Arnulf bajor herceg

A Múltunk wikiből

Gonosz Arnulf

bajor herceg
* kb. 890 - † 937. július 14., Regensburg
Wikipédia
914
A sváb és bajor hercegek I. Konrád ellen fordulnak; Arnulf bajor herceg a német király serege elől családjával menekül.
915
Kalandozó sereg Svábföldől kiindulva Türingiát, valamint Szászországot dúlja és Brémáig hatol el.
916
Arnulf bajor herceg Magyarországról sereggel Regensburgba nyomul, de Konrád király seregétől űzve visszahátrál Magyarországra.
917
Arnulf bajor herceg visszafoglalja regensburgi székhelyét, és ettől kezdve a magyarokkal szövetségben uralkodik.
917–918
Magyar kalandozás Svábföldön és a Rajnán túl.
918
január 21: A kalandozók elpusztítják Bázelt.
919
Kalandozó sereg Szászországban megveri I. (Madarász) Henrik seregét, és Lotaringiába nyomul. Magyar sereg jelenik meg Itáliában.
921–922
Tarhos herceg és Bogát vezér serege I. Berengár császár kérésére Itáliába vonul; Berengár kérésére ellenfeleit Bresciában megölik vagy elfogják.
922
február: Kalandozás a bizánci kézen levő Apuliában.
924
tavasz: I. Berengár császár felkérésére Szalárd vezérletével magyar had nyomul Pavia ellen, ahol Rudolf ellenkirályt megkoronázták. A kalandozók Pavia városát felégetik, majd Burgundiában és Dél-Franciaországban pusztítanak. Berengárt olasz ellenfelei Veronában megölik.
Árpád-házi herceg vezetésével kalandozó sereg Szászföldre vonul; I. (Madarász) Henrik király Werla várába szorul, de a magyarok hercegét rajtaütéssel elfogják. Henrik a magyarokkal kilencéves békét köt, s adó fizetésére kötelezi magát.
926
Magyar kalandozó sereg a Provence-i Hugó itáliai király országát támadó sváb hercegséget és Burgundiát dúlja.
Sankt Gallen-i kaland.
A magyarok állítólagos megütközése a Riviérán lakozó mórokkal.
A bajor Arnulffal megújítják a kilenc éve tartó békét.
927
Provence-i Hugó király közvetítésével egy magyar sereg Rómáig kiséri X. János pápa öccsét, Péter márkit, majd az ellenséges Toscanában és Apuliában kalandoznak.
Arnulf megújítja a magyarokkal kötött szerződést, amellyel békét biztosít Bajorországban. A magyarok ezt követően hat évig nem lépnek német területre.

Györffy György

Tizennégy éves német–magyar háborúság

Az eichstätti püspök már 908-ban várépítkezésbe kezdett, az új bajor herceg, Luitpold fia, Arnulf pedig megpróbált új hűbéres sereget felállítani. Ennek érdekében visszavett sok egyházi birtokot, és világi hűbérként osztotta szét, amivel az egyháztól kiérdemelte a „Gonosz” jelzőt. Ezzel azonban nem tudta a magyar támadásokat és a zsákmány elszállítását megakadályozni, legfeljebb helyi sikereket ért el. 909-ben egy nagy sereg nyomult Bajorországon át Svábföldre; hazatérőben felgyújtották Freising székesegyházát, és bár egy seregrész a Rott mellett vereséget szenvedett a bajoroktól, a fősereg számtalan fogollyal és állattal vonult vissza.

910 tavaszán Gyermek Lajos király több hercegség erejét próbálta egyesíteni, de a magyarok Bajorországon átvonulva először június 12-én Augsburg mellett a király seregét verték szét, majd tíz nap múlva Neuchingnál a frank-bajor sereggel ütköztek meg, ahol Gebhard herceg is életét vesztette, s bár ekkor a bajorok részleges győzelmet arattak, a magyarok minden zsákmányt hazavittek. 911-ben Bajorországon zavartalanul átvonulva, újból Sváb- és Frankföldre nyomultak, majd – első ízben – átlépték a Rajnát Alsó-Lotaringiánál, és Kelet-Franciaország után a svájci Aargaut pusztítva tértek haza.

Ez évben a tehetetlen Gyermek Lajos meghalt, és a Forcheimben összeült birodalmi gyűlés Konrád frank herceget választotta királlyá. Konrád azonban minden igyekezete ellenére sem tudott a helyzeten urrá lenni. 912-ben a magyarok rögtön az új király hazáját, Frankföldet és Türingiát pusztították. Mivel pedig Lotaringia urai ragaszkodtak a Karoling uralkodóhoz, elszakadtak a keleti frank német királyságtól, és a nyugati frank Franciaországhoz csatlakoztak; 913-ban Konrád Lotaringia ellen vonult. Az ez évi magyar támadás Bajoroszágot, Svábországot és a Rajnán túl Észak-Burgundiát sújtotta. A zsákmánnyal visszatérő magyar sereg komoly vereséget szenvedett; az Inn révjénél Arnulf bajor herceg, valamint Erchanger és Bertold sváb főúr útjukat állta, és szétverte seregüket.


A nyugati „békeövezet” kialakítása és a távolsági kalandozások kezdete

A 913. évi magyar vereséget követően olyan szoros kapcsolatok fonódtak a győztes Arnulf herceg és a magyarok között, akik a Duna déli oldaláról, a fejedelmek partvonaláról indultak ki, hogy a foglyok között feltehetően egy magyar vezér is volt, aki révén a foglyok kicserélésére tárgyalások indultak meg. A tárgyalások lehetőségét kivált Arnulf ragadta meg, hiszen a magyar követek 900 nyarán történt visszautasítása óta Bajorország a pusztulás szélére jutott, és csak úgy állhatott talpra, ha Pannoniáról lemondva, különbékére lép Magyarországgal. Egy új szerződés a magyarokkal pedig nem csupán békét ígért, hanem katonai segítséget is, amire Arnulfnak mind nagyobb szüksége lett. Arnulfnak és anyai nagybátyjának, a sváb hercegségre pályázó Erchangernek és Bertoldnak ugyanis 913-tól ellenségesre fordult a viszonya Konrád német királlyal. Erchanger 914-ben börtönbe vetette az ellene forduló konstanzi püspököt, mire a király haddal támadt rá és száműzte. Erre Arnulf a német választóhercegekkel összeesküvést tervezett Konrád ellen, amit Konrád megtudva sereggel vonult Arnulf ellen. A bajor herceg ebben a helyzetben feleségével, családjával és kiséretével új szövetségeséhez, a magyar fejedelemhez menekült; útját bizonyára a Regensburgban]] túszként időző magyar főemberek készítették elő.

Részben a 913. évi vereséggel, részben Arnulf Magyarországra érkezésével függhet össze, hogy 914 volt az első év, amikor a magyarok sehol sem támadták Németországot. A következő évtől kezdve a támadások Bajorországot megkímélték, és az Arnulffal szemben álló hercegségeket sújtották. 915-ben Svábföld dúlása után a frankföldi Fulda monostorát ostromolták meg, majd Türingiát és Szászországot dúlták; sőt egyik kalandozó csapatuk „Fália” területén Eresburgig, s egy másik Brémáig kalandozott. Ezzel egyidejűleg a szövetséges csehek és elbai szlávok Szászország végeit, a dánok pedig Holsteint pusztították. A következő évben maga Arnulf jelent meg csapatokkal Bajorországban; Salzburgból nyomult elő Regensburgba, de Konrád király serege elől visszahátrált Magyarországra. Konrád király saját öccsét, Eberhardot tette meg bajor hercegnek, és a szeptemberi hohenaltheimi zsinaton proskribálás terhe mellett megidéztette a regensburgi zsinatra Arnulfot és nagybátyjait, Erchangert és Bertoldot. A két sváb főurat, aki megjelent, a király elfogatta és 917 elején kivégeztette. Húsvétkor Arnulf már előnyomult Magyarországról, és elkergette Regensburgból riválisát, Eberhardot. Bizonyára egy Arnulfot támogató magyar lovashad nyomult tovább nyugatra. A Rajnán átkelve, Elzászba és Lotaringiába törtek be, ahol több kolostort – Moyenmoutier, St. Dié, Remiremont – feldúltak, és 918. január 21-én [[Baselt kiostromolva porig égették. Ezzel egyidejűleg egy másik magyar sereg Szászországban, Corvey és Bréma körül dúlt. Miután Arnulf 918-ban megverte az ellene felvonuló Konrádot, és a király a csatában szerzett sebébe belehalt, Arnulf újra Bajorország ura lett.

Arnulfot a bajorok örömmel fogadták, hiszen a magyarokkal kötött szerződése békét biztosított Bajorországnak, s ez a béke kiterjedt Svábországra is, melynek hercege, Burghardt, Arnulf szövetségese volt.

Ezzel befejeződött a Kárpát-medencével nyugat felé szomszédos országok és népek semlegesítése. Lombardiától fel a nyugati szláv törzsekig kialakult egy kb. 500 km széles övezet, amelynek fejedelmei a békét adóval vagy valamilyen szolgáltatással megváltották, viszont más ellenfeleikkel szemben a magyarok segítségét kérhették.

A földrajzi és történelmi helyzetből következik, hogy ezen az övezeten túl olyan fejedelemségek sorakoztak, amelyek a magyarok barátainak az ellenségei voltak, s ezáltal a magyaroknak is ellenségeivé váltak. Ilyen volt mindenekelőtt Provence vagy Alsó-Burgundia és Felső-Burgundia; ezek uralkodói mindvégig Berengár esküdt ellenségei voltak, de szemben álltak a sváb hercegséggel is. Ilyen volt a mainál jóval nagyobb Lotaringia, az aranyalma, melyért a német és a francia király már ekkor is versengett. Ilyen volt végül Frank- és Szászország, az új német király, Madarász Henrik két törzstartománya.

Henrik mindenekelőtt Arnulffal állt szemben, aki maga is igényt tartott a „rex Teutonicorum” címére. Így érthető, hogy 919-ben már megjelent egy magyar sereg Szászországban, Henrik seregét megverte, majd átvonult Lotaringiába, Düsseldorf és Köln táján pusztítva keltek át a Rajnán, és csapatokra oszolva nyomultak Franciaország felé.

Mint 913-ban Arnulf tette volt, Henrik király is a sikeres fordulatot használta fel szerződéskötésre. Kilenc évre békét kötött, és ezt évi adó fizetésével biztosította. Ezt a békét használta ki uralmának kiterjesztésére. Arnulf már 921-ben behódolt neki, most, 925-ben Henrik Lotaringiát szerezte vissza.

A 926. évi hadjáratnak megvolt az az eredménye, hogy Arnulf 927-ben megújította a magyarokkal szerződését, amellyel békét biztosított Bajorországnak, de egyben a nyugati német tartományoknak is; a magyarok évi adó fejében ugyanis 6 évig egyáltalán nem léptek német területre.

Görög adó, olasz zsold, német elhárítás

Az adott időpontban a magyar fejedelmek még Arnulf bajor herceggel és Hugó itáliai királlyal voltak szövetséges viszonyban; a kalandozók országukon pusztítás nélkül vonultak át, ha ellenfeleik megtámadására mentek. A helyzet 935-ben komplikálódott, amikor a két szövetséges egymásra támadt, Arnulf ugyanis hadjáratot indított Hugó ellen, és elfoglalta Veronát. Mivel a magyarok ezzel egyidejűleg bántatlanul átkeltek Bajorországon, és megtámadták Felső-Burgundiát, melynek királya, Rudolf 933-ban szövetséget kötött Hugóval, bizonyosra vehető, hogy a magyar támadás Arnulf felkérésére történt. Rudolf serege elől azonban a magyarok kitértek, és Itálián át békésen vonultak haza, amit annál inkább megtehettek, mert időközben Hugónak sikerült Arnulfot visszaszorítania.

Az európai politika a következő évben – a francia és a német király közel egyidejű halálával – került válságos helyzetbe. 936. január 14-én meghalt Rudolf francia király; öccse, Hugó herceg hazahívatta az Angliába száműzött utolsó Karolingot, a gyámoltalan, tizenöt éves IV. Lajost. Ez év július 2-án pedig I. Henrik német király halt meg, és a német választók huszonnégy éves, erélyes fiát, I. Ottót emelték trónra. Mivel mind Franciaországban, mind Németországban várható volt a tartományurak széthúzása, az időpont alkalmasnak kínálkozott egy nagy hadjáratra, amely esetleg adófizetésre kényszeríti az új német és francia királyt.

A magyar sereg 936–937 telén Bajorországon szabadon átvonult, és miután a sváb és frank hercegség útjába eső városaira tüzet vetett, nyugat felől próbatámadást intézett Szászország ellen. Ottó azonban felkészülve várta a határon a kalandozókat, akik nem merészkedtek komolyabb csatába, hanem böjt havában Wormsnál átkeltek a Rajnán, és Franciaországra rontottak. Főleg Reims, Sens és Orléans vidékét dúlták, de egyes csapataik elutottak az óceánig, délen pedig Bourgesig.

937. július 11-én meghalt II. Rudolf burgund király is, és a magyarok még ebben a hónapban elkezdték Burgundiát pusztítani, Dijontól le délre, egészen a Rhone völgyéig, ahonnan a szokott alpesi úton átkeltek Itáliába.

Hugó olasz király ezúttal is talált a magyar seregnek elfoglaltságot. Romanosz bizánci császár 935–936-ban főkardhordóját küldte Hugóhoz pénzzel és ajándékokkal, kérve, hogy a kettejük között elterülő és Bizánc ellen fellázadt capuai, beneventói és salernói hercegségeket támadja meg. Hugó a megbízást nyilván átadta a magyar hadvezérnek, mert 937-ben egy magyar sereg pontosan a jelzett területen, Capua, Benevento és Nápoly környékén jelent meg: pusztított és foglyokat ejtett. A kalandozók a szokott módon jártak el, amikor a montecassinói apátság elkapható jobbágyait összefogták, a kolostorkapuhoz kísérték, és felajánlották őket az apátnak kiváltásra. Az apátságban összeírták a magyaroknak váltságdíjba átadott tárgyakat. Ebből tudjuk meg, hogy a vitézeket csak a nemesfém és textil érdekelte; kegytágyak mellett főként gyartyatartók, poharak, hímzett miseruhák és szőnyegek olvashatók a kb. 200 bizánci aranyra értékelt leltárban. A zsákmánnyal hazatérőket azonban az Abruzzókban olaszok támadták meg, számos magyart levágtak, és a zsákmány nagyját elszedték. Így vándorolt az apáti kincstár egy olasz főnemes és vitézei birtokába.

Ottó trónra lépése után Németországban két további haláleset siettette a belháború kirobbanását. 937. július 14-én meghalt Arnulf bajor herceg]]; fia, Eberhard, Ottó király ellen fordult, s vele együtt fellázadt Ottó féltestvére, Thankmar is, akit Ottó a szláv markok grófjának elhunyta után e vezető poszt betöltésében mellőzött.

Ezt a sikert használta ki Ottó arra, hogy 938 őszén a magyarok régi szövetségeseire, Arnulf fiaira támadjon. Eberhard bajor herceget és öccseit elűzte, és a hercegséget Arnulf öccsére, a Karintiát kormányzó Bertoldra bízta.

Az utolsó nyugati hadjáratok és az augsburgi csata

Az olaszországi hadjáratban súlyos sérelem érte a német trón várományosát, Liudolf herceget, aki maga akart Lombardia ura lenni, valamint Ottó vejét, Vörös Konrád lotaringiai herceget is, aki minden erejét latba vetette II. Berengár itáliai királyságáért. Mindketten Henrik bajor hercegben látták kudarcuk okát, s örömest csatlakozott hozzájuk az elhúnyt Arnulf herceg mellőzött fia, Arnulf regensburgi palotagróf és rokona, Herold salzburgi érsek.

Az augsburgi csata vélt és valós jelentősége

Az újabb német támadás elmaradásának az is oka lehetett, hogy az agresszív Henrik herceg 955 őszén meghalt, és négyéves fiúgyermeke, „Civakodó” Henrik helyett bajor régensként anyja, Judit (Jutta) uralkodott, aki nem volt más, mint a magyarokkal hagyományosan jó viszonyt fenntartó Arnulf herceg leánya.

Géza békés külpolitikája

A magyarbarát Arnulf leánya, Judit 969-ben adta át a kormányzást nyugtalan, támadó kedvű fiának, Henriknek.

Irodalom

Arnulf bajor–magyar kapcsolataira a forrásokat összegyűjtötte Reindel, Die bayerischen Luitpoldinger 93. kk., történetét megírta K. Reindel, Herzog Arnulf und das Regnum Bavariae (Zeitschrift für bayerische Landesgeschichte 17. 1954. 187–252).