Arad

A Múltunk wikiből

latinul Aradinum

város Romániában
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
1131
Az aradi országos gyűlésen 68 főurat lemészárolnak.
1177
III. Béla összeíratja az aradi társaskáptalan birtokait és népeit.
1598
szeptember Csanádot, Nagylakot és Aradot elfoglalja a török.
1660
június vége Barcsai Ákost a török aradi táborába viszik, tisztes fogságba kerül.
1707. július 5–25.
Károlyi Sándor sikertelenül ostromolja Aradot.
1707. október 3.
Rabutin tábornagy császári sereggel Aradra érkezik, a következő hetekben ismét birtokába veszi Erdélyt.
1735. május 2.
Az aradi katonai parancsnok elfogatja a felkelő parasztokkal kapcsolatba lépett Szegedinac Pero kapitányt.
1848. október 4.
Az uralkodó Jellačićot Magyarország polgári és katonai kormányzójává nevezi ki, az országgyűlést feloszlatja és az eddig nem szentesített törvények érvényteleneknek minősíti.
Az aradi várőrség fellázad.
1849. június 27.
A kormány második felhívása a népfelkelésre.
Arad várának megvétele.
Iancu első megbékélési ajánlata.
1849. június 29.
Minisztertanácsi határozat a honvédsereg Maros menti teljes összpontosításáról.
1849. július 1.
Kossuth a honvédsereg főparancsnokává Mészáros Lázárt nevezi ki.
1849. július 2.
Az országgyűlés egyetlen pesti ülése.
Görgei komáromi győzelme.
1849. július 3.
Róma eleste.
1849. július 5.
Kossuth Görgeit felmenti hadügyminiszteri állásából, de meghagyja á fősereg élén.
1849. július 8–11.
A kormány Szegedre költözik.
1849. július 11.
A honvédesapatok veresége Komáromnál.
1849. július 13.
Görgei Komáromból elvonul Vác felé.
1849. július 14.
Kossuth Aulichot nevezi ki hadügyminiszterré.
Kossuth és Bălcescu megegyezése a magyar–román megbékélésről.
1849. július 15.
Görgei váci kudarca.
1849. július 20.
Perczel turai kudarca.
1849. július 21.
Ferenc József Scitovszky Jánost esztergomi érsekké és hercegprímássá nevezi ki.
1849. július 23.
Elbukik a badeni felkelés.
1849. július 24.
Mészáros lemond a főparancsnokságról.
Szemere kormánya nevében benyújtja lemondását.
1849. július 25.
Kossuth elutasítja a kormány lemondását.
1849. július 27.
Az orosz főerők átkelnek a Tiszán.
A képviselőház zárt ülésén a békepártiak Görgei főparancsnokságát kÖVetelik.
1849. július 28.
A képviselőház nemzetiségi határozata.
A zsidók egyenjogúsítása.
1849. július 29.
Perczel Szegedig vonul vissza. Haynau Szeged határába érkezik.
Görgei Tokajnál átkel a Tiszán, és megindul Arad felé.
1849. július 30.
A honvédsereg főparancsnokává Kossuth Dembińskit nevezi ki.
1849. július 31.
Bem segesvári veresége. Petőfi halála.
1849. augusztus 1.
Dembiński feladja Szegedet. A kormány és a képviselőház Aradra települ.
1849. augusztus 2.
Haynau bevonul Szegedre.
1849. augusztus 3.
Bălcescu a román felkelősereg vezetői elé tárja a július 14-i egyezményt.
Iancu azonnali fegyvernyugvást rendel el.
1849. augusztus 5.
Dembiński szőregi veresége.
1849. augusztus 6.
Piemont békét köt Ausztriával.
Az erdélyi hadsereg felbomlását előidéző nagycsűri vereség.
1849. augusztus 7.
A kormány felajánlja a koronát a Romanovoknak. Görgei tárgyalást ajánl az oroszoknak.
1849. augusztus 9.
Kossuth Bemre bízza a hadsereg fővezérletét.
Görgei Aradra érkezik.
A fősereg megsemmisítő veresége Temesvárnál.
1849. augusztus 11.
Kossuth lemond, s a hatalmat Görgeire ruházza.
1849. augusztus 13.
Görgei Világosnál leteszi a fegyvert.
1849. augusztus 17.
Az aradi várőrség megadja magát.
1849. augusztus 22.
Velence megadja magát.
1849. szeptember 5.
A péterváradi várőrség megadja magát.
1849. szeptember 12.
Kossuth nyílt levelében árulással vádolja Görgeit.
1849. október 2–5.
Komárom vára császári kézre kerül.
1849. október 6.
Batthyány Lajos gróf miniszterelnököt Pesten, a magyar honvédsereg 13 parancsnokát Aradon kivégzik.
1858. október 25.
A SzolnokArad vasútvonal megnyitása.
1868. december 22.
Az AradGyulafehérvár vasútvonal megnyitása.
1872. május 9.
A magyarországi románok aradi gyűlése.
1894. január 6.
Engelmann Pál és társai megalakítják Aradon a Magyarországi Szociáldemokrata Munkáspártot.
1897. január 6.
A Tribuna Poporului, a Román Nemzeti Párt ellenzéki csoportjának lapja megjelenik Aradon.
1904. június 3–8.
Aradi általános sztrájk.
1906. február 17.—március 5.
Aradi vagongyári munkások sztrájkja.
1910. május 30.—június vége
Vidéki nyomdászok sztrájkja: Arad, Sopron, Nagybecskerek, Marosvásárhely, Újvidék.
1913. április 21.—május 18.
Az aradi vagongyár 1200 munkásának sztrájkja.

Tartalomjegyzék

Bóna István

A korai bronzkor

Valószínűleg a Morva völgyéből költözött a Temesközbe a perjámosi kultúra népe. Magába olvasztotta a rokon pitvarosi csoportot, és új, erős tömböt alkotott a Maros-torkolat vidékén. Nyomában újabb déli elemek érkeznek a Bánátba, az egyik águk Arad környékén átkel a Maroson, és behatol a Tiszántúlra. Feltehetőleg hatására alakul át a Tiszántúlon elszórtan élő hatvani lakosság és vele együtt talán a nyírségi csoport népességének művelődése is a déli színezetű ottományi kultúrává.

Attila birodalma

A Maros problémája nem áthidalhatatlan. A folyó torkolatvidéke a Szárazér és az Aranka között még a XIX. század első felében is különböző nevű és névtelen ágakra szakadt, e egyáltalán nem emlékeztetett a nagyjából Arad vidékéig terjedő széles medrű folyóra.

Györffy György

Vármegye, vár, város

Amiként Erdélyben az ispánok függő viszonyban voltak a vajdától, valószínű, hogy Csanád kezdetben hasonló módon gyakorolt felügyeletet azon ispánok felett, akik elfoglalták Ajtony főembereinek a helyét Aradon, Temesvárt, Kevén és Krassó várában, és alighanem ezeknek az ispánoknak a neve maradt fenn Arad és Keve várak nevében, Csanádot ugyanakkor „primus inte pares” minőségben tünteti fel az, hogy csupán egy várnak és megyéjének adott nevet.

Népesség, település, termelés, árucsere

Az ispáni várak mellett hasonló városképző szerepe a nagyobb királyi egyházaknak volt. A somogyvári apátság és az aradi prépostság egyenesen a várba települt; Pannonhalma, Pécsvárad, Szekszárd stb. mellett egy-egy suburbium országos vásár színhelyévé vált, melyet a védőszent ünnepén tartottak.

Ühegy, vendég és izbég

Kézai szerint a pogány foglyok neve „ühegy” (uheg), s valóban, egy Somogy megyei birtokos, Rádi András 1131–1141 táján 38 uhug-nak nevezett libertust adott az aradi prépostságnak földdel és minden más szükséges felszereléssel együtt.

Kristó Gyula

Idegen etnikumok

A Besenyő helynevek egy része bizonyosan Besenyő nevű személyről vette nevét, mint például az aradi egyház javainak 1177. évi összeírásában előforduló Zaránd megyei Besenyő.

Alávetett népelemek

Az aradi káptalan javainak 1177. évi összeírásában számos alkalommal említik név szerint azokat, akiket közönségesen (vulgo) szolgának neveznek.


Az 1177. évi aradi összeírásban az aradi prépostság nagyon sok iobagiójával találkozunk. Termékjáradék mellett csekély mértékben még munkajáradék is terhelte őket.


A bakonybéli összeírás szerint a monostor aratorai és vinitorai csak egymás között házasodhattak.

Mezőgazdasági termelés

Alig találunk szántóvetőket az aradi egyház javainak 1177. évi összeírásában.

Földművelés

Számos szőlővel és szőlőművessel rendelkezett az aradi prépostság a XII század második felében az ország keleti részén. A szőlő jelentős részéből bort készítettek.

Tulajdonviszonyok

A királyi alapítások közül az adományozás nagysága miatt kiemelendő az aradi prépostság. Az aradi, Szent Márton tiszteletére szentelt társaskáptalant feltehetően II. Béla alapította. Az ő uralkodása alatt András volt veszprémi prépost, majd a világtól elvonult remete három faluban közel negyven "uhug"-nak mondott libertust és az egyik faluban három szőlőt és hat szőlőrészt adott az aradi prépostságnak. Az aradi egyház javainak 1177. és 1202-1203. évi összeírásából kapunk megközelítően pontos képet a prépostság XII. századi birtokállományáról. Az aradi egyház birtokába ment át maga az aradi vár, tulajdonában volt továbbá közel harminc falu részben vagy egészben, hét vármegyében szétszórva.


András remete II. Béla király korában az aradi egyházhoz közel negyven "uhug"-nak mondott libertust adományozott földdel és összes használati (munka-) eszközeikkel együtt.


Számos ide vonatkozó adat található az aradi prépostság javait összeíró 1177. évi oklevélben. Ebben olvashatjuk, hogy az egyik faluban az aradi egyház hét földrészt birtokolt, s ottani szőlőművesei másokkal együtt közös erdővel rendelkeztek. Egy másik faluban, ahol a föld ötödrésze az egyházé volt, az ottani emberek másokkal közös erdőt bírtak.


Adataink egyaránt utalnak az osztásos földközösség rugalmasságára és merevségére. Ami a rugalmasságot illeti, az 1177. évi aradi összeírásban érdekes példákra bukkanhatunk. Felkér faluban az aradi egyház 12 jobbággyal rendelkezett, ezek közül mindegyiknek része volt a falusiakkal; ha létszámuk növekednék, a sorsrészek (sortes) is növekednek. Sáros faluban az egyház öt mansiónak parancsolt. Ezek földje közös volt a falu lakóival; ha számuk gyarapszik, növekedniük kell a sorsrészeknek (sortes) is.


1177-ben Felkér faluban az aradi egyháznak két sorsrésze és két curiához való helye volt. Jogos a feltételezés, hogy a két rész a két curia-hely, tehát a két belsőség után járt. Ugyanakkor ez az adat arra is rávilágít, hogy a földbirtokost kétszer annyi rész illette meg az osztásos földközösségből, mint amennyit egy-egy falusi ott kaphatott.


Szintén az ország három különböző részén feküdtek 1177-ben a pár évtizeddel korábban alapított aradi prépostság birtokai. Itt a legtekintélyesebb számú ingatlanok a prépostsági székhely, Arad tágabb környékén, Arad, Temes, Zaránd és Bihar megyékben voltak. Emellett birtokolt az egyház Erdélyben és a Dunántúlon is.


Egyazon birtok több tulajdonos kezén való megoszlására ugyancsak a dömösi és az aradi összeírásokból vehetünk példát. A dömösi prépostságnak 1138-ban öt halastava volt. Ezek közül háromban csak mint részbirtokos szerepelt: az egyik a pásztói apáttal volt közös, a másik magánbirtokossal, Apáti fia Lukáccsal, a harmadikban pedig egyharmad rész a csongrádi ispánt illette. Az aradi egyház Sáros faluban öt mansióval rendelkezett, ezeknek földje közös volt a falu lakóiéval, ugyanakkor a faluban a bihari vár vadászai is ott éltek még.

Kézművesek

Az aradi prépostság Bárd falusi esztergályosa évi 50 tállal adózott.


Az aradi prépostság 1177. évi conscriptiója esztergályosokról, tárnokokról tesz említést.

Kereskedelem

Az aradi prépostság 1177. évi conscriptiója esztergályosokról, tárnokokról tesz említést.


III. Béla 1183-ban három sószállító hajót adományozott a nyitrai egyháznak azzal a szabadsággal, amelyet Bizere monostorának hajói bírtak a só vásárlásában és tárolásában, s e hajókat akár Aradon, akár Szegeden fenntarthatták maguknak. --- Ugyancsak III. Béla király 1192-ben a pannonhalmi apátságnak szintén három sószállító hajót adományozott azzal a kiváltsággal, hogy a sóbányából az apátság mind szárazon, mind pedig vízen e három hajón szállított só után vámot szedni senki ne merészeljen. Korán jutott hasonló adomány birtokába az aradi egyház is: 1211-ben az aradi prépostság és a szintén Arad megyei bizerei bencés apátság sószállító hajói szolgáltak hasonló királyi adomány mintájául, amikor is II. Endre király megerősítette III. Bélának a pannonhalmi apátság javára tett 1192. évi adományát.

Egyházi társadalom

Több királyunk alapított a XII. században prépostságot, így II. Béla az aradit, III. Béla pedig 1190 táján a szebenit.

II. Béla

Az 1131 folyamán a Maros menti Arad mellett megtartott országos gyűlés szorosan a hatalomátvétel 1131 tavasza óta tartó folyamatának része. Az Ilona királyné kezdeményezésére, a király, a két királyfi, a csecsemő Géza és László, valamint a társadalom széles rétegei részvételével megtartott gyűlésen a királyné egyenesen felhatalmazta a jelenlevőket, hogy számoljanak le mindazokkal, akik vétkesek Béla megvakításában. A gyűlés kegyetlen mészárlásba csapott át, 68 világi előkelőt öltek meg ott, családjukat lajstromba foglalták, birtokaikat elkobozták. Ezekből az ingatlanokból alapította meg utóbb II. Béla Aradon a prépostságot. Az aradi gyűlés fontos állomása volt azoknak a harcoknak, amelyek következtében II. Béla a Kálmán-párt különböző frakcióit legyűrve megszilárdította uralmát.

Új vonások III. Béla belpolitikájában

Szilárd szövetségesekre lelt III. Béla – egyes magyarországi egyházi vezetőkkel szemben az 1170-es években alkalmazott keménykezű politikája után – a magyarországi egyházakban. Így érthető, hogy a király maga sietett a sérelmet szenvedett egyházak megsegítésére, illetve kitüntette magát új alapításokkal. 1181-ben a zágrábi kanonokok Fehérvárott előadott panaszára visszajuttatta a zágrábi egyháznak azt a birtokot, amelyet a világi hatalom, a varasdi megyésispán tőle elfoglalt. Ugyanebben az évben úgy rendelkezett, hogy a cégényi monostor szökött jobbágyai kerüljenek vissza az egyházi fennhatóság alá. Megadományozta a nyitrai egyházat, a pannonhalmi apátságot, a templomosokat, a fehérvári kereszteseket és saját udvari papját, megerősítette a tengerfehérvári Szent János-monostor birtokait és igazságszolgáltatási kiváltságait. Oklevélbe foglalta az aradi prépostság, a cégényi monostor, a fehérvári johanniták birtokait.

Sinkovics István

Esztergom megvétele és a gyurgyevói győzelem

A Maros mentén eredményesen haladt előre a lugosi bánnak kinevezett Borbély György támadása. Báthori István egykori hadvezére 13 várat foglalt vissza 1595. augusztustól októberig, köztük olyan fontos helyeket, mint a Maros mentén Lippa, Solymos, Arad, Csanád, Világos, végül elfoglalta Jenőt is, és egyúttal meghiúsította a temesvári pasa várostromokat felmentő próbálkozásait.

Uralmi válság Erdélyben

Szaturdzsi Mehmed vezetésével 1598. szeptember közepén 50 ezer főnyi sereg indult a tiszántúli részek visszahódítására. Csanád vára a túlerővel szemben egy hétig tartotta magát, de azután őrsége a török kijátszásával éjnek idején fegyelmezetten elhagyta. Aradot parancsnoka felgyújtotta, és az őrséggel Váradra ment. Mehmed sem folytatta előnyomulását a Maros völgyében, hanem Váradot fogta ostrom alá.

R. Várkonyi Ágnes

Szabadalmas mezőváros – királyi város

Évi hét vásárával, Bécsben, Krakkóban megforduló, Kassa, Arad, Temesvár, Kolozsvár, Brassó vásárait látogató kereskedőivel Debrecen az ország legélénkebb forgalmú kereskedő mezővárosa.

Makkai László

Balkáni menekültek és hódítók

  • Míg a Dunántúlon a tömeges délszláv betelepülés – a királyi területen a török elől menekülő horvátok, a török megszállta részeken a hódítókat kísérő szerb, vlach és bosnyák „rácok” révén – csak Mohács után vált jelentőssé, viszont a 16. század végére az őslakosság jelentős részét az erdőkbe és az árterekre szorítva, a magyar néptömböt át- meg átszőtte, addig ez a bevándorlás az Alföld déli részén száz évvel korábban kezdődött, s a magyar néptömböt már Mohács előtt felnyomta a BajaSzabadkaArad-vonalig, később azonban tartósan nem hatolt bele, és nem lazította fel. Ez a különbség még a 20. század eleji néprajzi térképen is tükröződött: a Dunántúl etnikai tarkasága a török kor öröksége, míg a VácBajaAradNagyváradSzatmárnémetiBeregszászSátoraljaújhelyKassaRozsnyóBalassagyarmatPozsonyVác pontok által határolt magyarlakta területnek, nagyjából a Nagy- és Kisalföldnek a peremvidékekre is kiterjedő (a 18. századi eredetű szlovák szigeteket leszámítva), majdnem teljes etnikai bontatlansága a török korban is megőrzött középkori állapot öröksége.
  • A régi magyar parasztság töredéke a földesuraival beköltözött régi rác parasztsággal s a török hódítók nyomában érkező újabb szerb, de főleg vlach népességgel élt együtt a BajaSzabadkaArad–vonaltól délre, attól északra viszont Kalocsa, Halas, Szeged, Hódmezővásárhely, Simánd lakossága és közvetlen környékük már teljesen magyar volt; ezek közül mindössze Kalocsán és Szegeden telepedett meg török helyőrség.

Az alföldi gazdálkodási hagyományok népességmegtartó ereje

Környezték az Alföldet jeles búzatermő vidékek, mint például a Tápió völgye, beléje nyomultak szőlőtermő „hegyalják”, a gyöngyösvisontai, miskolctapolcai, érmelléki, váradi, aradi borvidékek.

R. Várkonyi Ágnes

Hadseregek és haditervek

Thököly felső-magyarországi hatalmának összeomlásával a kuruc ezredek – Petneházy, Petrőczy, Szőcs ezereskapitányok vezetésével – tömegesen álltak át a szövetségesek zászlói alá. Harci értékük már 1685 őszének-telének harcaiban megmutatkozott: elfoglalták Szolnokot, az egész Tiszántúlt, majd Heisler és Mercy császári tábornokokkal és Czobor Ádám ezredével együttműködve, december 6-án Petneházy Dávid csapatai élén rohammal bevette Aradot. A császár és a pápai nuncius aranylánccal tüntette ki.

A Határőrvidék katonaparasztsága

A Határőrvidék katonaparaszti társadalma a 18. század első éveire kezdett világos körvonalakat ölteni. Adó- és robotmentes, szabad földhasználat fejében a határ menti palánkok, sáncok, őrhelyek (csárdákok) szolgálatát látta el, s a nagyobb katonai központok – Szeged, Arad, Várad – gyorsan mozgósítható fegyveres erejét adta. A mintegy 20 ezer fő körüli népesség földművelésből és állattenyésztésből élt, és a Határőrvidék területén vámmentesen kereskedett.

Ember Győző

Az 1712–1715. évi országgyűlés

Tudjuk azt is, hogy a töröktől visszafoglalt, úgynevezett újszerzeményi területeken – Buda, Szeged, Arad, Eszék stb. székhellyel – különböző kamarai hatóságokat és hivatalokat szerveztek, és ezeket közvetlenül az Udvari Kamara alá rendelték. Az 1715. évi 18. törvénycikk a magyarországi kamarai igazgatás területi egységét helyreállítva, az ország régi és nagy kormányzati sérelmét orvosolta. Más kérdés azután, hogy a törvény rendelkezése mikor és hogyan valósult meg, hogy mit tekintettek Magyarország koronájához tartozó területnek, és mit nem.

Kosáry Domokos

Görögkeletiek és unitusok

A szerb egyház a bizánci ortodoxiából a török uralom alatt fejlődött olyan sajátos szervezetté, amely a szerb társadalmi rétegeknek szinte homogén művelődési jelleget biztosított. Ennek az egyháznak egy része került át a 17. század végén Magyarországra, s itt folytatta hagyományos életét. Vezetői, a karlócai érsekek, metropoliták egy ideig névleg megmaradtak a hanyatló Ipek névleges fősége alatt. Midőn azonban az 1737–1739-i háborúval megpecsételődött a török uralom alatti, önálló egyház sorsa, végleg Karlóca lett a központ. A metropolita alá tartozó püspököknek, a vladikáknak a szűkebb Magyarország területén Aradon, Budán, Karánsebesen, Pécsett és Temesváron volt székhelyük.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piackörzetek és piacközpontok

A központok és vonzáskörzeteik földrajzi meghatározása és térképre vetítése alapján a vonzásterület nagysága, illetve a tiszta és tág körzetben élő népesség arányának alakulása alapján a piackörzetek következő négy típusa különböztethető meg 1828-ban:

  1. Nagy területű tiszta, és más központok körzetével csak a határterületeken érintkező, jelentéktelenebb kiterjedésű tág körzet kombinációja. Ez leginkább a Dunántúl és a Duna–Tisza köze déli részén, valamint a Felvidék északkeleti részén fordul elő. Ilyen körzete volt például Pestnek, Bajának, Zombornak, Zentának, Kanizsának, Pécsnek és Miskolcnak.
  2. Kis területű, elég élesen elhatárolódó tiszta és jelentéktelen kiterjedésű tág körzet együttese. Ilyenek elsősorban a Felvidék nyugati részén, a Vág, a Nyitra, a Garam alsó és középső folyásánál voltak: például Esztergom, Ság, Léva, Selmec, Trencsén, Bán és Oszlány körzete.
  3. Nagy területű tiszta és nagy, egymásba olvadó tág körzetek kombinációja, elsősorban az Alföld keleti peremvidékein: például Debrecen, Nagyvárad, Gyula, Szatmárnémeti és Arad körzete.
  4. Igen kis tiszta és jelentéktelen kiterjedésű, erősen egymásba olvadó, szinte áttekinthetetlenül tág körzetek. Ezek leginkább a Felvidék nyugati szélén, északi vidékein és főképp a Tisza–Maros szögében fordulnak elő. Ilyen volt többek között Nagylévárd, Szenic, Sassin, Érsekújvár, Nyitra és Oravica, Resica, Nagyszentmiklós körzete.

A piackörzetek alakulására a földrajzi tényezők is hatással voltak, hiszen nyilvánvaló, hogy a domborzati, vízrajzi viszonyok nagy szerepet játszottak abban, hogy a hegyvidéki piacközpontok többnyire kis tiszta körzeteket, vagy egymásba olvadó tág körzeteket vonzottak, és hogy a nagy területű tiszta körzetek elsősorban az Alföldön és peremvidékein alakultak ki.

A körzetek nagyságát, a tiszta és tág körzetek egymáshoz viszonyított arányát azonban legalább ilyen erőteljesen befolyásolta a vidék gazdasági fejlettsége, termelési struktúrája, az árutermelés volumene, a munkamegosztás foka, azaz azok a tényezők, amelyek a tiszta és tág körzetben élő népesség igényeit, eladási és vásárlási szokásait meghatározták.

A körzetek alakulását erősen befolyásolta a főbb kül- és belkereskedelmi utak vonalvezetése is. Így például a Duna menti sík területeken : a Kisalföldön, a Csallóközben, vagy Fejér és Tolna megyék partmenti vidékén, ahol a nagykereskedelmi hálózat is jobban kibontakozhatott, és a legközelebb eső körzeti központok vonzásánál erősebben érvényesülhetett a távolabbi külkereskedelmi csomópontok, vagy a piacközpontként nem is jelentkező kikötő- és átrakodó helyek vonzása.

E területeken nem alakultak ki olyan nagy tiszta vonzásterületek, mint az Alföldön; a kisebb tiszta körzetekhez csatlakozó jelentősebb kiterjedésű tág körzetek itt nem a központok gyengeségét, hanem inkább piacközponti funkciójuknak a régión (esetleg az országhatáron is) túlnyúló jellegét tükrözik, hasonlóképpen a Tiszántúl központjaihoz (például Debrecen, Gyula körzetei), amelyeknek jelentős tiszta körzeteit sokszorosan meghaladták hatalmas, tág körzeteik.

A hegyvidéki, bányavidéki központok jó részénél az elenyészően kis, tiszta és sokszor jelentős kiterjedésű tág körzetek arányainak alakulása a központi vonzás gyengeségének eredménye volt. A kedvezőtlen hegyvidéki közlekedési viszonyok között is alakultak ki azonban nagy területű tiszta körzetek, mint például Máramarossziget és Huszt körül, olyan területen, ahol a kenyerét távolabbi vidéken kereső, szegényebb népesség nem igényelte a központok sűrűbb hálózatának kialakulását.

A piacközpontok jelentőségének meghatározásához, rangsorolásához a vonzásterületen élő lakosság száma, eladó- és vásárlóképessége, valamint a központok által nyújtott szolgáltatások gazdagsága és sokrétűsége szolgálhat kritériumként. Együttesen vizsgálva központ és körzete népességszámát, mezőgazdasági és kézműipari termelésének mutatóit, a kereskedéssel foglalkozók számát és összetételét, valamint figyelembe véve a központok egyéb, nem gazdasági funkcióinak gazdagságát és hatósugarát, vonzásuk intenzitása alapján a 138 piacközpontot három csoportra lehet osztani.

  • Az első csoportba az az erős piacközponti funkciót betöltő 46 központ sorolható (lásd térkép), amelynek tiszta és tág vonzáskörében az átlagos népességszám külön-külön meghaladta az 50 ezret. E központok átlagos népességszáma 1828-ban 10 ezer körül volt. E központok túlnyomó többsége regionális szerepköre mellett régión túlnyúló kereskedelmi kapcsolatokkal is rendelkezett. A kézműipar e központokban és körzeteikben egyaránt az átlagosnál fejlettebb és differenciáltabb volt, de ezt nem annyira az itt élő mesterek nagy száma, mint inkább az itt gyakorolt foglalkozások gazdagsága (a központokban átlag 58, körzeteikben átlag 23 mesterséget űztek), a ritkábban űzött mesterségek gyakori előfordulása, valamint az alkalmazott legények erős koncentrálódása tanúsítja. E központokban összpontosult az összes piacközpontban működő kereskedők 73%-a, a nagyobb tőkével rendelkezők 7,7%-a, tiszta körzeteikben pedig a körzeti kereskedők 81%-a. Egyébként e piacközpontok mindegyike többnyire magas szintű igazgatási-kulturális szerepkört is betöltött.
  • A piacközpontok második csoportját a közepes erősségű vonzást gyakorló központok alkották. Ebben a csoportban 45 piacközpont volt, amelyeknek tiszta vonzáskörzete átlagosan 15–20 ezer, tág körzete 30 ezer körüli népességre terjedt ki. Míg az erős piacközponti funkciót betöltő központok a Tiszántúl kivételével viszonylag egyenletesen helyezkedtek el az ország területén, addig a közepes erősségű vonzást gyakorlóknál három sűrűsödési terület észlelhető: a Felvidék nyugati része – a Vág völgye és a környező vidék –, a Hernád völgye, valamint a Tisza–Maros szöge. E piacközpontok csoportja mind a központok, mind körzeteik fejlettségét tekintve heterogénebb összetételű volt az elsőnél. Ezeknek a piacközpontoknak valamivel több mint a fele első sorban regionális központnak tekinthető, mintegy 40%-uknál pedig a régión túlnyúló piacfunkció, azaz egy nagyobb tájegységre kiterjedő belső, vagy külkereskedelmi tevékenység dominált. A kézműipar ezekben a piacközpontokban az első csoportnál fejletlenebb, de az országos átlag szintjét meghaladó volt. Az első csoporttól eltérően központ és körzete kézműipari fejlődése ebben a csoportban kevésbé volt összhangban. A körzeteknek csaknem a felében éles eltérés mutatkozott a központ és körzete kézműipari differenciáltsága között; egyharmaduknál a központ, kisebb részüknél a körzet javára. Kereskedelmi hálózatuk az első csoportéhoz hasonlóan alakult.
  • A gyenge vonzást gyakorló 47 központ túlnyomó többsége a Felvidéken helyezkedett el, nagy részük a hegyvidéken, egy részük pedig Magyarország és Erdély határán. Tiszta körzeteik átlagos népességszáma 5 ezer, tág körzetüké 20 ezer fő alatt volt, többségük vonzása mindössze 1–2 falura terjedt ki. A kézműipar – a központokban és körzeteikben egyaránt – többnyire a leggyakrabban előforduló mesterségek, általában legény nélkül dolgozó képviselőjének termelésére korlátozódott. Sok körzetben egyáltalán nem, vagy alig volt kézműves. Néhány központ – mint például Kisszeben, Paks, Verbó, Szentendre, Korpona, Kalocsa – ellenben éppen viszonylag fejlett kézműiparával vonzotta vidéke népességét. A nagykereskedők és a szakosodott kereskedők száma e központokban általában csekély volt, az árucserét többnyire házalók, vásározó kereskedők és zsidók bonyolították le.

Az erős vonzerőt gyakorló piacközpontoknak mindössze alig fele volt szabad királyi város. Arányuk különösen a rangsor élén álló (100 ezernél több lakosú tiszta és tág körzetet uraló) 11 településben volt domináns, amelyek közé Pest, Pécs, Sopron, Temesvár, Pozsony, Győr, Szeged, Arad és Székesfehérvár mellett az 1828-ban még nem városjogú települések közül csak Miskolc és Veszprém tartozott. Ugyanakkor a szabad királyi városok piacközponti súlyának mérlegelésekor nem hagyható figyelmen kívül, hogy Pécs, Győr, Temesvár és Arad a 18. század utolsó harmadától elért, gazdasági forrásból eredő fejlődésének gyümölcseként nyerte el a városi jogi státust.

Piacközpontok és városi funkciók

Az első hierarchikus szintbe azok a települések tartoznak, amelyek egész (a tiszta és tág együttes) vonzásterületének népessége meghaladta a 100 ezer főt, ezen belül tiszta körzetükben legalább 35 ezer lakos élt, és magas szintű (legalább megyei vagy egyházmegyei) igazgatási funkciót is betöltöttek. E csoportba kerültek vonzási erejük sorrendjében: Pest-Buda, Pécs, Miskolc, Kassa, Nagyvárad, Temesvár, Sopron, Debrecen, Veszprém, Arad, Baja, Kanizsa, Szatmárnémeti, Pozsony, Ungvár, Győr, Szeged, Rozsnyó. Mindegyikük regionális és régión túlnyúló szerepkört töltött be, piacközponti funkcióik általában több megyére kiterjedtek. É varosok több mint fele országos vagy kerületi hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

Míg Buda közigazgatási funkciója miatt volt központi jelentőségű. Pest már a 18. század végén az ország egyik legjelentősebb kereskedelmi központja volt. A francia háborúk idején, főként amikor a kontinentális zárlat miatt az úgynevezett gyarmati áruk, a levantei gyapot és más, a szultán fennhatósága alatt levő kisázsiai területről származó áruk Magyarországon, mindenekelőtt Pesten át kerültek az örökös tartományokba és onnan Németországba, s az áruféleségektől függően még tovább is, Pest hirtelen fellendült és növekedési üteme, kereskedelmi jelentősége a továbbiakban még csak fokozódott.

Pest országos kereskedelmi központtá válásának jelentőségét igazolják mindenekelőtt a külkereskedelmet és nagyságrendben csak ezt követően a belső, közvetlen és termelő fogyasztást szolgáló, Európa-szerte híres országos állat- és terményvásárai. Az országos vásárok forgalmát azonban megközelítette a kirakodó vásároké, amelyek funkciója a szűkebb és tágabb értelemben vett belföldi igények kielégítése volt. Ennek részben belföldi, nagyobb arányban külföldi, főként cseh, morva és bécsi kereskedők, valamint részben és többségükben magyarországi, számszerűen kevesebb külföldi, elsősorban bécsi, továbbá morvaországi kézművesek és manufaktúratulajdonosok igyekeztek megfelelni.

A gyapjúkereskedelemben országos központtá lett Pest eme jelentőségét növelte az 1830-as évek vége felé létesült két gyapjútisztító és osztályozó üzem. Az egykorú leírások szerint vízen és szárazon özönlött az egyéb nyerstermék is Pest vásáraira. Pestet nyerstermék-kereskedelme miatt tartották összehasonlíthatatlannak Béccsel vagy Németország – Dél- és Közép-Németország – kereskedővárosaival, noha az üzletkötések és a pénzforgalom szempontjából a lipcsei és a frankfurti vásárvárosokéhoz mérték jelentőségét. Egy-egy pesti Vásár forgalmát az 1820-as években 15–16 millió forintra becsülték. Pest rohamos fejlődéséről tanúskodik a nagyobb gyári kiváltsággal rendelkező tőkés iparvállalatok lerakatai számának meredek emelkedése is. 1815-ben még csupán 16 volt Pesten, 1819-ben újabb 12 lerakat létesült, 1828-ban már összesen 100 működött, s ebből 11 volt magyarországi üzemé. 1824 és 1840 között további 30 lerakatot állítottak Pesten. A külföldi vállalatok lerakataikat nagyobbrészt pesti kereskedőknél tartották. Pest a kivitelben, az átmenő kereskedelemben való közreműködése útján közvetve erősítette a belső piacot, ugyanakkor a hazai és az importált termékek elosztásában való jelentős részvételével betöltötte a belső piac közvetlen ellátójának funkcióját is. Lakossága kereskedelmi jelentőségével együtt nőtt. Lélekszáma 1800–1809 táján 30 ezer fő körül mozgott; 1836-ban 70 378, 1846-ban már 110 619 fő élt a városban. Az 1830-as és 1840-es években 54% volt a lakosság szaporulata. Ennek hétnyolcada beköltözésből származott, csupán egynyolcada eredt a természetes szaporulatból. 1847-ben 2 ezernél több ember foglalkozott termény-, illetve iparcikk-kereskedéssel.

Pécs a Dunántúl legnagyobb kereskedelmi forgalmú városa volt. A legnagyobb mennyiségű állat itt cserélt gazdát az országban. Az Ormánságban a Hegyhát, a Zselicség és a Sárköz árucsere góca, ahol – az egykorúak szerint – főként szerb és boszniai állatkereskedők nagy üzleteket bonyolítottak le. A Balkán félszigetről hatalmas sertéskondákat hajtottak ide eladás végett, majd a közeli rengeteg erdőkben makkon hízlalás után vagy ők, vagy vevőik továbbhajtották a sertéseket Sopron-ba, Bécsbe.

Borsod megyében Miskolc volt a piaci vonzáskörzet góca. Kitűnő országútja is hozzájárult fejlődéséhez. Nagy mennyiségű gabonát, bort, gyapjút, sertést, és az 1840-es években átlagosan évi 15 ezer mázsa rongyot adtak el a vásárokon, majd szállították az ország más részeibe görög és zsidó kereskedők.

Kassa az Erdély, Debrecen, Pest és a Hegyalja felől jövő, valamint az északi határon túlra, továbbá Alsó-Magyarországra irányuló kereskedelem csomópontja, áruforgalmának összekapcsolója. Vásárain gabona, dohány, gubacs, só és bor voltak a legkeresettebb árufélék. 1840 óta már az örökös tartományokból is érkeztek vevők újonnan létesült gyapjúvásáraira.

Nagyváradnak hat országos vására miatt volt kiemelkedő jelentősége. A nagyarányú ló- és szarvasmarha-felhajtás nemcsak pesti, hanem bécsi kereskedőket is vonzott. A városnak ez a – kivitelt szolgáló – forgalma közvetve szintén hozzájárult a belső piac erősödéséhez.

Temesvár kereskedői bécsi és pesti üzletfeleikkel tartott kapcsolataik révén a Havasalföldet és Szerbiát is ellátták fényűzési cikkekkel. Emellett még a szultán fennhatósága alatt levő, más területekről származó árukkal folytatott átmenő kereskedelemből is hasznot húztak.

Sopron a rendelkezésre álló adatok szerint jelentős mennyiségű gabonát és szarvasmarhát közvetített az ausztriai tartományokba, a hazai horvát kereskedők révén pedig nagyobbrészt Bécsújhelyre. A vásárain forgalomba került sertések jelentős hányadát a szlavóniai határőrvidékről hajtották a városba délszláv kereskedők. Az 1840-es években már gyapjúkivitele is legalább ilyen nagyméretű volt. Korábban élénk borkereskedelme a Zollverein létrejötte óta lehanyatlott. Hetivásárain magyarok, németek, horvátok mezőgazdasági és ipari termékcseréje folyt, hozzájárulván elsősorban az anyagi kultúra terén a népek közti kapcsolatok fejlődéséhez.

A Tiszántúl kereskedelmi szempontból legnevezetesebb piacközpontja Debrecen. Dohányraktára és az ahhoz kapcsolódó kincstári felvásárló tevékenység azért különösen jelentős, mert Szabolcs és Szatmár megye dohánytermelő községeinek gyűjtőközpontja, s ezáltal a termelés növelésének ösztönzője. Nem kevésbé fontos négy országos vására miatt, amelyek a pesti vásárok után a leghíresebbek voltak, mindenekelőtt a nagyarányú szarvasmarha-, ló- és sertésfelhajtás miatt. A debreceni szalonna különösen Gömör, Szepes és Sáros megyében volt keresett, de Pestre is sokat szállítottak belőle. A debreceni vásárok látták el a szűkebb piackörzetet helybeli, főleg azonban Pestről hozott kézműves és manufaktúraipari termékkel, gyarmati árukkal.

Veszprém a megye egyik fő kereskedelmi gócpontja, amely kiterjedt vonzáskörzettel is rendelkezett. Betöltötte az elosztó mellett a gyűjtőközpont funkcióját is. Öt ország- és postaút haladt át rajta. Vas, Sopron és Győr megye kereskedői is látogatták vásárait. Négy országos vásárán bort, sertést, lovat, gabonát, faeszközt, gyapjút, hamuzsírt, gubacsot adtak-vettek nagyban. A veszprémi hetivásárokon a megyei termés mellett Tolna, Somogy és Fejér megyéből származó gabonát is hoztak forgalomba.

Óarad országos vásáraira bécsi és csehországi kereskedők hozták az iparcikkeket. Dohány-, gyapjú- és gubacsforgalma, valamint Erdély, Temesvár, Nagyvárad, Pest közti átmenő kereskedelme a távolsági kereskedelmet szolgálta. Ezzel, úgyszintén élénk állatforgalmával ösztönzően hatott a megye nagybirtokosaira is, főként gyapjútermelésük növelése érdekében, emellett – bár az előbbieknél kisebb arányban – szarvasmarha- és sertéstenyésztésük fejlesztését szolgáló beruházásokra is serkentvén őket. A vonzáskörzetébe eső némely község parasztjait viszont dohánytermelésre ösztönözte. Óarad lánglisztje a Habsburg örökös tartományokban is kelendő volt. Nyersbőr-, méz- és borkereskedelme éppúgy a tágabb belső piaci körzet vásárlóit szolgálta, miként Újarad vásárai, ahol az árutermelő, jómódú parasztgazdák növekvő mezőgazdasági faeszköz, szerszám, új mezőgazdasági épületekhez, csinosabb külsejű, tágasabb lakóházakhoz szükséges épületfaigényeiket Erdélyből leúsztatott fákkal elégítették ki.

Mérei Gyula

A tőkefelhalmozás lehetőségei és a kereskedelmi tőke

Az olasz kereskedők alkalmazottai vagy megbízottjai Károlyvárost, Fiumét látogatták; a szultán fennhatósága alatt levő területekről a délvidéki városokba: Törökbecsére, Arada, Temesvárra, Újvidékre jöttek. Ezeken a csatornákon jutott el a mezőgazdasági termék vagy közvetlenül, vagy pesti, győri és más kereskedőktől való megvásárlás után Bécsbe vagy az örökös tartományok más részeibe.

Ruzsás Lajos

A szőlő- és bortermelés

Az új szőlőművelést terjesztő régi bortermelő városok sorába Buda, Sopron, Ruszt, Kőszeg, Kismarton, Esztergom, Pécs, Pozsony, Kassa, Eger, Gyöngyös, továbbá a Tokaj-Hegyalja mezővárosai és Arad tartoztak.

Benda Kálmán

Népsűrűség, települések, városok

Jellemző ebből a szempontból Nagyvárad, Arad, Miskolc és Eger fejlődése, mindegyik 35% fölött.

Vörös Károly

A városi funkciók átrendeződése

Az 1790–1791. évi magyar országgyűlés cikkelyezte be a szabad királyi városok közé Temesvárt, Szabadkát, Pozsegát és Károlyvárost, ám az 1785-ben szabad királyi város rangra emelt Pécs, majd az 1809-ben ilyen privilégiumot nyert Eszék és az 1826-ben privilegizált Arad új jogállásának becikkelyezésére, s így tényleges országgyűlési képviseletére 1848-ig már nem került sor. Erdélyben Ebesfalva (a későbbi Erzsébetváros) és Szamosújvár 1791. évi szabad királyi várossá emelése és a taksás Oláhfalu országgyűlési helyének visszaállítása után tovább már szintén nem szaporodott a városok száma. A gazdasági fejlődésnek központi funkciókra és az ezeket ellátni alkalmas más köjzpontokra irányuló igényei azonban, ha változóban voltak is, nem szűntek meg, sőt tovább erősödtek és növekedtek. Ehhez mérve fokozottan kérdésessé lett, hogy a szabad királyi városok hálózatának területi elhelyezkedése és egyes tagjainak fejlődése mennyiben bizonyul képesnek és elégségesnek a változás által teremtett bővülő szükségletek kielégítésére. E kérdésre választ mindenekelőtt a városok népességszámának fejlődésképességüket nem kis mértékben kifejező alakulása adja meg.

A már 1786-ban meglevő szabad királyi városok népességszáma a Magyar Királyságban az 1840-es évek végéig – folytatva a már 1804-ig megfigyelt, egészében csak mérsékelt fejlődést – 706 ezerre (ezen belül a horvát-szlavonországiaké 29 ezerről 55 ezerre), az Erdélyi Nagyfejedelemségben 74 ezerről körülbelül 120 ezerre emelkedett. A növekedés közel 100 %-os aránya az ország teljes népességszámának mintegy 40%-os növekedéséhez hasonlítva világos jele annak, hogy a szabad királyi városok szívóhatása továbbra is, és egyre jelentősebben növekedett.

A növekedés azonban e városok között 1804 után sem – sőt ettől kezdve még kevésbé – oszlott meg egyenletesen, és ebben a gazdasági élet e hat évtized alatt területileg eltérő fejlődését kell meglátnunk. Alapul ismét 1786-ig visszanyúlva: ettől kezdve az 1840-es évek elejéig a Magyar Királyságban a lélekszám-növekedésben minden más várost megelőző Pest után az ország 1786-ban még legnagyobb városának, Debrecennek népességszáma következik. Mögéjük azonban ekkor nyomul be Szabadka, és egy kategóriával lejjebb Pozsony mellé Szeged. Az országnak e legnagyobb öt városa mögött, 24 ezerről 35 ezerre növekedett népességszámával, Buda a hatodik helyre szorult. A szabad királyi városi népesség lélekszám-növekedésének arányait tájegységenként vizsgálva továbbra is feltűnő az, hogy az Alföld (és kivált a déli Alföld) szabad királyi városai, amelyek a dunai szállítás révén bekerültek a gabonakereskedelem hatósugarába, nagyszabású, 75%-os, számszerűleg is több mint 100 ezer főnyi népességszám-növekedést vallhattak magukénak. Ezzel szemben a szabad királyi városi népesség összlétszáma, az ilyen városokkal különben is szegényesen ellátott Dunántúlon, 60 év alatt alig 10 ezer, az egész Felső-Magyarországon pedig (az ottani nagyszámú, bár egyenként túlnyomórészt kis népességű szabad királyi város ellenére is) alig 20 ezer fővel, 1786-hoz képest is csupán 15%-kal nőtt. A kép tehát még a szabad királyi városok csoportján belül is egyértelműen a gazdasági fejlődés új elemeihez, a gabona és általában a mezőgazdasági nyerstermények termeléséhez és forgalmazásához kapcsolódó, az abból kinövő új központi funkciók alapján fejlődő városok rohamos növekedését mutatja. A hagyományos központi funkciókat ellátó, elsősorban céhes iparos vagy bányavárosok népességének kisebb arányú fejlődése jól tükrözte itt – s ezen át országosan is – a még a feudalizmus viszonyaiban kialakult funkciókra épült város és az ennek megfelelő termeléshez igazodó polgári réteg egyre mélyebb válságát. Erdélyben a központi kormányszervek odaköltözésén túl nyilvánvalóan ugyanilyen, a belső kereskedelem fellendüléséből táplálkozó tényezők játszottak közre Kolozsvár erőteljes növekedésében. A nagy szász városok hozzá képest ekkor már elmaradó növekedése talán elsősorban azt jelzi, hogy e városoknak a román fejedelemségek felé irányuló iparcikkexportja hanyatlásnak indult. Erről (a fejedelemségekben erősödő külföldi versenyről panaszkodva) már a kortárs statisztikus, Kőváry is megemlékezett.

A városi népességszám-fejlődés területi tendenciáinak e képe – folytatva és erősítve a már a századfordulón bontakozó fejlődést – korszakunkon végig tehát egyértelműen a hagyományos, nagy múltú szabad királyi városok rendjének erős polarizálódását mutatja. Ennek során a fejlődés megkövetelte központi funkciók ellátására már csak egyre kisebb hányaduk látszik alkalmasnak. Olyan tanulság ez, mely végül is sejteti azt, hogy a hagyományos városi polgárságnak a korszerű polgárosodásba már csak egy része lesz képes bekapcsolódni, és az is elsősorban az újabban felemelkedő városokban. A hagyományos polgárság másik része (elsősorban a kereskedelem fő áramából kiesett, csupán a céhes ipar, illetve a szigorú feudális rendszer keretei közé szorított bányaművelés bázisán álló városokban) már gyenge lesz ahhoz, hogy kilépjen a polgári létnek a feudalizmustól örökölt kereteiből.

A gazdasági fejlődés erejének és lendületének a nemességet és a parasztságot átformálni kezdő hatása ugyanakkor érthetővé teszi, hogy az új igények számára csupán a bármennyire is fejlődő néhány szabad királyi város által ellátható központi funkciók már nem lesznek elégségesek. A feudalizmus válságának: gazdaság és társadalom átalakulásának igen jellemző jegyeként azonban e bővülő funkciókat már nem újabb szabad királyi városok, hanem mezővárosok, pontosabban: a mezőváros általános fogalmán belül a mezőváros bizonyos, lakosaik lehetséges tevékenységi körét illetőleg meghatározott jogosítványokkal rendelkező típusai, kategóriái fogják átvenni. Olyan városok, melyeket a mezőváros a parasztságról szólva ismertetett, még falusias jellegű és sokban agrárfunkciójú típusaitól megkülönböztetendő, már a kortársak is inkább polgárvárosnak, szabadalmas mezővárosnak neveztek. Ezek helyzetét, jogállását az inkább a jobbágysághoz kapcsolódó mezővárosoktól eltérően immár az egész helység függetlenségének valamely, az időleges kedvezményeknél már stabilabb, csupán egyszerű földesúri kezdeményezéssel már meg nem változtatható, olykor éppen királyi vagy királyilag megerősített privilégiumon alapuló volta jellemezte. Közelebbről megvizsgálva azonban az is kiderül, hogy e stabilitás, illetve az azt biztosító, helyenként már szinte a közjog szférájába felnyúló privilégiumok mögött kezdetben is bizonyos meglevő, és a privilégiumot, illetve az ez által biztosított nagyobb mozgási szabadságot (mindenekelőtt önkormányzatot és szabadabb vagyonbirtoklást) szinte kikövetelő központi funkció, vagy (földesúri kezdeményezések esetén) ilyenek teremtésének határozott igénye állott. Olyan központi funkciók voltak tehát ezek, melyek már többé-kevésbé sajátosan fejlett, nem falusias infrastruktúrára, s a falusitól elütő társadalomra támaszkodtak, illetve ilyet alakítottak ki. Ezáltal természetes bázisaiul szolgálhattak a századelőtől gyorsulva bontakozó mezőgazdasági árutermelés nyomán most kifejlődő új gazdasági, ekkor döntően kereskedelemszervezési igényeknek, melyek e helységeknek – mint a gazdaságtörténetről szólva láthattuk is – a piacközpontok, illetve az ekkor elsősorban ezek vonzóerejével összefüggésben alakuló új városi funkciók által most meghatározott városhálózatban is jelentős szerepet biztosítottak. Jelentőségüket jól érzékelteti, hogy a Magyar Királyság 1828-ban legjelentősebb 138 piacközpontja között 34 szabad királyi város mellett 62 polgárváros található (köztük mind a 8 püspöki polgárváros, 3 szepesi város, a 36 kamarai polgárvárosból 15 és a 8 szabad polgárváros közül 4). A 138 piacközpontból kiemelhető 57 különleges városi funkciójú helység között pedig 21 a szabad királyi és 33 a polgárváros. De ezek mellett ott is kialakulnak már nem falusias funkciójú központok, ahol különben a város gazdasági-társadalmi profilját továbbra is a hagyományos módon folytatott mezőgazdasági termelés határozta meg. Mert ilyen központi funkciónak kell tekinteni azt a, bár a hagyományos paraszti technikával dolgozó, s parasztbirtokosok földjein folyó, összességében azonban már nagyszabású mezőgazdasági árutermelést is, mely egy-egy nagy, még sokáig falusias külsejű s lakosai életmódjában továbbra is parasztos alföldi mezőváros emelkedésének szolgált alapjául, s amely a nagy, de egyetlen városközpont körül szervezett területen termelt és ott forgalmazott mezőgazdasági termék jelentős mennyisége révén a helység funkciójának minőségi, a városias felé mutató változását is megindította. Mindenesetre elégséges erővel ahhoz, hogy a feudalizmus bomlásának e végső stádiumában ezek a korábban – mint láttuk – népességszámuk gyors és nagy növekedésével kiemelkedő városok már legalábbis egyes valódi és újszerű városias funkciókat legyenek képesek hordozni. S így lesznek versenytársai az ilyen új funkciók hordozására elégtelennek vagy éppen alkalmatlannak bizonyuló régi szabad királyi városoknak, olykor éppenséggel már háttérbe is szorítva azokat nemcsak mint a város (még sokszor jogállásában is) új típusai, hanem funkcióikban is új központokként.

A negyvenes évek kortársa a mezővárosoknak ebbe a többnyire falusias városképe ellenére is nem falusias jellegű, immár polgárvárosnak nevezett kategóriájába a Magyar Királyságban 8 szabad polgárvárost, 36 kamarai polgárvárost, 8 püspöki polgárvárost és 82 úgynevezett földesúri jobbágyos polgárvárost sorol: összesen 134 települést, 900 ezer lakossal. Ide számíthatjuk továbbá a 6 hajdúvárost, a 16 szepesi várost és a Jászkun kerület 18 mezővárosát: további 40 települést, 237 ezer lakossal. A különbségek persze e különböző várostípusok jogállása között sem jelentéktelenek. A hajdúvárosok és a jászkun mezővárosok együttesei 1790-ben országrendiséget nyert nem nemes társadalmi réteg települési területének és életének központjai, melyeket döntően lakóik változatlanul paraszti jellegű termelése és ennek megfelelő életmód jellemzett. A szabad polgárvárosok magukat minden földesúri szolgáltatás és teher alól megváltották; ha bizonyos, már inkább csak jelképes örökletes földesúri jogok nem is annyira az úri hatóságot, mint inkább nem nemes voltukat még jelzik is felettük: így például bíráskodási szabadságuk sem egyértelmű. A püspöki, a kamarai és a földesúri polgárvárosok és lakosaik jogilag jobbágyi helyzetben, de olyan városi privilégium birtokában vannak, amely viszonyaikat örökös és állandósított feltételek közé rögzíti, és őket egyszer s mindenkorra meghatározott járadék fejében egyrészt a jobbágyság személy szerinti szolgáltatási terheitől már szabaddá teszi, másrészt – a továbbfejlődés nem kis tényezőjeként – biztosítja, hogy a polgár vagyonával, házával, földjével, szőlőjével többé-kevésbé szabadon rendelkezhessék, annak adásvételét és szabad örökítését is beleértve. Különbségeik ellenére is közös vonása helyzetüknek tehát az, hogy a feudalizmus közvetlen nyomása alól immár nemcsak időlegesen, hanem véglegesen is felszabadultak, a még meglevő feudális függést is egyre jobban eldologiasították, polgáraiktól eltávolították. Ezzel együtt az új vállalkozások számára kedvező feltételeket biztosítva lakóiknak, egyre több központi funkciót vonnak magukhoz. Ennek nem egyedüli tüneteként a negyvenes évekre jó részüknek városi tanácsai – mint úgynevezett rendezett tanácsok – bizonyos polgári ügyek elsőfokú megítélésére és a váltótörvényszéki ítéletek végrehajtására is jogosultként már a közhatalomnak is részeivé váltak. A fejlődés persze fordítva is értelmezhető. A regionális gazdasági fejlődés igényei ugyanis legalább annyira közrejátszottak abban, hogy e városok funkciói – és nyomukban infrastruktúrájuk és (a funkciók zavartalan ellátását csak szabadon tevékenykedve lévén képes biztosítani) társadalmuk – így átalakulhattak.

Gazdaság és társadalom, valamint az intézményrendszer, a jogi felépítmény szerkezetének dialektikus, kölcsönhatásos változása és ebben a szélesebb keret részeiként a helyi és a regionális erők szintén dialektikus érvényesülése a típusok és a funkciók eltérései ellenére is feltétlenül reális és immár legalábbis bizonyos vonásaiban valóban városias fejlődést eredményez. Ezt és ennek méreteit e városok népességszámának az 1780-as évektől az 1840-es évek elejéig végbement jellegzetes növekedése is bizonyítja. A növekedés a már a rendi társadalomba beépült Jászkun és Hajdú kerületek legteljesebben agrárjellegű, paraszti-falusiasnak megmaradt városaiban is igen nagy: összes népességük 100 ezerről 200 ezer fölé nőtt. A forrásanyag megmaradása folytán egyáltalán összehasonlítható többi város közül a négy legnagyobb szabad, tehát magát korszakunk folyamán gyakorlatilag teljesen megváltani képes polgárváros (Kecskemét, Nagykőrös]], Nyíregyháza, Szentes) esetén a növekedés még a 100%-ot is meghaladta. A földesúri polgárvárosok átlagában a növekedés csak 30%-os, de ez területileg már igen egyenetlenül oszlott el. A népességszám növekedése a Dunántúlon 88, a délkeleti Alföldön meg éppenséggel 100 %-os, a Dunántúlon 72 ezerről 136 ezerre, az Alföldön 57 ezerről 118 ezerre emelkedve. Ezzel szemben Felső-Magyarországnak akar a nyugati részein is a növekedés a csek körülbelül 50%-os arányok mellett mennyiségileg már sokkal szerényebb; a népességnek mindössze 56 ezerről 86 ezerre menő növekedését takarja, ezt is jórészt a kisvárosok között szétszórtan. Utóbbi tendenciával ellentétben a Dunántúlon és kivált a délkeleti Alföldön e növekedés nagy földesúri központokat hozott létre: Tatát, Pápát, Keszthelyt (csak e 3 hely népességszámának összes növekedése 20 ezer fő); illetve tovább erősítette például Gyula, Makó, Hódmezővásárhely, Nagyszentmiklós szerepét, ahol a gyarapodás 45 ezer főt jelentett. A kamarai polgárvárosok közül, melyek végül is a kamara személytelen, bürokratikus földesurasága alatt álltak, szintén a dél-alföldiek fejlődtek a legerőteljesebben. A tiszai kamarai kerületnek abban a négy városában, melyeknél időbeli összehasonlítási alappal egyáltalán rendelkezünk, a népesség 12 700 főről 33 ezerre emelkedett: csaknem 160%-kal. És így nőtt nagyra az ugyancsak kamarai polgárváros Miskolc, mely a negyvenes évek elején 29 ezer lakosával már felülmúlta Kassát, vagy a püspöki Nagyvárad, mely ugyanekkor 20 ezer lakosával Aradnál és Temesvárnál lett népesebb várossá.

Arató Endre

A magyarországi románok és a magyar nemzeti mozgalom

A szerb egyházi privilégiumok értelmében a karlócai szerb metropolita lett a több nemzetiségű görögkeletiek egyházi feje. A hat délvidéki egyházmegye közül három, az aradi, a temesvári és a verseci pravoszláv püspökség lakóinak döntő többsége román volt, de a pravoszláv szerb egyház a három püspöki széket minden alkalommal szerbekkel töltötte be, s a román községek többségébe szerb pópákat helyezett – volt eset rá, hogy nem is egyet. E papok a szlaveno-szerb egyházi nyelvet használták, és szerbesítették, kizsákmányolták a román hívőket.

Az északi területeken a 18. század folyamán, az uniós mozgalom eredményeképpen létrejött a nagyváradi görög katolikus egyházmegye. A vallási unió tehát – a Erdélyhez hasonlóan – megosztotta a magyarországi románokat is. De arról sem szabad elfeledkezni, hogy az unitus Nagyvárad román művelődési központtá fejlődött, amelynek szoros volt a kapcsolata Balázsfalvával.

Hasonló, de szerényebb méretű román kulturális fejlődés ment végbe a déli pravoszláv területeken. A korábbi temesvári tanítóképző tanfolyamot 1812-ben Aradon állandó román intézménnyé szervezték át, csakúgy ugyanitt 1821-ben teológiává fejlődött az ideiglenes román papképzés. Ezekben az iskolákban jól felkészült, román nemzeti szellemű tanári kar működött.

Ezzel szemben a szerb klérus az aradi román tanítóképzőt legalább kétnyelvűvé akarta tenni, a román papok nevét erőszakkal szerb hangzású nevekre változtatta, a román értelmiség érvényesülését megakadályozta, a románok iskolázása elé akadályokat gördített azzal az indokolással, hogy az oktatás munkájára alkalmas tanult emberek a románok között nincsenek. Érthető tehát, hogy a románok – elsősorban kulturális téren – felvették a harcot a szerb klérussal. Emellett mindent elkövettek, hogy függetlenítsék magukat a szerb hierarchiától. Fő céljuk az aradi püspöki szék román nemzetiségű főpappal való betöltése volt. E törekvésüket a harmincas években siker koronázta. Az ellentétek azonban tovább éltek, mert a temesvári és a verseci román többségű egyházmegyék élén ezután is szerb nemzetiségű püspökök állottak.

Ebben a küzdelemben jelentős szerepet játszott Dimitrie Tichindeal, akinek irodalmi tevékenységéről még szólunk. A szerb klérus bosszúja elől az antifeudális szellemű írónak 1815-ben távoznia is kellett az aradi tanítóképzőből, amelynek tanára volt.

A magyar–szerb viszony lassú éleződése

Rajačić az országgyűlés főrendi tábláján, 1843 szeptemberében az 1791–1792. évi országgyűlés azon határozatára hivatkozva, amely a görögkeletiek számára többek között biztosította a birtokszerzés és a hivatalviselés jogát, kifogásolta, hogy görögkeleti (szerb) főtisztviselő nincs az országban.

Egy másik beszédében a szerb egyházfő többek között érintette az iskolák és a papnevelés kérdését. Beszámolt arról, hogy a görögkeletiek (szerbek) két gimnáziummal, két tanítóképzővel (ezek közül az egyik az aradi román képző volt) és négy teológiai intézettel rendelkeznek, más főiskoláik nincsenek.

Vörös Károly

A magyar színjátszás pest-budai kezdetei és vidéki évtizedei

A színészet Kolozsvárott így csak 1821-re szerveződött újjá, miután önálló, bár szerény színházépülethez jutott: az elsőhöz magyar vidéken, a Farkas utca bájos palotái között. Ez újból megélénkítette a sokáig tartózkodó erdélyi arisztokrácia segítőkészségét, érdeklődését. 1823-ban Déryné meghívásával már operai tagozatot is szerveztek, mely 1827-ben Arad, Szabadka, Baja, Pécs, Székesfehérvár színpadán vendégszerepelve őszre Pesten, a német színházban lépett fel, magas színvonalával óriási meglepetést okozva a közönségnek.

A magyar színjátszás kiteljesedése

A miskolciak 1831-ben Rozsnyót, Sárospatakot, Miskolcot; 1833-ban viszont Kecskemétet, Kiskunhalast, Aradot, Hódmezővásárhelyt keresik fel.

A verbunkos zene kibontakozása és az új népies műdal

Aradon például 1830-ban alakul konzervatórium, de megkövetelik és tanítják a kottaismeretet Debrecen kollégiumában éppúgy, mint az evangélikusok több középiskolájában, és a részben műkedvelőkre támaszkodó katolikus egyházi ének- és zenekarokban is.

Az oktatásügy intézményei

A görögkeletieknek Zomborban „illír”, Óaradon román tanítóképzőjük volt.

Spira György

Harcok az ellenség mellékhaderőivel

Része volt ebben mindenekelőtt az október 4-i királyi rendeletnek, hiszen ez az iromány egyértelműen napvilágra hozta, hogy az uralkodóház a magyar forradalom híveit közönséges lázadóknak tekinti. A császári hadseregnek azok a Magyarországon szolgáló parancsnokai tehát, akik az előző hónapok folyamán csupán kényszerűségből – s még így is csupán tessék-lássék – követték a magyar hadügyminiszter utasításait, most végre fellélegeztek, s a következő napokban azután elébb az aradi, majd a temesvári várőrség, végül pedig – október 18-án – az Erdélyben parancsnokló Puchner is bejelentette, hogy fegyvereit a rebellisek ellen fordítja.

Próbálkozások a fegyveres erők összpontosítására

A június 29-i minisztertanács pedig, amelyen részt vettek a tábornoki kar Pesten tartózkodó tagjai is, ennek megfelelően elrendelte, hogy a honvédsereg hadtestei most – a Haynau erőinek megosztása végett Komáromban hátrahagyandó várőrség kivételével – mindenfelől haladéktalanul vonuljanak a Maros mellékére, s ott azután az egyesített sereg, támaszpontjául használva Arad várát (amely alig két napja, de éppen a legjobbkor megadta magát a március óta a temesközi csapatok, az V. hadtest élén álló Vécseynek), mérkőzzék meg Paszkevics főerőivel, még mielőtt Haynau főerői is a helyszínre érkeznének.

Arad felé

A teljes cikk.

Temesvár

A következő hibát pedig Dembiński azzal követte el, hogy miután csapatait végül is nagy üggyel-bajjal kivonta a tűzből, seregével nem Arad, hanem Temesvár felé hátrált tovább, hogy – elébb a Temesvárt ostromló Vécseyvel, majd Görgeivel és Bemmel is egyesülve – Erdély nyugati határszélére húzódjék vissza s azután ott vegye fel a harcot az ellenséggel. Mert nem vitás, hogy az erdélyi széleken Bem balsikerei dacára is több esély kínálkozott az ellenállás továbbfolytatására, mint Arad táján, ahol a sereget Haynau és Paszkevics immár könnyen két tűz közé foghatta volna. Mivel azonban a június 29-i minisztertanács az összpontosítás helyéül mégis Arad környékét jelölte ki s most már ennek megfelelően Aradra tartott Görgei is, Dembiński, mikor Temesvár s azon túl Erdély felé kanyarodott, ténylegesen nem azt mozdította elő, hogy a haderőösszpontosítás az eredetileg kitűzöttnél kedvezőbb helyen bonyolódjék le, hanem azt, hogy Haynau őközé és Görgei közé ékelődhessék, s ezzel a haderő-összpontosítást örökre lehetetlenné tegye.

Ez a hiba pedig végzetes következményekkel járt. Mert Kossuth, tudomást szerezvén Dembiński önfejűségéről, nyomban belátta ugyan, hogy kár volt Dembińskire építenie, s ezért haladéktalanul Bemhez fordult, most már őt szólítva fel a fővezérlet átvételére, mire azonban Bem 9-én megérkezett s csakugyan átvette a vezérletet, a sereg már Temesvár alatt állott. S Bem még ekkor is azon volt, hogy a sereget a Görgeivel való egyesülés céljából Aradra vezesse. Ámde ekkor már Haynau is Temesvár közelében táborozott. Ahhoz tehát, hogy az Arad felé való elvonulás zavartalanságát biztosítsa, Bemnek előbb vissza kellett szorítania Haynaut s ezért meg kellett ütköznie véle. A még 9-én megvívott temesvári ütközet azonban nem Haynau visszaverésére, hanem a magyar sereg megsemmisítő vereségére vezetett. Holott jó darabig sikert látszott ígérni az a félelmetes ágyútűz, amelyet Bem az ütközet kezdetén az ellenségre zúdított. Csakhogy a magyar tüzérség – lőszerkészletének kimerülése miatt – alig három óra elteltével kénytelen lett tüzet szüntetni. A sereg jobbszárnyán pedig evvel csaknem egyidejűleg feltűnt és átkarolással fenyegető rohamra indult az az ellenséges hadosztály, amelyet Haynau még előzetesen a Temesvárról Aradra vivő út birtokba vételére rendelt ki, hogy a temesközi tábort és Görgeit végképp elvágja egymástól.

Világos

És Kossuth ez esetben is gyöngének bizonyult Görgei ellenében: először feljogosította őt a tárgyalások megindítására, majd – miután Görgei kijelentette, hogy ennyivel nem éri be, az Aradon tartózkodó miniszterek pedig erre fejvesztettségükben szintén ostromolni kezdték – végül abba is belement, hogy a maga és a kormány nevében csakugyan lemondjon és a főhatalmat teljes egészében a tábornokra ruházza. Amit az sem magyaráz, hogy Görgei, mikor a (puszta fegyverletételhez szükségtelen) politikai hatalmat is magának követelte, ezzel olyan látszatot keltett, mintha az oroszoktól valaminő politikai engedményeket is szándéka volna kicsikarni. Hiszen Kossuthnak tudnia kellett, hogy az oroszoktól ténylegesen semmiféle politikai engedmény nem várható, s ilyenek tételére (vagy a Habsburgoktól való kieszközlésére) őket kellő erő híján Görgei sem kényszerítheti többé, még ha netalán tervezne is effélét.

Amint Görgei persze nem is gondolt ilyesmire – mi több: még arra sem, hogy a fegyverletételt legalább a honvédsereg harcosainak biztosítandó személyes büntetlenség feltételéhez kösse, hanem – számításait merőben az orosz nagylelkűségre alapozva – a hatalom átvétele után mindennemű érdemleges feltétel nélküli fegyverletételt ajánlott fel Rigyigernek, s mindössze azt kötötte ki, hogy a fegyverletétel egyedül „ő felsége az orosz császár hadai előtt menjen végbe”.[1] 13-án pedig Világosnál már le is tette a fegyvert. Amivel azután nemcsak a harcok különbeni elhúzódásától komolyan tartó orosz hadvezetőség háláját vívta ki, hanem valóban képes volt felébreszteni a nagylelkűség szellemét magában a – könyörületességéről egyébként éppen nem nevezetes – cárban is, úgy hogy Miklós az ő számára utóbb ki is járta Ferenc Józsefnél a személyes büntetlenséget, s az orosz kézre került magyar foglyok közül csupán a többieket szolgáltatta ki a császáriak bosszújának.

A bosszúhadjárat megindítását pedig ilyen körülmények között már csak ideig-óráig késleltethette az, hogy az ellenállásnak a világosi fegyverletétel után is maradtak még gócai az országban. Világos ugyanis e kisebb ellenállási gócok sorsát is megpecsételte. A következő hetek folyamán tehát a honvédsereg még fegyverben álló katonái is kénytelenek lettek rendre leszámolni a helyzet megváltoztathatatlanságával, hogy azután vagy török területre meneküljenek vagy szintén megadják magukat. Amint idővel a négy magyar kézen maradt vár – Arad, Munkács, Pétervárad és (utolsóként, október 2-án) Komárom – is megnyitotta kapuit az ellenség előtt.

Szabad György

Az abszolutizmus meghirdetése és az egyeduralkodó császár

A fiatal császár a szó köznapi értelmében nem volt gyáva, 1849-ben a Dunántúlon még harctéri veszélynek is kitette magát, de ismételten kimutatta, mennyire retteg „az uralkodókat elűző”, a „rendet” megbontó forradalmak felújulásától. Szinte kizárólagosnak tekintette fellángolásukban a lázító „agitátorok” szerepét, és mit sem ismert fel objektív meghatározóikból. Környezetének befolyása mellett elsősorban félelmei magyarázzák kérlelhetetlenségét 1849-ben, amikor – Kempen altábornagy e vonatkozásban teljesen megbízható naplófeljegyzései szerint – személyesen követelt kíméletlen szigort a „vétkesek” ellen. Mindenekelőtt az önmagának is aligha bevallott félelmei legyőzésének a szándéka vihette arra, hogy magánlakosztályában képet őrizzen az aradi kivégzésekről, hálószobájában pedig élete végéig egy családi képen kívül kizárólag olyan festményeknek adjon helyet, amelyek a császári csapatoknak 1848–49-ben saját „lázadó” alattvalói elleni fegyvertényeit örökítették meg.

A magyarországi megtorlás

Komárom teljes katonai kiürítésének másnapján, október 6-án, a nagy bécsi forradalmi megmozdulás évfordulóján foganatosították a halálos ítéletek egész sorának – a várvédők megtévesztésére – szeptember derekán felfüggesztett végrehajtását. E napon végezték ki Pesten az első magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajos grófot, Aradon pedig a magyar honvédsereg 13 parancsnokát: Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Dessewffy Arisztidot, Kiss Ernőt, Knezić Károlyt, Lázár Vilmost, Láhner Györgyöt, Leiningen-Westerburg Károly grófot, Nagy-Sándor Józsefet, Poeltenberg Ernőt, Schweidel Józsefet, Török Ignácot és Vécsey Károly grófot. Október folyamán esett áldozatul a terrornak Csány László közlekedésügyi miniszter, Perényi Zsigmond báró, a felsőház másodelnöke, Szacsvay Imre, a képviselőház jegyzője, Kazinczy Lajos honvédtábornok, nemzeti kultúránk megújítójának fia s a külföldi segélycsapatok olyan vezetői, mint a francia Ch. Abancourt, a német P. Giron és a lengyel M. Woroniecki. Honvédtisztek, kormánybiztosok, az önvédelmi harcot támogató értelmiségiek, papok, diákok követték őket, neves és névtelen népi hősei a forradalomnak. Közel 120, ítélet alapján kivégzettről tudnak a történeti források, de ennél lényegesen nagyobb volt az ellenállóként vagy szökevényként felkoncoltak száma. Mintegy 1200 elítéltet hurcoltak a hazai, de főként a hírhedt lajtántúli várbörtönökbe és fegyházakba, ennél is jóval többen kerültek átmeneti időre fogságba. Óvatos becslés szerint is legalább 40–50 ezer volt honvédet vittek – Vajda János tanúsága szerint – embertelen bánásmódnak alávetett kényszersorozottként olasz vagy cseh földre, illetve délvidéki erődítési munkálatokhoz. Sok ezren menekültek külföldre, rejtőztek el idehaza.

A kíméletlenséget és az általa okozott személyes tragédiák sokaságát növelte a császári tisztek egy részének személyes példaadása a brutalitásban. Közismertté vált a világsajtó útján is Maderspach Károly Ruszkabánya kohómérnök feleségének nyilvános megvesszőztetése, ami férjét, a vonórudas függőhíd feltalálóját öngyilkosságba kergette. A kegyetlenségekhez társult a kiszolgáltatottak zsarolása. fosztogatása, ami a lakosság megsarcolásától as Aradon kivégzett Kiss Ernő honvédtábornok ezüstneműje főparancsnoki zsákmánnyá nyilváníttatásának kísérletéig terjedt, és a módszeresség, még „fogóbér” ígérete is, a bujdosó honvédek és politikai üldözöttek hajszolására.

Magyarország önkényuralmi igazgatása

Haynau azonban nemcsak gyűlöltté, hanem nevetségessé is tette magát. A „rend” bajnokának szerepében tetszelgő táborszernagynak külföldi körútján angol munkások ütlegei hozták tudomására, hogy nem felejtették el Aradot, se nem tekintik büszkélkedésre okot adónak magyarországi hóhérmunkáját.

A közlekedés és az áruforgalom fejlődése

Szegedet 1854-ben, Temesvárt és Debrecent 1857-ben, Nagyváradot és Aradot 1858-ban, Miskolcot 1859-ben kapcsolták az európai vasúthálózathoz.

A Februári Pátens és a feszültség növekedése

A Sopron megyei Szárföld parasztjai a templomban imádkoztak a Habsburg-ház pusztulásáért és Kossuthék hazajöveteléért, a debreceni, nagyváradi, aradi „diákságról, kereskedő- és iparos osztálybeli ifjúságról” pedig rendőri jelentés írta ismételten: „semmi kétség sem lehet az iránt, hogy… invázió esetén tömegesen siet majd a forradalmi emigráció, vagy Ausztria bármely más ellenségének a zászlaja alá.”[2]

Kolossa Tibor

Magyarország társadalmi-politikai struktúrája

A polgárság rohamosan gyarapodó csoportját alkotta a zsidó kereskedőréteg, mely a kereskedelmi és ipari tőkés vállalkozások túlnyomó részét kezében tartotta. A leggyorsabban fejlődő városok (Pest, Temesvár, Nagyvárad, Arad stb.) gazdasági életében már a kiegyezés idején domináló szerepet játszott.

S. Vincze Edit

A francia–porosz háború és a Párizsi Kommün hatása. Az 1871–72. évi „hűtlenségi per”.

A munkásmozgalom radikalizálódása az Általános Munkásegylet tevékenységében is tükröződött. A vidéki munkásegyletek sorban csatlakoztak hozzá (ekkor már több, mint húsz városban működtek szocialista jellegű szervezetek, főként az ipari gócpontokban: Pozsonyban, Sopronban, Nagykanizsán, Kaposvárott, Pécsett, Temesvárt, Aradon és Resicán), a fővárosi központ tevékenysége is kiterjedt.

Orosz István

Az állattenyésztés fejlődése

Az igazi fellendülést a tejtermelésben a tejszövetkezetek megalakulása jelentette. Az első tejszövetkezet Vas megyében, Szombathelyen alakult 1882-ben. A tejet nemcsak Szombathelyen, hanem Bécsben is értékesítették. Rövid néhány éven belül a Hortobágyon, Aradon, Kassán, Pécsett is alakultak újabb társulatok.

Katus László

Az urbanizáció meggyorsulása

Elég gyors ütemű – több mint 80%-os – volt Arad, Miskolc, Szolnok, Nyíregyháza, Debrecen, Kolozsvár és Székesfehérvár növekedése is. A félmilliós fővárost azonban egyikük sem tudta még megközelíteni sem. 1890-ben egyetlen vidéki város sem érte el a százezres lélekszámot, s az 50 ezret is csak ötnek a lakossága haladta meg (Szeged, Szabadka, Pozsony, Debrecen, Hódmezővásárhely), ezek közül azonban három jellegzetes alföldi agrárváros volt.

A magyar városfejlődés sajátos vonása volt, hogy éppen legnagyobb városaink jelentős része az urbanizáció viszonylag alacsony fokán állott. Keleti Károly 1870-ben az urbanizáció fokának bizonyos mutatói (az iparos és kereskedő népesség, valamint az értelmiség arányszáma, a lakosság műveltségi foka, az épületek jellege stb.) alapján rangsorolta a magyarországi varosokat. A Budapest után a lakosságszám szerint a 2–4., helyen álló Szeged, Szabadka és Hódmezővásárhely az urbanizációs fok szerinti rangsorban csak a 80, 88. és 89. helyre, a nagyságrendben 7. Kecskemét pedig a 63. helyre került. A 25 legnagyobb népességszámú város és község közül csak 11 szerepel az urbanizációs fok szerinti rangsor első 25 helyén, 13 közülük pedig még az urbanizációs rangsor első 50 helyére sem került be. A lakosság nagysága és az urbanizáció foka szerinti rangsorban egyaránt az első 25 helyen 11 várossal találkozunk, s valóban ezek voltak a kiegyezés idején Magyarország legjelentősebb városai: Pest és Buda, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Debrecen, Pécs, Székesfehérvár, Kolozsvár.

Szász Zoltán

A közös hadsereg és a magyar uralkodó osztályok

1880-ban két katonatiszt Bartha Miklóst, a kolozsvári Ellenzék neves függetlenségi szerkesztőjét kaszabolta össze, hat év múlva egy aradi hírlapírót sebesítettek meg, ugyancsak életveszélyesen.

Katus László

A románok

1872 májusában a magyarországi románok aradi gyűlése és az erdélyiek nagyszebeni konferenciája egyaránt az aktivitás mellett foglalt állást.

Vörös Károly

A kultúra és a tudomány regionális-helyi intézményei

A vidéki kulturális egyletek harmadik típusát az irodalmi jellegű helyi egyletek alkották. A korszak folyamán hét ilyen alakult: a székesfehérvári Vörösmarty és a debreceni Csokonai kör mellett a többi 5 (Pozsony, Sopron, Eperjes, Arad, Kolozsvár) kifejezetten a helyi, mintegy nyelvi szigeten vagy jobb esetben félszigeten élő magyar értelmiség általános humán irányú kulturális-társadalmi egyesületeként, mely irodalmi rendezvényei mellett a nemzetiségi intelligencia nyelvi magyarosítását is elő akarta mozdítani.

Hanák Péter

Irányzatok harca a szociáldemokrata pártban

Egy év múlva, 1894 januárjában Aradon tartották meg az új párt, a Magyarországi Szociáldemokrata Munkáspárt alakuló kongresszusát. Ez szintén az 1890. évi Elvi Nyilatkozatot fogadta el programul, de harcosabb módszereket hirdetett mint az anyapárt vezetősége. A munkáspárt a tőkés rendszer elleni küzdelem bázisát a magyar és a más nemzetiségű ipari és mezőgazdasági proletárok táborában látta, következetesen szembeállította a burzsoázia és a proletariátus érdekeit, megalkuvás nélküli osztályharcot hirdetett a tőkés állam, a kormány és a parlamenti ellenzék pártjai ellen.

Az egyesítő kongresszus

Békeszerzőnek az ausztriai párt egyik vezetőségi tagját, az Aradról elszármazott nyomdászt, Silberberg Ignácot küldte.

A szocialista agrármozgalom terjedése. Hódmezővásárhely.

Hódmezővásárhelyen a szervezkedés két ágban indult. 1890–1891-ben Aradról jött agitátorok alakították meg a helyi cipész egyletet, amelyből hamarosan más szakmákat is felölelő önképző egylet lett. Napszámosokat is meghívtak, egy ideig közéjük járt Szántó Kovács János is.

Katus László

Az ipar szerkezete és területi elhelyezkedése

Csaknem kizárólagosan nehézipari vidék volt a Krassó-Szörény és Hunyad megyei ipari táj szén- és vasércbányászatával, kohóival, vas- és acélüzemeivel, gépgyáraival. E tájhoz csatlakozott Temesvár és Arad, amelyek az ország legjobban iparosodott vidéki városai közé tartoztak.

E két hegyvidéki nehézipari tájunktól eltérően elsősorban az élelmiszeripar, s részben a textilipar játszott szerepet a nyugatmagyarországi kisalföldi iparvidék kialakulásában, ahol viszonylag erős kézműipari hagyományok is éltek. A nehézipart Győr, Pozsony és Magyaróvár gépgyárai képviselték.

Erdélyben a szász városokban, s főleg a Barcaságban, valamint Csíkben és Háromszékben találunk ipari gócpontokat (főleg faipar, részben textil- és élelmiszeripar). Rendkívül elmaradt az iparosodásban az Alföld, a Dunántúl középső és keleti része, az északkeleti Felvidék, valamint Erdély északi és középső része. Ezeken a tájakon szinte szigetként emelkedett ki egy-egy iparosodó város: Pécs, Szeged, Debrecen, Nagyvárad.

A vidéki városokban a helyi kereskedőtőkések, a külföldi vállalkozók, s kisebb részben a helyi iparosok által alapított középipari üzemek közül főleg azok tudtak meggyökeresedni és prosperálni, amelyek a helyi fogyasztás igényeit elégítették ki (élelmiszer- és építőanyag-ipar), vagy a technikai fejlődés élvonalával lépést tartva, folytonos újításokkal biztosították versenyképességüket mind a külföldi, mind a budapesti nagyiparral szemben. A századforduló után mindenesetre megfigyelhető a vidéki iparfejlődés meggyorsulása, életképes középüzemek alakulása, sőt néhány vidéki nagyüzem létrejötte is. A vidéki városok közül Pozsony, Temesvár, Fiume, Győr, Arad, Pécs és Nagyvárad haladtak leginkább előre az iparosodásban.

Az egyes iparágak fejlődése

Vidéken csak Győrött, Aradon és Resicán voltak nagyobb gépipari üzemek.

Hanák Péter

Az osztályharc fellendülése. Az 1904. évi vasutassztrájk.

A vasutassztrájkot egy sor jelentős megmozdulás követte: a debreceni munkások általános szolidaritás-sztrájkja és a budapesti fuvarosok bérmozgalma április végén, az építőmunkások bérharcának erőszakos letörése miatt kitört aradi általános sztrájk június elején.

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt és a kormány választójogi javaslata

Január 20-án Budapesten és környékén, valamint Aradon, Győrött, Kolozsvárott, Miskolcon és Pozsonyban több munkásgyűlés tiltakozott a kormány tervei ellen.

A munkásság sztrájkmozgalmai 1910–1911-ben

A vidéki bérmozgalmak közül Arad, Győr, Marosvásárhely, Nagybecskerek, Pécs, Sopron, Újvidék nyomdászainak június sikeres sztrájkja érdemel említést.

A munkásmozgalom 1913-ban

Ezzel szemben az aradi vagongyár 1913. április 21-től május 18-ig sztrájkoló 1200 munkása többek között 25–30%-os béremelést vívott ki.

Katus László

A tőkés fejlődés és az iparosodás meggyorsulása a nemzetiségi területeken

Korszakunkban jelentősen meggyorsult a szlovák, a román és a szerb hitelintézetek fejlődése. Számuk 1890-ben csak 30, 1915-ben már 222; alaptőkéjük 25 év alatt 5 millió koronáról 58 millióra emelkedett. Legtöbbjük kisebb, helyi jelentőségű bank vagy takarékpénztár, de voltak köztük milliós nagyságú saját tőkével rendelkező nagyobb intézetek is, mint: a nagyszebeni román Albina, az aradi Victoria, a nagyváradi Bihoreana, vagy a szlovákoknál a turócszentmártoni Tatra-Bank és a Rózsahegyi Hitelbank.

A románok

A Komité konzervatív, passzivista vezetőinek 1896-ban sikerült kezükbe kaparintaniuk a nagyszebeni Tribunát, erre az aktivista fiatalok 1897-ben Aradon új lapot indítottak Tribuna Poporului címen.

A politikai mozgalom hanyatlásának éveiben azonban fontos változások történtek a román nép gazdasági-társadalmi életében: megerősödött a nemzeti középosztály burzsoá rétege, amely elsősorban a pénzintézetek körül tömörült. A román pénzintézetek száma 1890-ben még csak 17, 1900-ban már 82, 1906-ban pedig 149, s 28 millió koronányi saját tőkéjük mellett 68 millió korona betétet kezeltek. Az „új aktivitás” korszakának politikusai mind a bankok vezetői közül kerültek ki.

A román görögkeleti és görög katolikus egyház önkormányzattal és jelentős vagyonnal rendelkezett. Bár a román elemi iskolák száma a hivatalos magyar statisztika szerint a századforduló után 3000-ről 2220-ra csökkent, egykorú román adatok szerint 1914-ben még mindig 2800–2900 népiskolában folyt román nyelven az oktatás. Volt 5 gimnáziumuk, 6 tanítóképzőjük, egy-egy reál- és felsőkereskedelmi iskolájuk és 4 polgári leányiskolájuk. Ennek következtében a román értelmiség és a középosztály sokkal kevésbé magyarosodott el, mint a szlovák vagy a kárpátukrán, s számban is jelentős erőt képviselt. A magyarországi és az erdélyi románok viszonylag jobban el voltak látva anyanyelvű iskolákkal, mint Románia lakossága, s az írástudatlanság is kisebb volt, mint a Kárpátokon túl. A kötelező népoktatás a századfordulón már erősebben éreztette hatását, s 1890 és 1910 között az írni-olvasni tudó románok arányszáma megduplázódott.

A románok gazdasági, kulturális és politikai központjai a 19. században Déli-Erdélyben voltak (Brassó, Nagyszeben, Balázsfalva). Az új aktivista politikának azonban Erdélyben nem voltak nagy esélyei, hiszen a román választók száma itt alig haladta meg a 20 ezret. A századfordulón a román nemzeti élet gazdasági, társadalmi és politikai súlypontja nyugatabbra tolódott: Hunyad megyébe, továbbá a Bánság és az Alföld délkeleti részének románlakta vidékeire. Az erdélyitől eltérő magyarországi választójog itt a felnőtt román férfilakosság 24%-ának biztosított politikai jogokat, s a román választók száma elérte a 90 ezret. A Bánságban, Arad és Bihar megyében az erdélyinél műveltebb és tehetősebb román parasztság élt, amelynek egy része bekerült az alföldi tőkés agrárfejlődés sodrásába. Hunyad és Krassó-Szörény megye, valamint Arad és Temesvár iparosodása az ottani román társadalmat is fejlesztette. A Bánságban számottevő román ipari munkásság alakult ki, Temesváron adták ki az első román munkáslapot 1903-ban. Lugoson tartották 1905 végén az első román szociáldemokrata kongresszust, s itt volt a Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1906-ban szervezett román szekciójának, agitációs bizottságának székhelye. Az Alföld keleti és délkeleti peremének román agrárproletariátusa aktívan részt vett a századforduló agrárszocialista mozgalmaiban. Az iparosodó bánsági és Hunyad megyei területen jelentős városi központok alakultak ki, tőkeerős bankokkal és gazdagodó, mozgékony román burzsoáziával: Arad, Temesvár, Lugos, Szászváros. Ezen a területen a románok jelentős számban foglaltak helyet a megyei közigazgatási bizottságokban, s igen aktív szerepet játszottak a megyei politikában; az itteni választókerületekben a román választók voltak többségben. Érthető tehát, hogy a román nemzeti mozgalom új politikai központjai a Hunyad megyei Szászvároson és Aradon alakultak ki. Itt gyülekeztek a Román Nemzeti Párt ellenzéki csoportjai, a középkorúak nemzedéke, akiknek anyagi hátterét az aradi és szászvárosi bankok adták, politikai támogatást – s nemegyszer pénzt is – pedig a romániai liberálisoktól kaptak Bukarestbe átköltözött egykori tribunisták (Slavici, Brote, Albini) közvetítésével. A szászvárosi csoport vezetője Ioan Mihu Hunyad megyei nagybirtokos és Aloisiu Vlad bankigazgató volt; az aradiak zömét pedig az Erdélyből áttelepült egykori tribunisták – Lucaciu, Russu-Şirianu –, az aradi görögkeleti egyházmegye vezetői – Vasile Goldiș, Vasile Mangra – és a helybeli bankok igazgatósági tagjai alkották. A századfordulón a csendesen haldokló nagyszebeni Tribuna helyett az aradi Tribuna Poporului lett a román mozgalom vezető sajtóorgánuma.

A szászvárosi és aradi ellenzék hevesen bírálta a nemzeti komité „öregjeinek” konzervativizmusát, elavult passzivista taktikáját. Felismerték, hogy a román nemzeti mozgalom érdemleges politikai támogatásra nem számíthat sem Bécstől, sem a Monarchiával szövetséges és a magyar kormányokkal való összeütközést kerülő hivatalos Romániától. Az új magyar állam konszolidálódott, tudomásul kell tehát venni a tényeket: a dualista rendszert és Erdély unióját. Az adott politikai viszonyok és keretek között kell keresni a nemzeti fejlődés lehetőségeit, a meglevő intézményekre: az egyházi önkormányzatra, a bankokra, a gazdasági és kulturális szervezetekre kell támaszkodni. Ugyanakkor ki kell szélesíteni a nemzeti mozgalom addig rendkívül szűk bázisát, elsősorban a falusi és a városi kispolgári rétegek nemzeti öntudatosítása és politikai szervezése révén. A román agrárproletariátus és az ipari munkásság körében terjedő szocialista szervezkedés is aggodalommal töltötte el őket: attól féltek, hogy ezek a tömegek végleg elvesznek a nemzeti mozgalom számára. A román nemzeti burzsoázia magatartása ebben a tekintetben lényegesen eltért a szlovák hlaszistákétól: a szocialistákat veszedelmes ellenfélként kezelte, s mindig kész volt a magyar hatóságokkal együttműködni a munkásmozgalmak elnyomásában. Antiszemitizmusuk viszont éppoly erős volt, mint a szlovák néppárti irányzaté.

Az aradiak a századfordulón egyre többet hangoztatták hazafiságukat, a magyar államhoz való hűségüket, s igyekeztek jó kapcsolatokat kiépíteni a helybeli magyar közéleti-politikai vezetőkkel. Ezek közé tartozott mindenekelőtt Tisza István, aki Biharban többször védelmére kelt a románoknak a magyar soviniszta sajtóval szemben, s kedvenc eszméje volt a magyarok és románok összefogása a szlávokkal szemben. 1899-ben Goldiș aradi püspök beiktatásán Tisza is részt vett s mindkét részről békülékeny megnyilatkozásokra került sor.

Az „új aktivitás” útján az első határozott lépést azonban nem az aradiak, hanem a szászvárosiak tették meg. 1902 februárjában Mihu nyílt levelet tett közzé, amely az 1891. évi román nemzeti program revízióját és szükségességét fejtegette. Javasolta az Erdély autonómiáját követelő és a dualizmust bíráló pontok elhagyását. A nemzeti-nyelvi programot ki kell egészíteni gazdasági, agrár- és szociálpolitikai követelésekkel, az ország tényleges politikai viszonyaival számot vetve új, reálisabb, aktívabb politikát kell kialakítani. A Mihu által felvázolt program alapján Vlad 1903 júniusában fellépett egy időközi választáson és a Hunyad megyei románok szavazataival bejutott a képviselőházba. Az aradi románok reményteli várakozással fogadták Tisza István miniszterelnöki kinevezését, aki bemutatkozó beszédében az ország nem magyar ajkú polgárai bizalmának, rokonszenvének megnyerését és a kölcsönös jó viszony ápolását fontos nemzeti érdeknek és feladatnak nyilvánította. Az aradi Tribuna Poporului válaszul kijelentette, hogy a románok feltételek és hátsó gondolatok nélkül elismerik a magyar állam egységét, készek vérüket és vagyonukat áldozni e politikai egységért és a magyar állam csorbítatlan területi integritásának fenntartásáért mindaddig, „amíg ez az állam erős és kétségbevonhatatlan intézmények által garantálni fogja a nemzeti etnikai sajátosságaink alapján való fejlődés lehetőségeit”.[3] Tisza igyekezett bevonni a román értelmiséget és középosztályt a magyar társadalmi és politikai életbe, s ennek érdekében bizonyos politikai gesztusokat is tett a románok felé, akciója azonban a kibontakozó politikai válság miatt félbemaradt.

1905 januárjában, 11 évi szünet után összeült Nagyszebenben a Román Nemzeti Párt választói gyűlése, amelyen a többségben levő aktivista fiatal értelmiség keresztülvitte az 1881. évi program módosítását, illetve szociális és polgári demokratikus követelésekkel való kibővítését. Az új program már nem beszélt Erdély autonómiájáról, csupán „a román nép államalkotó politikai egyéniségének elismerését és alkotmányos fejlődésének közjogi intézmények általi biztosítását”[4] kívánta. Követelései között szerepelt a nemzetiségi törvény nyelvi rendelkezéseinek végrehajtása, a nemzeti alapon kikerekítendő közigazgatási kerületek önkormányzata. Állást foglalt a program az egyházpolitikai törvényekkel, valamint a magyar ellenzék katonai követeléseivel szemben. Az értekezlet végül leszögezte, hogy az új nemzeti program megvalósításáért alkotmányos eszközökkel fognak harcolni és ismét a politikai aktivitás terére lépnek.

Az aktivitás a románoknál sem járt a remélt eredménnyel. 1905-ben a 23 jelölt közül nyolcat választottak meg. Kristóffy programja 1905 őszén kedvező visszhangra talált a román vezetők körében, érintkezésbe is léptek az általános választójogot ígérő belügyminiszterrel. Az 1906. évi választásokon a Román Nemzeti Párt 44 román többségű választókerületben állított jelöltet, de közülük csak 15 jutott be a parlamentbe. A 110 ezer román választó közül csupán 35 ezer szavazott a nemzeti jelöltekre.

1906 után – a szlovákokhoz hasonlóan – a románoknál is egyre inkább Budapest vált a román politikai élet informális központjává: a vezetők, mint képviselők, szinte állandóan itt tartózkodtak; itt adták ki új lapjukat, a Luptát (Harc). A párt szervezési központja, a Komité hivatalos székhelye azonban Arad volt. A román értelmiség egy része 1908-ban mérsékelt párt alakításával kísérletezett, s Emil Babes cikksorozatában békeajánlatot tett a magyar kormánynak. Bár a magyar sajtó és a politikusok egy része kedvezően fogadta a közeledést, a koalíció egyre agresszívebb nemzetiségi politikája nem volt alkalmas ilyen megegyezés létrehozására. A trónörökös politikai tanácsadói közé tartozó Aurel Popovici 1906-ban megjelent „Die Vereinigten Staaten von Gross-Österreich” című könyvében publikálta az etnikai alapon föderalizált osztrák birodalomra vonatkozó elképzeléseit. Ezekben az években nem egy román politikus vélekedett úgy, hogy a román kérdés megoldásának, a Kárpátokon inneni és túli románság egyesülésének legjárhatóbb útja a Habsburg-monarchia föderatív átalakítása lenne, Románia csatlakozásával.

Khuen-Héderváry kormányát a románok éppoly reményteljes várakozással fogadták, mint néhány évvel ezelőtt Tiszáét. A romániai liberálisok biztatására tárgyalásokat kezdtek az új miniszterelnökkel, paktum azonban ezúttal sem jött létre. A Román Nemzeti Párt az 1910-es választásokon 37 kerületben állított jelöltet, de csak 5 mandátumot sikerült szereznie. A választási kudarc arra vallott, hogy a parasztság és a kispolgárság választójoggal rendelkező rétegében is csak korlátozott mértékben sikerült felébreszteni a nemzeti öntudatot, s csak kis részüket sikerült felsorakoztatni a burzsoázia nemzeti céljainak támogatására. Ez a körülmény, valamint a romániai hivatalos körök részéről érkező biztatás arra ösztönözte a Román Nemzeti Párt vezetőit, hogy ismételten tárgyaljanak a magyar kormánnyal, amelyben elsősorban Tisza kereste a románokkal való modus vivendi lehetőségeit. AZ 1910 és 1914 között lefolytatott, többször félbeszakadt és újrakezdett tárgyalások – amelyeket a XI. fejezetben részletesen ismertettünk – nem jártak eredménnyel. Közben a Román Nemzeti Párt kebelén belül ismét kiújultak a frakcióharcok. A párt vezetését magukhoz ragadó, a budapesti parlamentben ülő és a magyar politikai élet stílusához hasonuló középkorúak nemzedékével szemben fellépett a legifjabb generáció, amely társadalmilag demokratikusabbá, nemzetileg pedig radikálisabbá kívánta fejleszteni a román politikát. Vezetőjük Octavian Goga volt, a kiváló költő és műfordító, a népies irányú modern román irodalom kezdeményezője. Hamarosan az ő kezükbe került az aradi Tribuna Popurului, s heves sajtóharcot indítottak a Komité hivatalos vezetősége ellen. Szemére vetették, hogy a bankburzsoázia és a földbirtokosok érdekeit szolgáló osztály- és klikkpolitikát folytat s megalkuvó magatartásával elárulja a román nemzeti érdekeket. A párt újjászervezését követelték, s új munkastílus kialakítását, amely a paraszti tömegek felvilágosítására és szervezésére fekteti a fő súlyt. Ez a fiatal nemzedék indulásakor kapcsolatban állott a magyar progresszióval; eszmeviláguk kiformálódására a polgári radikalizmus és a marxizmus egyaránt hatással volt. Társadalmi radikalizmusuk azonban egyre inkább nemzeti radikalizmusba váltott át, demokratikus és radikális frazeológiában burkolt ideológiájuk egyre több konzervatív, sőt reakciós elemmel telítődött, de kétségkívül ők voltak azok, akik először tárták fel és ábrázolták a modern szociográfia és irodalom eszközeivel a román parasztság életét és kultúráját.

Siklós András

Erdély és a magyarországi románok

A Román Nemzeti Tanács, miután november első napjaiban Aradra tette át székhelyét, kibővült más szervezetek és egyesületek képviselőivel, ami az eredeti arány megváltozását jelentette.

A Román Nemzeti Tanács egyik első ténykedése abban állt, hogy november 1-én a Magyar Nemzeti Tanáccsal és a szászok képviselőjével közös felhívást adott ki. A proklamáció, melyet a két nemzeti tanács és a szász országgyűlési képviselők megbízásából Teodor Mihali, Hock János és Wilhelm Melzer írt alá, a román, a magyar és a szász nemzet fiait együttes fellépésre, a belső rend, a „személy- és vagyonbiztonság” közös védelmére szólította fel. Jászi a megegyezést a minisztertanács november 2-i ülésén jelentős eseményként értékelte, és a minisztertanács hozzájárulásával azonnal felhívta a főispánokat, valamint az érdekelt törvényhatóságokat „e spontán társadalmi akció” támogatására.

November első napjaiban létre is jött a magyar és a román burzsoázia együttműködése a forradalmi mozgalmak ellen. A kolozsvári magyar nemzeti tanács elnökének visszaemlékezése szerint a magyar, a román és a szász nemzeti tanácsok tevékenységét november elején testvéries együttműködés jellemezte. A román nemzeti tanácsok tagjai és munkatársai, amennyiben korábban állami alkalmazottak voltak, illetményeiket továbbra is megkapták. A román nemzetőrségnek, mely – néhány kivételtől eltekintve– önállóan szervezkedett, de a magyar nemzetőrséggel egyetértésben gondoskodott a rend fenntartásáról, a katonai parancsnokságok a hadügyminisztérium tudtával és jóváhagyásával fegyvert és pénzt utaltak ki.

Az együttműködés reális alapja abban rejlett, hogy a forradalmi mozgalom tisztán román községekre is kiterjedt, a román földbirtokosokat, gazdákat, tisztviselőket, kereskedőket is fenyegette. A román parasztok megtámadták a Román Nemzeti Párt nagybirtokos vezetőinek birtokait, és a parasztság haragjának nemcsak a római katolikus egyház gyulafehérvári uradalma, hanem a balázsfalvi görög katolikus érseki és a [[Nagyvárad|nagyváradi]] görög katolikus püspöki birtokok is áldozatul estek.

A november elején kialakuló együttműködés nem jelentette egyben a román és a magyar burzsoázia közötti ellentét megszűnését. A román burzsoázia a forradalmi mozgalomnak nemzeti irányt kívánt adni, úgy vélte, hogy karhatalom és erőszak a rendet és a biztonságot önmagában véve helyre nem állítja. A nacionalizmus szítása eredményt ígért, hisz a népmozgalom főbb célpontjai: a háború idején különösképpen gyűlöletessé vált közigazgatás, az erőszakszervezet zömében magyar volt, és a földbirtok nagy része is magyar földesurak tulajdonát képezte.

A később Romániának ítélt területeken a 100 holdon felüli birtokok 60,1%-a, az 1000 holdon felüli birtokok 85,7%-a volt magyar földbirtokosok kezén. Az anyanyelv szerinti megoszlás ugyanezen a területen az 1910. évi népszámlálás szerint: 53,2% román, 32,4% magyar, 10,6 % német.

A központi és a helyi román nemzeti tanácsok, kedvezőnek ítélve a helyzetet, hatalmi igényekkel léptek fel. Törekvésük egyrészt – nem sikertelenül– a helyi közigazgatás átvételére irányult, másrészt messzebb menő célokat követett.

Az Aradon székelő központi nemzeti tanács november 9-én levelet küldött Budapestre (a Magyar Nemzeti Tanács kormányának), és ebben a közrend, a vagyon- és személybiztonság megóvása céljából a románok lakta vidékek felett „a teljes kormányzói hatalom” átadását követelte.[5]

A Román Nemzeti Tanács a román impériumot 23 vármegyére és 3 vármegye (Békés. Csanád, Ugocsa) egy részére kívánta kiterjeszteni, hozzáfűzve, hegy a esőben forgó területen élő más népekkel szemben tiszteletben fogja tartani a wilsoni elveket. Visszautasítás esetére a levél minden további együttműködés megszakítását jelentette be.

Miután az erdélyi román burzsoázia gyengének érezte magát ahhoz, hogy a rendcsinálás és a hatalomátvétel kettős feladatát egyedül, saját erejéből valósítsa meg, egyidejűleg a román királyi hadsereg beavatkozását is sürgette.

November 10-én és az azt követő napokban több küldöttség indult Iașiba. A küldöttek beszámoltak az Erdélyben kialakult helyzetről, s a „bolsevista” veszélyre és a magyar reakció megtorló intézkedéseire hivatkozva a román hadsereg segítségét kérték.

November 10-én először a Magyar Nemzeti Tanács, majd egy szakértők bevonásával tartott értekezlet foglalkozott a Román Nemzeti Tanács követeléseivel. A sorozatos megbeszéléseken a megjelentek elfogadták a polgári radikálisok tárgyalást és egyezkedést javasló álláspontját. Jászi vezetésével küldöttség alakult, melyben a kormányt Jászi, a Magyar Nemzeti Tanácsot Ábrahám Dezső és Bokányi Dezső képviselték. A küldöttség szakértők és újságírók kíséretében 13-án utazott Aradra, ahol 2 napos tárgyalás vette kezdetét.

Jászi a Román Nemzeti Tanács képviselőinek két javaslatot terjesztett elő. Az első javaslat lényege az volt, hogy Erdélyben a mesterséges megyei keretek helyett összefüggő, lehetőleg egységes nemzeti tömböket kell kialakítani. Ezek a tömbök a svájci kantonok mintájára kulturális és közigazgatási autonómiával rendelkeznének és az országos központi kormányban is képviseletük lenne, a közös ügyek intézésére közös szerveket hoznának létre. A második javaslat átmeneti megoldásként „a közrend és a béke fenntartására” azt indítványozta, hogy mindazon járásokban és városokban, ahol a többség román, a Román Nemzeti Tanács vegye át a közigazgatást, és megbízottja útján képviseltesse magát a magyar kormányban. E második javaslat ugyanakkor kikötötte, hogy a szóban forgó területeken a régi hivatalnoki kar – a főispánok és kormánybiztosok kivételével – megmarad, a Román Nemzeti Tanács garantálja a személy- és vagyonbiztonságot, nem veszi igénybe a román királyság katonai erejét.

A román vezetők mindkét ajánlatot elutasították. A nagy tekintélynek örvendő Maniu, aki 14-én érkezett Aradra, teljes szuverenitást követelt.

A kapcsolat a Román Nemzeti Tanáccsal az aradi tárgyalás után és annak eredménytelensége ellenére sem szakadt meg. A román vezetők, ellentétben a 9-i ultimátumban foglaltakkal („a hatóságokkal minden további együttműködést beszüntetünk”), továbbra is készek voltak közreműködni a „közrend, a személy- és vagyonbiztonság megóvásában”. A kormány erre való tekintettel továbbra sem gördített akadályt a román nemzeti tanácsok működése elé, és a román nemzeti gárdák további anyagi támogatása elől sem zárkózott el, bár a november 18-i minisztertanács a fegyverek kiszolgáltatását már megtagadta.

A Román Nemzeti Tanács november 20-án francia nyelvre is lefordított kiáltványt tett közzé. A világ népeihez intézett proklamáció félreérthetetlenül leszögezte az elszakadásra irányuló szándékot: „az erdélyi és magyarországi román nemzet semmi körülmények között sem akar a magyar nemzettel továbbra is bárminő állami közösségben élni: elhatározása, hogy az általa lakott területen szabad és független államot létesít … Az eddigi elnyomók kormánya megtagadta hozzájárulását a román nemzet ezen elhatározásához”[6] – állapította meg a kiáltvány.

Tekintettel arra, hogy a kiáltvány a románok sérelmeit részletezve homályban hagyta az „eddigi elnyomók kormánya” és az új magyar kormány nemzetiségi politikája közötti különbséget, november 24-én Budapesten is proklamáció jelent meg Károlyi Mihály aláírásával. „A népköztársaság minden nem magyarul beszélő népéhez” intézett felhívás a nemzetiségeknek demokratikus reformokat, földet, helyi közigazgatási és kulturális autonómiát ígért, annak kihangsúlyozásával, hogy a népkormány is Wilson tanításait kívánja megvalósítani.[7]

A Román Nemzeti Tanács elutasító magatartását nem csak Jászi javaslatainak elégtelensége indokolta. Az elutasítás hátterét a nemzetközi helyzet határozta meg. A román vezetők ismerték az 1916. augusztusi [[Bukarest|bukaresti]] titkos egyezményt, és ismerték Lansing 1918. november 5-i, Iașiba küldött táviratát („Az Egyesült Államok kormánya hozzájárult a román népnek a királyság határain belül és kívül támasztott kívánságaihoz”);[8] tudták, hogy az antant Romániát újra szövetségesének tekinti. Nyilvánvaló volt, hogy az adott körülmények között csak idő kérdése a román királyi hadsereg Erdélybe való bevonulása, amire egyébként a belgrádi egyezmény is lehetőséget adott.

Az első jelentések a román hadsereg megjelenéséről november 13-án érkeztek Budapestre és ezzel egyidejűleg, vagy már ezt megelőzően Aradra. A Keleti-Kárpátok hágóinál feltűnt román katonák annak a két hadosztálynak az előőrsei voltak, amelyeket a román hadvezetőség a mozgósítás alatt álló hadsereg alakulataiból Erdély megszállására rendelt ki. A román királyi csapatok december 2-án, vonultak be Marosvásárhelyre, december 11-én érték el Besztercét, december 7-én Brassót.

A kelet felől előnyomuló két hadosztályhoz később egy harmadik is csatlakozott, amely– Mackensen visszavonuló hadseregét követve – déli irányból nyomult előre. Legfontosabb és legsürgősebb teendője a Zsil-völgyi bányavidék megszállása volt a rend helyreállítása, „az anarchista agitáció megfékezése” céljából.

A román hadsereg december közepére érte el a belgrádi egyezményben megállapított demarkációs vonalat.

A román parancsnokok a megszállt területeken az antant megbízására hivatkoztak, és a bevonulást a román lakosságnak nyújtandó segítséggel, valamint a „bolsevista szellem által veszélyeztetett rend” helyreállításával indokolták. Ferdinánd román királynak a november 10-i fordulatkor kiadott, a román katonákhoz és polgárokhoz intézett proklamációjában, amit a bevonuló hadsereg röpcédulákon terjesztett, az állt, hogy Románia „beteljesedve látja évszázados vágyát, az összes románok egyesítését egy szabad és hatalmas államban”.[9] A vezérkari főnök Presan tábornok felhívása, mely ugyancsak közkézen forgott, a Dunáig és Tiszáig terjedő román területről beszélt, és e terület valamennyi polgárát biztosította arról, hogy a román hadsereg a lakosság vagyon- és személybiztonságát, nemzeti és valláskülönbség nélkül megőrzi.[10] A hivatalos proklamációk nem hagytak kétséget afelől, hogy a román hadsereg messzebb menő célokat követ; aligha fogja a Belgrádban nélküle megállapított demarkációs vonalat tiszteletben tartani.

Ebben a helyzetben ült össze Gyulafehérvárott december 1-én az erdélyi és magyarországi románok nemzetgyűlése. „A képviselők (küldöttek) nagy nemzetgyűlésének” összehívását a Román Nemzeti Tanács lapja, az Aradon megjelenő Romanul november 21-én jelentette be azzal, hogy egyidejűleg nagy népgyűlés tartására is sor kerül.

Román, délszláv, szlovák és más nem magyar dolgozók kommunista csoportjai

A kommunista csoport a néhány nap múlva (december 31-én és január 1-én) tartott román szocialista kongresszuson már szervezetten lépett fel, és ekkorra a csoport román nyelvű lapja a Steagul Roșu (Vörös Zászló) első száma is megjelent.

A Budapesten összeülő kongresszust a „román internacionalista frakció” (vezetői: Jacob Cretelescu, George Avramescu, Sava Damian-Strengar) hívta össze az Magyarországi Szociáldemokrata Párt támogatásával és azzal a céllal, hogy a román szekció ellenzékbe szorult tagjai – akikből az internacionalista frakció alakult – kifejthessék a gyulafehérvári határozattal szembeni álláspontjukat.

A kongresszuson előterjesztett két határozati javaslat közül az első elutasította a román királysághoz való csatlakozást, és az elutasítást azzal indokolta, hogy ott a bojárok uralkodnak, „a mai Románia nem biztosítja azokat a politikai, kulturális, gazdasági és szociális jogokat, amelyeket a magyar köztársaság jelenleg biztosít”. Erdély, a Bánát és a magyarországi románlakta területek alakuljanak „független köztársasággá”, olyan módon, hogy „e területek államformáját ideiglenesen az e területen lakó összes nemzetek kongresszusa állapítsa meg”.[11]

Az első határozati javaslatot a kongresszus egyhangúlag elfogadta, nem úgy az azt követően napirendre kerülő, a jövő feladataival foglalkozó előterjesztést, mellyel szemben a kommunista csoport ellenjavaslattal élt. A kommunista határozati javaslat nemcsak a román jobboldali szociáldemokraták (Flueraș és Jumanca) taktikáját kívánta elmarasztalni, hanem a szociáldemokrata taktikát általában, vagyis a magyar szociáldemokraták magatartását is. A kongresszus többsége (36 szavazattal 27 ellenében) a kommunisták ilyen értelmű javaslatát fogadta el.

A kongresszuson többségre jutó kommunista csoport ezt követően „Magyarországi, bánáti, erdélyi, romániai, ausztriai román kommunisták szövetsége” néven folytatta tevékenységét, melynek központja mindinkább Nagyváradra, Aradra és Bihar megyébe tevődött át.

A Vix-jegyzék és a kormány lemondása

A levél, melyet de Lobit a Magyarországi Hadsereg ideiglenes parancsnokaként írt alá, a békekonferencia egy még február 26-án hozott határozatát és e határozat végrehajtásának előírásait ismertette: a Szatmárnémetitől, Nagyváradtól, Aradtól keletre álló magyar alakulatokat vissza kell vonni vagy száz kilométerrel, majdnem a Tisza vonaláig. A kiürítendő terület egy részét a román hadsereg szállja meg, másik részén 40–60 kilométer szélességben semleges övezet létesül, melybe többek között Debrecen, Gyula és Szeged is beleesik. A semleges övezetben a magyar közigazgatás, rendőrség, csendőrség a helyén marad, de a szövetséges parancsnokság ellenőrzése alá kerül. A magyar csapatok visszavonulása március 23-án kezdődik, és legkésőbb 10 nap alatt fejeződik be.

A Tanácsköztársaság készsége az antanthatalmakkal való tárgyalásra

Smuts április 4–5-én tárgyalt Budapesten. Fő feladata a tájékozódás volt, hatásköre csak a Vix-jegyzékben megjelölt demarkációs vonal módosítására terjedt ki. Az általa javasolt magyar demarkációs vonal a Vix-felénél 25 kilométerrel keletebbre húzódott, tehát nem kellett volna kiüríteni Debrecent; Arad, Nagyvárad, Szatmár az új semleges zónába esett. A kormányzótanács, amely két héttel előbb a Vix-jegyzék elutasításának programjával került hatalomra, ezt a módosítást nem fogadhatta el. Kun ellenjavaslatot terjesztett elő: a nemzetek önrendelkezési joga alapján hívják össze a magyar, osztrák, német, csehszlovák, jugoszláv és román kormány képviselőit Párizsba vagy Bécsbe, s ott tárgyalják meg az új határokat és a gazdasági kapcsolatokat.

Hajdu Tibor

Az intervenció megindulása

A front déli szárnyának megmaradt erőit Arad és Nagyszalonta között koncentráltak. Minden nélkülözhető egységet DebrecenNyíregyháza térségébe irányítottak, hogy onnan kíséreljék meg az ellentámadást. A következő két napon az ellenség előnyomulása átmenetileg lelassult, de ennyi idő kevés volt a magyar front megszilárdítására. A 39. dandár Nagyvárad kiürítése után felbomlott, Kratochvil pedig 20-a körül a formális érintkezést is beszüntette Budapesttel.

Húsvét hétfőn, április 21-én a román hadsereg nagyjából elérte támadásának eredeti, bevallott célját, elfoglalta a HusztSzatmárnémetiNagykárolyÉrmihályfalvaNagyváradNagyszalontaKisjenőArad vonalat.

Az ellenforradalom szervezkedése. Az aradi és a szegedi ellenkormány.

A teljes cikk.

Az ellentámadás előkészítése

A kormányzótanács proklamációt adott ki, mellyel törvényen kívül helyezte az aradi kormányt.

Lábjegyzetek

  1. Görgei Rigyigerhez, Arad, 1849. augusztus 11. Közli: Horváth Mihály, Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben. III. Pest, 1872. 488.
  2. Közli: Munkások és parasztok mozgalmai Magyarországon 1849–1867. Iratok. Kiadta Sashegyi Oszkár. Budapest, 1959. 298. (Fordítás a német eredetiből).
  3. Tribuna Poparului, 1903. november 10. Idézi: Szász Zoltán, A román kérdés Tisza István első kormányának politikájában (1904). Történelmi Szemle, 1968. 3. sz. 258.
  4. Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. Szerkesztette Kemény G. Gábor. IV. 1903–1906. Budapest, 1966. 534.
  5. Országos Levéltár K 40 1918-IX-240.
  6. A Román Nemzeti Tanács kiáltványa. Pesti Hírlap, 1918. november 21.
  7. Kormányproklamáció a nemzetiségekhez. Pesti Hírlap, 1918. november 24.
  8. Department of State: Papers Relating to the Foreign Relations of the United States, 1918. Suppl. I., vol. I. 785.
  9. Országos Levéltár K 40 1918-IX—367.
  10. Országos Levéltár K 40 1918-IX-538.
  11. A román internacionalista szocialisták külön köztársaságot akarnak. Népszava, 1919. január 2.

Irodalom

az aradi uhug-libertusra: A pannonhalmi Szent Benedek-rend története I. 595;

Az 1131. évi országos gyűlés helyének a meghatározásában számos történész hallatta hangját, amint ez Angyal Dávid-Domanovszky Sándor-Erdélyi László-Karácsonyi János-Márki Sándor-Sörös Pongrácz Az aradi "véres" Országgyűlés és Dobozi halála helyének megállapítására vonatkozó szakvélemények (Századok 1912. 10) című cikkéből kiderül. Az 1131. évi aradi és az 1132. évi Sajó menti események krónikabeli leírásának szétválasztását Kristó Gyula és Makk Ferenc végezte el: Krónikáink keletkezéstörténetéhez (Történeti Szemle 1972. 1-2). Megjegyzendő, hogy számos kutató, így például imént idézett munkájában Domanovszky Sándor, úgy foglalt állást, hogy a krónika két elbeszélése egyazon eseményre vonatkozik.

Kiadványok