Apponyi György

A Múltunk wikiből
Pozsony, 1808. december 29. – Éberhárd, 1899. február 28.
1848-ban Magyarország főkancellárja, konzervatív politikus, udvari kancellár, nagybirtokos
Wikipédia
Ferdinand Georg Waldmüller Portrait eines Grafen Apponyi 1827
1844. november 13.
V. Ferdinánd Apponyi Györgyöt udvari másodkancellárrá nevezi ki, az Erdélyi Udvari Kancellária vezetésével Jósika Samu másodkancellárt bízza meg.
1845. augusztus 21.
Apponyi György magyar másodkancellár emlékirata új horvát politika alapelveit vázolja fel.
1846. április 5.
V. Ferdinánd Mailáth Antal magyar kancellárt meghatározatlan időre szabadságolja. A kancellária vezetését Apponyi György másodkancellár veszi át.
1847. november 6.
V. Ferdinánd Apponyi Györgyöt magyar udvari kancellárrá nevezi ki.
1848. március 13.
Bécsben kitör a forradalom. Lemond Clemens Metternich államkancellár (aki Londonba menekül) és Apponyi György magyar udvari kancellár.
1852. február
Apponyi György gróf emlékirata az uralkodóhoz.
1862. az év végén
Apponyi Györgynek az uralkodóhoz intézett emlékirata az „egyenjogú dualizmus” bevezetését javasolja.
1863. március 9.
Apponyi emlékiratának elutasítása.
1863. április 3.
Apponyi lemond országbírói tisztségéről.
1865. május 7–9.
Apponyi György gróf bécsi lapja, a Debatte kiegyezési tervet ismertet.
1865. május 23.
A Pesti Napló közlése szerint a Debatte Deák nézeteit fejtette ki májusi cikksorozatában.

Vörös Károly

A kormány előkészületei az új politika bevezetésére

Hasonló lett a sorsa – legalábbis ezt mondták – Széchenyi december 17-i újabb memorandumának is, melyben tekintettel az egyre zavarosabb és már az ausztriai belpolitikai viszonyokat is károsan befolyásolni kezdő magyar helyzetre, a gyökeres és következetes rendcsinálás érdekében Bécsben egy, a magyar kancelláriától is független (s ennek jeleként egyenesen a Burgban ülésező) magyar bizottság megszervezését javasolta. A bizottság – melynek nem kellene titkosnak lennie, de beszélni sem kellene róla sokat – tagjaiként többek között Ficquelmontot, az udvar egyik magyar szakértőjét, gróf Mailáth Antal kancellárt, gróf Apponyi Györgyöt, az újkonzervatívok tekintélyben is egyre inkább Dessewffy Aurél örökébe lépő vezetőjét, Szögyény udvari tanácsost, Lonovics püspököt, Ferstl-t, a titkosrendőrség az országgyűlést ellenőrző csoportjának vezetőjét és saját magát javasolta. A bizottság feladata lenne az események megfigyelése és a szükséges lépések jó előre való megtervezése, hogy az udvar ne kerüljön időzavarba.

Az abszolutizmus utolsó rohama: az adminisztrátori rendszer

A királyi kézirat, mely az országgyűlés bezárásával egy időben, 1844. november 11-én nyert aláírást, egyrészt jóváhagyta a főispánok, illetve főispáni helytartók még a javasoltnál is magasabb, 5 ezer, illetve 6 ezer forintban megállapított fizetését, másrészt intézkedett a helytartótanács és a kancellária szervezetének bizonyos módosításairól és az új országgyűlés előmunkálatainak előkészítéséről. Nem sokkal később kinevezték azt a személyt is, akinek a végrehajtás irányítása és szervezése van szánva: gróf Apponyi Györgyöt, egyelőre második alkancellárnak. A reform azonban Erdély felé is tekintett: a nyugalomba vonuló báró Nopcsa Elek kancellár helyébe itt báró Jósika Samu lépett, egyelőre alkancellárként, ugyancsak az újkonzervatív eszmék aktív és intelligens képviselője.

kormány ilyen kiterjedt változásokra nem ok nélkül szánta el magát: a magyarországi helyzet az abszolutizmus számára az országgyűlés berekesztése ellenére sem volt megnyugtató. Metternich Magyarország állapotáról elmélkedő újabb aforizmái 1844 végén míg – s mint kiderült, nem is alaptalanul – azzal riasztották olvasójukat, hogy az ország a forradalom előcsarnokában áll, s a forradalom elemei már jelen vannak a társadalomban, továbbra is makacsul azt hajtogatták, hogy a magyar alkotmány az óangolhoz lévén hasonló, a király szuverén hatalmával – ha ezzel helyesen élnek – mindent helyére lehet rakni. Gazdasági javaslatai és szemlélete azonban ismét megmutatták, hogy a kancellár továbbra sem volt képes meglátni a politikai magatartások mögött álló és azokat irányítani kezdő önállósodott gazdasági erőket A kancellár megrovása szerint a magyarok (s ez oldalvágás Széchenyinek, akinek az aforizmákat kajánul sietett megmutatni) lóversenyt szerveztek, Nemzeti Színházat és egy milliókba kerülő hidat építenek, pedig inkább hitelintézetre s a belső közlekedés fejlesztésére kellene tervet készíteniök (természetesen a kormányra támaszkodva). Gyáriparra azonban még nincs szükség, az még korai.

Az effajta, már túlhaladott és meddő eszmefuttatások helyett a megújított központi államapparátus eközben lázasan dolgozik az új rendszer bevezetésén. Konkrét intézkedései azt mutatják, hogy – sokban a nádor véleményével szemben is – az új típusú főispáni, illetve adminisztrátori állást egyértelműen kormányhivatalnoki állásnak kívánják látni, kikapcsolva a megyei keretek közül, melyekkel eddig félig-meddig – már csak innen kapott fizetése révén is – szerves kapcsolatban állott. Most azonban a megye fölé kívánják emelni, attól teljesen függetlenítve, a általa a megye egész vezetését kivenni törekedve a választott alispán kezéből. Legalábbis ennek megfelelő hatáskört szab ki a főispán, illetve helytartója számára az a rendelet, mely az 1723:LVI. tc.-re hivatkozva előírja, hogy köteles állandóan megyéjében lakni, a közgyűlésen elnökölni, a törvémyszéki, a számvevőszéki, az árvaszéki üléseken gyakrabban részt venni, a megyei pénztárakat többször váratlanul megvizsgálni, a közadók behajtásáról gondoskodni, a megyét évenként beutazni, szigorúan ellenőrizni a községek beligazgatását (ennek során kivált ellenőrzendők a számadások s az adókivetési dokumentumok, a jegyzőkönyvek, a pénztárak); meg kell hallgatnia, s lehetőleg a helyszínen el kell intéznie a lakosoknak a helyi elöljárók vagy a megyei tisztviselők elleni panaszait; felügyelnie kell végül a megyei középítkezésekre, utakra s a közmunka igazságos és arányos felosztására. És mivel mindez sok írásbeli és adminisztratív munkával van egybekötve, a főispán, illetve adminisztrátor, ha kívánja, alkalmazhat titkárt is, akinek fizetésére szintén a kincstárból kap fedezetet. 1845 februárjától júniusig azután megtörténnek a kinevezések is; végül 21 megye kap adminisztrátort, mások pedig új főispánt. Az adminisztrátorok főleg ellenzéki megyékbe kerülnek, az ellenzék helyes gyanúja szerint azért, hogy míg a főispán az országgyűlésen a felsőtáblán szaporítja a kormánytöbbséget, addig az adminisztrátor az így a közvetlen kormányfelügyelettől továbbra sem szabaduló megyében a követi utasítások a helyzetnek, illetve a kormány érdekeinek megfelelő alakításáról gondoskodhassék.

Már az adminisztrátori rendszer ilyen kiterjesztése is egyfajta politikai rövidlátásról tett tanúságot, hiszen a feudalizmus válsága – melynek legjellegzetesebb tünete éppen az intézmények a változó, új viszonyok között fokozódó működésképtelensége volt – sokkal mélyebb: gazdasági és társadalmi szférákban gyökerezett, hogysem csupán adminisztratív reformokkal kiküszöbölhető lett volna. Nem kevésbé szerencsétlen lépés volt azonban az emberek összeválogatása. Apponyi viszonylag új ember volt a kancellárián, ahonnan 1840-ben tb. udvari titkári ranggal távozott: állását nem adminisztratív-igazgatási ismereteinek, hanem kifejezetten politikai koncepciójának köszönhette. Ez volt az, ami miatt – amint ez már nyílt titok volt – az udvar őt jelölte a már távozásra szánt gróf Mailáth Antal kancellár székébe. Megfelelő emberekkel azonban ennek az általában is népszerűtlen politikának a képviseletéhez Apponyi sem rendelkezett, és ilyenek kiválasztásában nemigen támaszkodhatott (de nem is akart) Mailáthra sem, aki érthetően csekély rokonszenvvel kísérte leendő utódjának kísérletezéseit. (Éppúgy, mint József nádor, aki kimondatlanul, de érezhetően saját politikája feletti kritikát látott az új rendszer bevezetésében.) A kinevezéseknek azonban mielőbb meg kellett történniük, hiszen a közvélemény átformálásának, vagy legalábbis egy kormánytöbbség megszervezésének nehéz és lassú voltával Apponyi is tisztában volt. Attól az egyetlen szemponttól vezettetve azonban, hogy az új vezetők az említett megyékben ne kerüljenek ellenzéki befolyás alá, természetszerűen eleve népszerűtlen vagy kevéssé ismert, vagy a megye ellen eleve elfogult embereket kellett alkalmaznia.

Széchenyi válsága

Magát a munkát a társulatok által az érdekeltségükbe vont 1 millió 670 ezer kat. hold után fizetendő mintegy 7,5 millió forintos hozzájárulásból kellett volna elvégezni, de érdemi megindítása legalább 1 milliós államkölcsönt igényelt. Széchenyi azonban ezt az összeget még Apponyi támogatásával sem kapta meg. A végrehajtásban ennek és Vásárhelyi váratlan halálának ellenére is Széchenyi rendkívüli energiát és szervezőkészséget tanúsított. A munka már 1846-ban Paleocapának, a kor Vásárhelyi tervei felülvizsgálatára szakértőként meghívott nagy vízépítőjének átvágások helyett töltések építését előtérbe állító javaslata alapján megindult: másfél év alatt mintegy 2 millió 164 ezer méter töltést építettek meg. Széchenyi azonban emellett a társulatokat a kormány támogatásának helyi szerveiként is meg kívánta szervezni (és nem is egészen eredmény nélkül), jóllehet eközben egyre világosabban támadt fel benne az érzés, hogy Metternich – és talán Apponyi is – nem hogy „utilizálni” nem hagyja magát őáltala, de magát teszi politikájának eszközévé. Olyan érzés ez, mely végül is egyre reálisabbnak bizonyult.

A kormány előkészületei az új politika bevezetésére

Ám már mielőtt a konzervatívok kibocsátották programjukat, az ellenzék pedig még csak készülődött álláspontjának rögzítésére, a kormány megkezdte a következő országgyűlés előkészítését annak a javaslatnak a szellemében, melyet még az új rendszer bevezetésekor megállapítottak. Apponyi 1847. január 8-i előterjesztése abból kiindulva, hogy a kormány tekintélye és a hatóságok iránti tisztelet csökkenőben van, és az ország gazdasági fejlettsége sem kielégítő, részint az anyagi érdekek előmozdítását, részint az ország belső rendszerét érintő törvények kezdeményezését javasolta. Áttekintve a rendelkezésre álló, s részben még 1843–1844-ről maradt vagy azóta átdolgozott törvényjavaslatokat és munkálatokat, megállapíthatta: a bányaügy és a katonai élelmezés tárgyában a javaslatok készek, a Partium visszacsatolása tárgyában pedig az éppen ülésező erdélyi országgyűlést kell megkeresni. A harmincad és a vámügy vonatkozásában viszont hivatkozhatott a vámvonal eltörlését javasló előmunkálatokra, bár a magyar nemesi adómentesség és a dohánymonopólium problémái fennállnak. Megállapíthatta: a Tisza-szabályozás ügye jól elő van készítve, de szükség lenne a meginduláshoz a Széchenyi kérte 1 millió forintra; a hitelintézet vonatkozásában vannak előmunkálatok. Törvény kell viszont az országgyűlési rend fenntartásáról; a szabad királyi városi, szabad kerületi és káptalani országgyűlési szavazatjog és szavazatszám megállapításáról, s a vármegyék szavazási rendjéről; a megyei törvényszék állandósításáról; a büntető törvénykönyv teljes elkészítéséről; az egyleti ügyekről; az újoncozásról. A vallásügyi és úrbéri törvények kiegészítésre szorulnak. Az előterjesztés a továbbiakban a királyi javaslatok közlésének módját feszegette: ez törvényjavaslat vagy királyi előadás, vagy csak általános jelzés formájában történjék? (A kancellár az olyan esetben, ahol indokolásra van szükség, és kész törvényjavaslat van, királyi leiratot javasolt.) E tervek megvalósításához azonban megfelelő országgyűlési többség biztosítandó, s a „jóérzelműek” védelme az inzultusoktól; szükség esetén az országgyűlés korábbi bezárásától sem szabad visszariadni. A többség biztosítása érdekében már az országgyűlésig is bizonyítani kell, hogy a kormány az ország anyagi felvirágoztatására törekszik. Ennek eszköze lehet a Tisza-szabályozásra való hivatkozás. De a kormánypártiak a megyékben már az utasítások megfelelő voltára is ügyeljenek; a követválasztás és az utasítás megszavazása mindenhol egy időben történjék, hogy az egyes megyei eredmények ne befolyásolhassák egymást; ahol erőszakos összetűzés veszélye fenyeget, oda karhatalmat kell kiküldeni. Az országgyűlésen a főrendek jelenjenek meg minél többen, hiszen a 20–25 főpapból 15–20, a 13 zászlósúrból 6, s az 52 főispán közül 29 esetén lehet csupán kormánytámogató szavazatra számítani. A kormánypártiak az országgyűlés alatt legyenek állandó kapcsolatban; kőnyomatos újságot kell kiadni az ülésekről a kormány ellenőrzése alatt; az ifjúság megfegyelmezése érdekében pedig az országgyűlés tartama alatt ne tartsanak ügyvédi vizsgát, hogy így a jurátusok érezzék: magatartásuktól függően fogják majd vizsgára bocsátani és értékelni őket.

Ez a valóban mindenben körültekintő tervezet 1847. július 26-án kapta meg a legfelsőbb jóváhagyást, azzal a kiegészítéssel, hogy a közlekedési rendszert illetőleg előmunkálatot kell kérni éppúgy, mint a nemesi földbirtoklás rendszere tárgyában is. Előbbit Széchenyi ismét megtárgyalta Apponyival, újból sürgetve a Tisza-szabályozáshoz kölcsönként szükséges 1 millió forint kiutalását, azonban Kübeck ellenállásán az ügy most is meghiúsult: Széchenyi továbbra is csak töredékösszegeket kapott, s csak saját és munkatársai energiájának volt köszönhető, hogy a munka meglehetős ütemben előrehaladt.

A kormány helyzete azonban mindennek ellenére nem volt könnyű. Apponyi memorandumának benyújtása után alig néhány nappal, 1847. január 13-án elhunyt József nádor, akinek kétségtelen és nem indokolatlan tekintélye éppen ekkor nagy segítséget jelenthetett volna a kormány számára.

Miskolczy Ambrus

Az 1846–1847. évi erdélyi országgyűlés

Amikor a Staatskonferenz egyik tagja a jobbágykérdésben a magyarországi úrbéri rendezést javasolta követendő példának (hiszen láttuk: a királyságban a telek nagyságához képest a robotterhek jóval kisebbek voltak), akkor a magyar kancellária élén álló Apponyi György tette azt az ellenvetést, hogy az „magasabb szempontból nem tanácsos”, mert „minden, ami a két tartomány között a törvényes vagy a tényleges különbségeket csökkenti vagy eltünteti, minden, ami közigazgatásukat közelebb hozza, mindenekelőtt minden, ami az erdélyi nemességre, figyelmen kívül hagyva annak külön politikai helyzetét, a magyarországihoz hasonló terheket ró, egyúttal csökkenti az erdélyi nemesség ellenszenvét az unió iránt, amitől így már többé nincs oka anyagi hátrányokat várni, mint most, hanem csak politikai előnyöket remélhet”.[1] így az erdélyi konzervatív vezérek Bécstől szabad kezet kaptak, mert sem a gubernátorhoz, sem a diétai királyi biztoshoz nem jutott el olyan jelzés, amely rosszallotta volna Jósika törekvéseit.

Arató Endre

A horvát nemzeti mozgalom polgári irányú továbbfejlődése

Az újabb összecsapás színtere az 1845. évi őszi tartománygyűlés volt, amelyet Apponyi György gróf, az aulikus magyar alkancellár figyelmesen készített elő, s gondoskodott a tartománygyűlésnek a kormány számára kedvező összetételéről.

A magyar és a horvát párt követutasításai híven tükrözték as ellentéteket. A horvátországi magyar párt, s egyben a liberális ellenzék felfogását akkor – a korábbi évektől eltérően – Zágráb megye követutasítása fejezte ki. E követutasítás szembefordult a horvát autonómia kiszélesítésének követelésével és a horvát hivatalos nyelvvel szemben a latin használata mellett foglalt állást. A horvát nemzeti programot Varasd és Kőrös megyék utasításai tartalmazták. Ezeknek az instrukcióknak a kialakításában igen nagy szerepük volt a polgári illír mozgalom vezetőinek: Gajnak, Kukuljevićnek és másoknak. A tartománygyűlés az illír párt követutasításait tette magáévá, és így Horvátország önállóságának követelése terén –az eddigiekhez képest –a legmesszebb ment el. Apponyi alkancellár e horvát tartománygyűlés után is nagy eréllyel folytatta a liberális ellenzékkel szemben álló és az illírizmust támogató politikáját.

Zágráb megye és a horvátországi magyar párt azonban védekezett. E megye közgyűlése 1845 októberében kimondotta, hogy a tartománygyűlés határozataival szemben az uralkodóhoz felirattal fordul, és tiltakozik Apponyi politikája ellen. Kossuth Pest megye 1845. novemberi közgyűlésén szóba hozta a horvát ügyet és megszervezte Pest megye demonstrációját a tartománygyűlés ellen. A megye fellépése tükrözte, hogy az éles, már polgári jellegű nemzeti küzdelem mennyire közjogi feudális keretek között folyt, valamint azt, hogy az ellenzék a horvát kérdést a kormány elleni harc tengelyévé tette, felismervén, hogy Apponyi politikája nyomán a kormány a horvátokat az ellenzékkel szembeni ellensúlyként használja fel.

Vörös Károly

Az országgyűlés második szakasza

István főherceg – akiben ha apja higgadt józansága kevésbé volt is meg, de kétségtelenül rendelkezett bizonyos taktikai ügyességgel és ravaszsággal – a helyzet kiélesedését elkerülendő Lónyay János beregi főispán, s annak fia, az ellenzéki Lónyay Menyhért útján, Apponyival való előzetes megbeszélés alapján azt javasolták Kossuthnak, hogy az ellenzék álljon el az adminisztrátori sérelem felvételétől –, ennek fejében a kormány kész szentesíteni a közös teherviselésről, az örökváltságról és a városok belrendezéséről készítendő törvényjavaslatokat. Kossuth azonban erre csak akkor lett volna hajlandó, ha a kormány az adminisztrátori rendszert önként elejti, s szándéka véglegességének jeleként Apponyit meneszti. Kossuth nem véletlenül követelte ezt: jól látta ugyanis, hogy a kormány e három fontos tárgyat semmiképpen sem hagyhatja már megoldás nélkül: valamilyen törvényt hoznia kell, s ezt a kényszerhelyzetet az ellenzék jól ki tudja használni. Ugyanakkor azt is felismerte, hogy ha az adminisztrátori rendszer fennmaradhat (márpedig a sérelmek sorából való kihagyása a rendszer elismerését jelentette volna), az udvar mindezen törvények végrehajtását tetszése szerint irányíthatja; s végül tudta, hogy Apponyit nem fogják elejteni.

A forradalom kapujában

Apponyi talajt vesztve Széchenyin át március 2-án még egy utolsó kísérletet tesz Kossuth várható támadásának kivédésére. De amit remél és kíván: e válságos helyzetben hűségnyilatkozat az uralkodónak és lemondás az ellentétek kiélezéséről – ekkor már nem vihető keresztül.

Spira György

Az udvar első támadó próbálkozása

Másodszor: hogy a magyar udvari kancellária (amely Apponyi György gróf március 13-án történt lemondása óta Szőgyény László alkancellár irányításával folytatta működését) a miniszteriális törvény életbelépése után se szűnjék meg létezni, hanem a jövőben is maradjon fenn mint a kormány fölött álló s parlamentáris felelősséggel nem tartozó, csupán a királytól függő szerv.

A munkához látó kormány

Mindenekelőtt a maguk és az általuk képviselt liberális nemesi körök hatalmi helyzetét igyekeztek minél gyorsabban minél szilárdabbá tenni. Sietve megszervezték tehát az egyes szakminisztériumokat, s ezzel egyidejűleg egyfelől felszámolták a korábbi központi kormányszékeket, másfelől keresztülvitték, hogy a márciusban létesült forradalmi választmányok is hagyjanak fel működésükkel. De nem késtek eltávolítani az Apponyi-kormányzat idején a megyékbe küldött főispáni helytartókat és a konzervatív főispánok legtöbbjét sem, s helyükre hamarosan új – nagyrészt liberális – főispánokat ültettek, közben pedig haladék nélkül megalakíttatták az 1848:XVI. törvénycikkben körülírt ideiglenes megyebizottmányokat, s intézkedtek a városok új vezető testületeinek létrehozásáról is.

Az ellenség magyar segítőtársai

Amikor pedig a Schwarzenberg-kormány február elején elérkezettnek látta az időt arra, hogy Magyarország beolvasztására irányuló terveihez kikérje a magyar konzervatívok hozzászólását, a konzervatívok véleményének kidolgozására hivatott bizottmányba szóló meghívást a bizottmány elnökéül kiszemelt volt magyarországi kancellár, Apponyi György gróf és egykori erdélyi hivataltársa, Jósika Samu báró éppúgy készségesen elfogadta, akár Dessewffy Emil vagy Schwarzenbergék többi választottja.

S igaz, munkája során azután ez a bizottmány egy lényeges ponton már szembefordult a Schwarzenberg-kormány elképzeléseivel, amennyiben maga is elismerte ugyan, hogy a magyarországi nemzetiségek az ellenforradalomnak tett szolgálataikért viszonzást érdemelnek, de arra az álláspontra helyezkedett, hogy viszonzás gyanánt elegendő lesz nyelvhasználati egyenjogúságban részesíteni őket, s kiváltképpen ellenezte azt a tervet, hogy Magyarországot is rendeljék alá egy összbirodalmi törvényhozó testületnek. Apponyiék tehát amellett törtek lándzsát, hogy mind Ausztria, mind Magyarország rendelkezzék a jövőben is önálló parlamenttel, a birodalom mindkét részét egyaránt érintő ügyekkel pedig egy, a két fél képviselőiből vegyesen alakítandó szenátus foglalkozzék. Ennél tovább viszont már Apponyiék „liberalizmusa” sem terjedt, s kivált nem terjedt ki Magyarország jövőbeli beligazgatási rendszerét érintő javaslataikra, mi több: javaslataiknak ez a csoportja annyira óvott mindennemű szabadelvűségtől, hogy még az osztrák kormánykörökben is megütközést keltett.

Akadtak azonban a császáriaknak Magyarországon olyan magas állású segítőtársaik is, akik vitába még részletkérdésekben sem szálltak soha vélük, s ezek a magyar egyházfejedelmek köréből kerültek ki. Mert a magyar püspökök közül ” jóllehet tisztségüknél fogva mind a felsőház tagjai voltak – 1849 januárjában mindössze ketten érezték kötelességüknek, hogy az országgyűlést Debrecenbe is elkísérjék, a többiek ellenben bevárták az ellenséget, s azután mindent meg is tettek, amit a császáriak csak kívánhattak tőlük; így a nékik alárendelt lelkészeket többek között arra kötelezték, hogy a császári kiáltványokat a szószékről olvassak fel híveiknek, magukat a híveket pedig pásztorleveleikben arra intették, hogy „ne késsenek I. Ferenc József törvényes királyunk s urunk őfelsége iránt szóval és tettel hűséget s engedelmességet tanúsítani”, minthogy „Üdvözítőnk nyíltan parancsolja megadni a császárnak, mi a császáré; az apostolok fejedelme pedig II. levelében arra inti a keresztényeket, hogy engedelmeskedjenek a felsőbbségnek, akár magának a fejedelemnek, mint legfellebb valónak, akár a helytartóknak, kik tőle küldetnek”, s eszerint a császáriaknak szolgálni magának „az Istennek akaratja”.[2]

És ez az előzmények ismeretében meglepetést persze nem okozhatott. Most azonban már olyan emberek is csatlakoztak az ellenforradalom szekértolóihoz, akik eddig a polgári átalakulás ügyének a hívei közé voltak szamíthatóak, ha a forradalom táborának a jobbszélén helyezkedtek is el. Mert – ha a békepártiak többsége nem is (hiszen a többség céljait még mindig a forradalom táborán belül igyekezett érvényre juttatni) – a békepártiaknak egy része most már – feladván a békés megegyezés eshetőségéhez fűzött korábbi reményeit, a harc végigharcolását pedig eleve is teljes kudarcra kárhoztatott vállalkozásnak ítélvén – bizony hátat fordított a forradalom táborának, sőt hódolatát is nyilvánította az ellenforradalom előtt. S ezek között az eltántorodók között a forradalom ellenségeinek nagyobb örömére még a honvédelmi bizottmány tagjainak egyike, id. Pázmándy Dénes is ott volt !

Nem beszélve arról, hogy a forradalom ügyét ekkortájt cserben hagyók soraiban olyanok is akadtak, akik nem csupán behódoltak az ellenségnek, hanem –talán azért, hogy az utolsó gongütés mindenképpen a győzők oldalán találja majd őket – magához az ellenforradalom táborához csatlakozni sem átallottak. Így például sietett most behódolni Ghyczy Kálmán, akit Batthyány szeptemberben még alakítandó második kormányának tagjává szemelt ki, meg ifj. Pázmándy Dénes is, aki szilveszter estéjén még ott ült a Redout elnöki emelvényén; s azután ez a két férfiú egy közös munkával kidolgozott emlékiratban mindjárt tanácsokkal – mégpedig az Apponyiékéihoz fölöttébb hasonlító tanácsokkal – is szolgált arra nézve, miként szabályozzák a Habsburgok Magyarország jövőbeni helyzetét.

Szabad György

Magyarország önkényuralmi igazgatása

Dessewffy Emil és Szécsen Antal grófok, a hajdani Konzervatív Párt eszmei irányítói, Apponyi György gróf, a volt kancellár és társaik annak elfogadtatására törekedtek, hogy Magyarország nemcsak hadügyi és külügyi, hanem gazdasági tekintetben is olvadjon ugyan teljesen egybe a birodalommal, de belkormányzatát illetően rendelkezzék önállósággal: természetesen nem az 1848-as törvények, hanem egy, a rendi intézményeket részlegesen felelevenítő új szabályozás alapján. A konzervatívok részvételével működő új közigazgatási szervezet és a jóval hatékonyabban tevékenykedő „királyi biztosok” azonban csak rövid ideig tölthették be szerepüket, ami gyakorlatilag jórészt a megszálló hadak kiszolgálására korlátozódott. A honvédsereg tavaszi győzelmei működési területüktől fosztották meg őket, a centralista irányzat előretörése és Windisch-Grätz leváltása pedig irányítóik légvárait oszlatta semmivé. Míg Welden táborszernagy rövid főparancsnokoskodása idején a magyar konzervatívok még megkísérelték szerepük továbbéltetését, az őt hamarosan követő Haynau oldalán a császári bürokrácia képviselői váltották fel őket.

A Habsburg-hatalom konzervatív tartaléka

1852 elején Apponyi György grófot még felkérték arra, hogy vegyen részt egy, a kormányzati alapelvek érvényesítésével foglalkozó bizottság munkájában. Ez alkalmat teremtett számára arra, hogy újabb emlékiratban összegezze a Schwarzenberg által „ókonzervatívnak” csúfolt csoport álláspontját. Néhány fontos kérdésről a korábbinál egyértelműbben szólt. Így a feudális rendszer egyes elemeinek továbbéltetését célozta az 1848-ban eltörölt ősiség visszaállításának indítványozása, a demokratikus önkormányzati törekvések lehetetlenné tételét a tisztségviselők választásának mellőzése a helyreállítani kívánt törvényhatóságokban. Noha az emlékirat semmibe vette az 1848-as alkotmányjogi vívmányokat, s az uralkodó iránti lojalitása kétségtelen volt, a kiépülő centralizációs rendszer bírálata miatt elutasításban részesült. Albrecht főherceg egyenesen Batthyányhoz vagy Kossuthhoz illőnek ítélte tartalmát.

A konzervatív csoport értett a szóból, s hosszú időn át tartózkodott attól, hogy akár a hatalom nyíltan ellenzéki állásfoglaláson érje, akár a közvélemény (amelynek abszolutizmusellenes beállítottságát jól ismerte) a rövid életűnek remélt rendszer cimborájának lássa. Tagjai elhúzódtak a politikai tevékenység színtereiről, de – különösen az 1850-es évek második felétől – mind aktívabb szerepet játszottak a gazdasági egyesületekben és a kulturális fórumokon. Politikai visszahúzódásuk sem jelentett teljes passzivitást. Nem érték be azzal, hogy újabb és újabb tervezeteket dolgozzanak ki a birodalom átszervezésére, hanem a fejlemények befolyásolására is eszközöket kerestek. Elsősorban a birodalmi tanács magyar tagjai, Zichy Ferenc gróf, Szőgyény László, majd Almásy Móric gróf révén nyertek bepillantást a kulisszák mögé, és találtak módot az intrikálásra mindenekelőtt a kormányzat Bach vezette nagypolgári szárnya ellen. Tüntető duzzogásuk korántsem volt feltétlen, nagyonis keresték az alkalmat, hogy az uralkodót hűségükre és arra emlékeztessek, készen állnak a kormányrúd átvételére. Ezért vonultak oly nagy számmal a konzervatív politikusok és a zömükben őket követő nagybirtokos arisztokraták 1858-ban a császár elleni merénylet sikertelenségének örömére hódoló küldöttségben Bécsbe. Többen megjelentek közülük az 1849-ben elásott korona megtalálása alkalmával 1853 őszén rendezett ünnepségeken és Ferenc József 1854 tavaszán Erzsébet bajor hercegnővel tartott fényes esküvőjén. Mindez nem maradt sem észrevétlen, sem teljesen viszonzatlan. A császár ismételten jelét adta annak, hogy nem feledkezett meg róluk. 1854-ben például Apponyi György gróf a legmagasabb kitüntetések egyikét, a Lipót-rend nagykeresztjét kapta szolgálatai elismeréséül. 1856-ban a császár felkínálta neki a rendi szellemű vezetőképzés legfontosabb őrhelyét, a bécsi Terezianum főgondnoki tisztjét, amit Apponyi „átlátszó kifogásokkal” hárított el. Ezzel mintegy érzékeltetni akarta, hogy csak fontosabb megbízatásért adja fel közéleti visszavonultságát.

Konzervatív kísérlet az abszolutizmusellenesség megnyergelésére

A széles körben szervezkedő és birodalombeli kapcsolatait módszeresen erősítő magyar konzervatív arisztokrata csoport Dessewffy Emil, Apponyi György és Szécsen Antal grófok vezetésével 1859 őszétől mindent elkövetett, hogy a passzivitásból előlépő hajdani és a formálódó új politikai erőket uszályába vonja. Tisztában volt az emigráció növekvő népszerűségével, de azt remélte, hogy a politikai elnyomás és szervezetlenség viszonyai között társadalmi és közéleti pozícióinak birtokában képes lesz abszolutizmusellenes és nemzeti szólamokkal befolyásolni a békés kibontakozást keresőket. Segítségükkel mindaddig igyekezett megfékezni a tömegmozgalmakat, amíg közvetlen politikai célját, a „nemzet” nevében a Habsburg-hatalommal való kompromisszum megkötését el nem éri. A felszínre törő elégedetlenség nyomását felhasználva kívánták a konzervatívok megértetni Béccsel, hogy hiba volt a háborús vereség idején benyújtott memorandumaik elutasítása, az önkényuralom adott rendszere tarthatatlan, s a Magyarország elszakadásával, a birodalom felbomlásával fenyegető „anarchia” csak az általuk 1849 óta változatos formákban ajánlgatott ugyancsak forradalomellenes kormányzati alternatíva elfogadásával kerülhető el.

A Habsburg-hatalmat 1860 tavaszán az olasz egységmozgalom új hulláma, a magyarországi és a birodalombeli feszültség növekedése politikájának részleges felülvizsgálatára szorította. Annál is inkább, hiszen államcsőd fenyegette, tekintélyének pedig még a maradványait is megtépázta a hadiszállítási szédelgések 1860 márciusában kipattant piszkos botránya. A császár körül csoportosuló katonai klikkhez tartozó Eynatten báró altábornagy letartóztatása és öngyilkossága olyan örvényt támasztott, amely a legmagasabb körökből is sokakat magával ragadott, s hamarosan a halálba rántotta Bruck báró pénzügyminisztert is. Ferenc József ekkor kénytelen-kelletlen engedményekre szánta el magát. Felmentette főkormányzói tisztségéből Albrecht főherceget, aki a rendet tömeges letartóztatásokkal kívánta biztosítani. Helyére azt a csak nevében magyar Benedek Lajos táborszernagyot állította, aki a Habsburg-hatalom bizalmát a lengyel, a magyar és az olasz szabadságharcok elleni küzdelemben vívta ki. Egyidejűleg felszámolta az ország öt kerületre tagoltságát, és kilátásba helyezte, hogy községi, járási, megyei, sőt országos szinten is – később meghatározandó módon – utat enged az önkormányzat valamiféle érvényesülésének.

A változások előkészítése a senkit sem képviselő birodalmi tanácsra hárult. A továbbra is tanácsadásra korlátozott testületet a császár új tagok kinevezésével bővítette ki. Az újonnan kinevezett magyarok közül négyen hárították el „a megtiszteltetést”. Elsőként Eötvös József, aki döntésekor állítólag figyelembe vette azt is, hogy a diákság vezetői közölték vele, „hazaárulónak” tekintik a birodalmi tanácsban helyet foglalókat. Somssich Pálnak Pesten „mindenki azon reményét fejeste ki …, hogy nem lép be a birodalmi tanácsba, s midőn erre azt kérdé: »Hátha az 1848-i törvényeket hoznám onnan vissza?« némelyeknek ez volt a válasza: »Túl vagyunk már ezen; ‘Debrecen és április 14.’ a jelszó.«”[3] Nem fogadta el a kinevezést a protestáns pátens elleni küzdelemben népszerűséghez jutott Vay Miklós báró és az erdélyi Bánffy Miklós gróf sem. A „megerősített” birodalmi tanácsban a magyar konzervatív csoport ragadta magához az irányítást. Két vezetője Apponyi György gróf volt kancellár és a kitűnő udvari kapcsolatokkal rendelkező Szécsen Antal gróf volt.

Konzervatív kiegyezési ajánlat

1862 végén azonban Forgách kancellár a beteg császárné felgyógyulása alkalmából részleges amnesztiát eszközölt ki az uralkodótól, majd elérte, hogy gróf Apponyi György országbíró, a szervezett magyar konzervatív csoport utolsó, még vezető tisztséget betöltő tagja megbízást kapjon egy kibontakozási terv előterjesztésére.

A konzervatívok – emlékiratuk tanúsága szerint – mind a Februári Pátens, mind az 1848-as törvények módosítására készen állottak, hogy tovább jussanak az Októberi Diplomával tört úton. A konzervatív emlékirat „fő céllá” a Habsburg-birodalom szilárdságának, „belső jólétének és nagyhatalmi állásának” biztosítását emelte, s ezzel összhangban ítélte fenntartandónak „a magyar korona országainak történet-politikai jogállását”. Az eleve sikerteleneknek tartott centralisztikus kísérletekkel ellentétben – fejtegette – az „olyan egyenjogú dualizmus, amely a felségjogokat és az állami czélok közösségét megóvja, nemcsak a pragmatica sanctio sarkalatos határozmányainak felelne meg, hanem megtörné azon passiv ellenállást, amelyet Magyarország önfenntartása ösztönéből, de a monarchia legfőbb állami czéljai kárára eddig kifejtett”. A tervezet az uralkodó vitathatatlan felségjogának minősítette a külügyek irányítását. Fenntartandónak ítélte az uralkodó mint „legfelsőbb hadúr közvetlen parancsa alatt” álló véderő egységét és a védkötelezettség közösségét is, de elkerülhetetlennek tartotta, hogy legalább a rendkívüli hadkiegészítés megszavazására a magyar országgyűlést jogosítsák fel. Ugyanakkor a nemzetőrségről intézkedő törvény „eltörlését” javasolta. A pénzügyek terén alapkövetelménnyé emelte, hogy „a magyar korona országai” „százalékos arány”, „quota” szerint járuljanak hozzá a birodalom egészét érintő kiadásokhoz és az államadósság terheinek a viseléséhez. Hangsúlyozta „az egység szükségét” a nemzetközi szerződések által szabályozott kereskedelmi és vámügyekben, a hírközlés és a „birodalmi közlekedés” terén. A „közös ügyek” vonatkozásában azt kívánta, hogy azok kormányzati szinten „birodalmi miniszterek”, törvényhozási szinten pedig a „monarchia mindkét részéből kikerülő”, országgyűlésileg választandó két „állandó delegatio” hatáskörébe tartozzanak. A két delegáció egyenjogúságát „a szavazatok számának paritása” biztosítsa. A „birodalmi miniszterek” a delegációknak legyenek felelősek. A „megmérhetetlen többség” igényeire hivatkozva elkerülhetetlennek ítélte. hogy „a magyar korona országai területi egysége helyreállíttassék”, és kerüljön sor „magyar minisztérium kinevezésére”. Ugyanakkor az uralkodó felségjogainak biztosítása érdekében azt ajánlotta, zárják ki a nádort (ha ez a tisztség egyáltalán betöltésre kerülne) a legfőbb végrehajtó hatalom gyakorlásából, viszont tegyék korlátlanná az uralkodó jogát tanácsosainak és a végrehajtó hatalmi közegeknek a kinevezésére, valamint a magyar országgyűlés feloszlatására. Meggyőződését fejezte ki, hogy „a jogállapot helyreállítása” ilyen alapon mindazon elemeket, „amelyek pozitíve nem tartoznak a forradalomhoz”, az uralkodóhoz közelítve „felszabadítja a passzivitás béklyóiból, amelyeket a jog megtagadása rakott reájok, és ami által a korona elleneivel mintegy egyesítettek”.[4] Az utalás egyértelmű volt. Apponyiék azzal kecsegtették az uralkodót, hogy programjuk alkalmas a legális fórumokon a közös 48-as jelszó mögött felsorakozott erők végleges megosztására és azoknak a megnyerésére, akikről feltételezték, hogy maguk is kompromisszum révén keresik a kiutat az adott helyzetből.

A konzervatívok nagyszabású tervezetének legtöbb eleme korántsem volt új. Már 1849-et közvetlenül követően a birodalom újjászervezésének befolyásolására törekvő röpiratírók megfogalmazták azt a véleményt, hogy ”kibontakozás” csak a pragmatica sanctióhoz, a birodalom államjogának ”alapjához” visszatérve képzelhető el (például gr. Mailáth Kálmán), hogy a birodalmat paritást érvényesítő dualista szerkezetűvé kell tenni (Grosschmid Gábor), a közös ügyek kezelésének feladatát pedig a törvényhozó testületek által kiküldött bizottságokra kell ruházni (egy Stuttgartban megjelent röpirat névtelen szerzője). Apponyiék természetesen messzemenően támaszkodtak az Októberi Diploma konzervatív előmunkálataira, mindenekelőtt gróf Dessewffy Emil tervezeteire. Feltehetően merítettek Eötvös Józsefnek az önkényuralom válsága idején kiadott röpirataiból és Trefort Ágost 1862 nyarán készült munkálatából, amely azonban önálló magyar hadsereg és magyar hadügyminisztérium szervezésének szükségessége mellett érvelt, a „közösnek” tekintett külügy és kereskedelemügy terén intézkedő delegációk számára pedig törvényhozói jogkört kívánt biztosítani.

A „közös ügyek” körének, még inkább kezelésük módjának a meghatározásába, a birodalmi, illetve az országos minisztériumok munkamegosztására, a delegációs rendszerre és funkcionáltatására vonatkozó javaslatokba nagyon sok került át egy bécsi szerzőpár tervezetéből is. Az 1848-as bécsi forradalmi mozgalmakban játszott kimagasló szerepe óta az osztrák liberálisok balszárnyának jelentős képviselőjeként számon tartott, óbudai születésű Adolf Fischhof és Joseph Unger jogászprofesszor A magyar kérdés rendezéséhez című német nyelvű röpirata azonban az uralkodó felségjogának alkotmányos korlátozásával is a kialakuló új államberendezkedés polgári parlamentáris jellegének biztosítására törekedett. Amikor a röpirat 1861 tavaszán megjelent, a Deákhoz közel álló Pesti Napló hasábjain Falk Miksa még elutasítóan foglalkozott javaslataival, „különösnek” nevezve a tervezetet, mert „a tekervényes utat választja, egyedül azért, hogy a personalis unió ösvényére ne kelljen lépnie”.[5] Alig három hónappal később, az országgyűlés utolsó heteiben Dessewffy Emil arról számolt be egy Apponyihoz intézett levelében, hogy Deák, akivel „négyszemközt” beszélgetett, nemcsak „belátja, hogy a katonai hatalomnak a császár kezében kell lennie”, elkerülhetetlennek ítélve bizonyos pénzügyi engedményeket is, hanem „annak a lehetőségét fontolgatja, küldjön ki Magyarország állandó megbízottakat, akik esetről-esetre gyakorolnák az érintkezést az állandó osztrák megbízottakkal”.[6] Azaz maga Deák már 1861-ben fontolgatta azt, hogy a FischhofUnger röpirat által ajánlotthoz nagyon hasonló „tekervényes útra” lépjen. Apponyi, aki a Deákkal fenntartott kapcsolatát az országgyűlés idején „a legbizalmasabb” jelzővel illette, egyenesen úgy ítélte, a feliratiak vezére arra törekszik, hogy „a forradalmi irányzat szarvát letörje, amiben azonban óvatosan kell eljárnia”.[7] A konzervatívok 1862 végén, ilyen előzmények után feltehetően abban reménykedve nyújtottak be tervezetüket Bécsben, hogy annak alapján legalább megindulhat a közvetett párbeszéd a császár és Deák között is. Apponyi megküldte az emlékirat másolatát a feliratiak vezérének, Deák tényleges próbatételére azonban sor sem került.

1863 kora tavaszán értesült Apponyi hivatalosan az emlékirat elutasításáról. Mire az erről szóló kancelláriai tájékoztatást kézhez kapta, már megkezdődött a magyar kérdést jórészt a császár elnökletével megvitató minisztertanácsok sorozata. Ezen nyilvánvalóvá vált, hogy maga Forgách kancellár is eredménytelenül kísérletezett, egy kibontakozási terv elfogadtatásával. Pedig javaslata, amelynek kidolgozásában minden jel szerint tevékeny szerepet játszott Kovács Lajos, hajdani „békepárti” ideológus, Apponyiék munkálatánál sokkal inkább törekedett arra, hogy érintkezési pontokat találjon Schmerlingnek a Februári Pátensre alapozott „alkotmányos” berendezkedésével. Az uralkodónak széles körű felségjogokat biztosítva, maguknak „a közös ügyeknek” a körét és kezelési módját a birodalmi tanács és a magyar országgyűlés „elődelegációi” révén kívánta legalábbis előkészíttetni s utána mindkét törvényhozó testülettel jóváhagyatni. A továbbiakra vonatkozóan azt ajánlotta, hogy „a közös ügyek” kezelését a két törvényhozás által választott, alsó- és felsőházra tagolódó, de közös delegáció lássa el (ami minőségileg kevéssé különbözött volna Schmerlingnek a „tágabb birodalmi tanács” létrehozására irányuló törekvésétől). A Februári Pátensre alapozott rendszerrel kompromisszumot kereső tervezet centralisztikus vonásait erősítette, hogy elhárította egy magyar kormány felállításának még a gondolatát is, reménytelennek ítélve, hogy Magyarországon az 1848-as kormánynál szűkebb hatáskörűvel valaha is beérjék.

A helyzet ura egyelőre Schmerling maradt. Ferenc József, noha rokonszenvéről biztosította Forgáchot, az adott viszonyok megszilárdítására törekedett. Tartott a nagy erővel kibontakozó lengyel felkelés következményeitől, az új porosz kancellár, Bismarck ambícióitól és attól, hogy újra kiéleződik az itáliai konfliktus. Ugyanakkor hatott rá államminiszterének önbizalma is. Schmerling azt remélte, hogy az erdélyi országgyűlés küldötteinek bevonásával a birodalmi tanácsba hamarosan sikerülni fog megtörnie „a magyarok” passzív ellenállását, és az ő behódolásukat követi majd a többieké is. Ilyen körülmények között nemcsak célját tévesztette a szervezett magyar konzervatív csoport kiegyezési javaslata, hanem sor került Apponyi György gróf országbírói tisztségéből való felmentésére is. Ez közvetlenül azt követően történt, hogy több konzervatív társával együtt részt vett egy Deák népszerűsítését célzó tisztelgő aktuson.

A kiegyezési törekvések megerősödése

Pálffy helytartó 1864 őszén szemmel látható egyetértéssel továbbította Zichy kancellárnak a pesti rendőrfőnök véleményes jelentését, amely közölve, hogy nem kerül sor az „Apponyi-párt” és a „Deák-párt” egybeolvadására, „a kormányzat szempontjából is kívánatosnak” ítélte,[8] hogy Deák megtartsa vezető szerepét az ellenzék élén, nehogy radikálisabb politikus kerüljön a helyébe. Valójában azonban már sokkal többről volt szó, mint Deáknak az ellenzék mérséklésére való felhasználásáról.

A vezető konzervatívok azt a tanulságot vonták le az Októberi Diploma hazai elutasító fogadtatásából és annak számukra oly súlyos következményeiből, hogy a siker érdekében meg kell elégedniök az előkészítő és a közvetítő szereppel. Az alkudozás formális vezetését, még inkább a kiegyezés tényleges megkötését át kell engedniök az 1848-es alapot 1861-ben megvédelmező Deáknak, aki – nem kevéssé akkori fegyvertényére támaszkodva – egyedül lehet képes többséget biztosítani az általuk már ismételten, de mindig eredménytelenül megkísérelt kompromisszum számára. Deák viszont, bármennyire közeledett is Apponyiék programjához, azt sohasem tette teljesen a magáévá.

Deák Ferenc kiegyezési ajánlata

Apponyi György gróf bécsi lapja a Debatte május 7. és 9. között kiegyezési tervet ismertetett. A Pesti Napló két hét múlva közölte, hogy a cikksorozat Deák álláspontját fejtette ki. Ennek a „májusi programnak” a legfőbb elemei megtalálhatók az Apponyi által 1862-hen összefoglalt konzervatív emlékiratban. Deák azzal jórészt összhangban nyilvánította közösnek az „uralkodó háztartását”, továbbá a külügyet, a hadügyet és a fedezetüket szolgáló pénzügyet, s foglalt állást a közös vám- és kereskedelmi politika szükségessége mellett, A „közös ügyek közös intézését” a lajtántúli és a magyarországi parlament egyenjogú küldöttségeire kívánta bízni. Hangoztatta, hogy a mindezek alapján létrehozandó kiegyezés feltételezi egy magyar kormány kinevezését, a magyar, az erdélyi és a horvát országgyűlés összehívását, az utóbbiak felszólítását arra, hogy képviseltessék magukat a magyar országgyűlésen, továbbá az új államberendezkedés alapelveinek kialakítását az uralkodó és az országgyűlés leiratai, illetve válaszfeliratai útján, majd a koronázást, végül pedig az új törvények megalkotását és szentesítését. Apponyi hajdani emlékiratának két nevezetes mozzanatát Deák egyelőre hallgatással mellőzte. Nem szólt konkrétan az 1848-as törvények módosításáról és pontosan arról sem, milyen felségjogok illessék meg az uralkodót az új államszerkezetben.

A kiegyezés tartalma

Magyarország államberendezkedését illetően a fenti jogszabályokon kívül, amelyek eredeti nyitottságukat felhasználva, hallgatólagosan módosították az 1848-as törvényeket, sor került néhány külön becikkelyezett változtatásra is, amelyek még inkább közelítették a kiegyezés végső változatát a konzervatívok 1862-ben Apponyi György által összefoglalt tervezetéhez.

Szász Zoltán

A 67-es ellenzék

Sennyey merev, a népszerűséget méltóságán alulinak tartó rideg egyénisége sem volt alkalmas nagyobb politikai csoportosulás szervezésére. A középnemességtől eleve elzárkózott, mivel bevonásuk esetén – mint mondotta – a vezetés kicsúszna a kezéből. De kevés fogékonyságot mutatott az Európa-szerte formálódó konzervatív szociálpolitikai reformtörekvések iránt is, noha a pártjának – Apponyi György által alapított és finanszírozott – pozsonyi német nyelvű lapja hasábjain kezdte meg szociálpolitikai írói tevékenységét Karl von Vogelsang, a majdani osztrák keresztényszociális párt alapító teoretikusa.

Hanák Péter

Eltolódások a politikai erőviszonyokban. Az 1892. évi téli választások.

Apponyi az 1870-es évek közepén csontos konzervatív hagyományokkal és nézetekkel lépett a közélet terére. A politikai vezető szerep rá is családi örökségként szállott apjától, Apponyi György udvari kancellártól, az ókonzervatív arisztokrácia egyik vezetőjétől.

Lábjegyzet

  1. Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Wien. Staatskonferenz-Acten 1846:970
  2. Így a püspöki kar Pesten, 1849. január 20-án kibocsátott pásztorlevele. Közölve: ugyanott II. 376–378.
  3. Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. II. Budapest, 1903–1918. 34.
  4. Közli: Deák Ferenc beszédei. Összegyűjtötte Kónyi Manó. III. 2. kiadás Budapest, 1903. 302–351
  5. Pesti Napló, 1861. április 18.
  6. Idézi: Szabad György, Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, 1967. 569.
  7. Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. III. Budapest, 1903&nndash;1918. 318–319. (Fordítás a német eredetiből).
  8. Országos Levéltár D 186. Kancellária, elnöki titkos iratok, 1864 – 3.

Irodalom