Aquileia

A Múltunk wikiből

velenceiül Aquilee, szlovénül Oglej

ókori római eredetű város Olaszországban, közel az Adriai-tengerhez, a Natissa folyó partján

Wikipédia

Udine Aquileia
168
Marcus Aurelius Aquileiából irányítja a hadműveleteket; a moesiai limesről egy legiót Daciába helyeznek.
452
Az észak-itáliai hadjárat során a hunok lerombolják Aquileát; békekötés Mincio folyó mellett.
796
nyár Pippin,Itália királya, Nagy Károly fia – seregeivel meghódoltatja az avar kagánt, előtte a Dunánál alkalmi egyházi konferenciát tartottak az aquileai pátriárka és a salzburgi püspök vezetésével.

Mócsy András

Etnikai és társadalmi viszonyok

A törzsi arisztokraták gazdagsága csak részben eredt a leigázott nép mezőgazdasági termeléséből. Az a jelentős fényűzés, amelyet a kelta harcossírok vagy a dák várak leletei tükröznek, kiterjedt kereskedelmi kapcsolatok eredménye volt. E kapcsolatok részben a szomszédos népekkel, részben azonban a földközi- és fekete-tengeri görög és római kereskedelmi hálózattal álltak fenn. Az utóbbiról nemcsak azért vagyunk jobban tájékozódva, mert a görög és római importtárgyak – amelyek különösen a dák várakban gyakoriak – jól megkülönböztethetőek a helyi készítményektől, hanem azért is, mert az időszámításunk előtti századokban fennállt külkereskedelmi forgalomról egy hiteles és jól felhasználható leírás is fennmaradt. E szerint a Kárpát-medence lakói Aquileia piacára rabszolgákat, bőrt és vágómarhát vittek, amit borért, olajért és tengeri árukért cseréltek el. Duna vidéki és balkáni rabszolgák gazdag itáliai és görögországi családok tulajdonában csakugyan kimutathatók az i.e. I. században. Valószínű, hogy e rabszolgák a kelta, illír és dák törzsek egymás közötti csatározásaiból eredő hadifoglyok voltak. Számottevő rabszolgatartásról a római hódítást megelőző időkben nincsen tudomásunk. Annál valószínűbb viszont az, hogy a törzsek közötti háborúk végső célja a római piacokon eladható rabszolgák szerzése volt.

A görög és római import nagyobb részét olyan élelmezési luxuscikkek alkották, mint a bor és az olaj, amelyet forrásunk szerint bőrtömlőkben szállítottak, és már csak ezért sem tudjuk őket régészeti leleteink között kimutatni. A „tengeri áruk” valószínűleg olyan csemegék voltak, mint például az osztriga, amelynek kagylóit néhány esetben már sikerült dunántúli lelőhelyeken megtalálni. A görög és római iparcikkek tekintetében a dák arisztokrácia igényesebb volt, bár az importcikkek nagyobbik része az i.sz. I. századból való. Feltűnő ellenben az, hogy a görög és római pénz korábban kezdett forogni Erdélyben, mint a Kárpát-medence többi részén.

Az Erdély felé vezető kereskedelmi utakat is ezek a pénzek rajzolják ki: az egyik út az Adria keleti partjától északkeleti irányban, átlósan vágta át a Balkánt, és a Szerémségen keresztül vezetett Erdély felé, a másik az Al-Duna mentén több folyó völgyében vitt a dákok országába. Valószínű, hogy ebben a korán megindult kereskedelemben a dákok aranya és sója játszott nagy szerepet. A Szerémség centrális fekvését azonban nem csak ez bizonyítja. Az Aquileiától a Keleti-Alpok hágóin át a Száva völgyébe vezető út végpontja szintén a Szerémség volt, harmadsorban pedig innen indult ki az az út is, amely a Morava völgyében dél és kelet felé teremtett összeköttetést a Kárpát-medencével. A szkordiszkuszok balkáni hegemóniáját nyilvánvalóan az biztosította, hogy ennek a centrális fontosságú területnek – a Szerémségnek – a birtokában voltak.

Pannonia meghódítása és az augustusi külpolitika

A római külpolitika egészen Augustus koráig megelégedett azzal, hogy az i.e. 181-ben alapított kikötővárost, Aquileiát időről időre megtámadó kelet-alpesi törzseket kisebb hadjáratokkal megfélemlítse vagy a Macedoniába be-betörő balkáni törzsek ellen hadjáratokat indítson. Csak a Boirebistas alatt hirtelen erőre kapott dák állam váltotta ki Caesar korában egy nagyobb szabású dunai terjeszkedés gondolatát, nyilvánvalóan azért, mert úgy látszott, hogy a dákok egyrészt a szkordiszkuszok, másrészt a bojusz–tauriszkusz szövetség legyőzése után reális veszélyt jelentenek mind Macedonia, mind pedig Noricum és Aquileia irányában.


Az augustusi koncepció keretében csak másodrangú szerepe volt a katonai akcióknak. Ahol a már meglevő római pozíciókat nem fenyegette veszély, vagy ahol a római befolyásnak nem állták útját helyi tényezők, ott katonai akciókra vagy a római közigazgatás bevezetésére sem került sor. Így például Noricum – amelynek bányáit az aquileiai vállalkozók már legalább egy évszázada ellenőrzésük alatt tartották – csak Augustus halála után három évtizeddel vált formálisan is római tartománnyá.

A Duna-part másik pontja, amelyet már Augustus alatt helyőrséggel kellett megerősíteni, a pannoniai Carnuntum (Deutsch-Altenburg), a Baltikumot Aquileiával összekötő kereskedelmi út, az úgynevezett Borostyánút dunai átkelőhelye volt.

A római uralom külső és belső konszolidációja

Az útépítések a kezdeti idők legfontosabb feladatai közé tartoztak. Tiberius és Claudius korára kövezett utak kötötték össze sugarasan a Duna-határ megszállva tartott pontjait Aquileiával és az Adria keleti partvidékével, ezek közül Pannoniában a nyugati határszélen menő észak–déli úgynevezett Borostyánút és a Száva menti út volt a legfontosabb, de egyre inkább előtérbe került a Poetovióból Aquincumba vezető dunántúli átlós út is. A katonai megszállás súlypontjai eleinte ezek mellett az utak mellett feküdtek.

A katonai centrumok ellátása vonzotta Pannoniába az első római vállalkozókat. Az aquileiai kereskedőházak már a század elején kiépítették hálózatukat a Borostyánút mentén, különösen Emonában, Poetovióban, Scrabantiában (Sopron) és Carnuntumban, valamint a Száva felső folyása mentén. Ezek a kereskedelmi csomópontok a meginduló városi fejlődés magjaivá váltak.

A segédcsapati katona huszonöt évi szolgálat után római polgárjogot kapott, és ha visszatért hazájába, peregrinus jogú földijei között szükségképp a római uralom privilegizált helyi képviselőjévé vált. Amikor Claudius korában néhány dunai táborban megindult az észak-pannoniai bennszülött lakosság helyi sorozása is, ezzel voltaképpen megteremtődött az a keret, amely a törzsi arisztokrácia római polgárjoggal való felruházásával együtt a romanizáció folyamatának megindulását jelentette.

E folyamat azonban csak csíráiban fogható meg a Iulius–Claudius-dinasztia korában. Az idegen eredetű legionáriusok és italicus vállalkozók nem sok kapcsolatot találhattak a bennszülött lakossággal, amit igen jól illusztrál például az, hogy a legionáriusok nem bennszülött asszonyt vettek magukhoz, hanem a dunai rabszolgapiacon beszerezhető lányokat; a vállalkozók nagy része a nagy itáliai – főleg aquileiai – kereskedőcsaládok felszabadított rabszolgája volt, és ez a libertus-réteg szintén zárt kasztot alkotott; a kialakulóban levő városias települések hangadó rétege pedig a kiszolgált legionáriusokból és a vállalkozókból került ki, a törzsi arisztokrácia princepsei ide nem akartak, de nem is tudtak volna bekerülni.

Belpolitikai reformok és a tartományi igazgatás kiépítése

A Duna mentén kialakult új központoknak kedvezőbb kereskedelmi kapcsolatot kínált a Duna vízi útja a nyugati tartományokkal, Galliával és Germaniával, mint Itáliával, amely csak hosszú szárazföldi úton volt elérhető. A nyugati ipar a flaviusi–traianusi időkben fokozatosan elhódította Itáliától (Aquileiától) mindazokat a pannon piacokat, amelyeket a Duna vízi útján elérhettek.

A markomann háború és a dunai katonaság aktivizálódása

Marcus császárnak, aki a 168. év nagy részét Aquileiában töltötte, csak néhány évvel később sikerült főhadiszállását Pannoniába áttennie, és az ellenoffenzívákat megindítania.

Bóna István

A hunok

452 tavaszán Attila és seregei Pannonián keresztülvonulva nagyobb harcok nélkül haladtak át a Juliai-Alpok Aëtiustól alig védett hegyszorosain. Három hónapos kemény ostrommal bevették és lerombolták a még soha el nem foglalt Aquileiát, majd folytatták útjukat Concordia (Portogruaro) – Altinum (Altinum) – Patavium (Padova) – Vicentia (Vicenza) – Verona – Brixia (Brescia) – Berganum (Bergamo) – Mediolanum (Milánó) városain át Ticinumig (Pavia). Amely város nem nyitotta meg önként kapuit, lángok martaléka lett.

III. Valentinianus és Aëtius tehetetlenül szemlélték Attila előnyomulását. Ütőképes hadsereg hiányában a kormányzat és a senatus előkelő követség útján békét kért Attilától. Rómát és Itáliát látszólag valóban az a követség mentette meg, amelyet I. Leó, Róma püspöke (a pápa), Avienus, a 450. év consulja és Trygetius, az örök város prefektusa vezetett. A Mincio folyó mellett kötött fegyverszünet (452) azonban csak ürügy volt a visszavonulásra. Aquileia ostrománál elveszett a hun sereg színe-java. A forró nyárban járvány, többek között pestis tört ki Észak-Itáliában, s átterjedt a seregekre. Hatalmas embertömegeit nem lehetett élelmezni. A legfőbb ok mégsem ez volt. Mialatt Attila főerői Itáliában voltak, keletrómai csapatok keltek át a Dunán, s az otthon maradt hunok felett saját országukban győzelmet arattak. A hun birodalom kétfrontos háborúba keveredett.

A korai avarok és a szlávok

Mindez nem változtat azonban a lényegen, azon, hogy az avarok a VII. század elejétől a Hamburgtól Bambergen, Passaun, Salzburgon át Aquileiáig terjedő vonaltól keletre, az Epirosz, Macedonia, Thracia vonaltól északra és a Dnyepertől nyugatra elterülő óriási kiterjedésű szláv világ kellős közepébe kerültek.

Az Oriens és korai szervezete

A meghódított pannon föld lakosainak megtérítésével két egyházi szervezetet bíztak meg már 796-ban. A Drávától délre eső Pannonia Inferior az aquileiai pátriárka felügyelete és joghatósága alá került.

Györffy György

Pannonia és Morvaország elfoglalása

A magyar fejedelmek a gyakorlatnak megfelelően valószínűleg Árpád egyik fiát állították a sereg élére. Az 5000 főre becsült sereg Pannonián, nyilván a Braszlavtól kapott vezetőkkel, szabadon kelt át, és valószínűleg azon a római úton haladt Aquilea felé, amelyet a X–XI. századi források "strata Ungarorum"-nak, a magyarok útjának neveztek. Ez az út nem érintette a pannoniai központokat, Sziszeket és Zalavárt, hanem a kettő között húzódva, Zágrábtól kezdve a Száva déli oldalán haladt. A magyar sereg Aquileánál kiérve Lombardiába először a Pótól északra fekvő síkságon át, Milánóig és Paviáig, Berengár fővárosáig nyomult előre, és amikor Berengár nagyobb számú, tarka nemzetiségű serege összeállt, visszavonultak a Brenta folyó keleti partjára.

Az utolsó nyugati hadjáratok és az augsburgi csata

Ottó – hercegek és püspökök kíséretében – nyár végén indult el, és 951. szeptember 23-án ostrom nélkül bevonult Paviába, ahol feleségül vette Lothár özvegyét, és Itália királyává kiáltatta ki magát. II. Berengár elmenekült, Ottó pedig Kelet-Lombardiát Aquileával és Veronával együtt Henrik bajor herceg uralma alá rendelte. A kortárs, de távol élő Widukind Henrikről ezt írta: „elfoglalta Aquileát, a magyarokat kétszer legyőzte, a Ticinót átúsztatta és nagy zsákmányt szerezve sértetlenül tért haza.”[1]


A fogoly vezéreket Regensburgban a beteg Henrik elé vitték. A halálán levő herceg, aki néhány éve kiheréltette az aquileiai pátriárkát, és néhány hónapja megvakíttatta a salzburgi érseket, természetének szabad utat engedve, felakasztatta a magyar vezéreket.

Az augsburgi csata vélt és valós jelentősége

A fentebb előadottak szerint nyugat és a magyarok viszonyában már a 951. év fordulatot hozott, amikor is először tört be nyugati sereg Magyarországra, amikor Ottó benyomult Itáliába, és a Csehországtól Aquileiáig kiterjesztett bajor hercegség végleg elzárta Magyarországot nyugattól.

Lábjegyzet

  1. Gombos III. 2663.

Kiadvány

A 907-ben emlitett frank vár (Bresalauspurc, Brsslavaspurch, 1052-ben Preslawaspurch) egyetlen számba jöhető névadója Braszlav frank-szláv gróf, 884-től a magyar honfoglalásig Arnulf keleti hadainak parancsnoka és Pannonia katonai kormányzója (vesd össze Annales Fuldenses Annales Fuldenses a. 884, 892, 896), akinek neve a Codex Aquiliensis f.2 és f.6 lapjain Brasclauo formában is fennmaradt (vesd össze A. Cronia, Studi Aquiliesi. Aquileia, 1953. 361).