint Kossuth Ferenc és Apponyi Albert”. Hangoztatta: „én jobb szeretem, ha kivívják az állami függetlenséget vörös zászló alatt, mintha nemzeti színű lobogó mellett eladják az országot”.[24]

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt 1907. évi kongresszusa. Az október 10-i általános sztrájk és tüntetés.

A budapesi tüntetők soraiban ott voltak a szocialista diákok is, akik Apponyi klerikális intézkedései ellen tüntettek.

Szakszervezetek és egyéb szociáldemokrata szervezetek

Az Új Korszak című részben polgári radikális, részben szociáldemokrata irányú pedagógus-folyóirat 1906-ban indult meg, Somogyi Béla szerkesztésében. Ez év novemberében alakult meg a Magyarországi Tanítók Szabad Egyesülete, amely ugyancsak polgári radikális—szociáldemokrata szervezet volt. A folyóirat és az egyesület a koalíció uralma idején nehéz időszakot élt át. Apponyi a lapot 1907-ben betiltotta, az egyesület alapszabályainak jóváhagyását pedig megtagadta. Az alapszabályokat csak 1010-ben hagyta jóvá a Khuen-Héderváry-kormány. Ebben az évben sor kerülhetett – most már Zigány Zoltán szerkesztésében – a folyóirat ismételt megjelentetésére is.

Mucsi Ferenc

A polgári radikalizmus és a szociáldemokrácia

Nem tekinthető véletlennek, hogy a koalíciós kormány, s elsősorban Apponyi kultuszminiszter, igyekezett kézbe venni a szabadoktatást, egységes irányítás és ellenőrzés alá vonni a különböző klerikális és hazafias ismeretterjesztő tevékenység mellett a Társadalomtudományok Szabad Iskoláját is.

A pécsi szabadoktatási kongresszus, 1907

1907 októberében, a pécsi városházán megtartott kongresszusra különféle szabadoktatási szervezetek képviselői gyűltek össze. Az elnöklő Beöthy Zsolt és Pályi Sándor, az Erzsébet Népakadémia titkára s a hivatalos szellemű szabadoktatás egyik irányítója azt szorgalmazta, hogy hozzanak létre olyan országos csúcsszervezetet, amely valamennyi szabadoktatási szervezetet egybefogva előmozdítaná egységes szellemű vezetésüket és szervezeti egységüket. Az ártatlannak tetsző terv már a megnyitás pillanatában lelepleződött, amikor a kongresszus szervezői Apponyihoz üdvözlő táviratot akartak küldeni válaszul a miniszter üdvözlő levelére. A radikálisok megakadályozták az üdvözlet felolvasását, illetve elküldését, s ezzel máris védekezésbe szorították a rendezőket.

Azokkal a hivatalos előadásokkal szemben, amelyek a szabadoktatás feladataként a konzervatív nemzeti hagyományok ápolását jelölték meg, a szocialista és a polgári radikális felszólalók a forradalmi tradíciók terjesztésének szükségességét hangsúlyozták.

A felszólalásokat kiélezett vita követte, amelyben a tudományos érvek mellett politikai vélemények is összecsaptak, s lehetetlenné tették, hogy valamiféle közös alapot találjanak a tervezett egységes szervezet létrehozására. A plenáris megnyitót követő szekcióüléseken is folytatódtak az összecsapások. Közülük különösen kitűnt s nagy visszhangot keltett Pikler Gyula és Prohászka Ottokár párharca a szabad tanítás tárgyáról és módjáról. Prohászka azzal vádolta Piklert, hogy a tudományt végletesen a hittagadásig hangsúlyozza,. a gazdasági érdekeket a morál elé helyezi, az internacionalizmust pedig a nemzeti eszme lekicsinyléséig eszményíti előadásaiban. Pikler teljes joggal azzal vágott vissza, hogy Prohászka elvont erkölcsi ideái gyerekes és kezdetleges felfogásról tanúskodnak, amennyiben az ember rendeltetését egy természetfölötti lénynek való szolgálatra vezetik vissza; a boldogságot és az örök életet nem lehet a morál megtartásának jutalmaként osztogatni, s az elvont felebaráti szeretetre nem lehet társadalmat alapozni.

Nagy hatást tett a jelenlevőkre Jócsák Kálmán szocialista agitátor felszólalása, aki a szocialisták hazátlanságának vádjával szemben azt bizonyította, hogy a főnemesség élt a múltban is hazátlan, kozmopolita életet, amennyiben parazita módon külföldön elpazarolta azt az értéket, amelyet a parasztság milliói évszázadokon át termeltek az országban. „A paraszt – mondotta – nem élősködött a hazából, hanem dolgozott annak népéért, s minden erejével küzdött azok ellen, akik az összesség javára minden produktív munka nélkül élősködtek abból.”[25]

A kétnapos tanácskozás végül is határozat nélkül zárult. A szocialisták és a radikálisok közös fellépésének meglett az a közvetlen eredménye, hogy fennmaradhattak a szabadoktatás adott keretei, s a szabad gondolat s a tudományos világkép hirdetésének fontos fórumai. Különösen nagy volt annak a jelentősége, hogy a kongresszus a radikális szabadgondolkodó eszmék propagálásának országos fórumává válhatott. A kongresszus után ezek az eszmék tömegesebben elterjedtek, népszerűvé váltak a tanítók, a gimnáziumi és egyetemi ifjúság körében. A pécsi értekezlet közvetett módon fontos állomása lett a felekezeti iskolák államosításáért, az egyház iskolai befolyásának visszaszorításáért indított küzdelemnek is. Az antiklerikális, szabadgondolkodó hagyomány a polgári radikalizmus politikai fellépésével nagy hangsúlyt kapott. Erős hatást gyakorolt rá a francia példa is, a Émile Combes vezette radikális kormány fellépése az egyházi oktatás s a szerzetesrendek ellen. Emellett persze a koalíciós kormány egész nacionalista-klerikális színezete, Apponyi kultuszminisztersége is valósággal provokálta az egyházi oktatás, majd az egyházi nagybirtok elleni támadásokat.

Polgári radikalizmus és szabadkőművesség

A szabadkőműves páholyok tevékenysége a koalíciós kormány időszakában ismét felélénkült, különösen Apponyi iskolapolitikájával szemben az antiklerikalizmus, amely főként az egyház és az iskola szétválasztásának követelésében öltött testet.

Dolmányos István

Az annexió magyarországi fogadtatása. A koalíciós kormány felelőssége.

Az október 1-i tanácskozáson, ahol az uralkodói proklamációt megfogalmazták, Wekerle, Andrássy, Kossuth Ferenc és Apponyi is részt vett. Mivel a magyar miniszterek kifogásolták az előre elkészített proklamációtervezetet, a közös tanácskozás rájuk bízta a megszövegezést; ezt Apponyi vezetésével végezték el. A nézeteltérések inkább csak az okmány közjogi megformulázására vonatkoztak. Az osztrák miniszterek kollektiv budapesti utazása önmagában véve is bizonyította a magyar kabinet bizonyos külpolitikai súlyát.

Csak azután, október 3-án vitatta meg a magyar minisztertanács az annexiót. Wekerle megnyitó szavaiban megállapította, hogy két lehetőséget lát: vagy a háborút Szerbiával, vagy az annexiót. A továbbiakban azt bizonygatta, hogy Magyarországot „ősi jogok” alapján illeti meg Bosznia-Hercegovina. Utána Apponyi és Andrássy tettek nyilatkozatokat. Apponyi aggodalmát fejezte ki a Monarchia szláv népeinek az annexió következtében történő növekedése miatt. Végül azonban kijelentette, hogy aggályai ellenére is hozzájárul az annexióhoz, mert „külső beavatkozásoknak és a megszállt tartományokban előállható veszedelmesebb természetű mozgalmaknak megelőzése végett sürgősen kell egy erőteljes lépést tenni”. Andrássy jobboldali színezetű harciasság alapjáról ellenezte az annexió végrehajtását, bár ahhoz ekkor hivatalosan hozzájárult. Célszerűtlen és kockázatos lépésnek ítélte az annexiót, különösképpen hibáztatta, hogy összekapcsolták a novibazári kérdéssel. „A mi célunk a török birodalom fenntartása, ameddig ez lehető” – hangoztatta. Az annexió „Törökország irányában minden jog híjával levő erőszak”. Kétségbe vonta, hogy a bekebelezés megszünteti a szerbek mozgalmat, sőt szerinte még inkább tüzeli majd a nagyszerb aspirációkat. Andrássy azt tartotta volna helyes politikának, „amely nyilvánvalóvá teszi, hogy a király és a nemzet egy táborban van, továbbá megerősíteni a hadsereget, s ezen radikális hatalmi tényezők alapján erélyes hanggal élni”. Fenntartásainak leszögezése után kijelentette: „Mindennek ellenére elfogadja az annexió előterjesztését, és kifelé a minisztertanácsi határozatokért teljes felelősséget vállal.”[26] Kossuth Ferenc nem vett részt a minisztertanácson, de utólagos bejegyzése szerint a minisztertanács határozatát egész terjedelmében magáévá, tette, és ahhoz „bizalommal” hozzájárulását adta. Az október 3-i minisztertanács döntésének megfelelően a kormány tagjai nyilvánosan is kiálltak a proklamáció mellett. A kormány lényegében egyértelmű eljárását bizonyította, hogy 1908. november 11-én a parlament elé terjesztette az annektálásról szóló törvényjavaslatot.

Az annexiót követő háborús válság néhány nap múlva inkább elsimította, mint mélyítette Andrássy és a közös kormányzat nézeteltéréseit. A hivatalos koalíciós közvélemény reagálásában mintegy két hétig a helyeslés, a megmagyarázás, sőt a lelkesedés motívumai uralkodtak. A magyar polgári sajtó teljes egyetértéssel, soviniszta hangulatkeltéssel fogadta az annexiót. „Boszniába magyar !” – ez a jelszó tűnik fel mindenütt. Ha ekkor aggály merült fel, az Bosznia-Hercegovina további sorsara vonatkozott. A bekebelezés mellé álltak a függetlenségi párt lapjai is. Apponyi lapja cáfolta, hogy Wekerle nyomásra cselekedett.

Kísérletek a hatalom biztosítására 1908–1909 fordulóján

A bankkérdés néhány hét alatt polarizálni kezdte az egész pártot. Két csoport alakult ki: az úgynevezett bankcsoport, Justh Gyula vezetésével és az önálló bankot ellenzők csoportja, élén Kossuth Ferenccel és Apponyival.

Az új kormányalakítási kísérletek első szakasza, 1909 április–június

1909. június elején rajzolódott ki a bankcsoport „többségveszélye” a képviselők között, hogy június végére a képviselői klub többségét valóban magával ragadja. Kossuth ekkor sem foglalt el közbülső helyet Justh és Apponyi között a pártban, hanem a bankmozgalom elleni küzdelem élén állt.

Pölöskei Ferenc

A Khuen-Héderváry-kormány és a Nemzeti Munkapárt megalakulása

1910 elején a kormány tárgyalásokat kezdett a román, a szlovák nemzeti párttal és a horvát–szerb koalícióval. Ezek eredményeként Horvátországban a gyűlölt Pavao Rauch helyett Nikola Tomašićot nevezték ki bánná. A kormánynak így sikerült biztosítania a horvát országgyűlés zavartalan működését olyan időszakban, amikor a magyar parlamentben támasz nélkül állt. A román és a szlovák nemzeti párt számára pedig az Apponyi-féle népiskolai törvények sérelmes rendelkezéseinek módosítását és az úgynevezett izgatási perek revízióját helyezte kilátásba.

A kormány nemcsak a nemzetiségek körében tudott maga iránt illúziókat kelteni, hanem a koalíciótól elforduló parasztságban is. Az Országos Földmívelő Párt és Áchim pártjának közös lapja, a Szabad Föld írta: „Héderváry gróf igazi úr a szó nemes értelmében, jó,s sőt szenvedélyes gazda, s atyai barátja a földmívelő népnek.”[27] Rövidesen kiderült azonban, hogy a Khuen-Héderváry-kormány csak a magyar koalíció teljes elszigetelése, valamint a Nemzeti Munkapárt választási győzelme érdekében egyezkedett, tárgyalt a horvát–szerb koalícióval, a román és szlovák nemzeti párttal. Világossá vált az is, hogy a magyar néptömegeknek tett ígéretei is e célok szolgálatában álltak. Kezdetben azonban a munkapárt gyorsan tért hódított és ezt nemcsak a koalíció csődje, Andrássyék támogatása, hanem a parasztpártok és a nemzetiségek ügyes semlegesítése is elősegítette. Hozzájárult ehhez az Apponyi és Kossuth Ferenc vezette függetlenségi párt is, a kormány velük szintén választási paktumot kötött. Elosztották egymás közt egyes választókerületeket, s kötelezettséget vállaltak, hogy nem állítanak ott ellenjelölteket.

A véderővita és a Khuen-Héderváry-kormány bukása

1912 február–márciusában maga Khuen-Héderváry vállalkozott a közvetítésre. Diplomáciai érzékét különösen próbára tették Apponyival, Kossuth Ferenccel és Andrássyval folytatott egyezkedései. Tárgyalópartnerei számára el kellett valamilyen eredményt érnie a hosszú idő óta vitatott katonai kérdésekben, és ezek értékét fel is kellett fokoznia; Bécsben viszont a tervezett csekély nemzeti engedmények értékét is redukálnia kellett.

A Justh-párt új orientációja és a baloldal szövetkezése

A parlamenti ellenzék körében általános csalódást okozott az 1910. júniusi választások végeredménye: a munkapárt fölényes győzelme. Justh Gyula, aki egy ideig a visszavonulás gondolatával foglalkozott, Kossuth Ferenc és Apponyi Albert a kormány választási visszaéléseinek csokorba gyűjtésével vigasztalta híveit, és keresett magyarázatot a vereségre. A kiábrándulás okozta zavart az ellenzéki pártok marakodása, a kölcsönös vádaskodás is mélyítette.

A kettészakadt függetlenségiek mindkét pártja válaszút elé került. A kérdés Justhék számára az volt, hogy kívánnak-e, tudnak-e – és milyen irányban – változtatni a meddő közjogi kérdések körül keringő, a részleges nemzeti vívmányok kialkuvására irányuló, a szociális programot jórészt mellőző, a munkás- és parasztkérdést kirekesztő s a magyarság szupremáciájához mereven ragaszkodó politikájukon? Képesek-e valamit is felfogni az új idők új követelményeiből? A progresszió vagy a reakció erőihez csatlakoznak-e? A hagyományos liberális függetlenségi politika ugyanis alkalmasnak bizonyulhatott a konzervatív, nacionalista Apponyi Alberttel, Kossuth Ferenccel való szakításra, de túlságosan is kevés volt ahhoz, hogy Justh hívei a polgári demokratikus forradalom erőit gyarapítsák.

A parlamenti obstrukció letörése és a kormányzati reakció megerősödése

Károlyi sikertelen közvetítése ellenére Kossuth Ferenc a képviselőházban 1912. június 1-én mégis ismertette az ellenzéki pártok vezetőinek megegyezési feltételeit. (E feltételeket Justh Gyula, Holló Lajos, Bakonyi Samu, Kossuth Ferenc, Apponyi Albert, Désy Zoltán, Polónyi Géza, Egri Béla, Károlyi Mihály, gróf Zichy Aladár, Huszár Károly és Nagyatádi Szabó István írta alá, de a szociáldemokrata párt is elfogadta.) Eszerint az ellenzék megszavazza a véderőjavaslatot, ha a nemzeti jogok birtokállományát érintő sérelmeket eltávolítják a javaslatból. Ha azonban ez nehézségekbe ütközne, az ellenzék 1–6 évig terjedő véderő-provizóriumot is kész elfogadni.

Erényi Tibor

Az elhalasztott általános sztrájk

Március 4-én délben – miközben a rendőrség, a csendőrség és a katonaság szinte teljesen megszállta a fővárostApponyi a képviselőházban az egyesült ellenzék nevében kijelentette a javaslatról: „a jelenlegi parlamenti viszonyok közt annak tárgyalását az alkotmányosság szellemében megengedhetőnek nem tartom”.[28] Az ellenzék – fejtegette – tudatában van annak, hogy a javaslat elfogadását nem akadályozhatja meg. Mindezek következtében arra az álláspontra helyezkedik, hogy a törvényjavaslatot elvileg elutasítja és a Ház munkájában nem vesz részt. A nyilatkozat elhangzása után az egész ellenzék testületileg kivonult az ülésteremből.

Mucsi Ferenc

A polgári radikálisok pártalakítása

Zichy Aladár és Apponyi Albert ellenségesen fogadta a pártalakulást. A Néppárt június 6-án tartott gyűlésén határozatot hozott arról, hogy amennyiben a radikális párt tagja lenne az ellenzéki pártszövetségnek, a Néppárt kilép a szövetségből.

Pölöskei Ferenc

Károlyi Mihály a függetlenségi párt élén

Bár Justh kezdetben húzódozott a függetlenségi pártok újraegyesítésétől, 1913 elején mégis hozzájárult, hogy Károlyi Mihályt bízzák meg az egyesülés előkészítésével. E tárgyalásokra már a belpolitikai rendszer reakciós konszolidálása idején került sor. Kossuth Ferenc és Apponyi részéről több ízben felmerült az egész parlamenti ellenzék egyetlen párttá alakításának igénye. Justh azonban határozottan elzárkózott e terv elől, Ragaszkodott hozzá, hogy az egyesülés az eredeti liberális függetlenségi program alapján, de az azóta bekövetkezett történeti fejlődést, a szociális haladás követelményeit is felmérve, meghatározott és részletes program alapján jöjjön létre. Azt tartotta, hogy az egyesülést nagyon jól kell megcsinálni, vagy sehogy. Megfelelő program, közös elvi alap nélkül a pártban ismét szakadás következne be. Az általa kidolgozott program tárgyalása elől a nagy függetlenségi párti bázisra vágyó Apponyiék sem zárkózhattak el. Apponyi Justh tervezetében csupán a hitbizományok eltörlését és a radikális hangnemet kifogásolta. 1913. június 13-án Kossuth Ferenc, Justh Gyula, Apponyi Albert, Károlyi Mihály és Kemény Árpád megállapodtak abban, hogy a program alkalmas a két párt egyesülésére. „Ez az alakulat nem az, amit én tanácsoltam, amit én szükségesnek és kilátásosnak tartottam – írta Andrássy –… Ezzel én nem vállalhatok közösséget, s én a magam akciószabadságát ettől meg nem kötöttem.”[29] Andrássy ezután bejelentette új pártja, az Országos Alkotmánypárt megalakítását.

Az Egyesült Függetlenségi Párt politikai irányvonalában fennmaradt a korábbi két tendencia. Apponyi mindjárt az egyesülés után nem a pártprogramot, hanem az Andrássyval való együttműködést helyezte előtérbe. Justh és Károlyi viszont az egyesült pártot egy baloldali ellenzéki tömörülés alapjának szánta, amelyhez a későbbiek során a szociáldemokrata párt, a polgári radikálisok s az egyetemi ifjúsági szervezetek is csatlakozhatnak. A kitűzött célok mindenesetre a társadalmi haladás irányába mutattak. A függetlenségi párt konzervatív szárnyának több tagja – Gál Sándor, Bethlen István, Désy Zoltán – nem is csatlakozott az új párthoz. Kirekedt a magyarországi ellenzéki politika frissülő áramköréből az úri nagybirtokosokhoz szegődött Kossuth Ferenc is. Az Egyesült Függetlenségi Párt díszelnökévé választották ugyan, de nem vett részt annak elnöki tanácsában. Az ellenzék ezzel kétségtelenül egyik súlyos koloncától szabadult meg. Őszinte, kritikus számvetésre ereje nem volt, ideje sem maradt: rövidesen, 1914 májusában meghalt. Lelkiismerete talán csak egyetlen alkalommal, apja sírjának meglátogatásakor indította önvizsgálatra. Öccséhez, az Olaszországban élő Kossuth Lajos Tódorhoz írta 1913 őszén: „Amikor itt állok szegény atyánk sírja mellett… lelkemen átvillan a múlt és átvillan a gondolat, mely sokat fájt és fáj, hogy csaknem bizonyosan ő, ha megsejtette volna, nagyon helytelenítette volna hazajövetelemet és itteni működésemet.”[30] Az egyesült párt tényleges vezetése Károlyi kezébe került. A magyarországi politikai élet franciaországi visszhangja régtől foglalkoztatta Károlyit. Az első világháborúig megismétlődő párizsi utazásai, a Monarchia külpolitikai csatavesztései, a német szövetség veszélyeinek felismerése rövid idő alatt megérlelte benne az antantbarátságot. A munkapárti reakció felszámolásához egyébként is gyengének találta a magyarországi parlamenti erőket, ehhez a központi hatalmakkal ellenséges országokban keresett segítőtársakat. Új szövetségi orientációja természetesen nem azonosítható a demokratikus nemzeti külpolitikával, hiszen a francia orientáció – bár az önállósulás egyik formájaként jelentkezett – önmagában véve csupán egy másik imperialista hatalomhoz kötötte volna Magyarországot. Mindenekelőtt új közép- és kelet-európai politikára lett volna szükség, amely nem nélkülözi a nemzetiségiek támogatását. Ám a nemzetiségi politika terén Károlyi nemcsak 1914-ig, hanem a világháború befejező szakaszáig sem lépett lényegesen előbbre.

Párizsi utazásai Európa-szerte élénk visszhangot keltettek. 1914 elején Poincaré elnök is fogadta. Károlyi számára a függetlenségi pártelnökség tekintélyt adott a külföld előtt. Újabb párizsi útjára, Amerikába és Pétervárra már a függetlenségi politikusok egy-egy csoportjával készült. Mindez megriasztotta a kettős szövetséghez ragaszkodó magyar uralkodó osztályokat. A szentpétervári út tervével saját pártjának jobbszárnya is nyíltan szembeszállt. Károlyi Mihály és Kalmár Antal újságíró tervei szerint 1914 tavaszán 30 függetlenségi párti politikus és 30 újságíró készült a pétervári útra, s az oroszbarátság szellemében népgyűléseket kívántak tartani. Az utazást azonban végül is a függetlenségi párt Apponyi vezette szárnya – Andrássyval szövetkezve – megakadályozta.

Szabó Miklós

Egyetemek, főiskolák

Apponyi Albert, majd Zichy János kultuszminisztersége a korábbi viszonylagos liberális oktatáspolitika végét s a klerikalizmus megerősödését hozta magával. Ez a felsőoktatásban elsősorban a professzori kar kinevezésének megváltozott szempontjait: a rangos tudósokkal szemben a buzgón hazafias és vallásos elemek előtérbe helyezését jelentette, ami csak ritkán kapcsolódott össze valódi szakmai értékekkel. Az új szellem megmutatkozott abban is, hogy a tanügyi kormányzat mind egyértelműbben támogatta az egyetemi hallgatók nacionalista és klerikális egyesületeit. Míg a század első éveiben Wlassics kultuszminiszter a tanszabadság nevében megvédte – amint erről már a polgári radikalizmus kibontakozásának ismertetésekor szó volt – Pikler Gyulát az ellene tüntető klerikális ifjúsági szervezetekkel szemben, s 1903-ban Somló Bódogot is védelmébe vette a nagyváradi jogakadémia reakciós tanáraival szemben, a Pikler ellen 1907-ben kirobbant második hecckampányt Apponyi Albert már nem intette le, sőt 1908-ban kilátásba helyezte, hogy Pikler kollégiumát, a jogbölcseletet törölni fogják a doktori szigorlati tárgyak közül.

A történettudomány

Acsády a kilencvenes években politikailag is hozzá tartozott az újkonzervatívokat tömörítő, Apponyi vezette Nemzeti Párthoz.

A radikális negyvennyolcasság válaszúton

A századfordulótól kezdve a párt jobbszárnyán Bartha Miklós, Holló Lajos, Apponyi Albert nézeteiben erős pozíciókat őrzött az újkonzervativizmus, a párt balszélén pedig jelentkezett az új orientáció igénye, hogy a nemesi liberalizmus helyett megtalálják a kapcsolatot a modern liberalizmushoz és a kor demokratikus törekvéseihez.

Katus László

A németek és az erdélyi szászok

A jómódú bánsági sváb parasztok értelmiségi sorba emelkedő fiai jórészt elmagyarosodtak és beolvadtak, az „úri középosztályba”, de egyre többen akadtak köztük olyanok is, akik megőrizték németségüket, sváb paraszti öntudatukat, s tudatosan szembefordultak a magyar dzsentri-úri világgal. Ez a német népi értelmiség – a nagyszámú nem politikai jellegű egyesület mellett – egyes délvidéki városokban (Versec, Fehértemplom) helyi politikai szervezeteket létesített, lapokat is adott ki. Az országos politikában elsősorban az Apponyi-párt felé orientálódott. E párt helyi képviselőinek kezdeményezésére alakult meg 1801-ben a Bauernverein, a Délvidéki Földművelők Gazdasági Egyesülete, amely szövetkezeteket, hitelintézeteket szervezett, újságokat adott ki.

Galántai József

A háború és a politikai ellenzék

Az ultimátum átadását, majd a hadüzenetet a parlamenti ellenzéki pártok is helyesléssel fogadták. A függetlenségi párt Apponyi vezette jobbszárnya, továbbá Andrássy csoportja, csakúgy mint a katolikus Néppárt, a háborús válság alatt is a Monarchia erélyes, a végső lépést is magába foglaló fellépését sürgették és követelték. A hadüzenet bejelentésekor az ellenzéki pártok nevében Apponyi szólalt fel a képviselőházban. „Ennek a leszámolásnak megkezdésére – mondotta – mi is csak egy szóval felelhetünk: Hát végre!”[31] A burzsoá-földbirokos ellenzék Treuga Deit kötött a kormánnyal a háború közös érdekei alapján.

A polgárság középrétegeit is képviselő függetlenségi párti balszárny, a JusthKárolyi-csoport háborús válság időszakában követett politikája a korábbiakból következett. A trónörökös meggyilkolását megelőző hetekben Károlyi Mihály Párizsban volt, a német szövetséget lázító külpolitikájához keresett támogatást és kapcsolatokat. Majd éppen a trónörökös meggyilkolásának napján hasonló céllal észak-amerikai körútra indult. A trónörökös meggyilkolása utáni napokban a függetlenségi balszárny napilapja, a Magyarország – mint korábban is – bírálta a Monarchia külpolitikáját. „Az oktalan, szerencsétlen külpolitika a dinasztia ellenségévé tette a körülöttünk fekvő egész világot.”[32] Július 4-én megjelent a távol levő Károlyi „Patt” című vezércikke, amelyben ismét kiállt a hivatalos külpolitika német orientációja ellen. A lap az ultimátum átadásakor is kifejezésre juttatta egyet nem értését a háborúval. Tiltakozás helyett azonban a belenyugvást, a megalkuvást sugallta. A háború kitörése után a Magyarország hangja is beilleszkedett a háborús kórusba. Augusztus 2-i száma már „szent dolognak” tartja a harcot. Károlyi a háború kitörésekor érkezett vissza Európába. Franciaországban mint ellenséges ország állampolgárát egy időre internálták. Kunfi, aki Károlyival együtt volt az Amerikai Egyesült Államokban, a semleges Hollandiában szállt partra, így azonnal tovább utazhatott, és már augusztusban hazaért. Károlyi, miután internálását a francia hatóságok feloldották, október 1-én érkezett haza, amikor már javában dúlt a háború. Akkor ö sem törte meg a háborút támogatók egységét; A novemberi képviselőházi ülésen ő olvasta fel a függetlenségi párt háborút támogató deklarációját.

Hasonlóképpen járt el a megkezdett háborúval kapcsolatban a Nagyatádi Szabó István által vezetett parasztpárt és a Vázsonyi-féle demokrata párt is. Andrássy és Apponyi, amikor a szövetkezett ellenzék nevében beszéltek, e pártokat is képviselték.

Parlamenti vita a békéről

Bár Apponyi kifejezte egyetértését Károlyi választójogi javaslatával, egész fellépése azt mutatta, hogy a függetlenségi párton belül éleződik a két vezér és csoportja közötti külpolitikai ellentét.

Károlyi állásfoglalását közvetlen párthívein kívül, parlamenti felszólalással csupán a főpapi rangú Giesswein Sándor, a keresztényszocialista mozgalom vezetője és parlamenti képviselője támogatta. Giesswein egyéniségében sok humanisztikus vonás volt, őszintén irtózott a háborútól és a keresztényszocialista mozgalom vezetői között ő volt az egyetlen, aki a mozgalom által hangoztatott szociális reformok elérésén valóban fáradozott. Komolyan vette az általános választójog követelését is. E pontokon találkozott a szociáldemokratákkal, akik ugyancsak üdvözölték Károlyi képviselőházi beszédét.

Károlyi fellépését különösen német részről nehezményezték és ettől kezdve elkövettek mindent, hogy „kikapcsolják” őt a magyar politikai életből. A németek új, nagyszabású támadó haditerven dolgoztak és a megegyezéses béke gondolatát határozottan visszautasították.Vilmos császár 1915. november 29-i bécsi látogatásának éppen az volt a célja, hogy a megegyezéses békére hajlandónak mutatkozó Ferenc Józseffel egységes álláspontra jusson. 1915 őszén ugyanis a központi hatalmak svéd és svájci közvetítéssel, valamint a szociáldemokratákon keresztül tapogatóztak az antant békefeltételei után, de miután nyilvánvalóvá vált, hogy Elzász és Lotaringia átengedése elengedhetetlen feltétel, a németek erre hivatkozva elvágták a további kapcsolatokat.

A békéről folytatott decemberi parlamenti vita fél év múlva megismétlődött, de a felszólalók álláspontja nem változott. Burián István közös külügyminiszter 1916 májusában még azt is hibának tartotta, ha a Monarchia vezető emberei egy esetleges amerikai békeközvetítés „szívesen látásáról” nyilatkoznának, mert azt sok helyen az ellankadás jelének értelmeznék.

A parlamenti ellenzék táborában az 1915. végi—1916. eleji ülésszak folyamán figyelemre méltó folyamat ment végbe. Károlyi csoportja továbblépett az 1915. tavaszi parlamenti szerepléséhez képest. Az ellenzék mérsékelt irányzatai viszont ismét közeledtek a kormányhoz. 1915 tavaszán ők is kívánták a kormány lemondását; most a győzelmek hatására a háború elején kialakított feltétlen támogatás politikájához kanyarodtak Vissza. Tisza ezt azonnal kihasználta, és első ízben szeptember végén a lengyel kérdéssel kapcsolatos bizalmas beszélgetésre hívta meg a mérsékelt ellenzék vezéreit. Az ellenzék e vezérférfiai az 1915. végi ülésszakon harmonikus együttműködésre törekedtek a kormánnyal, és szemrehányást is tettek Tiszának, hogy nem tájékoztatja őket kielégítően. A miniszterelnök figyelembe vette igényüket: Andrássyt, Apponyit és Rakovszkyt, az ellenzék „bizalmi tanácsát” ezután rendszeresen informálta. A mérsékelt ellenzéki csoportok és a kormány kapcsolata szorosabbá vált annak ellenére, hogy Tisza és a munkapárt nemcsak Károlyi békére és választójogra vonatkozó előterjesztéseit utasította vissza, hanem a mérsékeltek reformtörekvéseit is. Tisza bízott abban, hogy az „erős kéz” politikája megakadályoz minden belső zavargást, és ezért minden engedményt elvetett. Némi reformpolitikát, illetve a reformok hangoztatását a mérsékelt ellenzék viszont szükségesnek tartotta.

A Károlyi-párt megalakulása

Július 9-én Károlyi lemondott a függetlenségi párt elnökségéről és kilépett a pártból, amelynek többsége kitartott Apponyi németbarát és kormánytámogató politikája mellett. A függetlenségi párt – amely belsőleg már régóta megoszlott – most kettészakadt. Károlyit mintegy 20 képviselő követte, de mint emlékiratában megjegyzi: „A Károlyi-pártnak igen sok tagja, csak azért lépett ki velem az egységes függetlenségi pártból, mert ott valamilyen személyes okból nem tudott jól érvényesülni.”[33]

Az új párt alakuló értekezletét július 18-án tartották. Neve Egyesült Függetlenségi és 48-as Párt lett, tehát átvette a régiét. A párt annexiómentes, a területi integritást biztosító békét akart. A perszonális unió álláspontjára helyezkedett. Önálló vámterületet és jegybankot, önálló hadsereget, általános választójogot, demokratikus szociálpolitikát és birtokpolitikát követelt. Nemzetiségi programját nem fejtette ki pozitív formában, de hangsúlyozta ragaszkodását a horvát kiegyezéshez, ami mutatja, hogy a nemzetiségi politikában nem tervezett változtatást.

A Károlyi-párt – Magyarország szempontjából lényegében a háború előtti status quo alapján álló – megegyezéses béke érdekében lépett fel. Belpolitikai programja, bár egyes demokratikus vonásai a korábbiakhoz képest hangsúlyozottabbá váltak, nem volt radikális. A párt megalakulása és programja mégis nagy vihart váltott ki az uralkodó osztályok köreiben. Az egység megbontásával, az ellenség segítésével vádolták. „Ártalmas hatást idéz elő ellenségeinknél Károlyi Mihály új pártjának megalakulása – írta Tisza lapja, az Igazmondó –. Az orosz, angol, francia, olasz négyes szövetség népeit a háború továbbfolytatására bátorítja.”[34] Ez a támadás azonban csak elősegítette, hogy a pártot a békére vágyó tömegek körében együttérzéssel fogadjak. A Károlyi-pártnak sikerült a pacifista hangulatú tömegek között szimpátiát kivívnia. A szociáldemokrata sajtó elismeréssel fogadta. Valamennyi parlamenti ellenzéki párt – írta a Népszava – „munkapárti fiókintézet”. Itt most azonban másról van szó. „Az új partdeklaráció azt mutatja, hogy Justh és Károlyi ennél többre törekszenek, és a Tisza képviselte reakciótól ők végképp elszakadnak… Új pártjuk hajóját – nálunk szokatlan bátorsággal – irányítják az új Magyarország partjai felé.” Ugyanakkor a Népszava bírálta az új függetlenségi párt leggyengébb pontját, azt ugyanis, hogy a nemzetiségi politika vonalán lényegében egy vágányon halad a kormánnyal és ellenzéki „fiókintézeteivel”.[35]

Az önálló part megalakításával Károlyi nyíltan külön útra lépett addigi úri ellenzéki társaival: Andrássyval, Apponyival és a többiekkel szemben. Addig is volt lényeges különbség köztük, de mégis egy táborban voltak. Most – egyelőre elsősorban külpolitikai ellentétek miatt – elváltak útjaik. „Amit Czernin és Károly király később láttak – írja Károlyi emlékiratában –, hogy talán mégis jó, hogy van valaki, aki ha netán mégis elszámították volna magukat, egy más orientációval megpróbálja megmenteni az országot: azzal szemben Apponyi és Andrássy és a többi németbarát politikusok vakok voltak.”[36] De az elválás az úri ellenzéktől s a fokozódó szembenállás velük egyben közeledést jelentett az akkori baloldali erőkhöz. S ha az új párt egésze nem is, de vezére megindult ezen az úton. A Károlyi-párt egészét a függetlenségi anyapárttól később is mindenekelőtt a külpolitikai orientáció különbsége választotta el, magát Károlyit azonban mindinkább a radikálisok és a szocialisták felé fordulás is. Párthíveinek nagy része ezt nem is vette jó néven.

Románia beavatkozása és különösen a román hadsereg akadálytalan betörése Erdélybe pánikot keltett a képviselők körében. A román támadás utáni első ülésen, szeptember 5-én, zajos jelenetek játszódtak le a képviselőházban. Az ellenzék a kormányt tette felelőssé a történtekért. Vezérei a Románia elleni megtorló háborút hirdették, de a siker érdekében a kormány lemondását is követelték és új kabinet alakítását, amelyben a munkapárton kívül a mérsékelt ellenzéki pártok is helyet foglaltak volna. A háború kitörésekor létrejött Treuga Dei teljesen és végérvényesen felbomlott. A kormány elleni általános ellenzéki támadást a Károlyi-párt felhasználta arra, hogy első alkalommal többé-kevésbé nyíltan hangoztassa a különbékére irányuló tervét. Andrássyék és Apponyiék azonban – noha fontosnak tartották a kormány elleni közös fellépést – a Károlyi-párt németellenes megjegyzéseitől elhatárolták magukat.

Belpolitikai küzdelmek 1917 elején

Figyelemreméltó, hogy míg a katolikus Néppárt Andrássyval és Apponyival egy úton haladt, a párt patrónusa, a püspöki kar ebben a kérdésben nem helyeselte a párt vezetőinek taktikáját.

A politikai vezetés megmerevedése 1917 nyarán

Ily módon a mérsékelt ellenzékből alakult kormány teljesen elvesztette tekintélyét. Kétféle megoldás volt elképzelhető. Az egyik, hogy lepaktálnak Tiszával, a másik, hogy a képviselőház feloszlatásával, vagy a tömegekre támaszkodva rákényszerítik a munkapártot a mérsékelt reformokra. Esterházy mindkét megoldás elől kitért, és augusztus 19-én benyújtotta lemondását. A kormányválságot jobboldali fordulattal, az AndrássyApponyi–néppárti csoport és Tiszáék közti közeledéssel oldották meg. Ezt a megoldást az is elősegítette, hogy 1917 nyarán megerősödött a német hadvezetőség befolyása a német kormányban.

A kormánypolitika fordulata

Andrássy, Apponyi és a néppártiak behódoltak a Tisza-féle politika előtt, bár ezt kifelé igyekeztek leplezni. Január 23-án Wekerle a kormányt támogató pártok kívánatos tömörítése érdekében lemondott. Az ismét átalakított kormányból kimaradt Batthyány Tivadar, de tárcát kapott Szterényi József és Windischgraetz Lajos: mindketten Andrássy köréhez tartozó, közismert németbarát politikusok voltak. Nyilvánvaló, hogy a kormány átalakítása jobbratolódást jelentett, hogy ezáltal elnyerje a munkapárti többség támogatását.

A kormány átalakításával egyidőben az Andrássy- és Apponyi-csoport egybeolvadásával, s néhány munkapárti képviselő csatlakozásával létrehozták az új kormánypártot 48-as Alkotmánypárt néven. Programjában előtérbe helyeztek bizonyos nemzeti követeléseket (önálló hadsereg megteremtése a háború után), hogy a Tisza előtti behódolást és a választójogi tervezet elsikkasztását leplezzék.

A gazdasági bomlás

A Mitteleuropa vámuniónak egyre több híve akadt. 1918 júniusában megkezdődtek az előkészületek Németország és a Monarchia ilyen irányú tárgyalására. Károlyi, majd Apponyi tiltakozott, Tisza is ellenezte a vámuniót, a németek azonban erőteljesen szorgalmazták; július elején Salzburgban megkezdődtek a tárgyalások, de a Monarchia képviselői tartózkodtak a végleges döntéstől.

A Wekerle-kormány újabb átalakítása és a választójogi törvény

Ennek érdekében hosszas tárgyalásokba keveredett a munkapárttal, amely meg a Vázsonyi-féle erősen mérsékelt decemberi tervezetet sem akarta elfogadni. A munkapárt azt kívánta, hogy a 4 elemi helyett 6 elemire emeljék a cenzust, az ipari munkásság körében csak a szakmunkásság kapjon választójogot, a mezőgazdasági munkások közül pedig csak azok, akik huzamos időn át egy gazdánál megszakítás nélkül dolgoznak. Ellenezték a Károly-kereszttel kitüntetettek választójogát is. „Épp ezek azok a kardinális rendelkezések – mondotta Wekerle még a március 11-i minisztertanácson –, amelyekhez a kormány kötve van.” Hasonló állásponton volt Vázsonyi és Apponyi is. Ezzel szemben többen a munkapárttal való további egyezkedés mellett szóltak: „Igyekezni kell megegyezést keresni a javaslat kardinális pontjai tekintetében” – hangoztatta Popovics pénzügy- és Szterényi kereskedelemügyi miniszter.[37]

A minisztertanács után a választójogi törvényt tárgyaló parlamenti bizottságban tovább folytatták az egyezkedési tárgyalásokat. Tisza a régi merevséggel lépett fel, lehetetlenné tette, hogy a Wekerle-kormány az előzőnél jóval mérsékeltebb választójogi tervezetét érvényesítse. Arra számított, hogy a kormány előbb-utóbb teljesen kapitulálni fog. „Nem lehetetlen – írta Buriánnak március 19-én –, hogy a helyzet bizonytalansága hónapokig el fog tartani, de azt hiszem, jó mederben van a dolog.”[38] A kormány – vállalva a képviselőház feloszlatását – április 17-én lemondott. Az ismét átalakított kormányból (harmadik Wekerle-kormány) kimaradt Vázsonyi és Apponyi, akik a választójog terén nem voltak hajlandók további visszavonulásra. Helyükbe a munkapárthoz közel álló politikusok kerültek.

A kormányválság és a felül levők tehetetlensége

Október 23-án a képviselőházat először az háborította fel, hogy a királyt Debrecenben a Gotterhalteval fogadta a zenekar. Ezután érkezett meg a fiumei – nagyrészt horvát – helyőrség lázadásának, a horvát zászlók középületekre való kitűzésének híre. Ekkor kitört a pánik. Az ülést félbe kellett szakítani. A pártvezérek tanácskozása nem hozott sikert. Károlyi ragaszkodott ahhoz, hogy pártja, valamint a parlamenten kívüli radikálisok és szociáldemokraták túlsúlyával alakuljon kormány, amelyben részt vehet Andrássy, Apponyi, a Néppárt és Vázsonyi is, de csak kisebbségben. Andrássy és Apponyi viszont olyan kormányt kívánt, amelyben a régi mérsékelt ellenzék van túlsúlyban. Megegyezés nem született, de késő este Wekerle bejelentette lemondását,

Amíg Andrássy, Wekerle, Apponyi, Tisza, az uralkodó és a többiek megkezdték az új kormányt összetákoló tárgyalásaikat, a baloldali pártok október 23-ról 24-re virradó éjjel döntő lépésre határozták el magukat: kimondták a Magyar Nemzeti Tanács megalakítását.

Siklós András

A Wekerle-kormány

Mindaz, amit az 1917 óta hatalmon levő kisebbségi kormányok tevékenységéből a tömegek érzékelték: Wekerle hazug ígéretei, Andrássy és Apponyi tehetetlensége, Vázsonyi „eltaposást” és Szterényi „legázolást” ígérő kijelentései nem a szenvedélyek levezetését, ellenkezőleg, a türelmetlenség, a gyűlölet növekedését, a bizalmatlanság erősödését szolgálta.

Az országgyűlés utolsó ülésszaka

23-án a Debrecenből érkező hír, hogy a királyt a katonazenekar nem a magyar himnusszal üdvözölte, majd a Fiuméből érkező s katonai lázadást hírül adó távirat a hangulatot a végsőkig kiélezte. Az ülést felfüggesztették.

A hosszan tartó szünet alatt előbb az ellenzéki képviselők tartottak rögtönzött gyűlést a kupolacsarnokban, majd a pártvezérek ültek össze értekezletre a miniszterelnök szobájában. E tanácskozásokon Andrássy Gyula is részt vett, aki előtte való nap érkezett vissza svájci tárgyalásairól. Az izzó hangulat hatása alatt Andrássy a kormány lemondása mellett foglalt állást, Tisza is úgy vélte, hogy jobb, ha az egyre zavarosabbá és kilátástalanabbá váló helyzetben az ellenzék veszi át az ügyek intézését. Bízott abban, hogy a kormány lemondása után pártja támogatásával a vezetést a balközép (Andrássy, Apponyi) magához tudja ragadni, és így elkerülhető lesz Károlyiék felülkerekedése. Tisza a mérsékelt ellenzékkel való együttműködés érdekében ekkor már a választójog kiterjesztésébe is hajlandó volt beleegyezni.

A miniszterelnöki szobában zajló megbeszélés végeredményeként Wekerle végül is elszánta magát a lemondásra. Szándékát az ülésterembe sietve a türelmetlenül várakozó képviselők megnyugtatására azonnal be is jelentette.

Nyugat-Magyarország és a magyarországi németek

A kormány november végén az Apponyi-féle iskolatörvény hátrányos rendelkezéseit a német iskolákra nézve is hatályon kívül helyezte.

Hajdu Tibor

Az 1918–1919. évi forradalmak művelődéspolitikája

Ha általánosságban elmondhatjuk, hogy 1918–1919 két forradalmának sok közös történelmi feladata, párhuzamos vonása volt, úgy ez a legnagyobb mértékben a kultúra és tudomány területére érvényes. Hiszen a polgárosulás 1867-es programjából itt valósult meg a legkevesebb, a közoktatást nem az Eötvösök, hanem az Apponyiak szelleme hatotta át, a Párizs és Heidelberg mértékét megütő szűk szellemi elit elől elzárkózott a hivatalos tudománypolitika. Így nem csoda, hogy a szocialista kultúrának is hosszú távra szóló programot adott elődje polgári demokratikus kezdeményezéseinek folytatása, s a tudomány és a kultúra legtöbb munkása teret talált tevékenységéhez az új rendben, még ha e rend politikai céljait és módszereit több-kevesebb fenntartással fogadta is.

A kultúra minden ágában volt egy szellemi vezérkar, mely kidolgozta az évszázados elmaradást orvosló programot a forradalom számára. Sietségük, mindent akarásuk a forradalom lehetőségeit is kevesellte, hiszen e progresszív művészek, tudósok, pedagógusok nem ismertek ennél sürgősebb feladatot.

A szocialista pedagógusok már a polgári forradalom idején kidolgozták az alap- és középfokú oktatás reformjának máig is példamutató rendszerét, és azt a Tanácsköztársaság készen vehette át tőlük. A tervezett reformok közé tartozott a nyolcosztályos, ingyenes, kötelező általános iskola és az egységes középiskola létesítése. Március 21-e után a szocialista pedagógusok kezébe került a közoktatásügy intézése, és a tervezgetésről áttérhettek terveik megvalósítására, az egységes általános iskola kialakítására, ahol 14 éves körig terjedő tankötelezettség mellett ingyenes oktatásban részesülnek a gyermekek. Hozzákezdtek az osztatlan elemi iskola megszüntetéséhez. Az általános iskola egyben munkaiskola is lett volna, felső tagozatán egy szabadon választott nyelv oktatásával. Az ötosztályos középiskolában (illetve a négyosztályos műhelyiskolában) is megmaradna a munkaiskola jelleg, megszűnne az érettségi vizsga, előtérbe kerülne a természettudományok és az élő nyelvek tanítása. Javasolták, hogy a népiskolában oktassanak társadalmi ismereteket, a középiskolában pedig szociológiát.

A Tanácsköztársaság megszüntette a közoktatás régi, bürokratikus szervezetét, az iskolák közvetlenül a tanácsok irányítása alá tartoztak. A forradalmi hangulatban középiskolai diáktanácsok alakultak, működésük azonban nem volt összeegyeztethető az iskolák rendjével, ezért a tanév végén megszűntek.

Az iskolareform legkényesebb pontja az egyházi iskolák kérdése volt. A szocialista tanítók az egyház és állam szétválasztását, a kötelező hitoktatás megszüntetését követelték. A Berinkey-kormány nem tudott egységes állásfoglalásig jutni, így az egyházi iskolák államosítása az Magyarországi Szociáldemokrata Párt választási programpontja lett. A különböző egyházak ellenforradalmi színezetű „vallásvédelmi szövetséget” alakítottak, mely nem fukarkodott a demagóg jelszavakkal. Március elején Prohászka püspök kompromisszumot ajánlott – a fakultatív hitoktatás bevezetését –, s ezt Kunfi miniszter, mint a legsimább megoldást, elvben el is fogadta.

Március 21-e után a radikális megoldás került napirendre: államosították az összes iskolát és tanintézetet, melyek túlnyomó többsége addig egyházi tulajdonban volt. Egyben kimondták az állam és egyház szétválasztását, de az iskolai hitoktatás eltörlésében a helyi tanácsokra bízták a döntést. A fővárosban és elég sok vidéki iskolában a tanács eltörölte a hittant; a forradalom szelleme ezt diktálta, bár a forradalom nehéz helyzetét csak bonyolította a hitoktatás kérdésének kiélezése. Az egyházakra, elsősorban a katolikus egyházra, amúgy is nagy csapást mért a forradalom földbirtokaik, iskoláik és más, nem vallási célt szolgáló vagyonuk kisajátításával, de ebben számíthatott a nép túlnyomó többsége és az érdekelt pedagógusok helyeslésére. A hitoktatás megszüntetése viszont a szülők többségéből rossz érzést váltott ki, más túlzásokkal együtt megkönnyítette az ellenforradalom kispolgári tömegbázisának gyors kialakítását.

Az egyetemi oktatásban a tervezett reformoknál sürgősebb volt a tanári karok felfrissítése haladó szellemű tudósokkal. Lovászy a heves ellenállás miatt nem vállalkozott erre, viszont keresztülvitte valamennyi tanszak megnyitását a nők előtt, ami önmagában is jelentős reform volt. Utódja, Kunfi, miután a budapesti egyetem tanácsa mereven elutasította a kormány ajánlatait, az autonómiát megsértve rendeleti úton nevezte ki Varga Jenőt, Jászi Oszkárt, Vámbéry Rusztemet és még több haladó professzort. A proletárforradalom után az egyetem nem merte folytatni a Kunfi miniszter ellen megkezdett ellenállást Kunfi népbiztossal szemben, még akkor sem, mikor az felfüggesztette az egyetemi reakció központjának, a jogi karnak a működését. A hittudományi karra vonatkozóan érvényesítették az egyház és állam elválasztását. Az egyetem élére a feloszlatott tanács helyébe bizottságot neveztek ki Dienes Pál matematikus vezetésével. Folytatták a modern tudomány mellőzött reprezentánsainak kinevezését – az új professzorok között volt [[Babits Mihály]], Ferenczi Sándor, Fülep Lajos, Kozma Lajos, Mannheim Károly, Pólya György és Jenő, Vadász Elemér, Hevesy György, Szekfű Gyula és az első magyar egyetemi tanárnő – Dienesné Götz Irén. (Lukács György és Kunfi a Tanácsköztársaságtól sem kapták meg a régen megérdemelt katedrát, hiszen önmagukat nem nevezhették ki.)

A hallgatók összetételének demokratizálása érdekében ösztöndíjakkal, menzák és kollégiumok felállításával igyekeztek segíteni a szegény diákokat. Lehetővé kívánták tenni a felvételt az egyetemre érettségi nélkül is, megfelelő szakvizsga letételével.

A Magyar Tudományos Akadémia működését – tekintettel az ott uralkodó erős konzervativizmusra – felfüggesztették, épülete ideiglenesen a Vörös Őrség céljait szolgálta.

A közoktatási reformnál is nagyvonalúbb volt a népművelés kiterjesztésének programja. Országszerte analfabéta-tanfolyamokat szerveztek, nagy tervek készültek a szakoktatás fejlesztésére. Ismeretterjesztő előadások ezreit tartották, Budapesten munkásegyetem nyílt; hallgatói csak szervezett fizikai munkások lehettek, akiket mentesítettek a délutáni munka alól. A munkások ezrei tanultak az üzemviteli, könyvelési, nyelvi és egyéb alapismereteket nyújtó tanfolyamokon. Köztulajdonba vették és gazdag kiállításon mutattak be a nagy értékű, addig magántulajdonban levő műkincseket. A múzeumokban előadássorozatokat, tárlatvezetéseket rendeztek munkások számára. A népműveléstől nem vált külön a politikai propaganda. Nagy példányszámban adták ki Marx, Engels, Lenin és a szocializmus más teoretikusainak műveit; munkaközösség alakult A tőke magyar fordításának előkészítésére. Ugyanakkor röpiratok százai egyszerű nyelven is ismertették, jórészt neves írók tollából, a forradalom tanításait, rendeleteit, intézkedéseit.

A forradalmak biztosítani igyekeztek a tudományos és művészi alkotás szabad kibontakozásának lehetőségét. A 20. század modern irányzatai ekkor nyertek először polgárjogot és állami elismerést, amiben kétségkívül szerepet játszott, hogy művelőik legtöbbje híve volt a politikai forradalomnak is. Az új művészet nagyjai közül talán csak az 1919-ben elhunyt Csontváry maradt észrevétlen, aki távol a progresszívek táborától, csupán a vásznon volt forradalmár.

Már az őszirózsás forradalom Kernstok Károlyt állította a minisztériumban a művészeti ügyek élére; Kernstok azonban még kénytelen volt megmaradni a művészetpártolás szokásos keretei között. A Tanácsköztársaság állami feladatnak tekintette az alkotó művészek megélhetésének biztosítását, bármely iskolához tartoztak is; a művészek segélyt, rendszeres előleget kaptak. A modern képzőművészethez vonzódó fiatalok számára az Andrássy-palotában rendeztek be tanműhelyt Uitz Béla, Medgyessy Ferenc, Nemes Lampérth József vezetésével; Kernstok Nyergesújfalun tehetséges ifjúmunkásokat tanított, köztük a fiatal Derkovits Gyulát; a Képzőművészeti Főiskolán tanári kinevezést nyert Csók István, Pór Bertalan, Vedres Márk. A falakat borító forradalmi plakátokon – novembertől júliusig – csúcspontját érte el a magyar plakátművészet, a budapesti május elseje emlékezetes dekorációin Bíró Mihály és Bortnyik Sándor irányításával művészek egész sora dolgozott.

A zenei élet irányításában a fordulat már az első forradalom idején megtörtént: menesztették az Operaház intendánsát, egy főúri dilettánst, s eltávolították a Zeneakadémia éléről Apponyi elaggott protezsáltját, az új magyar zenét meg sem értő Mihalovich Ödönt.

Az ellenforradalom szervezkedése. Az aradi és a szegedi ellenkormány.

A brucki puccs némi feszültséget teremtett a bécsi ellenforradalmi emigráció táborában: miután tisztázódott, hogy a régi pártok „nagynevű” vezetőit, Apponyit, Andrássyt, Vázsonyit az antant mellőzi, a szélsőséges reakciós csoportok befolyása növekedett.

L. Nagy Zsuzsa

Nemzetgyűlési választás, kormányzóválasztás

A választás napján tisztek szállták meg a parlamentet és környékét, több képviselő és miniszter nem tudott bejutni az épületbe. A mentelmi bizottság utóbb törvénysértést állapított meg e tényben, de „jóhiszeműséget” feltételezve, nem került sor további eljárásra. A leadott 141 szavazatból Horthy 131-et kapott; heten szavaztak Apponyi Albert grófra.

A trianoni békeszerződés

Az Apponyi Albert gróf vezette magyar békedelegáció 1920. január 14-én 8 jegyzéket és hatalmas mennyiségű statisztikai és egyéb mellékletet nyújtott át a békekonferenciának. Ennek összeállítását 1918 őszén Teleki Pál gróf irányításával kezdték meg. 1920. január 16-án Apponyi nagy beszédben válaszolt a békefeltételekre, s próbálta megvédeni és indokolni a magyar álláspontot. A területi korrekciók reményében – a korábbi elképzeléseket feladva – azt kérte, hogy a vitás területek hovatartozásáról népszavazással döntsenek. Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia kormányai közös jegyzékben utasították el a népszavazásra tett javaslatot, és fenntartották korábbi követeléseiket, amelyek korántsem kizárólag etnikai alapon nyugodtak, hanem gazdasági, stratégiai előnyöket keresve, hatalmi pozícióra törekedve alakultak ki.

Lábjegyzetek

  1. Az 1881. évi szeptember hó 24-ére hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. VIII. Budapest, 1883. 168.
  2. A Budapesti kereskedelmi és iparkamara jelentése. 1882–1883. Budapest, 1884. 83.
  3. Az 1881. évi szeptember hó 24-ére hirdetett Országgyűlés képviselőházának naplója. IX. Budapest, 1883. 257–258.
  4. Az 1878. május 2-i minisztertanács jegyzőkönyve. Magyar Országos Levéltár, Budapest, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek (továbbiakban: Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek).
  5. Apponyi Albert, Emlékirataim. Ötven év. Ifjúkorom – Huszonöt év az ellenzéken. Budapest, 1922. 99.
  6. Halász Imre, Egy letűnt nemzedék. Budapest, 1911. 350.
  7. Mikszáth 1888. október 24-i levele. Mikszáth Kálmán összes művei. Szerkesztette Bisztray Gyula és Király István. 25. Budapest, 1961. 25.
  8. Mérei Gyula, A magyar polgári pártok programjai (1867–1918). Budapest, 1971. 94–95.
  9. Apponyi Albert, idézett mű, 150.
  10. Révész Mihály, A Népszava negyven esztendeje. A mi jubileumunk. Följegyzések a magyar munkásmozgalom történetéből. Népszava, 1912. december 25.
  11. Apponyi Albert gróf beszédei. I. 1872–1890. Budapest, 1896. 554.
  12. Ugyanott, I. 570.
  13. Kossuth Lajos iratai. X. Budapest, 1904. 320.
  14. Apponyi Albert, Emlékirataim. Ötven év. Budapest, 1922. 107–108
  15. Mérei Gyula, A magyar polgári pártok programjai (1867–1918). Budapest, 1971. 99.
  16. Ugyanott 213.
  17. Ugyanott 234.
  18. Országos Levéltár, Kabinettsarchiv, Geheimakten. Pápay hagyaték (továbbiakban: Pápay hagyaték). Karton 23. A memorandumot kivonatosan közli: Salacz Gábor, A magyar kultúrharc története 1890–1895. Bécs, 1938. 163–166.
  19. Országos Levéltár, Miniszterelnökség iratai, minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1892. október 17.
  20. Apponyi Albert, Emlékirataim. Ötven év. Budapest, 1922. 239.
  21. Bokányi Dezső 1902. XI. 30-i beszédét közli: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai(továbbiakban: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai). III. Budapest, 1955. 100.
  22. Apponyi 1905. augusztus 21-i soproni beszédéből idézi: Kristóffy József, Magyarország kálváriája. Az összeomlás útja. Budapest, 1927. 200.
  23. Ugyanott, 1907. szeptember 10.
  24. Csávolszky Lajos, Az árulás története. Budapest, 1908. 54–55, 86., 93–95.
  25. Jócsák Kálmán, Egy élet a harcok tüzében. Önéletrajz. Oradea, 1937. Kézirat. Párttörténeti Intézet Archívuma. 636. f. 212. öe. 182.
  26. Országos Levéltár (továbbiakban: Országos Levéltár). Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1908. október 3.
  27. Szabad Föld, 1910. január 23.
  28. Képviselőházi Napló 1911–1915. XVIII. Budapest, 1913. 123.
  29. Pesti Napló, 1913. június 15.
  30. Idézi: Várkonyi Ágnes, Adalékok a függetlenségi párt történetéhez. Századok, 1961. 2–3. sz. 344.
  31. Képviselőházi Napló 1910–1915. XXVI. Budapest, 1917. 192.
  32. A dinasztia politikája. Magyarország, 1914. július 1.
  33. Károlyi Mihály, Egy egész világ ellen (továbbiakban: Károlyi). München, 1923. 180.
  34. Idegen visszhang a Károlyi-pártnak. Igazmondó, 1916. július 29.
  35. Az új Függetlenségi Párt. Népszava, 1916. július 19.; Nemzetiségi kérdés és embervadászat. Népszava, 1916. november 5.
  36. Károlyi. München, 1923. 153.
  37. Ugyanott, 419–420.
  38. Tisza Levelek. VI. Budapest, 1937. 348.

Művei

Irodalom

Az Andrássy Gyula és Apponyi Albert tevékenységével foglalkozó terjedelmes irodalomból a fontosabbakat említjük.

Apponyi Albert grófról az Apponyi Emlékkönyv. Adalékok Apponyi Albert gróf közéleti működésének méltatásához születésének 80. évfordulója alkalmából (Pécs, 1926) című mű mellett Pethő Sándor, Gróf Apponyi Albert című írása (BudapestLeipzigWien, 1926); Gratz Gusztáv nekrológja, Apponyi (Magyar Szemle, 1933); Bethlen István, Gróf Apponyi Albert emlékezete (In: "A+M.+tud.+Akad.+eihunyt+tagjai+fölött+tartott+Emlekbeszedek"&source=gbs_metadata_r&cad=2 A Magyar Tudományos Akadémia elhunyt tagjai fölött tartott emlékbeszédek. XXII/5. Budapest, 1934); valamint Kerekesházy József, Apponyi (Budapest (1942)) című biográfiája említhető.