Attila hun király

A Múltunk wikiből

Atli vagy Etzel vagy Atilla vagy Etele

†453 tavasz
hun király (445–453)
Wikipédia
Attila ábrázolása a képes krónikában
434
Ruga halála; utóda Bleda, aki Attilával osztozik a hatalomban.
435
A margusi szerződés, hun diplomáciai siker a keletrómaiakkal szemben.
437
A nyugatrómai császárság hivatalosan is átengedi Sirmiumot és környékét a keletrómai birodalomnak.
440–442
A hunok megbódítják Pannonia Secundát, majd hadjáratot indítanak a moesiai és thraciai városok ellen.
443
Anatolius senator békét köt a hunokkal.
445
Bleda meggyilkolása után Attila egyedül uralkodik.
446
Pannonia Savia tartományát átadják Attilának.
447
A konstantinápolyi földrengés hírére a hun seregek Attila vezetésével egészen a Thermopülai-szorosig nyomulnak előre.
449
Maximinos követsége tagjaként Priscos rétor Attila székhelyén jár.
450 eleje
Anatolius senator előzetes békét köt a hunokkal; a megállapodást az új császár nem ratifikálja.
450–457
Marcianus keletrómai császár uralkodása.
451
június végén Attila a mauriacumi mezőkön (Troyes mellett) összecsap a Gallia valamennyi barbár népét egyesítő Aëtius “római” hadseregével.
452
Az észak-itáliai hadjárat során a hunok lerombolják Aquileát; békekötés Mincio folyó mellett.
453
tavasz Attila halála.
455
A pannoniai Nedao folyónál a gepida liga tagjai végképp diadalmaskodnak az Attila fiát, Ellakot támogató hunokon.

Bóna István

A hunok

Ruga ismét megsegítette Aëtiust, aki 433-tól haláláig tartani tudta a nyugatrómai birodalom katonai főparancsoki tisztét, sőt 434-ben a legmagasabb méltóságot, a patricius rangot is elnyerte. Ezzel az eseménnyel szokták kapcsolatba hozni Pannonia Prima és Valeria tartományok, legújabban pedig éppenséggel a keletrómai kézben levő Pannonia Secunda átengedését a hunoknak, az úgynevezett ravennai szerződést. A valójában Rómában kötött 434. évi békeszerződésből azonban bajos ilyen messzemenő következtetéseket levonni. Priscos 15 évvel később odavetett megjegyzése, a Száva menti Pannonia átengedése, nem Ruga idejére vonatkozik, hanem Attila korára. Valeria és Pannonia Prima, vagyis a Dunántúl, azonban valóban ekkor került hun uralom alá. A néhány évvel később teljes világossággal kirajzolódó hun stratégai elvekből visszakövetkeztetve felettébb valószínű, hogy a lakosságot erőszakkal kitelepítve (illetve részben saját uralmi területére telepítve) gyepűvé alakították az Aquincumtól a Dráva torkolatig terjedő Kelet-Dunántúl széles sávját. Valeria római életének hirtelen megszakadása a castrumokban és temetőikben éppen a 430-as években erre mutat.

434-ben meghalt Ruga. Utóda unokaöccse, Bleda lett, aki a hatalomban osztozott öccsével, Attilával. A hunok békés terjeszkedő politikája véget ért. Egyelőre diplomáciai előjátékok kezdődtek. Még Ruga elküldte követét, Eslast Konstantinápolyba, s tiltakozott az ellen, hogy a keletrómai kormányzat szövetségesei közé fogadta a hunok ellenségeit, név szerint az amilzur, itimar, tonozur és boisk nevű törzseket. Utódai kihasználták a kedvező alkalmat, hogy a keletrómai haderőt Aspar vezetésével a vandálok ellen küldték, s háborúval fenyegetőzve felemelték követeléseiket.

II. Theodosius kormánya tárgyalásokra kényszerült. 435-ben az al-dunai Margus mellett meghatalmazott követük, Plintha tárgyalt a „szkíta” királyokkal. A tárgyalások hun sikerrel végződtek: a keletrómaiak nem köthetnek szövetséget olyan népekkel, akik ellen a hunok hadat viselnek, engedélyezik a határ menti városok piacainak látogatását, kétszeresére (évi 700 fontra) emelik az évi aranyajándékot, végül magas állami váltságdíjat állapítottak meg a hunoktól hazabocsátott foglyokért. E vér nélküli, diplomáciai győzelem arra utal, hogy a margusi szerződés idején a hun főhatalom Bleda kezében összpontosult.

A szerződés megkötése után Bleda és Attila seregeikkel Scythia népe ellen vonultak, Kelet-Európa meghódoltatása tehát még nem fejeződött be. A 430-as évek második felében a hun hatalom kiterjeszkedett a Rajnáig és Közép-Európa belsejéig. Közben Aëtiusszal való barátságuk jó alkalmat nyújtott számukra a nyugatrómai föld viszonyainak kipuhatolására.

Aëtius 435-ben háborúk kezdett az önállóskodó burgundok ellen, de győzelme ellenére nem bírt velük. Hun barátai segítségét kérte. A véres hun támadás (437) mély nyomot hagyott a germánságban, később hősköltemény született belőle, a Nibelung-ének.

Amikor 439 novemberében a vandálok elfoglalták Karthagót, majd megtámadták Szicíliát is, II. Theodosius kormányzata elhatározta, hogy szembeszáll a veszedelmes ellenséggel. Jelentős keletrómai erőket küldtek Szicíliába a nyugati római hadak támogatására. Alighogy erről a perzsák értesültek, megtámadták Armeniát. A maradék római erőket ellenük irányították. Ütött a hunok órája. Megrohanták és elfoglalták a Duna északi partján fekvő egyik római erődöt. A keletrómai kormány tiltakozására váddal válaszoltak: a Duna menti Margus város püspöke átkelt a folyón, s hun fejedelmi sírokat rabolt ki. A hun követek kérték a püspök kiadatását, ezt Konstantinápoly természetesen megtagadta. Az elit csapatok távollétében Bleda hunjai könnyűszerrel átkeltek a Dunán. Elsőnek az átkelőhelyül szolgáló szigettel szemben fekvő Viminacium (Kostolác) városát rohanták meg és rombolták le. A szomszédos Margust maga a püspök árulta el attól való félelmében, hogy a béke kedvéért esetleg mégis kiszolgáltatják. A Duna déli partján nyugat felé haladva a következő állomás Singidunum (Belgrád) volt – lakosait rabszolgának hurcolták el. A következő évben elesett Sirmium is, lakosai ugyanarra a sorsra jutottak. Ekkor, délkeleti irányból (!) hódították meg a hunok a keletrómai Pannonia Secundát (441). Attila keleti hun serege csak 441-ben avatkozott be a háborúba, megostromolta és elfoglalta az Al-Duna déli partján fekvő Ratiariát. Az itt kezükbe került ostromgépek segítségével az egyesült hun hadak bevették Naiussust (Niš), Serdicát (Szófia), Philippopoliszt (Plovdiv) és Arkadiopoliszt.

Az ostrommal bevett pannoniai és moesiai városokat a hunok sikeres hadviselése üszkös romokká változtatta, legtöbbjüket csak Justinianus építtette újjá egy évszázaddal később. Naissusban, e nagyvárosban nyolc évvel az ostrom után csak az a pár ember lézengett a romok között, akiket egy keresztény gyógyszálló vonzott oda.

A kétségbeejtő helyzetben visszahívták Aspart Szicíliából a vandáloktól megtépázott keletrómai hadakkal, de Aspar a Kherszonészoszon (Gallipoli félsziget) vereséget szenvedett a hunoktól (442). II. Theodosius kormánya kénytelen volt békét kérni. Az Anatolius senatorról, a tárgyalások consuli rangú vezetőjéről elnevezett anatoliusi béke súlyos feltételeket szabott a keletrómai birodalomra: „kárpótlásul” egy összegben 6000 font aranyat, évi 2100 font (tehát háromszoros) évi adót, a foglyokért fejenként 12 solidust. Külön kötelezték a birodalmat a hun szökevények üldözésére és kiadására; olyan feltétel volt ez, amelyet soha nem lehetett teljesíteni. A békét 443 őszén ratifikálták.

Az első anatoliusi béke inkább politikai és diplomáciai győzelem volt, mintsem katonai. A hun seregek a 440–442. évi háborúban magukra hagyott, polgároktól és városi milíciáktól védett városokat ostromoltak. A háború időpontját a hun vezetés jól választotta meg, a sikerek után idejében előnyös békét kötött. A hun központot közelből fenyegető római limes-szakasz és a mögöttes erőd- és városrendszer nem létezett, mi több, jelentős gazdasági előnyökhöz jutottak. Ez volt az utolsó béke, amelyet még Bleda kötött. Röviddel később Attila meggyilkolta bátyját (445), és saját uralma alatt egyesítette birodalma valamennyi népét.

Attila egyeduralomra jutása nyugtalanította Aëtiust és a ravennai kormányzatot, mindenáron szerették volna vele is megőrizni a Ruga és Bleda idejében kialakult jó viszonyt. Súlyos áldozatoktól sem riadtak vissza. 446-ban Aëtius fia, Carpilio és Cassiodorus senator (a későbbi író és miniszter dédapja) a szövetség megújítása fejében átengedték Attilának a „Száva menti Pannoniát”, vagyis Savia provinciát. Az adománnyal együtt magas állami jövedelmet biztosító méltósággá, nyugatrómai magister militummá (főparancsnokká) nevezték ki a hun nagykirályt. Mindezek fejében a béke a nyugatrómaiakkal – legalábbis egyelőre – fennmaradt.

Két évvel egyeduralomra jutása után Attila, félredobva az anatoliusi békét, megtámadta a keletrómai birodalmat. A támadásra nyilvánvalóan a 447. január 27-i borzalmas földrengés adott alkalmat. A theodosiusi falak leomlottak, Konstantinápoly 57 tornya romokban hevert. A földrengés zónájában súlyos károkat szenvedtek a keletrómai városok. Attila rázúdította a birodalomra a szövetséges germán törzseket is.

A hun hadak a moesiai Utus folyónál (a bulgáriai Vid folyó) kerültek szembe az Arnigusculus vezette keletrómai dunai hadsereggel. Attila súlyos, véres küzdelemben, nagy veszteségek árán győzelmet aratott ugyan, de a római sereget nem sikerült tönkretennie, zöme visszavonult. Attila előnyomulása emiatt lelassult, seregei dél felé fordulva a Haemus hegységet megkerülve zúdultak Thraciára. Időközben a keletrómai főváros népe önfeláldozó módon, három hónap alatt újjáépítette a városfalakat, sőt újabb, harmadik falat húzott eléje. Konstantinápoly ismét bevehetetlen volt.

Attila seregei végigpusztították a földrengés sújtotta városokat. A keletrómai források hangsúlyozzák, hogy korábban nem dúlták fel a kolostorokat, nem gyilkolták le a szerzeteseket és apácákat, nem törték fel a szentek sírjait és a templomok kriptáit. Attila politikailag és gazdaságilag gyümölcsöztethető sikert azonban ezúttal mégsem aratott.

A béketárgyalások évekig elhúzódtak. Attila teljesíthetetlen követelései közé tartozott a Sirmiumtól az al-dunai Novae-ig terjedő, több száz kilométer széles, 5 nap járóföld mélységű gyepű követelése. Határvárosnak és egyben a kereskedelem központjának Naissust (Niš) szánta. E kétségbeejtő helyzetben határozta el Chrysaphios keletrómai miniszter, hogy megkísérli saját híveivel meggyilkoltatni a hun királyt. E célból Attila egyik testőrparancsokát, Edikát próbálta megvásárolni.

A merényletterv idején járt Attila székhelyén Maximinus követsége másodtagjaként Priscos rétor, akinek a hun uralkodó és udvar éles szemű leírását köszönhetjük. Maga a követség semmire sem jutott (449). Attila új követelése a merényletterv leleplezése után, Chrysaphios kiadatása, II. Theodosius számára teljesíthetetlen kívánság volt.

A MaximinusPriscos-féle követség ottjártakor új politikai mozzanat bukkant fel. A keletrómaiak nyugatrómai követekkel találkoztak, akik nem kevésbé teljesíthetetlen követelés miatt jöttek Attilához. Ezek után nem véletlen, hogy amikor 450 tavaszán két előkelő keletrómai senator, Anatolius és Nomus jelent meg Attila előtt, olyan előnyös békét kötöttek, amire alig számíthattak. Attila a béke értelmében kiürítette a gyepűnek szánt területeket, a két hatalom határa továbbra is a Duna és a Száva maradt, többé nem követelte a menekültek kiadását, csak azt kérte, hogy ne fogadják be őket. Attila váltságdíj nélkül szabadon bocsátott egy csomó keletrómai hadifoglyot, paripákat adományozott a követeknek, s nem emelte fel az évi arany tributum összegét. A békével Attila új nyugati tervei miatt kívánta magát biztosítani a keletrómai határon. A békeszerződést már csak ratifikálni kellett volna.

Ezúttal mégis minden másként történt. 450. július 28-án meghalt II. Theodosius. Az augusztus 25-én trónra emelt öreg katona, Marcianus a senatus kék pártjának jelöltje volt, azé a párté, amely nem óhajtott egyetlen aranyat sem fizetni a békéért. Az új császár a hunoknak járó évi összeg fizetését azonnal beszüntette. Ruga és Bleda minden sikere elveszett, a keletrómai birodalom készült a leszámolásra.

Attila viszont időközben belebonyolódott a nyugati ügyekbe. Honoria, a zabolátlan, uralomra vágyó császárlány 450-ben feleségül ajánlkozott Attilának. A hun király komolyan vette az ajánlatot, s hozományként a nyugatrómai birodalom felét követelte. Követeit a nyugatrómai kormány elutasította.

Attila diplomáciai előkészületei nem bizonyultak sikeresnek. Senkit sem sikerült megnyernie, egyetlen nép sem állt mellé Galliában, a nyugatrómai birodalom római és barbár vezetői egyaránt átláttak szándékain. Az ingadozókat Attila seregének hadviselési módja vitte az ellentáborba: a barbár tömeg nem ismert szövetségest és barátot.

451 elején Attila a népek soha együtt nem látott tömegét vonultatta fel Gallia ellen. A hunokat a gepidák, osztrogótok, rugiak, szkírek, szvébek, herulok és türingiek serege kísérte. Az útjukba eső galliai városokat, templomokat és kolostorokat feldúlták és lángba borították, április 7-én már Divodurum (Metz) romjait hagyták maguk mögött. A népek áradata a Loire menti Aurelianáig (Orleans) nyomult, s a város ostromába kezdett.

Itt találta magát szemben a népek másik seregével. Az Attila ellen felvonuló sereg egyik fele I. Theodorik vizigótjaiból állott, míg Aëtius római hadseregében Avitustól, a nagy hatalmú galliai senatortól mozgósítva Gallia valamennyi barbár népe egyesült: alánok, burgundok, ripuári és száli frankok, valamint a barbár katonai colonusok, a laeti. Attila lassan hátrálni kezdett ellenfelei elől, valószínűleg lovasai számára keresett alkalmas terepet. Június vége felé az antik Tricassis (Troyes) előtt öt mérföldre, a jelentéktelen Mauriacum vagy Maurica nevű falu közelében csapott össze a két sereg. A délután 3 óra tájától sötétedésig tartó öldöklésnek nem volt, nem lehetett győztese. Csak vesztese volt ezerszámra. Attila táborába vonult vissza, s arra az esetre, ha ellenségei betörnének, fanyergekből máglyát rakatott. Inkább akarta magát elevenen elégettetni, mintsem ellenségei kezére jutni. Nem értékelte tehát derűlátóan a történteket. Az ellenség azonban a hunok sűrű nyílzápora miatt nem merte megostromolni a tábort. Aëtius nem követte a lassan elvonuló Attilát. Abban a tévhitben ringatta magát, hogy még szüksége lehet a hunok segítségére a túlságosan hatalmas vizigótok ellen. Szövetségesei szétszéledtek.

Aëtius régi hun szövetségeseire és a baráti Attilára emlékezett. Metz és Reims üszkös romjai között nem látta meg a döntő változást: a világhódítót, az „istenek legnagyobbikát”.

452 tavaszán Attila és seregei Pannonián keresztülvonulva nagyobb harcok nélkül haladtak át a Juliai-Alpok Aëtiustól alig védett hegyszorosain. Három hónapos kemény ostrommal bevették és lerombolták a még soha el nem foglalt Aquileiát, majd folytatták útjukat Concordia (Portogruaro) – Altinum (Altino) – Patavium (Padova) – Vicentia (Vicenza) – Verona – Brixia (Brescia) – Berganum (Bergamo) – Mediolanum (Milánó) városain át Ticinumig (Pavia). Amely város nem nyitotta meg önként kapuit, lángok martaléka lett.

III. Valentinianus és Aëtius tehetetlenül szemlélték Attila előnyomulását. Ütőképes hadsereg hiányában a kormányzat és a senatus előkelő követség útján békét kért Attilától. Rómát és Itáliát látszólag valóban az a követség mentette meg, amelyet I. Leó, Róma püspöke (a pápa), Avienus, a 450. év consulja és Trygetius, az örök város prefektusa vezetett. A Mincio folyó mellett kötött fegyverszünet (452) azonban csak ürügy volt a visszavonulásra. Aquileia ostrománál elveszett a hun sereg színe-java. A forró nyárban járvány, többek között pestis tört ki Észak-Itáliában, s átterjedt a seregekre. Hatalmas embertömegeit nem lehetett élelmezni. A legfőbb ok mégsem ez volt. Mialatt Attila főerői Itáliában voltak, keletrómai csapatok keltek át a Dunán, s az otthon maradt hunok felett saját országukban győzelmet arattak. A hun birodalom kétfrontos háborúba keveredett.

A nagykirály bosszúra készült Marcianus ellen. Erre azonban már nem került sor; 453 tavaszán, egy új nász alkalmával, Attila agyvérzésben meghalt. Ő volt az utolsó hun király, akit ősei nomád pompájával temettek el. Hunjai levágták hosszú hajfonataikat, sebeket vagdostak arcukra. A holttestet széles mező közepén, díszes sátor alatt ravatalozták fel. Válogatott hun lovasok vágtattak körbe-körbe, s fájdalmas dicshimnuszban magasztalták Attilát, Mundzsuk fiát, a legvitézebb népek urát. Koporsója fedelét arany-, ezüst- és vaslemezekkel pántolták össze és díszítették, majd – a nomád fejedelmek temetkezési szokása szerint – éjjel titokban a földbe rejtették. Vele temették díszfegyvereit, ragyogó lószerszámait, fejedelmi jelvényeit; a temetést végző szolgákat legyilkolták.

Bárhonnan származik is, bárhogyan öröklődött is a néphit, hogy Attila valahol a Tisza-vidéken nyugszik, ez a hit megfelel a történelmi igazságnak. Nem felel meg viszont, hogy Attilát elterelt, majd medrébe újból visszaeresztett folyóvízbe, hármas, arany-, ezüst-, vaskoporsóba temették volna el – erről a múlt század közepéig senki sem tudott és senki sem írt hazánkban. Attila temetésének a ma történelmi igazságként számon tartott költői változata a múlt század közepén keletkezett. Mégpedig többszörösen félreértve és félreértelmezve az Attilát személyesen is ismerő Priscosnak a temetéssel közel egykorú tudósítását. Már az újkori legendát veszik át, s bonyolítják egyre művészibbé Attila temetését nagy íróink, Jókai és Gárdonyi. Mivel Attila táborvárosáról annyit tudunk egyelőre, hogy valószínűleg a Tiszántúlon, a Köröstől délre és a Temestől északra feküdt, a temetkezés helyéül mintegy 20 000 négyzetkilométer jöhet számításba.

Halálával sírba szállt a hun birodalom is. Fia, Ellak ugyan átvette a hatalmat, de csakhamar saját testvéreivel, majd apja híveivel és a vazallus királyokkal találta magát szembe. A felkelt népeket, germánokat és szarmatákat Ardarik gepida király vezette, Ellak csak hun harci kíséretére, egyes iráni segédcsapatokra és a germán szkírek egy részére támaszkodhatott. Számos összecsapás után a pannoniai (valószínűleg szerémségi) Nedao folyónál került sor a döntő ütközetre. Ellak (Ilek) holtan maradt a csatatéren, öccsei is kiszorultak a Kárpát-medencéből (454–455). Attila kedvenc fia, Ernak (Ernak), követőivel valahol keleten tűnt el, más hun csoportok a keletrómai birodalomban kerestek menedéket. Fiai közül egyedül Dengizik küzdött tovább kétségbeesetten a gótok és a rómaiak ellen, végül kíséretével együtt elvérzett a reménytelen harcban – fejét 469-ben közszemlére teszik ki Konstantinápolyban.

A hunok világtörténelmi szerepe a nagy népvándorlás megindítása volt, amely új népi és politikai viszonyokat teremtett Európában. Jelentőségük, hatásuk csak bukásuk után bontakozott ki igazán: a hunoktól halálos sebet kapott nyugatrómai birodalmat felbomlasztó egykori vazallusok hatalmi ideológiájában. Magyarország területén a hunok szüntették meg a több mint négy évszázados római uralmat, a Duna két partján elterülő országrészek különválasztását. Délen a pannoniai és moesiai városok és erődök lerombolásával meggyengítették az Észak-Balkán Rómanizációját. Justinianus már csak kis erődöket építtetett az egykori castrumok szögleteiben, az egykor virágzó igazi városokat és lakosaikat nem tudta feltámasztani. A bolgár és szláv honfoglalásnak a hun hadjáratok készítettek helyet az Al-Duna déli oldalán.

Az ázsiai nomád háttér, az európai hunok

A kortárs rómaiak a hun embertípusból a mongoloid vonásokat emelték ki: kis termetűek, ijesztő torzalakok, fatuskók. Nyakuk vastag, válluk széles, törzsük erős, lóra termett rövid, görbe lábuk járásra nem alkalmas. Arcuk fekete – vagyis sötétebb az európai arcszínnél –, szemük fekete pont, amely alig látszik ki az arcból. Szakálluk nincs (úgy vélték, azért nem nőtt ki, mert a gyermekek arcát bevagdosták), vagy csak gyér szakáll sarjad állukon. Magát Attilát, mint népe megtestesítőjét, ugyanígy jellemzik, megemlítve még gyorsan ide-oda villogó szemeit, tömpe orrát és kevély járását.

Kétséges, hogy a mongoloid nagyrassz fenti tökéletes jellemzése általában vonatkozott-e a hunokra. A ránk maradt hun személynevek ugyanis törökök: Atakam, Eskam, Mama, Ajbars, Mundzsuk, Balamber, Ernak, Dengizik, Basik, Kursik, Karaton, Emnetzur, Ultzindur, Uldyn s hangtanilag okvetlenül Ruának ejtett Ruga. S ha az Ellak–Ilek, Verika–Berik értelmezések bizonytalanok is, annál valószínűbben idetartozik még Attila főfeleségének, Arykannak a neve.

Hiába bosszantja az előkelő rómaiakat, Bleda és Attila lovon ülve tárgyalnak velük, később a nyeregben ülő Attilát vendégeli meg [[Onegesios felesége.

A hun nagykirályok a nyarat a Maros mentén felhúzódva a folyó felső forrásvidékén, Erdély hegyei között töltötték, az Al-Duna vidéki hun előkelők, 445 előtt maga Attila is, az Olt mentén kiépített egykori római hadiúton vonultak fel Erdélybe, a mai Brassó környékére.

A maroknyi nomád fölénye harci stratégiájában, taktikájában és fegyverzetében rejlett. Kiváló katonai vezetők irányításával óriási területen könnyedén mozogtak, majdnem mindig meglepetésszerűen támadtak ellenfeleikre. Rossz időjárás, folyamok nem jelentettek számukra akadályt. Fegyvereik közül a rómaiak mindenkor íjukat és nyilukat említik első helyen; kétségtelen, hogy a vezérektől az egyszerű harcosokig mesterien kezelték az íjat. Nem véletlen, hogy az íj volt mind a maguk, mind az ellenségeik szemében hatalmuk szimbóluma, sőt a valóságban, arannyal bevonva, jelvénye is. Sokuknak kardja is volt, ezt és a pányvát a megvert ellenség üldözésénél használták. Európában korábban ismeretlen harcmodorukkal és kitűnő, fegyelmezett lovasságukkal szemben éveken át tehetetlenek voltak germán és római ellenfeleik. Az általános katonai helyzet csak akkor változott meg, amikor a germánok gyalogos erőinek ezreit is küzdelembe vetette Attila, s emiatt a hunok is szövetségeseik ember ember elleni harcmodorához voltak kénytelenek alkalmazkodni. Nélkülük viszont nehezen boldogultak erődök és városok ostromával.

Ruga halála után ismét testvérpár került a hun birodalom élére. A két fiú a RugaOktar testvérpár legidősebb (?) tagjának, Mundzsuknak a gyermeke volt. A hatalom tehát Ruga unokaöccseire szállt, nomád öröklési rend ez. Eszerint 434-re a hun fejedelmi hatalom már örökletessé fejlődött, az utódlás meghatározott szabályok szerint történt.

A tényleges nagykirály Mundzsuk idősebb fia, Bleda volt. Az egykorú híradások az ő utódlását jegyzik fel, neve még 442-ben is megelőzi Attiláét. A nem túlságosan harcias, vidám természetű nagykirály mellett azonban kezdettől fogva társuralkodó volt vele ellentétes természetű öccse, Attila. Tíz évre terjedő közös uralmuk idején mindkettőjüknek külön székhelye, orduja volt. Ruga orduját Bleda örökölte, míg Attila valahol Erdély délkeleti kiszögellése és az Al-Duna között épített magának ordut – II. Theodosius egyik hozzá igyekvő követsége 441-ben hajón megy Odessosig (Várna), s onnan kel át az Al-Dunán, de már 436-ban a mai Dobrudzsában (az ókori Scythia minor) Carsium (ma Hîrşova) erődjénél adják át a keletrómaiak Attila embereinek a margusi béke értelmében kifejezetten Attilának kiszolgáltatandó két menekült hun herceget, Mamat és Atakamot. A keletrómaiak szeme láttára tüstént karóba húzták őket.

A hunok királyi nemzetségét Attila kezdettől fogva kíméletlenül üldözte, így készítette elő saját egyeduralmát és fiai örökösödését. Az utolsó áldozat a sorban Bleda nagyfejedelem volt, akit 445-ben Attila tőrbe csalt és saját kezűleg gyilkolt meg. Majd „népét erőszakkal arra kényszerítette, hogy neki engedelmeskedjék”.

Ettől kezdve Attilát, főfeleségét, Arykant (Kreka, Rekam), fiait s anyai nagybátyját, Ajbarsot (Oibarsius), valamint az egyébként ismeretlen Eskamot, Attila egyik apósát leszámítva, a hunok háttérbe szorulnak a birodalom legfelsőbb vezetésében. Attila mellett kiválasztottjai bukkannak fel, iráni, római és görög kalandorokból, renegátokból, germán vazallus királyokból álló tehetséges csoport, az abszolút hatalom rendíthetetlen hívei, részesei és élvezői.

Új székhelyül Bleda orduját foglalta el, többek között erre utal az is, hogy Bleda feleségei továbbra is a Tisza-vidéken éltek. Az egyik özvegy királyné temesközi falujában és udvarházában talált menedéket egy vihar idején a MaximinusPriscos-féle követség 449-ben. A hatalomátvétel egyébként aligha zajlott le megrázkódtatás nélkül. A Hódmezővásárhely–Szikáncson talált 1439 darab II. Theodosius-aranysolidust tartalmazó kincset – cseppet a tengerből – 445 körül rejthette el Bleda egyik menekülő és menekülés közben nyilván elpusztult híve.

Attila birodalma

Önállló cikk.

A hun birodalom társadalma

A hun társadalom belső tagozódására alig van adat. A törzsfők (reges, reguli) hatalmát már Ruga felszámolta. Attila alatt a nemzetségfők (archontes) is háttérbe szorultak. Úgy tűnik, a katonáskodó hunok helyzete Attila alatt éppoly keveset változott, mint korábban. A keletrómai követségek kísérői között lépten-nyomon találkozunk közrendű hunokkal, alacsonyabb rangú lovastisztekkel. Külön jövedelmük római hadifoglyaik váltságdíjából származott. A váltságdíjak 1 solidusról – 442-ig – 12 solidusra emelkedtek, ez azonban a minimum volt, a maximumot nem állapították meg. Arról is hallunk, hogy előkelő asszonyért 500 solidust kértek.

Rabszolgatartásnak az alacsonyabb rangú hunok sorában sem korábban, sem később nincs nyoma. A logadesek házában annál bővebben nyüzsögtek a szolgák és szolgálólányok, helyzetük patriarkális volt.

A legyőzött népeket fennhéjázóan emlegették (így az akatzirokat és később a gótokat is), valójában azonban nem volt rossz soruk. Nemcsak lakóhelyüket jelölték ki és biztosították, de nyilván sok mindenben rájuk szorultak. Kölest, gabonát, méhsört és árpasört csak tőlük kaphattak, falvaikat éppen ezért még központjuk körzetében s főleg a hozzá vezető útvonalak mentén is megtűrték. Élelmezésükben azonban a húson és tejen kívül a gabonafélék aligha játszhattak jelentős szerepet.

A „szolganépek” fölé többnyire a saját népükből emeltek megbízható vazallusokat. Sorsuk csak Attila uralkodása idején ívelt a magasba, akkor sem mindegyiké.

A hun társadalom már Kelet-Európában átrétegződött. A törzsi és nemzetségi intézményekre nem volt többé szükség, háttérbe szorultak. A hun királyok és tehetséges harci vezetők katonai alakulatokat szerveztek a hajdani pásztorokból. A IV–V. század fordulóján már ezek a szervezett seregek jelentek meg az Al-Dunánál.

30–40 évvel a hunok európai feltűnése után a központi hatalom is kezdett kialakulni. A rómaiakkal kiépített békés és ellenséges kapcsolatok egyenes következményeként a hun főhatalom a közvetlen szomszédságban rendezkedhetett be, a Duna-könyöktől a Duna torkolatáig terjedő síkságon. A Tiszántúlon a nagyfejedelemnek és családtagjainak katonai kíséretéből összetevődő elit alakulatok szálltak meg. Kevés nagyobb történelmi tévedés van, mint a Kárpát-medencei hun honfoglalás Rómantikus elképzelése: az asszonyokkal, gyermekeikkel, ökröktől húzott szekerekkel, juhnyájakkal és csordákkal beköltöző hun népről.

Attila, eredetileg a második ember, saját vegyes eredetű al-dunai–pontusi katonai kíséretére és a hatalomból addig kirekesztett germán főnökökre volt kénytelen támaszkodni a hunok nagykirálya elleni felkelésben. A siker után a jutalom sem maradhatott el – az új arisztokrácia egy volt urával abban, hogy fegyverrel sok mindent el lehet érni. Az éppen kedvező római politikai viszonyok következtében az első öt évben ez sikerült is. Eredményeként különös osztályalakulat kezdett kibontakozni, sajátos barbár feudális vonásokkal. A nagykirály és családja, hívei és kiválasztottai gyakorolták a közvetlen hatalmat, gazdagságukat saját méneseik és falvaik biztosították, intézkedéseiket saját katonai kíséretük hajtotta végre.

A hun birodalom termelőerőinek fejletlensége, nem kis mértékben éppen hunok által lerombolt korábbi gazdasági alapok kiesése következtében a prefeudális uralkodó réteg és telhetetlen katonai kísérete képtelen volt önmagát eltartani. Az egyetlen kiút a további háborús terjeszkedés és az újabb s újabb zsákmányszerzés lett volna, amit a fél évszázada külön politikai utakon haladó két római birodalom végre felismert, s egységesen igyekezett elhárítani. Attila és nagyjai viszont nem voltak képesek a zsákmányszerző háborúkat egyetlen frontra korlátozni. A 452-ben elkezdődött kétfrontos háborúban csak felmorzsolódni lehetett. Attila nem hervadó nimbuszát végső soron az biztosította, hogy ezt már nem érte meg.

Nedao után

Alighogy a gótok megtelepültek, Attila fiai „szökött rabszolgáikat” nyomozva Valamerre támadtak. A hun erőviszonyok hanyatlására jellemző, hogy a gót főkirály testvérei segítsége nélkül visszaverte őket (456–457 tele). Késői gót hagyomány a győzelem napjára teszi a legnagyobb gót király, Nagy Theoderik születését. Valójában 452–453-ban, még Attila idejében született.

A gepidák

Királyukat, Ardarikot Attila valamennyi vazallus királynál többre becsülte, népük a hun hadsereg egyik legerősebb osztaga volt.

Attila halála után Ardarik gepida király vezette az Attila-fiak elleni felkelést. Ardarik kardja és a szövetségesek Nedao folyó menti győzelme a Kárpát-medence keleti felének urává teszi a „karddal dühöngő” gepidákat.

A korai avar társadalom

Az avarok élén európai megjelenésük idején kagán állott. 562-től név szerint ismerjük e méltóságnév viselőjét, Bajánt (törökül: hatalmas, gazdag – egyszerre jelző és személynév). Korlátlan hatalmú úr volt, mint a korabeli türk kagánok. Méltóságát az égből származtatta, az ég fia volt, az égben született. Népei atyának emlegették, mint Attilát, saját magát minden népek urának tekintette.

Bartha Antal

A magyar–török kapcsolatok

Anonymus a mageri, mogeri—magyar népnevet az egész népre vonatkoztatta. Mágog nevéből való eredeztetésével azonban középkori tudós ismereteket közölt. Szófejtése téves, ámde ezzel is rangot adott a magyar népnévnek. Ebből az következik, hogy a mageri, mogeri népnév mérhetetlenül jelentősebb volt, mint az onogurból eredő Hungarus. Az előkelőségre nagy súlyt fektető Anonymus a két népnév rangsorolásában aligha tévedhetett, hiszen a magyar nevet népszerősítette. A magyar név előkelőségét még azzal is fokozta, hogy Mágog ivadékának tüntette fel Attilát is, ily módon a magyarok és hunok valamiféle atyafiságát hangoztatta.

Az ősmagyarok Levediában és Etelközben

A XII. század végén Anonymus az Árpád-dinasztia eredetmondájába nem kapcsolja be Attilát. Ugyanakkor Ügeket, Álmos atyját és Attilát atyafiságba hozta, a dicső Mágog király ivadékainak tüntette fel őket. Anonymus lépésről lépésre építette fel a hun magyar rokonság, azonosság elméletét. A honfoglalás előestéjén Attila már az Árpádok és vezértársai őseként, a honfoglalás elbeszélésében a helyben talált székelyek uralkodójaként tűnik fel. A XIII. század második felében a nyugati eredetű hun krónika beépült a magyar irodalomba, és erősítette az Anonymusnál már meglevő hun hagyományt. A középkori magyar irodalomban élő hun hagyománynak van egy figyelemre érdemes sajátossága, ami megkülönbözteti a nyugat-európai irodalomban fellelhető hun történetektől. A nyugat-európai irodalomban Attila és hunjai negatív hősök, gonosz ellenségek, a középkori magyar tudósok pedig pozitív tulajdonságokkal ruházták fel őket. A nyugati sémák tehát kívül rekedtek a magyar irodalmon, a középkori íróinkban élő hun kép világviszonylatban is egyedülálló. Ez nem lehet véletlen. Fel kell tételeznünk, hogy a magyar középkorban eleven hun hagyomány, a hun magyar atyafiság gondolata a XII–XIII. századnál sokkal ősibb, még magyar őstörténeti eredetű. A délorosz sztyeppre visszahúzódott hun részek utódai az V–IX. század folyamán még éltek; velük az ősmagyarok érintkezhettek. Ezt a honfoglalás előtti hun magyar érintkezést és színhelyét bajosan lehetne adatolni. A hun magyar atyafiság mélyen gyökeredző érzése mítosz, de, mint az őstörténeti mítoszok általában, a valóság visszfénye. A hunoktól más népekhez, így a magyarokhoz is átterjedtek a világhódító hun királynak és népének emléket állító mondák. A sztyepp népeinek körében a szellemi javak érintkezése csakhamar e javak egybeforradásával járt. A dicsőséges vélt elődöktől való származtatás a sztyeppi mondaképzés egyik szabálya. Aligha véletlen, hogy Magor és Hunor mondájában a szarvasüldözési epizódnak hun és bolgár párhuzama is van. Az sem véletlen, hogy a mondában szereplő alán fejedelem, Dulo neve azon a bolgár fejedelmi listán szerepel, amelyik Attilától, nevezetesen Irnek nevű fiától eredezteti a bolgár fejedelmeket. A honfoglalás előtti magyar, bolgár–török, alán és talán hun érintkezések valóban léteztek.

Györffy György

IX. század végi népvándorlás

A magyar honfoglalás képe a legtöbbek előtt úgy él, ahogy azt 1200 körül Anonymus elképzelte és leírta. Árpád fejedelem vezérei élén, Szkítiából, a vereckei úton bevonul, és apró részfejedelmekkel vívott diadalmas csaták után elfoglalja ősének, Attilának örökét.

Ez az elbeszélés 300 évvel az események után, 1200 körül készült, Anonymusnak pedig nem állott rendelkezésére szemtanú leírása a honfoglalás menetéről, csupán egy 900 körüli nyugati évkönyvíró, Regino szűkszavú feljegyzéseit ismerte.


A Magyar Krónika 13. századi átdolgozója, követve a korabeli latin irodalomban elterjedt Hunus–Hungarus azonosítást, a magyar történet elé egy „hun történetet” írt, és Attila hunjainak beköltözését tette meg a magyarok első honfoglalásának. A hunok azonban, amennyire személyneveikből megítélhető, nem finnugor nyelven beszéltek, belső-ázsiai származáshelyük és tiszta nomád életmódjuk nem egyezett a magyarokéval, végül pedig a magyarokkal szimbiózisban élő ogur törzsek akkor nyomultak elő a pontusi sztyeppre (463 körül), amikor Attila Duna-táji birodalma már felbomlott (454). Az könnyen meglehet, hogy keletre menekült hun vezérek és vitézek beépültek az onogur birodalomba, amely a magyarokat is felölelte, a hunok uralkodó rétege és katonai kísérete azonban, mint a legtöbb nomád birodalomé, maga is heterogén volt, s ez legfeljebb tarkította az onogur vezető réteg összetételét, semmint meghatározta etnikai arculatát. Valószínű, hogy a hun birodalomhoz tartozott kelet-európai népek ugyanúgy őrízték hagyományaikban a hunok vagy Attila emlékét, mint a germánok, és egyes felemelkedő dinasztiákban a bolgár kánokéhoz hasonlóan másodlagosan is kialakulhatott a hun eredet, illetve az Attilától való származás tudata, ennek azonban nem sokkal több a valóságértéke, mint keleten a mesés állattól (szarvasünő, farkas, turul), nyugaton pedig a trójaiaktól vagy rómaiaktól való származtatásnak.


Kézai Attila unokáját már Álmos kortársának írta, így érthető, hogy a honfoglalást 700-ra tette, a bővebb krónikák viszont a latin források alapján megközelítő számot adtak (873, romlással 828).

Társadalmi fejlődés

Magyar nagyfejedelmi sírt mind a mai napig nem sikerült találni, de valószínű, hogy a hercegi országrészen, a Nyírségben előkerült gazdag aranymellékletes geszterédi sír valamelyik Árpád-fi tetemét rejtette. Aranyveretes szablyája ugyanis feltűnően hasonlít a Bécsben őrzött „Attila kardjához”, ami X. századi magyar ötvösmunka, és mindaddig az Árpádok kincstárában őrizték, talán mint hercegi jelvényt, amíg I. Endre felesége oda nem adta [[Ottó bajor hercegnek.

Gazdasági és társadalmi indítékok

A fő különbség a magyarok és más népek hadjáratai között abban állt, hogy a magyarok sokkal nagyobb lovassággal rendelkeztek, mint mások, és lovasaik tízszer akkora területet tudtak meglepetésszerűen feldúlni, mint szövetségeseik, s éppen ezzel a többlettel váltak olyan rettegetté, mint Attila hunjai, valamint a hajón kalandozó normannok és arabok.

Tizennégy éves német–magyar háborúság

Pannonia elfoglalása és a magyar követség visszautasítása (900) óta az évenként megismétlődő csaták több vereséget hoztak Bajorországnak, mint amennyi sikert az ellentámadásokkal elkönyvelhettek. E helyzetben fogant meg a gondolat; hátha a magyarok főfejedelmének megölése olyan fejetlenséget és széthullást eredményez, mint Attila vagy éppen a közelmúltban Szvatopluk halála.

Uralomváltás és a székelyek

Kézai Csabát az általa írt hun történet végétől a magyar történetbe átvezető részhez építette be, azt állítva, hogy Csaba Attila legkisebb fia volt. Ennek azonban nemcsak az Attila birodalmának bukását elbeszélő egykorú források mondanak ellent – Attila legkisebb fiának Irnik volt a neve! –, hanem egy nyugati forrás is, amely Schabát a kalandozó vezérek között Bulcsú társaságában említi. Inkább hihető az a hagyomány, mely szerint Csaba herceg a székelyek vezére volt, és amikor Csaba a „testvérei” elleni harcban vereséget szenvedett és elmenekült, itt maradt népe, a székelyek a „Csigla-mezein” húzták meg magukat. A csigla névben jeles turkológusok a gyepű török nevét ismerték fel, s így ez magyarázható oly módon, hogy ez idő tájt következett be a kezdetben a Körösök vízvidékén lakó székelyeknek a gyepűkre való széttelepítése.

Ami a székelyek eredetét illeti, se szeri, se száma azon elméleteknek, amelyek a székelyeket valamely régi néptől eredeztetik. Eredetük kérdésének fontos mozzanata az a krónikás hagyomány, mely szerint Árpád hét magyar népe a honfoglaláskor már itt találta őket, ugyanakkor Árpád vitézeivel együtt részt vettek a honfoglalás csatáiban. Az a tudat, hogy itt talált „rokon” népről van szó, szülője lehet annak az először Anonymus által feljegyzett gondolatnak, hogy a székelyek „Attila király népe”. Mindamellett a székelyek bolgár eredeztetése esetén feltehető valamilyen Attila vagy Irnik (Ernek > Ernej) hagyomány megléte: a dunai bolgár fejedelmi lajstrom ugyanis Avitohol (Attila) fiát, Irniket tartotta a bolgár kánok ősének. A székelyek azonban Attila fia Irnik hun harcosaitól nehezen eredeztethetők, mert Irnik maradványnépével keletre költözött, s legyőzött harcosai a nomád népek kavargásában aligha őrizhették meg etnikumukat fél évezreden át. Több realitás van abban a feltevésben, amely a székelyeket az avar (avar–onogur) maradéknépnek tartja, de ennek alátámasztására az itt talált nép motívumán kívül más nem hozható fel.

Az erőviszonyok átrendeződése

A magyar régiségben ismeretesek a névtabuk. Ilyenek a tulajdonságjelzővel körülírt állatnevek, mint például a szarvas, farkas, sertés, ilyen a szláv szóval nevezett medve, amit a vogulok is csak körülírva mernek megnevezni (például „nagy barnai erdei öreg”). Arra, hogy voltak tilalmazott vezérnevek is, a hun történet szolgáltat analógiát, amikor az Attila által megölt Buda nevét tilalmazott névnek mondja.

Fegyverszünet. Pénzügyi reform.

A német és magyar főurak, valamint az orosz anyakirályné kíséretében IV. Henrik ellenállás nélkül kísérte játszópajtását, Salamont, Fehérvárra, ahol a főurak és a nép jelenlétében megtartották a tízéves Salamon lakodalmát tizenhat éves arájával. Anasztázia anyakirálynő bőkezűen jutalmazta fia megsegítőit. Nordheimi Ottó bajor hercegnek, aki a legtöbbet tette a hadjárat elindítása érdekében, odaajándékozta „Attila hun király kardját”. Ez a kard, amelyet a német udvarban úgy tartottak számon, hogy minden tulajdonosának szerencsétlenséget okoz, minden valószínűség szerint azonos azzal a szablyával, amelyet a bécsi udvar kincstárában „Nagy Sándor kardja” néven őriznek. A bécsi szablya palmettás aranyveretei nem hagynak kétséget afelől, hogy X. századi magyar készítmény, a geszterédi magyar sírban előkerült szablya párja.

Kristó Gyula

Város

1189 júniusában I. (Barbarossa) Frigyes császár III. Béla király vendégeként két napot Attila városában, azaz Óbudán töltött, ez év karácsonyán a császár követei ugyancsak Czilnburgban (Ecilburgban), vagyis Óbudán találták meg a magyar uralkodót.

A világi nagybirtokosság előretörése

A névtelen jegyző így írja le Árpád vezér táborozását Attila városában, az ókori Aquincum romjai között: „Ott lakmároztak mindennap nagy vígan Attila király palotájában, egymás mellett ülve. Mind ott szóltak szépen összezengve a kobzok meg a sípok a regősök valamennyi énekével együtt. Az ételt-italt a vezéreknek meg a nemeseknek arany-, a szervienseknek meg a parasztoknak ezüstedényben hordták fel, mert hiszen a körülfekvő egyéb országok összes javát az Isten az ő kezükbe adta. Bőségesen és pompásan éltek valamennyi hozzájuk jött vendéggel [hospes] egyetemben. Árpád vezér a vele mulatozó vendégeknek nagy földeket és birtokokat adományozott. Ennek hallatára még több vendég tódult hozzá, és ujjongva vele mulatott. Ekkor Árpád vezér meg övéi örömükben húsz napig maradtak Attila király városában. Közben majdnem mindennap Magyarország vitézei a vezér színe előtt vértezett harci ménjükön ülve pajzzsal meg lándzsával nagy tornát vívtak; másfelől az ifjak pedig pogány szokás szerint íjas-nyilas játékot játszottak. Ettől Árpád vezérnek nagy jókedve támadt, s minden vitézének különféle ajándékokat adott: aranyat, ezüstöt meg egyéb jószágot is.“[1]

Írásbeliség

Anonymus nyilván XIII. század eleji példák nyomán írta le, hogy amikor a honfoglalás eseménymenete során Árpád bevonult Attila városába, színe előtt a milesek (lovagok) szinte naponta pajzzsal s lándzsával bajvívást ren­dez­tek.

Makkai László

Örökös főrendiség

A 16. század utolsó évtizedeiden, a dinasztia és a rendiség élesedő szembefordulása korában kezdődött meg a koholt családfák gyártása, amelyekkel az ismeretlenség ködéből emelkedett családok a Mohács előtti oligarchiában mutatták ki őseiket. Még az örökös báróságot, grófságot adományozó királyi oklevelekbe is belecsempésztették előkelő származásuk elismertetését, azzal a formulával, hogy a bárói rendbe tartozásukat „az idők mostohasága” merítette feledésbe. Legtöbbjük megelégedett azzal, hogy a Mátyás-korig kapcsolta magát, az ambiciózusabbak azonban jóval messzebbre mentek vissza a múltba, az Esterházyak például Attilán át Noéig vezették fel családfájukat.

R. Várkonyi Ágnes

Eszmék harca

Latin eposzok a törökverő Lipót császárt Attila és Mátyás király utódaként ünneplik.

Benda Kálmán

A magyar nemesi mozgalom

A nemesi lelkesedés azonban nem állt meg a kurucos külsőségeknél, időben még mélyebbre nyúlt vissza, s eszményét az ősi hun-szittya harcosban találta meg. Nagyváradon a diadalkapu felirata ezt hirdeti: „Kíván ország régi, ősi, nagy Attilát”.[2]

Lábjegyzet

  1. SRH I. 94–95. — Magyar fordítása: Anonymus. Ford. Pais, 120–121.
  2. Ugyanott 198.

Irodalom

Az ázsiai és európai hunok történetéről, nyelvéről, a hun mondakörről olyan gyűjteményes munkával dicsekedhetünk, amely egyedülálló a korabeli európai tudományban: Attila és hunjai. E kötetben látott napvilágot Váczy Péter külön monográfiának beillő munkája: A hunok Európában (61–142). Nem kisebb mértékben támaszkodhat a kutató E. A. Thompson ma már klasszikusnak számító könyvére (Thompson, A History of Attila).

Ligeti Lajos (Attila hunjainak eredete. In: Attila és hunjai] 11–30).

Bleda rangelsősége 442-ben is világos: Marcellinus comes ad a. 442. (Chronica minora II. 81): "Bleda et Attila...". Bukásakor is Bledát nevezik a források a hunok királyának: Marcellinus comes ad a. 44b. (MGH Chronica minora II. 81): "Bleda rex Hunnorum Attilae fratris suis insidiis interimitur"; Jordanes, Getica 181 (MGH Auctores antiquissimi VII. 105): Attila... "Bleda enim fratre fraudibus interempto, qui magnae parti regnabat Hunnorum, universum sibi populum adunavit"; Chronica Gallica 131 (Chronica minora I. 662): "Bleda Chunorum rex Attilae fratris fraude percutitur, cui ipse succedit".

A hunok jellemzése: Ammianus Marcellinus, 31, 2, 2, Jordanes, Getica 122, 127, 128; Attiláról: 182 (MGH Auctores antiquissimi VII. 90-91,105), Sidonius Appollinaris, Carmina II. 239 (MGH Auctores antiquissimi VIII.).

A hiung-nu-hun azonosságot kérdőjelezi meg társadalmi vonatkozásban Thompson, A History of Attila 1. ssk.

A hun társadalom fejlődése, a nemzetségi viszonyok felbomlása, a központi hatalom kialakulása, az Attila kori "kiválasztott" réteg felemelkedése és jellemzése tekintetében Harmatta János kutatásai alapvetőek: A hun aranyíj (Acta Archaeologia Hungaricae 1. 1951. 107-151; magyarul: Magyar Tudományos Akadémia II. Osztályának Közleményei I. Régészet. 1951. 123–187); A hun birodalom felbomlása (Acta Archaeologia Hungaricae 2.1952.277-305; magyarul: Magyar Tudományos Akadémia II. Osztályának Közleményei II/2. 1952. 147-192); La société des huns l'epoque d'Attila (Recherches Internationales 2. 1957).

Az Attila szállásterületével foglalkozó terebélyes irodalomban mindenki mindenre képes: Jordanes, Getica 223 (MGH Auctores antiquissimi VII. 115): "ultra Danubium", ugyanígy Prosper Tiro 1367 (Chronica minora 1.482): "et ultra Danuvium promissa pace discederet", vagyis Itália felől nézve – onnan tért éppen Attila haza – a Dunától keletre, avagy az író, Jordanes bizánci szemszögéből nézve, északra. – A hely értelmezéséhez: Victoris Chronica (Chronica minora II. 185): "trans Danuvium pace data recessit". – Jordanes magyar fordítója a kifejezést "Dunántúlként" adta vissza. Nem jobb a többi azonosítás sem.

Attila temetésére: Jordanes, Getica 258 (MGH Auctores antiquissimi VII. 124): "noctuque secreto cadaver terra reconditum".

Attila alakjának mondabeli eltorzulásáról: Eckhardt Sándor, Attila a mondában (In: Attila és hunjai 143–216); H. De Boor, Das Attila-Bild in Geschichte. Legende und heroischer Dichtung (Bern, 1932; Darmstadt, 1963[2]). Attila "híveit" az őket közelből megfigyelő Priscos jellemezte. Attila-jellemzésem eltér a hagyományos – romantikus – képtől, de nem süllyeszti a nagy királyt átlagos "okos ember" szintjére sem, mint például Thompson és Homeyer. Jellemzésemben a szemtanú Priscost követtem.

Régészeti kutatások: Optimista címe ellenére is végső soron negatív eredményekre jut J. Werner (Beiträge zur Archäologie des Attila-Reiches. München, 1956); a cím a bonyolult korszakot volna hivatva jellemezni, de még ebben a formában sem lehet vele egyetérteni. A régészeti kutatások eddigi eredményeivel kapcsolatos túlzott kételyeiknek adtak kifejezést: Thompson, A History of Attila 5.

Arról, hogy a gepidák Attila hadseregének jelentékeny elemét alkották lásd Jordanes, Getica 199 (MGR Auctores antiquissimi VIII. 109): Galliában... "eratque et Gepidarum agmini innumerabili".

A kincset legjobban talán népies elnevezése jellemzi: "Attila kincse", amely tévedésében is magában foglalja a lényeget: egy Duna–Tisza vidéki "nomád" nagyhatalom edényeiről van szó.

A Kézai Simon által 1283 körül kialakított elmélet szerint a hunok és a magyarok azonosak, s így a hun-magyarok első beköltözése az V. században, Attila hunjai idejében történt. – Eckhardt Sándor, A pannoniai hun történet keletkezése (Századok 62. 1928. 465–491, 605–632); Horváth J., Az Árpád-kori latin nyelvű irodalmunk stílusproblémái 350–391; vesd össze Szűcs Jenő, Társadalomelmélet ... Kézai Simon Gesta Hungarorumában (Századok 107. 1973. 569–643; 823–878). A hun és a magyar nép azonban sem nyelvileg, sem etnikailag nem azonosítható egymással, a hun történetnek alapot adó teória középkori elképzeléseken nyugszik. A hunokra és a feltételezett hun–magyar kapcsolatokra vonatkozó legjobb összefoglalás: Attila és hunjai.]

A sztyeppnépek vándorlásairól: R. Grousset, L'empire des steppes. Attila, Gengis-khan, Tamerlan (Paris, 1960); Czeglédy, Nomád népek.

A magyar fejedelemség eredetének kérdésében viszonylag problémamentes elképzelést tesz lehetővé az Árpádok ősiségét, illetve Attilától való származását valló magyar krónikairodalom (SRH I. 38, 165, 284–287), Bölcs Leó közlése arról, hogy a magyarok egy fő alatt állanak (MHK 33), valamint Konstantin császárnak az a megjegyzése, hogy Árpád pajzsra emelése előtt a magyaroknak nem volt fejedelmük (De administrando imperio I. 172–173).

Attila kardjára lásd Z. Tóth, Attila's Schwert (Budapest, 1930). 204. kk. és P. E. Schramm, Herrschaftszeichen und Staatssymbolik (Stuttgart, 1954-1956). II. 485—491.