Asztrik kalocsai érsek

A Múltunk wikiből
(Asztrik érsek szócikkből átirányítva)

Szent Asztrik vagy Anasztáz vagy Asrik vagy Aserik

? – 1036 vagy 1039
esztergomi, majd kalocsai érsek, térítő pap
Wikipédia
Szent Asztrik Kalocsa Benedek
1001 január 1.
Istvánt királlyá koronázzák (Uralkodik 1038-ig.) A II. Szilveszter pápa által küldött lándzsát és koronát Asztrik (Anasztáz) apát, pápai legátus hozza Magyarországra, s a királlyal a magyar egyház szervezésébe kezd.
húsvét: II. Szilveszter pápa a ravennai zsinaton szentesíti az esztergomi érsekség és magyar püspökségek felállítását.
1007
Asztrik (Anasztáz) a magyarok érseke (az 1O30-as évekig).

Györffy György

A keresztény királyság megalapítása

Adalbert másik munkatársa, akinek oroszlánrésze volt a magyar egyház megszervezésében, a hibás kiolvasás folytán Asztriknak nevezett Asrik vagy Aserik, egyházi nevén Anasztáz volt. Olyan nagy szerepe volt István koronázásában és a magyar érsekség megalapításában, hogy utóbb különböző egyházak alapítójukul vindikálták személyét, és hol Asztrik, hogy Anasztáz néven került be hamis oklevelekbe, ami miatt napjainkig akadnak olyanok, akik két személynek gondolták. Csak a hamisítványok kiszűrése után bizonyosodott be, hogy Hartvik püspök igazat írt 1100 táján, amikor Asztrikot Anasztázzal azonosította.

Asztrik Németországból kerülhetett Szent Adalbert kíséretébe, aki mellett Prágában püspöki titkárszerű klerikus funkciót töltött be. Együtt hagyták el Prágát, mentek Géza udvarát útba ejtve Rómába, ahol Adalbert szoros barátságot kötött III. Ottóval. Asztrik kísérte püspökként két franciaországi zarándokútján és a Rajna vidékén át Lengyelországba, ahol útjaik elváltak: Asztrik meseritzi apát lett, Adalbert pedig 997-ben a mártíromságot választotta. A nagyra hívatott apát elhagyta Lengyelországot, ahol a püspöki székek betöltésénél mellőzték, egy időt a dijoni reformkolostorban töltött, majd mint Szilveszter pápa és István király udvara közötti diplomáciai küldetések vezéralakja tűnt fel. Komoly okunk van feltenni, hogy kezdetben nem mint István megbízottja, hanem mint a pápa legátusa járt el. Valószínűbb, hogy e követségekben Istvánt püspöke, Domonkos képviselte, kiből a magyarok első érseke lett.

A korona ügyében küldött követjárás az 1000. év második felére eshetett, amikor Szilveszter pápa és III. Ottó együtt Rómában tartózkodott. Ennek eredményeként hozta Asztrik – Anasztáz Magyarországra a pápa adta felségjelvényeket, a zászlós lándzsát, a koronát és egyebeket, amelyekkel Istvánt az új évezred első napján megkoronázták.


Magyarország sajátos helyzete, valamint István személyének és udvarának politikai súlya biztosította Ottó kegyét és támogatását, s így az új évezred fordulójára Asztrik megérkezett a koronával, talán ugyanazzal, amely 991-ben Meskó számára készült.


A koronázást követően István – az akkori gyakorlatnak megfelelően – írásban terjesztette a pápa elé a magyar érsekség felállítását, Esztergomot jelölve ki székhelynek. Asztrik apát az írással Ravennába sietett, ahol húsvétkor II. Szilveszter, III. Ottó császár és számos főpap, valamint több nagyhírű szerzetes: Odilo clunyi apát, Szent Romuald és Querfurti Brunó – Bonifác pereumi remeték jelenlétében összejövetelt tartott. Az Asztrik által vitt okmányt, illetve az itt kiállított levelet a pápa aláírásával szentesítette. A pápa szabad kezet, a kor nyelvén apostoli hatalmat adott István királynak a magyar egyház berendezésére és a térítésre.

Térítés és az egyházszervezés elindítása

A magyar egyházszervezet „alapkőletétele” valószínűleg 1001 húsvétján Ravennában történt, ahol ekkor a pápa és a császár mellett ott tartózkodott Anasztáz apát is. A pápa ekkor alapította az esztergomi érsekséget, és István királynak szabad kezet adott püspökségek szervezésére.


Az első érsek, Domonkos hamar bekövetkezett halála után István Sebestyént állította helyére, aki alig három évvel érsekké tétele után megvakult, s így a magyar egyház tényleges organizálója, Asztrik–Anasztáz kalocsai püspök lett a „magyarok érseke”. Ilyen minőségben vett részt 1007-ben a frankfurti]] zsinaton a bambergi püspökség alapításánál, majd 1012-ben Bambergben ő szentelt fel néhány kápolnát.

Anasztáz érseksége idején történt meg Ajtony legyőzése. Ezzel a győzelemmel minden akadály elhárult az egyházszervezet országos kiépítése elől; a magyarországi püspökségeket újjászervezték, új püspökségek létesültek, és a meglévők határait megállapították.


A zobori Szent Ipoly-monostort a hercegi székhellyel szomszédos volta és bajor patrocíniuma miatt Gizella korai alapításának tekinthetjük, Pécsvárad pedig – mint királyi udvarhely – kápolnáival együtt ment át Asztrik apát, a pápa megbízottja kezére, az itt alapított kolostor felszentelésére azonban a Pozsonyi Évkönyvek szerint csak 1038-ban került sor.


A magyar egyház kialakítására ható nagy monostorok, Sankt Gallen és Montecassino, valamint egyházszervezők, Szent Adalbert, Radla, Asztrik–Anasztáz és Brunó–Bonifác, nem tartoztak kifejezetten egyik irányzathoz sem. De nem is volt szükség reformra ott, ahol az alapokat újonnan kellett lerakni. Itt a pogányság elleni harc volt a fő törekvés, és István király ebben szívesen fogadta bármely reformirányzat hívét.

Új egyházi alapítások, újjászervezés

A csanádi püspökség alapításával a kalocsai egyházmegye területének jelentékeny részét elvesztette, de megtartotta Krassó vidéki nagy birtokait, és bizonyára kárpótlást is kapott, elsősorban a kalocsai püspök érseki rangra való emelésével, amit Asztrik–Anasztáz a saját személyére nézve átmenetileg élvezett is. A kalocsai érsek alá rendelték a csanádi és erdélyi püspökséget. Ezzel a rendezéssel nyerte el a kalocsai érsekség új egyházi szerepkörét, amelyet az egész középkoron át megtartott: a latin rítusú egyház végvára lett a szomszédos szláv rítusú görögkeleti egyházzal szemben.

Szellemi művelődés

Döntő változást Szent Adalbert látogatása és Anasztáz érseksége sem jelentett, hiszen a cseh egyház is mainzi indítású, a XI. század közepének papi utánpótlása pedig csaknem teljes mértékben lotaringiai volt.

Irodalom

Asztrik-Anasztáz és Radla kérdésére lásd Györffy György, A Magyar Tudományos Akadémia II. Osztályának Értesítője 18. 1969. 199–225; Arch. Hist. Pont. 7. 1969. 79–113.